Érdekes összevetésre ad lehetőséget, hogy közel egy időben jelent meg Niklas Luhmanntól két olyan könyv, ami egyaránt a szervezetek problematikáját elemzi részletesen. A két könyv megírása között azonban több mint három évtized telt el. Az egyik (Funktionen und Folgen formaler Organisation, Duncker & Humblot, Berlin, 1999, 435. old.) először 1964-ben látott napvilágot, s a most kézbe vehető 5. kiadás tartalmaz egy 1994-ből származó epilógust is. A másik pedig az 1998. novemberében elhunyt Niklas Luhmann hagyatékából megjelentetett munka (Organisation und Entscheidung, Westdeutscher Verlag, Opladen/Wiesbaden, 2000, 478. old.). Egyébként ez volt az első publikáció a terjedelmes Luhmann-hagyatékból, s mint a kiadást gondozó Dirk Baecker megjegyezte, a kézirat már nyomdakész formában volt.

A formális szervezeteket vizsgáló monográfia Luhmann tudományos pályafutásának első komoly publikációja volt. Az időközben eltelt évtizedekben jelentősen átépítette elméletének fogalmiságát. Csak címszavakban jelezve: az autopoiézisz, a konstruktivizmus irányába. Éppen ennek fényében érdekes kérdés: miért tartotta fontosnak az újrakiadást? Miközben ebben az átalakult koncepcionális keretben szintén komoly intellektuális energiát mozgósított a szervezet problematika újbóli áttekintésére, aminek eredményeként megszületett az Organisation und Entscheidung. Vélhetően a régi munkáját, legalábbis részben, változatlanul aktuálisnak tartotta. És ez nagyon pontosan rávilágít Luhmann tudományos elkötelezettségére, ugyanis nem osztotta azt a racionalista álláspontot, miszerint a haladás minden korábbit érvénytelenít. Sőt, magát a haladás fogalmát az elméletek terén (is) inkább kerülni igyekezett. A haladás ugyanis feltételezi, hogy semmi sem ment veszendőbe (a jó megőrződött, a hibákat kijavították), vagy fordítva fogalmazva: ami veszendőbe ment, az arra érdemes volt. A tudománytörténet nem a racionális tudományelméleti modellek szerint történik. Nem csak kiselejtezett ismeretszerzési kísérletek szeméthegyét hagyta maga mögött a jelen tudománya, hanem feleleveníthető hagyományokat is. Luhmann nem véletlenül beszélt mindig evolúcióról, s nem pedig fejlődésről. Az evolúció kifejezés ugyanis csak annyit állít, hogy a leküzdendő komplexitás növekedett. Több évtizedes tudományos munkásságának vezéreszméje – miként habilitációs előadásának címválasztása is kifejezte – a “soziologische Aufklärung” volt, s ez alatt az “Abklärung der Aufklärung-ot értette.

*

Egy recenzióban, s az alábbiak csak ennek az igénynek kívánnak megfelelni, természetesen csak néhány fontosabb gondolatmenet felidézésére, s azokhoz fűzhető reflexióra van lehetőség. Mindkét könyv esetében csak a központi elméleti felvetés kérdéskörének jelzésére szorítkozom. Így a formalitás problematikájára, majd a szervezetnek mint szociális rendszernek a megragadására.

A formális szervezetek funkcionális elemzésében Luhmann egy hiány regisztrálásából indult ki, s ezt abban látta, hogy hiányzik a formalitás átfogó koncepciója. A formális szervezet mibenlétét feltárni akaró szervezetelméleti, szociológiai kutatások ugyanis nem a formalitás megragadásához vezettek el, hanem felfedezték az “informális” szervezetet, mint a szervezet formális jellegét folytonosan korlátozó képződményt. Ez persze tagadhatatlanul fontos eredmény, ám ettől nem vált kézzelfoghatóvá, hogy miben is áll az a formális jelleg, amit az informális kapcsolatok áthatnak. S arról az egyoldalúságról sem feledkezhetünk meg, hogy az informalitást mint a formális működés teljesítményének csökkentő tényezőjét vették számításba. Mintha egy szervezetben az informális kapcsolatok nem fokozhatnák a teljesítményt.

A hagyományos szervezetelmélet a szervezetet két modellben képzelte el: racionális célkonstrukció gépezeteként vagy mint paranccsal működtetett szerkezetet. A funkcionális megközelítés ezzel a két prototípussal nem sokat tud kezdeni. Nem lehetséges minden tevékenységet a szervezeti célból levezetni, hiszen mellette pl. a rendszerfenntartás is fontos szerepet játszik. De a racionális uralommal sem lehet kielégítően jellemezni a szervezetet, mivel eltérés van a formális tekintély és a tényleges hatalom között, sőt a feljebbvaló nem legitim elvárásainak tényét is figyelembe kell venni a szervezet elemzésekor. Ezen megfontolásokból következően a hatvanas évekbeli kutatási helyzetet inkább csak dilemmákkal látta jellemezhetőnek Luhmann, s nem pedig használható elméletek megalkotásával.

Elméletével éppen ezt a hiányt akarta pótolni, amikor a formális és informális szervezet fogalmának közös nevezőre hozására tett kísérletet. Luhmann az elvárások problematikájából indult ki. Ugyanis az elvárásokra tekintett olyanként, mint amik elsődlegesen rendezik az emberek egymáshoz fűződő kapcsolatait. Ám nem egyenrangú ebből a szempontból mindenféle elvárás, mivel előnyben részesítjük azokat az elvárásokat, melyek pontosan megismerhetők és teljesíthető, s mint ilyenek stabilitást adnak a mindennapokban. Természetesen csalódhatunk elvárásainkban és mások is csalódhatnak a felénk irányuló elvárásaikban, de “a folytonos csalódások elviselhetetlenek” (1999:34). Éppen ezért kitüntetett jelentőségűek a teljesíthető elvárások.

Hogy tartósan elismerünk-e bizonyos felénk irányuló elvárásokat vagy nem, ezt Luhmann szerint a tagsági viszony fejezi ki, s ezzel a formális szervezetek vonatkozásában döntő (a szó mindkét értelmében) fogalomhoz érkeztünk. “A tagság egy megismerhető, megvitatható és egyúttal tudatossá váló forma. /.../ A tagság egy világos vagy/vagy –ra épül” (1999:35), azaz röviden: döntéstől függ. A tagság az elvárások tengeréből mintegy kimetsz egy szeletet, s annak jelentőségét megnöveli, és így szerepkényszerrel jár. Minden formális szervezetben alapvető, hogy tagjainak bizonyos típusú elvárásokat el kell ismerni, nem tagadhatják meg azokat, annak kockázata nélkül, hogy elvesztik tagságukat. Aki a tekézést balgaságnak tartja, és ezt közhírré teszi, nem maradhat jó tagja egy tekeklubnak, és ki fog lépni – hangzik Luhmann érzékletes példája. Aki sem saját véleményét, sem tagsági viszonyát – azok összeütközésekor – nem akarja feladni, az elveszti arculatát, személyiségét, társadalmi tekintélyét. S ez komoly döntési kényszerként van jelen a be- illetve kilépés melletti állásfoglalásban.

Luhmann tehát azokat az elvárásokat fogta fel formalizációként, melyek tagsághoz kapcsolódnak, s egyúttal konszenzus van annak tekintetében, hogy ezeknek az elvárásoknak való meg nem felelés megszünteti a tagságot. A formális szervezet tehát nem más mint a formális elvárások összessége. A formális szervezetet nemcsak a tudós, a kutató tekinti rendszernek, hanem a tagok is a mindennapi életben rendszerként élik meg. Azaz: amikor a formális szervezetet mint rendszert elemzi Luhmann, akkor a rendszer fogalmát hangsúlyozottan nem analitikus értelemben használja, hanem reálisan létező rendszerekről beszél.

Egy szervezetben nemcsak tagsági szerepe van, de a formalitás ehhez kötődik, mert ez a be- és a kilépéssel kapcsolatos döntés premisszája. Luhmann hangsúlyozza, hogy döntésről, azaz tudatos cselekvésről van szó ezekben az esetekben. A rendezett társadalmi kapcsolatok kialakítása, fenntartása nem kíván különösebb kritikai látásmódot, tudatosságot. Egy szervezetbe történő be- és kilépés viszont igen, mert ekkor a szervezethez tartozás előnyeit és hátrányait kell mérlegelni. A be- és kilépés határhelyzet. Aki belép, az nem viselkedhet már tetszés szerint, hanem a tagság szabályai szerint. A tagsági szerepe “felvétele” kifejezi, hogy az illető személy, meghatározott határokig, kész eleget tenni a szervezetben működő elvárásoknak, nem kell ehhez esetről-esetre motiválni. A tagsági szerep egyúttal megnyitja az átjárást a szervezeten belüli más (formális, informális) szerepekhez.

Az újrakiadáshoz függelékként csatolt 1994-es visszatekintésben Luhmann egyfelől a hatvanas évekbeli kutatási helyzetet jellemezte, másfelől az azóta történtek összefüggésében megvizsgálta akkori könyvének jelenlegi helyzetét. Elmélettörténeti áttekintése a kutatásokban alkalmazott megkülönböztetések átalakulását állította középpontba. A hatvanas években a szervezetelméleti vizsgálódások a formális/informális szervezet megkülönböztetéséből indultak ki és az informális szervezetet csoportlélektani szemszögből tárgyalták. Ez a megközelítés összefüggött a társadalomlélektani érdeklődés akkori divatjával. Luhmann azonban inkább félrevezetőnek látta a csoport fogalmát, s e helyett a rendszerelméleti terminológiát javasolta. Ezzel nem adta fel a formális/informális megkülönböztetését, de kiegészítette a rendszer/környezet megkülönböztetésével, pontosabban az utóbbira tekintettel relativizálta a formális/informális differenciáját. Az formális/informális különbségét a “szervezetnek” mint szociális rendszernek az elkülönülésére vezette vissza. S ebből a szempontból a tagság jelentősége felértékelődött, mivel a tagságra tekintettel valósul meg a rendszer/környezet közötti határmegvonás.

Az elmúlt évtizedekben a rendszerelmélet terminológiája jelentősen átalakult. Noha a rendszer/környezet megkülönböztetése alapvető maradt, de ezen belül a rendszer meghatározásában az autopoietikus műveletvégzést hangsúlyozzák. Noha már az ötvenes évektől vitatkoztak a rendszerelméleti gondolkodók az önreferencia problémájáról, de csak viszonylag egyszerű modellek kidolgozásához jutottak. Mint pl. a negatív visszacsatolás általi stabilizáció modellje, vagy az input-output modell. A hetvenes években a mesterséges/természetes, illetve a mechanikus/organikus modell megkülönböztetése volt elfogadott a rendszerelméleti diszkusszióban. A nyolcvanas évektől pedig a konstruktivista látásmód, az autopoietikus rendszerek elmélete került középpontba. Luhmann a saját 1964-es könyvének jelentőségét 1994-ből visszatekintve abban látta, hogy ez a könyv megkísérelte a formális és informális szervezetek elméletét a rendszer- és döntéselmélettel integrálni. S aktualitása azért maradt meg, mert azóta sem sokan törekedtek az említett elméleti irányok integrációjára.

Az Organisation und Entscheidung elmélettörténeti jellegű első fejezete mint az előzőekben idézett visszatekintés gondolatmenetének folytatása is olvasható. Nézzük tehát röviden, hogy milyen klasszikus elképzelések fogalmazódtak meg a szervezetelmélet területén. Már a 18. századi szerzőktől olvasható olyan gondolatmenet, melyben az organikus élet rendjét megkülönböztették a mesterségestől, a mechanikustól. Ebből az előképből alakult ki és rögzült a következő évszázadban a szervezet, mint a társadalmi élet olyan formációja, amit a társadalmi renden belül más típusoktól (közösségektől, osztályoktól) megkülönböztettek. A darwinista modellben a szervezetre olyanként tekintettek mint ami racionálisan és hatékonyan végzi munkáját, ami belső hierarchiája következtében dönteni képes. Ugyanis csak így rendelkezik a túlélés képességével. Comte, Tönnies, Durkheim, majd a 20. században a munkaszervezetre irányuló kutatások (Taylor), bürokráciaelméletek (pl. Weber) és csoportelméletek hatására egy igen komplex jelentéstartományú fogalommá vált a szervezet. A szervezetelméletek klasszikusainál alkalmazott hierarchia, cél/eszköz, formális/informális különbségtevést időközben felváltotta a rendszer/környezet megkülönböztetése. S ezzel már el is érkeztünk a luhmanni elméleti pozícióhoz, mely a szervezet problematikát az autopoietikus rendszerek elméletének szemszögéből írta le.

A szervezetek a kommunikációk átfogó rendszerén, azaz a társadalmon belül elkülönült képződmények. Amíg a társadalom külső határmegvonása a kommunikáció/nem kommunikáció mentén valósul meg (minden ami kommunikáció a társadalomhoz tartozik, s minden ami nem kommunikáció a környezetéhez), addig a belső határmegvonás nem alkalmazhatja általában vetten a kommunikációt - hiszen a szervezet és társadalmi környezete egyaránt kommunikációkból áll - hanem csak annak speciális formáját. S ez Luhmann szerint – minden fogalmi újítás ellenére ugyanúgy mint az 1964-es könyvben - a döntés, döntés a tagságról.

Az egyes ember döntéssel kapcsolódhat adott szervezethez, s mivel a modern társadalom szervezetek sokaságából áll, azt mondhatjuk, hogy csak kivételes esetben jellemez valakit egy-egy szervezethez fűző tagság. Az esetek többségében a szervezetekhez való viszonyát a kizártság hatja át, az, hogy nem tag. Luhmann megállapítása szerint a társadalmat és a benne működő szervezeteket az inklúzió/exklúzió (bevonás/kizárás) ellentétesen határozza meg. A társadalom az exklúziót emberhez méltatlannak tartja, és funkcionálisan haszontalannak. A modern társadalomban alapjogként elismert egyenlőség és szabadság éppen azt fejezi ki, hogy bárki mint személy bármelyik funkciórendszerbe (politika, gazdaság, vallás, jog stb.) bevonódhat. Mindebből persze nem következik, hogy a társadalom képes is megakadályozni a nem kívánt exklúziót.

A szervezetek ezzel szemben az exklúzióból indulnak ki, vagyis abból az alapesetből, hogy az emberek kívül vannak. Mégpedig azért ez a kiindulópont, mert a szervezetek csak így tudják a tagság feletti döntés ellenőrzését fenntartani, és ezáltal autonómiát kialakítani. A társadalom és a szervezet ezen ellentétes meghatározottsága korántsem vezet széteséshez, hanem inkább a kölcsönös kontrollok kombinációját eredményezi. A differencia nem azonos a divergenciával. Hogy mennyire nem beszélhetünk divergenciáról, mi sem mutatja jobban, hogy a szervezetek nagyobb részt a társadalom funkciórendszereihez rendelődnek, azaz meghatározott funkciók alapján orientálódva alakítják ki céljukat. Gondoljunk csak a bankokra, az iskolákra, a kórházakra, vagy éppen a bíróságokra.

De térjünk vissza a két könyv viszonyához. Feltűnő, hogy Luhmann ebben a legutolsó munkában csak három lábjegyzetben említette az 1964-es könyvet, és mindhárom esetben tartózkodva mindennemű kommentártól. Ez azért meglepő, mert eltér az önhivatkozások terén kialakított szokásaitól. Hiszen nem ritkán olvashattunk írásaiban, korábbi munkáira utalva, ilyen megjegyzéseket: “még nem világos fogalmisággal megragadva”, “a kritikai értékelésektől eltérően szolidabb célja volt” stb. A kommentárhiány oka véleményem szerint abban rejlik, hogy a fentiekben már idézett 1994-es epilógusban végérvényesen tisztázta viszonyát a “Funktionen und Folgen…”-hez. S ebben a viszonyban személyes és személytelen mozzanatok keveredtek. A személyesség azért említhető, mert ez volt az első monográfiája, amivel a német tudományos életben jelentkezett, s a szerzők – érthetően – az első nagy jelentőségű munkájukat közelebb állónak érzik magukhoz, mint a későbbieket, amik már csak fenntartják a tudományos reputációt. A személytelenség pedig talán az idő múlásából fakad, hiszen egy 30 évvel korábbi munkáról nyilatkozott szerzőnk, s azóta mind tudományában mind saját felfogásában oly sok minden változott. Az Organisation und Entscheidung értelmezhető úgy is mint az 1964-es könyv teljes mértékben újraírt változata, mintegy a könyv egésze ad egy eltérő elméleti alternatívát. S mint ilyent felesleges volt pontról-pontra haladva összekötni (az eltéréseket lábjegyzetekben magyarázni) a régi munkával. E két könyv egymáshoz való viszonyában kifejeződő cirkularitás egyáltalán nem meglepő a luhmanni életmű ismeretében.