Nótári Tamás
Carlos Felipe Amunátegui Perelló:
Origen de los poderes del paterfamilias. El pater familias y la patria potestas
(Colección Monografías de Derecho Romano,
Sección: Derecho Público y Privado Romano 42.
Madrid, Dykinson, S. L., 2009. 411 oldal)
Az Antonio Fernández de Buján professzor által szerkesztett, rangos madridi Colección Monografías de Derecho Romano sorozat Derecho Público y Privado Romano szekciójának negyvenkettedik köteteként látott napvilágot 2009-ben Carlos Felipe Amunátegui Perelló, a Chilei Katolikus Egyetem (Pontificia Universidad Católica de Chile) professzorának monográfiája az apai hatalomról a római jogban. A könyv az előszót és a bevezetést követően az első fejezetben tárgyalja az ősi római familiára vonatkozó forrásanyagot és szakirodalmat, illetve definiálja a familia kettős, gazdasági és családjogi aspektusait az archaikus jogban (Conceptos fundamentales sombre la familia Romana arcaica). A második fejezet a római családfő szerepét és ezzel összefüggésben az apai hatalmat tárgyalja (El pater familias y la patria potestas), a harmadik fejezet a családfőnek mint férjnek a jogállását vizsgálja a férji hatalommal összefüggésben (La manus y el pater familias), a negyedik fejezet a hatalom alatti feleség magán-, kiváltképp pedig vagyonjogi helyzetét taglalja (Loco filiae). Ehelyütt a kiváló római jogi, ókortörténeti és filológiai ismeretekről tanúbizonyságot tevő szerző által tárgyalt esetek és források közül csupán néhányat van lehetőségünk kiemelni és elemezni, hogy ezeken keresztül rámutassunk munkája főbb erényeire, szemléletmódjának komplexitására és néhány eredményére.
A potestas a római jogban minden esetben valamilyen hatalmat jelöl, a potestas magistratus az imperiumot viselő tisztviselőket illette, a plena in re potestas a dolog tulajdonosának a dolog feletti teljes hatalma, melynél fogva „a magáéban mindenki mindazt megteheti, amivel nem zavar másokat”.[1] A pater familiast gyermekei felett patria potestas, rabszolgái felett dominica potestas illette. A patria potestas, akárcsak a feleség feletti hatalom, a manus, ugyanazon teljes körű családfői hatalom folyománya. Ezen hatalom totális: egyrészt mert mind a szabad családtagok, mind a rabszolgák, mind pedig az élettelen dolgok ennek vannak alávetve; másrészt mert benne foglaltatik a dolog elpusztításának és a fentebb említett személyek megölésének joga is. Tehát a családfőt a személyek és a dolgok felett megillető hatalma (potestas, manus, mancipium, dominium) mind ugyanazon ősi hatalomból fejlődtek ki, egyik hatalmi formáció sem szolgált a másiknak példaként, amiből egyértelműen következik Mommsen azon nézetének cáfolata, amely szerint az atyának gyermekén tulajdona állott volna fenn.[2] Ulpianus szerint a pater familias az, akit házában az uralom megillet.[3]
Köztudott, hogy római jog szerint egyes személyek önjogúak, ilyen a pater familias, mások hatalom alatt állanak, ilyen a feleség (uxor in manu), a manicipiumban lévő személy és a patria potestas alatt álló családgyermek.[4] Noha a forrásokban a patria potestasnak több bemutatását fellelhetjük, annak egységes definiálására nem került sor. Feltehetően feleslegesnek vélték ennek kimerítő meghatározását, hiszen a patria potestas egyértelműen a római szellem terméke volt, és létét nem az állami törvényhozásnak köszönhette, mivel jóval az állam előtti időre nyúlt vissza.[5] Pater familias csak sui iuris teljes jogú polgár lehetett,[6] patria potestas alá tartoztak azok, akik felett a pater familias jogait nem a dominica potestasból vagy a manusból kifolyólag gyakorolta: a törvényes házasságban nemzett gyermek,[7] az örökbefogadott gyermek,[8] a törvényesített gyermek, vérszerinti és örökbefogadott gyermek felesége (manusos házasság esetén), ha atyjuk patria potestas alatt állott, az unokák, dédunokák stb. és ezek feleségei (manusos házasság esetén).[9] A pater familiast személyileg a következő pozitív jogosultságok illették meg: ius vitae ac necis, ius exponendi, ius vendendi, ius noxae dedendi.[10]
Tekintettel arra, hogy Amunátegui vizsgálódásának középpontjában a családtagok élete és halála feletti pater familiasi jog (vitae necisque potestas) áll, ezért itt is e kérdéskörre kívánjuk figyelmünket összpontosítani.[11] Azon kérdésben, hogy a iudicium domesticum, vagyis azon bíróság, amelynek összehívásával a pater familias a hatalma alá tartozó személyek felett ítélkezhetett, valóságos bíráskodás volt-e, a szakirodalom erősen megosztott. Mommsenre vezethető vissza azon nézet, mely nem ismeri el a iudicium domesticumot valóságos bíráskodásnak.[12] Mommsen a iudicium domesticum fogalmat oxymoronként elutasítja, és csupán Hauszuchtról beszél, ami coercitiónak vagy disciplinának is nevezhető, tehát a iudicium domesticum, vagyis szerinte a Hauszucht nem egyéb, mint Gewissensgericht.[13] Mommsent követvén Volterra azt állítja, hogy a iudicium domesticum ítélete nem mentesítette a hatalom alattit az állami bírósági eljárás és az általa kiszabott büntetés alól[14], valamint hogy a bűncselekmény elbírálására felállított állami bíróság léte már önmagában is kizárja a iudicium domesticumnak mint jogintézménynek a létét.[15] Hasonló gondolattól vezetve Mommsen is hiányolja a iudicium domesticum által elbírálandó bűncselekmények körének pontos meghatározását.[16] Kunkel véleménye szerint ezen gondolkodásmód nem volt jellemző a rómaiakra, hiszen az állami igazságszolgáltatás rendjében is voltak hatásköri átfedések, ami azt bizonyítja, hogy a meghatározott bűncselekmények elbírálására rendelt törvényszékek hatásköre sohasem vált kizárólagossá, a házibíráskodás és az állami igazságszolgáltatás között, s amíg ezek egymás mellett léteztek, kölcsönös hatásköri konkurencia érvényesült közöttük.[17] Kaser – noha nem tagad meg a iudicium domesticumtól olyan határozottan minden jelentőséget, mint Mommsen és Volterra –, hangsúlyozza, hogy nem tartozott a ius körébe.[18] Valóságos bíráskodást látnak a iudicium domesticumban, akik Geib véleményét többé-kevésbé magukévá tették, szerinte ugyanis a pater familiast családjának tagjai felett megillette a büntetőbíráskodás joga.[19] A rómaiak a családban az állam kicsinyített mását látták, amelyben a pater familias megfeleltethető az imperiummal rendelkező magistratusnak, s hasonlóképpen párhuzamba állítható iudisdictójuk is[20], amint erre már Bonfante határozottan felhívta a figyelmet.[21] Ezen véleményhez csatlakozott Düll, noha véleménye szerint a iudicium domesticumban a pater familiast nem kötötte szükségszerűen a consilium véleménye.[22] Kunkel a feleség és a gyermekek főbenjáró büntethetőségét feltétlenül a consiliumhoz köti, és úgy véli, hogy a pater familias nem függetleníthette magát a consilium többségi ítéletétől a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát illetően.[23] Amunátegui – igen helyesen – szintén jogi relevanciát tulajdonít a iudicium domesticumnak, és ezt az apai hatalom korlátjaként figyelembe véve tárgyalja a forrásokban fellelhető eseteket.[24]
Álljon itt néhány példa, amelyekből kitűnik, hogy amennyiben az atya az őt megillető ius vitae ac necist kívánta gyakorolni, és mentesülni akart a gyilkosság vádjától, az ügyet a consilium necessariorumban kellett tárgyalnia. Livius két hagyományt közöl Sp. Cassius elítéltetéséről és haláláról.[25] Az egyik szerint atyja hajtotta rajta végre a halálos ítéletet; miután otthonában megtartotta a szükséges tárgyalást, fiát megkorbácsoltatta és kivégeztette. A fiú vagyonát Ceresnek ajánlotta fel, ebből szobrot csináltatott, és ráíratta, hogy azt Cassius családja készíttette. A másik hagyomány szerint Cassius ellen Caeso Fabius és L. Valerius quaestorok emeltek perduellio miatt vádat és a comitium előtt lefolytatott eljárásban ítélték el i. e. 486/5-ban. Livius hajlik arra, hogy a második hagyománynak adjon hitelt. Így tehát a hitelesnek értékelhető hagyományban a iudicium domesticum példája tárul elénk. Az atya parancsára történő megölés nem önkényes, mert az ügyet megvizsgálták és megtárgyalták. A consilium necessariorumot Livius kifejezetten nem említi ugyan, de amint ez az általa közölt egyéb esetekből kiderül, ez Augustus korának írója számára természetes volt, szándéka e híradással elsősorban az ősi idők családfői severitasának és gravitasának kiemelése.[26] A familia szónak jelen esetben családként, és nem vagyonként történő fordítása látszik helyénvalónak, mert Livius is csupán a fiú peculiumának consecratióját említi, márpedig a familia (pecuniaque)t[27] nem használták a peculium szinonimájaként. A damnatus kifejezés éppenséggel nem bizonyítja azt, hogy az atya önállóan, sine consilio hozta vona az ítéletet, mert a condemnare és a damnare szavak a klasszikus quaestiós perben a vádló tevékenységét is jelölik.[28] L. Tarius Rufus (consul suff. i. e. 16.) fiát, aki az életére tört, csupán száműzetéssel büntette, és az előzőleg kikötött évjáradékot is tovább fizette neki.[29] Ha Seneca csupán a bonus pater familiast dicsérné, úgy az eset leírása a pater familias korlátlan büntetőhatalmának bizonyítékául szolgálna. A filozófus azonban Augustusról is mint bonus princepsről emlékezik meg. A császár dicséretéből és viselkedésének leírásából egyértelműen kiderül, hogy a filius bűnét a consilium bírálta el, ennek legtekintélyesebb tagja Augustus volt, ám csupán tagja, hiszen ügyelvén arra, hogy az atya vezesse a cognitiót, nem kérette magához a consiliumot, illetve annak tagjait, hanem ő kereste fel azokat a családfő otthonában. A cognitio lefolytatása után, amelyben a fiú alkalmat kapott a védekezésre, a szokásos eljárási rend szerint a jelenlévők szóban adták volna le szavazataikat a fiú bűnösségének kérdésében, ám Augustus megakadályozván, hogy neki mint legrangosabbnak elsőként leadott szavazata a többieket befolyásolja, írásbeli szavazást javasolt. Miután a táblákat, amelyekre a sententiákat írták, beszedték, ám még nem nyitották fel, esküt tett arra, hogy Tarius örökségét nem fogja elfogadni. A bűnösség kérdéséről tehát ezen esetben írásban döntöttek, s ebben nem akarta őket befolyásolni. A büntetés kiszabásánál azonban a consiliumot enyhe ítélet hozatalára kívánta ösztönözni, ami már szóban történt meg. Tariusnak a szótöbbség alapján kellett döntenie, ugyanis ha csupán tanácsnak tekintette volna a sententiákat, úgy Augustus azon igyekezete, hogy szavazatával ne befolyásoljon senkit sem, csupán egyenrangú szavazatként számítsák be az övét is, felesleges lett volna.[30]
A Digestában a iudicium domesticumra vonatkozóan jóformán minden nyomot gondosan töröltek a kompilatorok, mivel a patria potestas már Iustinianus előtt is pusztán nevelő, fegyelmező hatalommá csökkent, így a iudicium domesticumban gyakorolt ius vitae ac necis teljességgel elvesztette jelentőségét. Tehát a iudicium domesticum és a consilium hiánya nem bizonyítható azon argumentum e silentióval, hogy a iustinianusi kodifikációkban nem találhatunk ezekre utalást.
Amunátegui monográfiája kiemelkedő alapossággal rendszerezi és elemzi a forrásanyagot, mintegy példát adva arra, hogy bizonyos római jogi intézmények, kiváltképp archaikus kori intézmények esetén az elsősorban nem jogi, hanem irodalmi céllal íródott forrásokból hogyan lehet a jogtörténeti kutatás számára érdemi eredményeket nyerni. A jogászi látásmód mellett az ehhez szükséges filológiai és történeti ismeretek fölényes birtokában lévő szerző monográfiája méltán érdemli meg, hogy a nemzetközi romanisztikában elfoglalja méltó helyét a római családi jog történetének mérvadó munkái között.
[1] Ulp. D. 8, 5, 8, 5.
[2] Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig 1899. 17. sk; 20.
[3] Ulp. D. 50, 16, 195, 2. Paterfamilias est, qui in domo dominium habet.
[4] Inst. 1, 8.
[5] Pólay E.: Az atyai hatalom intézményének alapvonalai a római jogban. Miskolc 1940. 7.
[6] Inst. 1, 9, 1-2.
[7] Gai. inst. 1, 55.
[8] Gai. inst. 1, 97.
[9] Pólay 1940. 14.
[10] Földi A.–Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest 1996. 239.
[11] Ehhez egyéb tekintetben lásd Nótári T.: De iure vitae necisque et exponendi. Jogtudományi Közlöny 53. 1998/11. 421-434.
[12] Mommsen 1899. 16-26.
[13] Mommsen 1899. 17.
[14] E. Volterra: Il preseto tribunale domestico in diritto romano. RISG II. 1948. 117.
[15] Volterra 135. skk.
[16] Mommsen 1899. 20.
[17] W. Kunkel: Das Konsilium im Haugericht. ZSS 83. 1966. 222.
[18] M. Kaser: Der Inhalt der patria potestas. ZSS. 83. 1971. 69.
[19] E. Geib: Die Geschichte des römsichen Criminalprozesses. Leipzig 1842. 82.
[20] Sen. contr. 10, 2, 8; Gell 10, 23, 4; Sen. epist. 47, 14.
[21] P. Bonfante: Corso di diritto romano. Roma 1925. I. 98.
[22] R. Düll: Iudicium domesticum, abdicatio und apoceryxis. ZSS 63. 1946. 60.
[23] Kunkel 1966. 249
[24] Amunátegui 2009. 114. skk.
[25] Liv. 2, 41, 10-12.
[26] Kunkel 1966. 225.
[27] A familia pecuniaque tárgyához lásd Zlinszky J.: Familia pecuniaque. JT VI. 1986. 395-406.
[28] Amunátegui 2009. 60. skk.
[29] Sen. clem. 1, 15, 2-6.
[30] Amunátegui 2009. 92. skk.