Nótári Tamás
Könyvismertetés: Hamza, Gábor: Die Entwicklung des
Privatrechts
auf römischrechtlicher Grundlage unter besonderer Berücksichtigung der
Rechtsentwicklung in Deutschland, Österreich, der Schweiz und Ungarn.
(Andrássy Schriftenreihe Band I. Budapest 2002)
A római jog oktatásának szempontjai közé szoktuk sorolni azon érvet, amely szerint a római jog nem csupán a római birodalom korában volt jóformán egész Európa területén hatályos jog, hanem mutatis mutandis a középkortól egészen a XIX. századig, amikor pedig az országonként különböző nemzeti jogrendszerek törvénykönyvbe foglalásának folyamata a római jogot nem eltörölte, hanem egyfelől dogmatikai rendszerében, másfelől mint jogászi gondolkodásmódot és mint terminológiájának lingua francáját integrálta.[1] „ ... A római jogra így még nem elhanyagolható szerep várhat az egységesülő Európában; a felépítendő új ius commune Europaeum alapját, közös fundamentumát ugyanis elsősorban a római jogban találhatjuk meg."[2] Ennek szellemében fogant e mű is, miként a szerző már az előszóban hangsúlyozza, hogy e feladat csak az egyes országok magánjogi rendszereinek történeti feldolgozásával valósítható meg.[3] A jogegységesítés követelményét és fontosságát számos helyen olvashatjuk;[4] természetesen ennek a folyamatnak akadnak ellenzői is,[5] és jelenkori viszonyaink között megismétlődni láthatjuk az Anton Friedrich Justus Thibaut[6] és Friedrich Carl von Savigny[7] által folytatott, a kodifikációról szóló vitát.[8]
Azon módszer, amelyet új monográfiájában Hamza Gábor professzor – számos monográfia és tanulmány szerzője, és az egyetemi oktatásunkban a communis opinio doctorum által mérvadónak tekintett, immáron nyolcadik kiadását megért római jogi tankönyvünk társszerzője – kialakított sajátos, komplexitásra törekvő ötvözete a nemzetközi szakirodalom által kialakított közelítésmódoknak, vagyis a magánjog külső történetének vázolása mellett figyelmet szentel számos intézménytörténeti kérdésnek, ami alapvetően jogdogmatikai mechanizmusokra irányítja rá a figyelmet, ezen kívül pedig nem mulasztja el az igen beható tudománytörténeti elemzést sem. Ezáltal e kézikönyv mind didaktikai, mind pedig dogmatikai szempontból jóval többet nyújt, mint egy átlagos a magánjogot, illetve a magánjogtörténetet bemutató munka, hiszen e művek általában nem képesek a témát annak teljes komplexitásában megragadni. Paul Koschaker[9] munkája ugyan igen részletesen mutatják be a magánjogi viszonyok fejlődését az egyes jogrendszerekben, arra azonban nincsenek tekintettel, hogy e jogrendszerek mely jogcsaládokhoz tartoznak. A legtöbb kutató megelégszik a magánjogtörténet esetében is a historia externa felvázolásával – hogy a jogtudományban is maradandót alkotó német polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz[10] által bevezetett distinkcióval éljünk – a jogdogmatikai példákat pedig kizárólag mintegy illusztrációként hoznak; megint mások, mint például Franz Wieacker[11] tudomány– és kutatástörténeti aspektusból rendezik az bemutatandó matériát. René David[12] klasszikussá vált munkája ugyanakkor éppen a történeti fejlődésnek szentel a szükségesnél csekélyebb teret, ezt az egyes jogrendszereknek olykor túlságosan mesterkélten jogcsaládokba való besorolásával helyettesítve. Mindezidáig Helmut Coing[13] műve volt az egyetlen olyan kísérlet, amely megpróbált a magánjog egyes jogintézményeinek történeti fejlődéséről átfogó képet adni. E szintetizáló módszer alkalmazásával Hamza Gábor elsősorban és méltán a római jog továbbélésének és hatástörténetének vizsgálatára teszi a vizsgálódás fő hangsúlyát, hiszen a római jog – lévén a görög filozófiával és a zsidó-keresztény hagyományt jelentő Bibliával együtt az európai kultúra három fő tartópillére közül az egyik – jelenti a jogtudomány számára a téren és időn, az ókortól napjainkig átívelő kontinuitást. Ha e továbbhatást figyelmen kívül hagyjuk, amint erre a Leopold Wenger[14] nevével fémjelezhető antike Rechtsgeschichte irányzata részéről történtek is kísérletek, úgy nem csupán korunk jogtudománya válik gyökértelen, identitását tekintve légüres térben lebegő diszciplinává, hanem a romaisztikát csupán önmagáért művelendő, korunk jogi problémáitól elzárt, és hosszú távon legitimációjára nézvést megkérdőjelezhető tudományággá tesszük.[15]
A római jog fejlődésének kezdeti és lezáró stádiumait egy-egy nagy összefoglalás jelzi: az i.e. V. századra datálható XII táblás törvények,[16] és az i.sz. VI. századi, Bizáncban lezajlott, I. Iustinianos császár (527-565) nevéhez fűződő kodifikáció,[17] amely négy szakaszra oszlott, amelyeket az elkészült művek jeleztek: az utóbb elveszett Codex Iustinianus, a Digesta, az Institutiones[18] és a Codex Iustinianus repetitae praelectionis – utóbb ezekhez csatlakozott a jórészt görög nyelvű Novellae. Ezen, a római jog ókori fejlődéstörténetét lezáró résszel, valamint a Nyugat-római Birodalom bukása után keletkezett leges Romanae Barbarorum bemutatásával kezdődik a kézikönyv. A iustinianusi kodifikáció anyaga ma is elfogadott és alkalmazott szerkezetben először 1583-ban Genfben látott napvilágot Dionysius Gothofredus (1549-1622) gondozásában, Corpus iuris civilis cím alatt. A iustinianusi Digesta[19] és a Codex Theodosianus[20] ma is általánosan elfogadott kritikai kiadása Theodor Mommsen (1817-1903) nevéhez fűződik, akinek nem csupán számos mérvadó editiót – így például a Corpus Inscriptionum Latinarum (III. 3; 4; V; IX; X)[21] és a Monumenta Germaniae Historica, Auctores Antiquissimi (I.1; 5; 9; 11-13.)[22] számos kötetét – köszönhetünk, hanem több, római történeti (Römische Geschichte I-III; V)[23] és jogtörténeti monográfiát (Römisches Staatsrecht I-III; Römisches Strafrecht)[24] is.[25] Wolfgang Kunkel Theodor Mommsen nehezen túlbecsülhető tudományos jelentőségét méltató sorait[26] Hamza is idézi: „Mit ihrer Bemühung um die Lösung dieser Aufgaben steht die Wissenschaft vom römischen Recht auf den Schultern Theodor Mommsens, der, von Hause aus Jurist und von der Rechtswissenschaft des neunzehnten Jahrhunderts in der scharfen Erfassung und systematischen Verknüpfung seiner Erkenntnisse geschult, mit umfassender Beherrschung der gesamten römischen Überlieferung alle Zweige der römischen Altertumswissenschaft auf neue Grundlagen gestellt und auf ihre gemeinsamen Aufgaben hingewiesen hat.”[27]
A római jog története azonban nem zárul le a VI. században, útja, amelyet utóbb – egészen máig – bejárt, legalább olyan jelentékeny mind önmagában, mind pedig a jelenleg hatályos jogrendszerekre gyakorolt befolyása által, mint az addigi. A iustinianusi kodifikáció által összefoglalt római joganyag további sorsa a középkorban és a koraújkorban a következő három modell szerint alakulhatott:[28] Bizonyos területeken a folytatólagos továbbélés, másutt, ahol egykor hatályban volt, bekövetkezhetett a római jog újjáéledése,[29] illetve harmadik lehetőségként a római jog recepciója, a helyi jogrendszerekbe történő befogadás jelentkezett,[30] amely végbemehetett akár egyetlen egységes törvényhozói aktussal,[31] akár pedig lassú és folyamatos beszivárgás által. Ezt a rendszert Hamza Gábor monográfiája az egyes államok jogtörténetén keresztül mutatja be, érdemesnek tűnik tehát egy példát kiragadni és behatóbban szemügyre venni, ahol a mai jogrendszer kialakulásában mind az ókori római jog továbbélése, mind pedig annak a modern magánjogtudományon átszűrt és rendszerezett behatása világosan kimutatható. A (folytatólagos) továbbélés legeklatánsabb példája a római jog sorsa a Bizánci Birodalomban,[32] majd pedig az újkori Görögországban, ahol egyfelől a Bizáncból örökölt joganyag, másrészt pedig az ex asse pandektisztikai szemléletű és rendszerű Bürgerliches Gesetzbuch[33] biztosította a kontinuitást. A Bizánci Birodalomban a VIII. századtól kezdve a iustinianusi törvénymű görög nyelvű kivonatai és kommentárjai hivatalos törvénykönyvek formájában jelentek meg: III. Isauriai Leó (717-741) nevéhez kapcsolható a tizennyolc titulust tartalmazó Eklogé tón nomón,[34] I. Basilios Macedo (867-886) elrendelte az egész kodifikációs anyag görög nyelvű összefoglalását, uralkodása alatt a bevezetőül szánt Procheiron készült el,[35] a munkálatok VI. Bölcs Leó (886-911) idejében fejeződtek be, e hatvan könyvből álló mű a XI. századtól a Basilika nevet viseli[36] – jóval később, 1345-ben jelent meg Harmenopulos Hexabiblosa,[37] amely bizonyos tekintetben már a modern pandektarendszert előlegezte meg.[38] Miután Görögország felszabadult az 1453 óta nyögött ottomán iga alól,[39] 1822-ben az Epidaurosi Alkotmánylevél alapján a Basilikát, 1828-tól kezdve pedig a Hexabiblost is hatályos jogként kezdte alkalmazni, amit egy 1835-ös rendelet jóváhagyólag megerősített.[40] Az 1841-ben keletkezett ión kódex a Code civilre[41] és a Sziciliai Kettős Királyságban hatályos polgári törvénykönyvre, az 1899-es samosi törvénykönyv a Code civilre, a Codice civilére[42] és az 1863-as szász polgári törvénykönyvre,[43] az 1903-ból származó krétai kódex pedig a BGB-re támaszkodott.[44] Több tervezet (1922, 1940) után végül 1946-ban lépett hatályba – legfőképp Georgios Balis professzor munkájának eredményeként - az egységes görög polgári törvénykönyv, ami a bizánci-római jogot hatályon kívül helyezte; szerkezetében és szabályozási rendszerében leginkább a német BGB-t követi, azonban a Code civil és a ZGB[45] hatása is kimutatható bizonyos mértékig.[46] (Érdemes megemlíteni, hogy a görög kereskedelmi jog fő forrásául a francia Code de commerce szolgált.[47])
E kiragadott példa után, aminek kapcsán e monográfia komplexitásra és szintetizáló látásmódra törekvését kívántunk érzékeltetni, néhány szóval érdemes méltatni a kötet igényes tipográfiai kivitelét, és áttekinthető szerkezetét: Az egyszerű eligazodást a munka végén található rövidítések jegyzéke, kivételes gazdagságú szakirodalmi tájékoztató, név-, cím-, és tárgymutató könnyíti meg. Itt kell megemlíteni Buzády Csongor meritumát is, amivel a munka veretes nyelvi hagyományokat idéző németségéhez hozzájárult. Sorainkat talán Hugo Grotius[48] egy 1633-ban írott leveléből vett gondolattal zárhatjuk, amelyben a római jognak az európai jogrendszerekre gyakorolt, nehezen túlbecsülhető hatását méltatja: „Nihil est homine nobili dignius quam cogitatio iuris. Primum quidem eius quod omnes homine hominibus, et gentes gentibus sociat; deinde vero patrii, cuius partem non exiguam facit ius Romanum a plerisque populis adoptatum, per se quoque supra omnia Civitatum iura dignissimum nosci, ut quod perfectum excultumque sit experimentis tam magni tamque diuturni Imperii…Tam evidens est eius iuris in plerisque partibus, iis maxime, quae ad contractus aut damnum iniuria datum pertinent, aequitas, ut, ad quos populos Romana arma pertingere numquam potuerunt, eo leges Romanae sine vi ulla, iustitiae suae vi triumphantes, pervenerint.”[49]
[1] Földi A. – Hamza G.: A római jog története és institúciói, Budapest 2003. (a továbbiakban: Földi – Hamza) 7skk.
[2] Földi – Hamza 9.
[3] Hamza 9.
[4] Hamza 16. Ennek szellemében fogant az Európai Közösség Európa Parlamentjének több (ABI.EG C 158/400; ABI.EG C 205/518) határozata
[5] A szerző említést tesz olyan irányzatokról, amelyek nem csupán a ius commune Europaeum, hanem egyáltalában a római jog ellenében foglaltak állást, így például az NSDAP ideológiája által befolyásolt németországi, az 1930-as évekből származó jogirodalomban előfordulnak a római jog hatását nemzeti szerencsétlenségként (nationales Unglück) emlegető vélemények. ’A kérdéses korszak irodalmát olvasva valóban az a képzet alakulhat ki, mintha – Vámbéry Rusztem ironikus sorait felidézve az NSDAP által tervezett jogalkotási reformról – „a római befolyás megfertőzte volna a hajdan barlangokban medvebőrön meth-et szürcsölő teutonok puritán gondolkodásmódját”.’ (Hamza 2002a 17.)
[6] A. F. J. Thibaut, Über die Nothwendigkeit eines allgemeinen bürgerlichen Rechts für Deutschland, 1814.
[7] F. C. v. Savigny, Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft, 1814.
[8] Hamza 15., Peschka V.: Thibaut és Savigny vitája, Állam- és Jogtudomány 17 (1974).; Hamza G. – Sajó A., Savigny a jogtudomány fejlődésének keresztútján, Állam- és Jogtudomány 23 (1980).
[9] P. Koschaker, Europa und das römische Recht, München – Berlin 1966.
[10] G. W. Leibniz, Nova methodus discendae docendaeque iurisprudentiae ex certis principiis, Francofurti 1667. Leibniz és a római jog kapcsolatáról bővebben l. F. Sturm, Das römischen Recht in der Sicht von Gottfried Wilhelm Laibniz, Staat und Recht in Geschichte und Gegenwart, Tübingen 1968.
[11] F. Wieacker: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit, Göttingen 1967. (2. kiadás)
[12] R. David – C. Jauffret-Spinosi, Les grand systémes de droit contemporains, Paris 2002. (11. kiadás)
[13] H. Coing, Europäisches Privatrecht I. 1500-1800., II. 1800-1914., München 1985-1989.
[14] L. Wenger, Römische und Antike Rechtsgeschichte, Graz 1905.
[15] Az e szempontból is elhanyagolhatatlan jelentőségű jogösszehasonlító kutatások történetéhez bővebben l. Hamza G., Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Budapest 1998.
[16] F. D’Ippolito, Questioni decemvirali, Napoli 1993.; F. Wieacker, „Ius civile” und „lex publica” in der römischen Frühzeit, Festschrift H. Hübner, Berlin – New York 1984.
[17] Hamza 24.; D. Nörr, Zu den geistigen und sozialen Grundlagen der spätantiken Kodifikationsbewegung, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung (a továbbiakban: ZSS) 80 (1963).; A. N. Honoré – A. Rodger, How the Digest Commissioners Worked, ZSS 87 (1970).; H. Ankum, La Codification de Justinien était-elle une véritable codification? In: Liber Amicorum J. Gilissen. Antwerpen 1982.; D. J. Osler, The Compilation of Justinian’s Digest, ZSS 102 (1985).; D. Pugsley, The Justinian Digest and the Compilers, Exeter 1995.
[18] Itt kell megjegyeznünk, hogy a római jog tankönyvirodalmát tekintve is oly nagy és fényes múltra tekinthet vissza, mint igen kevés diszciplina; az i.u. II. század derekán Gaius (Gaiushoz bővebben l. A. N. Honoré, Gaius. Oxford 1962.) alakította ki a római jog mai tananyagának alapvető felépítését és rendszerét Institutiones című tankönyvében, amit majd az 533-ban Iustinianus császár megbízására Tribonianus, Dorotheus és Theodorus által összeállított Institutiones seu Elementa című tankönyv emelt némi módosítással törvényerőre. A iustinianusi kodifikációtól kezdve különböztethető meg az ún. institúció- és a pandekta-rendszer. Gaius tankönyve három fő részre oszlott: personae, res és actiones, az első rész tárgyalta a mai személyi és családi jogot, a második rész tartalmazta a mai dologi, kötelmi és öröklési jogot – ezen belül a hármas tagolás már itt is némiképp érzékelhető volt -, a harmadik rész pedig az eljárásjogot ölelte fel, a iustinianusi Institutiones további rendszertani finomítások mellett a gaiusi alapokon állott. A manapság a római jog oktatásában használt institúció-rendszer a középkori és az újkori jogtudományban jegecesedett ki: didaktikai okokból az eljárásjog az anyagi jog előtt kerül tárgyalásra, az anyagi jog pedig személyi és családi, dologi, kötelmi valamint öröklési jogra oszlik - a modern institúció-rendszerben az öröklési és a kötelmi jog sorrendje felcserélődött a gaiusi és a iustinianusi tankönyvköz képest. A pandekta-rendszer a iustinianusi Digesta rendszerét és követve elsőként a ius privatum általános részét tárgyalja a személyi joggal együtt, ezt követi a dologi, a kötelmi, a családi és az öröklési jog, amit ezt először Georg Arnold Heise: Grundriss eines gemeinen Civilrechts zum Behufe von Pandecten-Vorlesungen (1807) című művében láthatjuk.
[19] Digesta Iustiniani Augusti, 2 Bde., 1868-1870.
[20] Theodosiani libri XVI, Bd. 1, Bd. 2. hrsg. v. P. M. Meyer, 1905.
[21] 1902; 1877; 1883.
[22] 1882-1898.
[23] 1854-1856; 1885.
[24] 1871-1888; 1899.
[25] Hamza 25.; K. Zangemeister – E. Jacobs, Theodor Mommsen als Schriftsteller, 1905.; L. M. Hartmann, Theodor Mommsen, 1908.; W. Weber, Theodor Mommsen, 1929.; L. Wickert, Theodor Mommsen, Eine Bibliographie, 4 Bde., 1959-1980.; U. v. Wilamowitz-Möllendorf, Ansprache, 1918.; A. Wucher, Mommsen’s historical writing: A continuation of politics by other means, In: Historians in politics, herausgegeben v. W. Laqueur – G. L. Mosse, London 1974. 37-57.
[26] W. Kunkel, Römische Rechtsgeschichte, Köln – Wien 1971. 169.
[27] Hamza 25.; Hamza 2002a 37.; Hamza – Földi 99.
[28] Hamza 27skk.
[29] A római jog egyértelmű újjáéledésével találkozhatni a XI. századtól fogva Itáliában, aminek egyrészt a korabeli társadalmi és gazdasági viszonyok fejlődése, másrészt pedig a kibontakozó birodalmi eszme, valamint egy konkrét történelmi momentum, a Digesta szövegét tartalmazó codex Florentinus egy másolatának felfedezése is kedvezett. (W. Goetz, Das Wiederaufleben des römischen Rechts im 12. Jahrhundert. Archiv für Kulturgeschichte 10 (1912-1913).; H. G. Walther, Die Anfänge des Rechtsstudiums und die Kommunale Welt Italiens im Hochmittelalter. In: Schulen und Studium im sozialen Wandel des hohen und späten Mittelalters, Sigmaringen 1968.)
[30] Hamza 27.; Földi- Hamza 105.
[31] A római jog recepciójának egyértelmű példájaként idézhető az 1495-ben a wormsi birodalmi gyűlésen elfogadott birodalmi kamarai bírósági rendtartás (Reichskammergerichtsordnung), amely a ius commune kisegítő jellegű alkalmazását írta elő arra az esetre, ha a Reichskammergericht előtti perben sem a városi (Stadtrecht), sem pedig a tartományi jog (Landrecht) nem nyújtott szabályozást; ezen recepció a következő jogforrásokat ölelte fel: a iustinianusi törvényműveket és a hozzájuk tartozó glosszákat, a Novellae latin nyelvű fordítását (Authenticum), I. és II. Frigyes császár törvényeit (Authenticae Fridericianae), valamint néhány további birodalmi törvényt és a longobárd hűbérjogot tartalmazó Libri feudorumot. Vö. Hamza 46skk.; G. Wesenberg, Die Privatrechtsgesetzgebung des Heiligen Römischen Reiches von der Authenticae bis zum Jüngsten Reichsabschied und das römische Recht, In: Studi in memoria die P. Koschaker, I. Milano 1954.; H. Krause, Kaiserrecht und Rezeption, Heidelberg 1952.
[32] C. E. Zachariae von Liegenthal, Geschichte des griechisch-römischen Rechts, Berlin 1892.; A. E. Laiou – D. Simon (ed.), Law and Society in Byzantium: 9th and 12th Centuries, Washington D. C. 1994.
[33] Hamza 95skk.; J. W. Hedemann, Die Fortschritte des Zivilrechts im XIX. Jahrhundert, Ein Überblick über die Entfaltung des Privatrechts in Deustchland, Österreich, Frankreich und der Schweitz, Berlin 1910-1935.
[34] L. Burgmann, Ecloga. Das Gesetzbuch Leos III. und Konstantinos’ V., Frankfurt am Main 1983.
[35] E. H. Frestfield, A Manual of Eastern Roman Law. The Procheiros Nomos, Cambridge 1928.
[36] A. Bergen, Studi sui Basilici. IV: La legislazione di Giustiniano ed i Basilici, Iura 5 (1954).; H. J. Scheltema, Über die Natur der Basiliken, Tijdschrift voor Rechtsgeschiedenis 23 (1955).
[37] A. G. Chloros, The Hexabiblos, Acta Juridica (Cape Town) 1958.
[38] Hamza 51sk.
[39] Ezen időszak jogrendjéhez l. A. P. Thessalonikes, Öffentlich-rechtliche Institutionen der Griechen während der türkischen Herrschaft, In: Internationalrechtliche und staatsrechtliche Abhandlungen, Festschrift für W. Schätzel, Düsseldorf 1960.
[40] Hamza 230.; P. Bisoukides, Aus dem griechischen Verfassungs- und Rechtswesen von der Freiheiterhebung bis zur Gegenwart, In: Hellas-Jahrbuch, Hamburg 1930.;
[41] Hamza 2002a 138skk.; Hamza G., A francia magánjog fejlődése és a római jog, In: Magister artis boni et aequi, Studia in honorem Németh János. (szerk. Kiss D., Varga I.) Budapest 2003.; G. Sicard, L’utilisation du droit romain par les rédacteurs du Code civil: Le droit de la famille, In: Excerptiones iuris, Studies in Honor of A. Gouron. (red. B. Durand – L. Mayali), Berkeley 2000.
[42] G. Astuti, La codificazione del diritto civile, In: Tradizione romanistica e civiltá giuridica europea, II. Napoli 1984.
[43] Hamza 2002a 96sk.
[44] Hamza 231.
[45] Hamza 115skk.; P. Tuor: Le Code civil Suisse, Exposé systématique, Zürich 1942.; H. Legras-Herm: Grundriss des schweizerischen Rechtsgeschichte, Zürich 1935.
[46] J. M. Sontis, Das griechische Zivilgesetzbuch im Rahmen der Privatrechtsgeschichte der Neuzeit, ZSS 78 (1961) 355-385.; G. Plagianakos, Die Entstehung des griechisches Zivilgesetzbuches, Hamburg 1963.
[47] Hamza 232.; Nagyné Szegvári K., A Code de Commerce hatása az európai kereskedelmi jogi kodifikációra, Jogtörténeti Tanulmányok VII. Pécs 2001. 311-331.
[48] Hugo Grotius jogtudományi jelentőségéről bővebben l. Hamza 2002a 134sk., W. J. M. van Eysinga, Quelques observations sur Grotius et le droit romain, In: W. J. M. van Eysinga: Sparsa collecta, Leiden 1958.; P. Haggenmacher, Grotius and Gentili: A Reassessment of Thomas E. Holand’s Inaugural Lecture, In: Hugo Grotius and International Relations, Oxford 1992.
[49] Hugo Grotius, Epistula ad Gallos 156. „Nincsen semmi, ami méltóbb volna egy kiváló emberhez, mint a jog tanulmányozása. Először azon jog tanulmányozása, amely az embereket az emberekkel, s a nemzeteket a nemzetekkel kapcsolja össze, majd pedig hazai jogunk tanulmányozása. Ennek pedig nem csekély részét teszi ki a római jog, amit a legtöbb nép átvett, s ez már önmagáért is kimagaslóan méltó a megismerésre, az egyes államok jogrendjei felett, mert egy igen nagy és hosszú életű birodalom gyakorlata révén vált tökéletesen kidolgozottá. Oly nyilvánvaló e jog méltányos volta minden területen, ám különösképpen azokon, amelyek a szerződésekre, vagy a jogellenes károkozásra vonatkoznak, hogy amely népekhez soha nem értek el a római fegyverek a római törvények oda is eljutottak, méghozzá minden erőszak nélkül, pusztán igazságuk erejével győzedelmeskedve.”