Nótári Tamás
Giusto Picone (ed.): Clementia Caesaris. Modelli etici, parenesi e retorica dell’esilio.
(Palumbo, Palermo, 2008. 382 pp.)
A Giusto Picone szerkesztésében megjelent igényes, az antik állambölcselet szemszögéből is igen értékes tanulmánykötet tizenöt írást tartalmaz: a munkák a Palermói Egyetemen tartott master-szintű szemináriumának termései, ennek megfelelően tehát a szemináriumot vezető Giusto Picone és munkatársai mellett hallgatóik tanulmányai is helyet kaptak a kötetben. A kötet tematikája a clementia, a beneficium és a gratia fogalmai, valamint a nevelés, az erkölcsi parainesis és a száműzetés kulcsszavai köré csoportosul. Az egyes tanulmányok rövid áttekintése után a clementia Caesaris, valamint a Pro Marcellóban Cicero által kifejtettek kapcsán – amelyek több tanulmány tárgyát is képezik – kívánunk további észrevételeket tenni.
A kötet első részének első tanulmánya Lucia Beltrami írása (Il De clementia di Seneca: un contributo per l’analisi antropologica del valore della clementia) a clementia senecai értékkategóriáját elemzi, különös tekintettel a Seneca által vázolt Cinna- és Augustus-képre. Licinia Ricottilli tanulmánya (La costruzione della relazione fra poeta e spettatori nei prologhi terenziani) a költő és a közönség között kiépítendő kapcsolat mibenlétét vizsgálja a terentiusi vígjátékok prológusai, különösen a Hecyra tükrében, illetve a közönség benevonlentiájának és aequanimitasának elnyerési lehetőségeit és technikáit elemzi. Giusto Picone írása (Il paradigma Marcello. Tra esilio e clementia Caesaris) Marcellus ügyének tükrében a száműzetés és a clementia Caesaris cicerói ábrázolását veszi górcső alá. Antonio De Caro tanulmánya (Cum sceleratis an cum bonis civibus? Ironia e riflessione politica nell’orazione pro Ligario) szintén egy cicerói beszédet vizsgál, a Pro Ligariót, amelyben a politikai reflexió lehetőségeit elemzi, illetve rávilágít az irónia mint szónoki eszköz alkalmazására a deprecatio iskolapéldájaként számon tartott Pro Ligarióban – a tanulmány jól kiegészíti Picone munkáját, hiszen a Ligariana kulcsfogalma szintén (akárcsak a Pro Marcello, akár a Pro rege Deiotaro esetében) a caesari clementia és sapientia.
Pietro Li Causi tanulmánya (Strategie per un ritorno. Il ’gioco’ della persuasione e la rappresentazione dell'esilio nelle Epistulae ad Marcellum di Cicerone) szintén a Cicero–Marcellus kapcsolatot teszi vizsgálat tárgyává, azonban nem a Pro Marcello, hanem kettejük levelezése fényében, ugyanis a Cicero által Marcellus felé megfogalmazott, az önkéntes száműzetésből való visszatérés lehetőségeit, illetve a Marcellusnak adott bíztatás és a hazatérésre történő rábeszélés cicerói technikáit elemzi. Rita Marchese munkája (Disuguaglianza, potere, giochi di ruolo. Processi di formalizzazione del beneficium fra pro Marcello e de beneficiis) egyfelől szintén a cicerói Pro Marcellóból, másfelől a senecai De beneficiisből indul ki mint forrásból, és ezeket elemezve vizsgálja a győztes Caesar és a szenátorok, illetve a princeps és az alattvalók viszonyát, amit a benefactor és a beneficium elfogadóinak kapcsolataként határoz meg – ennek során teret szentel mind a gratia, mind a dignitas újradefiniálási lehetőségeinek a hagyományos római értékrend és a kialakuló principátus keretei között.
A kötet második részében az egyetemi hallgatók írásai kaptak helyet. Cinzia Casamento tanulmánya (Il de clementia e la retorica della persuasione) a senecai De clementiát mint uralkodótükröt (speculum principis) elemzi, amelyben a filozófus a preceptor szerepkörét magára öltve a princepshez méltó erények meghatározásával véli közelebb hozni Neróhoz az általa megteremthető új aranykor lehetőségét. Filippo Bosco írása (Il tema dell’error: esigenze di riscatto e difesa dell’identità in Cicerone e Ovidio) a cicerói Pro Marcello és az ovidiusi Tristia meggyőzési technikáit hasonlítja össze; a két mű azért állítható párhuzamba, mivel mind Cicero a Pompeius-hívek, mind Ovidius a saját menthető tévedését, jóhiszemű ballépését hozza fel mentségül, és igyekszik a dictator, illetve a princeps bocsánatát elnyerni. Alice Accardi munkája (La prassi dello scambio tra pro Marcello e de officiis) a Pro Marcello és a De officiis beneficium-fogalmát veti egybe, és mutatja ki a De officiisben a beneficium, a benefactor és a beneficium elnyerőjének már a Pro Marcellóban is definiált elemeit. Mariachiara Pardo tanulmányában (La costruzione della figura di Cesare nelle opere di Cicerone: il benefattore tiranno) a Cicero által alkotott Caesar-kép változásait követi nyomon, különös tekintettel a De officiisben és az első Philippicában megmutatkozó ábrázolás tekintetében, illetve mutat rá azon folyamatra, amelynek során a kegyes zsarnok képének helyét átveszi a méltán halált érdemlő zsarnok képe. Francesca Di Garbo írása (La relazione pater–filius come paradigma di autorità. Alcune considerazioni su un sistema di rappresentazione e sulle sue implicazioni funzionali) szintén a Pro Marcellóhoz kapcsolódik: a szerző rávilágít a Cicero által Caesarról mint servator civiumról festett képre, és ennek a caesari propagandában fellelhető rokon-, illetve ellentétes vonásaira.
Francesco Sampino tanulmánya (Beneficium, società e potere: una lettura del de beneficiis di Seneca) munkája az alá- fölérendeltségi viszonyokban adható és kapható beneficium senecai fogalmát veszi górcső alá, és ennek kapcsán elemzi a hatalom gyakorlója és az alávetett közi kapcsolatnak a filozófus által vázolt alternatíváit. Simona Rampulla írásában (Orizzonti incrociati. Il conflitto apparente fra rappresentazione stoica dell'esilio e mos maiorum in Cicerone e Seneca) a száműzetés etikai vetületeit elemzi a cicerói De officiis és a senecai Consolationes alapján, rámutatva azon ellentéte, amely a római mos maiorum és a sztoikus filozófia között e tekintetben feszül, ugyanis míg az előbbi a száműzetést egyfajta (emberileg és jogilag egyaránt megjelenő), a halálhoz hasonló helyzetet fogja fel addig a sztoikus filozófia éppen a bölcsnek az e körülménnyel szembeni immunitására helyezi a hangsúlyt. Riccardo La Farina munkája (L’esilio eroico, ovvero la devotio di Cicerone) Cicero saját száműzetéséről alkotott képét elemzi a száműzetésből való hazatérés után tartott beszédek tükrében, és a forráshelyek alapos elemzésével teszi világossá azon cicerói gondolatmenet következetességét, miszerint a szónok-államférfi az önként vállalt száműzetéssel mentette meg az államot a fenyegető polgárháborútól, tehát nemcsak a Catilina-összeesküvés leleplezésével, hanem a száműzetéssel is conservator rei publicaevé vált. Francesca Faraci tanulmányában (Il non luogo dell’esilio. Una lettura antropologica dello spazio ovidiano) Ovidius talaj- és identitásvesztettségének élményét dolgozza fel a Tristia és az Epistulae ex Ponto alapján.
Az alábbiakban a cicerói Pro Marcello kapcsán kívánunk néhány észrevételt és kiegészítő megjegyzést tenni, annál is inkább, mivel a kötetben olvasható tanulmányok közel fele valamiképpen e beszédhez, illetve a Cicero–Caesar viszonyhoz kapcsolódik. Caesar 46. július 25-én tért vissza africai hadjáratáról Rómába, Cicero pedig ekkortájt biztonságban érezhette magát Rómában, mivel egyfelől Caesartól megfelelő biztosítékokat kapott, másfelől pedig az új igazgatásban helyet kapott barátai, A. Hirtius és L. Cornelius Balbus, valamint a kegyelmet nyert C. Cassius Longinus, M. Iunius Brutus és P. Cornelius Dolabella jóvoltából.[1] Ebben a történelmi-politikai helyzetben született a Cicero szónoki életműve kései szakaszának egyik jelentős – s egyúttal az ún. orationes Caesarianae első – darabja, a Pro Marcello, amely látszólag nem más, mint védőbeszéd, ugyanakkor azonban a cicerói állam- és politikaelméleti corpus kiemelkedően fontos alkotóeleme. A Pro Marcellót – ami látszólag védőbeszéd, valójában azonban a Caesar által Marcus Claudius Marcellusnak adott kegyelem felett érzett hálát kifejező, a dictatorhoz intézett oratio – Cicero nagy valószínűséggel 46 szeptemberében, vagyis még a Ludi Caesaris előtt mondta el a szenátusban. A Caesar tiszteletére rendezett ünnepségsorozat után jelentősen megromlott a viszony kettejük között, így aligha képzelhető el, hogy a szónok a Pro Marcellóban megfogalmazott magasztalással illette volna a dictatort.[2] A szenátus a 46. április 6-án aratott thapsusi győzelem után számos kitüntetéssel – tizennégy napos ünnepséggel, a triumphusokhoz kirendelt hetvenkét lictorral, három évre szóló censori, illetve praefectus morumi tisztséggel és félisteni attribútumokat megjelenítő szobor felállításával – halmozta el a július végén Africából hazatérő Caesart, s ezek között szerepelt a tízéves időtartamra megszavazott dictatori hatalom is.[3] A hazatérést követő hetek az ünnepségsorozat előkészítésével, Caesar részéről pedig átfogó, többek között a veteránok letelepítésével foglalkozó reformcsomag kidolgozásával telt.[4] A dictator határozottan kiállt békepolitikája mellett, és hajdani ellenségeit és ellenfeleit, így többek között Cicerót is igyekezett megnyerni magának, lévén hogy Pharsalos után ellenségei legtöbbjének kegyelmet adott,[5] némelyeket – Ser. Sulpicius Rufust, M. Iunius Brutust,[6] Dolabellát és C. Cassius Longinust – pedig kiemelt feladatokkal bízott meg.[7] Mindezek alapján Cicero leveleiben biztató hírekkel szolgálhatott még száműzetésben élő barátainak, így például Ligariusnak,[8] Trebianusnak[9] és Nigidius Figulusnak.[10]
Ebben a politikai környezetben került sor a Caesar ellenségei közül egyedüliként életben maradt egykori consulnak, M. Claudius Marcellusnak adott amnesztiára,[11] akiről – Caesar legelszántabb ellenlábasáról – már 46 elején megjelent, De virtute című munkájában maga Brutus is elismeréssel nyilatkozott.[12] Marcus Claudius Marcellus az 51-es esztendő egyik consuljaként – a híres jogász, Servius Sulpicius Rufus collegájaként – hiábavalóan fáradozott azon, hogy Caesart visszarendeljék galliai helytartóságából, igyekezett megakadályozni, hogy Caesar távollétében pályázzék a consulatusra, és több kísérletet tett a Caesar elleni vádemelésre.[13] Caesar pharsalosi győzelme után a lesbosi Mytilenébe visszavonulva szellemi tevékenységének élt,[14] azonban nem volt hajlandó a dictatortól kegyelmet kérni.[15] Cicero 46 augusztusában írott leveleiben igyekezett jobb belátásra bírni, mondván, hogy a caesari kegyelem elutasításával mind vagyonát, mind életét veszélybe sodorja.[16] Cicero számára a szenátus jogainak élharcosa, Marcellus egyet jelentett a régi res publica értékeivel és hagyományaival,[17] s ha ő elfogadja a Caesar nyújtotta kegyet, úgy ennek Cicero számára két hozadéka is lehetett. E tény egyfelől legitimálhatta a pharsalosi csata utáni, Caesar és Cicero közti megbékélést, amit Pompeius hívei közül sokan árulásnak tekintettek,[18] másfelől minél nagyobb számban tértek vissza a köztársasági rend befolyásos hívei Rómába, annál inkább növekedhetett az esély a hajdani államrend helyreállítására.[19] Még mielőtt Marcellus maga lépéseket tett volna, ügye szóba került egy szenátusi ülésen, amelyen – Cicero apósa, L. Piso kezdeményezésére – a testület szinte egyhangúlag a kegyelem megadása mellett foglalt állást.[20] Azon kérdésre, hogy a kezdeményezés spontán indíttatásból fakadt-e, vagy pedig a caesari propaganda színjátékának kell-e tekintenünk, aligha adható egyértelmű válasz. Ezen ülésen, ami reményt adott Cicerónak arra, hogy a szenátus visszanyerheti régi tekintélyét, és arra nézvést is reményt csillantott meg, hogy Caesar szintén hajlandó lehet a res publica helyreállítására[21] – amint e bizakodást tükrözi Sulpicius Rufusnak írott levele is[22] –, megtörte önkéntes némaságát, hálát mondva Caesarnak.[23] Marcellus már nem részesülhetett a caesari kegy előnyeiben: a hazaúton 45. május 27-én barátja, P. Magius Cilo meggyilkolta, s e gyilkosságban Caesart Cicero szerint sem terhelte felelősség.[24] A Pro Marcello kiadására 45 májusában került sor, kilenc hónappal elhangzása után, hiszen Caesar Hispaniában olvashatta.[25] Ezek alapján jó eséllyel feltételezhetjük, hogy az elhangzott beszédet Cicero néhány ponton átszerkeszthette, és 46 szeptembere utáni érzéseinek is hangot adhatott benne.[26]
Érdemes figyelmet szentelni Rochlitz gondolatmenetének, amely szerint a Pro Marcello egyfajta uralkodótükör, vagyis nem annyira Caesar mint történelmi személy valós vonásainak képét tárja elénk, mint inkább az adott körülmények között ideálisnak tekinthető uralkodóval szemben állított követelményeket. Ily módon tehát az oratio nemcsak a Marcellusnak adott kegyelemért tolmácsolt hála, hanem a korviszonyokat építő és nevelő jellegű kritika tárgyává tevő politikai programbeszéd is.[27] Az eddigi caesari eredmény az átlagember mércéjével mérve több, mint elégséges, a dictator személyiségéhez mérve azonban még túl kevés,[28] ám ellentétes magatartása veszélyeztetheti mind kortársai, mind az utókor ítéletét, és beárnyékolhatja eddigi tetteit,[29] ezáltal a dignitasára – amelynek sérelme miatt kirobbantotta a polgárháborút – érzékeny Caesart gyenge pontján szólítja meg.[30]
A beszéd második része a jövőben Caesarra váró feladatokat számlálja elő.[31] Cicero elő helyen Caesar biztonságának kérdésével foglalkozik, kiváltképp mivel a közelmúltban a dictator felvetette a szenátusban az ellene szőtt állítólagos merénylet tervét. A szónok itt az uralkodótükrök azon szokásos toposzához nyúl, amely szerint egyfelől az uralkodó biztonsága az alattvalók biztonságán alapul,[32] másfelől a jóságos uralkodónak nincsen mitől tartania alattvalói részéről, hiszen éppen azok nyújtják számára a legbiztosabb oltalmat.[33] Miután tehát Caesar aggodalmait eloszlatta, a közjó érdekében teendő intézkedések egész sorát tárja a dictator elé,[34] hiszen – szintén a szokványos toposzok egyikével élve – ő lehet az egyetlen, aki jó orvosként képes a polgárháború ütötte sebeket meggyógyítani.[35] Ezzel Cicero Caesart kiemelt felelősségére emlékezteti, s egyúttal bírálja is azon kijelentését, miszerint földi hivatását immáron beteljesítette,[36] hiszen még adósa a polgárháborúba taszított res publicának a legfontosabbal: a helyreállítás, az újjáépítés munkájával[37] – hiszen e nélkül háborús sikerei is kétes színben tűnnek majd fel az utókor szemében.[38] Mindezzel azonban nemcsak az államnak tartozik, hanem önnön, az emberi határokon túlnövő természetének is.[39] Miután megismételte a római nép megosztottságának és belső bizonytalanságának tényét, Caesart mint egyetlen, az egységet megteremteni képes személyt – ismét egy jól ismert toposzt alkalmazva[40] – részesíti elismerésben,[41] és általános felhívást intéz mind Caesarhoz, mind a közösséghez az egység és az együttműködés megteremtésére.[42] Újból, kiemelten hangsúlyos ponton él a közösségnek az uralkodótól s ugyanakkor a köz ügyeit felelősen (bonitate, aequitate) irányító uralkodó személyének és biztonságának a közösségtől függésének toposzával.[43] Majd pátosszal telt ígéretet tesz Caesarnak – hiszen a számára felállítandó testőrség kérdése éppen ekkortájt került szóba a szenátusban[44] – arra az esetre, ha eddigi magatartásához hű marad, és következetesen érvényesíti eddig is képviselt elveit: tulajdon testükkel védelmezik majd életét és biztonságát.[45]
Érdemes némi figyelmet szentelni e záró gondolatmenetnek, amivel Cicero sajátos logikai csapdába kényszeríti Caesart. Kiindulópontként azon alap szolgál, miszerint a zsarnok halált érdemel. Ezt két premisszára bontja: egyrészt az erényes uralkodót nem szabad/kell megölni, tehát nem kell félnie, másrészt Caesar a közelmúltban erényről tett tanúbizonyságot. A premisszákból levont következtetés: Caesarnak, amíg erényesen gyakorolja hatalmát, nem kell életéért rettegnie. Mindezt tovább bontva: egyfelől ha Caesar továbbra is teret enged clementiájának, akkor nem kell félnie; másfelől ha a clementia gyakorlása során önkényuralkodóként viselkedik az egykoron vele egyenrangúakkal szemben, akkor zsarnokként megérdemli a halált.[46] Ezen érvelési módot a De inventionében Cicero complexiónak nevezi, és azon alternatíva-típust érti alatta, amelyből a megkérdezett bármelyiket választja is, erkölcsileg tisztán nem jöhet ki a szituációból – vagyis egyfajta „huszonkettes csapdája” helyzetet teremt a megszólított számára.[47]
Azon ígéret, miszerint Caesart a római előkelők saját testükkel fogják védelmezni, ha az elvárásokhoz alkalmazkodva jár el, egyúttal burkolt fenyegetés is. Az egyéb – olykor ironikusan, olykor hízelgésként megfogalmazott – fenyegetések természetesen hasonlóképp burkoltak: a Caesar dicsőségének egyedüli, vagyis socius nélküli volta[48] és a hazának leróni tartozott adósságának említése.[49] Vajon hogyan tudja Caesar leróni azon hazának tartozását, amelynek törvényeit megsértette?[50] Ha Caesar nem venné tudomásul helyzetéből fakadó morális kötelezettségeit, ha nem cselekednék ezeknek megfelelően, illetve ha valóban azon általa tett kijelentés vezérelné, hogy már nem támaszt elvárásokat az élettel szemben,[51] tehát vele szemben sem lehet elvárásokat támasztani, akkor – amint ezt a De officiisben utóbb Cicero megfogalmazta[52] – saját magát rekeszti ki az emberi közösségből, s mint magát a közösségen felül és kívül helyező, félelmet gerjesztő és félelemben élő zsarnok, halált érdemel.[53]
Az antikvitás inkább kritikát, semmint dicséretet látott a Pro Marcellóban, ám e meggyőződést korántsem osztotta mindenki, hanem az oratióban inkább Caesar clementiájának magasztalását fedezték fel, illetve egyfajta buzdítást annak változatlan gyakorlására.[54] A modern szakirodalom egyik része is ebben látja a Pro Marcello jelentőségét,[55] s némelyek Cicerót is már-már a caesari dictatura ideológusának színében tűntetik fel.[56] Mások a clementia Caesaris cicerói magasztalását a szónok részéről kétes értékű dicséretként, mi több, elmarasztaló kritikaként értékelik.[57] Abban azonban szinte egységes nézeten vannak a kutatók, hogy a clementiát emelik ki mint a beszéd elemi fontosságú kulcsfogalmát.[58]
A sapientia és a consilium azon motívumok, amelyeknek Cicero szerint Caesar jövőbeli politikáját vezérelniük kell, amint ezt a beszédben hosszasan taglalja.[59] Érdemes megemlíteni, hogy míg a clementia csupán az oratio első,[60] a polgárháborúval foglalkozó, múltra irányuló részében fordul elő, addig a sapientia a második, a jövő politikája felé forduló részben is.[61] A caesari sapientia eljövendő és elvárt megnyilvánulási terepe a res publica helyreállítása,[62] hiszen valódi dicsőség a dictatorra is csak ebből háramolhat.[63] E ponton részint a kritika, részint az irónia fegyverével igyekszik Caesart a köz érdekében végrehajtandó tettekre sarkallni, hiszen önnön dignitasát már megóvta ugyan a polgárháború kirobbantásával,[64] ám éppen ezért nincsen joga innentől fogva visszavonulni a közügyektől,[65] hiszen még nem rótta le az államnak és saját nagyságának tartozott adósságát.[66] A Caesar clemens képnek a filozófusi magasságokba emelt Caesar sapiens képbe történő átfordításával Cicero a kegyet gyakorló egyeduralkodó eszméjének helyébe a szenátorok közül mint primus inter pares kiemelkedő, nagyobb felelősséggel felruházott államférfi ideáját állítja.[67]
[1] Dyer, R. R.: Rhetoric and Intention in Cicero’s Pro Marcello. Journal of Roman Studies 1990. 17–30.
[2] Rochlitz, S.: Das Bild Caesars in Ciceros ’Orationes Caesarianae’. Untersuchungen zur ’clementia’ und ’sapientia Caesaris’. Studien zur klassischen Philologie 78. Frankfurt am Main–Berlin–Bern–New York–Paris–Wien 1993. 74.
[3] Dio Cass. 43, 14. 3–7; 43, 19, 3. Ehhez lásd Meyer, E.: Caesars Monarchie und das Prinzipat des Pompeius: Innere Geschichte Roms von 66 bis 44 v. Chr. Stuttgart–Berlin 19223. 384; Gelzer, M.: Caesar, der Politiker und Staatsmann. Wiesbaden 19606. 257.
[4] Dio Cass. 43, 25. sk.; Suet. Iul. 40–44; Gelzer 261. skk.; Meyer 410. skk.
[5] Dio Cass. 41, 62. sk.; 42, 13. 32. sk.
[6] Plut. Brut. 5. skk.
[7] Rochlitz 745.
[8] Cic. fam. 6, 13, 2.
[9] Cic. fam. 6, 10.
[10] Cic. fam. 4, 13.
[11] Cic. Phil. 13, 29.
[12] Meyer 383.
[13] Cic. Att. 5, 2, 3; fam. 12, 15, 2; Sall. hist. 1, 9; Dio Cass. 40, 59; Plut. Caes. 29; Suet. Iul. 28.
[14] Cic. Brut. 249. sk.
[15] Cic. fam. 4, 11, 2.
[16] Cic. fam. 4, 7. 8. 9.
[17] Cic. Marc. 3.
[18] Cic. Marc. 13; fam. 7, 3, 6; Seel, O.: Cicero. Wort, Staat, Welt. Stuttgart 19673. 340.
[19] Cic. fam. 4, 8, 2; 4, 9, 1. 3; 6, 6, 11; Büchner, K.: Cicero. Bestand und Wandel seiner geistigen Welt. Heidelberg 1964. 353; Seel 338.
[20] Cic. Marc. 3. 13. 33; fam. 4, 4, 3.
[21] Cic. Marc. 2; Meyer 406. sk.; Gelzer 293.
[22] Cic. fam. 4, 9, 2.
[23] Cic. fam. 4, 4, 3. sk.
[24] Cic. Att. 13, 10, 3; fam. 4, 12.
[25] Cic. Att. 13, 12, 2.
[26] Dyer: i. m. 19.
[27] Rochlitz 79. skk.; Dyer 20.
[28] Cic. Marc. 26. sk.
[29] Cic. Marc. 26. 30.
[30] Rochlitz: i. m. 8119.
[31] Cic. Marc. 20–32.
[32] Cic. Marc. 21. sk. Vö. Cic. Phil. 12, 25.
[33] Cic. Marc. 21. Vö. Cic. off. 2, 23; Phil. 2, 112; Sall. epist. 1, 3, 3.
[34] Cic. Marc. 23.
[35] Cic. Marc. 18. 22. 29. 32. Vö. Sall. epist. 1, 6, 4; Cic. Q. fr. 1, 1, 31; rep. 1, 54. 64; 5, 8; Lig. 30. Sen. clem. 1, 17, 1.
[36] Cic. Marc. 25.
[37] Cic. Marc. 25.
[38] Cic. Marc. 25–29.
[39] Cic. Marc. 27.
[40] Vö. Cic. Q. fr. 1, 1, 25; Sall. epist. 1, 5, 1. 3; 1, 6, 5; 2, 7, 2.
[41] Cic. Marc. 31–33.
[42] Cic. Marc. 32.
[43] Cic. Marc. 31.
[44] Plut. Caes. 57, 2; Cic. 40, 4.
[45] Cic. Marc. 32. Vö. Cic. Mil. 32; Sen. clem. 1, 3, 3.
[46] Dyer 23.
[47] Vö. Cic. inv. 1, 45.
[48] Cic. Marc. 7.
[49] Cic. Marc. 27.
[50] Dyer: i. m. 28.
[51] Cic. Marc. 21–22.
[52] Cic. off. 3, 32.
[53] Dyer 26.
[54] Rochlitz 103.
[55] Dahlmann, H.: Clementia Caesaris. In: H. Oppermann (Hrsg.): Römertum. Darmstadt 1970; Klass, J.: Cicero und Caesar. Berlin 1939. 182. skk.
[56] Ewert, G.: Ciceros Rede Pro M. Marcello als bedeutsames zeithistorisches Dokument. Wochenzeitschrift Rostock 1969. 416; 447.
[57] Giebel, M.: Marcus Tullius Cicero. Reinbek bei Hamburg 1977. 99.
[58] Meier, C.: Die Ohnmacht des allmächtigen Diktators Caesar. Drei biographische Skizzen. Frankfurt am Main 1980. 210.
[59] Cic. Marc. 23–32.
[60] Cic. Marc. 1–19.
[61] Cic. Marc. 20–32.
[62] Cic. Marc. 23. skk.
[63] Cic. Marc. 26.
[64] Vö. Caes. civ. 1, 9.
[65] Vö. Cic. fin. 3, 64.
[66] Cic. Marc. 27.
[67] Cic. Marc. 32.