Kiss Zoltán

Nótári Tamás: A magyar szerzői jog fejlődése.

Szeged, Lectum Kiadó, 2010. 332 oldal

Nótári Tamásnak a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar habilitált docensének a Lectum Kiadó gondozásában jelent meg legújabb munkája „A magyar szerzői jog fejlődése”.  A monográfia a hazai jogi szakirodalomban elsőként a magyar szerzői jog fejlődését mutatja be a XIX. századi kezdetektől a hatályos hazai és uniós szabályozásig.

A munka első része a magyar szerzői jog kialakulásának és szabályozásának történetét elemzi a felvilágosodás korától a XX. századig, valamint bemutatja az európai fejlődés- és szabályozástörténetet önálló fejezetben tárgyalva a szerzői jogi törvény- és reformjavaslatokat. A második rész a szerzői jog egyes intézményeinek részletes fejlődéstörténetét tárja fel az elmúlt másfél évszázad négy szerzői jogi törvénye tükrében, kitekintést adva a hatályos szerzői jog fejlődési tendenciáiról, különös tekintettel a közösségi jog eddigi és várható hatásaira.

Nótári szerint a szerzői jogi védelem kialakulásának hosszú folyamatát három tényező együttes hatása befolyásolta. Az egyik a könyvnyomtatás technikájának feltalálása volt, amely tárgyi oldalnak, illetve technikai vagy dologi körülménynek is nevezhető. A másik tényező egy eszmetörténeti körülmény, az individualizmus megjelenése, mely az alanyi oldalnak tekinthető. A középkor művészeti alkotásait még az anonimitás jellemezte, azonban a reneszánsztól feltámadt a szubjektív elem, az ember szellemi egyéniség lett és a művészek arra törekedtek, hogy nevük fennmaradjon és megismerjék azt. A harmadik tényező annak a társadalmi igénynek a megjelenése, mely során az emberek a szellemi produktumuk tulajdonosai lehetnek.

Az első jogi források az uralkodó vagy más főhatóságok által pusztán egyeseknek nyújtott privilégiumok voltak, amelyek „vagy a szerzőnek, vagy a kiadónak, de régibb időben kizárólag és rendszerint csak a kiadónak adattak”. Ekkor még kizárólag az egyedi esetekben nyújtott kiváltságok útján lehetett az utánnyomások ellen fellépni. E privilégiumok lényege abban állt, hogy a kiadó „monopólium” keretében szerzett jogot könyvnyomtatásra és –kiadásra. Jogszabály híján kiváltságlevelekben határozták meg, hogy mely művekre vonatkozik a privilégium, mi a kiadó és a szerző között fennálló jogviszony tartalma, és mik annak időbeli korlátai. Magyarországon e téren komolyabb lemaradás nem volt tapasztalható, hiszen például 1584-ben a nagyszombati főiskola megszerezte a Corpus Iuris Hungarici kiadásának kizárólagos jogát, s mindezt a privilégiumlevélben rögzített azon záradék tudatában, hogy a más általi utánnyomás és jogtalan árusítás büntetendő volt. A privilégiumok helyét Nyugat-Európában is csak lassan váltotta fel az egész országra hatályos törvényi szintű szabályozás.

Elsőként Angliában, 1709-ben fogadtak el ilyen statútumot, az igazi törvényhozási hullám azonban csak a XVIII. század végétől indult meg. Stuart Anna 1709. évi copyright-statútumát, illetőleg az annak alapján kibontakozott bírói gyakorlatot minősíthetjük olyannak, mint ami véget vetett a könyvszékek céhe cenzúra gyakorlását is biztosító monopóliumának, áttörte a feudális modellt és elérkezett a modern értelemben vett szerzői jog koncepciójához. Úgy rendelkezett, hogy valamely először kiadásra kerülő mű példányain, megfelelő nyilvántartásba vétel felvételével kizárólagos jog keletkezik a szerző vagy annak a személynek a javára, akire ezt a jogot átruházza. Tizennégy év elteltével az átruházott jog visszaszállt a szerzőre, aki azt újabb tizennégy évre másra ruházhatta. Összesen huszonnyolc év elteltével a copyright megszűnt. Az Amerikai Egyesült Államokban a Stuart Anna nyomdokain 1790-ben hozott össz-szövetségi szerzői jogi törvénybe iktatott kétszer tizennégy éves védelmi időt 1831-ben az első kiadástól számított kétszer huszonnyolc évre emelték, a második periódusra kiterjedő megújulást meghatározott személyi körhöz és újabb bejegyzéshez kötve. Az Egyesült Államokban már a XIX. század elején jogvesztés terhe mellett megkívánták, hogy minden többszörözött példány az első megjelenés évét feltüntető „copyright” jelzést tartalmazzon; ez tette lehetővé a védelmi idő tartamának mindenkitől elvárható kiszámítását. Franciaországban 1791-ben a színpadi előadásokról, 1793-ban a szerzők, zeneszerzők, festők és rajzolók tulajdonjogairól alkotott forradalmi dekrétumok a szerző halálát követő öt, illetőleg tíz év lejártáig biztosítottak kizárólagos és átruházható, „legszentebb szerzői tulajdont”, aminek azt követően nem a szerzők, hanem az érintett művek piaci felhasználói vették hasznát. Német területen a recipiált római jog árnyékában elméletileg értelmezték a szerzők és kiadók jogait. Böhmer, Kant, Schopenhauer és Hegel e témában kifejtett elméleti tevékenységét követően az 1794. évi porosz Allgemeines Landrecht alkotói nem látták szükségesnek a szerzői jog létesítését, ehelyett a törvénykönyv 996. szakaszában a kiadói jogot nevesítették, azzal a rendelkezéssel, hogy főszabályként a könyvkereskedő a kiadói jogot csak a szerzővel kötött írásbeli szerződés alapján szerezheti meg. A szerzői jog Poroszországban csak 1837. június 11-én született meg. Savigny közreműködésével ekkor hoztak törvényt a tudomány és a művészet alkotásain fennálló tulajdon védelméről az utánnyomással és utánképzéssel szemben. Ez a törvény a szerzői tulajdon védelmét a szerző halálát követő harminc év elteltéig irányozta elő. Még ugyanebben az évben a Deutscher Bund úgy határozott, hogy a tagállamok legalább tíz évre ismerjék el a szerző jogát ahhoz, hogy a valamely kiadó megjelölésével megjelentetett művet engedélye nélkül ne lehessen utánnyomni. Itt tehát még túlnyomóan kiadóvédelmi szabállyal állunk szemben. Ausztriában pedig csak 1846-ban lépett életbe az október 19-i szerzői jogi pátens, 1775 óta csupán az örökös tartományok részére volt hatályban egy császári rendelet az utánnyomásokkal szemben. Az 1811. évi osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch tehát filius ante patrem-jelleggel szabályozta a kiadói jogot.

További fejlődési fokként jelentek meg a témában a nemzetközi szerződések és egyezmények, miután felismerték, hogy a védelem szükségessége az országok határait átlépi. Az ilyen két- vagy többoldalú nemzetközi szerződések aláírói belső szabályozásukat úgy alakították, hogy a kontraktusba foglaltaknak a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen. Magyarország is számos ilyen témájú megállapodást kötött még a XIX. század során többek között Ausztriával, Olaszországgal, Nagy-Britanniával és Németországgal. A többoldalú nemzetközi szerződések közül kiemelendő a berni uniós egyezmény, mely 1886-ban született, ennek viszont hazánk csak 1922-ben lett a tagja.

A szerzői jog e három fejlődési formájának vizsgálatából láthatjuk, hogy az egyeditől mindinkább az általános felé tartott a szabályozás. A privilégiumokat ugyan az uralkodók adták ki, azonban csak egy-egy személy részére azért, hogy könyvet nyomtasson, egyidejűleg eltiltva mindenki mást e tevékenységtől. Utóbb e törvények a szerzőkre koncentráltak, s ennek keretében minden szerzőnek biztosították a jogvédelmet, mindenki mást pedig, aki az ország területén bitorlást követett el, büntetéssel fenyegettek. A nemzetközi szerződések határozták meg legáltalánosabban a szerzői jogi védelem kereteit, amelyben már a külföldi alkotások is oltalomban részesültek, a tényleges anyagi és eljárási szabályokat azonban mindig a nemzeti jogszabályok tartalmazták. A szerzői jog védelmének tárgya, vagyis a védett alkotások tekintetében elmondható, hogy bár eleinte csak az írói művek utánnyomását tilalmazták, ezt a technika fejlődésével egyre gyorsabb tempóban követte az előadások, majd a képzőművészeti alkotások jogi védelme.

Magyarországon a szerzői joggal kapcsolatos kodifikációs törekvések a reformkorban bontakoztak ki, melyek közül a Szemere Bertalan nevéhez fűződő törvényjavaslat érdemel említést. Szemere modern tulajdonjogi felfogása túlhaladta a nemzetközi, illetve nemzeti szinten is a kor uralkodó felfogását, amely sok tekintetben a jogi szabályozást is egyszerűsítette. A jogtudós ideális mértékben ötvözte a gyakorlati és az elméleti jogász gondolatvilágát műveiben, amit az egyik legjelentősebb műve is kifejez; az 1844-ben megalkotott irodalmi és művészeti jogok biztosításáról írt jelentése és törvényjavaslata. 1844. szeptember 23-án mutatta be tervezetét, melyet kevés módosítással el is fogadtak. A törvényjavaslatot a Főrendi Tábla jóváhagyta, az uralkodó azonban nem szentesítette azt, mivel az udvar már javában dolgozott az egész birodalomra irányadó szerzői jogi pátensen, amely 1852-ben császári rendelettel Magyarországra nézve is hatályba lépett. Szemere a szerző személyéhez fűződő jognak fogta fel a művén biztosított jogokat, ez jól látható a jogok érvényesítését és gyakorlását szabályozó szakaszokból. Felfogása szerint a műre vonatkozó jogokat a szerzőtől elválaszthatatlan módon rendezi a jogi szabályozás és az egységes szerzői jogot a szerző csak gyakorlását tekintve ruházhatja át. Szemere az írói jogok mellett külön szólt a színművekről, zeneművekről, továbbá a rajz- és festészeti művekről is, ezeket egy törvénycikkben összefoglalóan szabályozta.

Az első magyar szerzői jogi törvény – az 1884. évi XVI. törvény – Arany László kezdeményezését követően Apáthy István előterjesztése alapján született meg. A törvény elvi alapjai jórészt az 1870. évi német Urhberrechtből kerültek átvételre, a szellemi tulajdonról szóló régi felfogást már az előkészítésnél kiküszöbölték és a javaslat a szerzői jogot mint önálló és egységes jogkört fogta fel. A törvény elsősorban a szerzőnek szellemi termékekre vonatkozó értékesítési jogát védi, a szerzőt megillető személyes jogosítványokra nincsen különösebben tekintettel. A törvényről elmondható, hogy korszerű, a polgári viszonyokhoz igazodó kodifikációt valósított meg, a szellemi tulajdon máig meg nem haladott elméleti alapjaiból kiindulva. E törvényhez kapcsolódóan Nótári részletesen bemutatja a Magyar Jogászegylet 1906-ban lezajlott vitáját, melyben a kor jelentős, a szerzői joggal az elmélet és a gyakorlat szintjén egyaránt foglalkozó szakemberei vettek részt, név szerint Márton Miksa, Kenedi Géza, Szalai Emil, Marton Sándor, valamint Fényes Samu. A magyar szerzői jog újrakodifikálását az tette szükségessé, hogy megteremtődjenek a Berni Uniós Egyezményhez történő csatlakozás belső jogi feltételei, így az 1921. évi LIV. törvény összhangba hozta a szerzői jogunkat az egyezmény akkori szövegével, valamint a technikai fejlődés eredményeihez is hozzáigazította szabályozásunkat. Az 1969. évi III. szerzői jogi törvényünk annak ellenére figyelemre méltó kodifikációs teljesítmény volt, hogy magán viselte annak a kornak a jegyeit, amelyben fogant. Nótári ezt követően a hatályos 1999. évi LXXVI. törvény megalkotásának körülményeit, okait és újításait mutatja be tekintettel az uniós joganyagra is.

A monográfia második, jóval terjedelmesebb része a szerzői jog egyes intézményeinek fejlődéstörténetét tárja fel a négy magyar szerzői jogi törvény tükrében. A szerző ennek keretében mutatja be a szerzői jog alapvető dogmatikai pillérjeit, a személyhez fűződő és vagyoni jogok elhatárolását és ezeknek az egyes törvényekben megjelenő egyre világosabb elkülönülését, a szerzői jog korlátait és a felhasználási szerződéseket. Ezt követően az egyes törvényekben külön szabályozott részterületeket veszi sorra olyan, hagyományosan a szerzői jog alá tartozó műfajokból kiindulva mint az irodalmi-, színpadi- és zeneművek, elérkezve a technikai fejlődésből fakadó, így például a szoftverhez kapcsolódó szerzői jogi kérdések szabályozásáig. E részben mutatja be a szerzői jog megsértésének az egyes törvényekben megjelenő jogkövetkezményeit, illetve az ehhez kapcsolódó mindenkori eljárási rendet. Továbbá kitekintést ad a szerzői jog fejlődési tendenciáiról, különös tekintettel a közösségi jog eddigi és várható hatásaira.

Nótári Tamás monográfiája a hazai szakirodalomban egyedülálló részletességgel mutatja be a szerzői jog fejlődéstörténetét, jogintézményeinek áttekintése pedig kiváló elemző munka eredménye. A jegyzetek és a felhasznált irodalom gazdagsága, precíz megszerkesztése is jelzi számunkra, hogy a szerző alapos kutatómunkájának gyümölcsét tarthatjuk kezünkben, mely minden érdeklődő számára értékes kézikönyvként szolgálhat.