Nagy Tamás: Szerény javaslat, avagy a Hibbitts-vita

 

 

Bevezetés

 

 

„In Part I of the Essay, we present the first major part of our argument. In Part II, we present the next major aspect of our argument…Finally, in the conclusion, we conclude our Essay.” (01)

 

 

 

          Jelen írás az eredetiség semmilyen státuszára nem tart –és nem is tarthat- igényt. Szerény szándékai szerint egy vitát kíván ismertetni, ami a chicagói egyetem professzorának, Bernard Hibbittsnek az Interneten közzétett, „Last Writes? Re-assessing the Law Review in the Age of Cyberspace” c. tanulmánya és az abban foglalt javaslat körül bontakozott ki. A javaslat a jogtudományi publikációk jelenlegi –és természetesen elsősorban amerikai- rendszerének radikális átalakítására irányul, s magával a vitával, amelynek az Akron Law Review különszámot szentelt, része annak az általánosabb diskurzusnak –s persze magának a folyamatnak is-, ami az Internetnek a jogi kultúrát átalakító hatására vonatkozik.

          Ezen kívül: a vita ismertetésének keretében és apropóján írásom bepillantást kíván nyújtani az amerikai „law review”-k világába, azok történetének, jelentőségének, funkcióinak, működési mechanizmusaik sajátosságainak töredékes vázlata révén. Szól továbbá az Egyesült Államok jogi kultúrájának olyan perifériálisnak tűnő, ám látens funkcióik által különös –néha már-már abszurd- jelentőségre szert tett intézményeiről, mint amilyen a Bluebook vagy a lábjegyzetek, illetve a kortárs amerikai jogtudomány néhány általános vonásáról. Az alábbi szöveg ugyanakkor több vonatkozásban demonstrációja is annak, amiről –hol érintőlegesen, hol részletesebben- beszél: az elektronikus ön-publikálás céljára készült „hypertext”-nek (annak valamennyi hiányosságával együtt), a lábjegyzetek valamennyi típusának (kivéve az ideológiait; ld. ott), az egységes jogirodalmi hivatkozás-rendszer szükségességének (amelynek szabályai ellen többször vét), s nyilván a publikációs kényszernek (amely nélkül soha nem született volna meg).

          S végül, hogy a fentiek előadása ne tűnjön egészen öncélúnak, a tanulmány lezárásaként óvatos javaslatot szeretnék előterjeszteni a Hibbitts-vita tapasztalatainak hazai hasznosíthatóságát illetően.

 

 

A „law review”-k története: hogyan, miért?

 

 

„Lapot alapítani 23 évesen kell.” (02) Így is történt. A jól ismert elbeszélés szerint (Verne Gyula szíves szóbeli közlése) 1887-ben a Harvard egyetem nyolc ambiciózus hallgatója - köztük olyan leendő nagyságok, mint John Henry Wigmore és Joseph Beale - azzal a szándékkal keresték fel professzorukat, James Barr Ames-t, hogy rávegyék: nyújtson nekik segítséget egy Harvard Law Review-nak elnevezendő folyóirat létrehozásában, legyen annak egyik első közreműködője és tanácsadója.

 

 

 

Ames felismerte a javaslatban rejlő lehetőségeket, és a Harvard Law School Alumni Association pénzügyi támogatását megszerezve útjára indulhatott a folyóirat, amelynek az amerikai jogi akadémia feletti uralma a mai napig tart. (03) Pedig eredeti célkitűzéseik -amint azt a lap induló számának bevezetőjében megfogalmazták- szerények voltak: hírekkel szolgálni mindazok számára, akik a Harvardon tanultak jogot, az ott folyó oktatás iránt érdeklődőket informálni arról, amit a jogászképzés harvardi rendszerének neveztek (ez volt az újonnan bevezetett Langdell-féle esetmódszer), diákesszéket és esettanulmányokat közölni, valamint publikációs teret biztosítani oktatóik tudományos tevékenységének.  A lap rövidesen maga is része lett annak a szisztémának, amit népszerűsíteni akart, és sokak szerint ezzel vette kezdetét az amerikai jogi oktatás „eltudományosítása”.(04) A Harvard Law Review sikere nyomán sorra születtek a már akkor elit jogi karoknak számító iskolák folyóiratai: másodikként a Yale alapított „law review”-t 1891-ben, majd következtek a többiek: Pennsylvania (1896), Columbia (1901), Michigan (1902), és a chicagói Northwestern University (1906). Alig másfél évtized alatt kialakult a követendő minta: az a jogi kar, amelyiknek nem volt önálló „law review” kiadványa, nem is számított igazán.

A fenti történet ma már legenda, tetszetős és adatszerűen helytálló narratíva, de Bernard Hibbitts szerint semmilyen magyarázattal nem szolgál a „law review”-k létrejöttének és hihetetlenül gyors elterjedésének jelenségére (05), holott bizonyos -alább részletezendő- körülmények folytán szinte szükségszerű volt ennek a folyamatnak a lezajlása, s ahogy Roger Cramton is megjegyzi, ha az első lépést nem tette volna meg a Harvard 1887-ben, legfeljebb néhány évvel később ugyanez megtörtént volna valahol máshol.(06) Hibbitts szerint a tradicionális történet két alapvető ponton hiányos. Egyrészt alulbecsüli annak a szerepnek a fontosságát, amit a tudományos publikálás „law review”-k által teremtett lehetősége játszott a XIX. sz. végén a szakmai és tudományos szempontból is marginális intézményekként számon tartott jogi karok elismerésért folytatott küzdelmében, másrészt semmit nem szól azokról a korabeli nyomdaiparban és könyvkiadásban bekövetkezett radikális változásokról, amelyek az ilyen jellegű publikációk finanszírozásának lehetőségét megteremtették az egyetemek számára.

Ami az elsőt illeti: a 19.-20. század fordulóján az egyetemi jogászképzésnek (és így maguknak a jogi karoknak) korántsem volt olyan súlyuk és központi szerepük az Egyesült Államokban, mint ma. Hiába tanítottak már 1815 óta jogot a Harvardon, és működtetett az egyetem 1817-től fogva önálló jogi kart, és hiába nőtt a hasonló karok száma 45-re az 1880-as évek kezdetéig, a legtöbb amerikai jogász még mindig ügyvédi irodákban gyakornokként szerezte tudását, és a formális (egyetemi) jogi oktatást legjobb esetben is csak ennek kiegészítéseként tudták elképzelni.

Nem kevésbé becsülte le a jogi karokat az akadémiai világ sem.(07)

Helyzetük javítása érdekében a jogi karok oktatóinak több dolgot el kellett (volna) érniük: olyan képzést kellett nyújtaniuk a hallgatóknak, amely eltér és jobb az irodákban megszerezhetőnél, a Bar tagjainak szemében is legitim intézménnyé kellett válniuk (értsd: a Bar többi tagjának szemében, hiszen ebben az időben ők maguk is praktizáltak, és emellett vettek részt az oktatásban), meg kellett szilárdítaniuk akadémiai státuszukat, és meg kellett erősíteniük kapcsolataikat volt hallgatóikkal (alumni), ill. azok szövetségeivel (alumni association), hogy pénzügyi támogatást és az akkori hallgatók számára munkalehetőségeket szerezzenek tőlük. A „law review” mint intézmény valamilyen formában és mértékig mindegyik cél eléréséhez segítséget nyújtani látszott.

Mindeközben a nyomdaiparban és a könyvkiadásban olyan változások zajlottak, amelyek még a relatíve szegény jogi karok számára is lehetővé tették önálló kiadványok megjelentetését. Bizonyos technológiai újítások (rotációs nyomdagépek, rongyalapú papírgyártás, stb.) révén a nyomdai költségek a korábbiak töredékére estek vissza, s ennek következtében a kiadók olcsó könyvekkel és újságokkal árasztották el az amerikai piacot.

Az 1880-as évi kb. 2000-ről 1895-ig 5400-ra nőtt az évente kiadott könyvek száma, újságok esetében pedig az 1885-ös 3300 helyett 5100-at jelentettek meg tíz évvel később. A jogi témájú könyvek terén még erőteljesebb emelkedés figyelhető meg: 1880-ban 62 ilyen jellegű könyv jelent meg, 1882-ben 261, 1889-ben 410, 1896-ban pedig már 507, azaz 16 év alatt több, mint nyolcszorosára nőtt a számuk.(08)

Ezzel párhuzamosan -ha az egyetemi képzés és kutatás tágabb környezetét vesszük szemügyre- látható, hogy a századvég Amerikájában a német egyetemi modell egyre növekvő befolyásra tett szert. 1876-ban német mintát követve hozták létre az első „kutató egyetemet” (research university), a John Hopkins University-t, amelynek keretében a tanítás mellett egyre erőteljesebb hangsúlyt kapott az oktatók kutatási és publikációs tevékenysége. Egymás után alapították a folyóiratokat szinte minden tudományterületen, s ez a folyamat több egyetem esetében önálló kiadó felállításához vezetett (ld. John Hopkins-1891, Chicago-1892, Columbia -1893). Ezek a fejlemények a jogi karok világát sem hagyták érintetlenül: egyszerre jelentkeztek kényszerként és lehetőségként. A tudományos jelenlét folyamatossá váló követelménye ugyan külön teherként nehezedett a jogászképzésre, de ezzel együtt a tényleges akadémiai integráció esélyét is nyújtotta. Az egyetemek által szponzorált „law review”-k megjelentetése pedig mindkét feladat megvalósításának megfelelő tereként tűnt fel.

A fentiek alátámasztják Hibbitts azon következtetését, hogy a „law review”-k megjelenése és elterjedésének jelensége nem tekinthető véletlennek, és a "keeping up with Harvard" jelszavára sem egyszerűsíthető le, sokkal inkább magyarázható a korszak egyetemi-tudományos követelményeinek és a technológiai fejlődés lehetőségeinek együttes folyományaként. (Azzal együtt, hogy magának a Harvardnak az elsősége sem előzmények nélküli: Charles Eliot vezetése alatt az egész Harvard kutató egyetem jellege erősödött meg, a jogi kar dékánjaként pedig Christopher Columbus Langdell a mai napig ható érvénnyel forradalmasította az amerikai jogi oktatatást az esetmódszer bevezetésével, az említett James Barr Ames pedig mondhatni prototípusa volt a minimális gyakorlati tapasztalattal rendelkező, egész életüket a kutatásnak és oktatásnak szentelő jogászprofesszoroknak. A tradicionális presztízs mellett leginkább ennek a három embernek és az általuk megtestesített szellemiségre fogékony diákoknak köszönhető a Harvard vezető szerepe.)

 

 

A kritika (mint autoimmun-reakció – vagy majdnem az)

 

„There are two things wrong with almost all  [law review]  writing.

 One is the style. The other is its content.”

                                           Fred Rodell (09)

 

Ha éppen nem azzal vannak elfoglalva, hogy teleírják, akkor szidják (és/vagy védik), sőt, időnként éppen azzal írják tele, hogy szidják (és/vagy védik).(10) A „law review”-k szidalmazása (és/vagy védelmezése) szinte az intézmény megszületésétől kezdve az amerikai jogi akadémia tagjainak körében afféle állandó foglalatosságnak tűnik, mintha egyfolytában valami furcsa „meghalt a király, éljen a király”- játékot játszanának. A játékban kivétel nélkül mindenki részt vesz: elméleti és gyakorlati jogászok, bírák és ügyvédek, dékánok és hallgatók, szerkesztők és volt szerkesztők, és ugyanígy a „law review”-k minden vonása – formájuk, tartalmuk és működésük rendszere egyaránt – igen éles viták tárgya. E viták külön érdekessége – gyakran egzotikus (értsd : belterjes) voltukon túl -, hogy a szereplők változnak, a kritikai (és védelmi) érvek viszont sokszor öröklődni látszanak. (Részletesen ld. később, ám a mondottakat illusztrálandó álljon itt 3 tanulmánycím : „Goodbye to Law Reviews” – Fred Rodell, 1936; „Goodbye to Law Reviews – Revisited” – Fred Rodell, 1962; „Goodbye to Fred Rodell” – Wright, 1980.)

Bernard Hibbitts szerint történetileg szemlélve a kritikai megnyilvánulásoknak három nagy – és egyre erősödő – hullámát lehet megkülönböztetni.(11) Az első kb. 1905 és 1940 közé tehető, tehát egybeesik a „law review”-k fejlődésének és terjedésének korai szakaszával (és valószínűleg éppen e jelenség által kiváltott reakcióként értelmezhető leginkább). 1900 és 1937 között 7-ről 50-re emelkedett a folyóiratok száma (12), az Illionois Law Review szerkesztői pedig már 1906-ban arról panaszkodtak, hogy „az általános jellegű „law   review”-k piaca mára teljes mértékben telítődött…”(13). A korabeli kritika nem csak azt kifogásolta, hogy egyre több és több „law review” jelent meg, hanem azt is, hogy ezzel párhuzamosan kialakult azok formájának - szerkesztésének, stílusának, megjelenésének, sőt, tartalmának is egyfajta uniformitása, azaz egyformán néznek ki és épülnek fel, ugyanúgy írnak mindegyikbe, és igen gyakran ugyanarról. Még olyanok is szóvá tették ezt, mint az „alapító atyák” egyike, John Wigmore, aki a Harvard Law Review születésének 50. évfordulóján még egyszerűen a „tudományipar” tömegtermelésének rovására írta a „law review”-k unalmas egyhangúságát.(14) Fred Rodell már minden tekintetben sokkal radikálisabban fogalmazott (15): a „law review”-k valamennyi hibáját (a szerkesztők konzervativizmusát, a szellemtelen és érdektelen egyformaságot, a lábjegyzetek hihetetlen és teljesen fölösleges áradatát stb.) a kizárólag az előmenetelükkel törődő professzorok, az álláshajhászó diákszerkesztők és az „ötletrabló” jogi cégek kollektív és önös érdekeinek tulajdonította.(16) (Ironikus módon egyébként éppen Rodell írása lett a téma irodalmának a jogtudományi folyóiratok által minden bizonnyal legtöbbet idézett cikke.)

Hiába azonban a kritika első hullámába tartozók minden támadása, a „law review”-k az első 50 év után is még mindig a fellendülés és terjeszkedés időszakát élték, így az intézmény védelmezőinek és apologétáinak hangja erősebbnek bizonyult (17), s a meglévő folyóirat struktúrában -néhány kisebb változtatástól eltekintve(18)– semmilyen érdemi reformra nem került sor.

          A radikális változások hiánya a támadások első menetének kifulladását követően szükségszerűen vezetett a viták újbóli megélénküléséhez. (Némi szünettel, persze, egy világháború mégiscsak világháború.) Az 1950-es évekre a korábban megoldatlan problémák mellé ráadásul újabbak is felsorakoztak.

(ad1) Minden korábbinál nagyobb áradatban jelentek meg jogtudományi publikációk. A „law review”-k száma 1951-ben már elérte a 76-ot (19), azaz a még a háborút is magában foglaló évtized végére közel másfélszer annyi ilyen jellegű folyóirat látott napvilágot, mint a ’30-as évek végén.

(ad2) Az 1950-es évekre a jogi karok oktatóival szemben támasztott publikációs követelmények – amelyek a XIX. sz. végétől már legalábbis erőteljes ösztönzés formájában fennálltak – jelentős mértékben szigorodtak. A „publish or perish” („publikálj vagy pusztulj”) irányelv (20) kísértete járta be az egyetemi világot, s a jogi karok számára sem volt menekülés. Az American Association of Law Schools (AALS – az amerikai jogi egyetemek szövetsége) 1959-ben formális mérceként is rögzítette az egyetemi oktatók kutatási és publikációs kötelezettségét. A jogtudományipar elsődleges fórumaiként szolgáló „law review”-k piacán ez szintén új helyzetet teremtett.

(ad3) Erre az időre az az –egyébként minden más tudományterületen páratlan– folyamat is lejátszódott, melynek során a „law review”-k szerkesztését (a megjelentetendő cikkek listájának összeállításától a kéziratok korrektúrázásáig bezárólag) teljes egészében hallgatók, ún.„student-editor”-ok (azaz diákszerkesztők) vették át. Az oktató-kutató gárda tagjai számára pedig kizárólag a tanácsadói szerep maradt. A szervezeti és tudományos ranglétrán való előmenetelükben ily módon bizonyos hallgatói döntésektől is függővé vált oktatók kezdték túlságosan is bizonytalanként megélni ezt a helyzetet, így innen datálható a folyóiratok hallgatók általi szerkesztésének valóban radikális kritikája.

(Amihez kellő támadási felületet azok a változások szolgáltattak, amelyek a korabeli amerikai jogtudományi diskurzus természetében bekövetkeztek. A korábban a publikációs tematika javarészét kitevő doktrinális írások rovására a jogfilozófiai és a korai interdiszciplináris kutatások, valamint a háború utáni Egyesült Államok világpolitikában játszott szerepéből is következően a nemzetközi jogi témák térnyerése figyelhető meg, amelyekhez –az egyre erősödő kutatói közmegegyezés szerint– a diákszerkesztők hozzáértése végképp elégtelen.) (Részletesen ld. később.)

(ad4) Az ’50-es-’60-as évek fordulójára a „law review”-k már nemcsak az oktatók-kutatók, de a hallgatók számára is jóval többet jelentettek, mint egyszerű folyóiratokat. Azon túl, hogy a szerkesztőségi munka pedagógiai-szocializációs hasznát is általánosan elismerték, a jogászi álláspiac egyik spontán kiválasztási mechanizmusának intézményei lettek: diákszerkesztőként egy „law review” létrehozásában közreműködni rangot jelentett, és mind a tudományos utánpótlást szervező egyetemek, mind az ügyvédi irodák, cégek számára afféle minőségi biztosítékokként funkcionáltak. (21) A ’60-as éveknek az az egalitarianizmusa, ami az egyetemek falain belül és azokon  kívül egyaránt megfigyelhető volt, a szerkesztőségi tagok kiválasztásának elit-jellegét sem hagyhatták érintetlenül. (A kiválasztás az elsőévesként legjobb eredményeket elért hallgatók közül történt.) Ebben a tekintetben a támadások célkitűzése az elitizmus megszüntetése és egy olyan nyitottabb és „igazságosabb” szelekciós mechanizmussal történő felváltása volt, amely minél több hallgató számára biztosította volna a részvétel lehetőségét. (Olyan folyamat indult meg ezzel, amely a ’80-as években az „affirmative action” intézményének alkalmazásához vezetett a „law review”-k világában is.)(22)

          A támadások e második hulláma sem eredményezett a meglévő szisztémát alapjaiban átalakító változásokat. Néhány újítás természetesen felfedezhető: a szimpózium-különkiadások és tematikus számok egyre népszerűbbekké váltak, az általános (general) „law review”-k mellett egyre több specializált folyóirat jelent meg, több olyan folyóirat is született, amelyek a más tudományterületeken egyedül elfogadhatónak tekintett „peer review” rendszert alkalmazták (ilyen pl. a mai napig az egyik legjobbnak tartott folyóirat, a Journal of Legal Studies, amit Richard Posner alapított még a ’60-as években), megreformálták a diákszerkesztők kiválasztásának módszereit is, de sem a fenti újítások, sem a Stanford Law Review úttörő vállalkozása (miszerint színes borítóval jelent meg) nem igazán nevezhetők forradalmiaknak.

          Ennek következtében nem meglepő, hogy újabb átmeneti szünet után a ’80-as évek közepén a rendszer valamennyi feszültsége újra a felszínre tört, és az alább részletezendő körülmények folytán talán az sem, hogy a vita minden korábbinál hevesebb, terjedelmesebb és retorikájában élesebb formát öltött. 1985-től napjainkig alig 10-15 év alatt több írás született a témában, mint a megelőző száz év alatt összesen, és a résztvevőknek nemcsak a száma, de a névsora is igen tiszteletreméltó. A kritikai megnyilvánulások kiváltó okául és egyben támadási célpontjául is szolgáló problémák között régieket és újakat egyaránt felfedezhetünk.

(ad1) Újra a mennyiség: az elmúlt 30 évben a „law review”-k száma ismételten megsokszorozódott, immáron azonban elszakadva a korábbi mintától, ami összefoglalható volt abban a megállapításban, hogy csak az a jogi kar számított igazán, amelynek volt „law review” kiadványa. Ma már egy kiadvány nem kiadvány. Ismét a Harvard mutatott példát azzal, hogy a Harvard Law Review mellett mostanra kilenc másik jogtudományi folyóiratot is megjelentet. Az elit jogi karok igen hamar követték ezt a gyakorlatot, így az 1966-os 102-ről 1995-re 382-re emelkedett a különböző „law review”-k száma.(23) E példa nélküli növekedés már önmagában véve is számtalan kritikát váltott ki, de ami ennél fontosabb, hogy a publikációk színvonalának ezzel fordítottan arányos csökkenése is állandó aggodalom tárgyává lett.

Kitérő 1

Számok, avagy mi az, hogy túl sok és/vagy kevés

 

„Where is the need for this ocean of ink?”

                                   Howard Denemark (24)

 

„’Let your words be few’, said Solomon himself,

but the legal scholars continue to exalt quantity.”

                                       Kenneth Lasson (25)

 

 

(1)   2001-ben az Egyesült Államokban 185, az American Bar Association által elismert jogi kar működik, az AALS adatai szerint 8827 főállású oktatóval, akik évente kb. 40.000 hallgatót tanítanak. (26)

 

(2)   A jogászok száma 1947-48-ban 169.000 volt, 1990-91-ben már 770.000, ami azt jelenti, hogy az egy jogászra jutó lakosok száma 790-ről 320-ra csökkent. (27) 1986-ban az akkori 660.000 jogász szolgáltatásainak összmértéke kb. 50 billió dollár volt.

 

(3)   1983-ra a „law review”-kban megjelent publikációk együttes oldalszáma meghaladta a 150.000-et, 1998-ban pedig már a 250.000-et. Egyes folyóiratok évente több, mint 2000 oldalon jelennek meg, a Yale Law Journal 1990-91-es évfolyama 2820 oldalt tett ki. (28)

 

(4)   A „law review” rendszer évente kb. 10.000 hallgatót foglalkoztat szerkesztőként. A Stanford Law Review negyevnötödik évfolyamának szerkesztésében 151 hallgató vett részt. (29)

 

(5)   Cass R. Sustein, a Harvard Law Review-ban 1989-ben megjelent tanulmányában 36 kollégának és 7 „workshop”-nak mondott köszönetet a segítségért. (30)

 

(6)   A Harvard Law School könyvtára 1992-ben 1.490.728 kötetet mondhatott magáénak. Ugyanebben az évben e könyvtár költségvetése 6.906.157 dollár volt. Ez mostani árfolyamon (2001. április) 2.064.940.943 magyar forintnak felel meg. (31)

 

(7)   A Harvard Law School éves tandíjként az1999-2000-es tanévben 25.000 dollárt kért a hallgatóktól (7.475.000,-Ft). Egyéb kiegészítő költségekkel együtt egy diáknak a Harvard elvégzéséhez évente 40-50.000 dollárra lehet szüksége.

      A 2000-2001-es tanévben 1000 dollárral emelkedett a tandíj összege.(32)

 

(8)   A Harvard –ahogy más egyetemek is- készséggel nyújt segítséget hallgatói számára, hogy azok a tandíjat ki tudják fizetni. Külön hivatalt (Financial Aid Office) hoztak létre a hallgatói kölcsönök intézésére. A hivatal szolgáltatásait 1999-2000-ben a diákok kb. 80%-a vette igénybe. Az ily módon folyósított kölcsönök összege több, mint 6.000.000 dollárra rúgott. „This was made possible due to the generous contributions of Law School graduates and friends, both in the form of endowed scholarship ang annual giving.” Ez egy szép amerikai mondat. (33)

 

 

 

(9)   A Harvard jogi karán jelenleg 140 oktató 1900 diákot tanít, azaz egy oktatóra 13,5 hallgató jut. (Az egyetem egészének oktatói gárdája 1800 főből áll, az egyéb munkatársak száma 9.700, 18.500 hallgatójuk van, akik közül 2800 nem amerikai állampolgár.) (34)

 

(10)             Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának jelenlegi 9 tagja közül 5 végzett a Harvardon. (35)

 

(11)             Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága először 1917-ben hivatkozott egy döntésében egy „law review”-ban megjelent tanulmányra. (Adam v. Tanner, 224 US 590, 606, 613 (1917). (36)

 

(12)             Egy 1992-es felmérés szerint 1986-90 között a szövetségi bíróságok évente változó jelleggel, de nem kevesebb, mint 1544-szer, és nem több, mint 2590-szer idéztek „law review”-kban megjelent hallgatói (!) írásokat. (37)

 

(13)             1985-ös adatok szerint az amerikai jogi karok „véglegesített” oktatóinak 40%-a 1980 és 1983 között nem publikált semmit. (38)

 

      (13+1)  A szerzők az amerikai „law review”-kban megjelentetett tanulmányaikért    

                   átlagosan 5-800 dollár honoráriumot kapnak.

 

          (ad2) A ’70-es évek közepétől kezdődően a jogi karok oktatóinak-kutatóinak szakmai és szervezeti karrierje tekintetében a publikációs tevékenység minden más meghatározót messze megelőző fontosságú tényezővé lépett elő. Az egyetemi státuszok véglegesítésének (tenure) és a kinevezéseknek (promotion) szinte kizárólagos mércéjévé vált a tudományos munka. Ezt mutatja az is, hogy míg 1968 és ’73 között összesen 8 esetben tagadták meg a jelölt véglegesítését elégtelen kutatói tevékenységre hivatkozva, addig a következő 5 évben már huszonnégyen voltak kénytelenek hasonló döntést elszenvedni. (39) Ily módon tehát –„a nemzetközi helyzet fokozódásával”– a diákszerkesztőknek egyre nagyobb befolyásuk lett az egyetemi oktatók karrierlehetőségeire, és ez érthetővé is teszi, miért reagáltak ez utóbbiak egyre idegesebben a szerkesztés valamennyi hiányosságára, különös tekintettel a publikálandó tanulmányok kiválasztásának „önkényességeire” – leginkább az „elit” folyóiratok gyakorlatában -, amelyek véglegesen valószínűleg egyetlen cikket sem tudnak „eltüntetni” a piacról, de a „nem jegyzett” folyóiratokban való megjelentetésre kárhoztatás révén azok publikációs értékét jelentős mértékben csökkenteni tudják, sok esetben méltatlan egyenlőtlenségeket teremtve ezzel.

E szerkesztőségi gyakorlatok szinte minden elemét érték támadások, melyek szerint: a szerkesztők hozzáértés hiányában gyakran irreleváns, másodlagos szempontok alapján hozzák meg döntéseiket (nem a benyújtott írás tényleges értékét veszik figyelembe, mivel azt nem is tudják felmérni, hanem a szerző ismertségét, reputációját, az intézmény presztízsét, a szerző által hivatkozott „nagy nevek” listáját (40) vagy éppen a lábjegyzetek számát (41)). Ismételten leginkább az „elit” folyóiratok szerkesztőivel kapcsolatban merült fel az a kifogás, hogy egyértelműen elfogultak saját intézményük szerzői javára.

 

 

 

 

 

 

          A szelekciós mechanizmusokon túl a hallgatók tényleges szerkesztői tevékenysége is gyakran vált ki ellenérzést: szinte újraírják a cikkeket, újabb és újabb fölösleges javításokat eszközölnek a szövegen –akár önhatalmúlag, akár többször „visszadobva” az írást-, szolgai módon alkalmazzák a Bluebook előírásait, mindezek okán rengeteg idő telik el egy cikk beküldése és az esetleges megjelenés között, ami gyakran azzal jár, hogy az írás elveszti közvetlen aktualitását (s ez az akadémiai piac kíméletlen versenyében jelentős veszteségnek számít), s lehetne tovább sorolni a kifogásokat. (42)

(ad3) A ’70-es évek végén a diákszerkesztők hatalomátvétele a „law review”-k terén azzal vált, ha lehet még teljesebbé, hogy a tanácsadói szerepre kárhoztatott oktatói gárdától véglegesen függetlenítették magukat, immáron mindennemű külső segítség, véleménykérés nélkül hozva meg döntéseiket. Az „elnyert” függetlenség pedig sokak szerint megváltoztatta a szerző-szerkesztő viszonyt is. A legtöbb ingerültséget annak a gyakorlatnak a teljes megszüntetése okozta, amelynek értelmében ha egy folyóirat nem fogadott el közlésre valamilyen kéziratot, akkor azt szokás volt megindokolni. Ezzel a „peer review” rendszerre hasonlító elemek mindegyike eltűnt a jogtudományi publikációk világából.

(ad4) A tudományos publikálás iparszerűvé válásával a jogtudományi folyóiratok szerkesztőire is egyre nagyobb nyomás nehezedett. Olyan professzionális szintű szerkesztési munkát vár el tőlük a szakmai közösség, amelynek ellátása – mégha csak részlegesen képesek is megfelelni a követelményeknek – teljes embert kíván.

Az oktatásban és a szerkesztőségi munkában való együttes részvétel egyre inkább megoldhatatlan feladatot jelent a diákszerkesztők számára, aminek következtében már mindkét tábor tagjai megkérdőjelezték e tevékenység hagyományosan elismert pedagógiai hasznát. (43)

(ad5) A jogtudomány utóbbi évtizedekben bekövetkezett „interdiszciplináris fordulata” további két szempontból is felerősítette a „law review”-k szerkesztési gyakorlatával szembeni támadásokat. Egyrészt még hangsúlyosabbakká váltak azok a kifogások, amelyek szerint a nem szigorúan doktrinális írások értékének megítélésére a diákszerkesztők képtelenek, lévén, hogy más tudományterületeket illetően végképp semmilyen megbízható ismerettel nem rendelkeznek, másrészt az interdiszciplináris kutatásokat folytató szerzőket fokozottan érzékennyé tette a diákszerkesztők hatalmával szemben az, hogy más tudományos értelmezői közösségekben a „law review”-k által folytatott gyakorlat ismeretlen, sőt, gyakran tartják ez utóbbit egyenesen nevetségesnek. (44)

(ad6) Az említett interdiszciplináris fordulat azonban nemcsak a szerzők, hanem a „szakma” tiltakozását is kiváltotta a „law review”-kkal szemben, mondván, hogy azok megszűntek bármi hasznosítható ismerettel szolgálni a mindennapi joggyakorlat számára. (45)

 

Kitérő 2

Tartalom, avagy gyakorlat vs. elmélet és hovatartozás

 

„As a practitioner, I benefit very little from academic literature….The greatest problem is that most of the academic literature does not address the problems that arise in my practice. I am not sure that most law professors have much of a sense of (or care) what these legal issues are.

                                       Harry T. Edwards (46)

 

 

 

 

 

 

 

„Then there is a wild literature…In which law professors in inmensely long articles subject legal text to the hermeneutic techniques of postmodernist literary theory. No judge could get anything out of that literature…but where is it written that all legal scholarship shall be in the service of legal profession?”

                                                                                                                                                   Richard A Posner (47)

 

 

          A jogtudomány jellegével és szerepével kapcsolatos kritikai észrevételeknek is évtizedes hagyománya van az amerikai jogéletben, de a jog elméleti megközelítéseinek különösen éles kritikája a praxis képviselői részéről a legutóbbi idők terméke. A kifogások lényegét jól visszaadja Edwards bíró idézett megjegyzése: a jogtudomány jellegének, központi témáinak, stílusának, stb. megváltozása következtében megszűnt bármilyen segítséget nyújtani a gyakorló jogászok számára, és öncélú belterjes akadémiai „fecsegéssé”  vált. S bár a jogtudomány e fordulatát teljesen különböző módon lehet értékelni, tényét azonban nehéz volna tagadni. Az újabb keletű jogtudomány e kárhoztatott jellege a külső szemlélő számára is rögtön feltűnhet, elég, ha néhány 80-as, 90-es évekbeli „law review” számot átlapoz. E szemlélő, különösen, ha európai –mint például arról Reinhard Zimmermann beszámol (48)- a józan ész és az angolszász jogi gondolkodás hagyományainak ismeretében azt várná, hogy az esetjogi módszer  pragmatikus szemlélete az uralkodó. Ehelyett: konkrét esetek és döntések elemzésével ritkán fog találkozni, láthatja, hogy a jog gyakorlati alkalmazásának kérdései háttérbe szorultak, a meghatározó szemléletmód pedig sem a józan észé, sem a pragmatizmusé. Különösen szembeötlő a „klasszikus” doktrinális jogtudomány visszaszorulása: egyes felmérések szerint a nevesebb folyóiratokban a doktrinális tematika aránya az 1976-80 közti időszak 60%-os jelenlétéről 1990-re 34%-ra esett vissza. (49)  Ezt a tendenciát rögzítik a Balkin-Levinson szerzőpáros által a „jogi idézettan” („legal citology”) „alapító atyjának” kinevezett  (50) Fred R. Shapiro vizsgálatai is. (51)

Shapiro két listát állított össze: az egyik minden idők legtöbbet idézett 100 jogtudományi publikációját sorolja fel, a másik pedig az 1982 és 1991 közötti időszak 100 legtöbbet hivatkozott írását. A listák összevetése megdöbbentő jelenségre derít fényt: az elmúlt két évtizedben az amerikai egyetemi jogászság társadalmi összetétele, jogszemlélete  -s ezen keresztül a jogtudomány jellege- tekintetében radikális változások következtek be. Ezek egyik aspektusa demográfiai természetű:  míg a minden idők legtöbbet idézett cikkeinek sorában összesen hármat  írtak nők, és egy származik valamilyen kisebbséghez  tartozó szerzőtől, addig az újabb lista egészen más képet mutat: 29-et írtak nők, és 19-et afro-amerikaiak, latinok és ázsiai-amerikaiak. E két szempont kombinálása révén pedig azt láthatjuk, hogy a második lista által felsorolt 103 tanulmány közül 39 származik olyan szerzőktől, akik a WASP kategóriájába nem sorolhatók be. (Sőt, ha csak az 1986-91 közötti periódust vesszük szemügyre, akkor ez az arány 51:28-ra módosul, amit akár olyan módon is lehet értelmezni, hogy ma az egykori „kirekesztettek” vették ét a „hatalmat”.) Ha a politikai elkötelezettséget is megjelenítő irányzatokhoz való tartozás szempontjából elemezzük a listákat, akkor 3 ilyen irányzat –feminizmus, kritikai jogi mozgalom, critical race theory- térhódítása figyelhető meg: a pontos besorolás ugyan nehéz –mondja Shapiro-, de számításai szerint 45 írás köthető e 3 irány valamelyikéhez, ami (figyelembe véve, hogy nem állítható, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalom a baloldal, a feministák vagy a kisebbségek kezében lenne) legalábbis váratlan fejlemény.

 

Az adatok alapján még egy interdiszciplináris irányzat tűnik meglehetősen erősnek: a jog gazdasági elméletének erejét 12 tanulmány demonstrálja minden idők legtöbbet idézettjei között (Ebből Ronald Coase: „The Problem of Social Cost” c. cikke az első helyen, és további három az első 25-ben.) Mindehhez hozzátéve a „law and society” mozgalom két reprezentatív írását az első 15-ben, igazoltnak látszik az az állítás, hogy a doktrinális jogtudomány helyét –legalábbis az „elit” jog karok folyóirataiban, hisz a „minden idők”-re vonatkozó lista 100 publikációjából 60 (!) jelent meg a Harvard és a Yale neve alatt- fokozatosan a jogtudomány interdiszciplináris megközelítései vették át. Ezt a gyakorlati jogi élet képviselői igen fájlalják, mondván, hogy így a ’law review”-k a legelemibb funkciójukat sem tudják betölteni –senki nem olvassa őket. (52)

          A fentieken túl a kortárs amerikai jogtudomány további két jellegzetessége is rögzíthető: egyrészt –döntően ideológiai alapú- fragmentarizáltsága, mászrészt –Zimmermann kifejezésével- „szűklátókörűsége”. Az első Posner szerint az 1960-as évek elejének fejleményeire vezethető vissza. (53) Egészen addig a jogi karokon megjelenő politikai meggyőződések a konzervativizmus és a liberalizmus szalon(képes) változatainak spektrumán belül mozogtak. Azóta viszont az anarchista szélsőbalos ideológiáktól a keresztény fundamentalizmusig minden megtalálható, s ez egyet jelent a különböző klikkek közötti dialógusképtelenséggel, de ha még az „extrém” szélsőségektől eltekintünk is, láthatjuk, hogy az „establishment” olyan egyaránt elismert tagjainak sincs mondanivalójuk egymás számára, mint pl. Dworkin és Bork, lévén köztük „végtelen” az ideológiai távolság.

          Az amerikai jogtudomány „szűklátókörűsége” pedig triviálisan annyit tesz, hogy nemigen látnak túl földrészük határain, ezt mutatja pl. az összehasonlító jog viszonylag csekély súlya vagy az is, hogy még azokban az esetekben sem látszanak felhasználni a nem-amerikai –német, francia, brit- jogtudomány belátásait, amikor pedig a téma lehetőséget adna rá.

 

(ad7) További kritikára adott okot, hogy a jogtudományi publikációknak nemcsak a tartalma, de a jellege is megváltozott. A változások legtöbb ellenérzést előidéző eseményei a cikkek terjedelmének radikális növekedése és „agyonjegyzetelése” voltak.

Ami a tanulmányok hosszát illeti: Lawrence Church vizsgálatai szerint a Wisconsin Law Review által publikált írások átlagos oldalszáma 1936-37 és 1988 között 13-ról 44-re emelkedett.(54) Ami a lábjegyzeteket:

 

Kitérő 3

Lábjegyzetek avagy min áll (vagy bukik)?

 

„His footnote form is a little idiosyncratic.”

                                   Howard Denemark (55)

„If footnotes were rational for of communication, Darwinian selection would have resulted in the eyes being set vertically rather then an inefficient horizontal plane.”

                                              Fred Rodell (56)

 

 

A jelenlegi rekord 4824 (négyezer-nyolcszázhuszonnégy). Arnold S. Jacobs, Esq. Ennyi lábjegyzetet csatolt a New York Law School Law Review-ben megjelentetett 491 oldalas tanulmányához. Ezzel második helyre szorította vissza az addig vezető Dean Jesse Chopert, aki –a fenti teljesítményhez viszonyítva- csak 1611 lábjegyzetre volt képes egy 208 oldalnyi szövegben. (57)

 

 

Csoportküzdelmekben pillanatnyilag a Georgetown Law Journal szerkesztősége áll az élen, akik együttes erőfeszítésének eredménye 3917 jegyzet egy 585 oldalas íráshoz kapcsolva. (58) És ezek csak cikkek.

Azzal a tendenciával párhuzamosan, hogy az amerikai jogi karokon az előmenetel szinte kizárólagos mércéjévé a publikációs tevékenység vált, egyesek felfedezni vélik egy másik folyamat kibontakozását is, melyben a jogtudományi közlemények értékének és szerzőik felkészültségének lényeges mutatójává válik a főszöveghez csatolt hivatkozások száma. (59) (Természetesen az idézett szerzők névsora sem elhanyagolható, már kellő reputációval rendelkező auktorok társaságában mégiscsak jobban érzi magát az ember, mint „a rettenetes nagy hamu alatt”. És fordítva: azon szerzők, akik számára „a művészi tökélyre fejlesztett lábjegyzetelés már simává tette az utat a kinevezés és véglegesítés felé” (60) és révbe értek, már megtehetik, hogy lényegesen kevesebbet hivatkozzanak másokra, azaz nekik már nem kell megfogadniuk –figyelem, idézem, de pontatlanul- Richard Posner tanácsát: „Minden állításodat támaszd alá valamilyen autoritással.”)

A „lábjegyzet-játékot” így elsősorban a fiatal kutatók kénytelenek játszani, ha minden jól megy, kölcsönösségi alapon elősegítve ezzel egymás idézettségi mutatóinak a javítását is, ami szintén lényeges része a véglegesítésért folytatott küzdelemnek. (A játéknak külön szabályai vannak, amelyeket legtalálóbban a Balkin-Levinson szerzőpáros foglalt össze a „Hogyan gyűjtsünk idézeteket és befolyást mások felett?” c. írásában. (61) Példa: „1. számú szabály: Győződjön meg róla, hogy a Harvard, Yale vagy a University of Chicago jogi karainak valamelyikére jár(t)…, 2. számú szabály: Publikálja valamennyi cikkét a Harvard Law Review, a Yale Law Journal vagy a University of Chicago Law Review valamelyikében…5. számú szabály: Ha valahova el akar jutni az ember, sokat segít, ha már ott van.” (62)

A lábjegyzet intézménye a maga egyszerű manifeszt funkcióján túl –miszerint elő kell segítenie a kérdéses tanulmány állításainak és hivatkozott forrásainak azonosíthatóságát az egyedi olvasó által-, a látens funkciók „halmozásának terepe” lett, mivel a szerzők felismerték, hogy a lábjegyzetek megfelelő manipulálása jelentős mértékben elősegítheti akadémiai előmenetelüket, illetve –hogy ne csak a rendszer kétes elemeit vegyük szemügyre- számos olyan gondolat, szándék, elkötelezettség megjelenítésének eszközei lehetnek, amelyeket a főszöveg, az akadémiai konzervativizmus szellemének megfelelően nem bír el. Lábjegyzetek rejtekutain lopakodik az amerikai jogi kultúra dekonstrukciója. A fentiek okán, valamint annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy a „névtelen” folyóiratok esetében –melyek számára gyakran okoz nehézséget a kellő oldalszámú kézirat begyűjtése lapzártáig- a szerzők és a szerkesztők közös érdeke a tanulmányok hosszának növelése, elegendő számú jegyzet „hozzáadása” révén, az egy cikkre jutó lábjegyzetek száma exponenciálisan növekedett az elmúlt évtizedekben. (Sőt, új mértékegységként feltalálták a lábjegyzetek „sűrűségi kvóciensét” (nem vicc) (63), azt a hányadost, amelyet úgy kapunk meg, hogy a lábjegyzetek sorainak számát elosztjuk a teljes szöveg sorainak számával.) S ha egy üzlet beindul: új műfaj, s ehhez tartozó műfajelmélet született. Arthur D. Austin nyomán az alábbi kategóriákba sorolhatók a hagyományostól eltérő lábjegyzetek változatai: a) díszítő, b) ellenőrizhetetlen, c) ideologikus, d) önhivatkozó, e) transzdiszciplináris. (64)

a)      A jegyzetek e típusa a jogtudomány terén addig szokatlan és leginkább egzotikus forrásokra történő hivatkozásokat tartalmaz. Különösen népszerűek lettek az utóbbi időben a pop- és rockdalok szövegeire való utalások, továbbá kimeríthetetlen forrással szolgálhatnak „jog és-” irányzatok. (Ez utóbbi legegyszerűbb példája, amikor a jog gazdasági elméletének szerzői matematikai képletekkel, grafikonokkal és diagramokkal „dúsítják” szövegeiket.)

 

 

 

 

b)      Az ellenőrizhetetlen hivatkozásoknak két alaptípusa különböztethető meg. Az első, amely során kollégákkal folytatott beszélgetésekre hivatkozik a szerző. S bár valóban előfordulhat, hogy informális társalgások révén születik meg valamilyen gondolat, vagy jut valamilyen lényegi információ a szerző birtokába, az efféle beidézések kelleténél gyakoribb alkalmazása gyanút kelthet maga iránt. A második típus ennél  is rosszabb, és „Szerzői Jegyzet” néven ismeretes. Ez utóbbi létrejötte a jogi akadémia tagjainak a „peer review” szisztéma teljes hiánya által okozott frusztrációjából eredeztethető. Ugyanis: a jogtudomány képviselői annak érdekében, hogy ne kizárólag inkompetensnek tekintett joghallgatók minősítsék írásaikat, tétova kísérletet tettek „egy árnyék peer-review rendszer” kialakítására, melynek a külvilág felé irányuló megjelenési formája a szerzői jegyzet. Ebben a szerző felsorolja mindazon –lehetőség szerint minél nevesebb- kollégáinak nevét, akik tanulmányának kéziratát előzetesen olvasták, és meglátásaikkal termékenyen hozzájárultak a szöveg végleges formájának kialakításához. E felsorolások viszont lehetnek akár fiktívek is, illetve –hogy ne azonnal a legrosszabbat kelljen feltételezni- egyszerűen eltúlozhatják a kollégák valós közreműködésének arányait, és a szerkesztők számára –vonatkozó Bluebook előírás híján végképp- ellenőrizhetetlenek.

c)      Az ideologikus jegyzetek egyrészt a mélyen átpolitizált egyetemi világban jelentőséggel bíró politikai hovatartozások demonstrálásának színterei, másrészt a „térítés” szelíd eszközei („footnote evangelism”). A jegyzetek  e válfaja leginkább a feminizmus híveinek körében kedvelt. (Elég korrekt ez politikailag?)

d)      Illik vagy sem, egyes felmérések szerint (65) a hivatkozások kb. 8-10%-a önhivatkozás. Ez nemcsak az önbizalmat, de –a praktikum és az ego együttélésének szép példájaként- az idézettségi mutatót is növeli.

e)      A jogtudomány interdiszciplináris fordulata nyomán a „gyanús” jegyzetek egy további típusa is létrejött, amely más tudományterületek eredményeihez kapcsolódik, s amely helytállóságának ellenőrzése gyakran meghaladni látszik a folyóiratok diákszerkesztőinek felkészültségét.

                   Mindezek alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy a lábjegyzetek bekerültek az amerikai jogélet perifériálisnak tűnő, de a maguk módján mégis különös jelentőséggel bíró intézményeinek a sorába, nem beszélve azokról az esetekről, amikor egy-egy jegyzet fontosságát tekintve ténylegesen a „köré épülő” szöveg fölé nő, mint pl. az a United States v. Carolene Products Co. ügyben hozott döntés 4. számú jegyzetével történt. (66)

 

 

 (ad8) Sokak véleménye, hogy a „law review” szerkesztés színvonalának hanyatlását idézte elő a ’60-as évek egalitariánus szellemének terjedése az egyetemeken. A „law review” szerkesztőségekre nézve ez azzal a következménnyel járt, hogy a ’70-es évek végétől kezdődően a korábbi „elitista” szemléletű kiválasztási mechanizmusok elvesztették kizárólagosságukat, és a szerkesztőségek lehetővé tették „önkéntesek” jelentkezését (mint pl. a Stanford és a Yale jogi karain), ill. a ’80-as években az „affirmative action” intézménye révén megnyitották kapuikat a különféle faji, vallási és felekezeti kisebbségek, a szociálisan vagy más szempontból hátrányos helyzetűek, továbbá a melegek és a leszbikusok előtt.  Az egyre több „specializált” jogtudományi folyóirat megjelenésével pedig a szerkesztőségek száma és összességében a szerkesztők száma is igen jelentősen megnőtt, amit többen egyértelműen a „mezőny” felhígulásaként értékelnek. E tendencia legfőbb jelének tekintik, hogy –általános vélekedés szerint– a diákszerkesztők tapasztalatlanságukat és bizonytalanságukat leplezendő egyre merevebben alkalmazzák a Bluebook előírásait.

 

Kitérő 5

Bluebook, avagy a boldogtalanság kék könyve

 

„The pyramids in Egypt are the hypertrophy of burial.

  The hipertophy of law is A Uniform System of Citation…”

                                            Richard A. Posner (67)

 

„It causes more mistery per square inch than any other

 document i legal literature.”

                                               Robert Berring (68)

 

          És lehetne folytatni az idézetek sorát, amelyek az amerikai jogélet tagjainak viharos érzelmeit tükrözik e kiadvánnyal kapcsolatban. Jó, folytassuk:

(1)   „Jogász és joghallgatói ismerőseim egybehangzóan tagadják, hogy a Bluebooknak lenne bármi más célja, mint a kínzás.”(69)

(2)   „A szerkesztők szerint az új kiadást „könnyebb kezelni”. Minél könnyebb? Egy F-16-os bombázónál?(70)

(3)   „A „Táblázatok és rövidítések” fejezet…140 oldal hosszú, és kb. olyan „gyors hozzáférést” tesz lehetővé, mint Hammurabi törvénykönyvei.”(71)

(4)   „A könyv…ismerteti, hogy „CHARLES DICKENS” a szerző teljes neve, és a „BLEAK HOUSE” a regény címe. Ez a magyarázat nyilván földönkívüliek számára készült.”(72)

(5)   „Az első Bluebook feltételezhetően eligazított a leggyakrabban hivatkozott dokumentumok tekintetében. Minden újabb kiadással azonban a szerkesztők a világ újabb és újabb forrásait fedezték fel….A Bluebook külön szabályokat tartalmaz olyan források idézését illetően is, mint például az argentin tartományi munkaügyi fellebbviteli bíróságok (219.o.) Az eredmény egy 343 oldalas kódex, szabályok ezreinek listájával, amely bonyolultsága folytán ormótlan.”(73)

(6)   „Tegyük fel, hogy a 750.000 amerikai jogász havonta egy órát tölt a Bluebook szabályainak böngészésével, és hivatkozásainak a könyv előírásaihoz való igazításával….Átlagosan 100 dolláros órabérrel számolva, ez az ügyfelek számára havi 25 millió dolláros költségként jelentkezik, ami évente 300 millió dollár jelent.”(74)

(7)   „Tölts el félórát nem-jogi folyóiratok tanulmányozásával, és látni fogod, milyen egyszerű dolgok a lábjegyzetek.”(75)

(8)   „A formát a forma, és nem a funkció kedvéért írják elő; a növekedés révén, öntudatlanul, egy hatalmas struktúra keletkezett; a felszíni dominál a lényegi felett.(76)

(9)   „A Bluebooknak az amerikai jogi kultúrára gyakorolt hatását szemlélteti élénken az az eset, amikoris 1985-ben az Ötödik Kerületi Bíróság egy döntésében kritikával illette az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságát csak azért, mert az egy saját korábbi döntésének megidézése során saját szokásait, és nem a Bluebook előírásait követte.”(77)

 

Pedig nem így indult a történet, senki nem számított rá, hogy ez a vékony füzet, ami 1926-ban jelent meg először, metafizikai jelentőségre fog szert tenni az amerikai jogban.

 

 

 A Bluebook metafizikai jelentőségéhez:

Stephen R. Heifetz egy tanulmányában (78) paradox jellegűnek nevezi az amerikai jogi kultúrát, amennyiben az egyrészt a szabadság és egyenlőség elvei megvalósításának előmozdítására szolgál, másrészt viszont olyan –Burke szellemét idéző- konzervativizmussal terhes, amely a jogi kultúrát alkotó viselkedési minták tekintetében annak meghatározásában testesül meg, hogy mi történt a múltban, s ez miként fogja befolyásolni a jövőbeli döntések alakítását. A precedensből való érvelés –melynek elsajátítása a jogászképzésnek is központi eleme- magában hordja azt a feltételezést, hogy ami a múltban történt, megismétlendő a jövőben, s ez egy dinamikusan változó társadalom keretei között jelentősen ronthatja a szabadság és egyenlőség elveinek a jog segítségével történő realizálásának esélyeit. A Bluebook pedig mint a múltbeli döntésekre való hivatkozás szigorú és precíz rendszere –mely létrehozásának igénye így végső soron a stare decisis elvéből vezethető le- a szabálykövetés mintáinak szimbólumaként (is) definiálható, ami a Bar-vizsgával együtt az amerikai jogi kultúra fent említett paradox jellegét szemlélteti. Számos motívum vezethet fiatal embereket arra, hogy jogi egyetemre jelentkezzenek, de szocializációjuk egyik legerősebb vonulata a szabálykövetés e mintáinak –és konzervatív szellemének- internalizálása a Bluebook  előírásainak elsajátítása révén. (Talán hasonló eszmefuttatásokhoz szolgálhatnának kiindulópontul azok az elnevezések, melyekkel poétikusabb lelkületű szerzők illették a Bluebookot: „az idézet-forma Bibliája”, „a jog zarándokútja”, „a jogi idézés Káma Szútrája”, egy könyvtáros álma”, -erre gondolt volna Borges?-, „a tiszta forma könyve”, „a könyv, mely véget vet az érveknek”.) (79)

          Edwin N. Griswold, a Harvard jogi karának későbbi dékánja, akkoriban másodéves joghallgató, hasznosan kívánta nyári szünidejét eltölteni, így azt az eredetileg 8 oldalas útmutatót, ami az „Instrukciók a Szerkesztői Munkához” címet viselte, 26 oldalas kiadvánnyá bővítve jelentette meg a Bluebook ősváltozatát (a saját költségén). Az instrukciók a Harvard Law Review diákszerkesztői számára készültek, s tartalmuk szerint az autoritatív jogi dokumentumok és a szerzői kéziratokban hivatkozott jogtudományi munkák idézésének megfelelő módjára vonatkoztak, azaz a lábjegyzetekre. A Bluebook azonban akkoriban még nem is volt kék, és nem is nevezték így. Az első kiadás szürkészöld, a következő négy barna borítóval jelent meg, mígnem 1939-ben –egyesek szerint a hitleri „barnaingesek” egyenruhájának színétől elhatárolandó- a hazafiasabb kékre váltottak át. (Ami a színek –három szín, a vége: kék- változásait illeti: az 1967-es tizennegyedik kiadás fehér borítóval bírt, némi jelzésszerű kék szegéllyel a tradíció okán. Ennek következtében, átmenetileg, a „Fehér Könyv” elnevezés terjedt el. Az 1976-os tizenkettedik kiadás tért vissza a kék –igaz, csak világoskék- színhez, híven tükrözve a Nemzet születésének 200. évfordulója kapcsán feltámadó új patriotizmus szellemét. Az utolsó négy kiadást pedig már királykék borítóval vehette kézbe a világ. A Bluebook elnevezés még az 1939-es változathoz kapcsolódik, de hivatalosan csak 1991 óta alkalmazzák, amikoris a tizenötödik kiadás a „The Bluebook: A Uniform System of Citation” címen jelent meg. Azóta viszont a „law review”-k szerkesztési eljárásának egyik legfontosabb fázisát, melynek során a kéziratokat formai szempontból a Bluebook szabályaihoz igazítják, egyenesen „bluebooking”-nak, azaz „kékkönyvesítésnek” nevezik.) A Bluebook térnyerése a „Keeping up with Harvard!” jelszavának rendkívüli ereje ellenére sem volt azonnali. Az áttörést az 1934-es negyedik kiadás hozta meg, ami már négy elit egyetem –a Columbia, a Harvard, a Pennsylvania és a Yale- közös kiadványaként látott napvilágot. (A Kongresszusi Könyvtár első példánya is ebből a kiadásból származik, ezt 1936-ban szerezték be.) A „law review”-szerkesztőségek első szövetségi konferenciáján 1949-ben született meg az a javaslat, melynek nyomán a Bluebook a jogtudomány helyes idézésének abszolút mércéjévé vált, egészen a legutóbbi időkig őrizve dominanciáját immáron az eredeti 26 oldal helyett 365 oldalas formában.

 

A szabályzatnak az abszurditásig részletes előírásaival szemben számtalan kritika fogalmazódott meg az elmúlt öt évtizedben, ezzel együtt szerepének felbecsülhetetlenségét jelzi nemcsak az, hogy valamennyi elsőéves amerikai joghallgató egyetemi tanulmányainak rögtön az elején külön kurzus –un. „legal research and writing course”- keretében kénytelen megtanulni e könyv révén az idézés kizárólagos érvényűnek tekintett technikáját, de az is, hogy már a Bluebook használatához segítséget nyújtó kis kézikönyv is túl van  tizenhatodik kiadásának javított változatán. (80) Az előírásokat minden egyes részletükben támadták már a részletek ismertetésétől azonban eltekintenék-, de az egységes és következetes idézés tökéletessé tételének e dokumentumát érő vádak alapjai két fő pontban összefoglalhatók: a) nem következetes, mert az újabb és újabb kiadások folyamatosan változtatnak még a legalapvetőbb szabályokon is, b) nehéz az egységes idézési rendszert megtestesítőnek tekinteni olyan előírásokat, amelyeket még megalkotóik –a négy neves jogi kar „law review” szerkesztőségei- sem tartanak be minden esetben.

          Az első „lázadás” 1986-ban tört ki, amikor is a Harvard és a Yale hagyományos hegemóniájával szemben egyre erősebbnek számító chicagói egyetem folyóiratának szerkesztői Richard Posner aktív támogatásával (81) egy ellenkiadványt jelentettek meg „The University of Chicago Manual of Legal Citation” címmel. (A köztudatba ez a gyűjtemény a „Maroon Book” néven került, bár „könyv”-nek nevezni –lévén eredetileg 26 oldal (vissza a jövőbe?!)- az eddigiek fényében talán túlzás. Igaz, az 1989-es kiadás már 63 oldalra rúgott. Az elnevezés –újra a színek- az egyetem címerének vörösesbarna megjelenítésére utal.) Szerzői komoly reményeket fűztek a jelentősen leegyszerűsített szabályok univerzálissá tételéhez, de minden pozitív visszhang ellenére (82) a „hatalomátvétel” a mai napig nem járt sikerrel. Sokkal ígéretesebbnek tűnik viszont egy másik kezdeményezés, melynek kiváltó oka a Bluebook 1996-os tizenhatodik kiadásában a részletek „molekuláris” szintjén végrehajtott, ám annál radikálisabb változások által gerjesztett felháborodás volt. Számos (kb. 150) jogi kar több, mint kétszáz, az egyetemek „legal writing” kurzusait koordináló oktatója hozta létre Association of Legal Writing Directors (ALWD) néven azt a szervezetet, amely az AALS (Association of American Law Schools) bátorításával egy új kézikönyvet dolgozott ki a hivatkozások gyűjteményes rendszerének megteremtésére. A munka –bár még nem fejeződött be, 2001 nyarára várható a nem-amerikai és nemzetközi dokumentumok idézésére vonatkozó szabályok rögzítése- széleskörű támogatásra talált, eddig több, mint 80 jogi kar vezette be alkalmazását.

Amennyiben a folyamat nem áll le, és a joghallgatók legújabb nemzedékei már e kiadvány, az ALWD Citation Manual előírásait sajátítják el az egyetemeken, akkor megtörténhet, hogy a változás a rendszer egészén végigfut néhány éven belül, előidézve a Bluebook lassan 80 éves uralmának végét.

A „law review” szisztémával szembeni támadások e harmadik, eddig legutolsó hulláma természetesen újabb reformokhoz vezetett, amelyek azonban a korábbiakhoz hasonlóan nem bizonyultak kellően radikálisnak. A „University of Chicago Law Review” szerkesztői ugyan nyilvános ígéretet tettek a szerzők szándékainak és szavainak maximális tiszteletben tartására,  –és más folyóiratok is akár formálisan, akár informálisan hasonló szerkesztési elveket kezdtek hirdetni-, de a gyakorlatban sokkal inkább kivétel maradt ez, mint szabály.

A megjelentetendő tanulmányok kiválasztásának rendszerét is megváltoztatták: a Yale Law Review újítása szerint a cikkeket név nélkül, a szerző adatait külön borítékba zárva kell benyújtani („blind selection”), megelőzendő, hogy a szerző személye akármilyen módon befolyásolja a döntést. A szándék becsülendő, de megvalósításának rengeteg akadálya van: a szerző számtalan módon felfedheti kilétét a szövegben, ill. nevesebb, jellegzetes témákkal és szemlélettel operáló vagy éppen sajátos stílusban fogalmazó szerzők esetében ez magától is kiderülhet.

 

A reformok további irányait jelentették a „peer review” rendszerhez hasonlóan működő, kizárólag az egyetemek oktatói gárdája által szerkesztett folyóiratok alapítása, bizonyos „law review”-k esetében pedig a kizárólag szimpózium különszámokkal való jelentkezés. Mindkét lépés vegyes eredményeket produkált: az első csoportba tartozó folyóiratok közül egyesek komoly rangra tettek szert (mint pl. a már említett korábbi alapítású Journal of Legal Studies), mások viszont még azelőtt megszűntek, hogy első számuk a nyomdába került volna. (Továbbá annak is számos bizonyítéka van –akár jól dokumentált, mint a Sokal-ügyben, akár anekdotikus jellegű-, hogy a „peer review” szisztéma sem hibátlan.) A kizárólag szimpózium számokat publikálás pedig néhány folyóiratnak valóban a hasznára vált– pl. a Chicago-Kent Law Review e döntés következtében vált valóban „jegyzett” folyóirattá-, de az alapvető minőségi problémákat nem oldotta meg.

          Hiába történtek tehát pozitív fejlemények, a struktúra a régi maradt, és Bernard Hibbitts szerint különösen arra tekintettel lehet elégtelennek nevezni a változásokat, hogy egyetlen, - akár csak részlegesen megvalósult– reform sem igyekszik alkalmazkodni a hihetetlen mértékben megváltozott technikai környezethez, ill. a legkisebb mértékben sem használja ki az informatikai forradalom nyújtotta lehetőségeket. Hibbitts szerint éppúgy, ahogy maguknak a „law review”-knak a létrejötte is sokat köszönhetett a kortárs technikai vívmányoknak, napjaink tudományos publikációinak rendszerét sem hagyhatja érintetlenül a rendelkezésünkre álló kommunikációs technológiák radikális átalakulása.

          A kompjútertechnika pedig már viszonylag régen jelen van a jog gyakorlati és elméleti diskurzusának színterén is.

 

(A)  : GOTO, RUN avagy a korai adatbázisok

 

Az  egységes kompjuterizált adatbázisok létrehozásának igényét eredetileg az autoritatív jogi szövegek – jogszabályok és eseti döntések – mennyiségének hihetetlen gyors növekedése hívta elő még a XX .sz. közepén. Robert A. Wilson számításai szerint a ’60-as évekre már évente kb. 25000 új döntéssel és 29000 új jogszabállyal kellett a jogászoknak megbirkózniuk.(83) Ilyen körülmények között e szövegek nyilvántartásának hagyományos módszerei egyre inkább elégteleneknek tűntek. Az új technológia első sikeres alkalmazása Jonh Horty nevéhez fűződik, aki a pittsburgh-i Health Law Center igazgatójaként az ’50-es -60-as évek fordulóján a regionális egészségügyi szabályokat lyukkártyák segítségével kompjuterizálta, olyan adatbázist hozva így létre, amely kulcsszavakra építő kereséssel a vonatkozó dokumentumokat egészükben áttekinthetővé és kezelhetővé tette. A találmány technikai tökéletlenségeinek korrigálására és az adatbázis bővítésére 1967-ben az ohiói bar szövetség Ohio Bar Automatated Research néven létrehozott egy non-profit szervezetet, ami többszörös átalakulás után 1973-ban kifejlesztette azt a szoftvert – természetesen a megfelelő hardver eszközökkel együtt - , ami LEXIS név alatt a mai napig talán a világ legnagyobb jogi adatbázisának használatára alkalmas. A LEXIS szisztéma eredeti szolgáltatásai közé a szövetségi jogszabályok és eseti döntések, valamint az adószabályok teljes szövegéhez való hozzáférés biztosítása tartoztak, néhány regionális adatbázissal kiegészítve. 1980-ban NEXIS néven mindehhez hírek és üzleti információk szolgáltatása is társult.

          Ezzel párhuzamosan egy másik cég, a West Publishing Company is megjelent a piacon saját, WESTLAW elnevezésű rendszerével, amely a LEXIS-ével szinte azonos szolgáltatást nyújtott (előállítva így az itt rosszabb vagy ott jobb, hamburger vagy hot-dog, Pepsi avagy Coca Cola problematika jogi információs variánsát – de legalább ilyen is van).

          Eredetileg egyik adatbázis sem tartalmazta a „law review”-kat, lévén kifejezetten üzleti vállalkozások, amelyek ügyfélként elsősorban a gyakorló jogászokat szerették volna megszerezni, márpedig azok lényegesen kevesebbet használják a jogtudományi folyóiratokat, mint a szabályok és döntések szövegeit.

1982-ben viszont mindkét társaság változtatott üzleti stratégiáján, és eltérő módon ugyan, de mindketten kiterjesztették szolgáltatásaik körét a „law review”-khoz való hozzáférés biztosítására is. A különbség mindössze annyiban állt, hogy a LEXIS kevesebb számú folyóiratot közölt, azokat viszont teljes terjedelmükben, míg a WESTLAW több folyóirat anyagából válogatott, de mára ezek az eltérések megszűntek, és gyakorlatilag valamennyi az Egyesült Államokban megjelenő „law review” publikáció egészében hozzáférhető bármelyik rendszer révén.

Ily módon a jogtudományi folyóiratok anyagához való hozzáférés –és ezen keresztül a jogtudományi diskurzusba való bekapcsolódás- lehetősége számos tekintetben megváltozott. A LEXIS és a WESTLAW jóvoltából a releváns folyóiratok gyakorlatilag azonnal, teljes terjedelmükben és –a technikai lehetőségeknek köszönhetően- bármikor és bárhol elérhetőek. A kulcsszavas keresőrendszerek segítségével pedig bármilyen témához kapcsolódóan valamennyi megjelent tanulmány, kommentár, jegyzet lehívható, jelentősen megkönnyítve ezáltal a kutatómunkát, sőt, az aktuális találatok számából még a diskurzust éppen uraló trendek is kirajzolódnak. Mindez azonban magán a jogtudományi publikálás „law review”-kra épülő rendszerén nem változtat: a korszerű információs technológia a struktúrát érintetlenül hagyja, így az abból fakadó problémákat sem oldja meg. Hibbitts szerény javaslatának megoldásához már valamivel közelebb járnak a legutóbbi néhány évben feltűnt elektronikus folyóiratok.

 

      (B) : Menjünk on-line, avagy az e-folyóiratok

 

Az elektronikus vagy egyszerűbben e-folyóiratok, illetve általában: újságok, az Internet termékeiként jelentek meg a ’90-es években. Azóta radikálisan átalakították az írott sajtó minden  megjelenési formáját, pedig eredetileg csak a nyomtatott újságok, folyóiratok elektronikus reprodukciói voltak. Az új technológiai közeg lehetőségei azonban jóval többek ennél, és a multimédia különböző eszközei illetve a hypertext révén bármilyen kommunikáció tartalmát és struktúráját is átalakítani képesek. Ennek megfelelően az e-folyóiratok is hamar elszakadtak a szimpla másolástól, és egyrészt a nyomtatott változattól jelentősen eltérő tartalommal tűntek fel a Web-en, illetve rövidesen megjelent az e-folyóiratoknak egy olyan –„második”- generációja, melynek nyomtatott „eredetije” már nincs is.

A jogtudomány területén az első generációs e-folyóiratok sorában a Cornell Law Review jelent meg leghamarabb, még 1994-ben, majd több –igaz, viszonylag kevésbé jegyzett- folyóirat követte példáját. A lista a mai napig bővül, szolgáltatásaikat tekintve pedig az aktuális szám(ok) tartalomjegyzékének ismertetésétől az absztraktok közlésén át a teljes szövegű megjelentetésig terjed a skála. (A LEXIS és a WESTLAW adatbázisainak kínálatához képest mindez igen kevésnek tűnik, de nem elhanyagolható szempont, hogy a világ javarésze számára azok megfizethetetlenek.) Ebből a szempontból éppen az un. „elit” folyóiratok a legkonzervatívabbak, a tartalomjegyzékeken kívül szinte mást nem is hajlandók az Internet nyilvánossága elé tárni, védik bástyáikat, ameddig még tudják. 1995 óta viszont azzal a konkurenciával is kell számolniuk, amelyet a kizárólag elektronikus formában megjelenő jogtudományi folyóiratok jelentenek. Ezek a „law review”-k számos olyan előnnyel rendelkeznek, amelyek révén alkalmasak a klasszikus folyóiratok szerepének átvételére. Az előnyök mindegyike a fizikai megjelenés eddig kényszerű formájától való elszakadásból ered: kifejezetten az Internet számára és annak eszközeivel (multimédia, hypertext) tervezhetőek, sokkal kevésbé költséges és körülményes az előállításuk, ez utóbbinak köszönhetően a szerkesztésükbe könnyebben és nagyobb mértékben vonhatók be az egyetemi oktatók-kutatók.

 

 

S végül: a megjelentetésnek nincsenek sem terjedelmi, sem időbeli korlátai, azaz egy-egy e-folyóirat szövegarchívuma bármikor kiegészíthető újabb tanulmányokkal, viszont ha éppen „nem jön össze” megfelelő mennyiségű és kellő színvonalú írás, akkor sincs kényszer egy bizonyos oldalszám megtöltésére.

A fejlődés ugyanakkor lassú és nehézkes: a meglévő hierarchikus struktúrát rendkívül nehéz átalakítani. Az „elit” folyóiratok ragaszkodnak exkluzivitásukhoz, s a diákszerkesztők is inkább a jelenlegi status quo fenntartásában érdekeltek. Bernard Hibbitts szerint egyetlen módon lehet a helyzeten javítani: ha a tradicionális „law review” szisztémát végleg felszámolva minden jogtudós közvetlenül az Interneten publikálja kutatásainak termékeit.

 

A javaslat

 

          Hibbitts szerint a jogtudomány története során először adódik lehetőség arra, hogy meghatározott technológia –nevezetesen az Internet (és jelen esetben az Internet és a World Wide Web különbségeit tekintsük elhanyagolhatónak)- segítségével a diskurzusban részt vevő tudósok mindenféle korlátozás nélkül, szabadon és az eddigi leghatékonyabb módon közzétegyék kutatásaik eredményeit. Az Interneten történő ön-publikálás előnyei nyilvánvalóak a hagyományos publikációs metódusokhoz képest. Nem kell aggódni a témaválasztás miatt, hogy vajon kellően divatos-e az adott téma vagy sem, eléggé vagy éppen nem kielégítően ezoterikus, vagy gyakorlat-közeli, illeszkedik-e a kiszemelt folyóirat profiljába vagy sem, stb. Nem kell a kéziratot egyszerre 15 különböző helyre beküldeni, majd hónapokat várni, hogy kiderüljön, érdekli-e egyáltalán bármelyiket a cikk. Nem kell a szerkesztők mindenre kiterjedő kívánalmainak eleget tenni és végigjárni az újraírás valamennyi –gyakran feleslegesnek tűnő- kálváriáját. Nem késik heteket-hónapokat az írás megjelenése. Olyan formában és módon jelenik meg, ahogy azt szerzője akarja,, nem kell igazodni a jogtudományi folyóiratok semmilyen konvenciójához. Nincs véglegesen és változtathatatlanul kész szöveg, az adott értelmező közösség tagjaitól származó visszajelzések fényében módosításokat lehet végrehajtani. Maguk a visszajelzések is gyakoribbakká válhatnak akár e-mailen keresztül, akár un. levelezőlistákon elhelyezve, szerencsés esetben valódi dialógust generálva a pályatársak között. Ráadásul mindez a korábbiak töredékébe kerül.

          A Web-publikálásnak önmagában véve is vannak pozitív aspektusai: eltünteti a nemzeti és a diszciplináris határokat, így bármilyen írás bárhol elérhetővé válik, és más tudományágak olyan képviselői számára is, akik egyébként soha nem vennének a kezükbe jogi folyóiratokat. A technikai lehetőségek révén a hagyományos szöveg lineáris és „egy-dimenziós” természete a hypertext és a különböző multimédiás alkalmazások révén non-lineárissá és „többdimenzióssá” alakítható, ami nemcsak a kifejezés lehetőségeit bővíti, de egyben élvezhetőbbekké teheti a jogtudományi írásokat. (Ami –figyelembe véve a jelenlegi termést- nem elhanyagolható fejlemény volna.) Adott esetben az érintettek mindegyike –bírák, ügyvédek, ügyészek, felek, vádlottak, tanúk vagy más módon megszólítottak- „hallathatnák saját hangjukat”, egyszóval egy –természetesen halott, ráadásul rossz esetben fehér és európai és férfi –szerző halott szövege élő teremtménnyé válhatna.

          Mindezen előnyök ellenére természetesen számos kifogás is megfogalmazható Hibbitts javaslatával szemben. A javaslat első neuralgikus pontjának a minőség-ellenőrzés megszűntetésének és ezzel együtt a kontrollálatlan jogtudományi publikációk áradata fenyegetésének a kérdése tűnik. Hibbitts szerint legalább háromféleképpen háríthatók el az ezzel kapcsolatos támadások.

 

 

 

(ad1) A „publish or perish” imperatívuszának árnyékában elő jogtudósok eddig is teljesítőképességük határán mozoghatnak –mind a leírtak mennyiségét, mind minőségét tekintve-, így semmilyen „áradat” bekövetkeztétől nem kell tartani, bár a produktivitás valóban növekedhet, ha nem kell a szerkesztőkkel folytatott küzdelemre energiát pazarolni.

(ad2) Az Internet közbejöttével még az információmennyiség radikális megnövekedése sem okozna igazi problémát, mindenki számára sokkal könnyebb és gyorsabb az irreleváns információk kiszűrése, mint a papír-alapú közlemények esetében.

(ad3) A „law review”-kkal szembeni támadások egyik fő célpontja mindig is a diákszerkesztők hozzá nem értése volt, azaz túl sokan vonták már kétségbe a megfelelő minőségi szűrés létét ahhoz, hogy alappal kezdhetnék el éppen ezt kifogásolni az Interneten való publikálás kapcsán. Sőt, ez utóbbi rendszerének kiépülésével Hibbitts szerint az önellenőrzés erőteljesebbé válna, mivel minden szerző tudná, hogy közvetlenül a szakmai közösség nyilvánossága elé lép ki, és hogy olvasóinak megvan a lehetőségük arra, hogy észrevételeiket az adott szöveghez kapcsolják a későbbiekben bármikor, így rá lennének kényszerítve arra, hogy valamennyi érvelésüket a tőlük telhetően leginkább védhető formára hozzák.

(ad4) A technikai értelemben vett minőség-ellenőrzés –ami gyakorlatilag a Bluebook szabályainak alkalmazását jelenti- eltűntétől sem kell tartani. A Bluebook előírásai –mint láttuk- sok esetben feleslegesen aprólékosak, amelyek ellen sokak felszólaltak, elegendőnek tartva, ha a szerzők félreérthetetlenül jelenítik meg idézeteik –és ha kellően becsületesek, olykor eszmefuttatásaik- forrásait. Ráadásul a hypertextként előállított szövegek esetében a források megadásának korábbi formái a hyperlinkek révén szükségtelenekké válnak.(84)

          Az ön-publikálással szembeni második fő ellenvetés az lehet, hogy a hagyományos „law review”-k eltűnésével egy minden struktúrát nélkülöző szövegtenger közepén találhatja magát az olvasó, amelyben biztos útmutató –mint például az Index to Legal Periodicals- nélkül könnyű elveszni. Ezzel szemben csak annyi hozható fel, hogy a szerkesztett és indexelt jogtudományi folyóiratok eddig sem garantálták a szerzők és olvasók egymásra találását, sem nyomtatott, sem elektronikus változataikban, másrészt egy központi adatbázis –egy afféle elektronikus archívum létrehozásával, amit az USA-ban Hibbitts szerint kezelhetne például az AALS és más országokban is hasonló szervezetek- és megfelelő keresőrendszer kidolgozásával mindez könnyen kiküszöbölhető.

          A harmadik lehetséges ellenvetés, miszerint a Web tekintetében a jogtudósok javarésze „írástudatlan”, így alig néhányan rendelkeznek saját honlappal, és túl komoly technikai nehézségekkel kellene megküzdeniük az Interneten való publikálásért, még lehet, hogy Hibbitts tanulmányának írása idején –1996-ban- igaz volt, mára viszont teljesen megváltozott a helyzet. A jogtudománnyal foglalkozóknak az a generációja, amelyet a publikálás kényszere a legerősebben szorít, már megtanulta használni a legújabb technikai vívmányokat, ha és ahol pedig nem, akkor nagyon rövid időn belül meg fogja, mivel az utánuk következők és a mostani hallgatók már ezzel nőttek fel. Tőlük lemaradni pedig –egy olyan korban, amelyben már önálló virtuális jogi egyetemek léteznek, és a jogászok, ügyfelek és a hivatalok közötti kommunikáció is várhatóan komoly mértékben át fog kerülni ebbe a radikálisan új technológiai környezetbe- : megengedhetetlen.

          Negyedsorban mondható, hogy egy számítógép képernyőjéről olvasni nem ugyanaz, mint egy finom papírra nyomtatott folyóirat- vagy könyvoldalról. Valóban nem, de a probléma nem igazán probléma, amennyiben mégis, annyiban viszont rövidesen meg fog oldódni. Ugyanis. egyrészt a számítógépes szövegfájlokat úgyis mindenki kinyomtatja, ahogy korábban a folyóiratok, könyvek anyagát fénymásolta, másrészt az elektronikus könyvek (e-könyvek) és az elektronikus papír (e-papír) várható elterjedésével az olvasási szokások átalakulása is együtt fog járni.

          Ötödször: a hagyományos „law review”-k megszűnésével nem lesz többé szükség arra a szerkesztőségi munkára, amelynek pedagógiai hasznát hosszú évtizedeken keresztül általánosan elismerték. Ez igaz, de mint korábban láthattuk, mára sokan –többször maguk a diákszerkesztők is- megkérdőjelezik e munka feltétlen hasznosságát, másrészt ez még nem akadályozná meg a hallgatókat abban, hogy önálló folyóiratokat hozzanak létre (emlékszünk: „lapot alapítani 23 évesen kell”), illetve az egyetemek is hirdethetnek meg olyan kurzusokat, amelyek révén a szerkesztőségekben nyerhető tapasztalatokhoz hasonlókra tehetnének szert a diákok.

          További lehetséges ellenérv –és valószínűleg, mint Hibbitts is megjegyzi, ez a legőszintébb valamennyi közül-, hogy a jogtudományi folyóiratok jelenlegi struktúrájának összeomlásával a szerzők reputáció-rangsorának egy fontos orientációs pontja is megszűnik. Nem von többé glóriát (lásd „halo-effect”) egyetlen szerző feje köré sem az a tény, hogy valamelyik „elit” folyóiratnál sikerült írását elhelyeznie. A folyóiratok valóban fontos szerepet játszottak a tudomány értékelési mechanizmusainak értékelési rendszerében –bár a szisztéma tökéletlenségének is számos bizonyítéka van-, de ez a társadalomtudományok terén eleve „gyanúsabban” működő mechanizmus is helyettesíthető egy másikkal, amelyben a szakmai értelmező közösség közvetlen értékelései és visszajelzései vehetnék át a meghatározó szerepet, és a dicsfény bármiféle ragyogásától függetlenül saját értékük szerint ítéltetnének meg a publikációk.

          S végül felvetődik a kérdés, hogy –ha mindezen ellenvetésektől el is tekintünk-, lehet-e működőképes a jogtudományi publikálásnak ez az Internetre épülő rendszere? Biztosan persze nem lehet tudni, de legalábbis ígéretes példák már léteznek más tudományterületeken. Természetesen a természettudományokban bukkant fel először az elektronikus archívumok létrehozásának gondolata, és a ’90-es évek eleje óta arXiv.org e-Print archive néven létezik is olyan adatbázis, amely a kortárs fizikai, matematikai és egyéb természettudományos publikációk gyűjteményeként működik. (De filozófiai kéziratoknak is van nemzetközi gyűjteménye, lásd: http://phil-preprints.e.chiba-v.ac.jp/IPPE.hrtul, és éppen Bernard Hibbitts irányításával JURIST néven a pittsburgh-i egyetem is fenntart egy hasonló jogtudományi honlapot.) Mindezek az adatbázisok ugyan még nem vették át a korábbi publikációs szisztéma helyét, de tekinthetők egy olyan kialakulóban lévő rendszer alapjainak, amely komolyan meg fogja változtatni a tudományipar működését, a jogtudományok vonatkozásában pedig –tekintve a jelenlegi rendszer hibáit- különösen kívánatos lenne kialakítani a tudományos kommunikációnak azt a radikálisan új formáját, amelynek technikai feltételei már ma is adottak. Mondja Hibbitts.

 

És a többiek? Avagy a vita

 

Hibbitts javaslatát követően rövid időn belül heves vita bontakozott ki az Internetes publikálás lehetőségeit és a jelenlegi „law review” szisztéma felválthatóságát illetően. Az Akron Law Review különleges gyorsasággal, még abban az évben különszámot szentelt a vitának. (85)

          A szimpózium keretében Hibbitts javaslatával szemben a legtöbb és legerőteljesebb ellenvetéssel David Rier élt. (86) Ellenérvei megfogalmazásának elméleti alapját Robert Mertonnak a társadalmi tevékenységek és intézmények manifeszt és látens funkciói közti különbségtevésben találja meg. (87) Merton szerint valamennyi társadalmi tevékenységnek és intézménynek kettős funkciója van: egyrészt egy manifeszt, elsődleges –kifejezett és szándékolt- funkció, amely valamilyen meghatározott cél megvalósítására irányul, másrészt egy látens funkció, amely az elsődleges cél megvalósításától elkülönülten működik, a tevékenységet végzők szándékaitól függetlenül, sőt gyakran észrevétlenül.(88)

 

 

          Ezt a terminológiai különbségtevést a tudományos publikációkra alkalmazva ezek manifeszt funkciójaként a gyors és minél szélesebb körű információcserét lehet megjelölni, illetve az adott terület gyakorlati szakemberei számára a legújabb tudományos kutatások eredményeinek ismertetését az adott praxis javítása céljából. Mindezen túl –különösen az utóbbi évtizedekben- a tudományos folyóiratoknak komoly szerepük volt/van a tudományos reputációrangsorok kialakításában, ezen keresztül pedig a kutatók akadémiai előmenetelének meghatározásában.

David Rier szerint a jogtudomány területén a helyzet speciális. A jogtudományi folyóiratoknak is vannak manifeszt és látens funkcióik, de nem feltétlenül ebben a sorrendben érvényesülnek. Rier többekre hivatkozva állítja, hogy a „law review”-k esetében -bármilyen más tudományághoz képest- a manifeszt és látens funkciók felcserélődnek, sőt, az elsődleges és a másodlagos funkcióknak ez a „szerepcseréje” a jogi akadémia világán belül közmegegyezésszerűen elfogadott. Mindennek okát abban az egyszerű tényben jelöli meg, hogy a jogtudományi folyóiratoknak azok szerkesztőin és a tanulmányokat szállító tudósokon kívül nincs „igazi” olvasóközönségük: saját praxisuk szempontjából sem a gyakorló jogászok számára nem nyújtanak kellően hasznosítható ismereteket, de az utóbbi évtizedekben egyre nyilvánvalóbban a bíróságok sem hivatkoznak döntéseik kialakítása során a folyóiratokban megjelenő jogtudományi véleményekre és kommentárokra. Ennek révén manifesztté válnak azon funkciók, amelyeknek másodlagosaknak kellene lenniük: a szerkesztési munkák és jegyzetek, esetkommentárok írása révén a hallgatók felkészültségének javítása, a szerkesztőségi tagság „ajánlólevélként” funkcionálása állásszerzés tekintetében, az oktatók esetében pedig a folyóiratok nem mások, mint a kinevezési, előléptetési és véglegesítési követelmények teljesítésének színtere, valamint a jog tudománykénti önállóságának szimbólumai.

Persze válaszként erre lehetne Rier-rel együtt kérdezni: „Well, so what?” – „És akkor

mi van?” „Ha a jogtudósok a látszatnak megfelelően valóban elfogadják a prioritások e különböző rendjét, semmi baj. Ha többé-kevésbé elégedettek azzal, hogy publikációik akadémiai előmenetelüket mozdítják elő (és kiváló hallgatóik számára szerkesztési gyakorlatot biztosítanak), és nem is igen számítanak arra –sőt, esetleg nem is áll szándékukban-, hogy eredeti módon járuljanak hozzá a tudományos közösség diskurzusához, ám legyen.” (89) Ezzel azonban az egész rendszer eredeti önmagának –ahogy Banks McDowell is fogalmaz (90)- az antitézisévé válik, és elvész, ami a legfontosabb volna: a tartalom.

Változtathatna-e ezen a helyzeten bármit Hibbitts javaslatának megvalósítása? Rier szerint nem, sőt, számos tekintetben ellenkező hatást válthatna ki. Miért? Rier ugyan maga is elismeri, hogy az Interneten történő (ön)publikálásnak számos előnye lehet, és látszólag ez volna a pályatársakkal folytatott diskurzus leggyorsabb és legegyszerűbb módja, de mindezek ellenére Hibbits javaslata számos sebből vérzik.

(ad1) Rier számára a Web-publikálás rendszerének kiépítése csak két együttes feltétel teljesülése esetén látszana szükségesnek, amelyeknek azonban –véleménye szerint- egyike sem áll fenn. Egyrészt nem létezik az az „éhes” olvasóközönség, amely feszült figyelemmel várná az újabb és újabb jogtudományi publikációk folyamatos és azonnali megjelenését, másrészt azt sem lehet állítani, hogy a jelenlegi szerkesztőségi gyakorlat hiányosságai következtében –a konzervatív tudatlanságtól kezdve a politikai szempontok érvényesítéséig terjedően- értékes írások vesznének el anélkül, hogy a tudományos közösség valaha tudomást szerezhetne róluk. Ha valami problémát jelent, akkor az éppen az ellenkezője: túl kevés a valóban eredeti írás a rengeteg folyóirathoz képest.

 

 

 

(ad2): Rier szerint Hibbitts félreérti a tudományos kommunikáció rendszerét (illetve, hogy ez miként működhetne megfelelően elektronikus környezetben), továbbá elhanyagolja a jogtudomány „előállítása” intézményi kényszerének fontosságát, és ennek következtében a javaslata szerinti szisztéma a jogtudományi publikációk színvonalának szükségtelen esését idézné elő, ráadásul komoly nehézségekkel kellene szembesülnie az intézményes elismerés tekintetében.

Ami az elsőt, illeti, Rier Mertonra hivatkozva állapítja meg, hogy a tudomány eredeti és lényegi célja az „igazolt tudás” („certified knowledge”) előállítása, az „igazoltság” státusza pedig a „pályatársak értékelésétől függ, aminek jelenleg legjobb –ha nem is hibátlanul működő- formája a „peer-review”-rendszer, amelynek keretében a publikálandó tanulmányok előzetes szűrése, szelektálása érvényesíti a bennük foglalt tudást. Az Interneten történő korlátlan ön-publikálással viszont éppen ennek a lehetősége szűnne meg teljesen –mondja Rier-, pedig ez az a tradíció, amitől nem szakadhatnak el még a Web-en sem. Másrészt az elektronikus ön-publikálás ettől eltekintve sem képes betölteni azt az intézményes funkciót, amit a jog tudományos közösségének tagjai elvárnak a publikációk megjelentetésétől. Hibbitts pozitív fejleményként értékelné azt, ha az egyes szerzők és írások a hagyományos publikációs szisztéma  megszűntével megszabadulnának annak a „dicsfény-effektusnak” („halo-effect”) a következményeitől, amelyek az egyes tanulmányok „megfelelő” helyen történő elhelyezéséből származnak, és „kiszállhatnának” végre abból a kényszerű „játékból”, aminek célja valamilyen „elit” folyóiratban való közlés (placement „game”), és ezzel valamennyi energiájukat a kutatómunkának szentelhetnék, amelynek termékei így immanens értékeik szerint vívhatnának ki rangot maguknak. Rier szerint naivitás ilyesmit feltételezni, a játékból nincs kiszállás, a „maffia” nem enged, senki nem úszhatná meg ilyen egyszerűen. Különösen igaz ez a még nem véglegesített, fiatalabb kutatók esetében, lévén, hogy a státuszuk, előmenetelük sorsáról döntő bizottságok kiemelt helyen veszik figyelembe a „jelöltek” publikációs tevékenysége során begyűjtött presztízsmennyiséget. („To paraphrase Willy Loman, it is not enough to be published, you must be well-published…!”)(91) Ily módon feltétlenül szükséges lenne, hogy a rendszer átalakításának irányába az első lépést az egyetemek kinevezésekért felelős bizottságai tegyék meg, hiszen amíg ezek a testületek nem hajlandók a hagyományos „law review” publikációkkal egyenértékűként elismerni az Interneten közzétett írásokat, addig ki kockáztatná meg, hogy felesleges energiapazarlással egészen más „játékon” játsszon, mint amire szükség van. Ezek az intézmények viszont –eredeti konzervativizmusukon túl- miért adnák fel a kialakult értékmérőkhöz való ragaszkodásukat egy olyan elképzelés kedvéért, amely látszólag semmi garanciával nem szolgál a minőséget, a tudás igazoltságát illetően.

A közlemények megjelentetése utáni visszajelzések és kommentárok –amelyekben Hibbitts egy valódi –eleven és folyamatos- tudományos diskurzus kialakításának esélyeit látja- nem pótolhatják a publikálást megelőző minőség-ellenőrzést és szelektálást. (Nem beszélve arról, mondja Rier, hogy neki mint olvasónak semmi kedve minden egyes kézirat, tanulmány-tervezet vagy véglegesnek szánt cikk vonatkozásában az olvasás folyamatába beépíteni a képzeletbeli szerkesztői és lektori feladatokat is, amelyeket az ön-publikálás esetében egészen addig senki nem végzett el. Sokkal könnyebb már valamilyen módon ellenőrzött tudással dolgozni, különösen a jogtudomány esetében, ahol az írásokat –ellentétben például a természettudományokkal- végig is kell olvasnunk ahhoz, hogy megtudjuk, mit akarnak mondani, és nem lehet szerencsés esetben néhány táblázat vagy grafikon gyors áttekintésével felmérni, szükségünk van-e az adott cikkre, mond-e bármi újat, vagy sem.) Ebből következően Rier szerint Hibbitts javaslata nemcsak, hogy nem jó, de valószínűleg születése pillanatától fogva halálra van ítélve, mert működésképtelen. (Mindezek után Rier inkább a hagyományos publikációs szisztéma megújítására tesz néhány javaslatot, amelyek azonban a korábbi viták során már mind előfordultak.

Közös céljuk az előzetes minőség-ellenőrzés javítása, egyaránt ez szolgálná a tanulmányok egyszerre több helyre történő beküldésének korlátozása, esetleges oldalszám-limitek bevezetése, az oktatók erőteljesebb bevonása a szerkesztési munkákba illetve azok felügyeletébe, és így tovább. Az Internet által biztosított lehetőségek közül pedig azt találja leginkább hasznosíthatónak, hogy a továbbra is papíron megjelenő jogtudományi folyóiratokat a Web-en is közzétehetnék, a nyomdai megjelenéshez minél inkább hasonlító formában.)

Howard Denemark a maga észrevételeiben elszakad Hibbitts javaslatától –illetve leginkább el sem jut addig-, és a jogtudományi publikálással kapcsolatban elhangzó egyik leggyakoribb váddal szembeszállva veszi védelmébe a jelenlegi szisztémát (persze, vissza is utasítva ezáltal a radikális változtatás irányát.) (92) A jogtudományi folyóiratok és a bennük megjelenő írások számával kapcsolatosan –mint láttuk- már 1906 óta visszatérően fogalmazódik meg a kifogás, hogy: túl sok. Denemark a Hibbitts-féle terv egyik kiindulópontjának tekinti a kifogás azon variánsát, miszerint azt a fölösleges papírözönt, amit a jogtudomány-ipar manapság előállít, könnyedén meg lehetne szüntetni a Web-es publikálással, időt, energiát és rengeteg pénzt spórolva meg ezzel. De valóban bekövetkezhetne-e ez –kérdezi Denemark-, s ha igen, egyáltalán megérné-e?

Nem és nem a két válasz.

(ad1): Denemark jóslata szerint a jelenlegi „law review” szisztéma nem fog megszűnni, egyrészt, mert a „túl sok” (cikk, folyóirat, papír) vádja nem áll meg, másrészt mert sokak komoly érdeke fűződik a rendszer fenntartásához. Paradox módon az a kijelentés, hogy a jogirodalom pusztán a mennyisége okán áttekinthetetlen és követhetetlen, sokkal inkább igaz lehetett az 1900-as évek elején, mint ma. A 19-20. század fordulóján a „law review”-k megszaporodta révén kellett ugyanis először szembesülniük az amerikai jogászság tagjainak azzal, hogy nem tudhatnak minden döntésről, sem a vonatkozó jogtudományi vélemények mindegyikéről, holott ez a 19. század javarészében még lehetségesnek tűnt. A változásnak ebben az időszakában könnyen válhattak a jogtudományi folyóiratok a negatív tendenciák szimbólumává és részben okozóivá. Mára viszont régen kiderült, hogy nem lehet mindenről értesülni, és valószínűleg senki nem is törekszik erre, a rendelkezésre álló technikai eszközök segítségével pedig –legyen az CD-ROM, vagy a LEXIS és a WESTLAW- a meglévő jogirodalomból viszonylag egyszerű kiszűrni mindazt, amire bárkinek szüksége lehet, így ma már csak a „tárgyalótermi filmek” dramaturgiai fordulataként lehet bármi köze a valósághoz annak, hogy a főhős az utolsó pillanatban véletlenül megtalálja azt a precedenst, aminek nyomán az igazságos bíró kalapácsával leütheti a „happy ending”-et. Túl azon tehát, hogy a probléma Denemark szerint nem is igazán probléma, azért nem fog megszűnni a jelenlegi rendszer, mert fenntartása a szerzőknek, a diákszerkesztőknek és az egyetemeknek egyaránt érdekében áll. A „law review” rendszer megszüntetése ugyanis nem változtatna azon, hogy az akadémiai előmenetel alapja a publikációs tevékenység, ebben a vonatkozásban viszont a folyóiratok jelentősen megkönnyítik a „döntőbizottságok” dolgát. De hasonlóan erős érdeke fűződik a folyóiratok szerkesztésében való közreműködéshez a hallgatóknak. „Iskolád folyóiratában közreműködni mind tanulmányaid, mind későbbi karriered szempontjából fontos lehet… leendő munkáltatóid vagy azt feltételezhetik, hogy évfolyamod egyik legkiválóbb tagja vagy, vagy azt, hogy nagyszerű íráskészséggel rendelkezel, vagy mindkettőt…” (93) Ilyen körülmények között –mondja Denemark- bolondok lennének veszni hagyni az intézményt, azaz valamilyen formában egészen biztosan folytatnák még Hibbitts javaslatának megvalósulása esetén is. A jogi karok pedig támogatnák a „law review”-k további megjelenését, mivel „egy jogi kar kiválóságának valószínűleg nincs hatékonyabb reklámja, mint … egy jól megírt és szerkesztett jogtudományi folyóirat…”(94)

(ad2): Továbbá: ha a fentiektől eltekintve feltételezzük, hogy Hibbitts terve valósággá válhat, akkor is azt kellene mondanunk, hogy nem érné meg, a jog és tudománya számára számos veszteséggel járna egy ilyen változás.

a) A jogtudományi publikációk nagy számának –beleértve az elkerülhetetlen  ismétléseket is- pozitív hatása is van Denemark szerint. Egyrészt így könnyebb következtéseket levonni a kortárs jogtudomány fő irányai, kurrens témái vonatkozásában, másrészt –szegény, szegény Lyotard- nagyobb a konszenzus megteremtésének esélye. Az Internetes ön-publikálás rendszere viszont könnyen vezethetne ezek hiányához.

b) Hiába maradnának fent továbbra is a hallgatók által szerkesztett folyóiratok, presztízsértékük valószínűleg jelentősen csökkenne. Ez viszont  -figyelembe véve, hogy bírósági döntések, még ha az utóbbi időben csökkenő mértékben is, de viszonylag mégis gyakran idéztek hallgatói jegyzeteket és kommentárokat, sőt az amerikai jog nem egy intézményének forrásául is szolgáltak e jegyzetek (95)- „tragikus veszteség” lenne.

c) S végül: valószínűleg jelentős mértékben csökkenne a „helyi érdekű” –ami persze        lehet jó vagy nagy hely is, mint például  Texas állam- ügyekre vonatkozó írások száma, illetve azoké, amelyek a „law review”-k szerkesztőinek felkérése nélkül soha nem születtek volna meg.

          Mindent egybevetve a jelenlegi rendszer –bár nem tökéletes- működik, és a jogi akadémia tagjainak és a hallgatóknak az érdekei egyaránt azt kívánják, hogy továbbra is működjön, az Internetes publikálással viszont komoly veszteségek érnék a jogtudományt. S amíg nem tudjuk megjósolni, hogy mely cikkeket nem fogja elolvasni senki, illetve melyek lesznek azok, amelyek megváltoztathatják a jogot, addig nem baj, ha a könyvárak polcain gyűlik a por, és –néha- „egér surran szemlesütve”.(96)

          Richard Delgado már engedékenyebb, és a publikálás e két különböző rendszerének együttes fenntartására tesz javaslatot, mondván, hadd döntse el a vitát a piac. (97) Személy szerint azonban ő is a fennálló gyakorlat híve, „a szerkesztők likvidálásával” kapcsolatosan ugyanis komoly fenntartásai vannak. Saját munkásságának példáiból kiindulva rámutat arra, milyen nagy szükségük van a szerzőknek a szerkesztés procedúrájára, még akkor is, ha annak egyes elemei feleslegesnek tűnő teherként jelentkeznek. Végső soron arra a következtetésre jut, hogy egy olyan szisztéma, amely kizárólag az Internetes ön-publikálásra épül, hasonlóvá válhat a kereskedelmi tévék rendszeréhez, amelyek anyaga javarészt „emészthetetlen vacak”, alig néhány, értéket képviselő produkcióval.

A vita több résztvevője él Hibbitts javaslatával szemben a „nem valószínű, hogy működni fog” érvével. Thomas R. Bruce szerint Hibbitts alábecsüli a „law review” rendszer erejét (98), s különösen azon funkciójának jelentőségét, amit ma a tudományos értékelések vonatkozásában betölt. Ezen változtatni nem a szerzők fognak –mondja Bruce-, lévén kiszolgáltatottak az előmenetelükkel kapcsolatos döntéseket meghozó bizottságoknak. Továbbá: a minőségellenőrzésnek a Hibbitts által sugalmazott módja, melynek lényege a készülő kéziratok előzetes „véleményeztetése” a pályatársakkal e-mailek, levelezőlisták formájában, nem helyettesítheti a szerkesztési munkálatokat, amelyek jelenlegi gyakorlata ugyan több ponton lehet problematikus, de –általánosabb szinten- ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy ami nem megy, azt ne is erőltessük, mert nincs rá szükség. Sőt, Bruce szerint szükség van a „law review”-knak arra funkciójára is, amely szorosan kapcsolódik nyomtatott formájukhoz: tanulmányok rögzített listájaként jelennek meg az olvasók számára, méghozzá olyanokként, amelyek „igazolt”, értéket hordozó tudást közvetítenek. Természetesen spontán módon az Interneten is kialakulnának hasonló „listák” –például jogtudósok saját honlapjain megjelenő, az általuk legjobbnak tekintett publikációkra mutató „linkek” formájában-, de ezeknél kívánatosabbnak tartja Bruce a tudatosan és szervezett formában létrehozott gyűjteményeket.

 

Összességében lehetetlennek tartja a Hibbitts-javaslat kivitelezését mindaddig, amíg az érintettek mindegyike meg nem győződik arról, hogy a változtatásokkal nem vesztenek semmit.

          Trotter Hardy leginkább technikai okokból tartja kivitelezhetetlennek a tervet.(99) Hibbitts javaslatának lényeges eleme, hogy a Web-en történő közzététel jelentős mértében felgyorsítaná a kéziratok megjelentetését valamint, hogy hypertext formájában megszülető és multimédia-elemekkel „feljavított” szövegek, gondolatok egészen új módját testesítik meg. Hardy szerint viszont éppen ezek az eszközök komoly mértékben lelassítják a szövegek előállításának folyamatát és a technikai problémák megoldása túl sok energiát von el a „lényegi” gondolkodástól, annyit, hogy nem éri meg a klasszikus lineáris szerkezetű szövegek feladása a „hypertext” kedvéért. Hibbitts azt is kifejezetten pozitív fejleménynek tekintené, hogy az Interneten közzétett cikkek esetében lehetőség nyílik a folyamatos kiegészítésre, át- és újraírására, annak függvényében, hogy a diskurzus-közösség miként reagál. Hardy szerint ez viszont lehetetlenné tenné az egyes tanulmányok „hiteles” szövegének azonosítását, nem beszélve az idézhetőségi problémákról. Ez utóbbiak más vonatkozásban is felmerülnek: egyrészt hiányoznak az oldalszámok, amelyek a hivatkozásoknál nélkülözhetetlenek, másrészt maga az Internet is rendkívül bizonytalan ebből a szempontból –honlapok tűnnek el és születnek újjá más formában és más Internet-címen, ami a szisztéma eredendő bizonytalanságán túl végképp fellelhetetlenné tehet idővel minden írást, vagy legalábbis rengeteg erőfeszítést követelne meg, szemben a könyvtárak megbízhatósága által nyújtott könnyebbséggel. („Web sites come and go with greater frequency than libraries.”) Egyszóval: a Hibbitts által ígért „szép, új világ” egyelőre technikai szempontból is tökéletlen ahhoz, hogy olyan gyorsan működőképes legyen, mint azt Hibbitts szeretné. (Bár azt Hardy sem vonja kétségbe –és talán ez a legfontosabb mindabból, amit mond-, hogy a jövő realitása minden bizonnyal a javaslaté lesz.)

          Henry Perritt (100) a jogtudományi szövegek létrehozása két különböző módszerének összehasonlítása révén mutat rá Hibbitts javaslatának hiányosságaira. A hagyományos esetben egy-egy publikálásra elfogadott kézirat többszörös szerkesztésen esik át: az első fázis a Bluebook szabályaival való összevetésé, a második a tartalmi és stiláris elemek kontrollja, a harmadik ugyanezek végrehajtása egy un. „senior editor”, azaz „rangidős” szerkesztő által. A szerző e folyamat során legalább kétszer viszontlátja befejezettnek gondolt írását. Ezzel szemben a világhálón történő ön-publikálás esetében nincs sem szelekció, sem szerkesztés –hiszen egy szerző abban az állapotban jelentetné meg írásait, amelyben azokat beküldi egy szerkesztőségbe-, és ezek hiánya a tanulmányok átlagos színvonalának jelentős csökkenését idézhetné elő. (Ettől teljesen külön kezelendő kérdés Perritt szerint, hogy a jogtudományi folyóirat szerkesztését valóban hallgatókra kell-e bízni. Ezzel kapcsolatban viszont arra jut, hogy egy „peer-review” rendszer bevezetéséhez nincs elegendő pénz, és a piac valószínűleg nem tartaná el a „law review”-kat tízszeres áron.) Az Internet használatának lehetőségét a szerzők és a folyóiratok közötti kommunikáció hatékonyabbá tételében látja: az, amit Hibbitts javasol, az első lépés kellene legyen a publikálás folyamatában, és nem az utolsó. A szerzők az Interneten keresztül nyújthatnák be kézirataikat a szerkesztőségekhez, és a szerkesztés folyamata volna részben „interaktívvá” tehető, mintegy helyettesítve ezáltal a pályatársak „előzetes véleményezésének” Hibbitts által feltételezett rendszerét, mégis megtartva a szerkesztési eljárás minden  pozitívumát.

          William G. Ross tulajdonképpen semmilyen lényegi észrevételt nem fűz a vitához, s legfeljebb az érdekesség kedvéért lehet szót ejteni arról a javaslatáról, mely szerint a rövidebb terjedelmű tanulmányok publikálása helyett monográfiák, terjedelmesebb könyvek írásával kellene a jogtudományt előmozdítani, a „law review”-knak pedig ezek ismertetésére, recenzálására kellene koncentrálniuk.(101) 

          Gregory Maggs –annak elismerése mellett, hogy Hibbittsnek vélhetően igaza van, és „az Interneten való ön-publikálás egész biztosan valósággá válik”- a jövő némileg eltérő képét rajzolja fel (102), egy első ránézésre meglepő elképzelés keretében. Maggs szerint ugyanis az Internetes publikálás rendszere feleslegessé teheti a „law review”-kat mint folyóiratokat, de nem mint „intézményeket”, szerkesztőségeket, amelyek egy ilyen rendszer feltételei mellett sokat tehetnének a jogtudományért, és számos olyan funkciót elláthatnának, mint jelenleg.

(ad1): A fennmaradó szerkesztőségek afféle „jogtudományi műhelyekként” továbbra is végezhetnék mindazokat a szerkesztési feladatokat, amelyeket eddig is végeztek. A szerzők –nyilván elsősorban az adott „law school” oktatói- felkérhetnék a szerkesztőség tagjait az Interneten megjelentetni szándékozott cikkeik kéziratainak kontrollálására, „ellenszolgáltatásként” pedig a cikkekben külön köszönetet mondhatnának szerkesztésért, illetve ajánlólevelekkel segíthetnék a szerkesztőket, így a „law review” szerkesztőségek továbbra is teljesíthetnék „piaci” funkcióikat is.

          (ad2): A szerkesztők ugyan elvesztenék a tudás „igazoltságának” garanciájaként kezelt szelekciós feladataikat/hatalmukat, de Maggs szerint ez nem kellene, hogy a minőség-ellenőrzés minden lehetséges formájának a megszűnéséhez vezessen. A szerkesztőségek saját honlapjaikon recenziókat, értékeléseket tehetnének közzé a legújabb szakirodalomról (amelynek megjelenéséről számos módon szerezhetnek tudomást), listákat állíthatnának össze a legértékesebbnek tartott írásokról, stb., így továbbra is orientációs pontokként szolgálhatnának a szakmai közönség számára.

          (ad3): Szimpóziumok, konferenciák szervezésére vállalkozhatnának, gyakrabban, mint eddig, s általában nagyobb szerepet játszhatnának a tudományszervezésben.

          (ad4): A „law review”-k életében fontos szerepet betöltő hallgatói jegyzetek és kommentárok(„student notes and comments”) szerkesztését, megjelentetését és értékelését is folytathatnák, s ez utóbbiakat a szakirodalmi értékelésekhez hasonlóan szintén közzétehetnék. A fentiek okán tehát Maggs szerint a „law review”-knak akkor sem kellene megszűnniük, ha Hibbitts elképzelése valóra válik, fennmaradásukat pedig a jogi karoknak is támogatniuk kellene.

 

A szerző jogán, avagy a „reakció(k)” retorikája

 

          Hibbitts elképzelései láthatóan jóval kevesebb lelkesedést váltottak ki a jogi akadémia tagjaiból, mint a szerzőjük gondolhatta volna. A vita –legalábbis az Akron Law Review által szervezett szimpózium- lezárásaként megfogalmazott válaszában (103) az ellenérvek összességét egy sajátos tudománytörténeti jelenség reinkarnációjaként értékeli. Meglepő hasonlóságot vél felfedezni az elektronikai ön-publikálás általa javasolt rendszerének ellenzői valamint mindazon 15.-16. századi tudósok között, akik a könyvnyomtatás kezdetén a Gutenbergéhez hasonló nyomdai vállalkozásokkal szembeni kétségeiknek hangot adva védelmükbe vették a „kódexmásolás” hagyományait. Egy 15. századi dominikánus szerzetes, Filippo di Strata szavait idézi, aki úgy gondolta, hogy „a világ hatezer éven keresztül tökéletesen megvolt nyomtatás nélkül, és ezen nem is kell most változtatni…”(104) És lám, mekkorát tévedett a barát –mondja Hibbitts-, és könyvnyomtatás valamennyi ellenzője: hiába tartották fenn a tudományos kéziratok másolásának kultúráját, az valamikor a 17. század végére marginalizálódott, majd elhalt. Hasonló cáfolatban lesz részük a hagyományos publikációs szisztéma védelmezőinek, Hibbitts szerint a könyvnyomtatással és az elektronikus publikálással szemben megfogalmazott érvek döbbenetes hasonlósága önmagában elegendő alapot szolgáltat a jóslat kimondására. „öt évszázaddal később a szereplők mások, de régi szerepek ugyanazok.” A radikális változtatások végrehajtása sosem volt könnyű, de éppen a könyvnyomtatás elterjedésének példája mutatja, hogy egy meglévő struktúra stabilitása és vitathatatlan pozitívumai sem elegendőek ezek feltartóztatásához.

          Hibbitts Albert Hirschman –igaz, más kontextusban kidolgozott- terminológiáját (105) felhasználva a „Tagadás”, a „Visszásság”, a „Kockázat”, a „Hiábavalóság”, és az „Alternatívák” téziseinek kategóriájába sorolja a javaslatával szembeni ellenvetések retorikai stratégiáit, s ily módon összegezve próbál választ adni a kifogásokra.

          (A) A Tagadás tézisét két formában látja megjelenni: egyrészt olyan érvek összességeként, amelyek lényege, hogy a jelenlegi rendszerben nincs semmi alapvetően elhibázott, másrészt olyanokként, amelyek szerint az elektronikus ön-publikálás nem járna valódi haszonnal. Az érvek első csoportja keretében viszont Hibbitts szerint „lehetetlen úgy érvelni, hogy semmi nem bűzlik Dániában”, a „law review”-k történetén keresztül húzódó viták sora és azok elevensége épp az ellenkezőjét demonstrálja. A második érvcsoporttal szemben pedig –azon túl, hogy megismétli az elektronikus ön-publikálás korábban részletezett előnyeit, amelyek egyrészt a szövegek feletti szerzői kontroll kiteljesedésében, másrészt a számítástechnika által biztosított lehetőségeknek a jogtudományi szövegekbe történő integrálásában testesülnek meg- rámutat arra, hogy éppen saját, eredetileg az Interneten közzétett tanulmánya és az ahhoz kapcsolódó vita példázza az általa javasolt rendszer megvalósításának pozitívumait.

          (B) A „Visszásság” tézise értelmében a technikai lehetőségek kihasználására törekvés ellenkező hatást fog gyakorolni az egyes jogtudósok tevékenységére, mint Hibbitts gondolná. Ahelyett, hogy gyorsítanák, lassítják a kommunikációt, és számottevő energiát vonnak el az érdemi kutatásoktól (lásd Hardy), másrészt olyan szerzők számára, akiknek még a hagyományos lineáris szövegek alakítása is problémát jelent, hogyan lennének képesek a hypertext és a multimédia világában eligazodni? A technikai eszközök használatához szükséges ismeretek, képességek elsajátítása valóban időbe kerül, de nem sokba, feleli Hibbitts, ezt követően viszont egészen új dimenziók nyílnak meg a szerzők számára. A lineáris szövegek előállításával kapcsolatos nehézségeket pedig nem kell feltétlenül képességhiányként értelmezni, számosan lehetnek olyanok, akikre a non-linearitás lehetőségei felszabadítólag hatnak, éppen úgy, ahogy magának az írásbeliségnek a ténye komoly hatást gyakorolt a nyugati jogok gyakorlatára és elméletére egyaránt, ez a fajta „új írásbeliség” is a gondolkodás új formáit teszi lehetővé.

          (C) A „Kockázat” téziseinek nevezett ellenérvek lényegük szerint azt állítják, hogy az elektronikus ön-publikálás rendszerének bevezetése a jelenlegi „law review” struktúra olyan pozitív elemeinek elvesztésével járna, amelyek túl nagy árnak bizonyulnának az esetleges előnyös változásokért. E tézisek hívei azonban Hibbitts szerint jelentősen túlértékelik mindazokat a „költségeket”, amelyek –ahogy bármilyen reform megvalósítása esetén- természetszerűleg felmerülnének, és az ellenérvek egyike sem állja meg a helyét.

a) Mindenekelőtt becsültek azok az „értékek”, amelyeket a jogtudományi publikációk előállításának jelenlegi eljárása mintegy „hozzáad” a szerzők eredeti produkciójához a szövegek szerkesztése, formális megjelentetése, terjesztése és összegyűjtése, az utókor számára való megőrzése, idézhetősége és azonosíthatósága tekintetében. Sem az elírások, nyelvtani és stiláris hibák kijavításának módszerei, sem a tanulmányokban hivatkozott források valódisága és pontossága ellenőrzésének módszerei nem tökéletesek –lásd a szerzők korábban idézett panaszáradatát-, ráadásul felcserélhetők jobbakkal. Egyre javuló minőségű és egyre könnyebben kezelhető számítógépes szoftverek jelennek meg az elektronikus piacon, amelyek mind a nyelvi-nyelvtani ellenőrzés feladatát, mind az idézet-ellenőrzést („citation checkers”) hatékonyabban tudják végrehajtani. A tudományos elsőbbség kérdését illetően sem igazít el a jelenlegi megoldás, míg a Web közbejöttével ez a kérdés is megoldható néhány egyszerű regisztrációs eljárással. Továbbá: az „elit” folyóiratokon kívül megjelenő publikációkról a „szakmai közönség” nem feltétlenül szerez tudomást, terjesztésük csak az előzőeknek megoldott, így a szerzők javarésze kénytelen ma is saját maga –gyakran saját költségén- terjeszteni írásainak nyomtatott változatát.

Túlértékelt a jogtudomány megjelenésének fizikai formája is: a könyvtárak és a könyvek első ránézésre ugyan stabilabb intézményeknek tűnhetnek, mint a Web-szerverek és az elektronikus dokumentumok, de egy központi jogtudományi archívum létrehozása az Interneten kiküszöbölhetné ezt a problémát is, nem is beszélve a fellelhetőség és elérhetőség így megvalósítható könnyebbségéről.

Összefoglalva:  az eddigi megoldások jelentőségének eltúlzása és ezzel párhuzamosan annak feltételezése, hogy elektronikus környezetben minden pozitív elem elveszne, nem jelentenek megalapozott védelmet a jelenlegi struktúra számára.

b) A javaslat ellenzői közül többen –Delgado, Perritt, Hardy, Rier- érvelnek azzal, hogy a minőség-ellenőrzés jelenlegi eljárásai nélkül könnyen előfordulhat, hogy „önjelölt” tudósok „szeméttel” árasztják el a jogi akadémiát („…floading the legal academy with junk”). Hibbitts szerint e helyzet nagyon hasonló az előzőekben ismertetettel: a jelenlegi szisztéma elemeinek túlértékelését és a javaslatban foglalt lehetőségek párhuzamos alulértékelését láthatjuk. Mind a hallgatók által gyakorolt minőségi kontroll –amely (Hibbitts fordulatával) már-már oximoron értékű megnevezés-, mind a „peer review” rendszer hiányosságai jól dokumentálták, ráadásul fogalmilag egyik sem feltétele a megfelelő szintű tudományos tevékenységnek, ugyanakkor az elektronikus környezetben való ön-publikálás sem kellene, hogy a minőség mindenféle ellenőrzésének megszűntével járjon.

Egyrészt megvalósulhatna a közzétett írásokra reagáló olvasó kommentároknak, kritikáknak az adott dokumentumhoz csatolása révén, egy afféle „post hoc peer review” gyakorlatként, amely már most sem ismeretlen- és igen hasonló a könyvrecenziók megjelentetéséhez-, persze csak abban az esetben, ha a diskurzus-közösség tagjai hajlandóak közreműködni.

Másrészt: az Interneten való megjelenés az egész közösség szeme előtt történik, s ez Hibbitts szerint az önkritika megszűnésével fog együtt járni –senki nem fogja ugyanis megkockáztatni, hogy „lejárassa” magát egy olyan tanulmánnyal, ami egyébként egy kevésbé neves folyóiratban elrejtve észrevétlenül növelhetné a szerző publikációs listájának hosszát. Továbbá: elektronikus környezetben könnyedén létrehozható volna egy olyan értékelési szisztéma, amely az olvasók szavazatán és kommentárjain alapulna, ekképpen rangsorolva a közzétett publikációkat.

c) A cikkek „megfelelő elhelyezéséből” származó „dicsfény-effektus” megszűnne ugyan, de ennek örülni kellene inkább, és nem siratni. Ha figyelembe vesszük egyrészt, hogy az „elit” helyen való megjelenésből származó presztízs eleve csak kevesek kiváltsága lehetett eddig is, másrészt, hogy a pályatársak kommentárjai, visszajelzései sokkal reálisabb értékelésre adnak lehetőséget, akkor nem veszteségként, hanem éppen nyereségként kell számolnunk a változással.

d) A „law review” szerkesztés pedagógiai hasznának elvesztésétől sem kell olyan erősen tartani –mint azt Denemark vagy Maggs észrevételei mutatják- egyrészt, mert azok nem oly jelentősek, másrészt, mert az önálló hallgatói kiadványok fennmaradtával ugyanazok a tapasztalatok és tudás megszerezhetők, mint korábban.

e) Nem szenvednének komoly veszteséget a hallgatók állásszerzése tekintetében sem. Való igaz –jegyzi meg Hibbitts-, hogy úgy tűnik, a munkáltatók előnyben részesítik azokat a végzett hallgatókat, akik korábban szerkesztőként részt vettek valamelyik folyóirat létrehozásában, bár az nem egészen világos, hogy miért. A hallgatók érdemeit pontosabban tükrözik jegyeik, íráskészségük, érdeklődésük, interjúk során mutatott szereplésük, stb., a professzoroktól származó esetleges ajánlólevelekről pedig továbbra sem kellene lemondaniuk.

(D) A „Hiábavalóság” tézise –legnyilvánvalóbban Tom Bruce kifejtésében- azt sugallja, hogy mégha megvalósításra érdemes volna is Hibbitts javaslata, akkor is túl sok materiális és normatív akadályba ütközne a kivitelezése, legalábbis jelenleg, lévén az idő még nem érett meg a változtatásra.

Ezzel szembe –ellenérvek helyett- legfeljebb optimizmust lehet állítani. Az Internet-technológia terjedésének nem lehet gátat szabni, a kutatók újabb nemzedékei már ebben a környezetben szocializálódnak, számukra természetes módon fog adódni az Internetes publikálás lehetősége, s ezzel párhuzamosan a kinevezésekről, véglegesítésekről döntő bizottságok is kénytelenek  lesznek változtatni álláspontjukon. Ami a megvalósulás mikéntjét illeti: a publikálás kettős rendszerének kialakítása jelentheti az átmenetet, ennek megkezdésével viszont nincs miért várni.

(E) Az „Alternatívák” tézisei azokat a javaslatokat jelölik, amelyeket a vita résztvevői a Hibbittsével szemben előterjesztettek. Ezek közül Rier és Ross elképzelései a leghagyományosabbak, teljes egészében a jelenlegi rendszer keretei között maradnak. Ezek azonban semmi olyan újdonsággal nem szolgálnak, ami ne hangzott volna már el az évtizedes viták során, s amennyiben eddig sem sikerült a fennálló struktúra problémáit általuk megoldani, nem valószínű, hogy most fog. További alternatívát jelenthetnének az elektronikus folyóiratok –akár párhuzamos papír-változattal, akár anélkül-, de Hibbitts véleménye szerint saját javaslatához képest ezek semmilyen pozitívummal nem szolgálnak, viszont lehetőségeik korlátozottak, amennyiben továbbra is folyóiratok hallgatók által szerkesztett változatairól van szó, amelyek nem lehetnének többek, mint egy 17. századi nyomtatási forma 20. századi elektronikus utánzatai. (106) Végső soron arra a következtetésre jut, hogy „…az elektronikus folyóiratok evolúciós zsákutcát jelentenek.” (107)

A sajátjához legközelebb álló elképzelésnek Gregory Maggsét érzi, két pontjával viszont ennek sem ért egyet: egyrészt feleslegesnek tartja a diákszerkesztőket tudományszervezési feladatokkal ellátni, hiszen az Interneten közzétett tanulmányok mindegyike egy „virtuális szimpózium” vitaindító darabja lehet a pályatársak hozzászólásainak függvényében, másrészt a konkrét kézirat-szerkesztési feladatokat is inkább olyan kutatóasszisztensekre bízná, akiket a szerzők –jobbára saját tanítványi körükből- személyesen választhatnának s honorálhatnának ellenszolgáltatásként ajánlólevelekkel.

A fenti cáfolatokon túl végül még egy dologra hívja fel a figyelmünket Hibbitts, nevezetesen, hogy a vita résztvevői valamilyen mértékben nem vettek tudomást arról, hogy a javaslat megjelenítésének módja –hypertextként kifejezetten Interneten publikálásra szánt szöveg- szerves része volt az írás üzenetének. „A változás szelleme kiszabadult a palackból” (108), s azt a folyamatot, ami az elektronikus ön-publikálás rendszerének megteremtődésén túl fog haladni, s a jogtudományi folyóiratoknál is sokkal stabilabb struktúrák jelenlegi formáinak –például maguknak a hagyományos egyetemeknek- a megszűntéhez fog vezetni, már nem lehet megállítani.

 

 

Javaslat (szerény, színes, szinkronizált)

 

          („Hol jár az eszem?”) A fent ismertetett – időnként belterjes, időnként unalmas – vita dokumentumait olvasva végig arra gondoltam, hogy Bernard Hibbitts tervének egy némileg módosított formáját nemcsak, hogy érdemes lenne megvalósítani, de a magyar jogtudomány és a kapcsolódó intézményrendszer jelen körülményeik folytán az elképzelés kivitelezésének ideális terepéül szolgálhatnának. Sőt, a magyar jogtudományi publikációs szisztéma sok szempontból már most igen hasonlatosnak látszik az elektronikus ön-publikálás rendszeréhez azzal a különbséggel persze, hogy minden papíron történik. 

Tisztelt Értelmező Közösség, indokaim lényege a következő állításban foglalható össze: számomra úgy tűnik, nincs mit vesztenünk, nincs olyan stabil és vitális struktúra, amely összeomolhatna, amelynek fenntartásához elementáris érdekeink fűződnének, amelynek elvesztését fájlalnunk kellene.

 

Részletesebben:

(1) Vannak ugyan folyóiratok (hogyan lehetségesek? –szól közbe valaki) és egyetemi kiadványok, de működésük korántsem tökéletes, s időnként formális létük tényén túl egyéb pozitívumaikat nehéz volna felsorolni. (Egy tanszéki kollégám szekrényében tanulmányainak a kari Acta-füzetek sorozatban megjelent példányaira bukkantam. Megszámoltam – ellenőrizhető, mivel ott is fognak maradni – 441 db volt. Mennyi papír, mennyi pénz, mennyi fa). A leadott kéziratok „átfutásának” ideje meglehetősen hosszú. A szövegek gondozásának azok az eljárásai, amelyek – legyen a kritika bármilyen erős – az amerikai jogtudományi folyóiratok esetében megfigyelhetők, szinte teljesen hiányoznak, az elemi nyomdai munkálatokat leszámítva a cikkek abban az állapotban jelennek meg, ahogy szerzőik a kéziratot elkészítették. (Könyvkiadók esetében sem sokkal jobb a helyzet, de az egy másik történet.) A folyóiratok és kari kiadványok terjesztése nem túl hatékony – mindegy, miért –, a hozzáférés relatíve nehézkes. (Nem beszélve arról az esetről, amikor egy tanszék, intézet költségvetése nem teszi lehetővé az előfizetést.) Nincsenek összesített indexek, még a CD-jogtárban sem. Épp, ahogy az ország jogi karainak, úgy a különböző kiadványoknak sincs semmilyen rangsora, presztízs tekintetében sincs lényeges különbség, minden publikáció eggyel több a szükséges listán. A jogirodalmi hivatkozásoknak nincsenek rögzült szabályai. Honoráriumok? Olvasók? Minek sorolom. A félreértést elkerülendő: csak azt próbálom illusztrálni, mennyi minden NEM menne veszendőbe, ha a jogtudományi írások számára egy radikálisan új fórumot hoznánk létre. Annál is inkább, mivel (és ez az eddigieknél sokkal fontosabb):

(2) Nincsenek igazi viták. A kortárs magyar jogtudományi diskurzus sokkal inkább párhuzamos monológok összessége. (A „jó, durva belemenések” végképp hiányoznak, pedig időnként jótékony hatásúak, ld. pl. napjaink magyar irodalomtudományában a Farkas Zsolt Tandori-interpretációja és – értékelése nyomán kirobbant vitákat. Egyébként is érdemes volna egyszer összevetni az 1989 utáni magyar irodalomtudomány gyakorlatát a korszak jogtudományáéval, jogelméletével, sok minden kiderülne.) Kis létszámú értelmezői közösség lévén persze ez egyrészt természetesen adódik, mindenki foglalkozik a saját dolgával – dolog pedig rengeteg van –, másrészt a személyes ismeretségi – rosszabb esetben függelmi – viszonyok egymás munkái értékelésének olyan informális hálózatát „termelték ki”, amely helyettesíteni látszik a nyilvános vitákat. A konferenciák sem jelentenek igazi megoldást. Az élő eszmecsere spontaneitása ugyan nagyszerű, de egyrészt nem szeret mindenki beszélni, másrészt e nagyszerűségbe vetett hitemet némileg megingatta, amikor egy összejövetel alkalmával saját fülemmel hallottam egy olyan kaliberű jogtudóst, mint Werner Krawietz – akinek „saruja szíját sem sokan méltók megoldani” – Ronald Dworkin kapcsán a „rights as trumps” koncepció helyett folyékonyan a „rights as trumpets” (a jogok mint trombiták, végül is miért ne?) témájáról értekezni.

          Az első elmozdulást erről a pontról – véleményem szerint – a Jogelméleti Szemle létrehozása jelentette. A másodikat a legutóbbi számban a „Műhely-rovat” bevezetése, amelyben Bódig Mátyás PhD-értekezésének vitája kapcsán valami „történő” dolognak lehettünk szemtanúi, ha kicsit megkésve is. Én tovább mennék: a Jogelméleti Szemle köré építve létre lehetne hozni egy – mondjuk – Központi Magyar Jogtudományi (vagy ha a „többiek” nem akarnak részt venni: Jogelméleti) Archívumot, amelyhez mindenki hozzáadhatná valamennyi eddig megjelent (persze, persze szerzői jog; de a Napster után?) és ezután készülő írásai közül mindazt, amit erre érdemesnek talál. Index, név és tárgymutató önálló keresőrendszer, absztraktok, adott esetben több nyelven, kommentárok, észrevételek, ellenvetések csatolása, a szövegeknek ezek fényében történő korrekciója és minden, amit a technikai lehetőségek biztosítanak. Amelyek egyébként adottak: az Internet-technológiával még el nem árasztott hazánk átlagához képest az egyetemi tanszékek, intézetek viszonylag jól felszereltek.

Mindazt a pénzt és energiát, amit a „létezés elrejtettségében” vegetáló kari kiadványok – és, ha nem félnék attól, hogy bárkit megbántok, megkockáztatnám: folyóiratok – előállításába fektetnek munkatársaik, ezen Archívum gondozására lehetne fordítani. Nem kellene ugyanakkor teljes egészében lemondani a „papír-alapú" publikálásról sem: a fenti összegből olyan jogtudományi és/vagy jogelméleti „évkönyveket” lehetne kiadni, amelyekben egy adott időszak legjobbnak ítélt tanulmányai jelenhetnének meg, pl. a diskurzus közösség tagjainak e-mail-en keresztül – s adott esetben megoldható, hogy: névtelenül – leadott szavazatai alapján, s amelyben megjelenni szakmai értékelést és rangot is jelentene. Pénz úgy sincs. (Naív?)

          Kérem, észrevételeiket, javaslataikat egyelőre – jobb híján – nagyt@juris.u-szeged.hu címre juttassák el.

          És aki eddig eljutott az olvasásban, kiérdemelte Fred Rodell jótanácsát: „The best way to get a laugh out of a law review is to take a couple of drinks and then read an article, any article, aloud. That can be really funny.”(108)

 

 

Szerzői Jegyzet

 

Jelen tanulmány semmilyen kutatási programnak nem része, nem támogatta semmilyen alapítvány. A benne foglaltakat senkivel nem beszéltem meg, de így legalább nem tudom rájuk fogni utólag, hogy bármiben hibáztak volna. Kutató-asszisztenseim nincsenek, minek következtében minden hálám G. S.-é, aki lehetővé tette számomra a hozzáférést olyan publikációkhoz, amelyek egyébként örökre elérhetetlenek maradtak volna, valamint Kanizsay Orsolyáé, aki ezt a mondatot is legépelte.

 

(01)  Adam Winkler & Joshua Davis, Postmodernism and Dworkin: The view from half-court, 17 NOVA.L.REV. 799, 799 (1993)

 

(02)  Esterházy Péter: Ünnepi beszéd és rekonstrukció, In: Írások,

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1994, 30.o.

 

(03)  ld. Fred R. Shapiro, The Most-Cited Law Review Articles Revisited,

71 Chicago-Kent Law Review 751 (1996)

 

(04)  ld. később (ill. Harry T. Edwards, The Growing Disjunction Between Legal Education and Legal Profession, 91 MICH.L.REV. 34 (1992)

 

(05)  Bernard Hibbitts, Last Writes? Re-assessing the Law review in the Age of Cyberspace, http://law.pitt.edu/hibbitts/lost.htm

(a továbbiakban Hibbitts, Last Writes…)

 

(06)  Roger Cramton, The Most Remarkable Institution: The American Law Review,

36 J. LEG.ED. 4 (1986)

 

(07)  ld. Robert Stevens, Law school: Legal Education in America,

from the 1850s to the 1980s (1983)

 

(08)  John Tebbel, A history of book publishing in the United States

676, 679, 687 (1975) –idézi Hibbitts, Last Writes…

 

(09)  Fred Rodell, Goodbye to Law Reviews, 23 VA.L.REV. 38, 38 (1936)

 

(10)  ld. pl. Symposium on Law Review Editing: The Struggle Between Author and Editor over Control of the Text, 70 CHI.-KENT L.REV. 1147 (1995)

 

(11)  Hibbitts, Last Writes…lásd: (05) sz. jegyzet.

 

(12)  John J. McKelvey, The Law School Review, 1887-1937, 50 HARV.L.REV. 868, 882 (1937)

 

(13)  Idézi Hibbitts, Last Writes… lásd: (05) sz. jegyzet.

 

(14)  John H. Wigmore, The Recent Cases Department, 50 HARV.L.REV. 862 (1937)

 

(15)  Rodell, Goodbye…lásd: (09) sz. jegyzet.

 

(16)  Id. 44-45.o.

 

(17)  ld. pl. Douglas B. Maggs, Concerning the Extent to Which the Law Review Contributes to the development of Law, 3 S.CAL.L.REV. 181, 190 (1930);

        Karl Llewellyn, The Bramble Bush 107 (1930) );

McKelvey, The Law School Review…lásd: (12) sz. jegyzet.

 

(18)  pl. az első specializált és interdiszciplináris „law review”-k megjelenése, az első tematikus számok ill. szimpózium különkiadások.

 

(19)  John E. Cribbet, Experimentation in the Law Reviews, 5 J.LEG.ED. 72, 81 (1952)

 

(20)  A kifejezést Logan Wilson használta először a „The Academic Man: A Study in the Sociology of a Profession” c. művében, 1942-ben.

 

(21)  Hasonlóan például –igaz, jóval szűkebb személyi és intézményi körre vonatkoztatva- az Oliver Wendell Holmes által „kitalált” „law clerk” intézményéhez.

       Ehhez ld. I. Scott Messinger: The Judge as Mentor: Oliver Wendell Holmes, Jr.,

       and his Law Clerks, 11 Yale Journal of Law and the Humanities 119 (1999)

 

(22)  Az előbb szóba hozott „law clerk”-ok esetében ez a mai napig nem történt meg, Ehhez ld. Messinger, 152.o.

 

(23)  Hibbitts, Last Writes…116. sz. jegyzet és kapcs. szöveg.

Más számítások más pontos végeredményt mutatnak, de a nagyságrend mindegyik esetében hasonló.

 

(24)  Howard Denemark, How Valid Is the Often-repeated Accusation That There Are Too Many Legal Articles and Too Many Law Reviews?, 30 AKRON.L.REV. 215 (1996)

 

(25)  Kenneth Lasson, Scholarship Amok…, Scholarship Amok:  Excesses in the Pursuit of Truth and Tenure, 103 Harv. L. Rev. 926 (1990)

 

(26)  http://www.als.org/ /statistics/index.html

 

(27)  Roger Cramton, The most…lásd: (6) sz. jegyzet.

 

(28)  Reinhard Zimermann, Law Reviews: a Foray Through a Strange World, 47 EMORY L.J. 659 (1998)

 

(29)  Id.

 

(30)  Cass R. Sustein, Interpreting Statutes in the Regulatory State, 103 HARV.L.REV. 407, 407 (1989)

 

(31)  Julie Hanrahan, 1991-1992 Statistical Survey of ABA Law School Libraries and Librarians, 85 L.LIBR.J. 643, 647 (1993), ill. http://www.law.harvard.edu/library/facts_hls.htm

 

(32)  http://www.law.harvard.edu/students/catalog/admission/tuition.shtml

 

(33)  http://www.law.harvard.edu/students/Financial_Aid/types.htm

 

(34)  http://www.law.harvard.edu/library/facts_hls.htm

 

(35)  Id.

 

(36)  Introduction to the University of Chicago Law Review: A Brief History,

http://home.uchicago.edu/orgs/lawreview/History.html

 

(37)  Bart Sloan, Note, What Are We Writing For? Student Works as Authority and Their Citation By Federal Bench, 1986-1990, 61 GEO.WASH.L.REV., 221, 230-31 (1992)

 

(38)  Michael I. Swygert & Nathaniel E. Gozansky, Senior Law Faculty Publication Study: Comparison Law School Productivity, 35 J. Legal Educ. 373 (1985)

 

(39)  Elyce A. Zenoff & Lizabeth Moody, Lae Faculty Attrition: Are We Doing Something Wrong?, 36 J.LEG.ED. 209, 220 (1986)

 

(40)  Bár ez nyilván nemcsak a jogtudományi folyóiratok diákszerkesztőire jellemző. Ld. például az óriási botrányt kavart Sokal-ügyet.

 

(41)  Alátámasztására: Jack M. Balkin & Sanford Levinson: How to win cites and influence people? 74 CHI-KENT L.REV. 543 (1996)

 

(42)  Bár ironikus módon a késedelmek egyik legfőbb oka éppen az a gyakorlat, amellyel a szerzők eredetileg felgyorsítani szerették volna egy-egy cikk megjelentetését. Egy ideje ui. bevett szokás minden írást egyszerre több –nem ritkán 20- helyre is beküldeni. Így azonban egy-egy „law review” szerkesztőségébe sokkal több kézirat érkezik be, mint amennyit ténylegesen oda is szántak. Az elit folyóiratok esetében ez a szám elérheti az 1200-1500-at is. ld. Carl Tobias, Manuscript Selection Anti-Manifesto, 80 CORNELL.L.REV. 529, 530 (1995)

 

(43)  E. Joshua Rosenkrantz, Law Review’s Empire, 39 Hastings Law Journal 859 (1988);

Rosemary Arnold, Dilemmas, 19/5 STUDENT LAW 7 (1991)

 

(44)  James Lindgren, An Author’s Manifesto, 61 University of Chicago L.Rev. 527 (1994)

(45)  Ld. (04) sz. jegyzet.

 

(46)  Id.

 

(47)  Richard A. Posner, The Deprofessionalization of Legal Education and the Legal Profession, 91 MICH.L.REV 34, 54 (1992)

 

(48)  Reinhard Zimmermann, Law Reviews…ld. (28) sz. jegyzet

 

 

(49)  William M. Landes & Richard A. Posner, The Influence of Economics on Law: A Quantitative Study, 36 J.L. & ECON. 385 (1993)

 

(50)  Ld. (41) sz. jegyzet.

 

(51)  Fred R. Shapiro, The Most-Cited Law Review Articles, 73 CALIF.L.REV. 1540 (1985);

Fred R. Shapiro, The Most-Cited Law Review Articles Revisited, 71 CHI-KENT L.REV. 751 (1996)

 

(52)  W. Lawrence Church, A Plea for Readable Law Review Articles, WIS.L.REV. 739,

              742 (1989)

 

(53)  Richard A. Posner, The Decline of Law As An Autonomous Discipline 1962-1987,

100 HARV.L.REV. 761, 766 (1987)

 

(54)  lásd (52) sz. jegyzet.

    

(55)  Howard Denemark, lásd (24) sz. jegyzet.

 

(56)  Fred Rodell, lásd (09) sz. jegyzet.

 

(57)  Arnold S. Jacobs, An Analysis of Section 16 of the Securities Exchange Act of 1934,

32 N.Y.L.SCH.L.REV. 209 (1987), ill. Dean Jesse Choper, Consequences of Supreme Court Decisions Upholding Individial Rights, 83 MICH.L.REV. 1 (1984)

 

(58)   Project, Sixteenth Annual Review of Criminal Procedure:

        United States Supreme Court and Courts of Appeals 1985-1986, 75 GEO.L.J. 713

       (1987)

 

(59)  Kenneth Lasson, lásd (25) sz. jegyzet.

 

      (60 Vö.: Arthur Austin, Footnotes as Product Differentiation, 40 VAND.L.REV. 1131,

            1154 (1987)

 

(61) Jack M. Balkin - Sanford Levinson, LÁSD (41) sz. jegyzet.

 

(62) Id. 849. o., 853. o.

 

(63) Lásd Ed D. Wheeler, The Bottom Lines: Fifty Years of Legal Footnoting in Review,

       72 LAW LIBR.J. 245, 248 (1979)

 

      (64) Részletesen lásd Arthur D. Austin, Footnote Skulduggery, 44 U.MIAMI.L.REV.

             1009 (1990)

 

      (65) Norman Kaplan, The Norms of Citation Behavior: Prolegomena to the Footnote,

             16 AM.DOCUMENTATION 179, 180 (1965)

 

      (66) 304 U.S. 144, 152 n.4 (1938), részletesen lásd Jack M. Balkin, The Footnote,

             83 NW.U.L.REV. 275 (1988)

 

      (67) Richard A. Posner, Goddbye to the Bluebook, University of Chicago L.REV. 1343,

             1343 (1986)

     

      (68) Richard Saver, Singing the Blues Over the Gospel of Cite Rules: Harvard’s Hated

             Bluebook Prospers –ang Grows Longer, RECORDER, 1991 okt. 2, 1.o.

 

      (69) Susan E. Thrower, What’s New in the Bluebook, Sixteenth Edition, 85 ILL.B.J. 137,

             137 (1997)

 

      (70) James G. Gordon, Oh no! A New Bluebook!, 90 MICH.L.REV. 1698, 1698 (1992)

 

      (71) Id. 1699. o.

 

      (72) Id. 1699. o.

 

      (73) Id. 1702. o.

 

      (74) Id. 1704. o.

 

      (75) Louis J. Sirico, Jr., Fiddling With Footnotes, 28 U.CIN.L.REV. 1273, 1274 (1992)

 

      (76) Richard A. Posner, Goddbye… 1344. o., lásd (67) sz. jegyzet.

 

      (77) James W. Paulsen, An Uniformed System of Citation (Book Review),

             105 HARV.L.REV. 1780, 1784 (1992)

 

      (78) Stephen R. Heifetz, Blue in the Face: the Bluebook, the Bar Exam, and the Paradox

             of Our Legal Culture, 51 RUDGERS.L.REV. 695 (1999)

 

      (79) „the Bible of citation form” –Jonathan M. Jacobson, Book Review, 43.Brook.L.Rev.

              826, 826 (1977),

              „a legal Pilgrim’s Progress” –Jim L. Chen, Something Old, Something New,

               Something Borrowed, Sg Blue, 58 v. Ch.L.Rev. 1527, 1529-30 & n. 10 (1991),

             „Kama Sutra of legal citation” –Peter Lushing, Book Review, 67 Column.L.Rev. 599,

              599 (1967),

             „librarian’s dream”, „this book is all form and substance” –Kent C. Olson &

              Robert C. Berring, Practical Approaches to Legal Research (1988), 10. o.,

             „the book that ends arguments” –Richard Saver, Singing the Blues over cite Rules,

              Legal Times, Oct. 28., 1991, 46. o.).

 

      (80) Alan L. Dworsky, User’s Guide to the Bluebook,

             Revised Forte 17th Edition of the Bluebook, vi, 52 pp,

             Fred B. Rothman and Co., 2001, ISBN: 0837731267.

 

      (81) Richard A. Posner, Goodbye…lásd (67) sz. jegyzet.

 

      (82) Bár a Harvard Law Review szerkesztőinek lesújtó a véleménye: „…A Maroon Book

             nem más, mint a Code Napoleon CLS változata…”,

             Manual Labor, Chicago Style (Book Note),  101 HARV.L.REV. 1323, 1323 (1988)

 

      (83) Robert A. Wilson, Computer Retrieval of Case Law, 16 SW.L.J. 409 (1962)

 

      (84) „No footnote, and no Bluebook Required.” Hibbitts, Last Writes…

               237. sz. jegyzet és kapcsolódó szöveg, lásd (05) sz. jegyzet.

 

      (85) 30 AKRON.L.REV. 175-323 (1996), Special Issue.

 

      (86) David Rier: Future of Legal Scholarship and Scholarly Communication:

              Publication in the Age of Cyberspace, 30 AKRON.L.REV. 183 (1996)

 

      (87) Ehhez lásd: Robert K. Merton, Társadalomelmélet és társadalmi struktúra,

             Bp. Gondolat, 1980.

 

                    (88) Például: A hopi indiánok esőtáncának manifeszt funkciója az eső előidézése

                           –ami vagy sikerül, vagy nem-, látens funkciója pedig, az időjárástól függetlenül a

                          csoportindentitás megerősítése.

 

     (89) Rier, lásd (86) sz. jegyzet.

 

     (90) Banks McDowell, The Audiences for Legal Scholarship, 40 J.LEG.ED. 261, 270-71,

            (1990)

 

     (91) Rier, lásd (86) sz. jegyzet.

 

     (92) Howard Denemark, lásd (24) sz. jegyzet.

 

     (93) Law School Admissions Council, The Official Guide to U.S. Law Schools 19 (1997)

 

     (94) John F. Dobbyn, So You Want To Go To Law School, 138-39, 141 (1976)

 

     (95) Ehhez lásd pl. a „market share liability” formulája kapcsán:

             Naomi Sheiner, Comment, DES and a Proposal Theory of Enterprise Liability, 46      

             FORTHAM.L.REV. 963 (1978)

 

     (96) Joszif Brodszkij, Elégia John Donne-ért, In: Post aetatem nostram, Bp. Európa, 1988.

 

     (97) Richard Delgado, Eliminate The „Middle-Man”?, 30 AKRON.L.REV. 233 (1996)

 

     (98) Thomas R. Bruce, Swift, Modest Proposals, Babies, and Bathwater:

            Are Hibbitts’s Writes Wright?, 30 AKRON.L.REV.

 

     (99) Trotter Hardy, Review of Hibbitts’s Last Writes, 30 AKRON.L.REV. 249 (1996)

 

    (100) Henry Perritt, Reassessing Professor Hibbitts’s Requiem for Law Reviews,

              30 AKRON.L.REV. 255 (1996)

 

   (101) William G. Ross, Scholarly Legal Monographs: Advantages of the Road Less Taken,

            30 AKRON.L.REV. 259 (1996)

 

   (102) Gregory E. Maggs, Self-publication on the Internet, and Future of Law Reviews,

            30 AKRON.L.REV 237 (1996)

 

   (103) Bernard Hibbitts, Yesterday Once More: Sceptics, Scribes and the Demise

            of Law Reviews, 30 AKRON.L.REV. 267 (1996)

 

   (104) Idézi: Martin Lowry, The Word of Aldus Manutius: Business and Scholarship

             in Renaissance Venice (1979)

 

   (105) Albert O. Hirschmann, The Retoric of Reaction: Pervesity, Futurity, Jeopardy (1991)

 

   (106) Hibbitts, Yesterday…174. sz. jegyzet és kapcsolódó szöveg, lásd (103) sz. jegyzet.

 

   (107) Id., 180. sz. jegyzet és kapcsolódó szöveg.

 

   (108) Fred Rodell, Goodbye…lásd (09) sz. jegyzet.

 

 

 

2001/2. szám tartalomjegyzéke