Karácsony
András
Gadamer és Betti
vitája a jogi értelmezéstanról
A jogi gondolkodás történetében az értelmezéstan (hermeneutika)
problematikája igencsak tág területet fog át. Ez a tágasság nemcsak abban tűnik
elő, hogy érintkezik a filozófiai, vallási hermeneutika klasszikusainak
munkásságával, hanem abban is, hogy a jogtudományos belül számos olyan
tárgyterületet találunk, ami részlegesen ugyan, de átlép a jogi értelmezéstan
vidékére. Csak néhány ilyen területet, s annak 20. századi klasszikusait
megemlítve: jogi módszertan (Larenz), jogdogmatika (Engisch, Esser), retorika
(Perelman), topika (Viehweg), illetve a jogi érveléstan
(Krawietz).
E helyen nem áll módomban az értelmezéstanok, vagy akárcsak a jogi
értelmezéstanok elmélettörténetét áttekinteni, csak azon tapasztalatom kívánom
rögzíteni, hogy bármennyire is kreatívnak gondolja ugyan egy-egy elmélet az
értelmezőt, de a jog világában az értelmező “teremtő” beállítódását mindig
korlátozzák a már meglévő jogi normák. És persze azt sem feledhetjük, hogy a
jogi normák nem általában vetten léteznek, hanem mindig tényállásra
vonatkoztatottan. Vagyis a norma és a norma által rendezett, vagy rendezendő
valóság az interpretációban egymástól nem választható el tisztán. Ezt a
szituációt Böckenförde (1999:153) úgy fogalmazta meg, hogy az értelmezésnek
mindig valami eleve adottal (Vorgegebene), s nem csupán feladottal (Aufgegebene)
van dolga.
Az előzetes megjegyzések sorát azzal zárnám, hogy a jog területén
megfogalmazódó értelmezéstanok tipikus tévedése abban áll, hogy eltekintenek
attól, a jogi értelmezés feladata nem redukálható az éppen érvényes jogszabály
értelmezésének kérdésére. Másként fogalmazva: a jogi értelmezéstanok
problémavilágához nemcsak azok a gondolkodók szólnak hozzá, akik az értelmezés
feladatával mint a konkrét jogi döntést előkészítő-megalapozó feladattal
foglalkoznak, hanem azok is, akik a jogtudomány szempontjai alapján
közelítenek ehhez a kérdéskörhöz. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy e két
érdeklődési terület célját és funkcióját tekintve alapvetően különbözik: a
jogász azért foglalkozik az értelmezés kérdésével, hogy döntést hozzon, a
jogtudós pedig azért, hogy az ismereteket bővítse.
Nemcsak a filozófiai, hanem a jogi hermeneutika 20. századi története
szempontjából is kulcsszerepet játszott Gadamer “Igazság és módszer”
könyvének 1960-as megjelenése, illetve ehhez kapcsolódóan a Gadamer és Betti
közötti vita. Az olasz jogtudós Emilio Betti viszonylagos elszigeteltségben
dolgozott, sokáig nem gyakorolt hatást hazája jogi gondolkodására. A német
filozófiai-jogi kultúrához való erőteljes kötödését mi sem mutatja jobban, hogy
hermeneutikai álláspontját először Németországban publikálta (Betti 1954), majd
ezt követően, mikor tapasztalta, hogy elméletének olasz nyelvű szisztematikus
összefoglalása visszhangtalan maradt (Betti 1955), ezt németül is megírta és
ezzel bekapcsolódott a gadameri hermeneutikáról folyó vitába (Betti 1954, 1955,
1962/1992, Kelemen 1998:52-73.).
Betti Vico azon alapvető gondolatához kapcsolódott, hogy a természeti és
társadalmi világ között alapvető különbség van az emberi megismerés
szempontjából, az utóbbi esetben megismerésünk teljes lehet, mégpedig azért,
mert a társadalmi világ ember alkotta világ, s így rekonstruálhatjuk az alkotó
szubjektum élettapasztalatát. Ez a kiindulópont Bettit ahhoz a klasszikus
hermeneutikai (Schleiermacher) és jogértelmezéstani (Savigny) hagyományhoz
kötette, mely szerint a megértés, értelmezés nem más mint újraalkotás. De
nemcsak ezen a pontot figyelhető meg a klasszikus hermeneutikai hagyomány
folytatása, hanem abban is, hogy Betti a hermeneutikát mint módszert
ragadta meg. Szemben a gadameri állásponttal, mely a hermeneutikát
hangsúlyozottan nem módszerként értette, vagyis az értelmezést nem a megértéstől
elkülöníthető, a megértést segítő eszközként fogta fel, hanem abba
belefonódóként, Bettinél az értelmezés a megértést segítő eszköz (Kelemen
1998:57-58.). Hogy a különbözőség ellenére Gadamer jelentős teljesítményként
értékelte Betti hermeneutikai munkásságát, azt egyértelműen kifejezte az
“Igazság és módszer” második kiadásához írt előszóban: “vizsgálódásaim
célja mindenesetre nem az, hogy az interpretáció általános elméletét és
módszereinek bemutatását nyújtsam, ahogyan ezt E. Betti kiválóan elvégezte”
(Gadamer 1984:13). Ebben az értékelésben, az elismerés mellett persze az is
nyilvánvalóvá vált, hogy Gadamer saját és Betti munkásságát különböző területen
helyezte el. Ha így van, akkor felvethető az a kérdés is, hogy található-e egy
olyan kontextus, melyben e két megközelítés valamiképp egymásra vonatkoztatható?
Ennek a kérdésnek a megválaszolásához azokat a gondolatokat kell megvizsgálnunk,
melyeket Gadamer a jogi hermeneutikáról megfogalmazott.
Gadamer a jogi hermeneutika hagyományát nem az elméleti-filozófiai
munkálkodás területén látta megjelenni, hanem a jogász gyakorlati
tevékenységéhez kötődően, mint írja: “réges-rég létezik teológiai és jogi
hermeneutika is, melyeknek nem annyira tudományelméleti jellege volt, mint
inkább a tudományosan képzett bíró vagy pap gyakorlati tevékenységének felelt
meg, és azt szolgálták” (Gadamer 1984:21). Gadamer (1984:229-240) részletesen
elemezte a jogi hermeneutika példaszerű jelentőségét, s ezt, a már említett
gyakorlati jellegből eredeztette, ugyanis szerinte a jogi hermeneutika éppen
gyakorlati jellege – vagy más szóval: mert dogmatikai célja volt – vált ki a
megértéselmélet egészéből. Ezen a ponton nyílik meg annak a lehetősége Gadamer
előtt, hogy elkülönítse egymástól a gyakorló jogász és a történeti érdeklődésű
jogász tevékenységét – ami Betti számára egyébként igencsak jelentőségteli. Noha
Gadamer látja ezt eltérést – a gyakorló jogász mindig egy adott esetre
tekintettel ragadja meg a törvény értelmét, míg a jogtörténész számára nincs
efféle konkrétan adott eset –, azonban hermeneutika felfogásában mégsem válik
konstitutív jelentőségűvé, szemben Bettivel, ez a különbözőség.
Gadamer ugyanis egy olyan megfigyelési pozíciót jelenített meg
hermeneutikájában, melyben a helyzetek azonosak annyiban, “hogy minden szöveggel
szemben egy közvetlen értelemelvárásban élünk”, miszerint “a történésznek
ugyanazt a reflexiót kell végrehajtania, mint amely a jogászt is vezeti”, mert
“a történeti megismerés csak úgy lehetséges, hogy a múltat minden esetben a
jelennel való kontinuitásában látjuk” (Gadamer 1984:230). Egyébként a
kontinuitás kiemelése már abban tetten érhető, ahogy Gadamer a jogtörténész
feladatát körülírta. Szerinte ugyanis a jogtörténésznek “megértve, közvetítenie
kell az eredeti alkalmazás és a törvény jelenlegi alkalmazása között” (Gadamer
1984:229). Ennek a meghatározásnak abban rejlik a gyengesége, hogy a
jogtörténész tevékenységének egy olyan vonására koncentrált, ami, noha fontos,
de nem konstitutív ismérv. Tagadhatatlanul más dimenzióban jelenik meg a
jogtörténészi vizsgálódás, ha a kutatott törvény érvényessége elvezethető a
jelenig, mint amikor nem. De, s itt a gadameri megközelítésmód kontextusából ki
kell lépnem, két összefüggésről nem feledkezhetünk meg:
a, a jogtörténésznek inkább az utóbbi esettel van
dolga;
b, a törvény érvényességének folytonosságát feltételező
“eredeti” és “jelenlegi” jogi értelem közötti feszültség némiképp eltérő
perspektívában, eltérő relevancia szempontokkal jelenik meg a jogtörténész és a
gyakorló jogász számára.
Gadamernél viszont összefonódik a jogtörténész és a történetiségre
reflektáló gyakorló jogász tevékenysége. Ez az összefonódás azonban csak akkor
áll fenn, s ezt újfent hangsúlyoznom kell, ha olyan törvény
megértéséről-értelmezéséről van szó, ami ma is hatályos. Hogy Gadamer számára
ennek az esetnek volt jelentősége, azt világosan megfogalmazta: “tehát a
jogtörténész és a jogász hozzáállását vizsgáljuk egy és ugyanazon
adott és érvényes törvényszöveghez. Eközben E. Betti kitűnő munkáira
hivatkozhatunk, és saját meggondolásainkat hozzájuk kapcsolhatjuk. A mi
kérdésünk itt az, hogy a dogmatikai és a történeti érdeklődés különbsége
egyértelmű-e.” (Gadamer 1984:229). E kérdésre adott válasz, mint az eddig
már leírtak sejtetik, úgy szólt, hogy nincs a Betti által feltételezett
különbség. Gadamer érvei e tekintetben valóban megfontolandóak, az a kérdés
viszont a továbbiakban is feltehető, hogy mi a helyzet akkor, amikor a
jogtörténész olyan törvényszöveget vizsgál, ami a jelenben már semminemű jogi
érvényességgel nem bír?
A gadameri elméletben a történész és a jogász hermeneutikai helyzetének
összekapcsolása kétirányú. A bíró, noha elsősorban jogászként és nem
történészként jár el, jellemezhető a történeti érdeklődéssel, “vonatkozásban áll
saját történelmével, mely az ő jelene” (Gadamer 1984:231). Ugyanakkor a
történész, aki nem áll egy konkrét jogi feladat előtt, mégis hasonlít a
jogászhoz, mivel nem tekinthet el attól, hogy egy törvény történeti megértése
nem csupán történészi, hanem jogi feladat is. Jogi feladat, mert az értelmezés
mindenkor a törvény konkretizációját, vagyis applikációját (alkalmazását)
jelenti, s a konkretizálás pedig mindig jogkiegészítés, jogképzés. Ez a gadameri
következtetés egyébként a Savigny-féle értelmezéstantól abban is alapvetően
eltér, hogy a jogértelmezéshez hozzákapcsolja a jogképzést, míg Savigny az
értelmezés világos határaként jelölte ki, hogy az nem vezethet el a jog
továbbképzéséhez. Gadamer így összegzi álláspontját: “Tehát a jogi
hermeneutika esete valójában nem különleges eset, hanem alkalmas arra, hogy a
történeti hermeneutika problémájának visszaadja teljes terjedelmét, s ezzel
helyreállítsa a hermeneutikai probléma régi egységét, melyben a jogász és a
teológus találkozik a filológussal.” (Gadamer 1984:231).
Gadamer a parancs megértésének példáján mutatta be a történész és jogász
hermeneutikai helyzetének hasonlóságát. Ahol parancs van, ott vannak
teljesítésre kötelezett személy(ek) is. A történész viszont nem tartozik ebbe a
körbe, nem a parancs címzettje. “Mindazonáltal, ha valóban meg akarja érteni a
parancsot, idealiter ugyanazt a teljesítményt kell végrehajtania, mint
annak, akihez a parancsot intézték. Ez utóbbi is, aki a parancsot magára
vonatkoztatja, különbséget tud tenni a parancs megértése és végrehajtása között.
Lehetősége van arra, hogy ne hajtsa végre, akkor is, ha megértette, és éppen
azért, mert megértette” (Gadamer 1984:235). Ugyanakkor, s itt újfent
kiegészítésre szorul Gadamer gondolatmenete, más az, ha a címzett megérti a
parancsot és ezért nem hajtja végre, és más az amikor történész megérti a
parancsot és azért nem hajtja végre, mert a saját világában ez a parancs nem
rendelkezik relevanciával, jogi érvényességgel. Pl. egy idegen hatalom által
megszállt országban előírhatják a megszállókkal való együttműködést. Vannak,
akik megértik ezt a parancsot és nem hajtják végre, történetesen azért, mert más
jelegű paranccsal, az erkölcsi meggyőződésükkel ellenkezik. A parancsmegtagadás
persze kockázatos. Amikor ezt az előírást egy történész megvizsgálja és
megértésére törekszik, akkor ez nem azt jelenti, hogy ő, amikor a megértett
parancsot nem hajtja végre, az ugyanaz mint amikor a címzettek nem hajtották
végre. Azzal, hogy Gadamer szerint a történész a parancs értelmét csak akkor
tudja megragadni, ha végrehajtja ezt a konkretizálási feladatot, mintha
visszatérne az a hagyományos értelmezési felfogás, amivel egyébként Gadamer
élesen vitatkozott, miszerint az értelmezés az értelmezendő szituáció
újraalkotása. Igaz Gadamer az “eredeti” szituációhoz nem a normaalkotó, hanem a
címzett oldalról közelített.
Az “Igazság és módszer” későbbi kiadásaihoz függelékként csatolt
“Hermeneutika és historizmus” tanulmányban Gadamer újfent kitért a jogi
hermeneutika problémakörére, s itt is azt hangsúlyozta, hogy nem a meglévő jog
helyes értelmezésének módszertanáról van szó, hanem a jogteremtésről. “Feladata
nem az, hogy érvényes jogi tételeket értsen meg, hanem a jogot kell megtalálnia.
/…/ a jogi értelemben vett törvényértelmezés jogteremtő tevékenység”, majd így
folytatja, hogy azok az elvek, melyeket a jogász az esethez, majd a döntéshez
alkalmaz, nem egyszerűen módszertani elvek, hanem “mélyen belenyúlnak magába a
jogi matériába” (Gadamer 1984:355). Mivel a jogértelmezés mindig jogteremtés, a
bírói ítélkezés sohasem magyarázható kielégítően a szubszumációs logikával. A
törvény általánossága és a konkrét jogi eset közötti távolság
megszüntethetetlen, s ezért folytonosan fennáll a hermeneutikai feladat. És itt
egyáltalán nem a jogszabályalkotás tökéletlenségéről van szó, nem arról, hogy
törekedni kellene értelmezésre nem szoruló törvényszöveg alkotására, hanem éppen
ellenkezőjével találkozunk. Minden jogi szabályozásnak, minden jogrendnek az az
értelme, hogy a szabályok rugalmasak legyenek, ami persze állandóan életre hívja
az értelmezés feladatát.
Abból, hogy Gadamer a hermeneutikát nem módszerként fogta fel, az is
következik, hogy ebben az elméleti perspektívában nem beszélhetünk arról, hogy a
jogi hermeneutika a valamiféle általános módszertanként értett filozófiai
hermeneutika “regionalizálása” lenne. Amennyiben viszont Gadamert követve, aki
ebben Heideggert követte, a megértést nem a szubjektum cselekvésmódjaként, hanem
az ittlét létmódjaként fogjuk fel, akkor azzal is számolni kell, hogy ebben a
fogalmiságban feloldódik, s így háttérbe szorul mindaz ami a jogászi megértés és
cselekvés sajátosságai közé tartozik.
Betti a jog értelmezésének kérdéskörét, összhangban
értelmezéstipológiájával, rétegzettebben ragadta meg mint Gadamer. Ebben az
értelmezéstipológiában elkülönült egymástól a (re)kognitív, reproduktív és a
normatív értelmezés (Kelemen 1998:69-72.). Az utóbbiról, azaz normatív
értelmezésről akkor beszélt Betti, amikor a szöveg megértését követi az
alkalmazás (applikáció), a szövegben foglalt szabályok követése. Betti, szemben
Gadamerrel, a jogot nem azonosította egészében az alkalmazással, mivel szerinte
a kortársak számára a jog norma, az utókor számára pedig történelem. S ez azt
jelenti, hogy a jogtörténész támaszkodik a rekognitív értelmezésre, meg kell
értenie a törvényt, aminek a múltbéli alkalmazását vizsgálja. Gadamer az
említett három osztály elkülönítését feleslegesnek tartotta. “A kognitív, a
normatív és a reproduktív értelmezés kézenfekvő megkülönböztetésének nincs elvi
érvényessége, hanem egy egységes jelenséget ír le” (Gadamer 1984:220).
Betti Gadamerrel folytatott vitája alapvetően az applikáció megítéléséről
szólt. Amíg Gadamer a jogi hermeneutika központi elemének tartotta az
applikációt, addig Betti ezt csak a gyakorló jogászi tevékenységhez kötötte, s
úgy látta, hogy “Gadamer álláspontja összemossa a jogtörténész és a
jogalkalmazásra hivatott jogász különböző helyzetét” (Betti 1962/1992:31). Betti
szerint más a jog területén egy olyan történeti vizsgálódás, amikor a vizsgált
törvény érvényessége a jelenig nyúlik és más amikor erről nem beszélhetünk.
Betti csak az utóbbi esetet tartja tisztán történeti értelmezésnek. A
jogtörténész ugyanis olyan törvényeket vizsgál, melyek nem gyakorolnak közvetlen
normatív befolyást a jelen viselkedésmódjaira. “A történeti hermeneutika és a
normatív jogi hermeneutika vélt analógiája valójában önámításon alapul. Az, hogy
a jog alkalmazása a jelenre és a mai társadalomra vonatkoztatott
törvényértelmezést igényel, szükségképpen következik a jognak mint egy emberi
közösség együttélését szabályozó rendnek a célmeghatározottságából: tehát
lényegéhez tartozik, hogy a törvény konkretizálását, azaz applikációt
kell végrehajtania, mert az a feladata, hogy a társadalmi életnek és
magatartásnak jogi irányt mutasson és jogi zsinórmértéket adjon.” (Betti
1962/1992:33). Míg a kontemplatív irányultságú történeti értelmezésnél nincs szó
a jelenre vonatkoztatott applikációról.
Gadamer a későbbiekben szinte teljes mértékben fenntartotta a jogi
hermeneutikával kapcsolatosan az előzőekben összefoglalt álláspontot. Ez a
bizonyos “szinte” arra utal, hogy néminemű változások is megfigyelhetők. Ennek
alátámasztásául Gadamernek egy a hermeneutikáról szóló lexikon szócikkét
vizsgáljuk meg (Gadamer 1974/1990). Először is azt kell jeleznem, ami nem
változott Gademer jogi hermeneutika felfogásában. Továbbra sem azonosította a
jogi hermeneutikát az eredeti értelem újraalkotásával. Ugyanis azon az úton,
amit Heidegger filozófiája nyitott meg, hogy a tradicionális hermeneutikának új
kérdéseket tegyünk fel, problematikusnak bizonyult a pszichológiai megértés,
mely szerint egy szöveg értelme az alkotó “szándékolt” értelemadására
redukálható, más szóval: a megértés az eredeti produkció reprodukciója. A jogi
hermeneutika területén ez a klasszikus hagyomány már csak azért sem érvényes,
mert a jogi hermeneutika nem egyszerűen reproduktív, hanem jogalkotó
funkciót tölt be (Gadamer 1974/1990: 19). Abban sem figyelhető meg változás,
hogy a jogi hermeneutika “a törvényes jog általánossága és az egyedi eset
konkrétsága közötti megszüntethetetlen hiátus áthidalásának nélkülözhetetlen
föladatát látja el” (Gadamer 1974/1990:21).
A korábbi nézetektől viszont eltérő gondolatmenettel találkozhatunk a
római jog recepciójának és e recepció utótörténetének értelmezésekor. A római
jog recepciójában nem csupán megérteni kellett a római jogot, hanem a
megváltozott világban alkalmazni is. A modern kodifikációk megszületését
követően az említett római jog dogmatikai jellegű értelmezési feladata (ami
tehát az alkalmazást is magában foglalta) megszűnt és ezáltal a római jog
kikerült a dogmatika területéről és a jogtörténet részévé vált. S ehhez Gadamer
(1974/1990:22) hozzáfűzte: “jogtörténetként így fönntartás nélkül
alkalmazkodhatott a történeti tudományok módszergondolatához. Ezzel szemben a
jogi hermeneutika, mint az új stílusú jogdogmatika segédtudománya, a jogtudomány
peremére szorult.” Gadamer tehát fenntartotta, hogy a jogi hermeneutika az
applikációval jellemezhető, de, s ez az újszerűség, ettől elválasztotta a
jogtörténetet mint dogmatikai feladattal nem rendelkező történeti vizsgálódást.
Az “Igazság és módszer”-ben, emlékezzünk csak vissza, a jogtörténet még a
jogi hermeneutikától nem különböztetődött meg. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az
applikáció kritériumának túlterheltségétől oly módon szabadult meg Gadamer, hogy
kivette a jogi hermeneutika tárgyköréből a jogtörténetet. Ebben a fogalmi
szűkítésben következetesen járt el Gadamer, hiszen jogi hermeneutika
alatt mindig is a jogászi hermeneutikát értette. Éppen a korai írásában
volt következetlen, mert a “jogi”-ba beleértette a joggal mint tárggyal
foglalkozó jogtörténészt, aki egyébként (gyakorlati) “jogászi” feladatot nem lát
el. Ez a koncepcionális változás, ha úgy tetszik: a fogalmiság letisztulása,
módosította a Bettivel szembeni vitapozíciót is. A nézetkülönbség a jogi
hermeneutika mibenlétének meghatározásában változatlan – Gadamer szerint
applikációt feltételez, Betti szerint viszont normatív és (re)kognitív
értelmezési feladatot –, viszont a jogtörténetnek mint nem applikációs
tevékenységnek az elismerésében a két álláspont közel került
egymáshoz.
Hogy mennyire tompítani akarta Gadamer a vitát, azt mi sem mutatja
jobban, hogy a jogtörténet és a jogdogmatika különbözőségét elfogadva, az eltérő
helyzetek hasonlóságát most már inkább a megértés előfeltevésszerűségében
kereste, ami egyébként teljes mértékben összhangban állt az “Igazság és
módszer” alapgondolatával. “Ha a jogtörténeti és jogdogmatikai megértésnek
az ebből a felismerésből /mármint az “Igazság és módszer”-ben
hangsúlyozott applikáció-struktúrából – K. A./ eredő újbóli közelítése
egymáshoz, különbségüket nem szüntethette is meg (ahogy azt főleg Betti és Fr.
Wieacker hangsúlyozta), egészében mégis bizonyítottnak tekinthetjük minden
megértés előfeltevésszerűségét.” (Gadamer 1974/1990:23). Gadamer jogi
hermeneutikával kapcsolatos gondolatai terén végbement változtatások,
hangsúlyeltolódások megnyitották egy újabb, s a jog vonatkozásban fontos
különbségtevés problematizálásának lehetőségét, mégpedig annak megragadását,
hogy miben tér el egymástól egy múltbéli törvénynek a történetiségből fakadó
hatása a jelenre és egy múltbéli törvény jelenlegi érvényességének
történetisége?
Gadamer filozófiai hermeneutikájában kifejtett jogi hermeneutikai
megfontolások hatása szembetűnő az elmúlt évtizedek német jogi gondolkodásában.
A hatvanas-hetvenes években mind a jogdogmatikában, mind a jogi módszertanban
gyökeret vert a hermeneutikai szemlélet a német jogtudományban, s ezen belül is
többen kifejezetten Gadamerhez kapcsolódva fogalmazták meg saját jogi
hermeneutikai álláspontjuk. Így pl. Arthur Kaufmann a hagyományos jogi
hermeneutika és a gadameri megközelítés között próbált hidat verni, és arra
törekedett, hogy az általános (filozófiai) hermeneutika meglátásait bevezesse a
jogászi hermeneutikába (Kaufmann 1984:92-95.). Ezen az úton Kaufmannt
tanítványai is követték. Elsősorban Neumannra utalnék, aki a jogi szövegek
normativitását hangsúlyozva azt emelte ki, hogy a jogi szöveg eltér a művészet
körébe tartozó szövegektől, s így e két területen az értelmezés feladatai is
különböznek. Mivel a jog nem egyszerűen a szövegre utal, hanem annak
érvényességére, “a jogi szövegek normatív igénye reflexíve nem a helyes
szövegmegértésre mint olyanra irányul, hanem a helyes cselekvésre”
(Neumann 1984:53).
Ezen túlmenően Neumann (1984:51) arra hívta fel a figyelmet, hogy a
gadameri applikáció fogalom többdimenziónalitása tette lehetővé a történészi és
jogi megértés azonosságának feltevését. Az applikáció ugyanis egyszerre két
különböző jellegű “szakadékot” hidal át: egyfelől azt, ami a múlt és a jelen
között, másfelől pedig azt, ami a törvényszöveg általánossága és a szöveg
alapján megítélendő tényállás egyedisége között húzódik. Neumann
távolságtartását a gadameri megközelítéssel szemben nemcsak az mutatja, hogy a
jogtudomány hermeneutikai problémáját a történeti dimenziótól elvileg
elválaszthatónak tartotta, hanem az is, hogy Habermasnak Gadamerrel szemben
megfogalmazott kritikáját követve az ideológiakritikával összekapcsolhatónak
látta a hermeneutikai kérdésfelvetést. Mégpedig azért, mert azok a partikuláris
előítéletek, melyek a jogi értelmezést irányítják, az ideológiakritika
lehetséges tárgyai, s ez már abban megjelenik, hogy az említett előítéletek
partikularitása az ideológiakritika eredményeként nyilvánvalóvá válik.
A másik Kaufmann-tanítvány, Schroth pedig egy népszerű jogelméleti
kézikönyv egyik fejezetében vizsgálta meg a filozófiai és a jogi hermeneutika
viszonyát (Schroth 1985: 276-301). Pontosabban azt, hogy milyen problémák
vannak, a jog szemszögéből, a filozófiai hermeneutikában? S a következőket
emelte ki:
- Gadamer, hermeneutikai pozíciójából következően, a
szövegértelmezés kritériumaival nem foglalkozik. A jogi módszertan irodalmában
ugyanakkor egyetértés uralkodók annak tekintetében, hogy meg kell adni a
szövegértelmezés kritériumait, abban viszont tagadhatatlanul komoly vita van a
különböző álláspontok között, hogy a megadott értelmezési kritériumok mennyiben
kötik a bírót?
- Gadamernél a szerző kérdése háttérbe szorult, a jogi
hermeneutika területén viszont éppen hogy egy alapvető vitakérdés kapcsolódik a
“szerzőhöz”, mégpedig annak a vitája, hogy a szerzői szándékból
kikövetkeztethető szövegértelmet kell-e feltárni, avagy magának a kontextusban
álló szövegnek az értelmét kell kutatni (szubjektív és objektív
értelmezés)?
- Schroth is osztotta azt a gadameri, és persze mások
által is megfogalmazott, megállapítást, miszerint a jogi hermeneutika
kulcskérdése: a norma általánossága és az eset egyedisége közötti differencia
áthidalása. Amikor normát alkalmaznak, akkor az első kérdés: a norma
jelentésének feltárása az esetre tekintettel. Ennek során, tehát amikor a norma
jelentését a norma alkalmazásának szabályaiból tárjuk fel, Schroth szerint
érdemes Wittgenstein nyelvhasználat-elméletére támaszkodni (Schroth
(1985:282-285).
Gadamer hatása persze látványos félreértéseket is szült. Ennek tipikus
megjelenéseként említette Krawietz (1983:366-369) Rottleuthner (1976:7-30)
elemzését. Rottleuthner abból a két tételből kiindulva, hogy egyrészt a
hermeneutika a jogon kívüli területen alakult ki, másrészt a klasszikus jogi
hermeneutika hagyományát megtörte a gadameri elmélet, arra a következtetésre
jutott, hogy a jogtudománynak egy “új hermeneutikára” van szüksége. Krawietz
elutasította mindkét tételt: a hermeneutika jogon kívüli eredetére vonatkozót és
azt, hogy a gadameri hermeneutika a jogi hermeneutika hagyományának megtörését
javasolta. Az utóbbi esetben éppen Gadamer azon megállapítására utalt, miszerint
a jogi hermeneutika a filozófiai hermeneutika számára példaértékű. Ebből
következően az ún. “új hermeneutika” szükségességét sem látta Krawietz, aminek
lehetséges tartalmáról egyébként maga Rottleuthner sem adott bővebb
felvilágosítást.
A jogi hermeneutika területén sokak által vallott meggyőződés, hogy a
jogi szövegek normatív értelme csak a mindenkori érvényességi igényre
tekintettel rekonstruálható, s éppen ezért a jogi hermeneutikának mindenekelőtt
gyakorlati és nemcsak elméleti feladata van (Krawietz 1983:371). A gyakorlati
irányultság azt is jelenti, hogy az értelmezés nemcsak az igazság kérdéséhez,
hanem a döntés problematikájához is kapcsolódik. A nyolcvanas évek elején
Krawietz úgy látta, hogy Gadamer alapműve körül felélénkült jogelméleti, jogi
módszertani vita ellenére a jogtudományban a hermeneutikai látásmód nem szerezte
meg azt a kulcspozíciót, amivel pl. a 17-19. században rendelkezett. Ennek okát
Krawietz abban jelölte meg, hogy a jogi hermeneutika túl erősen, ha úgy tetszik,
kritikátlanul kötődik a filozófiai hermeneutikához. Ez megfigyelhető a “szöveg”
(Text) fogalmával szembeni túlzott nyitottságban, a “szöveg” lassan már az egész
világot magába foglalja. A hagyományos jogi hermeneutika ezzel szemben a jogi
“szöveg”-fogalom szűkebb értelmezéséből szokott kiindulni. Csak azokat a
szövegeket ragadta meg, melyek számára “normatíve releváns jogi szövegek”,
melyek, “a jogrendszer vonatkozásában, mint érvényes jogi előírások, azaz minden
címzett számára kötelező módon funkcionálnak.” (Krawietz 1983:380).
Ezen dilemmák meghaladásának kísérleteként javasolta Krawietz a
keletkezés idején történő értelmezés és a későbbi érvényesség
idejében történő értelmezés elválasztását. A különbségtevést szerinte az
indokolja, hogy a szöveg kontextus változhat. S itt nem csupán arról van szó,
hogy szembe kell nézni a szövegen túlmutató recepciós helyzettel, hanem
különböző szociális kontextusokkal szembesül a jogi értelmező. A létrejövetel
idejét elsődleges kontextusnak nevezte, a későbbi érvényesség idejét pedig
másodlagos kontextusnak. A jogi hermeneutika az elsődleges kontextus
vonatkozásban rekonstruktív, a másodlagos kontextus vonatkozásában applikatív
(Krawietz 1983:381-382). Krawietz felvetése értelmezhető úgy is mint a
Betti-Gadamer vita feloldására tett kísérlet, azaz egy olyan jogi hermeneutikai
pozíció keresése, melyben eltérő szintekhez sorolva, de egymást kiegészítően
ragadható meg az említett két gondolkodó hermeneutikai álláspontja.
Betti, E. (1954): Zur Grundlegung einer allgemeiner
Auslegungslehre. Ein hermeneutisches Manifest. in: Dölle, H. (Hrsg.):
Festschrift für Ernst Rabel. II. Bd. Tübingen, Mohr,
79-168.
Betti, E. (1955): Teoria generale della interpretazione I-II.
Milano, Giuffré
Betti, E. (1962/1992): A hermeneutika mint a szellemtudományok
általános módszertana. in: Athenaeum 1992/2. 3-52
Betti, E. (1969): Die Problematik der Auslegung in der
Rechtswissenschaft. in: Bockelmann, P. et al. (Hrsg.): Festschrift für Karl
Engisch zum 70. Geburtstag. Frankfurt a. M., Klostermann
Böckenförde, E-W. (1999): Staat, Nation, Europa. Frankfurt a. M.,
Suhrkamp
Gadamer, H-G. (1974/1990): Hemeneutika in: Bacsó B. (vál.):
Filozófiai hermeneutika. Budapest, Filozófiai Figyelő Kiskönyvtára 4.
11-28.
Gadamer, H-G. (1984): Igazság és módszer. Budapest, Gondolat (a
fordítás alapja az 1975-ös 4. kiadás, ami az 1960-as 1. kiadás szövege mellett
tartalmazta az eredetileg 1961-ben publikált “Hermeneutika és historizmus”
tanulmányt is)
Kaufmann, A. (1984): Beiträge zur Juristischen Hermeneutik.
Köln-Berlin-Bonn-München, Carl Heymanns
Kelemen J. (1998): Az olasz hermeneutika Crocétól Ecóig. Budapest,
Kávé
Krawietz, W. (1983): Juristische Argumentation in
rechtstheoretischer, rechtsphilosophischer und rechtssoziologischer Perspektive.
in: Achterberg, N. – Wyduckel, D. (Hrsg.): Recht und Staat im sozialen Wandel.
Festschrift für Hans Ulrich Scupin zum 80. Geburtstag. Berlin, Duncker
& Humblot, 347-390.
Rottleuthner,
H.
(1976): Hermeneutik und Jurisprudenz. in: Koch, H-J. (Hrsg.): Juristische
Methodenlehre und analytische Philosophie. Kronberg, Athenaeum,
7-30.
Neumann, U. (1984): Zum Verhältnis von philosophischer und
juristischer Hermeneutik. in: Hassemer, W. (Hrsg): Dimensionen der Hermeneutik.
Arthur Kaufmann zum 60. Geburtstag. Heidelberg, R.v.Decker & C.F.Müller
Verlag, 49-56.
Schroth, U. (1985): Philosophische und juristische Hermeneutik. in:
Kaufmann, A. – Hassemer, W. (Hrsg.): Einführung in Rechtsphilosophie und
Rechtstheorie der Gegenwart. Heidelberg, C.F. Müller, 4. Auflage,
276-301.