Mráz Ágoston

Vázlat a katolikus egyház professzionális

intézményrendszerének működéséről

 

 

 

 

Bevezetés: a fogalmi apparátus

 

Manapság sokan gondolják, hogy a keresztény vallás a szekularizált világ politikai rendszerében is fontos tényező maradt (politikai diskurzusokra és szimbolikára, illetve a szavazói viselkedésre gyakorolt hatás). Ezt látszik bizonyítani a keresztény vallások felett definíciós hatalommal rendelkező keresztény egyházak jelentős befolyása és mozgósító ereje. Történelmi jelentősége és széles kiterjedése (mintegy egymilliárdan tartoznak hozzá) miatt kiemelkedik közülük a katolikus egyház, melynek belső működése sok szempontból politikai tevékenység. A politológia mégis gyakran megfeledkezik róla, mivel magát a demokrácia tudományaként definiálja, a katolikus egyház pedig nem demokratikus felépítésű. Dolgozatom célja ezen egyház működésének és intézményének bemutatása a döntéshozatali mechanizmus vizsgálatán keresztül.

 

A keresztény (katolikus) értelmezés szerint az egyház több az istenhívők önkéntes társulásánál. Intézménye, a „látható egyház” ugyanis kiegészül a közvetlenül Isten által adományozott karizmával (a Szentlélek elküldése révén), a hit és kegyelem ajándékával. A weberi „értékmentes tudományosság” elvárásának megfelelően azonban egy politológiai elemzés csak az intézményre terjedhet ki, ennek struktúráját és működését vizsgálhatja.

 

A látható egyház tartományát is le kell szűkíteni a rendszerelméletből kölcsönzött professzionális intézményrendszer fogalmára, így kiegyenlíthetővé válik a széles körű elterjedtség okozta sokszínűség. Professzionális intézményrendszer alatt az útmutatók, az egyház irányításában résztvevők szerveződéseit értem, amely tágabb a vezetők körénél (az utóbbi nagyjából a központi egyházkormányzattal azonosítható). A vizsgálódásom középpontjában álló döntéshozatalnak része az alternatív témák felvetése és a döntések választássá szűkítése is. A vezetésnek csak a választás a feladata, az ezt megelőző folyamatban másoknak jut a fő szerep.

 

A működés megértéséhez ismernünk kell, hogy hogyan látja magát az egyház. Az önértelmezésből erednek ugyanis célkitűzései és az ehhez rendelt intézményrendszere. A definíció sokat változott a történelem folyamán, legutóbb a II. Vatikáni Zsinaton fogalmazták meg.

A 20. század közepére komoly identitás-zavarral küzdött a katolikus egyház, a monarchikus struktúrák megmerevedése miatt nem tudott választ adni a körülötte teljesen megváltozott világban felmerülő kérdésekre, teljesen elszakadt tőle. Ezt észlelve XXIII. János pápa összehívta a világegyház püspökeit, és többek között feladatukul adta, hogy alkossanak új egyházképet. Az 1962 és 1965 között ülésező (második) vatikáni zsinat forradalmi változásokat hozott az egyház életében. A kialakított új gondolkodásmód nem határolódott el az addigi megnyilvánulásoktól, de sok szempontból átértelmezte azokat. Ez a második vatikáni zsinat paradigmája. Érdemes a látható egyházra vonatkozó változásokat számba venni:

-   Az új önértelmezés a hagyományos hierarchikus társulat helyett közösségként írja le az egyházat. Elhatárolódik attól a beidegződéstől, mely az egyházban csupán egy szervezetet lát és az embereket tagságuk léte vagy hiánya alapján mereven elkülöníti. Az új értelmezésben a társadalom (szocialitás) önálló, minden emberre kiterjedő alrendszereként (Niklas Luhmann fogalma) jelenik meg. A dokumentumok óvakodnak az egyháztagság konkrét kérdésének felvetésétől. Különbséget tesznek ugyan az egyházhoz-tartozás és a hozzá való rendeltség között, de senkit sem zárnak ki e formák valamelyikéből. (Kelemen 1975, 33. p). A hívők összességét »Isten népének« nevezik, ez is utal arra, hogy átfogóbb rendszerszintről van szó. „Senki sem idegen [az egyház] szívének. Senki sem közömbös számára… Senki sem ellensége, aki maga nem akar azzá lenni.”(ES 66) – jelentette ki VI. Pál pápa a zsinat alatt. Az megújult egyházkép célja azonban nem a hierarchia megkérdőjelezése. Az egyházról szóló zsinati konstitúció leszögezi, hogy Isten népének tagjai között különbség lehet tisztségük, állapotuk és életútjuk szerint is (LG 13).

-   A vallásszabadság definiálásához kapcsolódva alapértékké vált az ökumenizmus (a keresztények, a keresztények és zsidók, illetve minden istenhívő közötti közeledés), melynek gyakorlati vetülete a dialógus, a másoktól való tanulás elfogadása.[1]

-   Figyelemre méltó a klerikus-laikus elkülönülés megszüntetésére tett kísérlet. Megjelenik a világi hívők egyetemes papságának tanítása, mely szerint ők életükkel szentelik a világot Istennek (LG 34). Ez a „hívők” addigi passzivitásának és a papsággal ellentétben álló szerepfelfogásának helyreigazítása.

-   Nagy hatású a kollegialitás elve, ennek értelmében az egyház püspökei, az apostolok testületének utódjaként maguk is testületet képeznek. Immár nem kizárólag a pápa, hanem a pápával együtt az ő intézményük „szintén hordozója az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak” (LG 22). A dokumentum nem a pápa felsőbbségét vitatja, hanem a püspökök nagyobb befolyásáról rendelkezik.

-   Az állandó megújulás szükségességének rögzítése. Így beszél a zsinat: „…az egyház bűnösöket foglal magában, egyszerre szent is, és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak az útját járja szüntelen.” (LG 8) A megújulás nem szakadatlan szervezeti reformként értendő, inkább állandó önvizsgálatára utal. Ugyanakkor legitimálja az ebből származó külső változásokat.

-   Az inkulturáció elve, miszerint az evangélium terjesztése igazítható és igazítandó a helyi kultúrához (a zsinat kifejezésével: egység a sokféleségben). Ennek a következménye az is, hogy az egyház vezetésében az Európán kívüli katolikusok is fontos szerephez jutottak.

 

Mindezek elvi rögzítések, nem érvényesülnek automatikusan a gyakorlatban. Ugyanakkor nem lehet kibújni alóluk: a további döntéseknek ebben a nyelvi és elvi keretben kell megszületnie, valamint ez a keret szolgál hivatkozási alapul a döntések értékelésekor.

 

Az alábbiakban a látható egyház néhány jellemzőjének összegyűjtésére vállalkozom. A felsoroltak nem adhatnak teljes képet, a későbbi vizsgálódásokhoz tartalmaznak szempontokat.

 

1. Az egység reprezentálása. Korábban, a monarchikusan szervezettség elvéből magától értetődően következett az egységes egyház képe. A központi akarat érvényesülése gátolhatta az eltérő nézetek megerősödését és elterjedését (de jelenlétüket nem tudta akadályozni). A legutóbbi zsinat azonban a monarchikus elv mellé odaillesztette a kollegialitásét is. A közösségben pedig természetszerű az ellentétes akaratok megjelenése. E kettősség feszültségének oldására kimondták, hogy továbbra is érvényes a pápa teljes, legfelsőbb és egyetemes hatalma. „A püspökök rendje (…) szintén hordozója [a római pápához hasonlóan –  én] az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak, de ezt a hatalmat csak a római püspök beleegyezésével gyakorolhatja.” (LG 22) A dokumentum tehát nem az egyféleséget, hanem a sokféleség egységét követeli meg. Elfogadja, sőt szorgalmazza a heterogenitást (egy igazság többféle megközelítését), de elutasítja a pluralizmust (több igazság egymás mellett élését), hiszen a római pápa Krisztus helyettese és így az egyetlen igazság képviselője.

Az elvi rögzítés mindennapos alkalmazásának azonban nem alakult ki egyértelműen a gyakorlata. A zsinat óta eltelt 35 év azt mutatja, hogy az egységes egyház ideálja nem szakadt el az egyféleség-egyhangúság igényétől. Komoly erőfeszítéseket tesz az egyházkormányzat a konszenzusok kialakítására, az egység reprezentálása végett. Igaz, nem az eltérő álláspontok felszámolása a cél (más kérdés, hogy erre képtelen is volna), inkább meggyőzéssel és törvényalkotással azok lehalkítására törekednek. Tény, hogy az adminisztratív és a szellemi vezetés egysége a hatékonyságot szolgálja, de ez az egység csak közös engedményekkel valósulhat meg helyesen, nem egyik oldal válogatásával. Beszűkített mozgástérben megnehezedik a professzionális intézményrendszer kérdésfeltevő és alternatívakidolgozó szerepe, lassul a megújulás. Márpedig II. János Pál nem a külső reformokat tartja a legfontosabbnak. Felfogását jól jellemzi az a híres kijelentése, hogy „az egyháznak nem reformátorokra, hanem szentekre van szüksége.”[2]

A konszenzusteremtés igénye elvezet a II. Vatikáni Zsinat legnagyobb hiányosságához, nevezetesen, hogy a megfogalmazásai gyakran megszenvedik ezeket a kompromisszumokat. Azon kérdésekben, melyekben nem tudtak megállapodni homályosan fogalmaznak, vagy az állásfoglalást elhalasztva csupán vázolják a körülményeket. Karl Rahner különösen hiányolja, hogy a zsinat nem írta le elég jól és egyenesen az egyház tagjainak önkifejezési eszközeit, például egy teológust elítélő római reakcióra adható válaszokat (Rahner 1980, 732. p). Mások pedig a primátus és episzkopátus, az egyetemes és a helyi egyház viszonyának kompromisszumos megfogalmazását teszik felelőssé sok zsinatutáni konfliktusért (Kasper 1993, 32. p).

 

2. A szent mint jellemző. A vallás - természetéből következően - szakralizálja egy bizonyos korban létrejött intézményeit. A szent világa pedig szorosan kötődik a változtathatatlanhoz (mondván, aki sérteni meri, az az isteni akaratot támadja). Az abszolutizálás, a változtathatatlannak-elfogadás veszélye különösen akkor nagy, ha a formák és intézmények hosszú ideig életképesnek bizonyulnak. (Tomka F., 1991, 102-105. p) A katolikus egyház évszázadokon át összefonódott a monarchikus-feudális rendszerrel. Az együttműködés biztosította az egyház fennmaradását, ezért akkori intézményeit szakralizálódtak. A kor rányomta bélyegét struktúrájára, tanítására és szemléletére is. Következésképpen a korforduló (a feudális rend felbomlása) nagy feszültséget okozott, mivel megkérdőjelezhetővé tette a változtathatatlanságot. A II. Vatikáni Zsinat teljesítette az új szemléletre vonatkozó követeléseket.

Az egyház továbbra is szentnek vallja magát, ugyanakkor kialakult a szent fogalmának egy új értelmezése. Ezek szerint az egyház szentsége semmiképpen sem a kritikával szembeni védőburok. Walter Kasper úgy fogalmaz, hogy az egyház csak szent, azaz a hit lényegére utaló jelzés. (Kasper 1993, 51. p) Mégis tévedés lenne azt hinni, hogy a zsinattal lezárult a szakralizálás, ahogy az elején megjegyeztem ez a vallás természetéből ered. De elfogadhatóvá vált az intézmények hosszú előkészítést követő megváltoztatása.

 

3. Az objektív tekintély. A hivatalos tanítás szerint az egyház az emberek szubjektivitásától független, következésképp nem tetszésük szerint irányított intézmény. Létezik benne egy objektív igazság, tekintély, mely Isten népének hitén alapszik. Az objektív tekintély tana azonban sokszor a tekintélyelvűség megalapozására szolgált. Az emberi eltorzítás következménye az egyház hosszú ideig abszolút monarchiához hasonlító struktúrája, az, hogy sokak szemében a papságot jelentette, illetve a világiak nagy része alig azonosult problémáival. Minél csúcsosabb ugyanis egy szervezeti piramis, vagyis minél távolabb kerülnek a vezetők a tagoktól, annál kisebb az utóbbiakban a közösséghez tartozás tudata. (Tomka F., 1991, 68. p).

A pápai abszolutizmussal leszámoló új paradigma újraértékeli a tekintély-elvet is. Nem a pápa tanítását kell elfogadni, hanem a pápa által tanítottakat. Személyesen vall erről a nemrégiben bíborossá kinevezett Walter Kasper: „Csak miután meggyőződtem hitemmel, azaz a Szentlélekben a tanítóhivatal egy mondatának igazságáról, lehet és szabad az egyház, illetve az ex cathedra beszélő pápa ezen mondatát »elfogadnom«. Katolikus keresztényként nem a pápának hiszek, hanem annak az igazságnak, amit a pápa tanúsít, illetve annak az Igazságnak, ami a pápa által tanúskodik.” (Kasper 1993, 52. p). Az elvi tisztánlátás ellenére a plébániákon végzett szociológiai felmérések változatlanul tekintélyelvű modorról tanúskodnak (Tomka F., 1991) és az egyházkormányzat felsőbb szintjein is sokszor konzerválódott a szemlélet.

Itt kell megemlíteni a pápai tévedhetetlenséget (infallibilitás). Az I. Vatikáni Zsinaton (1870) hozott döntés értelmében akkor érvényes, amikor a pápa feltétlenül kötelező tanításként hittételeket terjeszt elő, „hit és erkölcs dolgában” (dogmák). Bár nem vonatkozik személyes viselkedésére és egyéni véleményére (pápai levelek és beszédek), a döntés a pápai tekintély növekedésével járt.

Fontos új szempontot jelent, az a gondolat, hogy a dogma(értelmezés) történelmileg nyitott mondat, nem örökre rögzített magyarázat. A központi egyházkormányzatban dolgozó Walter Kasper egyenesen azt javasolja, hogy tévedhetetlenség helyett használjuk a »legutolsó elköteleződés« kifejezést (Letztverbindlichkeit statt Unfehlbarkeit, Kasper 1993, 51. p).

 

4. Nyilvánosság és titkosság. Bár sokan és sokszor követelték, és a zsinati dokumentumok is egyértelmű utalásokat tartalmaznak erre vonatkozóan, a nyilvánosság terén még sok lépés vár az egyházra. 1996 óta internetes honlapja van a Vatikánnak és az egyes országok püspökei is követik példáját, sőt, mint majd látni fogjuk, 1994-et követően pénzügyi adatokat is nyilvánosságra hoz, a döntéshozatal és az ügyintézés mégis alapjában titkos maradt.

A nyilvánosság hiányának egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása a névtelenség. A legtöbb rendeletet és levelet csupán a pápa nevében bocsátja ki az egyházkormányzat bürokráciája. A demokratikus rendszerek profi politikusai mögött hasonlóan névtelen kabinet áll és ők is beszédírókra hagyatkoznak, de míg esetükben az érdek az összetartó erő, az egyházon belül a tekintély hatásáról van szó. A kibocsátott dokumentumokat mindig „jegyzi” valaki, de elképzelhetetlen, hogy egymaga alkossa azt. Mivel csupán teológiai álláspontról van szó, értelmetlennek tűnik a titkolózás.

A titoktartási kötelezettség a zsinatokon vagy egyéb találkozókon elhangzó javaslatokra és indítványokra is kiterjed. Ez megakadályozza, hogy az egész egyház részesüljön a zsinat tapasztalataiban, a kívülállók általában csak a záródokumentumot és néhány javaslatot ismerhetnek meg, bár az olasz sajtó hamar megszellőzteti „értesüléseit”. Ugyanakkor komoly érvek is szólnak a titoktartás mellett, elsősorban, hogy hozzájárul a gondolatok szabad kifejtéséhez. Erre nemcsak a diktatórikus országokból érkezőknek van szüksége, ahol felelősségre vonhatnak egy kijelentésért, de mindenki másnak is, aki nem akarja az elfogadott közös dokumentum után korábbi állásfoglalásaihoz nevét adni, azokért fölösleges felelősséget viselni.

 

5. Az intézmény késése. A tekintélyen alapuló rendszerek átka a hiányzó belső kommunikáció. Ennek következtében a vezetés csak késve szerez tudomást az intézményen belüli igényekről, amikor azok már robbanás előtti stádiumban vannak. Ráadásul, szemléletéből következően ilyenkor nem az igények megoldását keresi, hanem fokozott centralizációval próbálja helyreállítani a kibillent egyensúlyt. Ezért fontos, hogy az új paradigma központjában áll a dialógus: a külső és belső kommunikáció.

Az elvi előrelépést azonban itt sem követi mindenben a gyakorlat. A kommunikáció csatornái sokszor eldugulnak és a részben megőrzött monarchikus felépítés miatt az intézmény késése is megmaradt. Szemmel látható például a lassú ügyintézés, a mindennapos kihívások elhúzódó kezelése. Jóllehet, a közmondásos vatikáni lassúságnak haszna is van: halasztani tudni jónak is bizonyulhat. Megengedi, hogy a helyzet leülepedjék, megérjen, magától letisztuljon. A szenté-avatásoknál és a jelenések elismerésekor a kivárás az eljárás nyíltan vallott módja.

 

 

 

A szervezeti és az interakciós szint kommunikációi

 

A II. Vatikáni Zsinaton újra felfedezett kollegialitás elvének köszönhetően számos új testület jött létre az egyházban. Korábban az egyetemes zsinat volt az egyedüli közösségen alapuló döntőszerv, 1965-ben ez azonban kiegészült az országos szintű püspöki konferenciák, az országos és egyházmegyés zsinatok, valamint püspöki szinódusok és bíborosi konzisztóriumok intézményével. A professzionális intézményrendszer lényege nem a regionális egyházkormányzati szervek tevékenysége, a helyi tapasztalatokat a püspökök személyesen juttathatják el a püspöki szinódushoz vagy az egyetemes zsinathoz. A kérdésfeltevésben és alternatívák kidolgozásában ugyanakkor fontos szerepük van az egyetemek teológusainak.

A professzionális intézményrendszeren kívülről érkező hatások (kéréseknek és elvárásoknak) is képesek befolyásolni a döntéshozatalt, nemcsak az intézményes keretek között zajló, szervezeti szintű kommunikációk.

 

Decentralizált szervek

A nemzetállamok 19. századi felemelkedésével és megszilárdulásával szükségessé vált az egyházmegyék tevékenységének országos szintű koordinációja. Az ekkor megjelenő püspöki konferencia egy adott állam összes püspökének tanácskozó szerve. Ennél fontosabb szerep sokáig nem is jutott neki. Csak a II. Vatikáni Zsinat nyilvánította kifejezetten szükségesnek, felülemelkedve az addigi elfogadáson.

A konferenciák feladatának lényege a közösség életének szabályozása. Hozzá hasonlóan a helyi (országos vagy egyházmegyés) zsinatoknak is ez a feladata, de ezeken világi hívek is részt vesznek. A decentralizált szervek szűk szabályalkotó joggal rendelkeznek. Az egyetemes egyház ügyeibe nem szólhatnak bele és új tanítást sem fogalmazhatnak meg. Sőt az országos szervek az egyes egyházmegyék függetlenségét sem sérthetik. Mindkét intézmény autonóm egyházmegyék együttműködése, nem pedig dekoncentrált szervezeti szint. Praktikus hasznuk, hogy elvégzik az egyetemes egyház államok (evvel együtt nyelvek és gondolkodásmódok) szerinti tagolását.

Egy püspöknek azért van hatalma, mert püspök, ugyanúgy, ahogy a papoknak is azért van »szakramentális teljhatalmuk« (az egyházi rend kivételével minden szentséget oszthatnak), mert papok. Ennek értelmében a konferenciák hatalmát nem a pápától kell levezetni, hanem a résztvevő püspökök egyházmegyéjük feletti hatalmából. Az alulról szervezettség elsősorban elvi jelentőséggel bír, Róma püspöke és az ő kormányzata ugyanis korlátozhatja a konferenciák tevékenykedését, a világegyház érdekében. A Kánonjogi Kódex legutóbbi, 1983-as módosítása óta a püspökök egyes kérdésekben kötelező jogerővel hozhatnak döntést, de továbbra is minden kibocsátott dekrétumot felül kell vizsgálnia a Szentszéknek.[3]

 

Egyetemes zsinatok

A decentralizált szervezetekkel szemben az egyetemes (vagy ökumenikus) zsinat - a pápával közösen - az egyházkormányzat és a dogmák kérdésében törvényhozó hatalommal is bír. A Kánonjogi Kódex pontosan rögzíti, hogy a zsinatot a pápa hívhatja össze és határozatai csak az ő megerősítésével és kihirdetésével válnak jogerőssé.

Az egyetemes zsinatok a pápai egyeduralom ellensúlyát jelentik, mivel ilyenkor a püspököknek is beleszólási joguk van a legfontosabb kérdésekbe. Jellemző, hogy a reformáció kapcsán egybegyűlt Tridenti Zsinat (1545-1563) után csak 1870-ben hívta meg IX. Pius püspökeit a Vatikánba. Az I. Vatikáni Zsinaton (1870) az ún. ultramontanista szárny győzött, itt fogadták el a pápa primátusát és hit és erkölcs dolgában való tévedhetetlenségét kimondó dogmákat. Mindez sok katolikusban azt az érzést keltette, hogy nem lesz szükség több zsinatra, hiszen a pápa immár egyedül is képes az egyház érdekében cselekedni. Bár a társadalmi környezet változása ezt már korábban is indokolttá tette, mindenki meglepődött, mikor egy évszázad multával XXIII. János pápa együttgondolkodásra invitálta püspöktársait (II. Vatikáni Zsinat 1962-1965).

Az esemény jelentőségét jól szemlélteti, hogy a résztvevők széles köre. Bevett szokásokról nem beszélhetünk, hiszen az elmúlt ötszáz évben mindössze háromszor hívtak össze zsinatot. Az általános jellemzésnél a legutóbb összehívott jellemzőiből indulok ki. Hosszú idők sok változása után mára a teológusok és kánonjogászok nagy része egyetért abban, hogy csak a püspököknek adható részvételi és szavazati jog együtt a zsinati üléseken, hiszen az egyház tanítása szerint ők az apostolok utódai. A Kánonjogi Kódex (1983) előírja, hogy minden püspöknek joga és kötelessége a szavazásokon részt venni. (A címzetes püspököktől az 1917-es törvénykönyv még megtagadta ezt.) Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyetemességhez minden püspök jelenléte szükséges. Újabban abban is egyetértés mutatkozik, hogy az egyházmegyék által küldöttek (laikusok vagy teológusok) részvételét is biztosítani kell.

 

A püspöki szinódusok

A püspököknek megtetszett az a tapasztalat, hogy a II. Vatikáni Zsinat alkalmával valóban befolyásuk volt a világegyház irányítására, ezért – az új paradigma szellemében – megkeresték annak eszközét, hogy a zsinat befejezését követően is megmaradjon ez a lehetőségük. Így született meg a püspöki szinódus intézménye. A püspöki kollégium fontos egyházi, vagy világpolitikai kérdésekben szinódus alkalmával tud állást foglalni, ez az egyetemes egyház „nemzetközi képviseleti szerve”, mivel a nemzeti püspöki konferenciák küldöttei alkotják. Tudatosan gyenge intézmény, nem reformálhatja meg az egyházat, nem hozhat kötelező érvényű döntéseket (tehát nem zsinat!). Feladata, az egyházi törvénykönyv szerint, hogy tanácsot adjon a pápának. Erőtlensége hozzájárulhat az egyházon belüli ütköző nézetek megjelenéséhez. Finom befolyásküzdelem zajlik az egyházkormányzat központjában (vatikáni Kúria) dolgozó, állandóan kéznél lévő bíborosok és a szinódusban érdekelt püspökök között, az előbbiek szívesen visszaszereznék egykori kizárólagos tanácsadási jogukat. Mindez nem elhidegült viszonyt jelent, mindketten elismerik egymás létjogosultságát

Szinódust a pápa hívhat össze és az ő joga feloszlatni is, ő állapítja meg a napirendet és legtöbbször személyesen vezeti az üléseket. Az egyház szempontjából rendkívül jelentős esemény tehát jószerivel teljesen a pápától függ. Szerepének megértéséhez tárgyalnunk kell három különböző fajtáját.

1.      A „rendes” szinódus ülésezik a leggyakrabban, 1967 és 1994 között kilencszer. Bár 1969-ben úgy határoztak a püspökök, hogy minden második évben össze kell gyűlni, mivel ez nem bizonyult elegendőnek az új szemléletek érvényesüléséhez, valamint a következő alkalomra való felkészüléshez, előbb a három-, majd a négyéves terminus vált szokássá. A rendes szinódus helye mindig a Vatikán, általában októberre esik, és egy hónapig tart. Küldötteit az országos konferenciák választják ki, nagyságuk arányában egy vagy négy püspököt.[4] Hozzájuk csatlakozik a szerzetesrendek generálisai által közösen megválasztott 10 jelölt. A pápának minden delegált megválasztását jóvá kell hagynia, ez 99%-os arányban meg is történik, az Államtitkárság ajánlása alapján azonban elutasító döntés is születhet. Jóllehet az esetleges elutasítás legitim konferenciák döntését kérdőjelezi meg nem azt jelenti, hogy a pápa valamiféle teljhatalmú kényúr, a demokratikus politikai rendszerek résztvevői is maguk választják meg tanácsadóikat,. A tapasztalat azt mutatja, hogy valóban ritka lépésről van szó, a Vatikán az eltérő nézetű teológusoktól sem óvakodik. További 14 pátriárka és metropolita a görög (keleti) katolikus egyházakból ex officio vesz részt a szinóduson, de mivel őket is egykor saját szinódusuk választotta meg, megmarad a demokratikus jelleg. A mintegy 30 kúriai (azaz állandóan a Vatikánban lévő) bíboros is részt vesz hivatalból a munkában, s bár saját nézeteik szerint szavaznak, nem helyi egyházakat képviselnek. Többen úgy gondolják, hogy nemvolna feltétlen szükséges a bevonásuk, hiszen ők állandóan a pápa rendelkezésére állnak. Végül 15%-kal növelheti a pápa – saját belátása szerint – a résztvevők számát. Idővel egyre nagyobbak lettek a szinódusok, míg az elsőnek 1967-ben 197 tagja volt, addig 1994-ben már 244-en gyűltek össze, többségében a harmadik világ országaiból.

 

2. „Rendkívüli” szinódust csak a legritkább esetben hívnak össze (eddig 1969-ben és 1985-ben). Tagjai közül sokan a rendes szinódusra is hivatalosak: a rendi elöljárók jelöltjei (bár itt csak hárman), a görög katolikus pátriárkák és metropoliták, a kúriai bíborosok és a pápa által meghívott 15%. A püspöki konferenciák azonban elnökeiket küldik el, nem delegálnak, mert az eljárás akár egy évig is elhúzódhatna. A rendkívüli szinódus feladata pedig éppen a sürgős figyelmet igénylő témák megvitatása, jóllehet eddig olyan témák voltak napirenden, amit egy rendes szinódus is tárgyalhatott volna.[5]

 

3. Az ún. „külön” vagy „részleges” szinódusok egy meghatározott régió, illetve ország problémáit tárgyalják. Így 1981-ben a holland püspököknek a cölibátus témájában, az ukránoknak vezetőjük kiválasztása végett, 1995-ben pedig a libanoni püspököknek a térség feszültségei kapcsán rendeztek külön szinódust. Ezeken kívül az elmúlt évtizedben egymásután sor került a kontinensek különálló szinódusára is: 1991-ben Európa, 1994-ben Afrika, majd Ázsia, Amerika és 2000-ben Óceánia gondjaival foglalkoztak a püspökeik. A résztvevők általában Rómában gyűlnek össze, de ez nem előírás, inkább politika, hiszen például Afrikában túlzott jelentőséget tulajdonítottak volna a helyszínnek és ez értelmetlen vitákhoz vezethetett volna. A külön szinódust a pápa által kinevezettek készítik elő, de csak javaslatokat terjesztenek a pápa elé, melyekről ő dönt.

 

A rendes szinódus utolsó mozzanata egyrészt a következő szinódusra szóló három, fontossági sorrendbe állított témajavaslat megfogalmazása, másrészt a szinódusok közti szünetben dolgozó Szinódustitkárság Tanácsának megválasztása.[6] A 12 fős testület évente két-három alkalommal ülésezik, három-három tagot választanak Európa, Amerika, valamint Ázsia és Afrika jelöltjeiből, a maradék hármat pedig kinevezik (egy görög katolikus püspököt, egy bíborost a Kúriából és általában egy szakértőt). A tanács feladata témajavaslatok kidolgozása és a kiválasztott téma megtárgyalásának előkészítése.

 

A bíborosi kollégium

II. János Pál pápa nemcsak a püspöki szinódus tanácsaira tart igényt. Megválasztása után meglepő módon bíborosait is felkérte, hogy segítsék munkáját tanácsaikkal. Döntésével egy több százados gyakorlatot szakított meg. A bíborosok addig két okból gyűlhettek össze: vagy új pápa megválasztására (konklávé), vagy »különösen ünnepélyes alkalmakból« (rendes konzisztórium). Utóbbihoz sorolhatók a kanonizáció (szentéavatás), valamint a bíborosi és az érseki kinevezések során történt találkozók. Az új pápa által összehívott tanácskozás a rendkívüli konzisztórium nevet kapta (CIC 353. kánon). Az újítás lényege, hogy a pápa egyes kiemelt ügyeket a bíborosokkal közösen is megtárgyal, kiterjesztve a „kollegialitás elvét”. Fontos, hogy az összes bíboros tanácsára igényt tart, mert a konklávén életkori határok érvényesülnek.

Általános meglepetést okozott 1979-ben a bíborosok összehívása. Sokan a frissen létrejött püspöki szinódus intézményének ellenpólusát látták benne. Valójában ma sem tisztázott, hogy mi a különbség köztük. Melyik a fontosabb? Mikor fordul a pápa az egyikhez és mikor a másikhoz? Mindketten a püspöki kollégiumot reprezentálják? Esetleg valami kétkamarás rendszer csírája ez? A bíborosok nagy része ráadásul állandóan a környezetében van, miért kell őket külön összehívni?  Tény, hogy nincs még kialakult szabálya a konzisztóriumok összehívásának, nem tisztázott ezért sem szerepe, sem jelentősége. Ez pedig a pápa hatalmát erősíti. Minden bizonytalanság ellenére megfigyelhető azonban, hogy a napirenden az egyházkormányzati kérdések helyett folyamatosan a vallási témák kerülnek túlsúlyba. Maga II. János Pál arra kérte bíborosait, hogy osztozzanak lelkipásztori küldetésében. Nagyon fontos szerepe lehet egy-egy találkozónak abban, hogy a bíborosok megismerik egymás nézeteit és személyiségét. Nem csak a tapasztalatcserére gondolok, hanem a pápaválasztásra is, a bíborosok így felelősebben választhatják majdan ki maguk közül a pápa utódát.

 

De kik is valójában a bíborosok? Történetük az egyház kezdeteihez nyúlik vissza. Hajdanán, a római időkben Szent Péter utódjának egyházmegyéjében (Róma) a konkrét feladattal megbízott egyházi személyeket nevezték kardinálisnak, azaz magyarul bíborosnak. Az egyházi hierarchiához (diakónus-pap-püspök) hasonlóan itt is elkülönült három réteg. A római kardinális diakónusok a város tizennyolc kerületének szociális ellátásáról gondoskodtak, a kardinális papok a szenthelyeken folytatott liturgikus cselekményeket vezették, míg a kardinális püspökök (a Róma környéki hét egyházmegye vezetői) a főtemplom, a lateráni San Giovanni bazilika nagy liturgikus ünnepeinek a celebrálásával bízták meg. Mivel e fontos tisztségekre a legrátermettebbeket és legmegbízhatóbbakat választották ki, érthető, hogy a pápa idővel igényt tartott tanácsaikra is. Kötelezettségeik növekedésével lelkipásztori teendőiket másokra bízták és végleg a pápa mellé költöztek (jóllehet a bíboros püspökök formálisan 1962-ig felelősek maradtak egyházmegyéjükért). A feladatok elvesztésével párhuzamosan a bíborosi méltóság három típusának különbsége is teljesen megszűnt, illetve liturgikus jelentőségűvé vált. Voltak püspökök, akik csupán kardinális diakónusok voltak és léteztek papok kardinális püspöki címmel. Bár a címek különbségei máig fennmaradtak, XXIII. János pápa minden bíborost egységesen püspökké nevezett ki. Döntése mögött nem csak a racionalizálás szándéka állt, evvel kívánta előnyben részesíteni bíborosait a második vatikáni zsinaton a patriarkákkal szemben.

A 11. századtól a pápák távoli országok prelátusait is bíborosi rangra emelték, megszűnt a poszt regionális jellege. A hivatalos egyházi nyelvben „kreálásnak” nevezett aktusban elvileg a római püspök által szabadon kiválasztott püspökök, az ő bizalmi emberei részesülhetnek. Mégis az idők folyamán bizonyos kötöttségek keletkeztek, egyes városok püspökeit szokás szerint bíborossá kreálják.[7] Fontos a kifejezés használata. Arra utal, hogy csak Isten és így az ő földi helytartója képes kreálni, azaz teremteni valamit.

 

A pápa szereti meghallgatni bíborosait, ha döntéseiben nem is mindig hallgat rájuk. Legalábbis erre utal az 1988-ban létrehozott, évente ötször megrendezett kabinetülés intézménye, melyre kizárólag a dikasztériumok bíboroselnökei hivatalosak. A tárgyalások teljesen titkosak, jegyzőkönyvet nem vezetnek, témái a legkülönbözőbb területekről kerülnek ki (foglalkoztak már a Balkánnal és a pedofília problémájával is). Ezek a találkozók ugyan fontos koordinációs lehetőséget jelentenek, de nem alakul ki szabad vita, az ülések rangsorrendben elhangzó ötperces előadásokból állnak. Bár hatással lehet a pápai döntésekre, szerepe nem túl jelentős, ezért a továbbiakban nem foglalkozunk vele.

 

Teológusok, egyetemek

Az egyház professzionális intézményrendszerében nagyon fontos szerepe van a teológusoknak. Feladatuk több a tanítóhivatal apologetikus és értelmező támogatásánál. Sok olyan kérdést vethetnek fel, amivel kapcsolatban nincs még hivatalos és érvényes egyházi nyilatkozat. Ők alkotják – a tradicionális fogalmi apparátuson belül – az új szempontokat, ezért döntő hatással vannak a kinyilatkoztatás (a Szentírás és a dogmák) folyamatosan zajló értelmezésére. Látásmódjuk, tudományos munkájuk során kidolgozott alternatív értelmezéseik és szakteológiai publikációk az egyházi tanítás megújulásának-modernizálásának bázisa. A nagyközönségnek szóló kiadványok révén pedig megkönnyíthetik a művelt emberek számára a hit elfogadását. A túl sok és alapjaiban különböző alternatív értelmezés azonban veszélyeztetheti a tanítás egységét, melyen a katolikus egyház egysége is nyugszik.

A professzionális intézményrendszeren belül szerepeket és nem egyéneket különítünk el. Teológus szerepe klerikusoknak és laikusoknak egyaránt lehet.[8] Széles kör tartozik a kategóriába, ha a periférikus helyzetűeket is figyelembe vesszük. A Rómában székelő és közvetlen egyházkormányzati felügyelet alatt álló pápai akadémiáktól és egyetemektől kezdve, a független forrásokból (állam, alapítványok) finanszírozott, az első világban elterjedt katolikus egyetemeken és katolikus teológiai karokon keresztül, minden transzcendens kérdéseket tárgyaló (tudományos) aktivitásnak hatása lehet a központi kormányzat döntéshozatalára.

 

Napirend

A struktúrák és döntési jogkörök nem tükrözik hűen az egyes intézmények súlyát. Ennek megértéséhez azt is meg kell vizsgálni, hogy milyen kérdésekkel és ügyekkel foglalkoznak. Más a feladata a püspöki szinódusnak és más a rendkívüli konzisztóriumoknak.

 

A szinódus által önállóan megválasztott Szinódustitkárság Tanácsának joga és feladata, hogy javaslatot tegyen a pápának a következő tanácskozás témájára. A döntés azonban egyedül a pápa joga. Nem köteles a Tanács előterjesztéséből választani, előfordulhat, hogy egészen eltérő kérdésről kéri ki véleményüket. 1990-ben például a Tanács a spiritualitás, az ifjúság és a szerzetesrendek tagjainak ügyét javasolta, a pápa azonban a papok helyzetének megvitatása mellett döntött. Módosításokat is eszközölhet: 1983-ban a javasolt Megbocsátás és megújulás helyett a Megbocsátás és bűnbánat címet adta, így megelőzte a „megújulás” kapcsán akár az intézményi reformokig is elvezető vitákat.

Az első két szinódus még több témát tárgyalt, de a felületesség elkerülése érdekében ma már csak eggyel foglalkozik. Az 1967-es első rendes szinódus napirendi pontjai a következők voltak: a kánonjogi kódex revíziója; hamis nézetek a katolikus tanításban; a szemináriumok megújítása; vegyes házasságok; liturgikus reform. 1971-ben a második két témát tárgyalt: a szolgálati papság, mely áttételesen érintette a cölibátus és a munkáspapok kérdését is és az igazságosság a mai világban, mely túlmutatott a szociális igazságosság követelésén. 1974-es szinódus témája az „Evangelizálás a mai világban”, az 1977-es pedig a hitoktatás kérdései szerepeltek a napirenden. Az 1980-ban a család problémáival, 1984-ben pedig, ahogy említettem a kiengesztelődés és bűnbánat kérdésével foglalkoztak az összehívottak. Az 1967-es rendkívüli szinódus témája a Szentszék és a részegyházak, a püspöki konferenciák viszonya volt, az 1985-ös párja pedig a II. Vatikáni Zsinat 20. évfordulóján értékelte az eredményeket.

Látható tehát, hogy mindig az egész egyházat érintő fontos, de általános kérdésekről van szó, emiatt legfeljebb hosszútávon vezethetnek konkrét eredményhez. A szinódus alapvető eltérése az egyes államok politikai rendszerétől, hogy a tárgyalások alkalmával nem érdekek vagy érdekeknek alárendelt értékek, hanem a zsinat paradigmáján (mindenki által elfogadott értelmező elveken) belüli értéksorrendek ütköznek össze. Persze a preferenciák mögött konkrét kormányzati elvek vagy a jövőről alkotott elképzelések húzódhatnak.

 

Miként említettem, a bíborosok kezdetektől fogva a pápa tanácsadói. Ezért a II. János Pál által elrendelt rendkívüli konzisztórium témái igencsak változóak és sokkal konkrétabbak, kizárólag a pápa szándékától függnek. Az első találkozót (tulajdonképpen plenáris ülésről van szó[9]) 1979. november 5-9-e között tartották[10], napirendjén komoly egyházkormányzati kérdések szerepeltek, nem egyszerűen egy szép és bölcs nyilatkozat megfogalmazásán fáradozott. Foglalkoztak 1. a Római Kúria reformjával, 2. az egyház és a kultúra viszonyával, 3. a Szentszék pénzügyi helyzetével. 1982. november 23-26. között a második plenáris ülés is ezeket a témákat tanulmányozta, különös figyelmet szentelve a Vatikán-bank botrányának és az új Kánonjogi Kódex vitatott pontjainak. A harmadik alkalommal (1985. november 21-23.) viszont kizárólag a Római Kúria reformjára összpontosítottak. Legközelebb 1991. áprilisában hívták össze a bíborosokat, ekkor »az emberi élet veszélyeztetettsége, különös tekintettel az abortuszra« és »az új vallási szekták problémája« volt a napirendjén. 1994. júniusában már igen sok ügyet vitattak meg: a 2000. Szentév Jubileumának megrendezését és levezetését, az ökumenikus kapcsolatok állását, a Családok Nemzetközi Évének tennivalóit és a nyugdíjas püspökök működésének lehetőségeit. Az idő rövidsége miatt a sok megtárgyalandó kérdés az alaposságot veszélyezteti. Az a tény, hogy egyre kevesebb szó esik a kormányzati reformokról nem megmerevedést jelent, sokkal inkább azt, hogy a pápa már megvalósította elképzeléseit, befejezettnek tekinti az átalakítást.

 

A teológia jelentőségének bizonyítéka a zsinaton és azóta kidolgozott korszak-alkotó gondolatok és újraértelmezések sora. Már említettük a tévedhetetlenség új határainak vázolását, vagy a szent fogalmának friss definiálását. A jelenlegi teológia feladata a modernitás problémáinak feldolgozása, az új kihívásokra adandó válaszok megtalálása. Ezek nélkül elképzelhetetlen a változás, illetve a folyamatos tökéletesedés. Természetesen nem egyszeri feladatról van szó, a válaszok újabb kérdéseket generálnak. A teológiának az egyház intézményére vonatkozó próbálkozásai elsősorban a demokratizálás köré csoportosíthatóak, ez alatt értve a tévedhetetlen pápaság vagy a plébániák szerepének újraértelmezését. Állandó figyelem kíséri a médiába is bekerülő ideológiai kérdéseket (nők pappá szentelése, terhességi tanácsadás). Érdekes megemlíteni, hogy mely témák foglalkoztatják jelenleg a vallásfilozófusokat. Komoly irodalomra tekint vissza a szekularizációnak, a világiság kiteljesedésének teológiai-filozófiai koncepciója. Sokak szerint az elmélet abban a keresztény szemléletben gyökerezik, amely egyszerre állítja az abszolút Isten létét és a világ belső öntörvényűségét, kettős racionalitását. A közvélekedés szerint a világ értelmezésének és alakításának lehetősége és felelőssége az ember kezébe került, az Istenre való hivatkozás immár nem elegendő magyarázat a dolgok létére és milyenségére. A szekularizáció elvének következetes érvényesítése azonban, nemcsak az egyházi megnyilvánulásokban vezetne módosításokhoz, de az egyházi szervezet radikális reformját is eredményezné (amennyiben az egyházat istenhívő emberek gyülekezetének tekinti). Bár elfogadni sosem fogja az egyház a szekularizáció elvét (kétezer éves hagyománnyal és felfogással szakítana), hatását nem lehet kizárni. Sokan értekeznek a modernitás valláspusztító és –termelő kapacitásáról, illetve az új vallási tartalmakról és formákról. Ezek a kutatások az egyház(ak) vallás feletti definíciós hatalmának meggyengülését prognosztizálják. Bizonyosnak látszik, hogy a vallás nem fog megszűnni, bár a nyugati társadalmak embereinek egyre növekvő csoportja tartja magát határozottan nem vallásosnak, úgy, hogy mégis a transzcendenciát is befoglaló módon igyekeznek a világról és önmagukról gondolkodni, és ennek megfelelően cselekedni. (Tomka M. 2000)

 

Döntési alternatívák kialakításának folyamata

A soron következő szinódus témájának kiválasztását követően a Tanács megkezdi a tárgyalás előkészítését. Főtitkára neves teológusok véleményét és segítségét kéri a téma részletezéséhez és a hozzá kapcsolódó vitatott kérdések összegyűjtéséhez. Az így megszülető dokumentum a lineamenta, melyet jóváhagyása után az egyházkormányzati központnak, minden püspöki konferenciának és kiválasztott szakértőknek küldenek meg. Helyben széles kört bevonva vitatják meg a felvetett kérdéseket, akár a katolikus sajtó közreműködésével is. A konferenciák együttesen válaszolnak, de az egyes püspököknek és szakértőknek külön is lehetőségük van a reagálásra. A beérkező válaszokból állítják össze az instrumentum laborist, egy munkaanyagot a szinódus számára. A válogatás során, a beérkező válaszok rendkívüli tömege miatt, a Tanács meglehetősen szabad kezet kap. Így egyéni szempontok, esetleg a megfelelési szándék is érvényesülhetnek. Ahogy neve is mutatja „munkaeszközről” van szó, nem a szinódus záródokumentumának tervezetéről. Az instrumentum laboris a fő kérdések és a lehetséges válaszok szempontjainak összegyűjtésére tesz kísérletet, de nem akar egyik mellet sem állást foglalni. A széles vita érdekében a dokumentumot nyilvánosságra szokták hozni, a szinódus megnyitása után azonban a nyilvánosság és a média előtt bezárulnak a kapuk.

A szinódus megnyitásakor, a szertartások után a főtitkár beszámolója és irányadó gondolatai következnek. Ezt követik a delegáltak nyolcperces hozzászólásai, melyek sorrendjét a levezető elnök határozza meg. Szokás szerint a konferenciájuk nevében felszólalók előnyt élveznek az egyéni hozzászólókkal szemben. Míg 1967-ben 77, addig 1994-ben már 200 beszéd hangzott el, sok unalmas és hasonló. Beszámolók szerint a tárgyalások ezen szakasza nem túlságosan előremutató, a beszédek javát már a Rómába érkezés előtt megírták (így nem reagálnak az előző felszólaló gondolataira), ugyanakkor mindenki szeretne szerepelni. A nagyjából kéthetes előadásos részt követik a csoportülések (circuli minores). A püspökök szabadon jelentkezhetnek a különböző nyelveken vitatkozó csoportokba. Sokak szerint itt folyik a leghasznosabb munka. A csoportok vitáinak eredményeit választott képviselőjük ismerteti a plénum előtt, melyekre ötperces felszólalásokban lehet reagálni. Az utolsó héten tervező bizottság alakul a levezető elnök vezetésével, mely az elhangzott javaslatok alapján összeállítja a záródokumentum tervezetét. Munkája alatt a plénum többi tagja más kérdésekkel foglalkozik, vagy tárgyakban hallgatja a kúriai alkalmazottak jelentéseit.

Biztos, hogy nem egyirányú a szinódus szerepe. Maga a rendezvény, de különösen a püspökök közös állásfoglalásai ország-világ előtt bizonyíthatják a katolikus egyház egységét, melyet II. János Pál mindig szívügyének tartott. Emellett az együttműködés élménye növelheti a püspökök bizalmát az egyház meglévő rendszere felé.

Szükséges megvizsgálni a szinódusok hatékonyságát is. Vajon valóban hoz-e új gondolatokat a felszínre egy-egy találkozó? Ha új kérdésekben nem is foglal állást, nagy a jelentősége annak, hogy a püspökök szabadon vitatkoznak és elgondolkoznak bizonyos kérdésekről. Tudatosan használtam a „találkozó” kifejezést, mert hasonlóképpen fontos, hogy más területekről érkező püspökök kicserélhetik tapasztalataikat, valamint a szinódus emlékeztetheti őket, hogy egy világegyház tagjai. Megvan azonban annak a veszélye, hogy a püspökök nem a tanácsadás, hanem lojalitásuk biztosításának fórumát látják a szinódusban. Az elfogadott dokumentumok sűrűn idéznek a pápa leveleiből, de például a „világi” világirodalomból nem mernek gondolatokat kölcsönözni, hiába találóak.

 

A hasonlóan tanácsadó funkciójú rendkívüli konzisztóriumot sokkal konkrétabb témái miatt kevésbé készítik elő, csupán két, három hónappal megkezdése előtte hirdetik ki. Az egész találkozó fórum jellegű, a bíborosok (bár mindenki hivatalos, 100 és 120 fő között ingadozik a létszám) nyíltan vitathatják meg a kérdéseket. Általában pápai beszéddel és referátumokkal kezdődik a megbeszélés, majd nyelvek szerinti csoportokban vitatják meg a felvetett kérdéseket. Az itt kialakuló álláspontokat általános vita során ütköztetik. A konzisztóriumok öt, vagy annál is kevesebb napig tartanak, ezért minden hazatérő bíborosnak még egy hónap áll a rendelkezésére a további gondolkodáshoz. Javaslataikat és ötleteiket írásban terjesztik a pápa elé.

 

A teológusoknak több feladat is jut. Egyrészt közvetlenül bevonják őket a püspöki szinódusok dokumentumai, illetve a pápai enciklikák készítésébe. Másrészt nagy részük jövőbeli papokat és laikus tanárokat oktat, akiknek az lesz a feladata, hogy széles rétegekhez eljuttassák a tanítást. Harmadrészt közvetlenül érintkezhetnek a széles rétegekkel (pasztorális felelősség), a nevesebbek pedig konkrét kérdések kapcsán médianyilvánosságot kapnak. Érthető hát, hogy kivételes befolyásolási képességük miatt fontos a Vatikánnak, mit tanítanak.

Klerikus és laikus teológusok között itt különbség mutatkozik. Az előbbiek régóta engedelmességgel tartoznak feljebbvalóiknak (végső soron a pápának), ártalmas tanítás esetén hallgatásra kényszeríthetőek. Az utóbbiakat azonban csak újabban köti az engedelmesség. Ha egyházi vezetőknek támad teológiai nézeteltérése Rómával, informális egyeztetések kezdődnek. Az ellentét fennmaradása esetén áthelyezésre vagy akár tanítói és papi funkciótól való eltiltásra kerül sor. Az utóbbi évek legnagyobb feltűnést kiváltó ügye Jacques Gaillot, francia püspök áthelyezése volt. Konkrét kérdésekben ütközött véleménye a tanítóhivatallal, ezért Evreux egyházmegye éléről elmozdították és Partenia (a vandálok által 484-ben lerombolt, a mai Mauritániában található névleges székhely) címzetes püspökévé nevezték ki.[11] Az esetek nagy részében kikényszeríthető a konformitás (a püspöki kollégium válogatott csapat), leváltásuk különben is felelőtlenség lenne. Már a szándék is nyíltan szakítópróbát jelentene az egyházon belül és könnyen skizmához vezethetne. Szakadásra legutoljára a II. Vatikáni Zsinatot követően került sor, mikor Lefebvre svájci püspök kivált a számára elfogadhatatlanul átalakult egyházból.[12]

Újabban azonban nem csak a teológiával foglalkozó klerikusok szankcionálhatóak. Az 1983. évi Kánonjogi Kódex előírja, hogy a tanításhoz minden teológusnak mandatum docendi-t kell kapnia püspökétől (812. kánon), azaz hivatalos egyházi jóváhagyást. Sőt 1989-től tovább növekedett a vatikáni egyházkormányzat nyomása a teológusok felett. Ekkor vezették be a Professio Fidei-t, egy hűségesküt, amely a pápai primátus és az egyház hivatalos tanításának elfogadását igazolja.[13] Letétele nélkül nem lehet tanítani katolikus egyetemeken, a korábbi egyházi jóváhagyás birtokában sem.

Az engedélyek kiadásakor természetesen a széles nyilvánosságnak örvendő teológusoknak szentelik a legnagyobb figyelmet, de azokat is alaposan megvizsgálják, akik konkrét, közérthető-ideológikus kérdésekben fejtik ki álláspontjukat. A teológia napirendje kapcsán már említett körbe tartozik a szexuáletika, a terhesség-megszakítás, a cölibátus, az elváltak újraházasodása, a pápai autoritás, illetve Krisztus feltámadásának és istenségének tétele. Nagy jelentőséget tulajdonítanak továbbá a felszabadítás teológiáját hirdetőknek, az ún. „ázsiai teológusoknak”, akik a kereszténység és az ázsiai vallások közti párhuzamra összpontosítanak, valamint a feminista teológusoknak.

Az ijesztőnek tűnő korlátok ellenére hivatalos eljárást csak kevesek ellen folytattak, gyakrabban élnek az informális ráhatások és utalások eszközeivel. A hivatalos eljárás lényeges szempontja a szigorú titoktartási kötelezettség. A felmerülő nézeteltérést követően a Vatikán kialakítja álláspontját, majd beszélgetésekre invitálja a teológust, akinek ezek során lehetősége van bizonyítani a vizsgálat alaptalanságát, illetve visszavonhatja tévesnek ítélt tanait. Ha eloszlatja a vatikáni aggodalmakat az egész eljárást titokban tartják, hogy megőrizzék a teológus tekintélyét. II. János Pál alatt hét ügy jutott kenyértörésig: a francia Jacques Pohier (1978), a svájci Hans Küng (1979), a holland Edward Schillebeeckx (1979), a brazil Leonardo Boff, az amerikai Charles Curran (1985), az indiai Luis Maria Bermejo (1988) és egy időközben elhunyt kanadai teológus tanítói engedélyét vonták vissza. Az elhatárolódásokat mindig nagy felháborodás övezte, sokuk panaszkodott arra, hogy a tárgyalás során a Hittani Kongregáció egyszerre játszotta a vádló és a bíró szerepét.

A pápai tévedhetetlenség csak hit és erkölcs dolgában érvényes, személyi kérdésekre nem terjed ki. Az eltanácsoltak gondolatait szemügyre véve mégis érthetővé válik, miért vonták meg a tanítás és a »katolikus teológus« cím viselésének jogát. A professzionális intézményrendszer tökéletesedéséhez hozzátartoznak a jutalmazási és a szankciós mechanizmusok. Meg kell jegyezni, hogy mindannyian továbbra is teológiával foglalkoznak. Hans Küng például minden fontos kérdésben hallatja hangját és 1979 után is a tübingeni egyetemen maradt, csak nem mint a katolikus, hanem mint az ökumenikus teológia tanára. Másik oldalról a szigorú fellépés az akadémiai szabadság végét jelenti. Az alternatív gondolatok és új látásmódok kialakulásának szűk mezsgyéje, gátolja a megújulást, a modernkor kérdéseire adható adekvát válaszok megtalálását, és így a tanítás megmerevedéséhez vezet. Biztos, hogy az adminisztratív és az intellektuális vezéralakok közötti feszültség bizonyos mértékig természetes, de az is, hogy a tartós viszály katasztrofális következményekkel járhat.

 

1989-ben mintegy ötszázan írták alá a Kölni Nyilatkozatot, amely a Hittani Kongregáció aktivitását bírálja. A nyilatkozat hangneme elhibázott (protestál és nem dialógust kezd), de jelzi a növekvő elégedetlenséget. Tény, hogy nem lehet úgy munkát végezni, ha eleve és mindig ki akar térni az ember a tévedés kockázata elől. Karl Rahner egyik cikkében arra emlékeztet, hogy a teológusok gondolatai felett ítélkező tanítóhivatal is teológusokból áll. A két csoport nézeteltéréseit pedig nem lehet leegyszerűsíteni a dogma és dogma tagadása közötti ellentétre. Inkább a dogmák értelmezése körül folytatott vitáról van szó, ahol egyik fél sem tévedhetetlen Ugyanakkor úgy véli, hogy gyanús és fölösleges a szabadság jelszószerű követelése, ha nem teszik hozzá, mit értenek rajta. (Rahner 1980).

 

Interakciós kommunikációk

A katolikus egyház monarchikus felépítésű, legfőbb döntéshozója a pápa, Szent Péter utódja. Így a döntések befolyásolásának közvetlen útja az ő megnyerése lehet. Amennyiben hiányoznak a befolyásolás rögzített (kodifikált és működő) szabályai, megnő az interperszonális kapcsolatok és kommunikációk jelentősége. Az interakciós kommunikáció címmel ezen hatásokat veszem számba, tudva, hogy a bemutatás közel sem lehet teljes. Ezen a szinten magától értetődően nagy szerepe van a személyiségnek, különösen is a pápáénak, ezért az általános szemlélet helyett konkrét-empirikus ismeretek kerülnek előtérbe. Nem összeesküvésről vagy frakcióharcokról kívánok írni, hanem az objektíven megfigyelhető folyamatokat szándékozom bemutatni. 

 

A hatások származhatnak mozgalmaktól és egyes személyektől, lehetnek döntő élmények és szándékos befolyásolások. A jelenlegi pápa nagy jelentőséget tulajdonít a személyes kapcsolatoknak. Elődeitől eltérően lelkipásztori kötelességének tekinti a világmissziós utakat, azaz a gyakori utazásokat a világegyház bármely pontjára, de közvetlen lelkipásztori gesztusokat is tesz, így például néha gyóntat, esket. A feudális-abszolutisztikus időkben a pápák kizárólag egyedül étkeztek, és ebben változást csak XXIII. János meghívásai hoztak. De míg idejében egy-egy vendéglátás „esemény” volt, a jelenlegi pápánál mindennapos gyakorlat, II. János Pál ráadásul kitűnő házigazda hírében áll.

Az egyes országok püspöki konferenciái minden ötödik évben ellátogatnak a Vatikánba. Az ún. ad limina apostolorum (a.m. az apostol küszöbéhez) során valóban felkeresik Péter és Pál apostolok feltételezett sírhelyét, de a látogatás lényege inkább a hivatalos kapcsolattartás a pápával. Érkezésük előtt részletes kérdőívre kell válaszolniuk, ottlétük során kívülállóként ismerkednek a Vatikán intézményeivel, illetve találkoznak a pápával, meghallgatják országukról szóló értékelő beszédét és röviden tárgyalnak vele. Valódi problémákat nem lehet felvetni, konkrét ügyeket nem lehet ilyen alkalmakkal elintézni. Ez inkább a püspöki tisztségnek szóló formális gesztus, illetve bátorítás a munkához. Itt a pápa befolyásolja püspöktársait.

Az egyházon belül kibontakozó lelkiségi mozgalmaknak nem sok mondanivalójuk van az intézmény működésével kapcsolatban, bár a demokratikus szellemiséget jelenítik meg. A Fokolare-mozgalom[14] vagy a karizmatikus megújulás csoportjai[15] egyaránt elfogadják a pápa főségét és a hivatalos tanítást. Elmondható, hogy II. János Pál széles körrel tart kapcsolatot, ezek során azonban elsősorban élmények érik. Például a Rómába zarándokló százezrek vagy az utazásai során köré szervezett programok a „mégiscsak minden rendben megy” érzését kelthetik benne. Konkrét kérdésekről csak szűk körben esik szó.

A lelkiségi mozgalmak mellett a határozottabb társadalmi megjelenést hirdető kezdeményezések már korábban is felbukkantak. Ezek legjelentősebbje a kiterjedt hálózattal rendelkező Actio Catholica, melyet még XI. Pius pápa alapított 1922-ben. Tagjai hathatós szerepet vállaltak a második vatikáni zsinat paradigmájának megalkotásában, a világgal való kapcsolatról szóló Gaudium et Spes enciklikát például francia ágában dolgozták ki. Úgy tűnik azonban, hogy a jelenlegi pápa alatt a szervezet háttérbe szorult.

A jelenlegi pápa megválasztását követően többször utalt arra, hogy nem akar elveszni a bürokrácia gépezetében, nem fog vég nélküli harcot folytatni az egyházkormányzatban (Kúria) zajló átláthatatlan kommunikációk ellen. Az osztályok nagy részét meghagyta rutinos irányítóiknak; csak a legfontosabb posztokra helyezte el bizalmasait; válsághelyzetekben – mint például a Vatikán bankjának botránya – pedig különleges felhatalmazású rendteremtőket alkalmazott. Nem túl gyors változtatásai mégis jól kivehető irányba koncentrálódnak: a tanítóhivatal, a külpolitika, az evangelizáció (ami a világegyház esetében egyfajta külpolitika) és a humánpolitika (az irányzathoz hű püspökök kiválasztása) kézbentartására gondolok. A mintegy három-négy kulcsterületen a döntési és kommunikációs utak igen centralizáltak. Irányításuk kevés kézben összpontosul, ők az alább bemutatásra kerülő egyházkormányzat „szuperminiszterei”: Joseph Ratzinger (Hittani Kongregáció), Angelo Sodano (Államtitkárság) és Bernardin Gantin (püspökkinevezések). Mellettük Jozef Tomko bíboros (Szlovákiából), az Evangelizációs Kongregáció harmadik világért felelős prefektusa, valamint az Államtitkárság két osztályának vezetői, Re és Tauran érsekek azok, akikkel a pápa legalább hetente egyszer (de általában még többször) találkozik és kommunikál. De ebbe a befolyásos körbe tartozik még a pápa magántitkára, Stanislaw Dziwisz, aki már több mint harminc éve szolgálja Wojtyłát, valamint a spanyol származású sajtófőnök, Joaquin Navarro-Valls (Kallscheuer 2000, 415. p).

A pszichiáterből főpappá emelkedett Navarro-Valls számos támadás célpontja. Ugyanis nyilvánosságra hozta, hogy az Opus Dei tagja. A szervezetet egybehangzóan tradicionalistaként említik minden irodalomban. Bár az összeesküvés koncepciók kimunkálói a legveszélyesebb hatalmi csoportosulásként mutatják be, inkább egy 20. századi „szerzetesrendről” van szó (a név jelentése: Isten Műve), mely tagjaitól szigorú, keresztény elvekre épülő életvezetést követel, célja pedig ezen elvek érvényesítése a társadalomban. Olyasmi funkciót tölt be, mint századokig a hitterjesztő jezsuita rend (Jézus Társasága), az egyház „élcsapata” kíván lenni. Koncepciómat alátámasztja az a tény, hogy 1982-ben területfeletti egyházmegyévé nyilvánította a pápa a rendet, így püspök állhat az élén, mely közvetlenül az ő irányítása alatt áll. Önálló egyházmegyeként saját szemináriumokat is működtethet a szervezet.

Az Opus Deit 1928-ban alapította Madridban egy spanyol katolikus pap, Josemaria Escriva de Balaguer, akit II. János Pál 1992-ben, közel két évtizeddel halála után boldoggá avatott. Az alapító szentéavatási kérelmet a bíborosok több mint fele aláírta. Ebből azonban nem következik, hogy mindegyikük tagja vagy egyáltalán szimpatizánsa lenne az Opus Deinek. A belső viszonyait titokként kezelő és vasfegyelemmel működő szervezet szigorú hierarchia szerint szerveződik. A középkorban született szerzetesrendektől eltérően laikus nők és férfiak egyaránt tagjai lehetnek. Becslések szerint a világ 87 országában van jelen (különösen erős a latin országokban és az Egyesült Államokban), tagjai száma pedig meghaladja a 77 ezret. A kiterjedt tagság valóban elősegíti akaratának érvényesülését.

 

 

 

A döntéshozatal

 

Alábbiakban egyrészt a szervezeti szintű kommunikációban kikristályosodó, a legfőbb döntéshozó elé terjesztendő tanácsok és szempontok kialakításához, a szervezetek egységes megnyilvánulásához szükséges döntéshozatalt, másrészt magának a legfőbb döntéshozónak az elbírálási mechanizmusát vizsgálom. Először a szervezetek szavazási processzusát ismertetem, majd a pápai mérlegelés kapcsán a hatalmi helyzetben lévő központi szervezetet, az egyházkormányzatot (Kúria) fogom bemutatni, ahol az ügyek gyakorlati előkészítését és interpretálását intézik, végül a jelenlegi pápa értékszempontjait körvonalazom.

 

Az előkészítő szervezetek szintje

A szinódus záródokumentumának egyes pontjairól, megvitatásuk és esetleges módosításuk után a plénum szavaz. A szavazási feleletek megegyeznek a zsinatokon alkalmazottakkal: placet (igen), non placet (nem) és placet iuxta modum (feltételes igen), utóbbi esetben írásban, latin nyelven mellékelni kell a javaslatokat.

Az egység reprezentálására törekedve az egész szinódus eljárásait jellemzi, hogy csak olyan javaslatokkal foglalkoznak, melyek feltételezhetően elnyerik a többség támogatását. Az elenyésző kisebbség általában nem képviseli harcosan szempontjait, belenyugszik a közös akaratba. Így történik ez az instrumentum laboris összeállításánál és a placet iuxta modum szavazatokhoz tartozó javaslatok elbírálásánál is. Ez nem azt jelenti, hogy ne figyelnének a javaslatokra, hanem azt, hogy hatásukra csak akkor módosítják a tervezetszöveget, ha evvel várhatóan a többség is egyetért majd. Emellett szól az is, hogy a tervező bizottság sikerét is a végső szavazási arányokon mérik le.

Az individuális javaslatok felett viszonylag nagy hatalma van a bizottságnak. Kezdeményezhet szavazást a módosító javaslat beillesztéséről, vagy a már átalakított szakasz törléséről. Egyes pontok elfogadásához kétharmados többség kell, azaz 33%+1 szavazattal elutasíthatóak, míg a szövegszakaszok törléséhez a jelenlévők felének szavazata szükséges. Érthető tehát, hogy a tervezőbizottságban nagy a vita arról, hogyan tegyék fel a kérdést.

Az utolsó napok mindig az idő szorításában telnek, hogy az elvárásoknak megfelelően elfogadhassák a záródokumentumot, a szinódus azonban megegyezés nélkül is véget érhet. 1974-ben a delegáltak képtelenek voltak egységre jutni az evangelizálás kérdésében. Két segédtitkár két eltérő tervezetet nyújtott be, mire egy püspöki bizottság megpróbálta a két tervezetet egységesíteni, de az egyesített tervet a plénum elutasította. Így a záródokumentum helyett a szinódus egy rövid üzenetet küldött Isten Népéhez, melyet egyetlen éjszaka alatt fogalmaztak meg. A szinódus eredményeit végül VI. Pál pápa az Evangeli Nuntiandi kezdetű, az evangelizálással foglalkozó apostoli levelében használta fel. A pápai levél sikerén felbuzdulva 1977-ben és 1980-ban is tudatosan csak egy rövid üzenetet fogadtak el és az eltérő álláspontokat felterjesztették a pápához. 1980-ban II. János Pál pápa a családdal foglalkozó szinódus mind a 43 javaslatát átvette, mégis Joseph A. Selling számításai alapján mindössze az apostoli levél (Familiaris Consortio) 15%-a egyezik meg a szinódus tervezetével. Mindez nem vezethető vissza egyértelműen a szinódusok szervezeti hiányosságaira, mivel az 1985-ös rendkívüli szinóduson két hét alatt (tehát a rendes alkalmakkor rendelkezésre álló idő felében) sikerült elfogadni egy önálló dokumentumot a II. Vatikánum értékeléséről húsz év távlatában. Megfigyelők a sikert az összehangoló szerepet betöltő belga Godfried Danneels bíborosnak és a német Walter Kasper teológus-püspöknek tulajdonítják. Tehát a szinóduson kiemelkedők személyisége is döntően befolyásolhatja a záródokumentum sikerét.

A szavazások az egyetemes zsinat alkalmával is így zajlanának. Bár egy újabb zsinat összehívása előtt, biztosan újragondolnák és módosíthatnák az eljárási szabályokat, az elmúlt évszázadok egyetemes zsinatai ugyanis az akkori szellemi környezet hatásai alatt álltak. Mivel a bíborosi kollégium gyűlései (rendkívüli konzisztóriumok) nem a nyilvánosságnak címzett dokumentumok szövegezésével foglalkoznak, inkább személyesen felvetett konkrét javaslatok jellemzik, esetükben nem beszélhetünk döntéshozatalról.

 

A központi egyházkormányzat

Vatikán állam az 1929-es lateráni egyezmény óta nemzetközi szuverenitást élvez, a többi állammal egyenrangú. A megállapodást követően önálló államszervezetet alakítottak ki, de ennek feladata csak az alig négyhektáros terület igazgatása. Az egyetemes egyház adminisztratív irányítása az itt székelő, de független Curia Romana (római Kúria) jogköre.

A II. Vatikáni Zsinat rögzítette, hogy az egyház legfelső tekintélye a püspöki kollégium, élén a pápával. A püspököknek azonban a székhelyükön van dolguk és csak ritkán, szinódusok vagy egyetemes zsinatok alkalmával tudnak összegyűlni. Hiányukban a Kúria (Curia Romana) nyújt segítséget a világegyház kormányzásának mindennapjaiban. A középkori pápai udvarból kinőtt intézmény jelentősége felbecsülhetetlen. Itt intézik többek között a püspökök kinevezését, a katolikusok válási és újraházasodási pereit, itt döntenek a miséken elhangzó imádságokról és a Vatikán világpolitikai állásfoglalásairól. A központi kormányoknál is több befolyása van, nemcsak a rendelkezések előkészítésének és végrehajtásának, de az igazságszolgáltatásnak is ez a központja. Lényegében a pápa központosított hatalmának az apparátusát érthetjük alatta, mely viszonylagos szabadsággal dolgozik, bár döntései csak pápai jóváhagyással emelkednek jogerőre.

Sokan vitatják létjogosultságát. Egyesek számára a világ leghatékonyabb bürokráciája, mások viszont úgy vélik, hogy elavult módszerekkel dolgozik, sőt elvesztette a realitásérzékét. Gyakran maradisággal vádolják és a demokratizálódás kerékkötőjének bélyegzik. Tény, hogy az összetett rendszeren sokszor az itt dolgozók sem igazodnak ki. Fontos, hogy szervezeti felépítése nem merevedett meg, ellenkezőleg a struktúra folyton átalakul, hiszen különböző pápáknak és változó történelmi koroknak kell megfelelnie. A Kúriában dolgozók tábora sem állandó, a mindenkori egyházfő jogosultsága megválogatni munkatársait.

Ez az intézmény sem öröktől fogva létezik, a pápai udvaron belül az első szakbizottságot (kongregációt) 1542-ben hozták létre, a hit védelmében (Sanctum Officium). Innét irányították a római és egyetemes inkvizícióban való részvételt. A következőt 1564-ben alapították, feladatául szabva, hogy érvényesítse a Tridenti Zsinat határozatait. A következő évtizedekben sorban alakultak a kongregációk, számuk a 19. századra már a harmincat is elérte. Bár a bizottságokat határidő nélküli feladat ellátására hívták létre, folyton átalakultak, összeolvadtak és hamar feloszlottak. Az átláthatatlan labirintust X. Pius reformálta meg 1908-ban. Az általa felállított struktúra az alapja a mai Kúriának is. A legutóbbi egyetemes zsinat sok új célt tűzött az egyház zászlajára, nyomában számos tanács és titkárság keletkezett. Az így ismét zavarossá vált berendezkedést II. János Pál egyszerűsítette 1988-ban. Azóta 9 kongregáció, 11 tanács (összefoglalóan dikasztériumoknak szokás nevezni) és 3 bíróság alkotja a Kúriát, ahol csupán 1740-en dolgoznak[16]

 

Bíróságok

Jelenleg három bíróság tartozik a Kúriához. Az Apostoli Penitenciária (Sacra Paenitentiaria Apostolica) foglalkozik az exkommunikációs (kiközösítési) ügyekkel. Egy évben csak igen kevés eljárást folytat. Jellemző esetek a gyónási titok kifecsegése, vagy a jogosulatlan püspökszentelés. Jogosult továbbá helyi döntések megsemmisítésére. Tevékenysége technikai jellegű, behatárolt, de titkos.

A Szentszék legfoglalkoztatottabb bírósága a római Rota (Sacra Romana Rota). 1994-ben 640 üggyel foglakozott és száz esetben hirdetett ítéletet. Itt intézik az Egyházi Törvénykönyv joghatósága alá tartozó ügyeket, melyek zöme a házasság-érvénytelenítési perek, de foglakoznak pénzügyi és szerződésjoggal is. Felépítése teljes összhangot mutat a világi bíróságokkal. 78 ügyvéd, a kánonjog specialistái dolgozik szakadatlanul a bíróság mellett. Közülük sokan laikusok és egyre több a nő. A Rotának joga van a helyi bíróságoktól elvonni az ügyeket, vagy a perszemélyek kezdeményezésére, vagy biztonsági okokból, ha például uralkodóházak tagjainak tekintélye befolyásolhatja a döntéshozatalt.

Az Apostoli Szignatúrát (= Fellebbviteli Bíróság, Signaturae Apostolicae) 7 bíboros és 4 püspök alkotja. A testületet két szekcióra osztották, az első a különböző egyházi bíróságok közötti illetékességi vitákkal foglalkozik, a második pedig egyfajta Közigazgatási Bíróságként funkcionál. Ha például a papi kongregáció (nem a megyéspüspöke) elmozdít hivatalából egy plébánost, ide lehet apellálni. Ezen kívül fellebbezési és az alsóbb szinteket ellenőrző fórumként is szolgál. Mivel a kérvényeket túlnyomó részt elutasítja és meglehetősen lassan dolgozik, nem túl népszerű.

 

Kongregációk és tanácsok

A kongregációk és tanácsok az egyházon belüli politika fontos színterét képezik. A Kúria szakbizottságainak, vagy minisztériumainak tekinthetjük őket. Egyrészt tanulmányozzák az egyes témakörök vitatott kérdéseit és tanácsokkal, jelentésekkel szűkítik döntési alternatívákká az egyházkormányzás feladatát, másrészt pápai jóváhagyással kialakítják az egyház álláspontját az itt megfogalmazott nyilvános dokumentumokkal, harmadrészt figyelemmel kísérik a rendelkezések végrehajtását.

A kettő közti különbség inkább tradicionális, mint szervezeti (a kongregációk hosszabb múltra tekintenek vissza és irodájuk közelebb van a Szent Péter-térhez mint a tanácsokéi). Mindkettő felépítésére igazak az alábbiak:

1.      Pontosan meghatározott illetékességük van, mely a felügyelt témakörtől és a tagok beosztásától függ. A beosztást a Pastor Bonus (1988. június 28.) kezdetű apostoli levél tartalmazza.

2.      A dikasztériumok tagjait öt évre választják, de ennek leteltével a pápa meghosszabbíthatja megbízatásukat. A tanácsokba laikus is, a kongregációkba csak püspökök és bíborosok kerülhetnek be.

3.      A kongregációk prefektusai szokás szerint bíborosok (vagy kinevezése után azzá kreálják), míg a tanácsokat más is vezetheti.

4.      A napi munka irányítása a titkárok feladata (általában érsekek, illetve papok).

5.      Mindkettőben létezik az irodavezetői poszt (titkárhelyettesnek nevezik), akit a prefektushoz és a titkárhoz hasonlóan superiornak neveznek.

6.      A tanácsadók és konzultánsok nagyrészt a pápai egyetem teológiai és kánonjogi professzorai, általában papok.

Az egyes dikasztériumok bekapcsolódnak a tudományos életbe, akár a kormányközeli agytrösztök. A tagok rendszeresen publikálnak a vatikáni kiadó segítségével, a vitatott kérdéseket vallási-etikai nézőpontból vizsgálva.

Különbség inkább az egyes kongregációk befolyása és hatalma között mutatkozik. Bár a Pastor Bonus szerint a kongregációk egyenlők, mégis vannak egyenlőbbek. Ide tartozik a Hittani Kongregáció is, melyet ma is sokan neveznek Szent Officiumnak, ironikusan emlékeztetve az inkvizíciós időkben birtokolt hatalmára. A dikasztériumok nagy része csak tájékozódik, és döntési alternatívákat terjeszt a pápa elé, de néhány jogi hatalommal is bír. Például a Világiak Tanácsának joga a nemzetközi katolikus laikus szervezetek működési szabályzatának jóváhagyása; a Keresztények Egységének Tanácsa alá tartozó ökumenikus albizottság szűk kánonjogi hatalommal bír, míg az Egyházjog Hiteles Magyarázatának Tanácsának pedig magától értetődően értelmezési jogköre van.

A pápa nemcsak a római, hanem a mintegy húsz keleti rítusú közösség katolikus egyházának vezetője egy személyben. A keleti egyházak eredetileg a Közel-Keleten és Kelet-Európában működtek, de a századfordulón megindult kivándorlási hullám jóvoltából az egész világon elterjedtek.[17] Mivel tradícióik és szokásaik sokban különböznek a római katolikus rítusoktól (legszembeötlőbb, hogy a görög katolikus egyház nem tiltja a papok házasodását), irányításuk külön bizottságot igényel, speciális ismeretekkel. A Keleti Egyházak Kongregációja több kérdéssel foglalkozik egyszerre, az ő feladata, hogy a dikasztériumtársai határozatait hozzáigazítsa a keleti katolikus egyházak hagyományvilágához. Saját kongregációjukkal megvédhetik egyediségüket és autonómiájukat a latin rítusú Rómával szemben, mely az évszázadok során sok kísérletet tett beolvasztásukra.

 

A CURIA ROMANA STRUKTÚRÁJA

 

A Népek Evangelizációjának Kongregációja is részegyházak ügyeivel foglalkozik (ez alatt az afrikai ás ázsiai missziós területek egyházmegyéit értem), mégis a legtöbb dikasztérium az egyház egyetemes érvényű ügyeivel foglalkozik.

Érdekes helyzet, amikor a nagy múltú Kúria újonnan felmerülő problémákkal szembesül. Az új témakörök felügyeletéért természetesen komoly kompetenciaharc folyik. Az AIDS-esek és a drogosok sorsával szívesen foglalkozott volna a Betegek Pasztorációjának Tanácsa és a Család Tanácsa is, ugyanakkor a laicizált (kilépett) papok terhes ügyét senki sem kívánta magára vállalni. Illetékességi vita esetén az Államtitkárság lép közbe: vagy állást foglalnak, vagy „elsimítják” a vitát. Létre hoztak továbbá interdikaszteriális bizottságokat, melyek a több testületet illető kérdéseket vitatják meg. Ilyen ügy lehet a papképzés, a missziós területeken működő szerzetesek helyzete, vagy korábban a kelet-európai egyházaké. Értesülések szerint, létrehívtak egy titkos bizottságot is mely a pedofília bűnébe esett papokkal kapcsolatos eljárást alakította ki.(Reese 2000, 183. S.)

A dikasztériumok létszáma általában ötven körül mozog. A Hírközlés Tanácsának tagsága a legkisebb, 21 fő, míg a Népek Evangelizációjának Kongregációjáé a legnagyobb, itt 67 dolgoznak, mivel a II. Vatikáni Zsinat előírja, hogy feladatát meg kell osztani a missziós területek püspökeivel. Teljes létszámú üléseket csak ritkán tartanak a dikasztériumok, legsűrűbben a szűk vezetőség (superiorok: a prefektus, a titkár és a titkárhelyettes), némileg ritkábban (általában havonta) pedig a Rómában tartózkodó tagok találkoznak. 1967 előtt a kongregációk kizárólag bíborosokból álltak, de a tagság túlnyomó többsége a laikusok megjelenése után is egyházi személy maradt. Mivel a Kúria a jelöltek kiválasztásánál is tanácsot ad a pápának, a kúriakritikusoknak és –reformereknek nincs sok esélye. Meglehetősen zárt körből érkeznek az új tagok, de a szűkebb rekrutáció nem eredményez színvonaltalanságot. A szokás háttere inkább a könnyebben számonkérhető hűségben keresendő.

A Pastor Bonus azon rendelkezése, miszerint „azok a kérdések, amelyek az egyház vezetői felhatalmazásának gyakorlását érintik, a szent rendeknek vannak fenntartva”[18] azonban csak a hatalmi jogkörrel rendelkező kongregációkra vonatkoztatható egyértelműen. Mivel a tanácsok vezetési kérdésekkel nem foglalkozhatnak az idézett előírás sem terjed ki rájuk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy több laikus tagjuk is lehetne. Ehhez azonban hiányzik a pápai szándék. Sőt a leginkább „felhígult”, a családdal és a világiakkal törődő tanácsokban egyedülálló módon bevezették az elnöki ülés intézményét, mellyel biztosított a szent rendek túlsúlya. Az egyházi személyek sem egységesek. A legfontosabb törésvonal a központi és a helyben tevékenykedők között húzódik. Még jelenleg is nagy az aránya a vatikáni bíborosoknak, akik státuszuknál fogva a pápa bizalmi körébe tartoznak. Így kiemelkedik a Püspöki Kongregáció (89%) és az Egyházjog Hiteles Magyarázatának Tanácsa (67%), de meg kell említeni a Hittani Kongregációt is (52%), hiszen a pápa elé kerülő javaslatokat az egyszerű többség fogadhat el. Természetesen nem összeesküvésről van szó, hiszen a bizalmi emberek se szavaznak mindig egységesen, legfeljebb kiegyensúlyozásra törekvésről. Lehet, hogy ezen arányok oka csupán a folyamatos munkát igénylő szakterületek állandóan elérhető munkaerővel való ellátása (havi rendszerességgel, az ún. rendes ülések alkalmával a Rómában tartózkodók találkoznak). Ebből a szempontból inkább gesztusnak tekinthető a messzi területek főpapjainak kinevezése. Valószínűleg mindkét szempont érvényesül.

Az egyes bíborosok befolyásolási képessége attól függ, hogy hány kongregációnak tagja, hány testületbe nevezi ki a pápa. Minél több helyen vonják be a munkába, annál több munkafolyamatba láthat bele. Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusa, a pápa bizalmi embere például nagyszámú tagsága révén minden teológiai kérdést tárgyaló ülésen ott lehet, így gondoskodik a „hit védelméről”. Ugyan kongregációja utólag is átvizsgálja a társdikasztériumok dokumentumait, jobb a nézeteltéréseket megelőzni. A testület elnevezésének hagyományos fordítása (Hittani Kongregáció) nem tükrözi kellőképpen, hogy feladata valóban a hittel kapcsolatban megfogalmazott tanok (a teológia) tisztaságának védelme, nem pedig egyfajta titkosrendőrségről van szó.

Fontos blokkot képviselnek a Kúriában a nyugdíj előtt álló bíborosok. A 75 év feletti főpapok felmentést kérnek (és rendszerint kapnak) a pásztori szolgálat alól, azaz nem terhelik őket egyházmegyéjük vagy hivataluk mindennapi gondjai. Az így felszabaduló idejét a legtöbb bíboros főpap az alaposabb kuriális munkának szenteli, ugyanis 80 éves koráig pápaválasztó, azaz a pápai udvarban még dolgozhat. Ők alaposabban felkészülnek a kongregációk napirendi pontjaira, több kérdést intéznek az összegyűltekhez, és általában nehezebben adják hozzájárulásukat egy-egy határozathoz. Mindezek ellenére a Kúriában a kollegialitás szelleme uralkodik.

A dikasztériumok munkájában is érvényesül az „egységtörekvés”. Általában nem elégszenek meg az egyszerű többség gyenge túlsúlyával, fontos kérdésekben nem riadnak vissza a sok elutasító szavazattól sem.

A résztvevők meglátása szerint nem túl hatékonyak a kialakult eljárások. A belterjes rendes ülések és az egész tagságot egybehívó plenáris ülések napirendje ugyanaz: nagylélegzetű, előre megírt előadásokat olvasnak fel, melyeket csak rövid vita és elhúzódó nyilatkozatalkotás követ. Ennek értelme, hogy kivárják a gondolatok kiforrását, a viták elcsendesülését. A kúriai munka ugyanis nagy elővigyázatosságot igényel, a meghozott döntéseket nem lehet egyik napról a másikra visszavonni. Új politikai szempontok érvényesítése is hosszú időt venne igénybe. A plenáris ülésekre összesereglők rendszerint nem találkoznak a pápával. Így az egyház feje nem befolyásolja munkájukat, de az engedelmességhez szokott tagok kénytelenek a vatikáni berkekből érkező jelzésekre hagyatkozni.

 

A pápa kormánya, az Államtitkárság

A világi politikai rendszerben a megválasztott politikai csoportosulás jogosult a közigazgatás átprogramozására saját premisszái szerint és később kormánnyá szerveződve kontrollálja apparátusát. Ehhez hasonlóan a pápának is van kormánya (az Államtitkárság), amely a felsőbb akaratot és célkitűzéseket hatásosan érvényesít a kúriai apparátusban. Annak ellenére ugyanis, hogy a Kúriában magától értetődik a teljes engedelmesség, a mindenkori pápa szolgálata a munkák koordinálására és az esetleges önhatalmú és öncélú eljárások kiküszöbölésére itt is szükség van. Minden vezető sikeressége azon mérhető, hogy mennyire képes uralni bürokráciáját. Ezért értékelődnek fel a pápa-jelöltek kúriai tapasztalatai a választás során. I. és II. János Pál kivételével 20. században mindegyikük ismerte az egyházkormányzás kifinomult módszerét.

Az Államtitkárság a külügyminisztérium és a kancellária keveréke. Figyelemmel kíséri a dikasztériumok munkáját és emellett az ott nem tárgyalt témákkal is foglalkozik. Itt intézik a pápa hivatali működésének járulékos feladatait is (levelezés, utazásszervezés, stb.).

Az első osztály foglalkozik a személyi kérdésekkel, a teológiai, kánonjogi normákkal és a szentségek ügyével, ide tartozik a Péter-fillérek begyűjtése, a sajtókapcsolatok és a protokoll irányítása. Ezen területek irányításához megfelelő olasz apparátus áll rendelkezésre, így nyelve az olasz. A második osztály feladatánál fogva sokkal nemzetközibb. Itt bonyolítják az államközi kapcsolatok és a püspökkinevezések kényes ügyét. Utóbbi szekularizáció előtti nyomokat visel magán, amikor a főpapi státusz profán politikai jelentőséggel is bírt.

 

AZ ÁLLAMTITKÁRSÁG

 

 

Az államtitkár általában olasz származású, hogy befolyása legyen az olasz apparátusra. Ő a pápa miniszterelnöke. Mégis sokszor úgy tűnik, hogy az Államtitkárság kulcsfigurája valójában a Substituto. Minden irat az ő kezén megy át és közvetlenül tartja a kapcsolatot a „pápai lakással”, azaz a pápa személyi titkárával. Kettőjük szűrésén áthaladva dől el, hogy mely információk és döntési alternatívák kerülnek a pápa elé. Az államtitkárok, substitutók és személyi titkárok bizalmi emberek, hiszen nagy a befolyásoló képességük. Vizsgálatukkal hamar kitűnik, hogy nem kizárólag a pápa személyétől függ az egyház politikája, legalább ennyire fontos az általa megválasztott csapat. Minden új államtitkárhoz szükségszerűen új pápai politika kapcsolódik, legalábbis a részletek (fellépés, kommunikáció, eljárások) terén.

A mindig olasz államtitkárok alól kivételt jelent Jean Villot kanadai bíboros, aki 1969 és 1979 között töltötte be ezt a tisztséget. Ténykedése alatt azonban csökkent az államtitkári poszt jelentősége. Az 1978-ban hivatalba lépő II. János Pál egy év elteltével Agostino Casarolit választotta államtitkárává, akit a kelet-európai kapcsolatok irányítása tett híressé. Őt 1990-ben Sodano bíboros követte hivatalában. Bizonyította hűségé, hiszen ezt megelőzően Pinochet Chiléjében volt pápai nuncius. Alapvetően konzervatív beállítódású, kerüli a konfrontációkat.

Karol Wojtiła a krakkói érsekségről hozta magával bizalmasát, aki 1978 óta töretlenül a magántitkára. Monsignore Stanisław Dziwisz minden jogosítványával él, sokszor egészíti ki a pápa munkáját. A „pápai lakás akarata” indokoló formula mögött könnyen érvényesülhet befolyása. Az ő tisztsége például "Őszentsége vendégeinek" kiválasztása. Az elmúlt években több substituto volt. Megválasztásakor Giuseppe Caprio bíborost (1977-1979) örökölte a pápa, de mivel nem tűnt túl alkalmasnak első döntései között Eduardo Martinez Somaloval (1979-1988) váltotta fel. Mivel Somalo baráti kapcsolatokat ápolt Dziwiszsel hatékonyan tudtak együttműködni. Kifáradása után a liturgiával, majd a szerzetesekkel foglalkozó kongregáció prefektusa lett. Utódja, Edward Cassidy (1988-1989) csak röviden töltötte be a posztot. Az Ausztráliából származó bíboros menedzser szellemben akarta megszervezni az első osztály munkáját (jellemző, hogy tevékenysége alatt vették az első számítógépet a Vatikánban). Ez azonban a felelősség kiosztásával jár, márpedig rossz döntéséért senki nem kívánt felelősséget viselni. A belső harcokat elkerülendő inkább a Keresztények Egységének Kongregációját bízták rá. A helyébe lépő Giovanni Battista Re (1989-) ugyan jól ismeri a Kúria szokásait, finomságait, de nem alapos annyira, hogy túlságosan befolyásos legyen. Megfigyelések szerint mély alázattal viszonyul a személyi titkárhoz. Sokszor hallották már tőle fontos kérdések eldöntésekor, hogy „kérdezzük meg Dziwiszt” (Reese 2000, S. 258.). Működése alatt vált ismét gyakorlattá, hogy a Hittani Kongregáció minden dokumentumot átvizsgál.

Érdemes tanulmányozni a pápák munkamódszerét. VI. Pál sokat bíbelődött az aktákkal, így látta biztosíthatónak, hogy minden megfogalmazásban és döntésben az ő szándéka érvényesüljön. I. János Pál ezzel szemben lelkipásztor szellemiségű volt, megválasztások kijelentette, hogy szerinte az aktákkal az Államtitkárság feladata törődni. II. János Pál felfogása kettőjük között helyezkedik el. Csak alaposan áttanulmányozott dokumentumokat ír alá, információit pedig a jelentések helyett személyes beszélgetések során szerzi (interakciós kommunikációk). Különös szerepe van tehát, hogy kivel beszélget a pápa. Úgy tűnik, hogy az erős személyiségeket szereti, amilyen ő is, akik kiállnak véleményük mellett és azt meg is tudják védeni. Sokan úgy vélik, hogy Cassidy problémája az volt, hogy substitoként alternatívákat terjesztett a pápa elé, anélkül, hogy valamelyik mellé állt volna határozottan.

 

A személyiség szerepe

 

Tagadhatatlan szerepe van a személyiségnek (elég az értékszemlélet és a célkitűzések vagy a munkastílus jelentőségét említeni) a döntések meghozatalában. Minden pápa saját egyénisége és céljai szerint politizál, ezek befolyásolják döntéseit. Tévedés lenne ugyanakkor kizárólag a pápa személyiségéből messzemenő következtetéseket levonni. Az általa kiválogatott munkatársak, a már sorba vett „befolyásos személyek” személyisége is döntő befolyású a professzionális intézményrendszer működésében.

Ebben az alfejezetben azonban, a terjedelmi korlátok miatt, csak a pápa személyiségét szándékozom érzékeltetni, abból kiindulva, hogy – az egyházszervezet hierarchikus felépítése folytán – mégiscsak az ő hatása a legjelentősebb. II. János Pál hosszú és történelmi fordulatokban bővelkedő pápasága alatt számos könyv foglalkozott személyiségével. Mondanivalójuk a szerzők világnézeti megfontolásaitól és személyes hozzáállásától függ, ezért meglehetősen ellentmondásos kép rajzolódik ki összevetésükkel. Az alábbiakban többé-kevésbé mégis konszenzus mutatkozik.

 

Karol Wojtiła magabiztos személyiség. Fellépése mindig erőt sugárzott, megöregedve is nagy akaraterővel ténykedik. Az erős személyiséget pedig nehéz felfogásával ütköző dolgokról meggyőzni. Egy alkalommal egy régi tanítvány-barátja vitába szállt Rómában székelő mentorával, mondván, az egyház elzárkózása a fogamzásgátló eszközöktől egy katolikus pár számára, melynek az a küldetése, hogy gyerekeket hozzon a világra, megtarthatatlan. Az öreg pápa erre azt tanácsolta, hogy nézzen másik gyóntató után, mivel ő nem tudja megváltoztatni, amit egész életében tanított. (Bernstein-Politi 1997, 100 p) Az új dolgokra nyitott, de a helyesnek látott szokásokat sem törli el, bármekkora nyomás nehezedik rá. Úgy tűnik, hogy az erős személyiségeket kedveli, csak azokra hallgat, akik kiállnak a véleményük mellett. Ilyenek Castillo, Tomko, Sodano, Ratzinger és Schotte bíborosok. (Reese 2000, 271. S.)

Életének meghatározó eseménye volt a II. Vatikáni Zsinat, melyen ő maga is sokszor felszólalt. Első ülésszakán a szentségekről folyó eszmecserébe kapcsolódott be, a másodikon pedig alapos filozófiai előképzettséget igénylő kérdésekhez szólt hozzá: az emberi személyiség kérdése, a vallásszabadság problémája, vagy az ateizmus fogalma. „Mérsékelt reformerként” a harmadik szakaszban volt a legaktívabb, amikor az egyház fogalmáról vitatkoztak. Az új paradigmát azonnal magáévá tette, de az ott elhatározottakat célnak és nem kiindulópontnak tekinti. Utóbbi megközelítések közt egyébként állandó vita folyik

Movimentista, azaz a hűvös ráció mellett a közösségi élmény erejében is hisz. Úgy véli, hogy a lelkipásztori aktivizmus („movimentizmus”) hatással lehet az értelmiségi rétegekre is és felélesztheti a hit társadalomformáló szerepét.

Mélyen áthatja lengyelségtudata. Eddig hat alkalommal járt szülőhazájában és mindannyiszor nagy szeretettel fogadták. Külön apostoli levélben foglalkozott a szlávság jövőjével, nem titkolt álma volt, hogy Európa rendszerváltozásokkal felszabadult keleti fele példát mutat majd a „relativizmussal” megfertőzött Nyugatnak. Keserűen vette tudomásul a valóságot.

 

 

 

 

A működés feltételei

 

A pápaválasztás

A központosított katolikus egyház vizsgálatakor különös figyelmet kell szentelnünk a pápa kiválasztásának. Az egyház vezetőjének kijelölése, az ún. konklávé során hagyományosan a bíborosok privilégiuma. De nem minden bíboros papabili, azaz pápaválasztó. A nyolcvanadik életév betöltésével (nyolcvanegyedik születésnapjukon) elvesztik aktív szavazati jogukat és így a konklávén sem jelenhetnek meg. A VI. Pál által hozott döntés alapja nem a diszkrimináció, hanem a gerontokrácia elkerülése: idős főpapokat nem lehet - időhúzás céljából - pápává választani (távollétükben ugyanis nehézkes volna megnyerniük a szavazókat), valamint a nyolcvan felettiek „mérlegnyelv”- szerepe is kizárható.

Bár biztosított a teljesen szabad döntés, az elméleti folytonosságot garantálja, hogy a választókat a pápák határozzák meg, hiszen egyedül ők nevezhetnek ki bíborosokat. Korábban a bíborosok személyes asszisztensükkel együtt érkeztek a konklávéra, ahol komoly politikai alkudozások folytak. Ma ez teljesen elképzelhetetlen lenne, a pápaválasztók hermetikusan elzárkóznak a külvilágtól. És ez alatt nemcsak a sajtó munkatársait kell értenünk, a főpapoknak még tolmács sem áll rendelkezésükre. (Utóbbi gondot jelenthet majd az egyre nemzetközibb kollégium következő konklávéján.) Kialakult hagyománya van a bezárkózásnak, csak nagyon kevés kívülálló tartózkodhat a bíborosok közelében, az orvosi, liturgikus és technikai szükségletek biztosítása végett,[19] de a szavazáskor természetesen őket is kiküldik.

A titkolózás miatt csak vázolni lehet az eseményeket. (A bent történtekre a bejezés után is vonatkozik a titoktartási kötelezettség.) A konklávét reggel szentmise keretében nyitják meg a Szent Péter-bazilikában. Délután a bíborosok az Apostoli Palota Szent Pálról nevezett kápolnájában gyűlnek össze, ahol emlékeztetik őket az 1996-os Universi Dominici Gregis (Az Úr egyetemes nyájáról) rendeletben leírt választási szabályokra, különösképpen a szigorú titoktartási kötelezettségre. Az utóbbi a nyolcvan év felettiekre is vonatkozik, mert bíborostársaik nekik beszámolhatnak a történtekről (a korábbi szabályozás e tekintetben nem volt precíz, így sok minden kiszivárgott). Innét a szavazás helyszínére, a Sixtus-kápolnába vonulnak. A szállások is ennek közelében találhatóak (Szent Márton-ház), szokás szerint az új pápa megválasztásáig nem hagyják el a területet. Az »Extra omnes!« (Mindenki ki!) felszólításra az illetéktelenek elhagyják a kápolnát, a bíborosok maguk közt maradnak. Akár azonnal megkezdődhet a szavazás. Korábban ennek három útja volt: 1. »per acclamation«, azaz közfelkiáltással, mikor „a Szentlélek szavától indíttatva, szabadon, önkéntesen és egyhangúlag felkiáltással egy személyt”[20] az egyetemes egyház pápájává választottak. 2. »per compromissum« eljárással, mikor a bíborosok - esélytelen egyezkedésük után – átruházták a választást egy maximum kilencfős bizottságra. 3. »per skrutinium«, azaz vizsgálaton a szavazáson való teljes részvételt kell értenünk. Itt a manipuláció teljesen kizárható, még a választási segédeket is húzással jelölik ki. Az Universi Dominici Gregisben II. János Pál csak a harmadik eljárást tartotta meg.[21] Pápává választható az, akire a jogosultak 2/3-a szavaz (XII. Pius óta 2/3+1 szavazat szükséges). De 1996 óta sok forduló után automatikusan az abszolút többség is elegendő. Az új szabály sok találgatásra adott okot, többen úgy vélték, hogy evvel a pápa a háttérbe szorult ortodox körök győzelmét akarta biztosítani. Ez ellen szól, hogy az utóbbi 160 évben nem volt négy napnál hosszabb konklávé.[22] A szabályozás inkább egy esetleges hónapokig tartó bizonytalanságnak kívánta elejét venni. Hatása lehet, hogy nem kompromisszumos jelöltet, hanem karizmatikus személyiséget választanak meg. A karizmatikus bíborosnak ugyanis elegendő lesz meggyőzni a választók felét, míg eddig az egyharmad elutasítása már megakadályozhatta megválasztását. Veszélye azonban, hogy az így megválasztottnak kisebb lesz a Kúrián belüli legitimitása (a bíborosok fele nem rá szavazna!), nehezebben tud majd új lendületet adni az egyháznak.

Miután mindenki kitöltötte a szavazócédulát, a segédek összegyűjtik és megszámolják őket. Amennyiben többet találnak, azonnali megsemmisítés lesz a papírosok sorsa, a választási fordulót pedig megismétlik. Nem is olyan régen, az esetleges csalások kiküszöbölése érdekében, mindenki szignálta szavazatát, de ma már megkövetelik a titkosságot. Ha a cédulák száma egyezik a bíborosokéval, egyenként sorba veszik a szavazatokat: három segéd külön-külön rögzíti tartalmukat, majd hangosan felolvassák. A maradékokat mindig elégetik, a felszálló füstöt pedig az elmúlt száz évben kialakult szokás szerint a szertartásmester megszínezi. Köztudott, hogy a fehér füst jelzi az új pápa megválasztását, a fekete pedig a sikertelen fordulóra utal. 1978-ban, a jelenlegi pápa megválasztásakor nem tökéletesen elegyítették a vegyszereket, így a Szent Péter-téren várakozók tanácstalanul szemlélték a felszálló füstöt.  Eredménytelen forduló után ismétlés következik, de délelőtt és délután legfeljebb két-két alkalommal lehet szavazás. Ha három nap múltán sem születik döntés, szokás szerint a bíborosok másnap „megpihennek”, ilyenkor imádkozás mellett komoly egyeztetések is folynak. Ezt újabb fordulók követik, melyek sikertelensége esetén (30 forduló után) lép életbe II. János Pál újítása, az egyszerű többséggel is érvényes választás. Eszerint elegendő lesz kitartani annak a jelöltnek, aki egyszer már megszerezte a többséget (de nem a 2/3-ot). A konklávéról jelentés nem készül, csak az egyes választási fordulók eredményeit jegyzik föl és egy zárt borítékban titkosítják a megválasztott haláláig.

A választás során rejtett politikai törekvések is szerepet játszanak; különféle csoportok, összefogások alakulnak, kötelezettségek adódnak, faji, nemzeti és kontinensi szinten, a vérmérséklet, a teológiai és szociálpolitikai meggyőződés azonossága alapján, de akár egyéni érdekből következően is.

I. János Pál 1978. szeptember 29-én halt meg, a konklávét viszont csak október 15-ére hívták össze. Technikai okokból sem kezdődhet azonnal a választási procedúra, így a már egybegyűlt bíborosok közt szabadon megindulhatnak az egyeztetések. A szavazás menetének már-már az ókori Athént idéző demokratikus vonásai ellenére sincs minden bíborosnak egyenlő befolyása az eredményre (akár az ókori Athénban). Néhány nagy tekintélyű egyházpolitikus, akik véleményét társaik mindig meghallgatják kiállására és segítségére gondolok. Politológiai kifejezéssel „szavazatgyűjtőknek” nevezhetnénk őket, feladatuk a „választási kampányok” és háttértárgyalások irányítása, valamint tanácsadás a jelöltnek, hogy kiigazodjék az egyházpolitika labirintusában. Nem az eredmények manipulálásáról van szó, inkább természetes és hasznos háttérmunkáról. Ezen tárgyalások során lehet megismerni a favorizált személyiségeket. Nincs hivatalos jelölési folyamat, a konklávé során spontán módon is kiemelkedhet a győztes. A világi hatalommal járó pápaság idején befolyásos és jövedelmező posztok ígéretével próbáltak népszerűségre szert tenni a jelöltek, de a hatályos kánonjog kifogja a szelet ezekből a vitorlákból: a pápát választási ígéretei ugyanis nem kötik. A támogatók később is bizalmi emberei maradnak a megválasztottnak, esetleg fontos pozíciókba kerülnek.

Karol Wojtyłának több „szavazatgyűjtője” is akadt. Lelkes híve volt, Franz König bécsi érsek, aki állhatatosan buzdította kollegáit a krakkói bíboros érdekében. Feladata igen nehéz volt, kollégáiban ugyanis elevenen élt az az íratlan szabály, hogy csak olasz főpapot lehet Péter trónjára emelni. II. János Pál később sem feledkezett el róla, sokszor hallgatott rá a kelet-európai szocialista államokkal kapcsolatos politika kialakításában. A támogatók között meg kell említeni Aloiso Lorscheider brazil bíborost, aki Latin-Amerika felé közvetítette a jelölést. Egyenesen választási menedzser szerepét töltötte be Andrzej Deskur, Rómában élő honfitársa, akivel fiatal korában együtt tanult teológiát. Sok vacsorát, hivatalos és kevésbé hivatalos találkozót rendezett pártfogoltjának. Ezek egyikén, pár hónappal korábban, még VI. Pál idején Wojtiła 58. születésnapja alkalmából Jean Villot bíboros is megjelent, aki már tíz éve állt az Államtitkárság élén és olyan kijelentést tett, miszerint az ünnepelt lesz az egyedüli jelölt, aki 2/3-os többséget tud szerezni a következő konklávén, később, a nagy meglepetés észlelve, írásban is megerősítette véleményét. Maga, VI. Pál pápa is egy alkalommal „remek és nagyszerű embernek” nevezte a krakkói érseket. (Bernstein-Politi 1997, 192-196 p) Az ilyen kijelentésekre mindenki emlékszik.

 

A pápaválasztás komoly jogosítványa kapcsán szükséges megvizsgálni a bíborosok kollégiumának tagolását. A 20. század végére egyre nemzetközibbé válik, kiegyensúlyozottabbá téve az erőviszonyokat és létszáma is erősen növekedett. A középkorban sokszor tíz bíboros sem működött egyidőben, V. Sixtus 1586-ban 70 főben maximálta számukat, Mózes (Exodus 24,1) és Jézus (Lk 10,1) hetven választottjának mintájára. Ez a szabály 1958-ig megmaradt, amikor előbb XXIII. János 80, majd VI. Pál pápa 120 főre emelte a választásra jogosult bíborosok számát, lehetőséget teremtve a harmadik világ vezetőinek az elismerésére. A legutóbbi konzisztóriumon, 2001. február 21-én történt kinevezésekkel azonban a testület 182 tagúvá vált, közülük 134 bíboros vehetne most részt egy konklávén.

 

A választásra jogosult bíborosok földrajzi megoszlása

 

 

 

Jól látható, hogy az európai túlsúlyból mára arányos részesedés lett. Ugyan az olasz bíborosok száma erősen csökkent, arányuk így is jóval magasabb a más népek reprezentánsainál, a hagyományok és az egyházi központ regionális kötöttsége (olasz munkanyelv) miatt. Az olasz bíborosok egymaguk már régóta nem tudják honfitársukat trónra segíteni, de immár az „euroatlanti civilizáció” szavazatai is kevésnek bizonyulnának, (kelet-európai szavazatok nélkül) nem tudnák saját jelöltjüket megválasztani. A legközelebbi konklávén súlyának megfelelően fog részesedni Latin-Amerika és a harmadik világ is a döntéshozatalban. Tudni kell azonban, hogy nem az állomáshely a bíborosok közti legfontosabb törésvonal. Az egyház jövőjéről alkotott elképzelések alapján sokkal élesebb határok húzhatok. A jelöltek személye, a hosszú elmélkedés és a közös együttlét hatása is befolyásolja a végső döntést.

 

Ha a pápa megbetegszik, hatalmának nagy részét átadhatja a számára legmegbízhatóbb embernek, az államtitkárnak vagy a személyi titkárának. Sőt a vatikáni apparátus az egyértelmű átruházási aktus nélkül (kómába esés, esetleg tudatvesztett állapot) is folytathatja (folytatnia kell) munkáját. Természetesen a pápai jóváhagyást igénylő döntéseket (püspökkinevezés, fontos dokumentumok jóváhagyása) vissza kell tartani. Ha ez a szituáció egy évnél hosszabban állna fenn, az egyház egyértelműen válságban lenne. A püspöki kollégiumra várna a feladat, hogy kialakítsa a (dolgozó) pápa nélküli kormányzás rendszerét. A korábbi évszázadokban nem okozott akkora gondot egy munkaképtelen pápa, hiszen egyrészt a pápa hatalma nem volt ennyire jelentős, másrészt az orvosok sem tudták hosszan életben tartani betegüket. A modern orvostudománynak hála azonban, a testet életben tartható a lélek nélkül is. Ez előbb vagy utóbb alkotmányos válsághoz fog vezetni. Ugyanígy a szellemileg korlátozott és az Alzheimer-kóros pápák is rémálommal érnek fel. Az egyetlen megoldás a lemondás ösztönzése lehet. A visszalépő pápák számát tízre becsülik, legtöbbjük az egyháztörténelem kezdetekor tevékenykedett. A leghíresebb eset V. Cölestin pápáé volt 1294-ben, mert tettéért Dante a pokolba kívánta. Ám a legtöbb pápa hallani sem akart a visszalépésről, VI. Pál egyszer úgy nyilatkozott, hogy „az apaságról nem lehet lemondani”. Az 1975-ös szabályokban ennek ellenére meghagyta a visszalépés lehetőségét. Sokan tudni vélik, hogy komolyan fontolgatta visszalépését, s végül csak az tartotta vissza, hogy precedense zsarolhatóvá tette volna utódait. A mai szabályozás szerint minden megyéspüspöknek (Róma püspökét kivéve) 75. életévét betöltve le kell mondania hivataláról. II. János Pál pápa 2000. májusában volt 80 éves.

Nagy vita pattant ki Karl Lehmann, a Német Katolikus Püspöki Konferencia elnökének egyik nyilatkozata nyomán. A püspök egy rádióinterjúban azt mondta, hogy a jelenlegi pápát tartja annyira bölcsnek, hogy ha a körülmények indokolják, lemondjon. A Vatikánban vélekedésének nyers fordítása óriási felháborodást okozott és csak hűségnyilatkozatok árán csendesedtek el a hullámok. Hans Küng, a kitagadott teológus úgy nyilatkozott, hogy nem tartaná szerencsésnek a pápa visszalépését, mert ez esetben beleszólhatna a következő pápa megválasztásába is. Nyolcvanadik életévén túl Karol Wojtiła ugyan már nem vehetne részt a konklávén, de a lemondásnak valóban lenne ilyen következménye is. Valóban nincsen megoldva, hogy a nyugállományú főpapok mihez kezdjenek. E nélkül pedig nem várható egyetlen pápa lemondása sem. Szükséges továbbá azon elv elfogadása, hogy az autoritást nemcsak a pápa és a püspöki kollégium (vagy a püspöki kollégium, élén a pápával), hanem az apostolok utódai egymaguk is viselhetik.

 

Humánpolitikai tendenciák

Ebben a fejezetben az egyházi humánpolitika vonásait próbálom felvázolni. Biztos, hogy nem elegendő az institucionális összefüggések kutatása, mert az egyes pozíciókhoz kötődő személyiségek lényegesen módosíthatják azok jelentőségét. Bár a kánonjog precízen körülírja a jogköröket, a feladatokról nem rendelkezik. Ezt akarta pótolni a Pastor Bonus, melynek előírásai ellenére megmaradt a könnyed munkastílus (ez az ún. »Romanità«, az ódon paloták hangulata: a hatékonyság nem számít, csak a munka szépsége[23]) és a befolyás továbbra is függ a személyiségtől. Meg kell tehát vizsgálni a kiválasztás szempontjait és a foglalkoztatás megfigyelhető tendenciáit.

Mindenek előtt vizsgálni kell a vezetők rekrutációját, a püspökválasztást. Nem minden püspök részese a professzionális intézményrendszernek, sokszor inkább környezetét és részben utánpótlását jelentik. A kiszemelés elsősorban pasztorális szempontokon alapul, Rómához fűződő engedelmességük magától értetődő. A döntő kérdés, hogy alkalmas-e a leendő főpap az alárendeltek vezetésére. Régen, amíg a méltóság nem járt politikai és gazdasági hatalommal a helyi közösség választotta meg püspökét. Így a feudális viszonyok megjelenésekor szabadon érvényesülhetett az uralkodók és főurak akarata, fennállt a veszélye, hogy a megválasztott püspökök nem követtik Rómát. Szükségessé vált a kinevezések központosítása, jóllehet az uralkodók kezében számos előjog megmaradt. Csak a szekularizációval egyidőben kapott a Szentszék szabad kezet főpapjai megválogatásánál.[24]

 

RÓMAI KATOLIKUS

PÜSPÖKÖK KINEVEZÉSE

 

Reese 2000, 325 p

 

 

A püspökkinevezéseket közösen végzi a Népek Evangelizációjának Kongregációja (itt a missziós területek vezetőit keresik) és a Püspöki Kongregáció. (1994-ben 51, illetve 135 kinevezést kezdeményeztek.) A diktatúrák idején az Államtitkárság 2. számú osztálya is részt vett a munkában, hiszen az egyes államokkal kellett alkut kötni.

 

A humánpolitika alakulását elsősorban ott lehet nyomon követni, ahol érvényesül az objektív tekintélytől induló kinevezési láncolat. Ide sorolható a központi egyházkormányzat, de a pápai akadémiák is. Az általános vonások közül ki kell emelni az ambíciót. Az ebből származó hibátlanságra törekvés sokszor megmerevedéssel jár, megöli a kezdeményező kedvet. Mindenkire jellemző a lojalitása, a kibocsátott dokumentumokat és pápai döntéseket akkor is elfogadják, ha belül nem értenek vele egyet. Ki kell emelni a hagyomány nagy szerepét. Ismét említhetjük a Pastor Bonus esetét: hiába az új előírás, nehezen ereszt gyökeret, nem felejtik el a régi szabályokat.

A latin nyelv fokozatos szerepvesztésével párhuzamosan elengedhetetlenné vált az apparátus nemzetközivé tétele, többek között a helyi egyházakkal való kommunikáció miatt. XII. Pius nyitott először a nem-olaszok irányába és utódai - XXIII. János kivételével - követték példáját. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a nem-olaszok sokszor rómaiabbak szeretnének lenni a rómaiaknál. Átveszik a Kúria munkastílusát, a hivatalnokok habitusát, alkalmazkodnak a környezethez.

 

Olaszok aránya a római hivatalokban

 

 

(Reese 2000, S. 197)

 

Mivel a dikasztériumok elnökeinek feladata inkább reprezentatív, szokás szerint a pasztorális területről válogatják őket. Az ügyviteli munkát a prefektusok végzik, ezért általában karrieralkalmazottakból, nagy tájékozottságú és képzett vezetőkből kerülnek ki. Rossz nyelvek szerint azonban nem csupán a kvalifikáció a római szolgálatra hívás oka, hanem legalább ilyen fontos lehet a kiválasztottak egyházkerületében adódó pasztorális, politikai, vagy jogi problémák elsimítására való törekvés. Bár a kúriai munka valóban nem igényel kimagasló tehetséget, ez a megfigyelés egyoldalú.

Minden poszt betöltésénél megvizsgálják a jelölt megbízhatóságát (az Államtitkárság és a Hittani Kongregáció), de nemcsak személyeket válogatnak megbízatáshoz, hanem sokszor személyre szóló hivatalokat is kreálnak, egyes szokatlan elnevezések, mint delegátus, alelnök, referens legalábbis erre utalnak.

 Jellemző, hogy a tisztviselők nem szakterületükön dolgoznak (pl. oktatási területen nem pedagógusok, a liturgikus kongregációnál nem professzorok, illetve az evangelizáció esetében nemcsak misszionáriusok válnak taggá). Talán ez egyfajta „civil kontroll”. Mindenesetre Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció vezetője, aki megbízatása előtt neves teológiaprofesszor volt, hivatalában akarva akaratlan saját szempontjait érvényesíti, nehezebben köt kompromisszumot.

A kongregációbeli tagságra való felkérések mindig 5 évre szólnak, amely újabb 5 évvel meghosszabbítható. Ratzinger bíborost azonban például még 1982-ben kérte fel a pápa együttműködésre. Meglehetősen lassan képes megújulni a Kúria. A korábbi pápák ellenlábasaikat száműzetésbe küldték, mára azonban az új pápa megválasztása nem jár automatikusan a kongregációk lefejezésével, II. János Pál csak 1989-re cserélte le teljesen az 1978-ban átvett vezetői gárdát.(A prefektusok már 1985-re kicserélődtek.)

Felmerülő problémákat nem követi azonnali személycsere. Wladysław Rubin érsek, a Keleti Egyházak Kongregációjának korábbi vezetője Alzheimer-kórja kitörése után is pár évig hivatalában maradt. Nincs is kialakult módja a visszalépésnek. Az önkéntes visszavonulások azért is ritkák, mert nincsenek alternatív feladatok a bíborosok és püspökök számára. Az egyházmegyékből érkező főpapok csak ritka esetben térnek vissza. Ez egyfajta karrierizmus: a kialakult szokásjog szerint az egyszer már megszerzett posztról csak úgy lehet elmozdítani, ha hasonló tiszteletű másikba helyezik. Általában a pápát kevésbé érdeklő dikasztériumok, a vatikáni könyvtár vagy a vatikáni archívum szolgál új állomáshelyül azon bíborosok számára, akit nem akarnak fontosabb feladattal megbízni (a kiszolgáltak vagy félreállítottak által vezetett intézményeket a kúriai szóhasználat elefánttemetőnek nevezi). Ezt a gyakorlatot az itt dolgozók hevesen kritizálják. A korai nyugdíjazás viszont jószerivel kizárt.

Az elmúlt századokban szélesen kiterjedt nepotizmust mára teljesen felszámolták. Az apparátuson belül természetesen vannak még erre utaló jelek, hiszen a Vatikánban dolgozni biztos állást jelent, de a felső vezetők kiválasztásában nincsen szerepe. Hasonlóképpen, a középkori pápákkal összefonódó római nemesi családok mára teljesen háttérbe kényszerültek. Inkább az jellemző, hogy a döntési pozíciókban lévők szülőföldjükről származókat hívnak meg. A lengyel pápának nincs sok rokona, alacsony társadalmi rétegből származik (számára természetes a nemesek mellőzése), a Kúriát sem árasztották el a lengyelek, jóllehet rendre felröppennek a lengyelmaffiáról és befolyásos családokról szóló történetek.

 

A finanszírozás kérdése

A bérek, működési költségek, az épületek karbantartása és mindaz, amire a pápának ezeken kívül szüksége van, hogy működésben tartsa a bürokráciát, valamint támogassa a nincstelen keleti és harmadik világbeli közösségeket, pénzbe kerül. Szükségesnek látszik a vizsgálat kiterjesztése erre a területre is. Nem kétes hitelű botránykrónikát kívánok vázolni, hanem a bevételi forrásokat és a kiadások módját próbálom tanulmányozni.

Előre le kell szögezni, hogy a Vatikán pénzügyi igazgatása nem profitcentrikus, célja a szükségletek biztosítása és segélyek előteremtése, akár tőkepiaci műveletekkel is. Nehéz feladatra vállalkozom, ezen a területen ugyanis fokozottan érvényesül a titoktartás. Nem csupán a bevételi források követhetők nehezen, a humanitárius kiadásokat sem részletezik. Mégis mintha az utóbbi időben fordulat következett volna be. Az Istituto per le Opere di Religione (IOR, a.m. Intézet a Vallási Műveletekhez), közkedvelt nevén a Vatikán-Bank élén az 1989-es reform óta laikus vezérigazgató áll, mérlegfőösszegét pedig 1994 óta egy neves nemzetközi könyvvizsgáló (Price Waterhouse) végzi. Ennek jelentése szerint az első vizsgálati évben a bank mintegy 4 milliárd dolláros betéti állománnyal rendelkezett és 40 millió dolláros nyereséget termelt. A bank nem csak tőkeakkumulációt végez, hanem a szerteágazó intézmény pénzügyi szolgáltatója is egyben.

Másik fontos intézmény az APSA (a.m. a Szentszék Patrimóniumának Adminisztrációja), amit a kiváló szakember hírében álló Lorenzo Antonetti érsek vezet. A szervezetet egy rendes és egy rendkívüli osztályra tagolták. Az első lényegében egy számviteli iroda, itt kezelik a bérek, nyugdíjak, jogesetek és a bérlemények ügyeit.  A másik osztályra a készpénzvagyon kezelése és a befektetések intézése jut. A vagyon meglehetősen tagolt, idetartozik a nyugdíjalap és az egyes dikasztériumok pénze is, például a Népek Evangelizációjának Kongregációja komoly tartalékokkal rendelkezik.

Sok lábon áll az egyházközpont bevétele. Komoly bérház állománnyal rendelkezik Rómában (kb. 2400 ingatlan), melyeket kiad; nagyon sok intézmény, alapítvány és egyesület küld támogatást az első világból, különösen konkrét célokra és szokásosan egyes államok is hozzájárulnak költségvetéséhez; meg kell említeni az egyházmegyék befizetéseit (1990 óta az Egyházi Törvénykönyv 1271. kánona erre kötelez) és a hívek adományait. Minden évben egy alkalommal gyűjtést rendeznek a templomokban a „pápa céljára”. Csak az ún. „Péter-fillérek”-ből 1992-ben 67 millió dollár gyűlt össze, bár a bevétel csökkenő tendenciát mutat, az egyéb alkalmak miatt. (Októberben hagyományosan egy másik gyűjtést is rendeznek a missziók javára.) Meg kell említeni saját aranykészletét is, melyet azonban nem lehet befektetni, sőt világpiaci értéke folyamatosan csökken. Ezért a kilencvenes évek elején úgy döntöttek, hogy eladják az aranyat és az árából új befektetésekbe kezdenek a tőkepiacon.[25] A legszembetűnőbb bevételi forrás azonban a saját tőke akkumulációja. A Vatikán-Bank és az APSA is komoly befektetési állománnyal rendelkezik a világ tőzsdéin, Milánótól New Yorkig. Elköteleződés itt is nyomon követhető: olyan gyógyszergyárak részvényeit soha nem vásárolja meg, amelyek fogamzásgátló szereket árusítanak. Noha befektetési stratégiája tartózkodó, tekintélye révén a világ legnevesebb brókercégeinek tanácsára számíthat.[26]

Az egyházközponttól független, de a professzionális intézményrendszerbe tartozó teológus szervezetek, katolikus egyetemek és a sokszor ide sorolható helyi egyházak finanszírozása országonként változik, általában az egyház és az állam viszonyától függően. Van ahol a hívek adományai tartják el őket és van ahol az egyháztagságukat vállaló hívek különadójából gazdálkodhatnak (Schanda 1996).

A működési kiadások nagy része a bérköltségekre fordítódik. A vatikáni bérpolitika paternalisztikus, ismeri a 13. havi bért és a túlóradíjat, de a bérszámfejtés komplex rendszere a gyerekszámot és a szolgálati éveket is figyelembe veszi. Legnagyobb vonzereje biztos volta és, hogy a Vatikánban nem kell adózni.[27]

A kiadások másik fontos tétele teljesen követhetetlen, nem lehet tudni, mennyit költ valójában az egyház jótékonykodásra. Hivatalos feljegyzések nem állnak rendelkezésre, az adományokat sokszor kézből kézbe juttatják el, nem bankokon keresztül. Bizonyos, hogy komoly összegekről van szó.

 

 

 

 II. János Pál után

 

A fennálló helyzet boncolgatását követően, a dolgozat zárásaként érdemes foglalkozni a II. János Pál utáni időkkel is. A cím értelmében nem átfogóan a jövőről lesz szó, inkább egy új pápa lehetőségeiről. Véleményem szerint II. János Pál pápa már komolyabb változtatásokat nem tervez az egyházirányítás rendszerében, vezetése alatt új egyetemes zsinat összehívását nem tartom valószínűnek.

Egyes borúlátó víziók ellenére kijelenthető, hogy az egyház vezetőváltása után is fenn fog maradni. A kérdés inkább az, hogy milyen lesz az új vezető (a „ki” kérdés megválaszolása nem feladatunk). A jövőbe tekintés nem kegyeletsértés, a pápa maga is sokszor gondolkodik az őt követő időkön. Ezt jelzi például, hogy újraszabályozta utóda megválasztását (Universi Dominici Gregis), így téve elkerülhetővé az interregnumot.

 

Sokszor felvetődő probléma, hogy az egyház nagy hatalmú vezetőjének kiválasztása igen kevesek jogosultsága. Különösen a legutóbbi zsinat új egyházképének fényében magyarázható nehezen a monarchia szűk körre kiterjedő választási rendszere. A nyomást észlelve számtalan átalakítási terv született. Felmerült, hogy Róma népe válassza meg közvetlenül püspökét. De mivel ez a címe inkább névleges a pápának, igazságtalan tűnt, hogy egy régió döntsön a világegyház teljhatalmú vezetőjének kilétéről. Növelte volna a kockázatot az olasz politikai élet korruptsága. Egy másik javaslat a római egyházmegye papjaira bízta volna a választást, ez azonban ambiciózus papok áradatával fenyegetett volna.

A komolyabb javaslatok a püspöki kollegialitás elvén alapulnak. Az első az egyes püspöki konferenciák elnökeit (mintegy százan vannak) vonná be a választásba. Mivel a konferenciák maguk választják elnöküket, a lépés demokratizálást jelentene. A gond éppen evvel van. A szerénynek tűnő módosítás ugyanis alapvető elvi változtatásokat követelne. A közvetetten demokratikus választás elve, vagy a régiók szempontjainak figyelembe vétele egészen új szemléletet követelne. Mások a püspöki szinódus állandó titkárságának tagjaival és a keleti patriarchákkal egészítenék ki a választók táborát. Ez mind az öt kontinens képviseletét biztosítaná, ugyanakkor – az előző javaslathoz hasonlóan – felrúgná azt a status quot, hogy a pápát a római klérus tagjai választják. Névleg mai is minden bíboros tagja a római klérusnak, ezért van Rómában „saját” templomuk. A legradikálisabb változásokkal járó javaslat a püspöki szinódust bízná meg a választással. Ebben az esetben valóban a püspöki kollégium egésze részesülne a döntésben. Ráadásul a pápai delegáltak (15%) kimaradnának a testületből és a kuriális bíborosok sem vehetnének részt ex officióból a szinóduson, mert a halál pillanatában elvesztik beosztásukat (így az utódnak szabad keze van a kinevezéseknél). Lényegében ez a javaslat is a demokratizálást szorgalmazza, a kérdés csupán az, hogy képes lenne-e a több száz püspök egységes akarat kialakítására. Középutas megoldás lehetne, ha a bíborosoknak jelölési, a szinódusnak pedig választási joga lenne. A túlbonyolítás azonban gyors döntést igénylő helyzetben (szociális vagy politikai feszültség, háború) akár veszélyessé is válhat. A jelenlegi kisközösségi demokráciában a jelöltek szinte kötöttségek nélkül versenghetnek, a változtatások mindegyike azonban szorosabban szervezett eljárási rendet vonna maga után. II. János Pál már törvényt alkotott elképzeléseiből. Újabb változtatás legfeljebb a következő pápától várható, mindenesetre hosszú mérlegelést követően. Egy biztos: a jövő egyházának is szüksége van a pápára, de nem teljhatalmú fővezérként, hanem mint a helyi egyházak védelmezője és az ökumenizmus támogatója.

 

Sokszor és sokféleképpen fogalmazódott már meg a Kúria reformjának terve. A választási eljáráshoz hasonlóan mindegyik elképzelés demokratikus alapon áll, legfontosabb szempontjuk, hogy minél szélesebb kör szólhasson bele az egyházkormányzásba. Akadálynak tekintik a helyiek (Rómában dolgozók) túlsúlyát és a struktúra komplexitását. A felmerülő új problémák és feladatkörök (laikusmozgalmak, kombinált laikus és rendi közösségek, kultúrával, joggal, ökumenizmussal és kommunikációval összefüggő újabb kérdések) valóban változtatásokat igényelnek. A változtatás azonban nem egyezik az általános reformmal, a Kúria története a kisebb igazodások sorozata[28]. A struktúra alapjait érinti, ezért sorsdöntő a centralizáció – decentralizáció vita. Vajon nem vált-e anakronisztikussá az erősen központosított struktúra a 21. században? Úgy tűnik az államfejlődés sem halad egyértelmű irányba (az EU reformja például a brüsszeli szervek megerősödésével járhat), a közvetlen demokrácia még az államokon belül is inkább követelés.

Véleményem szerint az egyházban nem várható a központ befolyásának gyengülése. Az egész egyházat érintő kérdéseiről továbbra is a pápa által kinevezettek fognak egyeztetni. A Kúria gyengülésének sincs realitása. Várható azonban a keresztény gyökerű szubszidiaritás kiteljesedése. A helyi egyházak helyi kérdésekben eddig is viszonylagos szabadsággal bírtak, előfordult, hogy Róma akaratával dacolva cselekedtek (például a kelet-európai egyházak kapcsolata a szocialista rezsimekkel), de ez a szabadság a jövőben természetesebbé válhat. A gyorsabb információ áramlás világában elképzelhető a dikaszteriális munka egyszerűsödése, de kérdés, hogy le akarnak-e mondani a lassúság adta előnyökről. Az interdikaszteriális bizottságok és a közös dokumentumok ellenére lehetne még javítani a kongregációk együttműködésén.

 

Rendszeresen előkerül egy újabb zsinat összehívásának terve (sokan remélték, hogy a 2000-ben, a Szentév során is lesz). Több elképzelés az egyetemes egyház rendszeres ülésező ellenőrző intézményé fejlesztené azt a 21. században. Mint jeleztem, ennek jelenleg nem látom realitását. Tény, hogy az utazási feltételek ezt már lehetővé teszik, kérdés azonban, hogy a 4000 püspök (ha a 75 felettieket és a címzeteseket nem számítjuk csak 2500) mennyire tudna hatékonyan együttdolgozni a mindennapokban. Valószerűbbnek tűnik a püspöki szinódus erősítése a felmerülő feladat ellátására.

 

Prognosztizálhatónak vélem a laikusok szerepének további növekedését. Az általános paphiány és a római karrier szerényebb körülményei miatt az utóbbi időben szaporodnak a Kúriában betöltetlen állások. A humánpolitika reformját indokolja az is, hogy jelenleg szűk körben érvényesül a kollegialitás szelleme. Ha nem lennének az alkalmazottak mind magas rangú egyházi személyek, megoldhatóvá válna, hogy szolgálati idejük leteltével visszatérjenek (küldő) egyházmegyéjükbe. A mobilitás csökkenthetné a bürokráciát, és az elefánttemetők említett problémáján is segítene. Változtatni kellene azon a körülményen is, hogy a pápa olyan bíborosokkal van körbevéve, akik ellene szavaztak.

A humánpolitika döntő fordulata lehet a püspök-kinevezések esetleges demokratizálása. A feudális-abszolutisztikus idők végeztével felmorzsolódott a püspökök gazdasági és politikai hatalma, mégse meri Róma újra a helyi közösségekre bízni a választásukat. Mivel cél a valóban egyetemessé vált egyház egységének megőrzése a számos elvi vita ellenére is, érthető az óvatosság. Nem zárható ki azonban a demokratikus választás és a pluralizálódás lehetősége.

 

Vélhetőleg igaza van Tomka Ferencnek abban, hogy „a társadalom szerkezetének változásai közepette csak akkor lesz képes [az egyház] a világban élni, a világhoz szólni, ha saját struktúráit is átalakítja a kor követelményeinek megfelelően. Az emberi szabadság alapján álló demokratikus világban mindenféle autokratikus rendszer életképtelen, s ha ideig-óráig biztosítani is tudja fennmaradását, az emberi személyhez semmiképpen se tud közelférkőzni.” (Tomka F., 1991, 133. p)

 

Irodalomjegyzék

 

Források

 

ES=Eclesiam Suam (VI. Pál 1963)

Lumen Gentium In: A II. Vatikáni Zsinat tanítása (szerk.: Cserháti József és Fábián Árpád) Szent István Társulat, Budapest, 1975

Pastor Bonus motu proprio

Universi Dominici Gregis (elérhető: www.vaticanfacts.com)

Dominus Iesus (elérhető: www.vatican.va)

A Katolikus Egyház Törvénykönyve (Codex Iuris Canonici, CIC)

 

Feldolgozások

 

Bernstein, Carl u. Politi, Marco: Seine Heiligkeit. Johannes Paul II und die Geheimdiplomatie des Vatikans (Originalausgabe »His Holines«, 1996; Aus dem Amerikanischen übertragen von Christoph Arndt, Klaus Binder, Jeremy Gaines und Hans Jürgen Baron von Koskull) C. Bertelsmann, 1997 [Universität Wien Bibliothek I/1.211.678]

Boberski, Heiner: Der nächste Papst. Die gehemnisvolle Welt des Konklave S.281

Otto Müller Verlag, Salzburg, 2000 [KG-6096]

Bull, George: A Vatikán belülről, Ecclesia, Budapest 1989 (Inside the Vatican Hutchinson & Ltd., London 1982, fordította: Ruzsiczky Éva)

Duschl, Wolfgang: Az egyházi vezetés és a nyilvánosság konfliktusokban (Bernát László fordítása) Vigilia 1997/1., 8-13 p

Fischer, Hans-Joachim: Die Jahre mit Johannes Paul II. Rechenschaft über ein politisches Pontifikat S.255 Herder, Freiburg, 1998 [KG-5879]

Gergely Jenő: II. János Pál Kossuth, Budapest 1986

Kallscheuer, Otto: Der Vatikan nach Johannes Paul II (Reese, Thomas J. SJ 2000 utószava, 397 – 427 S.)

Kasper, Walter: Dienst an der Einheit und Freiheit der Kirche. Zur gegenwärtigen Diskussion um das Petrusamt in der Kirche In: Fischer, Hans-Joachim – Horn, Stephan Otto – Kasper, Walter – Pottmeyer, Hermann Josef: Wozu noch einen Papst? Vier Pläyoders für das Petrusamt Communio, Köln 1993, 21-56 p [D-3543]

Kelemen Vendel, Dr.: Magyarázat (a „Lumen Gentium”-hoz) In: A II. Vatikáni Zsinat tanítása (szerk.: Cserháti József és Fábián Árpád) Szent István Társulat, Budapest, 1975, 21-41. p

Kreyenbühl, Thomas: Flinke Hände NZZ Folio (a Neue Zürcher Zeitung állandó melléklete, akkor »Im Vatikan« alcímmel)1999/4., 31-34 p

Luhmann, Niklas: Religion als Kultur, In: Kallscheuer, Otto (Hrsg.): Das Europa der Religionen. Ein Kontinent zwischen Säkularisierung und  Fundamentalismus Frankfurt am Main 1996, 291-315 p [RW-3429]

Molnár Tamás: Az Egyház évszázadok zarándoka, Szent István Társulat, 1997

Nemeshegyi Péter SJ: A II. Vatikáni Zsinat jelentősége Vigília, 2000/9.

Oschwald, Hanspeter: Vatikan - die Firma Gottes Piper, München-Zürich, 1998 [KG 5903]

Pirigyi István: Az amerikai görög katolikus hierarchia kialakulása Vigilia 2000/4. 267-274. p

Pottmeyer, Hermann Josef: Wozu braucht die Kirche einen Papst? In: Fischer, Hans-Joachim – Horn, Stephan Otto – Kasper, Walter – Pottmeyer, Hermann Josef: Wozu noch einen Papst? Vier Pläyoders für das Petrusamt Communio, Köln 1993, 71-83 p [D-3543]

Rahner, Karl SJ: A teológia és a tanítóhivatal Vigilia 1980/11., 729-736 p

Rahner, Karl SJ – Vorgrimmer, Herbert: Teológiai Kisszótár (fordította: Endreffy Zoltán) Szent István Társulat Budapest, 1980

Ratzinger, Joseph: Beszélgetések a hitről Vittorio Messorival Vigilia, 1990

Reese, Thomas J. SJ: Im Inneren des Vatikan. Politik und Organisation der katholischen Kirche  (aus dem Amerikanischen von Yvonne Badal) Fischer, 2000

Schanda Balázs: Az egyház működésének anyagi alapjai I.,II. Vigilia 1995/10., 831-839 p, 1996/1., 13-18 p

Scipiades Iván: Virtuális püspökség HVG 2000. május 20., 55 p

Spaemann, Robert: Sollten universalistische Religionen auf Mission verziechten? In: Kallscheuer, Otto (Hrsg.): Das Europa der Religionen. Ein Kontinent zwischen Säkularisierung und  Fundamentalismus Frankfurt am Main 1996, 277-291 p [RW-3429]

Tomka Ferenc: Intézmény és karizma az egyházban. Vázlatok a katolikus egyház szociológiájához Országos Lelkipásztori Intézet Katolikus Társadalomtudományi Akadémia Budapest 1991

Tomka Miklós: Vallásfilozófiai kérdések az ezredfordulón In: Világosság 2000/8-9. („Vallás az ezredfordulón”) 140-148. p

 

Kapcsos zárójelben az Universität Wien Fakultätsbibliothek für Katholische Theologie katalógusszámai.

 

internetcímek

 

EIS = Evangelische Informationsstelle: Kirchen - Sekten - Religionen

www.vatican.va

www.vaticanfacts.com (Manfred Ferrari)