Nagy Zsolt

Korunk jogászképzési rendszerei

 

“Amilyenek a jogászok, olyan a jog, s mindkettőt a jogi oktatás alakítja.”[1]

 

 

 

 

“Globalizáció”, “globális gazdaság”, “globális jog”[2] mind olyan kifejezések, melyek a közelmúlt, illetve napjaink társadalmi, ökonómiai, illetve jogi diskurzusaiban időről időre felbukkannak, s egyre többször azok magvát képezik: egyes nézetek szerint kezelendő problémával állunk szemben, más álláspontok csupán egy szükségszerűen bekövetkező jelenségről beszélnek, megint mások megpróbálnak a folyamatok erősítésén fáradozni. A kifejezések olyan társadalmi mechanizmusokat takarnak, melyek egymással szoros összefüggésben állnak, nem lehet egyiket a másik nélkül megérteni, s az élet szinte minden területére jelentős, vagy kevésbé jelentős hatásai kimutathatóak. Jelen tanulmány – mint ahogy a globális kérdésekkel foglalkozó munkák általában – a jelenségnek csupán egyik szegmensét hivatott mélyebben megvizsgálni: a jogi oktatás témakörét, mindenek előtt a világ különböző jogrendszereiben, jogcsaládjaiban, jogi kultúráiban működő jogászképzés formáit, diverzitását, uniformitását, végül a társadalom és a jog globalizálódásának jogtanításra gyakorolt hatását. A tanulmány kereti közt elemeznénk, és klasszifikálnánk a különböző jogi felsőoktatások struktúráját, illetve jogászképzési módszereket, azok jogi, esetlegesen társadalmi hátterét, a jogi oktatásban a közelmúltban bekövetkezett, és napjainkban is tartó folyamatokat, melyek meghatározhatják e kérdéskör jelenét és jövőjét. Az elméleti keretek között először egy hagyományos, a történeti aspektusokat sem nélkülöző, illetve a közelmúlt folyamataira tekintettel lévő klasszifikációs modellt ismertetünk, majd az egyes képzési struktúrák áttekintése következik, végül pedig a jogi oktatás jövőjére vonatkozó prognózisok kerülnek elemzésre.

 

 

Elméleti keretek:

 

(A jogi oktatás klasszifikálása)

 

            A jogrendszer, mint az adott állam hatályos jogszabályainak meghatározott elvek szerint rendszerezett összessége, országonként, társadalmanként különbözik, minden egyes régiónak megvan a sajátossága, kizárólag az adott területre jellemző speciális vonása. A jogi oktatás, és ezen belül a felsőfokú jogászképzés osztályozásánál - mint elsődleges determináló tényező - kézenfekvőnek tűnik a jogrendszernek megfelelő tagolás, ami azt jelentené, hogy szükséges minden ország oktatási struktúrájának és mechanizmusainak reflexió alá vonása, s az országok közti ilyen tekintetű diverzitás ezt indokoltnak is mutatja. A társadalmi és ezen belül az oktatási folyamatok dinamizmusa, állandó változásaira való reflektálás azonban elengedhetetlenné teszi a klasszifikációt, és a közös jellemzők kimunkálását; ugyanakkor figyelemmel kell lenni a releváns különbségekre, azok okaira s esetleges következményeire.

(A jogászképzést meghatározó tényezők vizsgálatánál számba jöhet az oktatási rendszer is, ami a társadalmi értékekkel, kulturális tényezőkkel mutat szoros korrelációt. Az oktatási rendszerek alapján elkülöníthető – angolszász, illetve abszolutista, dirigista szisztéma – felsőfokú szakképzés alapján való elkülönítését bármely tudomány tekintetében meg lehet tenni, ebből pedig már önmagában következik, hogy a jogi diszciplínákban felhalmozott tudás átadási formáinak meghatározásakor magára a tudományterületre szükséges koncentrálni. A történelem során oly hosszú ideig fennálló oktatási módszertani, illetve pedagógiai elkülönülés fokozatosan vesztett jelentőségéből, sőt egyre gyorsuló ütemben “halványodik”, s így napjainkra az ennek alapján történő megkülönböztetés már ennek okán is kétséges lehet.)

            Ha részletesen, jogrendszerenként megvizsgáljuk az egyes társadalmak, országok jogi oktatását, akkor a különbségek ellenére rengeteg hasonlóságot is találhatunk. Bizonyos intézmények hasonló oktatási, illetve értékelési módszereket alkalmaznak, hasonló az oktatói társadalom vagy a jogászi professzió struktúrája, sőt még az oktatott tárgyak (kurrikulum), és a tananyag tartalma is közel állhat egymáshoz. Kézenfekvőnek tűnik az azonosságok szerinti csoportosítás, és ennek megfelelő vezérlő elvek, fogalmak kialakítása, mely nemcsak a hasonlóságokra mutatna rá, hanem egyúttal viszonylag egzaktan feltárná azok okait, esetleg a különbségek mibenlétére, okaira is rámutatna. A gondolatmeneten továbbhaladva – mivel egyetlen közös tényező mindenképpen megtalálható az összes jogi oktatási rendszerben: nevezetesen, hogy jogot tanítanak – úgy tűnik, hogy a különböző összehasonlító jogi klasszifikációs elvek segítségére szorulunk; azonban az összehasonlító jog tudománya önmagában is – Christopher St. Germaintől egészen Jaakko Husaig - sokféle csoportosítási elvet ismer. A korai összehasonlító jogi csoportosítások többnyire a római jog recepciója, illetve annak hiánya alapján készültek; így olyan országokra osztották a jogrendszereket, ahol a római jog alapvető hatása kimutatható: Olaszország, Spanyolország, ahol a római jog hatása nem, vagy alig mutatható ki: Anglia, Skandináv államok, s végül ahol körülbelül egyenlő a római és a germán jogi hatás: Franciaország, Németország.[3] Jelen tanulmány kereteiben csupán két elfogadottabb, legismertebb s egyúttal legelterjedtebb csoportosítást emelnénk ki. Az egyik René David elmélete a különböző jogcsaládokról; a pozitív jogszabályrendszerek között kimutatható hasonlóságok alapján kezelhető és vezérfonalul szolgáló elveket állított össze. René David három jogcsaládot különböztetett meg: a római-germán családot, melyhez tartozó országokban “a jogtudomány a római jog alapján fejlődött ki…, s a jogszabályokat … magatartási szabályoknak fogják fel”;[4] a common law családot, mely országokban lévő jogot “a bírák alkották az egyes jogviták során hozott döntéseikkel”;[5] illetve a mára csupán történeti jelentőségűvé vált szocialista jogok családját, ahol a “marxista-leninista elméletnek megfelelően, elsősorban az új gazdasági struktúra megalkotására törekszenek”.[6] Az előbbieken túl elkülönítette a muzulmán, hindu és zsidó jogot, ahol a jogot elfogadják egyfajta vezérlő elvként, csupán annak szabályai jobban kötődnek a kulturális, illetve vallási tradíciókhoz, a Távol-Kelet, Fekete-Afrika és Madagaszkár jogától, mely régiókban alternatív társadalmi kohéziós erők működnek.[7] A másik jelentős és igen elterjedt klasszifikációs rendszer a Zweigert–Kötz-féle történeti, ideológiai és jogi kultúrában gyökerező különbségekre visszavezetett jogkörök (Rechtskreis) alapján történő tipizálás: 1. román jogkört (Franciaország), 2. német jogkört (Németország), 3. anglo-amerikai jogkört (common law országok), 4. északi jogkört (Skandinávia), 5. szocialista jogkört, 6. távol-keleti, iszlám, és hindu jogkört különböztettek meg.[8] Az említetteken kívül nagyon sokféle értékes csoportosítási módszer létezik, melyek önmagukban külön tanulmány keretében lennének vizsgálhatóak,[9] azonban a jogi oktatási rendszerek osztályozása szempontjából – melyre jelen munka vállalkozott – más problémák áttekintése is szükséges.

            A jogcsaládok alapján distinkcionált oktatási struktúrák mutatnak jelentős különbségeket, mégis ezt a fajta tipizálást a közelebbről megvizsgált jogászképzési realitás sok esetben “áttöri”: az angolszász jogon belül például az Egyesült Államok néhány államában lévő jogászképzési rendszer sokkal távolabb áll az angol jogi oktatástól, mint a németországi helyzettől, pedig mindkét ország a common law család tagjának tekinthető, vagy az orosz (egyes elemzések szerint poszt-szovjetnek tekintett) jogászképzés sokkal közelebb áll az osztrák, vagy akár a néhány évtizeddel ezelőtti német oktatási rendszerhez, mint az a szocialista jogcsalád mintáját adó, továbbörökített rendszer állapotából következne. Más szavakkal a jogcsaládok, vagy jogkörök (mely fogalmak az alapkérdések tekintetében megegyezést mutatnak) szerint distinkcionált jogi oktatási rendszerek erősebb diverzitást, illetve több hasonlóságot mutatnak, mint azt a jogrendszerbeli különbség vagy azonosság indokolná, következésképpen egy ilyen fajta klasszifikáció – legalábbis önmagában – nem elégséges.

A “jogkörök, jogcsaládok” mellett más típusú osztályozást is ismerünk, nevezetesen a jogi kultúrák szerinti megkülönböztetést, mely bizonyos szempontokból megegyezést mutat az előbbi kategóriák tartalmával, azonban szélesebb spektrumon mozgó vizsgálódást tesz lehetővé. Többek között az ilyen irányú vizsgálatot indokolja, hogy a jogászképzésre vonatkozó jogtudományi irodalom jeles képviselője Nicholas Kasirer elemzései szerint a jogi kultúra és a jogi oktatás szervesen összefügg: a különféle - bármely kategorizálás alapján elkülönített – jogrendszerekben működő jogászképzési intézményeket a látszat ellenére nemcsak az adott jogrendszer szabályainak összességét átadó szervezetként, hanem intellektuális közegként, kulturális szféraként, mentalitásként lehet értékelni; az oktatás a jogászi hivatás “jogi tudattartalmaként”, belső értékeinek átadásaként is felfogható.[10] A laikus, de különösen a professzionális jogi kultúra fogalmi elemeinek – a kodifikált és érvényes jog, az intézményi struktúra, a jogilag releváns magatartási modellek, a jogtudat, a társadalom joggal kapcsolatos attitűdjei, a jog működésével összefüggő társadalmi tapasztalatok,[11] – a jogi oktatásra gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen; noha ez nem jelenti, hogy a jogcsalád szerinti tipológia elhanyagolható, irreleváns szempont lenne. A hagyományos felosztásnak megfelelően a regulatív (korábban legálisnak nevezett) jogi kultúrában a jog (legalábbis némi leegyszerűsítéssel) normatív értelemben magatartásirányító szabályok összességének tekinthető, míg az orientatív jogi kultúrákban a jognak inkább orientáló szerepet tulajdonítanak, sok esetben a szabályokat csupán szimbolikus, mintajelentőségűnek felfogó társadalmi attitűd vált uralkodóvá.[12] A kialakult jogi kultúrák a társadalmi-történelmi fejlődés eredményei, az adott társadalmi szituációval szoros korrelációt mutatnak, s befolyásolják más társadalmi intézmények, így a jogi oktatás struktúráját is. A legális kultúrákban a jog ismertetésére kifejezetten elkülönült szervezetekkel szemben az orientatív kultúrákban hagyományosan a jogi oktatásnak és magának a jognak nem tulajdonítottak különleges szerepet; az igazgatási funkciók ellátására más társadalmi mechanizmusok alakultak ki. (Például Kínában hagyományosan az igazgatási, adminisztratív, illetve igazságszolgáltatási feladatok végzésére hivatott rétegek “mandariniskolákban” tanultak, ahol elsősorban szakmai szempontból irreleváns, irodalmi ismerteket adtak át, semmiféle jogi, vagy akár igazgatási szaktudást nem oktattak; a jognak marginális szerepet tulajdonítottak, s a társadalmi ellentéteket konfliktuskerülő, megegyezésre törekedő eljárással oldották fel. Ez a fajta társadalmi attitűd továbbélt s napjainkban is továbbél, a Kínai Népköztársaság szovjet típusú jogszemléletét rövid időn belül a hagyományokhoz való visszatérés követte, s a mai napig is a jogászképzés a kínai értelmiségi képzés egészét tekintve elhanyagolható szerepet tölt be.[13]) A legális rendszerekben ennek pont az ellenkezőjét tapasztalhatjuk: a jog önálló szféraként való értelmezése, autonóm rendszerként való felfogása, és az ennek megfelelő szakosodott, kizárólag erre a tevékenységre szerveződött, meghatározott struktúrával rendelkező szervezeti modellek keretében történő szakismeret-átadása jellemző. A jogászképzési klasszifikációs megoldás aspektusából a jogi kultúrák szerinti felosztás sem problémamentes, ugyanis a különböző jogi kultúrák a társadalmak - infrastrukturális, ökonómiai, szociális, etc. okokra visszavezethetően - egymáshoz való közeledésével keveredtek, egyre erősebb egymásra hatással lehet számolni; egyes jogi kultúrák bizonyos területeken jobban, míg mások kevésbé terjedtek el, átalakítva a tradicionális kulturális értékeket, attitűdöket, de a hagyomány (például az orientatív szemlélet) is sok esetben fennmaradt, s befolyásoló tényezőként figyelembevétele elkerülhetetlen.

Ha figyelemmel vagyunk arra, hogy a jogi oktatás szorosan kapcsolódik egyfelől a jogi kultúrához, elsősorban a jogásztársadalom belső értékeihez, szemléletéhez, Kasirer szavaival mentalitásához, másfelől annak változásaihoz, keveredéséhez, akkor a jogi kultúrához köthető folyamatok alapján történő jogászképzési klasszifikáció szolgálhat a komplex rendszerben egyfajta, hangsúlyozandóan nem kizárólagos, nem abszolút értékű vezérlő elvként.[14] Az osztályozási probléma felvázolásának kiinduló pontjaként a több jogrendszert tartalmazó, a különböző jogi kultúrákat egybefoglaló gyakorlat ismerőinek Armand de Mestral, Yves-Marie Morisette, és főleg Michel McAuley ehhez kapcsolódó elméleteit, s az ott használt terminológiákat vehetjük alapul.[15] Morisette megkülönbözteti a helyi jogismeretekre, lokális jogi kultúrára épülő, a jogi fakultások gyakorlatában konvencionálisnak tekinthető monoszisztémás (unisystemic, asystemic), és a kettő, vagy több jogrendszerre, kultúrára épülő multiszisztémás, transzszisztémás (multisystemic, cross-cultural) jogi oktatást.[16] Ahol monoszisztémás jogi oktatás működik, ott az adott társadalomban nem keveredtek a különböző jogrendszerek, jogcsaládok, a jogi kultúra is többé-kevésbé idegen hatásoktól elzártan alakulhatott ki, s a mai napig is viszonylag “zárt rendszert” alkot, s ennek megfelelően a jogászképzési rendszer sajátos fejlődési útját bejárván viszonylag mentes maradt más jogi értékek hatásától. Multiszisztémás (bijural, polijural) képzésnek nevezhető, ahol a jogi kultúra a különböző kulturális hatások eredőjeként definiálható, vagy legalábbis egyik jogi kulturális tényező kimutatható befolyást gyakorolt a másikra, s esetlegesen különböző jogkörök léteznek ugyanabban a társadalomban, így a jogászképzés a jogcsaládok konstellációja alapján realizálódott, illetve racionális megfontolások alapján a fakultások kurrikuluma több jogrendszert foglal magába, más szavakkal több, mint egy jogi tradíció oktatása folyik.[17] Több jogrendszer azonos társadalomban lévő együttélése esetén a multiszisztémás képzés többféle módon történhet: szeparált kurzusok alapján; továbbá elkülönített tárgyak formájában, de az egyes stúdiumokon belül összehasonlító fogalmak bevonásával, alternatívaként a kurzusok egymásra utalásával; végül a rendszerek együtt, azonos kurzus keretében, közös fogalmak szerint.[18] A transzszisztéma inkább a nagyobb egység, a multiszisztémás oktatás részének tekinthető, vagy talán csupán metodikai eltéréseket takar, s ezt McAuley világosan kimutatta, illetve Kasirernél is inkább így jelenik meg. A jog-összehasonlító oktatási technikák decentralizált formájaként, amennyiben azonos stúdium keretében közös fogalmak alapján analizálják a különböző jogrendszerek jogi megoldásait, beszélhetünk transzszisztémás (transsystemic) jogi oktatásról.[19] A későbbiekben részletesen elemzett kettős jogrendszer szerinti (bijural) jogászképzés két – a kontinentális és common law – jogcsalád diszciplínánkénti összehasonlító ismeretátadását jelenti, tehát amennyiben két jogi tradíció kerül a képzés fókuszába; a több jogrendszeren alapuló (polijural) képzés pedig több jogrendszer összehasonlításán alapuló oktatásként definiálható.[20] A több jogrendszert átfogó jogi oktatás keretei között nemcsak a legális jogi kultúra ismeretanyagának átadása szerepelhet, hanem a tradicionális jogcsaládok joga, eltérő (orientatív) jogi kultúrák, és társadalmi értékek ismerete is fontos szerepet játszhat.[21] S a kurrikulumban minél nagyobb szerepet játszik az összehasonlító jog, annál inkább multiszisztémás képzésről, illetve a jog-összehasonlítás oktatása minél inkább az integrált formától decentralizált alapokon nyugszik, annál inkább transzszisztémás képzésről beszélhetünk. (Napjaink jogászképzésének trendjét figyelembe véve a fakultások kurrikulumában egyre gyakrabban jelenik meg a több hagyományos és nem hagyományos kulturális és jogi értékek azonos stúdiumba történő involválása, egyre többször jelennek meg olyan stúdiumok, melyek integrálják a jog különböző karaktereit, elgondolásait.[22] A képzésben emellett a két nagy jogi tradíció, a kódexeken, azokban lefektetett értékeken és elveken alapuló kontinentális jog és a common law közötti dialógus is gyakoribbá válik.)

A jogi oktatás nemcsak jogrendszerenként, hanem egyes országok szerint, sőt az egyetemek alapján is differenciált; minden jogi felsőoktatási intézményt a fenti kategóriában elhelyezni, úgy, hogy az a definíció elemeinek tökéletesen megfeleljen – már a képzési rendszerek folyamatos változásai, reformjai miatt is - szinte lehetetlen. Az egyes szervezeti struktúra aspektusából azonban kimutatható a meghatározásoknak “jobban”, vagy “kevésbé” jellemző vonása; más szavakkal egy intézmény nevezhető inkább monoszisztémásnak, vagy inkább multiszisztémásnak, esetleg transzszisztémásnak. Az ennek megfelelően osztályozható különféle oktatási intézmények további altípusokba sorolhatók: a monoszisztémás rendszerbe tartozók esetében a jogi kultúrák függvényében elkülöníthetünk, az immár evidensnek számító módszer alapján, angolszász, illetve kontinentális, esetleg tradicionális szisztémához tartozó oktatást; azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a rendszereken keresztüli képzés is rendelkezhet a jogcsaládok szerinti jellemvonások bizonyos mértékű túlsúlyával. Napjaink reálfolyamataira tekintve általában elmondható, hogy a tradicionális jogkörökben, illetve az orientatív jogi kultúrájú társadalmakban - a korábbi kontinentális, vagy angolszász gyarmati befolyás, vagy a modern gazdasági együttműködés folytán – inkább multiszisztémás oktatást találhatunk; míg néhány kivételtől eltekintve a római-germán, illetve a common law országokban a monoszisztémás képzés valamely válfaja érvényesül.

 

A jogi oktatási rendszerek

 

A jogi oktatás – mint az már az előbbiekben is kifejtésre került - praktikusan nemcsak országonként, de intézményenként is komoly különbségeket mutat, ennek megfelelően szükségesnek mutatkozik a közös jellemzők megtalálása (genus proximum) és azok szerinti osztályokba rendezés, kiemelve a releváns specialitásokat (differentia specifica). A klasszifikációs kategóriáknak megfelelően az azonosságok ismertetése mellett kitérünk a mintaadó rendszerek külön leírására, illetve az egyes jogrendszerekben érvényesülő változatosságok okainak feltárása; a legtöbb esetben ezért nélkülözhetetlen nemcsak a jogászképzési struktúra, hanem ezzel összefüggésben a jogi kultúra kialakulásának, a jogásztársadalom, vagy a jogalkalmazás bizonyos mértékű áttekintése. Klasszikus didaktikai felépítésnek megfelelően az “egyszerűbbnek mondható”, egynemű rendszerektől fokozatosan a komplexebb, a több tényezőtől befolyásolt struktúrák felépítésének ismertetése felé haladó reflexiót követjük. A leírás során a monokultúrális szisztémáktól fokozatosan a különféle jogi kultúrák “amalgámjának” irányába haladunk, mígnem elérünk a tipikusan multiszisztémás rendszerekhez, ugyanakkor ez utóbbiak esetében nem hagyható figyelmen kívül bármely kategóriában a jogi kultúra, vagy éppen a jogcsalád dominanciája. Ennek megfelelően elsőként a kontinentális jogi kultúra oktatási rendszerei közül a felsőfokú elméleti jellegű és a gyakorlati képzés egységes voltára, majd kifejezett elkülönülésére nézünk eklatáns példákat; ezt követően az európai kontinenstől távol eső, azonban a civil jog rendszeréhez tartozó kultúrkör jogászképzését tekintjük át; végül – mivel a vizsgált problémakört illetően e régiók többé-kevésbé közös jellemzőkkel bírnak – a poszt-szocialista országok, elsősorban Oroszország jogi oktatásának ismertetése következik. Az angolszász jogászképzés esetében két – elsődlegesen az egyetem és a praxis viszonyából lényeges – példaértékű rendszerrel foglalkozunk (USA, Nagy Britannia). A multikulturális hatásokat mutató jogi oktatás tekintetében a transzdiszciplinaritás, a mobilitás és a jogi pluralitás szempontjait figyelembe véve ismertetünk mintaértékű rendszereket, s az elemzés tárgyát tekintve legérdekesebb transzszisztémás képzés részletes vizsgálatával zárjuk a sort.

 

Egyetlen jogrendszerhez köthető jogi oktatás

 

I. A kontinentális jog oktatása

 

1. A diszciplináris és praktikus képzés egysége: Franciaország, Németország

 

Mind a francia, mind a német jogászképzés struktúrájának van egy szembetűnő, mi több más európai képzési rendszerektől élesen megkülönböztető sajátsága: a diszciplináris, jogi felsőfokú és a praktikus, a gyakorlatban való részvétellel megvalósuló tudásátadás szervezett, formális keretek közötti, egységes volta. Másképpen a jogi karokon szerzett diploma után a praktikus oktatás letéteményese nem kizárólag a praxis, s így a joghallgatók az egyes a jogi pályákhoz tartozó ismeretekből egyenlő mértékben részesülhetnek, továbbá nincsenek kitéve a jogásztársadalomban bekövetkező dinamika “hullámzásai” által okozott bizonytalanságoknak. A német és a francia rendszer fő különbsége abban áll, hogy míg Német Szövetségi Köztársaságban a “második államvizsga” letétele után a “volljurist” elméletileg bármely jogi pályán elhelyezkedhet, addig Franciaországban jogi pályánként elkülönülő, minden átjárási lehetőséget kizáró “oktatási ágakat” találunk.

Míg az osztrák, német, olasz jogi felsőoktatás a hagyományos jogi pályák tekintetében bármelyik pozíció betöltésére formális elismerést nyújt, addig a francia elsősorban nem jogászi hivatás betöltésére készíti fel hallgatóit, és csupán egy részének kínál a klasszikus jogászi szakma ellátásához megfelelő további specializálódási lehetőséget. A három részre bontott stúdium mindegyike vizsgákkal végződik: az alapképzés két évig tart, s egy általános felsőfokú diplomára jogosít (Diplome d’Enseignement Universitaire Géneralizé, DEUG); a főstúdium további két évet vesz igénybe, melynek során az első év után egy általános jogi diploma (Licence en Droit), a második év után pedig egy speciális jogi szakképesítésről kiállított (Maitrise) bizonyítványra válnak jogosulttá; végül az utolsó, ötödik évben a hallgatók jogismeretének elmélyítésére, szakmai kvalifikációjának emelésére van lehetőség. Az általános képzésben tág, gyenge keretek között hallgathatóak a tantárgyak, azonban három éven belül mindenképpen szükséges a diplomavizsgákat letenni; a második stúdium elsősorban polgári, büntető és közjogon alapul, s a negyedik évben nyílik meg a lehetőség valamely tárgyat speciális képzés keretében hallgatni (a hallgatók jelentős része például a közjog felé orientálódik), az utolsó, harmadik felsőfokú oktatási periódusban választás szerint a praxisra orientált “Diplome d’Enseignement Superiur Spécializé”, vagy a diszciplinárisabb jellegű “Diplome d’Enseignement Approfondi” képzés keretében bővíthető a jogi tudás. Bármelyik diploma után versenyvizsga (Concour) letételével nem jogi pályán való elhelyezkedésre nyílik jogosultság, illetve akár a Licence, akár a Maitrise diploma után felvételi-versenyvizsgán való megfelelés teszi lehetővé a hivatás-specifikus továbbképzést. A jogi felsőoktatási képzésben elsősorban az előadás jelegű ismeretátadás dominál, mely többszöri ismétléssel történő diktálást jelent, és a vizsgák is többnyire ezek szövegszerű visszaadását jelentik, ám emellett szemináriumok (csoportmunkával, és esszék írásával) is a törzsoktatás részét képezik.[23]

A tradicionális jogászi pályákra történő képzésnek pályánként elkülönült útjai vannak, melyek között kizárt bármiféle mobilitás: az ügyvédi hivatásra (Avocat á la Cour) való felkészítés, a bírói, illetve ügyészképzés (Magistrat), végül a közjegyzői (Notaire) oktatás, s mindegyik hivatásra felkészítő oktatási intézményhez a versenyvizsgán keresztül “vezet út”. Az ügyvédi professzió választása esetében egy tizennyolc hónapos képzésben (Prestagiaire) való részvétel szükséges, mely elméleti jellegű kurzusokból (Centre d’Formation Permanente Professionelle des Barreaux du ressort de la Court d’Apell) és ügyvédi, majd bírósági, esetleg közigazgatási gyakorlatból áll. S a mindezek utáni képesítési vizsga letétele (Certification d’Aptitude pour la Profession d’Avocat) jogosítja a “várományost” (Avocat stagiaire) a két éves ügyvéd melletti gyakorlatra, melyről kiállított elismerés után nyílik lehetőség az “alkalmazott ügyvédi” státuszra. A bírói, ügyészi oktatás többé-kevésbé egységes, s még a képzési intézmény is azonos; a leendő bírák és ügyészek felvételi versenyvizsgát tesznek a Bourdeaux-i “bíróképző főiskolára” (Ecole National de la Magistrature, E.N.M.). A felvételt nyertek (Auditeur de justice) két éves oktatásban vesznek részt (hét hónapos diszciplináris, 12 hónapos gyakorlatorientált és 4 hónapos bíró, ügyész melletti praktikum), évenkénti kötelező államvizsgákkal, a kurzus végén pedig ún. klasszifikáló vizsgával (Examen de Classement). A közjegyzőképzésben a Licence megszerzése után, felvételi versenyvizsga útján három éves stúdium és az azt lezáró sikeres vizsga (Certification d’aptitude aux fonction de notaire) után jelentkezhetnek a hallgatók két éves közjegyző melletti gyakorlatra, azonban a praktikus képzési státuszok rendkívül limitáltak, ám a kevés kivétel a közjegyzővizsga letételével szerezheti meg diplomáját (Diplome Superieure de Notaritat).[24]

            A német jogászképzés rendkívüli diverzitást mutat, nemcsak az erős belső, és külső autonómiával rendelkező egyetemek önállósága folytán, hanem az egyes államok önálló oktatáspolitikájának, végső soron az ország szövetségi státuszának eredményeképpen, ezért elég nehéz, csaknem lehetetlen “a német jogi oktatásról” beszélni. A német felsőfokú jogi oktatást elsősorban az egyes államok több-kevesebb hasonlóságot mutató jogászképzési törvényei, rendeletei (Juristenausbildungsgesatz, Juristenausbildungsordnung), másodsorban a jogszabályokból származtatott, de autonóm egyetemi tantervek (Studienplan) határozzák meg. A német jogászképzés kifejezetten szakképzés, tehát többé-kevésbé nélkülözi a társadalomtudományi, hétköznapi ismereteket, olyannyira, hogy a határtudományok (például jogszociológia, jogfilozófia) is marginálisan, csupán választható jelleggel jelennek meg; ezzel ellentétben a szakmai, jogi ismeretek részesülnek előnyben, mivel a német jogi oktatás célja “a tudományos szakmai ismeretek átadása”,[25] illetve ezen “ismeretek praktikus vonatkozásának biztosítása”.[26] Ennek megfelelően a három, illetve négy éves jogi felsőoktatás - különösen a kötelező tárgyak (Pflichtfacher) aspektusából tekintve - a professzionális praxist szolgálja, s az egyéb, joghoz kapcsolódó, vagy azzal határos diszciplínák a kötelezően választható (gebundenen Wahlfacher), és szabadon választható (freien Wahlfacher) tárgyak között jelennek meg. A tárgyak középerős keretekben meghatározottak, vagyis a tárgyakat a hallgatók szabadon választhatják csupán a meghatározott kreditszám, illetve bizonyos stúdiumok kötelező hallgatása erősíti a kereteket; főleg a gyakorlatokon alkalmazott esetmódszer erősíti az ismeretek integrációját, s a tudás mélystruktúrája a második államvizsgára válik láthatóvá, így akkor az ismertek teoretikus és praktikus oldala is megvilágításra kerül.

Az oktatás szerkezetét és módszerét tekintve vegyes jelleget ölt: a diszciplináris előadások mellett egyforma súllyal jelennek meg a különféle, az ismeretek mélyebb elsajátítását szolgáló stúdiumtípusok; kurzusok, szemináriumok, gyakorlatok, szakmai diskurzusok, praktikus gyakorlatok, vizsgafelkészítő órák, diplomamunkára felkészítő közös gyakorlatok. Az elméleti órákat követően a gyakorlatokon van lehetőség esetmódszer mellett a teoretika gyakorlati relevanciáját áttekinteni; a különféle kurzusokon önálló dolgozatok alapján az egyes tételes jogi intézmények, ezek összefüggéseinek mélyebb elsajátítása diskurzusorientált módszerrel történik; a szemináriumokon már csak egyes tudományos kérdések referátumszerű megvitatása, míg a szakmai diszkussziókon a speciális kérdések további megbeszélése folyik; a szakmai gyakorlatokon a jogászi praxisba való betekintésre nyílik lehetőség; a vizsgákra és diplomamunkára történő felkészítés során egyfelől a tananyag alaposabb elsajátítását, másfelől a szakdolgozatok módszertanának és tudományos színvonalának emelését segítik elő.[27] (A számonkérés az egyes szakaszok szerint történik, annak legkorábbi időpontja a részek és szemeszterek függvényében meghatározott; az írásbeli vizsga minden esetben valamilyen praktikus eset, esetleg (amennyiben a tárgy jellegénél fogva szükséges) elméleti kérdés kidolgozásából áll, ennek pozitív értékelése után bocsáthatóak a hallgatók a szóbeli vizsgára.)

A stúdiumot szakaszokra osztják, mely részeken belül találhatóak az oktatási módszerét tekintve különböző típusú tanórák, és tantárgyak: az első szakaszon belül kötelező tárgyak a római magánjog, jogtörténet, gazdasági jog és büntetőjog, illetve büntető eljárásjog; a második szakaszban található a polgári jog, és eljárásjog, nemzetközi magánjog, munka és szociális jog, a közigazgatási és államjogi stúdiumok, melyek egy önálló – mellesleg a legjelentősebb – tömböt képeznek (előadások, gyakorlatok és szemináriumok); a harmadik szakaszban a jogi tárgyakat szintetizáló jogfilozófia oktatása kötelező. A választható tárgyak között a legkiterjedtebb tömböt a közigazgatás, illetve az európai integrációval kapcsolatos joganyag képezi, ám jelentősnek mondhatóak a (polgári és büntető) igazságszolgáltatás, a gazdasággal kapcsolatos joganyag és a szociális jogi tárgyak opciós lehetőségei is. A szabadon választható tárgyak egyrészt a tételes jog egy-egy aspektusának mélyebb elsajátítására adnak lehetőséget, másrészt praktikus előkészítést adnak (mediációs eljárás, etc.), harmadrészt az interdiszciplináris határterületeken meglévő ismereteket szélesítik (pszichológia, retorika, etc.).

A joghallgatók a felsőfokú képzést követően a praktikumban folytathatják tanulmányaikat, egyenlő tanulmányi időt töltve a tradicionális jogi pályákat megtestesítő intézményekben: a bíróságokon, ügyészségeken, ügyvédi irodákban és a közigazgatásban, s végül a második államvizsga letételével válnak a hagyományos pályák státuszainak betöltésére jogosítottá (volljurist). A második államvizsga tananyaga az elsőt meghaladóan “helyezi a hangsúlyt” a praxisra, mely a különféle jogi professziókra alkalmazott helyzetekre adaptált vizsgaszituációt alkalmazza és a hozzá kapcsolódó jogi tudást kéri számon; elsősorban civiljogi, büntetőjogi és közigazgatás jogi ismeretekre koncentrál.[28]

 

2. A diszciplináris és praktikus képzés elválása: Ausztria, Svájc

 

            Az ausztriai és svájci jogászképzésben élesebben elkülönül az akadémiai, tudományos ismeretátadás és a praktikus, az egyes jogi szakmákhoz kötődő tudás elsajátítása. Azonban amíg Ausztriában a két képzési forma közé egyfajta “hídként funkcionáló” köztes szakasz épült, addig Svájcban a kétféle oktatás között, egyúttal az akadémiai szféra és a praxis közötti “szakadék nincs áthidalva”; ezért a két ország a differenciált, külön intézmény gondozásában lévő oktatás kétféle megvalósulási módját is mutatja.

Az osztrák a magyar jogászképzéssel közös múltra tekint vissza, többszáz éves hagyományokon alapul, s a tradicionális szokásokon alig fogott az “idő vasfoga”, mégis az utóbbi néhány évtizedre visszatekintve az osztrák oktatás közelebb áll saját múltjához, mint a magyar; s nem a szocialista jogcsaládhoz való több évtizedes tartozás deviálta a magyar viszonyokat, hanem már korábban az első világháború után megfigyelhető volt a fokozatos egymástól való távolodás. Ausztriában az egyetemi jogi oktatás az 1893-as törvények “modernebb” leképezésének tekinthető, ezért a korábban mereven elválasztott jogtörténeti, jogtudományi és államtudományi tanulmányok kontinuitásáról beszélhetünk.[29]

A hármas elválasztás némileg módosult, s kötelező, illetve választható tárgyak dichotóm rendszerére épülő struktúra valósult meg, ám a tárgyak felépítésében továbbra is érezhető az állam- és jogtudomány szerinti éles elhatárolás. A jogi stúdium három (esetleg kettő) szakaszból (Studienabschnitt) áll: történeti, filozófiai, gazdaságelméleti részből; jog-, és államtudományi szaktudás átadásából; s végül a szintetizáló jogelméleti tanulmányok elsajátításából; mindhárom szakasz külön államvizsgákkal (Diplomaprüfung) zárul. Az előadások a praktikumra, esetekre koncentráló gyakorlatokkal, szemináriumokkal egészülnek ki. A kötelező tárgyakat kiegészítik a választható tárgyak: a jogi jellegűek a főstúdiumok elmélyítését, illetve szakirányokba orientálódást szolgálnak, a nem jogi jellegűek a társadalomtudományokban való jártasságot biztosítják.[30] A professzionális jogi gyakorlat megkezdéséhez a tudományos előképzettséget követően a praxis által irányított további tanulmányok folytatása szükséges. Az ügyvédség esetében kamarai képzés és ügyvédi gyakorlat teljesítése utáni vizsga letétele; a közjegyzői szférában közjegyzői gyakorlat és vizsga; a bírói és ügyészi pályán pályázati úton betölthető bíró-, ügyészjelölti gyakorlat és szakirányú felmérés jogosít a praxisra. Azonban a tudományos és a praktikus stúdium közé ékelődik egy kilenc hónapos 2002-től ügyészségen és igazságügyi hivatalokban is letölthető ún. bírósági gyakorlat (Gerichtspraxis), ahol a gyakornok (Rechtspraktikant) a bírói adminisztrációs feladatok végzése mellett különböző tételes jog kurzusokon való részvételre is kötelezett, s csak ezt követően választható valamely pálya, melyek között a tanulmányi idő alatt a mobilitás biztosított, illetve igen gyakori.[31]

A svájci oktatás relatíve egységesnek mondható, bár egy ponton mégis némi diverzitás érvényesül: két, bizonyos esetben három nyelvi, gondolkodásbeli, kulturális influencia eredőjeként értelmezhető; egyfelől a francia, olasz másfelől a német-osztrák, befolyás, ennek leképezéseként a német anyanyelvű oktatók és hallgatók illetve a francia anyanyelvű oktatók és hallgatók közötti eltérések érvényesülnek. A német anyanyelvű oktatás jobban koncentrál a jogesetekre és elsősorban vitaorientált, míg a francia, illetve olasz nyelvű képzés inkább egyoldalú kapcsolatot jelent oktató és hallgató között, s kevésbé esetekre koncentrált; a különbség informálisan a diplomákban is megmutatkozik, noha formálisan bármely egyetemen szerzett diploma az ország egész területén minden jogászi állás betöltésére feljogosít. Minden kanton maga dönti el a különböző státuszok betöltésének feltételeit, azonban az egyik helyen megszerzett jogosítvány az egész államban érvényes; az ügyvédi kamarai tagság a praktizáláshoz pedig nem kötelező.[32]

Az egyetemre kerülés feltétele az “érettségi” (matarutat vagy baccalauréat), s aki rendelkezik a középiskolából szerzett formális elismeréssel minden további rekrutációs vizsga nélkül a felsőoktatási intézmény tagjává válhat. A jogászképzés struktúrája a hallgatókat a hagyományos jogászi pályákra készíti fel (bíró, ügyész, ügyvéd, jogtanácsos), bár a jogvégzettek körülbelül fele nem a tradicionális pályáján építi tovább karrierjét.[33] A tárgystruktúrát semmiféle központi előírás nem szabályozza, mégis az egyetemeken többé-kevésbé egységes kurrikulum található: a stúdium elején a római jog, jogtörténet, jogelmélet dominál, később a következnek a tételes jogi tárgyak (polgári jog, büntetőjog, alkotmányjog, közigazgatási jog); ezen túl nem a főtárgyak keretében történik a nemzetközi köz és magánjog, szociális jog, összehasonlító jog, illetve európai uniós jog oktatása. Az oktatási módszer a passzív információszerzésre alapozott, minden társadalmi vagy praktikus relevancia nélkül, kizárólag a jogi diszciplínákra koncentráló előadás, amit aktív oktató-hallgató relációt lehetővé tevő szemináriumok egészítenek ki. A nem tárgyanként, hanem jogágankénti vizsgák abszolválásával a formálisan nyolc szemeszterből álló, azonban ezt átlagosan tíz félév alatt teljesített képzés végén a hallgatók diploma (Lizentiat der Rechtswissenschaft, licence en droit) átvételére jogosultak; az akadémiai karriert szem előtt tartóknak ezután doktori tézist szükséges prezentálniuk, melynek elkészítési ideje három évig tart. A diploma megszerzése után egy, esetleg két éves – bíróságon, ügyészségen, (bíró, illetve ügyész kontrollja alatt, vagy ügyvédnél, gazdasági társaságnál töltött - gyakorlati idő letöltését követi a tagállami “szakvizsga”, melyet praktizáló és tudományos szakemberek előtt kell letenni. Ez alól csak a közjegyzőképzés jelent kivételt, - a francia oktatási rendszerhez hasonlóan - különálló, versenyszerű képzési szisztémájukkal zárt jogásztársadalmi kategóriát alkotnak.[34]

 

3. Kitekintés: Brazília és Latin-Amerika

 

Az európai kontinenshez nagyon hasonlatos, bár más kulturális alapon kialakult jogi oktatási rendszer található Latin-Amerikában: a jogászképzést a kulturális tradíción túl elsősorban a spanyol-portugál gyarmati uralom alatt adaptálódott jogrendszer, illetve a diktatórikus államalakulatok politikai szisztémája határozta meg, noha ez utóbbi tényező hatásai az elmúlt évtizedekben fokozatosan halványulni látszanak. A többtényezős oktatási szisztéma figyelembe vételével is inkább monoszisztémás oktatásnak tekinthető, ugyanis viszonylag zárt fejlődési folyamatnak lehettünk tanúi, s a struktúrát az utóbbi időben erőteljes angolszász befolyás sem képes áttörni.[35] A dél-amerikai jogrendszer sajátossága – a kontinentális joghoz hasonlóan, hogy - teoretikusan legalábbis - nem létezik bírói jog, a jogalkalmazó csupán interpretálja a meglévő szabályokat, melyeket az állami (Brazíliában szövetségi), illetve önkormányzati jogalkotó testületek hoznak; a törvényhozást az utóbbi időkben esetlegesen alkotmányjogi korlátok közé szorították (a brazil alkotmány például 1998-ban lépett hatályba).[36] Speciális jogi szabályok hiányában azonban a bíróságoknak rendkívül tág értelmezési jogkörük van; egyre nagyobb erővel rendelkeznek a legfelsőbb bíróságok “alátámasztó” precedensei, noha ez utóbbiak nem jelentenek jogi kötelezettséget az alsóbb fokú jogalkalmazó szervekre.[37] A bírói hatalom – élethossziglan kinevezett bírákkal, kiket sokszor neves ügyvédek, és ügyészek közül választanak - az egyik legerősebb hatalmi centrumnak bizonyul; mindezt kiegészíti a rendkívül széles jogkörrel rendelkező mind civil, mind büntető ügyekben egyaránt komoly szerepet játszó ügyészség: “a negyedik hatalmi ág”. A büntető és polgári eljárás német, illetve olasz jog hatása alatt fejlődött, von Bülow, Liebmann, Carnelutti, Calamandrei a legtöbbször idézett teoretikusok mind az eljárások során hozott ítéletekben (argumentum ab autoritate), mind az egyetemi katedrákon. Az eljárási szabályokban az angolszász és a kontinentális elem is megtalálható: létezik büntető ügyekben esküdtszék, azonban a bíró feladata a bizonyítékok felderítése, s ezzel meglehetősen aktív szerepet biztosítottak a jogalkalmazó szerveknek; az eljárás elsődlegesen írott formában történik háttérbe szorítva a közvetlenség elvét – “quod non est in actis non est in mundo”.[38]

A jogi oktatás jelenlegi helyzete a demokratizálódási folyamatok következtében alakult ki, s fő vonalaiban a ’80-as, ’90-es években stabilizálódott, bár Argentínában 1961-ben volt felsőoktatási reform, Brazíliában 1994-ben hoztak a jogászképzésről törvényt. A képzés többé-kevésbé a kontinentális stílus megfelelője: római jogi, és elméleti megalapozás utáni tételes jogi ismeretek szerepelnek a tanrendben. Az első két évben a jogelmélet, római jog, s a nemzetközi egyezményekben vállalt emberi jogok miatt különös jelentőségre szert tett nemzetközi jog az alaptárgyak között foglal helyet, majd erre épülnek a tételes anyagi és eljárásjogi elemek. Éppúgy, mint Svédországban, ahol az ügyvédi praktikumhoz nem szükséges más vizsga, vagy más képzési forma abszolválása, mégis a hallgatók egy jelentős része részt vesz valamilyen formában a praktikus ismeretátadásban, Brazíliában is a hallgatók a praktikumot a diszciplináris stúdiummal párhuzamosan többnyire államigazgatási munka keretében sajátítják el. Az egyetemi struktúrában állami és magánegyetemi rendszer kettőssége létezik, melyből az előbbi az előzetes felvételi szelekció által biztosított elitképzést, míg utóbbi egyfajta társadalmi kiegyenlítő funkciót valósít meg; az állami egyetemeken 35 hallgató jelentkezik egyetlen helyre, ugyanakkor a magánegyetemek, melyek többsége elsősorban esti kurzusokat működtet, “harcolnak” hallgatóikért. Az oktatás a közép-kelet és kelet-európaihoz hasonlóan előadás-orientált, a kurzusok alatti szakmai diskurzus kivételes jellegű, csupán a nemrég bevezetett posztgraduális képzésben használják az angolszász szókratikus módszert, azonban nem ritka, hogy minden tárgyhoz kapcsolódik legalább egy gyakorlati foglalkozás is.[39] Többek között az oktatásban egyfelől az esetjogi megközelítés hiánya okozza a bíráskodásban a precedensek térnyerésének visszafogottságát, ugyanakkor másfelől a magas szintű elméleti megalapozás összefüggésben van a jogi eljárásokban a teoretika jelentőségével.

A korábban marginális jelentőségű poszt-graduális képzés tekintetében mind az akadémiai, mind a gyakorlati szférára az utóbbi évtizedben drámaian megváltozott a helyzet. A hatályos felsőoktatási szabályok szerint minden egyetemnek rendelkeznie kell meghatározott számú doktori címmel rendelkező oktatóval, s a magániskolák, melyek eddig előszeretettel alkalmaztak részmunkaidőben gyakorlati szakembereket, ezentúl a “szűk” tudományos piacról a szakmai professzió számára egyre előnyösebb feltételeket kínálva ajánlanak oktatói státuszokat; ennek pedig egyenes következménye az intézményesített doktori programok kiépülése, következésképpen a jogtudományok ugrásszerű fejlődése, ami tovább növeli a praxisban a diszciplináris tudás jelentőségét. A hirtelen történt doktori, és graduális programok kialakulása kaotikus állapotokat eredményezett, továbbá a régióban néhány évtized alatt rendkívüli mértékben megnőtt hallgatói létszám miatt fokozatosan kiépülnek azok az állami-adminisztratív szervek, melyek az egyetemi oktatás minőségét, egyúttal a hallgatói teljesítményeket is megfelelően ellenőrzik. A fokozódó hallgatói mobilitás miatt egyre erősebb követelések jelentek meg – előrevetítve a gazdasági és jogi integrációt - a Latin-amerikai jogi kurrikulum alapjainak egységesítése, és a jog-összehasonlítás előtérbe helyezése érdekében.[40]

 

4. A poszt-szocialista és az orosz jogászképzés

 

“Ha az orosz társadalom és jog változásaira tekintünk, szembetűnik a jog “lokális jellege”: egy nemzet jogának, hogy hatékony tudjon maradni, annak kultúrájára kell épülnie.”[41]

           

            Az orosz jogászképzés sok tekintetben hasonlít a közép-kelet-európai oktatáshoz, az eltérések gyakorlatilag minimálisnak tekinthetőek; emellett a poszt-szocialista országok közös képzési tulajdonságainak esszenciális formáját adja. Megtalálhatók mindazon problémák, illetve előnyök melyek ezeket az országokat, illetve jogi oktatásukat jellemzik, ezért érdemesnek mutatkozik külön reflexió alá vonni kiemelve, hogy a hasonló helyzetet nemcsak a szocialista jogcsaládhoz való tartozás, hanem a hasonló történelmi-társadalmi hagyományok közös volta is okozza.[42] Az egyes országok között egyébként praktikusan irrelevánsnak tekinthető eltérések az utóbbi évtizedben a piaci, illetve nemzetközi hatásokra való különféle reakciók során alakultak ki, ám a legtöbb esetben az oktatás, illetve egyetempolitikai intézkedések ugyanolyan, vagy hasonló eredményekre vezettek.

A szovjet forradalom után kialakult kommunista ország “barátságtalan” volt a joggal, illetve a jogászsággal szemben. Az ideológiává emelt - a társadalom kommunizmus felé tartó útját determinisztikusnak tekintető - marxista elmélet a jogot, mint hatalmi, és társadalmi szervező eszközt hosszú távon meghaladandónak, egyúttal életképtelennek tartotta, s az új államhatalom a folyamat megvalósulását akár mesterségesen is elősegítette. Ugyanakkor az új hatalmi struktúra bizalmatlan volt a korábbi hatalomhoz hű, vagy azt kiszolgáló, illetve a forradalom előtt szocializálódott jogászsággal szemben, ezért a lét minden szférájában igyekezett a számára megfelelő új szakembergárdát létrehozni. (1919-ben minden jogi kart megszüntettek, s csupán az új gazdasági mechanizmus után 1921-ben indították őket újra). A Szovjetunióban, illetve 1945 után a szocialista országokban a köz- és magánjog közti határ elvékonyodott, vagy eltűnt, ezzel szoros összefüggésben az új jogászprofessziónak már nem a konfliktusfeloldás, és a magánérdekek védelme lett elsődleges feladata, hanem “a kommunizmus építése”,[43] a pozitív szabályok érvényesítése.[44] Az 1960-as évekre változott a szemlélet, s a jogi oktatás elsősorban a politikai elit ideológiai, igazgatási szakmai képzését volt hivatott végrehajtani, melynek közvetett célja a normatív stabilitás biztosítása volt. A politikai rendszerváltozás és a piaci viszonyok megjelenése után az egyetemi jogászság, ahogy a szovjet érában, úgy napjainkban is, magas presztízzsel rendelkezik, bár a relatív jövedelmük erősen csökkent, ezzel párhuzamosan az ügyészi-bírói szféra presztízse, és relatív jövedelme is negatív módon változott, így az e jogászi szférák társadalmának többsége kiegészítő jövedelemforrásként más jogászi hivatást is űz.[45] A presztízsviszonyok és jövedelmi források megváltozása miatt a jogászi professzió mintegy fele a magánszférában dolgozik, ahol a jövedelem többszörösen meghaladja az állami szektor nyújtotta lehetőségeket, ezért a végzett joghallgatók inkább elkerülik a közszférát, mely struktúra legmagasabb pozíciója sem kínálja a piaci szféra jövedelem- és karrierlehetőségét.

            Oroszországban egyetemi és egyetemen kívüli jogászképzésről beszélhetünk. Az egyetemen kívüli képzésnek is többféle formája létezik: az iskolai struktúra középfokú intézményeiben is lehetőség van jogi tanulmányok folytatására; a tizenegy éves alap és középoktatás helyett a kilencedik évben választható a négy éves technikumi jogi oktatás. A technikumban elsősorban pozitív szabályok és jogelméleti ismertek átadása történik, és főképpen állami bürokratikus állások betöltésére, illetve közszolgálati feladatok ellátására hivatott szakembereket képeznek. Továbbá a belügyminisztérium elsősorban a rendészeti szervek rekrutációjának céljából rendészeti főiskolát tart fenn, melyben a technikumhoz hasonló tananyagszerkezet szerint folyik az oktatás. A rendszerváltás után megnyíltak a magánegyetemek, s ezek kettő-négy éves tanulmányokat ajánló jogi karai; tantárgyprogramjuk hasonló az állami egyetemekéhez, metodikájuk azonban sokkal inkább az amerikai jogászképzéshez hasonlítható, mivel eset- és diskurzusorientált oktatási technikát alkalmaznak joggyakorlathoz kötődő foglalkozásokkal. Az állami egyetemeken folyó jogászképzés, illetve az azokon szerzett diploma rendelkezik a legmagasabb presztízzsel, noha a megszerzett formális elismerésnek is több fajtája létezik, bármely fokon kilépési lehetőséggel: négy éves alapstúdium után egy éves szakképzés következik, majd még egy év szükséges a mesterfokozat megszerzéséhez. Az egyetemek a nappali, teljes idejű stúdiumon túl esti és levelező tagozatos képzést is ajánlanak, noha a jogásztársadalom tudatában van a levelezős program alacsonyabb képzési színvonalának, mely a diploma dekvalifikációját vonja maga után, azonban komoly bevételt jelent az egyetemeknek, s mindemellett a viszonylag alacsony tandíj miatt a legnépszerűbb oktatási forma napjainkban.[46]

Az egyetemeken nemcsak jogi, hanem társadalomtudományi kurzusok teljesítését is megkövetelik a hallgatóktól, mely utóbbiak az első két évre koncentrálódnak, s az egyetemes, illetve orosz történelem képezi sarokkövét; magas óraszámban tanulják a jogtörténetet, később pedig az államigazgatási és alkotmányjogot. Ugyan a római jog a tanrend részét képezi, főleg az igazgatási tárgyakhoz képest viszonylag marginálisan jelenik meg; a civil és büntetőjog pedig csak a stúdium derekán lesz a tananyag része. Az alapképzés utáni szakosodásnak három formája van: választható az igazgatási-állami szakjogász stúdium, a civil-gazdasági tanulmányok, illetve a büntető-szakjogász szak.

            Ami az oktatási módszert illeti elsősorban előadás jellegű, egyoldalú ismeretátadásról beszélhetünk, az esetlegesen felmerülő kérdések az órák végén kerülnek megbeszélésre; a “jogászi gondolkodás”, mint oktatási cél a pedagógiai módszertanban alig jelenik meg, s az orosz oktatók hangsúlyozzák “az orosz képzés a német-porosz tradíciókon alapul; a civiljog sokkal koherensebb rendszert alkot, mint a common law, ezért a hallgatóknak a pozitív jog egységes logikáját kell átadni, s nem némely partikuláris probléma kaotikus áttekintését”.[47] A gyakorlati foglalkozások szintén szorosan kapcsolódnak az előadásokhoz, bár itt inkább a praktikus kérdések felé orientált módszer figyelhető meg; ezzel kapcsolatosan pedig egyre erősebb kritika fogalmazódik meg: az orosz joghallgatók kevéssé kreatívak, passzívak, s a joggyakorlat is inkább a megfigyelésen, mint a részvételen alapul. A rendkívül “teoretikus” egyetemi képzés okozza a felsőfokú jogi diplomát követő, az egyes szakmák által organizált gyakorlati ismeretátadást, és az ezzel járó stúdiumidő meghosszabbodását, ami talán Lengyelországban a leghosszabb: az öt éves egyetemi tanulmányok után három és fél éves praktikus stúdiumot követő vizsga abszolválásával válhatnak a hallgatók gyakorló jogásszá.

Az oktatók nagyobb része a gyakorlatban is dolgozik, ám praktikus tudásukat alig alkalmazzák óráikon, s a tananyagban annak ellenére, hogy az egyetemekre főleg a privátcégek, a civilszféra, a gyakorlati jogásztársadalom felől egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy adaptálják a megváltozott gazdasági-társadalmi viszonyokat mind az oktatási módszerben, mind a kurrikulumban. Mindezek a problémák elsősorban a szocialista éra jogszemléletéből, az ennek megfelelő jogásztársadalmi szocializációból, és a politikai, gazdasági változások, illetve a korábbi professzionális struktúra diszkrepanciájából erednek. Minthogy a felsőoktatási szféra maga is a gyakorlat részévé vált, így a korábbi szisztéma ugyan változóban van, de nem hagyhatóak figyelmen kívül a tradicionális jogi és oktatási intézmények. “A nyugati minták minden bizonnyal befolyásolják az orosz jog fejlődését, de a végeredmény valószínű, hogy egy kevert jogrendszer kialakulása várható reflektálva saját belső kultúrájára.”[48]

 

II. Az angolszász jog képzési intézményei: Anglia és az Egyesült Államok

 

            A common law országokban két tipikus, talán nem túlzással mintaadó jogászképzési rendszerrel találkozhatunk: az angol és az USA oktatásával. Közös vonásuk természetesen az angolszász jog, precedensjog, mint tudásbázis, illetve, hogy mindkét esetben a képzési intézmények hosszú időn át teljes mértékben, s napjainkban is szinte kizárólagosan a praxis szervezeteinek kezében van. Azonban egy nagyon fontos eltérés is felkeltheti a figyelmet: míg Angliában – noha csupán néhány évtizede – élesen, intézményesített formában elválik a felsőoktatási és a praktikus tudásátadás, addig az USA-ban kizárólag a praxis által ellenőrzött felsőoktatási intézmények a jogi oktatás letéteményesei.

A jogszociológia és az összehasonlító jogi, sőt a jogelméleti irodalom számára “közönséges” kijelentés, hogy az angol ügyvédség két részre osztott: barristerekre és solicitorokra; azonban az angol jogásztársadalomban nemcsak formálisan, hanem szociálisan, és gazdasági szempontok szerint is “azok kik a City-t és azok között kik az állampolgárokat szolgálják”[49] rendkívüli megosztottság mutatható ki, s ez kihatással van az értelmiségi képzést folytató egyetemekre is. Míg a társadalmi struktúra felső pozícióiban lévők rendkívül jól tudják hasznosítani az angol graduális és poszt-graduális rendszert, a társadalom többi része kevésbé effektív oktatásban részesül, illetve tudásának elismerése nem nyújt a piacon hatékony elhelyezkedési lehetőséget; ezért az oktatási minisztérium és a Lord Kancellári Hivatal erőteljes reformok bevezetése mellett döntött, s a változtatások - újrastrukturálva és újra szabályozva az oktatást - átalakították a jogászképzést is. A folyamatban lévő az elitképzés dekonstrukcióját célzó felsőoktatási reform hatására kialakult tömegoktatás dekvalifikációval járt. Jelenleg a színvonalesést megakadályozandó különböző bizottságokat állítottak fel, ezáltal ellenőrzik az oktatói munkát, egyúttal meghatározzák a “tudás kulcselemeit”, melyek ismertetése elengedhetetlen a felsőoktatásban; a jogászképzésben éppúgy, mint más tudományágakban, külön szervezet hivatott az előírások érvényesítésére.[50]

Napjainkban a jogi oktatás egy három éves (undergraduate) alapképzésre épül, a felsőoktatási intézményekbe való belépés az itt szerzett eredmények függvényében történhet. Az angol Law Society és a General Council of the Bar 1999-ben közösen kiadott sillabusza (Joint Statement) szerint az alapfokú képzésnek tartalmaznia kell a tételes jogi tárgyakat (büntető, civil, közigazgatás, európai jog, etc.).[51] Ezt követi a professzionális képzés, mely egyrészt solicitor (Legal Practice Course LPC), másrészt barrister (Bar Vocational Course BVC) oktatási szakosodást teszi lehetővé; mindkét program a praktikum elsajátítására koncentrál, külön hangsúlyt fektetve a tételes jogi praxis és a pénzügyi kérdések oktatására. A nagyobb gazdasági társaságok a leendő solicitorokkal szerződést kötnek, és a “jelöltek” a szakképzés után általában további két éves szakmai gyakorlatot folytatnak a szerződő partner által biztosított munkaviszony keretei között. A leendő barristerek oktatási programja csupán a bírósági eljárások megtekintésében, továbbá a számonkérés formájában különbözik: a stúdium elvégzése után a jogászkollégium meghívásához (Call to the Bar) kamarai felvételi vizsga letétele szükséges; az Inns of Court (a hagyományoknak megfelelő évenként meghatározott számú kötelező vacsorarészvételen túl) további tutori (pupillage) rendszerben folytatott egy éves tanulmányokat ír elő, melynek keretei között a hallgató eljárhat a bíróságok előtt, azonban tevékenységét egy tapasztaltabb ügyvéd ellenőrzi. Az alapképzésben elsősorban az előadás-szeminárium kettőssége dominál, a szakképzésben - függetlenül az LPC, vagy BVC stúdiumtól - már a szimuláció, illetve a diskurzus-orientált oktatási módszer preferenciája érvényesül.

            Az Egyesült Királyság uniós tagsága a jogászképzést sem hagyta érintetlenül – európai jog az angol alapprogramban is kötelező tárgy -, mégis a londoni City globális kereskedelmi befolyásának következményeként az oktatási reformok sokkal inkább a nemzetközi trendeket tartják szem előtt, mint az ehhez képest lokálisnak tekinthető európai fejlődést. A hallgatókat elsősorban a nemzetközi piacon való helytállásra készítik fel, s ennek a képzési rendszernek az erősítése jelenleg is folyamatban van, ugyanakkor fokozatosan szerephez jut a jogi oktatás (nemzetközi emberi jogi, gazdasági, kereskedelmi jogi ismeretek közvetítése) olyan szakemberek esetében, akik nem jogi pályát választanak, mégis a jogi felsőoktatásban más karriervonal választása esetén is releváns tudást kapnak.[52]

Közhelyszerű, hogy az Egyesült Államok joga az angol common law rendszerből eredeztethető, és ahhoz – bizonyos eltérő precedensek, illetve kodifikált eljárásjogi kódexek meglétét nem számítva - többé-kevésbé hasonlatos; ez a hasonlatosság azonban a jogászképzésre már korántsem érvényes, sőt a jogrendszer ismeretében meglepő eltéréseket találhatunk.[53] A jogi oktatás – az angol oktatással ellentétben – a felsőoktatási rendszer keretei között realizálódott, s azzal minden tekintetben összefonódott: a többlépcsős, modularizált felsőfokú képzési rendszer graduális opciós lehetőségeinek elemeként, kifejezett jogi szaktudás átadására professzionalizálódott struktúra, és az általánosabb jellegű – a társadalmi, gazdasági intézményekre vonatkozó, illetve általában a humán tudományok körébe tartozó -ismereteket tartalmazó tudás megszerzése az alapképzésben (undergraduate) valósul meg. (Csak az alapképzésben megszerzett eredmény, illetve a felvételi teszteken elért pontszám (többnyire) együttes értékelése alapján nyerhetnek a jelentkezők felvételt, az intézmények rétegződése szerint kialakított határértékek szerint.)[54]

Noha a jogi karokon oktatott tananyag viszonylag egységesnek mondható, maguk a karok között – főleg a praxisban való tevékenység, rekrutáció szempontjából – komoly differenciák találhatóak: a fakultások presztízsét az oktatási tevékenység kvalifikációjától függetlenül a végzett jogászokat alkalmazó nagyobb ügyvédi irodák, és a pénzügyi szféra intézményei, piaci alapokon határozzák meg. Az egyetemi rangsorral korrelációban a jogi fakultások oktatói rekrutációjánál általában fontos szempont a praktikumban s ezen belül is a nagyobb cégeknél, továbbá bíróságokon folytatott előzetes tevékenység, (a rangsorban magasabb helyet betöltő fakultások oktatói nagyobb valószínűséggel rendelkeznek ilyen praxissal, míg a rangsorban hátrább helyet foglaló egyetemek oktatói inkább előzetes oktatási tapasztalattal bírnak), illetve a tudományos publikációk előzetes közlése. Az azonban az ún. “elit” jogi karokban közös, hogy oktatói gárdájuk (és ez alkalmazásuknál a legfontosabb szempont) többnyire szintén hasonló intézményekben végzett jogászokból alakul, s általában előzetes kiemelkedő reputációval rendelkező szaklapnál tudományos tevékenységgel, publikációkkal, illetve kifejezetten rövid szakmai gyakorlattal rendelkeznek; vagyis Ronald Dworkint idézve a “jogi karokon két nyomdokon haladva folyik a jogi oktatás: egyfelől a hosszú távú praxis felé, másfelől pedig egy tudományos irányultságú program keretében az akadémiai karrier irányába”.[55] Az (egyébként magasabb felvételi pontszámot előíró) elit jogi karok között találunk állami intézményeket, mint a talán legnagyobb presztízzsel rendelkező California at Berkeley, at Los Angeles, privát karokat, mint a közismert Harward, Yale, Columbia, Duke, és egyházi iskolákat, mint a Notre Dame; a rangsor második szintjén magán és állami egyetemek részeként találhatók a nemzeti jogi karok (national law school), s a rangsor legalsó fokán egyetlen nagyobb egyetemhez sem tartozó ún. helyi jogi karok (local law school) állnak, melyek az adott régió hallgatóit lokális praxis folytatására képzik.[56] A jogi karok működéséhez - meghatározott feltételek megléte esetén - az Amerikai Ügyvédi Kamara Jogi Oktatási Tanácsának (Council of the Section of Legal Education and Admissions to the Bar of ABA) akkreditálása szükséges.

A Kamara (ABA) és az Amerikai jogi Karok Szövetsége (AALS) által standardizált tantárgyi struktúra szerint az első éves oktatott tanagyag tartalmát képezi a polgári eljárásjog, illetve a jogelméleti alapokon nyugvó, a common law alapvető eljárási rendelkezéseit ismertető jogi eljárás tárgy; a szerződések joga, tulajdonjog, illetve kártérítési jog; a büntetőjog; az alkotmányjog; a közigazgatási jog; perbeszédek tartásának és iratok összeállításának, szerkesztésének gyakorlását elősegítő jogi iratszerkesztés. A második, illetve harmadik évben a hallgatóknak lehetőségük van különböző speciálisabb jogi tantárgyak felvételére: például munkaviszonyokra vonatkozóan a munkajog; emellett lehetőség van a jog és a társadalmi folyamatok közötti összefüggések, illetve különböző a joggal összefüggő speciális területek (egészségügyi jog, etc.) megismerésére.[57] Főleg a jogi realizmus és kisebb részben a progresszivizmus hatására a jogi karok többsége szélesítette tanmenetét kiegészítve a tradicionális diszciplínákat, új, többnyire interdiszciplináris tudásbázisra épülő tárgyakkal, mint a jog és a gazdaság, társadalom, politika kapcsolatára rámutató jogi alapismeretek; vagy jogtörténet, jogfilozófia; továbbá lehetőség van a jog és egy másik diszciplínát magába foglaló diploma megszerzésére is, mint jog és újságírás, jog és gazdaság, jog és világpolitika, etc.[58]

A XIX. sz. végére visszanyúló oktatási módszer Christopher Columbus Langdell nevéhez fűződik, s a jogesetgyűjtemények alapján jogesetek elemzésével történik;[59] az esetek analizálása és szintetizálása lehetővé teszi a leendő jogászok számára a jövőbeli bírói döntések “megjósolását”, illetve befolyásolására való képességét. Az eseteket egy párbeszédre orientált oktatási metodika, az ún. szókratikus módszer szerint dolgozzák fel, vagyis az oktatók által a kijelölt tananyaggal kapcsolatos kérdésére a hallgatók összefoglalják az adott esetet, a felek érveit, ellenérveit, a bírói döntést, annak jogalapját, majd az oktató hipotetikus, az esethez kapcsolódó változatok felvetése során a hallgatók – az oktató kérdéseivel szemben álláspontja megvédésével - ismét ítélkeznek az adott ügyben.

A jogi karok és a Kamara között a jogászokra vonatkozó numerus clausus miatt a XIX. század végén és XX. század elején kiélesedett ellentétek eredményeképpen a felsőfokú jogászképzésben szerzett diploma után a kamarai tagságért elsősorban hipotetikus esetek elemzéséből, megoldásaiból, illetve azok alapjául szolgáló jogszabályok ismertetéséből és értelmezéséből álló felvételi teszten meghatározott eredmény elérése szükséges. (A tesztek anakronisztikusnak mondottan az egyes államok jogrendjéhez igazodnak, azonban némely államban megszerzett eredményt más államok is elismernek.)[60]

 

Több jogi kultúrára épülő képzési rendszerek

 

1. Transzdiszciplináritás a jogi oktatásban: Izrael

 

Az izraeli jogrendszer történelmi hagyományainál fogva olyan speciális vonásokat mutat, mely nem hasonlítható egyetlen más rendszerhez sem; alapjaiban a common law és a kontinentális civil jog együttes kulturális vonásaival rendelkezik, azonban ezt a tradicionális jogi kultúra át és átszövi, így egy “kevert jogrendszer” jött létre: többrétegű struktúrát alkotva együtt él a modern és az ősi jog. A középkorban a terület az Ottomán Birodalom fennhatósága alá tartozott, ezért az akkori jogrendszer erős iszlám karakterűnek volt mondható, s emellett francia és svájci kontinentális hatás érvényesült (a családi és öröklési jog iszlám, a kereskedelmi jog pedig francia mintát követett), majd 1922-től a brit mandátumot követően angolszász hatás alá került (a váltójog, társasági jog esetében az angol hatályos szabályokat vezették be, míg a büntetőjog és a szerződésen kívüli károkozás tekintetében az angol esetjogot törvényi formában pozitiválták). A bíróságok joghézag vagy explicit és egyértelmű rendelkezés hiánya esetén az esetjogot alkalmazták, ezért a common law influenciája “rejtett módon” is érvényesült. Izrael állam 1948-as megalapítása után hatályba léptetett Law and Administration Ordinance minden korábbi jogszabályt hatályban tartott kivéve, ha a jogalkotó valamelyiket külön rendelkezéssel hatályon kívül helyezte; ilyen aktus történt a tulajdon és kötelmi jogot érintő iszlám Majalla nagy részével annak megreformálásakor. Ugyanakkor a zsidó tradíciók is érvényesülnek a bibliai szabályok (Talmud jog) formájában; noha Izrael szekuláris állam, modern jogrendszerében a vallási hagyományok tovább hatnak. Az állam megalapítóinak nagy része kelet-európai illetve német területekről érkezett, ezért a római-germán család joga ismét komoly hatást fejtett ki “beinjekciózva” a mandátum időszakából származó esetjogi rendszert; s a mai jogi kultúrát tovább komplikálva az utóbbi néhány évtizedben érvényesülő amerikai befolyás alakította ki az izraeli “kevert” szisztémát. A common law érvényesül a végrehajtásban, a büntetőjogban és eljárásban, a társasági jogban, a civil jog dominanciája mutatható ki a kötelmekben, és a tulajdonjogban, az iszlám hatás a családjogban maradt meg, az izraeli alkotmányjog pedig amerikai, illetve kanadai mintát követ.[61]

Az izraeli jogászképzés - a Héber Egyetemen elsőként bevezetett modell szerint - elsősorban európai mintájúnak mondható, vagyis a középfokú tanulmányok befejeztével alapképzés nélkül három és fél éves felsőfokú jogi oktatásban való részvételre van lehetőség. Ami a képzés különlegességét jelenti, hogy a hallgatók kulturális perspektívájának szélesítése érdekében lehetőséget adnak két szak együttes felvételére, egy “duális diploma”[62] megszerzésére (például jog és pszichológia, közgazdaságtan, informatika, biotechnológia), s a programban résztvevő diákok száma fokozatosan növekszik; ugyanezen okból az első évben a társadalomtudományi képzés is rendkívüli jelentőséggel bír. A több szakos programban részt nem vevőknek pedig módjuk van az egyetemi tanulmányok ideje alatt specializálódni: filozófia, közigazgatási, történelmi, egészségügyi jogi, gazdasági jogi szakosodási programok közül választhatnak. A multikulturális jelleget erősíti, hogy a különböző kisebbségek számára speciális kurzusokat tartanak figyelemmel saját jogi hagyományaikra: iszlám jog, emberi jogok az iszlám jogban, etc. Az egyetemi tanulmányok után egy éves gyakorlati oktatás következik, mely felügyelet melletti bírói, illetve ügyvédi tevékenységet jelent, majd átlagosan a diplomát szerzettek 90%-a kamarai vizsgát tesz, és a sikeresen vizsgázottak több mint fele hagyományos jogi pályát választ, mások pedig a privát szektorban dolgonak.

Az oktatói szféra nagy része magasabb poszt-graduális tanulmányait Angliában, illetve az Egyesült Államokban folytatta, ennek köszönhetően napjainkban is úgy a képzésben, mint a gyakorlatban az angolszász hatás fokozatos erősödése figyelhető meg. A praktikus esetjogi megközelítést tovább fokozza a gyakorlati és az oktatói szféra közötti jelentős mobilitás: a legtöbb felsőbírósági jogalkalmazó valamelyik egyetem (Izraelben négy jogi egyetem és öt magániskola van) oktatója, vagy volt tanára közül kerül ki. A jelenlegi trendet figyelembe véve valószínűsíthető, hogy az izraeli jogászképzés mulidiszciplinaritása - fokozatosan új tudományágakat kapcsolva össze a jogászképzéssel - tovább növekszik, ezzel szélesítve a joghallgatók kulturális látókörét, aminek eredményeképpen a jogvégzettek a tradicionális jogi pályákon kívül szélesebb körben tölthetnek be pozíciót;[63] továbbá a jogi kulturális “amalgám”, a common law országokban való tudományos továbbképzés és főleg a tudományos és gyakorlati szféra közti átjárás miatt valószínűsíthető az esetjog további térnyerése.

 

2. A mobilitás biztosította jogrendszereken átívelő oktatás: Korea

           

Az ázsiai jogrendszerek tradicionális vonásait a német, angol és francia kulturális hatások befolyásolták; míg a Dél-ázsiai régió elsősorban Angliától, addig a Távol-keleti területek (Kína, Japán, Korea) inkább Németországtól “kölcsönözték” jogi kultúrájukat, bár némi svájci, és francia szemlélet is kimutatható. De a különböző rendszerek a gyarmati, fél-gyarmati helyzettől függetlenül tovább keveredtek: miután Japán okkupálta Koreát, utóbbi a japán kultúrán keresztül adaptálhatta a német jogi gondolkodást, s előbbi birodalmi terjeszkedése miatt (melynek a második világháború vetett véget) hasonló helyzet alakult ki egész Dél-kelet Ázsiában; a kontinentális rendszer később az amerikai jog, vagyis az angolszász jogcsalád hatása alá került.

A dél-kelet ázsiai és elsősorban koreai jogászképzési rendszert röviden úgy írhatnánk le, hogy egyrészt a nagyfokú országon kívüli fizikai mobilitás megléte, másrészt a jogásztársadalmi mobilitás teljes hiánya határozza meg. A háború előtt, s még néhány évtizeddel utána is a joghallgatók többsége – kik poszt-graduális képzésben részesültek – Németországban, vagy Japánban folytatták alaptanulmányaikat, az utóbbi néhány évtizedben azonban az Egyesült Államok lett a doktori stúdium színtere: a nagy létszámban külföldön diplomát szerzett tudósok az ott tapasztalt kultúrát, ott tanult jogelméleti tudásanyagot adták át hazájukban, így az oktatás szubsztanciális szerepet játszott a jogi kultúrák közvetítésében. (Míg az utóbbi években egyre többen az angolszász országokban való tanulmányokat választják, továbbra is jelentős számban kontinentális rendszerekben képzik tovább magukat, így a “kettősség” a mai napig is jelentős tényező.) Az amerikai hatást tovább erősíti a gazdasági globális befolyás, párhuzamosan a kereskedelmi, gazdasági, nemzetközi jogi influenciával, ráadásul a gazdasági tényezők ösztönzik az amerikai tanulmányokat, professzionális tapasztalatszerzést.

            A dél-kelet ázsiai egyetemek többnyire állami intézmények, noha néhány államban (elsősorban az utóbbi időkben nagy gazdasági változásokon keresztülment országokban) magánszervezetek is működnek: az állami egyetemeknek és az ott oktatóknak messze nagyobb presztízst tulajdonítanak, mint a privát szektorban lévő kollegáiknak; ugyanakkor a jogásztársadalmon belül az oktatói professzió csupán másodrangúnak számít a praxisban tevékenykedő jogászsághoz képest. A presztízshiánnyal szoros pozitív korrelációban az oktatói gárda jövedelme rendkívül alacsony, ráadásul rendkívül zárt, demobilizált az ázsiai jogászság, mely tulajdonság megmutatkozik az egyetemek, tudományos intézmények, érdekképviseletek közti diszkurzív közeg, továbbá a praxis és a tudományos szféra közti átjárhatóság hiányában, ezért nehéz a professzionális rekrutáció megfelelő kvalifikációját megtartani.[64] Az egyetemi kurrikulum a kontinentális stílusnak megfelelően elméleti-diszciplináris jellegű; az első évben általános, történeti, filozófiai ismeretek oktatása folyik, és az ezt követő, többnyire három év tananyaga tartalmazza a tételes jogi diszciplínákat: a felsőoktatási doktrína szerint a jogászképzésben tudományos és gyakorlati szakemberek együttes oktatására hivatott értelmiségi diskurzus folyik. A felsőoktatásban meglévő vizsgaorientáció (kamarai felvételi vizsga) eredményezte szűk kurrikulum azonban limitálja a hallgatók tudományos fejlődését, és fordítva, a tudományosan felkészületlen végzett jogászok nem képesek a megfelelő diszciplinaritás kialakítására, a problémát csak súlyosbítja a már említett oktatói hiány. A kamarai vizsga, mely az angolszász, főleg amerikai rendszerben annyira elterjedt, determinálja a szemléletében igen, ám realitásában kibontakozni nem tudó tudományos jellegű ázsiai jogászképzést; vagyis a kontinentális rendszerre “ráépült” angolszász intézmények “egymást kioltó interferenciát” okoznak, s a helyzetet a gazdaságilag kevésbé prosperáló államok hagyománya inkább rontja, mintsem segíti. Az oktatói szféra kritikája szerint a szituációt a felsőoktatás és a kamara (az oktatók és a praxisban lévők) formális kapcsolatának hiánya okozza, mivel a praktizáláshoz nem szükséges egyetemi előképzettség, továbbá a szférák közti – mellesleg a társadalmi hagyományokban gyökerező - demobilitás paralizálja a képzési rendszert.[65]

            Dél-kelet Ázsiában a legtöbb hallgató állami felsőoktatás keretei között tanul tovább, s többnyire minden középfokú oktatási intézményt végzett diák megkísérli a felvételi tesztet, a felsőfokú szakképzés így rendkívül magas ponthatárokkal operál; a gazdasági fejlődésnek megfelelően a joghallgatók száma fokozatosan növekszik, azonban az állami szinten limitált jogászlétszám, és a képzés hiányosságai miatt átlagosan csupán a jelentkezők 2%-a teszi le sikeresen a kamarai vizsgát. A szigorú rendszer rendkívüli presszióval sújtja a hallgatókat, s legtöbb esetben determinálja őket a további felsőoktatási tanulmányok folytatására, sok esetben egészen a doktori programban való részvételig és a disszertáció megvédéséig. Akiknek több évi kísérlet ellenére sem sikerül a kamarai vizsga, (esetleg például Koreában a Nemzeti Civil Szolgálat, vagy a Diplomáciai Szolgálat felvételi tesztjein is kudarcot vall) és az akadémiai karriert sem választja, különböző gazdasági társaságoknál, bankoknál, vagyis a privát szférában helyezkedik el:[66] a jogásztársadalomnak ez a nagyobbik része – amerikai továbbképzés után – tovább erősíti az angolszász hatást a régióban.

 

3. A duális és plurális jog oktatása: Dél-Afrika

 

Az összehasonlító jogtudomány egyik legérdekesebb területe a dél-afrikai jog, illetve a Dél-Afrikai Unió jogrendszere, ugyanis a római jogot élő jogként ebben az egyetlen régióban őrizték meg, noha jelentős angolszász hatás is érződik, melynek oka egyfelől Anglia gyarmattartó hatalmában, másfelől az Egyesült Államok gazdasági befolyásában keresendő. Dél-Afrika hosszú ideig holland gyarmati központ volt, s az itt bevezetett jogrendszer a kommentátorok által továbbörökített római jog lett. Később az angolok elfoglalták a területet és szinte azonnal megkísérelték saját joguknak megfelelően átformálni a régió jogrendszerét; a modern kereskedelmi kapcsolatoknak a régi holland jog már nem felelt meg, ezért az angol jog alkalmasabb volt a gazdasági fejlődés kiszolgálására, továbbá a dél-afrikai jogalkalmazás a nem megfelelő, elavult szabályok, vagy joghézagos esetekben az angol esetjogra alapozta döntéseit, határozatait. Az angilcizálódás a XX. század elején állt meg, amikor Fokföld, Orange Szabad Állam, Natal, és Transvaal egyesülésével létrejött a Dél-Afrikai Unió, s függetlenedési szándékát kinyilvánította, ezzel összefüggésben az afrikai nyelvet (afrikaans) az angollal egyenrangúnak ismerték el, továbbá önálló helyi egyetemek alakultak, melyek biztosították a jogászság rekrutációját, és ezekben az intézményekben a római jog alapján megindult a jogtudományi tevékenység.[67] “Sokszor hallani az összehasonlító jogtudományban, hogy a dél-afrikai jogrendszer római-holland jog, s ez helytálló”[68] bár a politikai-társadalmi folyamatok eredményeképpen egy rendkívül kevert jogrendszer jött létre: az eljárásjogok, és a jogászság struktúrája többnyire angolszász modellt követnek, míg az anyagi jogi szabályok (különösen a tulajdon, a kötelmek és az öröklési jog) a római jogon alapulnak; ugyanakkor nem lehet elhanyagolni a helyi tradíciók, a szokásjog érvényesülését sem, mely a többségben lévő feketék lakta régiókban fejti ki hatását. Következésképpen a dél-afrikai jogrendszert plurális és duális: jogi pluralitás alatt a különböző kulturális és vallási értékekkel rendelkező társadalmi rétegek, csoportok, illetve azok jogainak egy országban történő együttélése értendő; a jogi dualitás az afrikai hagyományos jog és a modern európai jog (common law, és a római-holland jog) együttéléseként értelmezhető, ezért célszerűbb a különböző jogok konglomerációját nem jogkörök alapján behatárolni, hanem egyszerűen “dél-afrikai jognak nevezni”.[69]

A dél-afrikai jogászképzésben a többi felsőoktatási intézményhez hasonlóan évtizedeken keresztül, mint a fehér kisebbség hatalmának érvényesítésére szolgáló eszköz, etnikai szegregáció érvényesült: a feketék számára fenntartott fakultások nem kínáltak olyan programokat, melyek formálisan alkalmassá tették volna őket bizonyos státuszok betöltésére. Ez a helyzet csak 1994-ben változott meg az ún. White Paper hatályba lépésével, majd három évvel később a joggyakorlatról szóló törvény bevezetésével[70], ugyanakkor a korábbi megkülönböztetés továbbél, így tradicionális fehér és fekete egyetemekről beszélhetünk, előbbieket tovább osztották afrikaans és angol nyelvű, utóbbiakat pedig afrikaans, indiai, és vegyes kategóriákra; a legnagyobb különbség, hogy a tradicionálisan fehér egyetemek kvalifikáltabb képzést nyújtanak és kontinentális szemléletet reprezentálnak.[71] 1997 előtt az angolszász modellnek megfelelően három éves alapképzés után – mely közigazgatási állások betöltésére jogosította fel a diplomát szerzetteket -, négy éves graduális oktatásban vehettek részt a hallgatók – az itt szerzett diploma ügyészségi státusz betöltésére adott jogosítványt -, s végül a három éves poszt-graduális oktatásban való részvétel teszi lehetővé az ügyvédi praxist. A joggyakorlatról szóló törvény megváltoztatta a helyzetet és egy négy éves alapképzést követő egy éves gyakorlati oktatásban szerzett diploma lehetővé teszi bármelyik jogászprofesszióba való belépést. Az egyetemi képzésben szerzett jogosultságokat (eredmények, hallgatott órák, etc.) az intézmények között teljes körben elismerik, mely összefüggésben van a rendkívül erős hallgatói mobilitással. A kurrikulumot az egyetemek szenátusa határozza meg, ennek ellenére elég egységesnek mutatkozik; a tárgyak többségét tekintve a kontinentális jog élvez primátust, az angolszász jelleget mutatja, hogy hallgatnak külön bizonyítást (evidence), jogi iratszerkesztést (legal writing); a globális hatást jelenti, hogy egyre erősödik az összehasonlító jog, illetve a különböző jogrendszerek ismertetésére hivatott tárgyak oktatása; a történelmi hagyományokat igazolja, hogy a kötelező tárgyak között található az afrikai szokásjog. (Érdekes, hogy a jogrendszer alapját képező római jog csupán a választható tárgyak között foglal helyet.) Az egyéves joggyakorlat külön büntető, polgári, kereskedelmi, és pénzügyi praktikumra oszlik, mindegyik részstúdium végén vizsgával, a gyakorlati foglalkozások angolszász jelleggel fiktív tárgyalásokból, eljárások megtekintéséből, jogi iratszerkesztésből állnak. A jog dualitásának kényes egyensúlya, illetve a pluralitás tiszteletben tartása miatt mondható, hogy a dél-afrikai jogi oktatásban szinte mindegyik érintett jogi kultúra többé-kevésbé ekvivalens módon érvényesül. (A diploma megszerzése után a végzettek körülbelül fele hagyományos jogi pályán (bíró, ügyész, ügyvéd) helyezkedik el miután a két éves gyakornoki időt letöltötte, a többi a közigazgatásban, illetve a gazdasági szférában dolgozik.)

A Dél-Afrikai Köztársaság jogrendszere és jogászképzése nem egyedülálló, mivel a történelmi tények hatására más államokban is hasonló szituáció tapasztalható; így a római-holland jogot adaptálta Dél-Rodézia, mai nevén Zimbabwe, és Namíbia; a korábban dél-afrikai protektorátus alatt álló régiók a római-angol amalgámot örökölték: Lesotho (Basutoföld), Szváziföld és Botswana (Bechuanaföld). Ezeken a területeken a jogi karok tanrendje többé-kevésbé a dél-afrikaihoz hasonló, továbbá az ottani egyetemeken dél-afrikai oktatók tanítanak, illetve fordítva az ottani tanárok is vendégoktatók a dél-afrikai jogi karokon. Az oktatás, illetve párhuzamosan a jogrendszerek mesterséges egységesítése jelenleg is folyamatban van: az Afrika déli területein található államok által 1992-ben megkötött szerződés (Southern Africa Development Community Declaration and Treaty)[72] értelmében a jogrendszerek és a jogi oktatási intézmények között fokozatos kooperációt és integrációt alakítanak ki, a program keretében szervezett tudományos konferenciák nyomán megindult a diskurzus a fakultások közötti mélyebb együttműködésről, melynek a közeljövőben pragmatikus formái is realizálódnak.

 

A jogi kultúrákat egyesítő képzés

 

A multiszisztémás jogászképzési rendszerek viszonylag könnyen adaptálódnak az új jogi helyzetekhez, s talán ennek köszönhető, hogy a több jogrendszer hatása alatt működő oktatásban kialakulhattak, mesterséges módon közelíthetővé váltak a különböző tradíciók által meghatározott és kiépült jogi oktatási módszerek. Az utóbbi néhány év jogrendszereket és ehhez kapcsolódóan a jogászképzést érintő változásai mind Európában, mind Amerikában a jogi multikulturalitás irányába mutatnak: (nem számolva a korlátozott eredményességű hallgatói-oktatói mobilitási programokkal) egyrészt a monoszisztémás képzési hagyományokkal rendelkező intézmények több jogi kultúra irányába szélesítik tantervi programjukat, másrészt a multiszisztémás tradíciókon alapuló fakultások a jogi kultúrák szélesítése mellett azok integrációját is mélyítik. Az elsőre kitűnő példa a Hanse Jogi Kara, ami a német és a holland jogrendszer párhuzamos ismertetését végzi. Az 1999 óta működő képzés explicit célja a két jogrendszer vázlatos leírásán és alapjainak megismerésén, a különbségek megértésén keresztül “az ismeretek európai kontextusba helyezése, egy igazi európai ius commune kialakítása”.[73] A másodikra példát az Egyesült Államok Luisiana államában kiépült szerkezet (LSU Law Center), vagy a kanadai McGill Egyetem Jogi Karán megvalósult kettős jogrendszerű (bijural) oktatás szolgáltat. (A legújabb jogtörténeti kutatások szerint a luisianai jog és oktatás sokkal inkább az amerikai common law rendszer szerves részét képezi, mint azt korábban gondolták, ezért ennek példaértéke esetleg kétségbe vonható.[74] A kanadai jogászképzés pedig elsősorban angolszász jelleget hordoz, többnyire angol nyelvű jogi karokat találhatunk, s az öt quebeci egyetem kivételével az amerikai oktatási struktúra érvényesül; a francia többségű Quebec államban az oktatás francia nyelven folyik, és a képzési struktúra inkább kontinentális jegyeket hordoz.) A montreali McGill egyetem még a jogrendszereken átívelő oktatásban nemcsak kanadai, hanem világviszonylatban is igazi kivételt jelent: szinte minden tárgyat összehasonlító jogként, együtt oktatják a kontinentális és az angolszász jogot.

A kialakult oktatási struktúra és metodika a sajátos történelmi körülményekben gyökerezik: elsőként a kanadai történeti-jogi tradíciók, illetve jogi kultúra determinációja; másrészt az egyetem amerikai relációban “ősinek” mondható, ezért programja sok évtizedes fejlődés eredményeként realizálódott; végül az utóbbi két évtized társadalmi folyamatai (oktatói struktúra, hallgatói, demográfiai, mobilitási tényezők, Kanada-Quebec politikai viszony) erősítették meg a kialakult szisztémát. A kanadai jogrendszer kettős jellege - common law (privat law), civil jog dualitása közismert; a két szisztéma – különösen Quebec államot érintően - együtt él és élt a késő XIX. század óta, mely speciális jogi szisztéma teljes mértékben elfogadott volt a lokális jogásztársadalomban (ügyvédek, bírák, oktatók), bár korábban legtöbbjük számára a szocializációjától eltérő másik jogrendszer nem bírt relevanciával; ettől függetlenül vitán felül állt a két eltérő rendszer egzisztenciája. Az 1800-as évek végén a jogalkalmazásban bizonyos partikuláris jelenségek – egész Kanadára hatással – a kettős rendszert erősítették; Henri-Elzéar Taschereau-t (első francia származási kanadai főbíró) nevezték ki a Kanadai Legfelsőbb Bíróság élére, aki, illetve később társbírái civil jogi alapokon döntöttek olyan ügyekben is, melyek hagyományosan common law jogrendszert érvényesítő államokból (például Ontario) kerültek a legfelsőbb bírói fórum elé. Ugyan az 1920-as évekre a helyzet drámai módon megfordult, a környező államok jogi kultúrájának beolvasztó jellege a francia jogkör megsemmisítésével fenyegetett Kanadában, s “Lusisiana Ügyként” keltett riadalmat a jogásztársadalomban, mégis az ezt megelőző három évtized az angolszász jogkörhöz tartozó államok jogalkalmazását átalakította: a döntések meghozatalkor már figyelemmel kellett lenni a civiljogi kódexekre.[75] Az 1970-es években, párhuzamosan a jogásztársadalom mobilitásának erősödésével, a “jogi kétnyelvűség” progressziója felgyorsult; mindkettő okozója elsősorban a gazdaság jellegének megváltozása. Ugyanakkor a quebeci civiljogi kódexet újrakodifikálták és föderális szintre emelték, ezért a különböző jogrendszerhez kötődő jogásztársadalom kapcsolata megerősödött, igényt támasztván az eltérő jogi kultúra befogadására,[76] vagyis a kanadai pozitív jog hivatalosan recipiálta a kettős jogrendszert (métissage). Az intézményi háttér hasonlóan determinálta a McGill oktatási programot: az egyetemet 1848-ban alapították, ezért presztízsét tekintve előnyös helyzetben volt a később létrejött jogi felsőoktatási szervezetekkel szemben. Az intézményi reputációt értékelve a joghallgatók a fakultáson nagy tömegben diplomáztak, s többségük a montreali kereskedelmi központban kamatoztatta tudását, ezért szükségük volt angol nyelvű, common law ismeretekre; az új egyetemi vezetők a század első felében felismerték a kialakult szituációt és megreformálták a kar kurrikulumát. Emellett kiváló, főleg Angliából, Oxfordból érkezett romanisták tevékenysége alatt a civil jog hatása is erősödött az oktatásban, s 1924-ra praktikusan kétrendszerűvé vált az oktatás.[77] A Kanadai Nemzeti Program lehetőséget adott bármely államban (provinciában) végzett jogásznak bárhol praktizálni, s a quebeci elszakadási törekvések erősítették az államon kívüli praxisban való részvételt, ezért a McGill rákényszerült, hogy programjának angolszász jellegét erősítse jobb lehetőséget biztosítva leendő alumniuknak. A kettős rendszert szem előtt tartó tudásátadás hatására különböző nemzetközi, globális gazdasági és jogi ügyekben, az intézményben végzett hallgatók kiemelkedő teljesítményt nyújtottak; az addig kiépült struktúra jótékony hatását látva az egyetem vezetése - a jogásztársadalmon belül nemcsak Észak-Amerikában, hanem nemzetközi szinten mobilitási lehetőséget biztosítva – immár szisztematikusan tovább erősítette a jogrendszerek együttes oktatását.[78]

A ’60-as években lehetőség volt külön-külön diplomát szerezni: három éves tanulmány után civil jogból, vagy angolszász jogból, illetve négy éves stúdium után mindkét jogrendszerből, ám a hallgatók nagyobb része csupán egyik szakot végezte el, mivel a “kettős diplomához” mindkét stúdiumban részt kellett venni (az első diplomát három év után, majd a másodikat a negyedik évben kaphatták meg); 1972-től lehetőséget biztosítottak a szimultán végzésre, így a “bijuralista” hallgatói populáció szignifikáns mértékű növekedésnek indult. A ’90-es években végül a korábban elkülönítő és összehasonlító jellegű rendkívüli komplexitást mutató különféle kurzusokat egységesítették, s 1999-től az egyetemen kizárólag összehasonlító kettős jogrendszerű oktatás folyik. Napjainkban az oktatás transzszisztémás és integrált, a korábbihoz képest mind tartalmában, mind struktúrájában megváltozott. A tartalom tekintetében már nem párhuzamos, és megosztott jellegű oktatás folyik, hanem ahol lehetséges, az egyes stúdiumokban a különféle jogrendszerek amalgámja található; strukturálisan pedig már nem lehetséges csak az angolszász, vagy csak a civil jogi tanulmányokat abszolválni, hanem kizárólag az egységes programban való részvétel vált lehetővé. (Az egységesített tananyagok csak a magánjog területén érvényesülnek, de a tárgyak elkülönítése kizárólag a gyökeresen eltérő jogi megoldások esetén maradt meg, mint például a civil jogi tulajdon/common law tulajdonjog).

Az oktatás módszereit tekintve szintén kettős jellegű, ám ez nem idegen az észak-amerikai képzési rendszertől: előadások keretében a törzsanyag ismertetése, majd különböző gyakorlatok során szókratikus-módszerrel eseteket elemezése történik.[79] (Basil Markesinis vizsgálatai szerint az esetjogi oktatás egyformán alkalmazható mindkét jogrendszerben, anélkül, hogy az esetek a civil jog alapjaiként jelennének meg; a kazuisztikát demonstráció szempontjából használva a jogrendszerek közti differencia érzékeltethető.)[80]

 

A transzszisztemitás univerzalitása és partikularitása

 

A jogrendszereken átívelő jogi oktatás széles körben vita tárgyát képezi; egyre másra látnak napvilágot a történeti, jogtörténeti, szociológiai, jogszociológiai jellegű elemzések, melyek hol alátámasztják, hol negligálják e speciális képzés életképességét. Noha nem lehet egyik vagy másik tanulmányt sem egyértelmű kategóriába sorolni, mégis a transzszisztemitás melletti érvek fő képviselőinek tekinthetőek: Nicholas Kasirer, Daniel Jutras, Dick A. Lubach, Damiaan H. M. Menwissen. Álláspontjuk szerint a kettős jogrendszerű jogászképzésben a speciális társadalmi okoknál fogva “gyümölcsöző és toleráns” dialógus alakult ki a kulturális, jogi kulturális “mássággal”, az oktatási struktúra eredményeképpen ez a fajta szemléletmód adaptálódott/adaptálódik az adott régió jogrendszerében. A trend pedig megállíthatatlanul folytatódik, s a kialakult, meggyökeresedett egyetemi szisztéma expanziója folytán az összehasonlító jog jelentősége és szerepe fokozatosan szélesedik, messze túlmutatva a civil, vagy az angolszász jog határain, és a képzési rendszerek egyfajta globális jogi komparativitássá válnak. Előbb vagy utóbb a bijural képzés a meglévő fakultások oktatási ideájává fog válni, s már napjaink reálfolyamataiban is a kultúrákon átívelő jogi tudásátadásra való globális felkészülés figyelhető meg. Fokozatosan a jogi előírások, normák ismeretét átveszi az ún. kulturális faktor, a közös jogi nyelv, melynek megismerését ez a képzési forma elősegíti.[81]

A több jogrendszerű komparatív progresszióval ellentétes elméletetek is kifejtik hatásukat; Yves-Marie Morisette “lokális kettős rendszerelmélete” szerint például a jogrendszereken átívelő program egy intellektuális vállalkozás, eltávolodván a lokális monoszisztémás diskurzustól, a jognak komparativitásában egy univerzálisabb és absztraktabb koncepciója többé-kevésbé a legtöbb jogászképzést jellemzi. Ugyanakkor – szociológiai megközelítés alapján - a kettős jogrendszer csupán egy, a speciálisan szituált körülményekre adott válasz, s a kialakult jogi és oktatási szisztéma nem adaptálható más jogalkalmazási és jogalkotási struktúrákba; más szavakkal a partikularizmus - mely indukálta a McGill jogászképzést - globális kivetítésének paradoxonával állunk szemben. A komparatív progresszivisták is elismerik a trend, illetve elméletük korlátait, így például Daniel Jutras hangsúlyozza, hogy “általánosságban a kultúrát átívelő jogi oktatás a jogi fakultás(ok) projektje, melyek relatíve szűk piacot, vagy a joggyakorlat relatíve partikuláris területét elégítik ki. (…) Emiatt ha valaki professzionális alapon a kultúrákon átívelő jogi oktatás mellett érvel, figyelemmel kell lennie, hogy a fakultásoknak nem szükséges szembenéznie – legalábbis az alapdiploma tekintetében – egy jogrendszert meghaladó integrált és szekventált jogászképzési struktúrával”.[82] Szintén a transzszisztémás oktatás lehetőségeinek limitált voltát hangsúlyozza John J. Costonis, miszerint sem az intellektuális értékek, sem a globális érdekek nem tudják a transzszisztémás oktatást kiterjeszteni, mivel az csak a kettős jogrendszer szerinti jogalkalmazási környezetben életképes;[83] tehát a jogi oktatás kizárólag a jogi, jogásztársadalmi környezet elvárásainak megfelelően létezhet.

 

A jogrendszereken átívelő képzés progressziója: Nicholas Kasirer

 

A komparativitás progressziójával kapcsolatban egyik legélesebb, explicit módon megjelenő, egyúttal a legjobban kidolgozott elmélet Nicholas Kasirer nevéhez fűződik. Hagyományosan a transzszisztémás oktatást a jogi határok megszüntetéseként, vagy ellenkezőleg, a jogban rejlő diverzitás hangsúlyozásaként, esetleg a transznacionális piaci társadalom “tükörképeként” látják, ám Kasirer szerint a kérdés komplikáltabb, mivel a jogot ideák összességeként értékeli. A jog – ki nem mondottan, mégis jól érzékelhetően Savigny elméletéhez közelítve - más diszciplínákhoz, vagy kulturális értékekhez hasonlóan – mint a filozófia, irodalom, történelem, vallás, etc. – az egyetemi oktatás tudományos alapjait, a társadalom kulturális örökségét képezi, ezért a jog oktatása tudásalapú tevékenységként, egyben individuumok intellektuális vállalkozásaként értelmezhető.[84]

Kasirer a hagyományos – a jogot a földrajzi dimenzióhoz kötött igazságszolgáltatási szokások reprezentációjának tekintő – jogtudományi, összehasonlító jogtudományi álláspontot, mint a Jog Birodalmának (Law’s Empire) felfogását prezentálja. A birodalmi jogfelfogás a földrajzi környezet és a történelmi változások jogra vonatkozó meghatározó erejét hirdeti, és e felfogás szerint az oktatás is ennek megfelelően identifikálódik. Ebben az értelemben az igazságszolgáltatási mixtúra, ahol két jogrendszer mátrixa érvényesül, és az ennek megfelelő oktatás csupán egy speciális szituáció, amit a két jogrendszerhez tartozó professzionális praxisnak való megfelelés hívott életre, de ide tartozik a modern ökonómiai, kereskedelmi központok jogásztársadalmának praxisa, ahol pedig szükségesnek mutatkozik a lokális jogtól eltérő normarendszerek elsajátítása, megértése.[85]

A “birodalmi szemlélettel” ellentétben a Jog Univerzuma (Law’s Cosmos) a komparativitásban testesül meg, s az egyetemes tradíciók, illetve modern, sőt poszt-modern értékek, információk mixtúrájában “csúcsosodik ki”,[86] az oktatási intézményekben történő “összehasonlító” jogászképzés ennek a társadalmi helyzetnek nem csupán következménye, de egyúttal igazolása is. Mindaz, ami esszenciális formában megmutatja, hogy a jog társadalmi jelenség, továbbá hogy mit jelent a jogászi érvelés, gondolkodásmód, a jogismeret természete, az a Jog Univerzuma, s ebben az univerzumban tanítani a civil vagy az angolszász jogot nemcsak a transznacionális praxis ismertetését jelenti, hanem megnyitja a jog mibenlétének felismeréséhez vezető utat. Az univerzalista jogfelfogás tudásátadási módjaként kiépülő jogrendszereken átívelő képzés nemcsak a humán erőforráspiac, hanem a jogforrások pluralitásának érzékeltetésével, az ideák ismertetésén keresztül a jog teljesebb áttekintése szempontjából is releváns.[87] Kasirer a jogrendszereken átívelő oktatást nem elsősorban a civil és az angol-amerikai jogon belül, vagy azok között, hanem a jogrendszereken belüli oktatás (de nem a jogrendszerek) “határainak elmosódásában”, “eltörlésében” látja, s ezzel indikálja, tükrözi, és egyben indukálja is az új nemzetközi, gazdasági racionalitás irányába orientálódó jogásztársadalmat. A folyamattal párhuzamosan a lokális jog iránt elkötelezett, és idealisztikusan “merev” oktatást – amennyiben reformkérdések felmerülnek – ebben az irányban szükséges átsruktúrálni, s az így megszerzett jogi tudás, illetve az ezt átadó tárgystruktúra “jegyet biztosít a globális piacban érvényesíthető karrier számára”.[88]

 

A jogrendszereken átívelő képzés kritikája: Catherine Valcke

 

            A bijural képzés tekintetében talán a legkonzervatívabb álláspontot képviseli Catherine Valcke, aki elméletében a kurrens transzszisztémás jogászképzés kritikáját is adja. Valcke – éppúgy, mint a globális jogi oktatási elméleteket megfogalmazók – felismeri a végbemenő gazdasági, társadalmi és jogi reálfolyamatokat, ugyanakkor, annak ellenére, hogy egyes modellek újradefiniálása szükségessé válhat, egyáltalán nem tartja valószínűnek, hogy a közeljövőben a hagyományos jogi, és különösen a közjogi struktúrában mélyreható változások történjenek.[89] Már a globális jogról kifejtett álláspontjából is következik, hogy az unifikált jogot és jogi oktatást egyértelműen elutasítja, mégis a klasszikus jogászképzést - azok tradicionális értékeit szem előtt tartva – szintén szükséges globális szinten újradefiniálni, ám ennek többféle iránya lehetséges: a jogászi gondolkodás nemzeti, vagy nemzetközi szintre helyezése mellett az ún. instrumentális, vagy nem-instrumentális jogi oktatás. Az első esetben a jogi oktatás célja a nemzeti jog tanulmányozása, s ekkor a nemzetközi kitekintés lehetővé teszi annak mélyebb megértését, mivel egyrészt így megérthetővé válnak a jogrendszerek genealógiai gyökerei, másrészt feltérképezhetőek a jogrendszerek összefüggései, s végül rámutathat a szupranacionális jogi kérdésekre is. Ekkor elégséges a nemzeti jog oldaláról a külső megfigyelő szerepéből tekinteni az “idegen” jogrendszerre. A második esetben nem “a régi célokat szolgálnák új módon”, hanem a nemzetközi, a más jogi kultúra jogászi gondolkodásmódjának elsajátításáról van szó, s ebben a helyzetben már a résztvevő megfigyelő státusza az adekvát gondolkodás elsajátításához elengedhetetlen, vagyis nemcsak a dogmatikát, a doktrínákat, a jogásztársadalom felépítését, hanem a jogrendszer kognitív struktúráját is szükséges megismerni. Ahogy erre utalt William Ewald is: a jogszociológia tudományán keresztül a résztvevő megfigyelő pozíciójából szükséges a tudati szintre reflektálni (law in minds).[90] Minthogy a transznacionális jogi és nem jogi kapcsolatok bővülnek, de a nemzeti jog alig, vagy nem szignifikánsan változik, a folyamatokhoz adaptálódó jogi oktatás meghatározásához elsődlegesen e két formula között szükséges dönteni, s amennyiben az adott intézmény a nem-instrumentális képzést választja, figyelemmel kell lennie a kultúrák közti diverzitásra, és annak elsajátítási korlátaira. A különféle jogi kultúra, gondolkodás megértéséhez, csakúgy, mint a nyelvi szerkezetek megismeréséhez, szükséges annak mélystruktúráját áttekinteni, mindehhez pedig elengedhetetlen elsődlegesen a nemzeti jogok alapos elsajátítása, s csak azt követően lehetséges – akkor is csak kis számú – más jogi kultúra tanulmányozása. (Ezt hívja Valcke szukcesszív modellnek.) Valcke szerint ebben rejlik napjaink transzszisztémás (általa sommás modellnek nevezett) jogi oktatásának fő problémája: a jelenlegi McGill kurrikulum vázlatos és rendkívüli módon a felszíni struktúrára alapozott tudásátadást tartalmaz.[91] Álláspontja alapján mindezt tetézheti az ismeretátadási kronológia hibája (a francia modell alapján történő, jogrendszerek egymás utáni elsajátítása helyett, az általa integrált modellnek nevezett kanadai, svájci teljes szimultán oktatás problematikája); továbbá a didaktikus előadások, a praktikus jogi gyakorlatok és a mobilitási előnyök kombinációja helyett valamelyik kizárólagossága; végül leginkább problematikus az elsajátítandó jogi kultúrák, rendszerek nagy száma. Az első két hibaforrás - metodológiai kérdésekről lévén szó - oktatási, tantervi szerkezeti átalakításokkal kiküszöbölhető, az utolsó esetben azonban a trendszerű specializáció helyett Valcke az XIX. századi európai globális jogi oktatás példáját tartja optimálisnak: a jogi nacionalizmus teremtette nagy kodifikáció ellenére is a római ius commune maradt az oktatás fókuszpontjában, mert “a római jog, kulturális nagysága miatt, a jogismeret legjobb képzési formája volt.”[92]

 

A jogászképzés jövője

 

A több jogrendszert magába foglaló jogi oktatás talán egy új képzés kiindulópontja, prototípusa lehet, azonban az újdonság megvalósítása, kiszélesítése nem feltétlenül jár a jogászságra “áldásos” eredményekkel. A jövő jogi oktatásának extrapolációjára vonatkozóan több elmélet is született, melyek többségében egy globális, minden jogkört magában foglaló képzés megvalósulásának irányába mutatnak, ugyanakkor némelyek az egységes jogászképzés bekövetkeztét a “jogrendszerek egységesülésének víziójában” realizálják. Az előbbire Nicholas Kasirer bijural oktatáselmélete, Xavier Blanc-Jouvan kontinentális szemlélete, az utóbbira Saúl Litvinoff jogi globalizációs és James W. Bowers ökonómiai elmélete szolgáltat példát.

A közgazdasági elméletek erős hatását mutatja James W. Bowers polyjural-ökonómiai álláspontja. Elméletének axiomatikus pontjaként a minimális befektetés-maximális hozam közgazdaságtani alapvetése áll, mely indukálja a jogi doktrínák alkalmazásának feltételeit: bármely társadalom azt a jogi doktrínát fogadja el, mely a leghatékonyabban szolgálja – a legkisebb ráfordítás és legnagyobb haszon elvének megfelelően – a gazdasági tranzakciókat, és egyéb ökonómiai mechanizmusokat. Minden társadalom internális viszonyaiban az optimális jogot alkalmazza, mely – minthogy struktúrájuk is differenciált – bizonyos mértékben más társadalmakhoz viszonyítva különböző: a megalkotott, illetve használt jogrendszer az adott társadalmi viszonyok produktumaként objektiválódott, vagyis mindegyik jogrendszer az adott társadalom számára a legoptimálisabb. Azonban a kialakult társadalmak gazdasági kapcsolataik révén egyre jobban egymásra utaltak, következésképpen jogrendszerük is találkozik, rosszabb esetben összeütközésbe kerülnek egymással; ideális esetben a társadalmi konnekciót követően egy kooperációs jogi doktrinális fejlődés, kölcsönös kiaknázás alakul ki. A gazdasági elméletnek megfelelően valószínű, hogy az internális viszonyokhoz megfelelő jogrendszer a kívülállók (outsiders) számára szuboptimális; ökonómiai aspektusból bármelyik helyi jog adaptációja hatékonyabb és kisebb tranzakciós költséggel jár, mint jogrendszereken átívelő közös (kooperatív) – több, eltérő jogi doktrínát is magukban foglaló - szabályozásokat létrehozni.[93] Azok a modern társadalmak, melyek “gazdagsága” a kölcsönös tranzakciókon múlik, előnyben részesítik az externális jogrendszerekhez történő harmonizációt. Minden valószínűség szerint a kisebb társadalmak adaptálják a koordinációs jogot, vagy az externális jogi doktrínákat, mivel a nagyobb, több erőforrással rendelkező, relatíve önellátó társadalmak az idegen jog befogadására kevésbé rászorultak, s inkább saját jogrendszerüket fejlesztik.

Bowers jogi adaptációs mechanizmusra hozott példája Kalifornia és Luisiana kereskedelmi relációja: a kevésbé önellátó Luisiana gazdasága a kereskedelmi biztonság érdekében az államon kívüli partnerekkel való viszonyuk során azok normatíváit adaptálja – mely kevésbé költséges, mint fordított szituációban a különféle kereskedelmi partnereknek a lokális jogot elfogadniuk – így praktikusan akkor is az Egységes Kereskedelmi Kódex szabályozza a Luisiana-i gazdasági forgalmat, ha történetesen az állam nem léptette azt hatályba.[94] Arra a kérdésre, hogy a kontinentális, vagy az angolszász jogrendszer adaptívabb, vagy a költség minimalizálás/profit maximalizálás viszonyban melyik eredményesebb nem ad választ, noha valószínűsíti, hogy mindkét jogi szisztéma egyformán alkalmas a gazdasági folyamatok optimális kiszolgálására. Bowers szerint a jogászi professziónak – különösen a jogrendszereken átívelő képzésben részesülteknek – olyan képességekre van szüksége, mellyel képes megjósolni, hogy a kliens lehetőségei közül melyik jogi doktrína lesz számára gazdaságilag előnyösebb: az internális avagy a tranzakciós partner jogrendjéhez kötődő. A jogászképzésnek ezt kell szem előtt tartania, ezért a jövő jogászsága számára elsősorban a jogalkalmazás és a különböző társadalmak kapcsolatára, illetve az empirikus társadalmi realitás megismertetésére fókuszált oktatási struktúra a legoptimálisabb.[95]

Saúl Litvinoff elmélete az oktatás struktúrájának reformjait - determinisztikus folyamatokként szemlélve - a gazdasági, jogi változásokhoz köti, és a jogászképzés a kialakulóban lévő trendnek nemcsak támogatására, hanem erősítésére is hivatott. Az internacionális jelenségektől, melyek elsősorban az országok határain átívelő gazdasági, politikai, jogi megoldások lehetőségeit jelentik, megkülönbözteti a globalizációs folyamatokat: egy jelenség, ami megszünteti a határokat, az állami ellenőrzési formákat, és elsősorban ökonómiai változások során politikai és jogi reformokat idéz elő. Ennek mutatói a különböző internacionális – főleg kereskedelmi – szervezetek létrejötte, a nemzetközi egyezmények, és ezek ratifikációi, s az ilyen intézményekben, nemzetközi döntőbíróságokban (arbitráció, mediáció) egyre nagyobb igény merül fel a megfelelő képzettségű professzionális jogászság iránt. Az említettek expanziójának gyakorlati relevanciája a jogi és jogászprofesszión belüli univerzalizáció, ám szerinte ez nem egy globális jogalkotói autoritásként, hanem csupán egy univerzális “szokásként”, “szokásjogként” jelenik meg.[96] Ezzel párhuzamosan a jog többé már nem tudományos, vagy technikai fejlődés eredményeként kezelhető, hanem úgy tekinthető, mint politikai, szociális, gazdasági, esetleg vallási produktum, s a jogcsaládok - bár megmarad eredeti karakterük - adaptálják egymás elveit, normáit, szokásait, etc., ezáltal “gazdagabbakká válnak”.

Ha az ökonómiai és jogi trendből eddig kimaradt régiók is bekapcsolódnak a folyamatokba, a bijural oktatás a globális jog korszakában már kevésnek bizonyul, és multijural programokra lesz szükség. Litvinoff úgy véli, ha a jogi globalizáció ideája realitássá válik, akkor az eddig csupán intellektuális kuriózumnak látszó transzszisztémás képzés már nem lesz elégséges, de addig is elősegíti a jogi kultúrák mélyebb megértését és végső soron a globalizáció célját.[97]

A kanadai McGill egyetemen bevezetett összehasonlító jogi oktatás Nicholas Kasirer véleménye alapján a Jogi Birodalmához tartozik még akkor is, ha az több jogrendszert átfog, és úgy véli, a jogot oktatók többsége inkább a birodalmi (imperialism) álláspontot, mint az univerzalista (cosmology) nézeteket vallja. Kasirer szerint a gazdasági, társadalmi folyamatokkal összhangban a jogalkotás és sok esetben a jogalkalmazás is egyre inkább nemzetközi, nemzetek feletti szintre tevődik át; a jogászképzésnek pedig figyelemmel kell lenni a jogi folyamatokra, ezért első lépésben a monoszisztémás oktatás fokozatosan jogrendszereken átívelő struktúrájú képzéssé a “Jog Új Birodalmává” fejlődik, még akkor is, ha ez a “szupranacionális jog hiányával” vagy a “lokális jog száműzésével”[98] jár. A folyamatoknak megfelelő jogi oktatás - szemben a “földhözragadtabb” összehasonlító jogelméletekkel - nem a normativitást, pozitivitást, és nem a praxisban szükséges problémamegoldó-készséget adja át, hanem a jogot, mint intellektuális tradíciót, illetve a tradíciónak a társadalmi dinamikában megjelenő jogi tudás természetét prezentálja. Míg a hagyományos oktatás szabály-alapú szemléletet közvetít, noha azt összehasonlító módon – a jogot információs áramként felfogva - ismerteti, a poszt-modern, univerzalista képzés a tradicionális metodikát alkalmazva a jog kultúráját a jogi gondolkodásmód, érvelés részeként tanítja; a folyamat alapját a római jog, jogtörténet, és a jogszociológia adja meg. Tehát a több jogrendszer ismertetése nem egyszerű komparativitásban, hanem a mentalitásban testesül meg: “például a civil jog ismerete a szabályok helyett azok kompendiumában, belső értékeiben valósul meg”.[99] Akár szupranacionális, akár infranacionális jogi tradícióról beszélünk a jogrendszer új értelmezésében, az oktatás a jogászság kultúráját szélesíti, mi több, a jogismeret megszerzésének különböző módjaiként aposztrofálható.[100] A két oktatási szemlélet (birodalmi, és univerzalista) nem állnak antagonisztikus ellentétben egymással, sőt megfelelő dialektus formájában mutuális, szimbiotikus kapcsolatban lehetnek, emellett egyfajta diszciplináris “checks and balances”-ként működhetnek. Mindkét módszer, perspektíva befolyásolja a képzést, s talán a legjobb ha együtt, egymást kiegészítve  – akár két, akár több jogrendszert átfogva - fejlesztik, igazolják a felsőfokú jogi oktatást belevonva több jogkör értékeit, s kibontva a jogászi szemléletet.[101]

A common law szemlélettel ellentétben, melyek vagy a képzési struktúrát, vagy a jog fejlődését vizsgálják, az európai-kontinentális, jogrendszereken átívelő képzési elméletek a hallgatói mobilitást állítják központba; ez egyfelől érthető, mivel az Európai Unió egyik alapelve “a személyek szabad mozgása”, másfelől azonban meglepő, mert az uniós jogharmonizáció – legalábbis egyes elemeiben - sokkal inkább a jogi globalista elméleti modelleket támasztja alá, mint a partikularista víziót. Xavier Blanc-Jouvan elméletében a common law és a kontinentális jog oly mértékű differenciájából indul ki, hogy – álláspontja szerint - valamely jogrendszerben szocializálódott jogász képtelen a másik szisztéma praktikumában eligazodni, hacsak nem sajátította el az eredendő szocializációs közegen kívüli jog alapvető elveit, rendelkezéseit, érvelési mechanizmusait. A lokális jogi professzió hagyományosan a lokális-nemzeti jogot ismeri, s a jogi oktatói szféra is csupán ennek ismertetésére képes, így a képzett jogászok csak egy jogrendszerhez tartozó tudást adhatnak tovább.[102] A gazdaságilag fejlett régiókban a globális ökonómiai, társadalmi trend érvényesül, következésképpen a jogi professzió valamely jogrendszert ismerő tagjaiban egyre jobban más rendszerek elsajátítása iránti igénnyel lehet számolni; mérhetően növekszik az európai joghallgatók angolszász jog iránti preferációja, illetve az észak-amerikai diákok európai, és latin-amerikai jogrendszerek iránti érdeklődése.[103]

A hallgatói populációban bekövetkező folyamatoknak való megfelelés során különböző programokat szükséges kidolgozni, illetve azok részben már működnek: vendégoktatói kurzusok, összehasonlító jogi oktatás, új oktatási metodika bevezetése, s végül a felsőoktatási intézmények közötti hallgatói mobilitás elősegítése. Az oktatói szférán belüli nemzetközi kapcsolatok fejlesztése során a jog-összehasonlítás oktatása sokkal eredményesebbé válhat: általános, illetve bizonyos intézményekre, vagy intézményelméletekre koncentráló ismerteket adhatnak át a különböző nagy jogrendszerek, és jogi tradíciók világából. Az összehasonlító jog, mint önálló diszciplína – véleménye szerint – a továbbiakban szükséges, de nem elégséges feltétele a jogászképzésnek; a tételes jogágakban is a lokális jog oktatása mellett részleges kitekintő, összehasonlító perspektívából való oktatás elengedhetetlen. A pedagógiai módszerek reformja szintén fontos részét képezi a jogi oktatásnak; új, több rendszert átfogó oktatási metódusok által teremtett diszkurzív közegből mind az oktatók, mind a hallgatók könnyebben profitálhatnak. A kialakuló helyzet bizonyos szempontból hasonló lehet az Egyesült Államok különböző államaiban meglévő jogrendszerek diverzitása következtében létrejött absztraktabb tudást tartalmazó oktatás kifejlődéséhez, ám a kontinensen erősebb differenciákkal lehet számolni, mint a közös bázison lévő amerikai jog esetében. A probléma kiküszöbölése érdekében nem az amerikai példa követését tartja mérvadónak, hanem egy önálló európai stratégia kifejlesztését, mely elsősorban az oktatói mobilitáson alapul; más szavakkal, ahhoz, hogy az oktatók az összehasonlító képzési metodikát elsajátítsák olyan társegyetemeken folytatott tanulmányutak szükségesek, melyek nagymértékben különböznek saját rendszerüktől.[104] S végül – az oktatói mobilitással párhuzamosan – a hallgatói egyetemközti kapcsolatok kialakítása, kialakulása, mint a jogösszehasonlítás, és a globális trendeknek való megfelelés explicit formája jelenik meg; egyrészt ezzel a legegyszerűbb módon, egyúttal a legnagyobb hatékonysággal (nemcsak a jogrendszer, hanem a kultúra, nyelv, etc. is elsajátítható) ismerik meg az eltérő jogrendszereket, másrészt pedig az oktatói rekrutációt elősegítik, kiküszöbölvén vagy csökkentvén a későbbi mobilitási követelményeket.[105] Ezzel a szemlélettel egyezik meg Margaret Y. K. Woo, mikor az univerzális jogi oktatás szintjeit meghatározta. Az integrált komparatív metodológiát magában foglaló kutatás és oktatás jelenti az első (tipikusan ide tartozik a nemzetközi magánjog tárgya); a jogösszehasonlító individuális kurzusok a második (összehasonlító jog), s végül a formális hallgatói mobilitási programok, beleértve a nemzetközi kurzusprogramokat (ilyen a nemzetközi adójog, tranzakciók joga, etc.) a legmagasabb szintet.[106]

Az európai egység relációjában Blanc-Jouvan egy olyan jövőt vázol fel, melyben ún. Európai Jogi Fakultások váltják fel a tradícionális jogi karokat, ahol minden európai ország jogrendszerét lefedő esetjogi ismeretek átadása válna lehetővé. A precedensek jogforrási jellegét a kontinentális jogi oktatás hagyományosan mellőzi, esetleg valamiféle “jelentéktelenebb autoritásként” kezeli; ezért szükséges az oktatásban a kazuisztikának jelentősebb szerepet tulajdonítani mind a common law, mind a civil jog aspektusában, nem elhanyagolván a kontinentális tradíciókat, minek eredményeképpen az európai jogászság egyfelől közelebb kerülne az angolszász jogi gondolkodáshoz, másfelől könnyebben elsajátítaná a kontinensen belül is differenciált jogot.[107]

A jogászképzés jövőjének szempontjából a hagyományos elképzelések mellett az új perspektívák előrevetítésének relevanciája megkérdőjelezhetetlen; ezt bizonyítja Antonio Garcia Padilla jogszociológiai vizsgálata, miszerint a tradicionális civil jogi és common law oktatás fokozatos közelítése figyelhető meg. A kontinentális jogászképzési rendszerekben egyre növekszik a privát intézmények súlya, reputációja, és a korábbi oktatási monopóliumok megtörni látszanak, az utóbbi években ugyanakkor – az angolszász elitegyetemekhez közelítve - a hallgatói kvalitások emelkedése és párhuzamosan a létszám csökkenése is megfigyelhető. Az angolszász rendszerekben éppen fordítva: az állam által támogatott egyetemek szignifikáns erősödése figyelhető meg, és az oktatási intézményekben egyre inkább a kvantitatív szempontok érvényesülnek. Mindkét jogrendszer képzési módszerei fokozatosan közelednek egymáshoz, illetve a két rendszer között egyre nagyobb az intellektuális transzport, továbbá a kontinentális jogi felsőoktatás - az angolszászhoz hasonlóan - egyre tágabb keretek között biztosítja a tudás elsajátításának lehetőségeit.[108]

A globális jogi oktatás előrevetítése talán merész vállalkozás még azok szempontjából is, kik többé-kevésbé univerzális képzésben oktatnak, mégis az univerzalizmust fókuszpontba helyező elméleti diskurzus az utóbbi néhány évtizedben, különösen az elmúlt néhány évben különös jelentőségre tett szert.[109] Egyre másra születnek a témában pro és kontra a különböző jogelméleti, oktatáselméleti, szociológiai és egyéb tudományos munkák, s két mereven elhatárolható érvrendszer körül artikulálódva különböző perspektívákat vetítenek a jogásztársadalom elé. Az instrumentalista álláspont szerint a bijural oktatás elősegíti, mintegy “hajtómotorként” funkcionál a jogrendszerek (elsősorban a kontinentális és a common law rendszerek) közti határ megszüntetésében, a hagyományos, szubsztanciális különbségek eltörlésében; a jogrendszerek fúziója, szintézise, vagy legalábbis harmonizációja pedig effektivitásában növeli a különböző jogalkalmazási szisztémák kapcsolatát. A kulturalista szemlélet azonban a kultúrák közti “egészséges” diverzitás jogi manifesztációjának nem a meghaladását, hanem a köztük kialakult konnekciót keresi, a kulturális különbségek megjelenítését preferálják: “elutasítva a globális jogrendszert, melyet a globális gazdaság konstruál”.[110]

Végül a kérdés eldöntését az időre bízva annak lehetőségét mellőzzük, hogy bármilyen vulgarizált utópisztikus képet festenénk, s inkább megkíséreljük Pierre Bourdieu szavait idézve mind a jelen, mind a jövő dinamikáját felvázolni: “Semmi sem hasonlít jobban a vallásháborúkhoz, mint a “tudományos perpatvar”, más szavakkal a kulturális értékek körüli vita. Akár szociális reformot is könnyebb végrehajtani, vagy keresztülvinni, semmint az értékek konvencióit, vagy például irodalomtörténeti tananyagot megváltoztatni, mert a kulturális hatalom önkényes aspektusának védelmében a kulturális tőke hordozói – s kétségkívül más tőkék birtokosaihoz képest nekik van a legnagyobb jelentőségük - nemcsak vagyonukat, hanem ennél valamivel többet és mást, saját mentális integritásukat védelmezik.”[111]

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

Abadinsky, Howard: Law and Justice. An Introduction to the American Legal System. Nelson-Hall. Chicago. 1990. 94.

 

Abel, Richard C.: The Legal Profession in England and Wales. Basil Blackwell Publishers. Oxford. 1988.

 

Baab, Heiner: Juristenausbildung in Frankreich. Deutsch-Französische Juristenvereinigung. Meinz. www.dfj.org/sammlung/ausbild.html

 

Badó Attila: Bevezetés az USA jogrendszerébe. Acta Juridica et Politica. Tomus LII. Fasciculus 1. Szeged. 1997.

 

Badó Attila – Nagy Tamás: Attitűd vizsgálatok az amerikai joghallgatók körében. Jogelméleti Szemle. 2000/3.

 

Badó Attila: Az összehasonlító jog tudományának kialakulása. A klasszifikáció problémái. In:

Badó Attila – Loss Sándor (szerk.): Bevezetés a jogrendszerek világába. Nyitott Könyv. Budapest. 2003. 8-19.

 

Bédard, Julie: Transsystemic Teaching of Law at McGill: Radical Changes, Old and New Hats. 27. Queen’s Law Journal. 237. 2001.

 

Berliner Juristenausbildungordnung (JAO). www.berlin.de/.bin/print.php/SenJust/Ausbildung/JPA/jao2003.html.

 

Berriman, Jeff: Teaching Remedies in Canada. 39. Brandeis Law Journal. 565. 2001.

 

Blackett, Adelle: Globalization and Its Ambiguities: Implications for Law School Curricular Reform. 37. Columbian Journal of Transnational Law. 57. 1998.

 

Bócz Endre: Az ügyészi függetlenség a büntető igazságszolgáltatás rendszerében. In: Nagy Zsolt (szerk.): A bírói hatalom kérdései. SZTE ÁJK Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék. 2003. Szeged.

 

Bourdieu, Pierre: The State of Nobility. Elite Schools and the Field of Power. Trans.: Lauretta C. Clough. Stanford University Press. Stanford. 1996.

 

Boudieu, Pierre: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat. Budapest. 1978.

 

Bowers, James W.: The Elementary Economics of Bijuralism: A First Cut. 52. Journal of Legal Education. 68. 2002.

 

Burridge, Roger: Landmarks, Signpost, and Directions in Legal Education in the United Kingdom. 51. Journal of Legal Education. 315. 2001.

 

Burridge, Roger: Legal Education and Development: False Dawns, Fresh Breezes. In: Julio Faundez, Mary E. Footer, Joseph J. Norton (ed.): Governance, Globalization and Development. Oxford University Press. Oxford. 2002. 105-123.

 

Carrington, Paul D.: Butterfly Effects: The Possibilities of Law Teaching in a Democracy. 41. Duke Law Journal. 741. 1992.

 

Choi, Dai-Kwon: Nyugati jog egy hagyományos társadalomban: Korea. In: Varga Csaba (szerk.): Összehasonlító jogi kultúrák. Jogfilozófiák. Budapest. 2000. 195-210.

 

Costonis, John J.: Introduction: Global Law and Law School Curriculum. The LSU Law Center-Canada Bijuralism Conference. November 2001. 52. Journal of Legal Education. 1. 2002.

 

Costonis, John J.: The Luisiana State University Law Center’s Bijural Program. 52. Journal of Legal Education. 5. 2002.

 

Critchlow, George A.: Teaching Law in Transylvania: Notes on Romanian Legal Education. 44. Journal of Legal Education. 157. 1994.

 

Critchow, George A.: Comments in Reply. 45. Journal of Legal Education. 604. 1995.

 

David, René: A jelenkor nagy jogrendszerei. Összehasonlító jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1977.

 

David, René - Jauffret-Spinozi, Camille: A Távol-Kelet jogrendszerei. In: Badó Attila – Loss Sándor (szerk.): Bevezetés a jogrendszerek világába. Nyitott Könyv. Budapest. 2003. 319-347.

 

de Araujo, Nadia: The Status of Brazilian Legal Education. 51. Journal of Legal Education. 325. 2001.

 

de Mestral, Armand: Guest Editorial: Bisystemic Law-Teaching – The McGill Programme and the Concept of Law in the EU. 40. Common Market Law Review. 799-807. 2003. Netherlands.

 

Drumbl, Mark A.: Amalgam in the Americas: A Law School Curriculum for Free Markets and Open Borders. 35. San Diego Law Review. 1053. 1998.

 

Edrey, Josepf M. and Colombo, Sylviane: Haifa and Its Law School: Toward the Future. 51. Journal of Legal Education. 338. 2001.

 

Europaische Juristenausbildung: Österreich. www.europaische-juristenausbildung.de/Leander/oestereich.htm.

 

Ewald, William: Comparative Jurispridence: What Was It Like to Try a Rat? University of Pennsylvania Law Review. Vol. 143. 1889-2149. 1995.

 

Fellner, Dr. Wolfgang – Paukner, Dr. Anton: Die Organisation der Rechtsberufe in Österreich. Herausgegeben vom Bundesministerium für Justiz. 13. Auflage. September 2002.

 

Fernandez, Mark F.: From Chaos to Continuity: The Evolution of Luisiana’s Judicial System. 1712-1862. Luisiana State University Press. Baton Rouge. 2001.

Friedman, Lawrence M.: Some Thoughts on Comparative Legal Culture. In: David S. Clarke: Comparative and Private International Law: Essays in Honor of John Henry Merryman on His Seventieth Birthday. Duncker and Hublot. Berlin. 1990. 49-57.

 

Friedman, Lawrence M.: The Concept of Legal Culture: A Reply. In: David Nelken: Comparing Legal Cultures. Dartmouth Publishing. Aldershot. 1997. 33-39.

 

Fuentes-Hernandez, Alfredo: Globalization and Legal Education in Latin America: Issues for Law and Development in the 21st Century. Penn State International Law Review. 2002. Fall. 39-49. p.

 

Gesellschaft für Rechtsvergleichung. Universitat Tübingen. Fachgruppe: Unterschieliche Rechtskulturen – Konvergenz des Rechtsdenkens. Dr. Rolf Sethe. www.wirtschaftrecht.uni-freiburg.de/gfr/freiburg1999/grundlagenforschung.htm. 2004.

 

Geertz, Cliffird: Local Knowledge: Further Essays in Interpretive Anthropology. Basic Books. New York. 1983.

 

Howes, David: Maladroit or Not? Learning to Be of Two Minds in the New Bijural Law Curricula. 52. Journal of Legal Education. 55. 2002.

 

Institute of European Law. www.iel.bham.ac.uk. 2001.

 

Iya, Philip F.: The Legal System and Legal Education in Southern Africa: Past Influences and Current Challenges. 51. Journal of Legal Education 355. 2001.

 

Iya, Philip F.: Reform of Legal Education in South Africa: Analysis of the Challenge of Change. 31. Journal of Legal Education. 310. 1997.

 

Jaques Vanderlinden: Comparer les Droits. Editions Story-Scientia. Bruxelles. 1995.

 

Jutras, Daniel: Two Arguments for Cross-Cultural Legal Education. In: Heinz Dieter Assmann, Gert Brüggermeier, Rolph Sethe (hrsg.): Unterschiedliche Rechtskulturen – Konvergenz des Rechtsdenkens: Grundlagen und Schwerpunkte des Privatrechts in europaischer Perspektive. 75. Nomos. Baden-Baden. 2001.

 

Kaburise, John B.: The structure of Legal Education in South Africa. 51. Journal of Legal Education. 363. 2001.

 

Kasirer, Nicholas: Bijuralism in Law’s Empire and in Law’s Cosmos. 52. Journal of Legal Education. 29. 2002.

 

Kasirer, Nicholas: Lex-icographie mercatoria. 47. American Journal of Comparative Law. 653. 1999.

 

Kollath, Katalin and Laurence, Robert: Teaching Abroad: “Or What Would That Be in Hungarian?” 43. Journal of Legal Education. 85. 1993.

 

Law-Schools Europe www.hg.org/euro-schools.html#austria

 

Legrand, Pierre: Fragments on Law-as-Culture. Deventer. Tjeenk Willink. 1999.

 

Litvinoff,Saúl: Global Law in the Perspective of the Bijural Curriculum. 52. Journal of Legal Education. 52. 2002.

 

Macdonald, Roderick A.: The National Law Programme at McGill: Origins, Establishment, Prospects. 13. Dalhousie Law Journal. 211. 243-60. 1990.

 

Mariani, Nicola and Fuentes, Graciela: World legal systems. Polity Press. Cambridge. 1996. Wilson and Lafleur. Montreal. 2000.

 

Markovits, Richard S.: The Professional Assessment of Legal Academics: On the Shift from Evaluator Judgement to Market Evaluations. 48. Journal of Legal Education. 417.

 

McAuley, Michael: On a Theme by René David: Comparative Law as Techniqe Indispensable. 52. Journal of Legal Education. 42. 2002.

 

Meyer, William D.: Remnants of Eastern Europe’s Totalitarian Past: The Example of Legal Education in Bulgaria. 43. Journal of Legal Education. 227. 1993.

 

Mitteilungsbaltt der Leopold-Franzens-Universitat. Innsbruck. 1§. www.uibk.ac.at/c101/mitteilungsblatt 2000/2001.

 

Modernizing Justice. Lord Chancellor’s web site: www.open.gov.uk/lcd/lcdhome.htm.

 

Morisette, Yves-Marie: McGill’s Integrated Civil and Common Law Program. 52. Journal of Legal Education. 12. 2002.

 

Padilla, Antonio Garcia: Perspectives on the Internalization of Legal Education. 51. Journal of Legal Education. 350. 2001.

 

Rathjen, Gregory J.: Impact on Legal Education on Beliefs, Attitudes, and Values of Law Students. 44. Tenessee Law Review 85. 1976.

 

Revelos, C. Nicholas: Teaching Law in Transylvania: Notes from a Different Planet. 45. Journal of Legal Education. 597. 1995.

 

Richard E. Redding: “Where did You Go to Law School?” Gatekeeping for the Professoriate and Its Implications for Legal Education. 53. Journal of Legal Education. 594. 2003.

 

Sahlas, Peter J. and Chastenay, Carl: The Evolution of Law and Legal Education. Russian Legal Education: Post-Communist Stagnation or Revival? 194. Journal of Legal Education. 1998.

 

Song, Sang-Hyun: Legal Education in Korea and the Asian Region. 51. Journal of Legal Education. 399. 2001.

 

Stoffel, Walter A.: Legal Education in Switzerland: An Example of the Continental Style. 51. Journal of Legal Education. 413. 2001.

 

Stearns, Janet Ellen: Reflection on Teaching in Chile. 48. Journal of Legal Education. 110. 1998.

 

Studienjahr 2002-2003. www.ujbk.ac.at/c101/mitteilungsblatt.

 

Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat. 1981.

 

Varga Csaba: Theatrum legale mundi avagy a jogrendszerek osztályozása.

 

Varga Csaba: A felsőfokú jogi oktatás főbb mai rendszerei. Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézete Jogösszehasonlító Osztály. Budapest. 1967.

 

The Harmonization of Federal Legislation with Quebec Civil Law and Canadian Bijuralism. Department of Justice. Ottawa. 1997.

 

Valcke, Catherine: L’enseignement du droit comapré á l’ére de la mondialisation: Les yeux plus grands que la panse? www.crdp.umontreal.ca/fr/productions/conferences/C92.pdf. 2004.

 

Wanda, Boyce Philip: Evolving an Identity of South African Black Law Schools for the Next Millenium. In: Transforming South African Universities. 29. Pretoria. 1999.

 

Woo, Margaret Y. K.: Reflections on International Legal Education and Exchanges. 51. Journal of Legal Education. 449. 2001.

 

Zweigert, Konrad – Kötz, Hein: Introduction to Comparative Law. Third Revised Edition. Oxford University Press. Oxford. 1977. 1998.