Oliver Wendell Holmes, Jr.

Oliver Wendell Holmes, Jr.[1]

A jog ösvénye*

– Fordította: Molnár András –

Amikor a jogot tanulmányozzuk, nem egy rejtéllyel foglalkozunk, hanem egy jól ismert szakmával. Azt tanulmányozzuk, mit akarunk tenni, abból a célból, hogy fellépjünk a bíróságok előtt, vagy hogy olyan tanácsokat adjunk az embereknek, melyek révén elkerülhetik a bíróságokat. Azért beszélhetünk szakmáról, az emberek azért fizetnek az ügyvédeknek a perbeli képviseletért vagy a jogi tanácsadásért, mert az olyan társadalmakban, mint amilyen a miénk is, bizonyos körülmények között a közhatalom fölötti rendelkezést a bíróságokra ruházzák, melyek, amennyiben szükséges, a teljes államhatalmi apparátust igénybe veszik ítéleteik és határozataik érvényre juttatása érdekében. Az emberek tudni akarják, milyen körülmények között, meddig mehetnek el anélkül, hogy megkockáztatnák a konfrontálódást valamivel, ami náluknál sokkalta erősebb, ily módon a feladat: meghatározni, mikor fenyeget ennek veszélye. Vizsgálódásunk tárgya tehát jóslás, méghozzá annak megjóslása, mikor lép működésbe a közhatalom a bírósági rendszer felhasználása révén.

A vizsgálódás eszközét ezen ország, illetve Anglia döntvénytárainak, értekezéseinek, jogszabályainak hatszáz évre visszanyúló tömege szolgáltatja, mely manapság százas nagyságrendben gyarapodik évente. E szibillai levelekben találhatók elszórt múltbéli próféciák később felbukkanó esetekre vonatkozóan. Ezeket találóan a jog orákulumainak nevezik. A jogi gondolkodás minden új törekvésének messze legfontosabb, jószerint kizárólagos célja az, hogy e próféciákat pontosítsák, valamint hogy egy átfogó, összefüggő rendszerben általánosítsák őket. A folyamat ugyanaz, legyen szó a perbeszédét előadó ügyvédről, aki, amennyire teheti, minden, az eset tényvázlatára rakódó drámai elemet kigyomlál, és csak a jogi jelentőséggel bíró tényeket tartja meg, vagy éppen az elméleti jogtudomány végső elemzéseiről és absztrakt univerzáléiról. Az ügyvéd azért nem említi meg, hogy a szerződéskötés során ügyfele fehér kalapot viselt – noha Mrs. Fürgenyelv bizonyára hosszasan áradozna róla, csakúgy, mint az aranyozott kehelyről és a kandalló lángjáról –, mert látja előre, hogy a közhatalom ugyanúgy fog viselkedni, bármily fejfedő is legyen az ügyfélen. A cél a próféciák megjegyzésének és megértésének könnyítése, ezért fejezik ki általános propozíciók formájában, és foglalják szövegkönyvekbe a múltbéli döntések tanításait, valamint ezért alkotnak általános megfogalmazású jogszabályokat. Az alapvető jogok és kötelezettségek [primary rights and duties], melyekkel a jogtudomány foglalatoskodik, szintén nem egyebek, mint próféciák. A jogi és morális eszmék összekeverésének – melyről nemsokára lesz még mondanivalóm – egyik káros hatása a sok közül, hogy az elmélet hajlamos a szekeret a lovak elé fogni, és valami olyasminek gondolja a jogot vagy kötelezettséget, ami megszegésének következményeitől elkülönítve, függetlenül létezik, a megszegést pedig utólag követik bizonyos szankciók. Pedig, amint azt bemutatni igyekszem, az úgynevezett jogi kötelezettség nem egyéb, mint annak megjóslása, hogy ha valaki bizonyos dolgot megtesz vagy elmulaszt, a bíróság ítélete folytán ilyen vagy olyan következményt kényszerül elszenvedni – s ugyanez áll a jogosultságokra is.

Ha általánosítjuk őket és rendszert faragunk belőlük, jóslataink mennyisége nem kezelhetetlenül nagy. Véges számú dogmák halmazaként jelennek meg előttünk, melyek belátható időn belül elsajátíthatók. Nagy hiba megriadni a döntvénytárak egyre emelkedő számától. Adott joghatóságon belül egy emberöltő leforgása alatt születő döntvénytárak jóformán a teljes joganyagot lefedik, és újrafogalmazzák a jelenkor szempontjából. Ezekből rekonstruálhatjuk a jog anyagát akkor is, ha a korábban születettek mind a lángok martalékává válnak. A régebbi döntvénytárak használata főképp történeti jellegű, alkalmazásuk kapcsán lesz még néhány megjegyzésem, mielőtt előadásom végéhez érnék.

Megkísérlek lefektetni néhány alapelvet e jognak nevezett dogmaösszesség vagy jóslatrendszer tanulmányozására, hogy akik tevékenységükhöz eszközként kívánják felhasználni, képesek legyenek önnön javukra jóslatokat nyerni, valamint, tekintve, hogy tanulmányunkhoz kapcsolódik, szeretnék felvázolni egy ideált, melyet jogrendünk mindazonáltal még nem valósított meg.

A téma gyakorlatias felfogásának első lépése korlátainak megismerése, ezért helyénvalónak tartom, hogy rögtön kimutassam és megcáfoljam az erkölcs és a jog összekeverését, ami olykor eléri a tudatosan kimunkált elmélet szintjét, de legtöbbször, mi több, rendszerint anélkül zavarja meg a részletkérdések elemzését, , hogy a tudatosság szintjét elérné. Kristálytisztán látható, hogy a rossz embernek épp annyi indoka lehet elkerülni a közhatalommal való konfrontálódást, mint a jónak, s ezzel az erkölcs és a jog elválasztásának gyakorlati jelentősége is belátható. Aki fittyet hány az etikai szabályra, melyet szomszédai elismernek és betartanak, mindazonáltal valószínűleg nagy gonddal igyekszik elkerülni, hogy fizetnie kelljen, és ha egy mód van rá, börtönbe sem kíván jutni.

Biztosra veszem, hogy a hallgatóságból senki nem esik abba a tévedésbe, hogy mondanivalómat cinizmusként értelmezze. A jog morális életünk tanúja és letéteményese a külvilág felé. Története fajunk morális fejlődésének története. Művelése minden közhiedelemmel ellentétben jó állampolgárokat és jó embereket formál. Amikor a jog és az erkölcs különbségét hangsúlyozom, azt egyetlen cél szem előtt tartásával teszem, a jog tanulmányozásának és megértésének célzatával. E célból magabiztosan ismerni kell sajátságos jegyeit, ezért most arra kérek mindenkit, hogy egy pillanatra tegyen úgy, mintha közömbös lenne egyéb, magasztosabb kérdések iránt.

Nem állítom, hogy nem létezik tágabb nézőpont, melyből szemlélve a jog és morál elválasztása másodlagossá, sőt, jelentéktelenné zsugorodik, ahogy minden matematikai különbségtétel semmivé válik a végtelen árnyékában. Azt viszont fenntartom, hogy az ehelyütt mindnyájunk által szem előtt tartott célt tekintve – vagyis hogy megfelelően tanulmányozzuk és elsajátítsuk a jogot mint jól körülírt korlátokkal rendelkező gyakorlati tevékenységet, mint szilárd határok közé szorított dogmák összességét – a különbségtétel elsődleges fontosságú. Az imént bemutattam milyen gyakorlati okból állítható ez. Ha a jogot akarjuk megismerni, és semmi mást, úgy kell tekintenünk rá, mint a rossz ember, aki csak azon érdemi következményekkel foglalkozik, melyeket ismeretei alapján meg tud jósolni, nem mint a jó, aki magatartását, akár jogszerű, akár jogszerűtlen, a lelkiismeret homályosabb szankcióival indokolja. Az elkülönítés az elmélet szintjén sem kevésbé jelentős, ha a jog területén akarunk érvelni. A jog tele van az erkölcs területéről származó kifejezésekkel, és a nyelv puszta ereje arra csábít, hogy egyik területről a másikra ugorjunk anélkül, hogy észlelnénk, márpedig bizonyosan így is teszünk, ha nem tartjuk folyamatosan észben a határokat. A jog jogosultságokról, kötelezettségekről, rosszhiszeműségről [malice],i szándékról [intent], hanyagságról [negligence], és hasonlókról ír, a jogi érvelésben pedig mi sem egyszerűbb, vagy úgy is mondhatnám, mi sem megszokottabb, mint hogy a vita valamely szakaszában e kifejezések morális jelentéstartalmát alkalmazzák, s ily módon tévedésbe essenek. Példának okáért, amikor morális értelemben beszélünk az ember jogairól, meg kívánjuk húzni az egyéni szabadságba való beavatkozás határát, melyet a lelkiismeret vagy eszményeink diktálnak, bárhogy is határozzuk meg ez utóbbiakat. Pedig elmondható, hogy sok olyan törvényt hajtottak végre a múltban, sőt, hajtanak végre napjainkban is, melyet a kor legfelvilágosultabb nézetei elítélnek, vagy legalábbis amely a többség lelkiismerete szerint túllépi a beavatkozás határát. Ezért nyilvánvaló, hogy csak fogalmi zavart eredményezne a feltételezés, miszerint az ember morális értelemben vett jogosultságai egyenértékűek az Alkotmány és a törvények értelmében vett jogosultságokkal. Semmi kétség, elképzelhetők egyszerű, szélsőséges törvények, melyeket a jogalkotó még az írott alkotmányos tilalmak hiányában sem merészelne meghozni, mert a közösség fellázadna és harcolna ellene; ennek okán pedig valamelyest kézenfekvő a tétel, miszerint a jog, ha nem is része az erkölcsnek, de általa korlátozott. E hatalomkorlátozás azonban nem bármely morális rendszer velejárója. A legtöbb esetben bőven e rendszereken belül van, noha némelykor túllépi azok határait, méghozzá bizonyos embercsoportok adott időszakban fennálló szokásai miatt. A néhai Agassiz professzor egyszer azt mondta, a német lakosság fellázadna, ha csak két centtel emelnék egy pohár sör árát. Ebben az esetben a törvény nem azért volna üres szó, mert helytelen, hanem mert végrehajthatatlan. Senki nem tagadja, hogy a helytelen törvények végrehajthatók, és végre is hajtják őket, és nem valószínű, hogy egyetértés születne a tekintetben, mely törvények helytelenek.

A zavar, amellyel foglalkozom, deklaráltan jogi természetű fogalmakat érint. Vegyük az alapvető kérdést: miből áll a jog? Vannak szerzők, akik azt tartják, hogy a jog valami más, mint amit Massachusetts vagy Anglia bíróságai eldöntöttek, hogy értelmi rendszer, hogy etikai elvekből, bevett axiómákból, vagy akármi másból dedukált következtetések sokasága, melyek vagy összhangban állnak a döntésekkel, vagy nem. Ám ha magunkévá tesszük barátunk, a rossz ember szemléletét, láthatjuk, hogy emezt jottányit sem izgatják az axiómák és dedukciók, ellenben tudni akarja, ténylegesen milyen döntés várható Massachusetts és Anglia bíróságaitól. Sok szempontból egy rugóra jár az agyunk. Jómagam semmi körmönfontabbat nem értek a jog alatt, mint annak megjóslását, ténylegesen mit tesznek a bíróságok.

Vegyük ismét a jogi fogalmat, mely, mint széles körben ismert, a jog legtágabb fogalma – a jogi kötelezettség már emlegetett fogalmát. E kifejezést mindenféle erkölcsből származtatott tartalommal megtöltjük. De mit is értünk az alatt, hogy valaki rossz ember? Elsősorban és mindenekelőtt egy próféciát, miszerint ha bizonyos magatartást tanúsít, hátrányos következmények érik bebörtönzés vagy fizetési kötelezettség formájában. Na, de az ő nézőpontjából mi különbség van a meghatározott magatartásért kirótt pénzbírság és adó között? Az, hogy a jogelvek próbaköve az ő nézőpontja, számos bírósági vita folyamán bebizonyosodott, melyeknél az volt a kérdés, vajon a jogszabály által előírt felelősség büntetés, avagy adó. E kérdés megválaszolásán múlik annak eldöntése, hogy a magatartás jogilag helyes-e, vagy helytelen, valamint hogy az alany kényszer alatt áll-e, vagy szabad. A büntetőjogot félretéve, mi különbség van a malomtörvény vagy az állami kisajátítást [eminent domain] lehetővé tévő jogszabály által előírt kompenzációs kötelezettség, valamint a tulajdon rosszhiszemű átalakítása [wrongful conversion of property] között, mely utóbbi esetben a visszaállítás ki van zárva? Mindkét esetben arról van szó, hogy egyik fél elveszi a másik tulajdonát, ezért meg kell fizetnie annak esküdtszék által megállapított ellenértékét, sem többet, sem kevesebbet. Mi jelentősége van annak, hogy egyik elvételt a jog szempontjából helyesnek, a másikat helytelennek bélyegezzük? Az adott következmény, vagyis a fizetési kötelezettség tekintetében nem oszt, nem szoroz, hogy a hozzá kapcsolódó magatartást helyeslő vagy elmarasztaló módon írják le, illetve, hogy a jog tiltani, avagy engedélyezni törekszik. Ha valamit is számít, továbbra is a rossz ember nézőpontjából, az csak azért lehet, mert egyik esetben a jog további hátrányokat, de legalábbis további következményeket fűz az adott magatartáshoz, míg a másikban nem. Ám mindössze két jelentéktelen jogelv esetében tudtam valaha is elképzelni ilyen további hátrányokat, és mindkettő különösebb zavar nélkül kiiktatható a jogrendszerből. Az egyik az, hogy a tiltott cselekményre irányuló szerződés jogellenes, a másik pedig az, hogy ha több jogsértőnek csak egy része fizeti meg a teljes kártérítést, ez utóbbiak nem követelhetik a többiektől a rájuk eső hányad megtérítését. Úgy hiszem, ez az összes. Látható, hogyan konkretizálódik a kötelesség gondolatának homályos körülírása, amint leöntjük a cinizmus savával, és száműzünk mindent, aminek vizsgálódásunk tárgyához, vagyis a jog működéséhez nincs köze.

A jogi és morális eszmények keveredése sehol nem nyilvánvalóbb, mint a szerződési jogban. Többek között itt is olyan misztikus jelentőséggel ruházzák fel az úgynevezett alapvető jogokat és kötelezettségeket, amely se nem indokolható, se nem magyarázható. Annak kötelezettsége, hogy a common law szerint betartsanak egy szerződést, nem több, mint egy jóslat, miszerint ha valaki megszegi, kártérítést kell fizetnie. Szerződésen kívüli károkozás [tort] esetén szintén kártérítésnek van helye. Szerződéstől való elállás esetén [if you commit a contract]ii ugyancsak, kivéve, ha a megjelölt esemény bekövetkezik – ez minden különbség. Persze ez a fajta szemlélet piszkálja azok csőrét, akik áldásosnak tartják, hogy annyi etikát csempésznek a jogba, amennyit csak bírnak. Lord Coke-nak mindazonáltal pont megfelelt, s ez esetben, mint oly sokszor máskor, magam is osztom a nézetét. A Bromage v. Genning-ügy[2] során a Király Ítélőszéke előtt az alsó fokon eljáró bíróság hatásköre hiányának megállapítását kérelmezték egy walesi per kapcsán, mely egy bérleti szerződés teljesítésére irányult, Coke pedig azt mondta, ez a bérbeadó szándékával ellentétes, mert azt akarja, hogy maga dönthessen arról, kártérítést fizet-e, vagy rendelkezésre bocsátja a dolgot. A felperes képviseletében Harris hadnagy elismerte, hogy lelkiismerete ellenére járt el az ügyben, és az alsó fokú bíróság hatáskörének hiányát megállapították. Ez túlmutat célunkon, de jól illusztrálja, mi az, ami meglátásom szerint a kezdetektől fogva a common law nézőpontja, és szerény véleményem szerint Mr. Harriman tévesen vonja le eltérő következtetését a szerződésekről írott, remek könyvecskéjében.

Csak a common law-ról ejtettem szót, minthogy bizonyos esetekben logikusan alátámasztható, és értelmes módon megragadható a magánjogi felelősség kötelezettségek kiszabásaként való felfogása. Arról a viszonylag csekély számú esetről van szó, amikor az equity alapján ideiglenes intézkedést rendelnek el, és olyképpen hajtják végre, hogy fogdába zárják vagy egyéb módon megbüntetik az alperest, hacsak nem teljesíti a bíróság rendelkezésében foglaltakat. De aligha tanácsos általános elméletet kerekíteni a kivételekből, ezért úgy vélem, jobb, ha többé egyáltalán nem bajlódunk az alapvető jogokkal és a szankciókkal, mint hogy a jog által a közönséges esetekben megállapított felelősségi alakzatokra vonatkozó próféciáinkat ilyen alkalmatlan fogalmakkal próbáljuk kifejezni.

Az erkölcsből a jogba átemelt szavak további példájaként említettem a rosszhiszeműséget, a szándékot és a gondatlanságot. Ehelyütt elegendő, ha a rosszhiszeműségnek a károkozásért való magánjogi felelősségben – amit mi, jogászok, a szerződésen kívüli károkozás jogának [law of torts] nevezünk – használt fogalmát vesszük, hogy bemutassuk, az valami mást jelent a jogban, mint az erkölcsben, valamint mennyire elmosódott a különbség azáltal, hogy egyazon elnevezéssel illettek olyan elveket, melyeknek kevés, vagy semmi közük nincs egymáshoz. Háromszáz esztendővel ezelőtt egy lelkész, prédikáció közben, elmesélt egy Fox Mártírkönyvéből vett történetet, melyben egy férfi részt vett egy szent kínzásában, majd ugyanolyan mértékű belső gyötrelmektől szenvedett, végül meghalt. Fox történetesen tévedett. A férfi életben volt, mi több, hallotta a prédikációt, majd beperelte a lelkészt. Wray főbíró azt mondta az esküdtszéknek, hogy a férfi nem felelős, mert ártatlanul, rosszhiszeműség nélkül mesélte el a történetet. A rosszhiszeműséget morális értelemben, az ártó célzat értelmében használta. Manapság azonban senki nem vitatja, hogy bármilyen ártó célzat hiányában is megállapítható valakinek a felelőssége, ha nyilvánvalóan abból a célból állít valótlanságot, hogy valós kárt okozzon. A perbeszédben rosszhiszeműnek kellene neveznünk az alperes magatartását; jóllehet, legalábbis véleményem szerint, a szó semmit nem árul el a célzatról, sem az alperes jövőhöz fűződő hozzáállásáról, pusztán annyit jelöl, hogy magatartása az adott körülmények között egyértelműen alkalmas volt rá, hogy valós kárt okozzon a felperesnek.

Az erkölcsi szóhasználat hasonló zavarodást eredményezett a szerződések jogában, mint azt részben – de csak részben – bemutattam. Az erkölcs az egyén pillanatnyi belső, gondolati állapotával foglalkozik, azzal, hogy ténylegesen mi a szándéka. Ez a gyakorlat a rómaiaktól kezdődően mindmáig hatással bírt a jogi nyelvre a szerződések vonatkozásában, a használt nyelv pedig a gondolatra reagált. Amikor szerződésről beszélünk, a felek egybehangzó akaratáról [meeting of the minds of the parties] beszélünk, ezért különféle esetekben azt a következtetést vonjuk le, hogy nincs szerződés, mert a felek akarata nem egyezik; vagyis más dolgot akartak, vagy az egyik fél nem tudott a másik beleegyezéséről [assent]. Ám semmi sem bizonyosabb, mint hogy a szerződés olyan dolgok vonatkozásában is köti a feleket, amelyeket egyikük sem akart, és olyan esetekben is, amikor az egyik nem tud a másik beleegyezéséről. Képzeljünk el egy megfelelő formában megkötött, írott szerződést, mely egy előadás megtartására vonatkozik, az időpont megjelölése nélkül. Az egyik fél azt gondolja, úgy értelmezik majd, hogy az ígéret alapján azonnal, egy héten belül kell teljesíteni. A másik szerint akkor, amikor felkészült. A bíróság azt mondja, ésszerű időn belül. A feleket a szerződés bírósági értelmezése köti, de egyikük sem azt gondolta, amit a bíróság kijelentése alapján mondott. Véleményem szerint nem érti igazán a szerződések elméletét, és soha nem lesz képes értelmesen megvitatni bizonyos alapvető kérdéseket az, aki nem érti meg, hogy minden szerződés formális, és a szerződés megkötése nem két elme adott szándékban való egyetértésétől függ, hanem külsődleges jelek két készletének azonosságától – nem attól, hogy a felek ugyanazt szándékozták, hanem attól, hogy ugyanazt nyilatkozták. Továbbá, minthogy a jelek különböző módokon érzékelhetők – látás vagy hallás útján –, a jel természetén múlik, mely pillanatban köttetett meg a szerződés. Ha a jel tapintható, példának okáért egy levél, a szerződés megkötésére az elfogadó nyilatkozat [letter of acceptance] kézbesítésekor kerül sor. Ha a felek egybehangzó akarata szükséges, nem jön létre a szerződés, amíg az ajánlat elfogadása nem olvasható – ahogy akkor sem, ha például egy harmadik személy kikapja az ajánlattevő kezéből az elfogadó nyilatkozatot.

Nem most van az ideje, hogy részletes elméletet dolgozzunk ki, vagy hogy ezen általános nézetek által ébresztett nyilvánvaló kérdésekre, kételyekre választ adjunk. Tudtommal nincs közöttük olyan, melyet ne lehetne egyszerűen megválaszolni, most azonban mindössze annyit kívánok tenni, hogy egy sor útmutatás révén némi fényt vessek a jogi gondolkodás szűk ösvényére, valamint két buktatóra, melyek, ahogy én látom, veszedelmesen közel vannak hozzá. Ezek közül az elsőről eleget szóltam. Remélem, példáim mind az elmélet, mind a gyakorlat számára sikerrel illusztrálták a moralitás és a jog összekeverésének veszélyét, valamint a csapdát, melyet a jogi nyelvezet készít elénk az útnak ezen az felén. Ami engem illet, gyakran elfog a kétség, nem járnánk-e jobban, ha végleg száműzhetnénk a jogból minden morális felhangú szót, és más szavakat fogadnánk el a jogi konstrukciók kifejezésére, melyeket a jogon kívülről semmi nem színezett meg. Elveszítenénk a jogtörténet jókora részét őrző fosszilis döntvénytárakat, valamint az etikai asszociációk okozta fennköltséget, de a szükségtelen zavartól való megszabadulás révén elért gondolati tisztasággal nagyon sokat nyernénk.

Ennyit a jog korlátairól. A következőkben arról kívánok elmélkedni, milyen erők határozzák meg tartalmát és alkotási folyamatát. Feltételezhetjük Hobbes-szal, Benthammel és Austinnal, hogy minden törvény a szuveréntől származik, akkor is, ha elsőként a bírók hirdetik ki őket, vagy azt, hogy a jog a korszellem hangja, vagy bármit, ami tetszik. Jelenlegi célom szempontjából mindez lényegtelen. Még ha minden ítélet egy despotikus hatalommal bíró, szeszélyes császár szentesítéséhez lenne kötve, a jóslást szem előtt tartva akkor is abban lennénk érdekeltek, hogy valamilyen rendszert, valamilyen racionális magyarázatot, valamilyen alkotási elvet fedezzünk fel az általa lefektetett szabályokban. Minden jogrendszerben felfedezhetők efféle magyarázatok és elvek. Ezekhez kapcsolódik a második fontos tévedési lehetőség, melyet ki szeretnék fejteni.

Az általam bemutatni kívánt második tévedés az az elképzelés, hogy a jog fejlődésében szerepet játszó egyetlen erő a logika. Legtágabb értelemben véve ezen elképzelés valóban igaz volna. Arra a posztulátumra alapozzuk a világmindenségről alkotott felfogásunkat, hogy minden jelenség, valamint ezek előzményei és következményei között stabil, számszerűsíthető viszony áll fenn. Az a jelenség, amely nem rendelkezik e stabil, számszerűsíthető viszonyokkal, nem más, mint csoda. Kívül esik az okozatiság törvényein, és mint ilyen, meghaladja értelmi képességeinket, de legalábbis olyasmi, ami alapján nem érvelhetünk, vagy amit nem támaszthatunk alá érvekkel. Ha képesek vagyunk a világmindenségről gondolkodni, az azt a tulajdonságát előfeltételezi, hogy racionálisan felfogható, más szóval, minden része okozat és ok, éppúgy, mint az általunk legalaposabban ismert szegmensei. Vagyis a legtágabb értelemben véve igaz, hogy a jog, mint minden más, logikus módon fejlődött ki. A veszély, amelyről beszélek, nem annak elismerése, hogy más jelenségek vezérelvei irányítják a jogot is, hanem azon elképzelés, hogy egy adott jogrendszer, például a miénk, bizonyos általános magatartási axiómák alapján kidolgozható, úgy, mint a matematikában. Ez az egyetemeken természetes tévedés, de nem csak ott találkozhatni vele. Egyszer egy kiváló bíró azt mondta nekem, hogy soha nem adja ki az ítéletet a kezéből, amíg teljes mértékben meg nem győződik annak helyességéről. Így a bírói különvéleményeket gyakran kárhoztatják, mintha pusztán arról tanúskodnának, hogy az egyik vagy a másik oldal nem végzi rendesen a munkáját, és ha többet fáradoznának vele, elkerülhetetlenül egyetértés születne.

E gondolkodásmód teljességgel természetes. A jogászképzés logikai képzés. A jogászok leginkább az analógia, elhatárolás, dedukció folyamataiban otthonosak. A bírói döntés nyelve elsősorban a logika nyelve. A logika módszere és formája csábító a biztonság és nyugalom utáni vágy számára, mely minden emberben jelen van. Ám a biztonság többnyire illúzió, az ember sorsa pedig nem a nyugalom. A logikai forma mögött a versengő jogalkotási indokok relatív értékére és fontosságára vonatkozó értékítélet rejtőzik, mely bár gyakran homályos és öntudatlan, mégis az egész folyamat gyökerét és neuralgikus pontját jelenti. Egy logikai formulából bármilyen következtetés levonható. Egy szerződésbe mindig beleérthetünk valamilyen feltételt. De miért értjük bele? Ennek oka valamiféle, a közösség, egy társadalmi csoport gyakorlatát illető elképzelés, vagy valamely politikai vélemény, röviden, valamely egzakt, számszerűsíthető módon nem megragadható, ezért egzakt logikai következtetések megalapozására alkalmatlan kérdéshez való hozzáállás. A csatateret igazából ezek a kérdések szolgáltatják, melyek végleges megválaszolására nincs megfelelő eszköz, és a kapott válasz legfeljebb egy adott csoport adott helyen és időben fennálló preferenciáját képes tükrözni. Nem is gondolnánk, a jognak milyen hatalmas része ki van téve az újragondolásnak a közgondolkodásban való bármily csekély változás esetén. Semmilyen konkrét propozíció nem magától értetődő, bármily készségesen is fogadnánk el, még Mr. Herbert Spencer alapvetése sem, miszerint minden ember joga azt tenni, amit szeretne, feltéve, hogy nem sérti embertársai hasonló jogosultságát.

Miért védelmezünk egy hamis és káros állítást, ha őszintén hangzott el egy inasról való információadás során? Azért, mert fontosabbnak gondolják az ismeretek szabad áramlását, mint a személy védelmét olyasmivel szemben, mely más körülmények között pereskedésre okot adó jogsértés volna. Miért indíthat valaki szabadon vállalkozást, melyről tudja, hogy csődbe sodorja embertársát? Azért, mert úgy tartják, a közjót a szabad verseny szolgálja a leghatékonyabban. Az efféle, relatív fontosságra vonatkozó ítéletek nyilvánvalóan a korral és a hellyel együtt változnak. Miért mondja a bíró az esküdtszéknek, hogy a munkaadó nem felelős a munkavállalónak a munkaviszonnyal kapcsolatban bekövetkezett káráért, hacsak az előbbi nem járt el gondatlanul, és miért dönt az esküdtszék jellemzően a felperes javára, ha elé viszik az ügyet? Azért, mert a hagyományosan jogunk részét képező irányelv alapján azokra az esetekre korlátozzák a felelősség megállapítását, amikor a körültekintő ember előreláthatta a károsodást, vagy legalább annak veszélyét, ezzel szemben a közösség igen sok esetben hajlamos a személyek bizonyos osztályát kötelezni, hogy garantálják azok biztonságát, akikkel egyezséget kötnek. E szavak papírra vetését követően értesültem róla, hogy hasonló garanciakövetelést mutatott be programja részeként az egyik legismertebb szakszervezet. A jogpolitika körül leplezett, félig öntudatlan csata zajlik, ha pedig bárki azt hinné, ez deduktíve, vagy egyszer s mindenkorra lerendezhető, csak azt válaszolhatom, hogy szerintem elméleti tévedésben leledzik, és meggyőződésem, hogy következtetését a gyakorlatban nem fogadják el semper ubique et ab omnibus.

Ami azt illeti, úgy vélem, még a kérdésről alkotott jelen elméletünk is újragondolás tárgya lehet, bár azt nem tudom megmondani, mit felelnék, ha újragondolási javaslattal állnának elő. Kártérítési jogunk a régi idők elszigetelt, nem általánosított sérelmeiből, testi sértéseiből [assault], rágalmazásaiból [slander], és hasonlókból származik, ahol a kártérítést az fizette, akit az ítélet erre kötelezett. Ám a korunk bíróságait foglalkoztató kártérítési ügyek főként jól ismert vállalkozások tevékenységének folyományai. Vasúttársaságok, gyárak, és hasonlók által okozott személyi vagy vagyoni sérelmek. A felelősség mértékét itt becsléssel állapítják meg, ami előbb-utóbb megjelenik a köz által fizetett árakban. Valójában a köz fizeti meg a kártérítést, és ha kellően messzire megyünk, a felelősség kérdése nem más, mint annak kérdése, milyen mértékben kívánatos, hogy a köz garantálja azok biztonságát, akiknek munkáját hasznosítja. Mondhatni, ilyen ügyekben annak esélye, hogy az esküdtszék az alperes javára döntsön, elenyésző, mi több, olykor önkényesen megtöri a jóvátétel szabályos menetét, különösen egy rendkívül elszánt felperes esetén, ezért jobb az ilyen eljárásokat megszüntetni. Másfelől, még egy élet gazdasági értéke is megbecsülhető, ezt pedig, mondhatjuk, semmilyen jóvátétel összege nem múlhatja felül. Elképzelhető, hogy egy nap, bizonyos esetekben, a Leges Barbarorumban is megfigyelhető élet- és testrésztarifát utánozzuk majd magasabb szinten.

Úgy vélem, maguknak a bíráknak sem sikerült kellőképpen felismerniük abbéli kötelességüket, hogy a társadalmi haszonról való elképzeléseket mérlegeljék. E kötelesség elkerülhetetlen, az e megfontolásoktól való, gyakorta hirdetett bírói tartózkodás egyszerűen azt eredményezi, hogy az ítélet alapja és indokai homályosak, és gyakran öntudatlanok maradnak, mint azt említettem. Amikor a szocializmus először vált beszédtémává, a közösség jómódú osztályai jócskán megriadtak. Gyanúm szerint e riadalom mind nálunk, mind Angliában befolyásolta a bírói döntéseket, noha bizonyosan nem tudatos tényező az általam említett döntésekben. Úgy vélem, valami hasonló ösztönözte azokat, akik többé nem reménykedtek a törvényhozás befolyásolásában, hogy a bíróságokhoz mint alkotmányértelmezőkhöz forduljanak, így néhány bíróság előtt az alkotmányokban nem szereplő új elveket fedeztek fel, melyek általánosításával elfogadtathatók az ötven évvel ezelőtt domináns gazdasági nézetek, és egy testületre való jogász teljességgel megtilthatja mindazt, amit helytelennek ítél. Csak gyaníthatom, hogy ha a jogászképzés hatására a jogászok szokásává válna határozottabban és kifejezettebben tekintettel lenni az általuk lefektetett szabályt igazoló társadalmi előnyre, olykor elbizonytalanodnának ott, ahol most magabiztosak, s belátnák, hogy valójában vitatható, sőt, gyakran égető kérdésekben foglalnak állást.

Ennyit a logikai forma buktatójáról. Most vegyük fontolóra a jognak mint vizsgálódásunk tárgyának jelenlegi állapotát, és az ideált, amely felé tart. Még messze állunk a szemléletmódtól, amelynek elérését kívánatosnak tartom. Mindmáig senki nem érte vagy éri el. Csak az elején járunk egy filozófiai reakciónak, valamint annak, hogy átgondoljuk azon doktrínák értékét, amelyeket túlnyomórészt még mindig adottnak vesznek, megalapozásuk minden tudatos, átgondolt, rendszerezett megkérdőjelezése nélkül. Jogfejlődésünk közel ezer éven át zajlott, akár egy növény fejlődése, minden nemzedék elkerülhetetlenül megtett egy újabb lépést, az elme, akár az anyag, egyszerűen engedelmeskedett a spontán növekedés törvényének. Tökéletesen természetes és helyénvaló, hogy így legyen. Az utánzásra szüksége van az emberi természetnek, mint azt M. Tarde, a nevezetes francia szerző illusztrálta Les Lois de l’Imitation című ragyogó könyvében. Legtöbb dolgunkat nem egyéb indokból tesszük, mint hogy atyáink is úgy tettek, vagy a szomszédunk is úgy tesz, és ez nagyobb mértékben igaz, mint azt gondolni vélnénk. Az indok jó, mert rövid életünk nagy hagy időt jobbra, de nem a legjobb. Csak mert arra kényszerülünk, hogy másodlagos forrás alapján biztosnak fogadjuk el a legtöbb szabályt, melyre cselekvéseinket és gondolatainkat alapozzuk, még nem következik, hogy ne kellene egyenként megkísérelnünk az ésszerűség rendjébe foglalni világunk egy kis szegletét, vagy hogy ne kellene mindnyájunknak addig tágítanunk az ésszerűség határait, amíg mindent magába nem foglal. Persze ami a jogot illeti, semmi kétség, az evolucionista csak húzódozva erősítené meg saját társadalmi eszményeinek, vagy a szerinte a jogalkotás során követendő elvek univerzális érvényességét. Megelégszik azzal, hogy itt és most bizonyítja azok legjobb mivoltát. Készséggel elismeri, hogy semmit nem tud a kozmoszban előfordulható abszolút jóról, sőt, azt is, hogy szinte semmit nem tud olyasmiről, ami az örökkévalóságig jó az embereknek. Ennek ellenére igaz, hogy a jogszabályok egy halmaza ésszerűbb és civilizáltabb akkor, ha minden egyes szabálya kifejezetten és határozottan vonatkozik valamilyen célra, valamint ha e célok kívánatosságának okai szavakba foglaltak vagy szavakba foglalhatók.

Jelenleg, ha tudni akarjuk, miért az adott formában létezik az adott szabály, valamint ha többé-kevésbé tudni akarjuk, miért létezik egyáltalán, rengeteg esetben a hagyományhoz fordulunk. Kutatjuk az évkönyvekben, vagy talán még azokon is túl, a száli frankok szokásaiban, és valahol a múltban, a germán erdőségekben, a normann királyok igényeiben, egy uralkodó társadalmi réteg előfeltevéseiben, ahol nem voltak általánosított gondolatok, felfedezzük a gyakorlati motivációit valaminek, amit most legfeljebb elfogadásának puszta tényével igazolhatunk, valamint azzal, hogy az emberek hozzászoktak. A jog racionális tanulmányozása jórészt még mindig a történelem tanulmányozása. A történelmet muszáj tanulmányozni, mert nélküle nem ismerhetjük a megismerni kívánt szabályok pontos terjedelmét. A racionális tanulmányozás része, mert ez az első lépés a felvilágosult szkepticizmus felé, vagyis a szabályok értékének józan átgondolása felé. Ha kicsalogatjuk a sárkányt a barlangból a mezőre, a napfényre, megszámlálhatjuk fogait és karmait, felmérhetjük erejét. De a kicsalogatás csak az első lépés. A következő az, hogy elpusztítjuk, vagy beidomítjuk, és hasznos állattá tesszük. Lehet, hogy a jog racionális tanulmányozását ma a betűk embere végzi, de a jövőben a statisztikák embere, a gazdaságtan ismerője fogja. Elképesztő, hogy nincs jobb indok egy jogszabály követésére, mint hogy IV. Henrik idején így alkották meg. De még elképesztőbb, ha megalkotásának indokai régóta megszűntek, és a rendelkezés pusztán a múlt vak utánzása révén él tovább. Az ab initio birtokháborítás [trespass ab initio]iii technikai szabályára gondolok, melyet nemrégiben ismertettem egy massachusettsi ügyben.[3]

Hadd illusztráljam röviden, hogy a társadalmi cél, amelyre a jogszabály irányul, hogyan válik homályossá, és hogyan valósul meg csak részben, azért, mert a szabály a fokozatos történelmi fejlődésnek köszönheti létét, ahelyett, hogy a célt tudatosan szem előtt tartva az egészet átalakították volna. Kívánatosnak tartjuk, hogy ne vegyék el idegenek az emberek dolgait [property], ezért a lopást [larceny] bűncselekménynek nyilvánítjuk. A jogsértő magatartás ugyanaz, akár olyan ember követi el, akinek a tulajdonos rakta a kezébe a dolgot, akár olyan, aki bűnös szándékkal elveszi. Ám a primitív jog a maga gyengeségében nem törekedett többre, mint hogy elejét vegye az erőszaknak, és természetes módon a bűncselekmény fogalmának részévé tette a dolog bűnös szándékkal történő elvételét, a birtok megsértését [trespass].iv A modern korban a bírák valamelyest bővítették a meghatározást, amikor kimondták, hogy ha az elkövető megtévesztéssel [trick or device] jut a dolog birtokába, elköveti a bűncselekményt. Ez valójában a birtokháborítás megvalósulási feltételének a feladása volt, és logikusabb lett volna, emellett a jog jelenlegi célját jobban közelítő, ha egy az egyben elvetik a megvalósulási feltételt. Ez azonban túlságosan merésznek tűnt volna, ezért jogszabályi rendezésre hagyták a dolgot. A sikkasztást [embezzlement] büntető törvények születtek. Ám a hagyomány erejéből fakadóan a sikkasztás bűncselekményét mindmáig a lopástól annyira távol esőnek tartják, legalábbis egyes jogrendekben, hogy a tolvajoknak rendelkezésre áll egy kiskapu, és a lopásért való elítélés esetén panaszt emelhetnek amiatt, hogy sikkasztásért kellett volna elítélni őket, vagy sikkasztásért való elítélés esetén azt, hogy lopásért kellett volna, és ily módon megmenekülhetnek.

Sokkalta alapvetőbb kérdések is jobb választ igényelnek annál, hogy úgy teszünk, miként atyáink is. A vak sejtelmen kívül mi egyébre hagyatkozhatunk annak megállapításakor, hogy a büntetőjog jelen formájában többet használ, mint árt? Nem időznék az elítélteket degradáló hatásnál, sem annál a kérdésnél, vajon a pénzbüntetés és a szabadságvesztés nem sújtja-e jobban a bűnöző feleségét és gyermekeit, mint magát a bűnözőt. Sokkal átfogóbb kérdésekre gondolok. Elrettent-e a büntetés? Megfelelő elvek szerint kezeljük a bűnözőket? Modern kontinentális kriminológusok egy csoportja tollászkodik az elsőként állítólag Gall által felvetett formulával, miszerint a bűnözővel, nem a bűncselekménnyel kellene foglalkoznunk. A formula nem visz messzire, de a megkezdett vizsgálódások első ízben keresik a választ kérdéseimre tudományos alapon. Ha a tipikus bűnöző degenerált, akit olyasféle testi szükség késztet a csalásra vagy a gyilkosságra, mint ami a csörgőkígyót a marásra, hiábavalóság a szabadságvesztés klasszikus metódusa általi elterelésről beszélni. Meg kell szabadulni tőle; nem jobbítható, nem riaszthatjuk el a testfelépítéséből következő reakciótól. Másfelől azonban, ha a bűnözés, csakúgy, mint a normális emberi viselkedés, főként utánzás eredménye, jó okkal számíthatunk rá, hogy a büntetéssel visszaszorítható. Egyes jól ismert tudósok szerint a bűnözők tanulmányozása az előbbi hipotézist erősíti meg. A példa átragadására legnagyobb esélyt biztosító zsúfolt helyek, mint a nagyvárosok, illetve a ragály lassabb terjedését lehetővé tévő, kevésbe lakott részek bűnözési statisztikáit nagy erővel alkalmazzák az utóbbi nézet alátámasztására. De akárhogy is, komoly tekintéllyel bír az a kijelentés, hogy „nem a bűncselekmény természete, hanem a bűnöző veszélyessége jelentheti a bűnözővel szembeni elkerülhetetlen társadalmi reakció egyetlen ésszerű jogi kritériumát.”[4]

A racionális általánosítás akadályai, melyeket a lopás szabályozásával illusztráltam, megmutatkoznak a jog, csakúgy, mint a bűnözés egyéb ágaiban. Vegyük a szerződésen kívüli károkozás jogát, és a hasonlókat. Létezik az ilyen felelősségi formák általános elmélete, vagy csupán felsorolják az eseteket, amelyekben előfordul, és mindet sajátos indokokkal magyarázzák, mint ahogy az könnyen hihető abból a tényből, hogy bizonyos jól ismert sérelemtípusok – mint a birtokháborítás, vagy a jóhírnév sérelme – orvoslására való perlési jognak megvan a maga sajátos története. Úgy vélem, feltárható egy általános elmélet, ami azonban inkább a tendencián nyugszik, mint a megalkotáson és elfogadáson. Szerintem a jog lehetővé teszi a perlést a vétőképes [responsible] személy által okozott valós sérelem esetén, ha a közvélekedés szerint, vagy saját, a hétköznapit meghaladó tapasztalata szerint – kivéve, ha speciális társadalompolitikai indokból a jog nem védi a felperest, vagy privilégiumot ad az alperesnek[5] – az általa ismert körülmények között cselekményének veszélyessége nyilvánvaló. Azt hiszem, a rosszhiszeműség, a szándék, a gondatlanság hétköznapi értelemben annyit jelent, hogy a cselekvő által ismert körülmények között többé-kevésbé nyilvánvaló volt a veszély, noha bizonyos privilegizált esetekben a rosszhiszeműség valódi ártó célzat is jelenthet, és az ilyen célzat megszüntetheti a sérelem okozására való engedélyt, mely máskülönben az elsőbbséget élvező közjó alapján így vagy úgy garantált lenne. Ám amikor egyszer egy igen kiváló angol bírónak fejtettem ki álláspontomat, ő ezt felelte: „ön most arról beszél, milyennek kellene lennie a jognak; arra a kérdésre, hogy mi a jog valójában, mutatnia kell egy jogosultságot. Senki nem felelős a gondatlan magatartásért, hacsak nem valamilyen kötelezettség alanya.” Ha kettőnk eltérése több volt, mint szóhasználatbeli, vagy a kivételek és a szabály arányában fennálló különbség, akkor az ő véleménye szerint egy cselekményért fennálló felelősség kielégítő magyarázatához nem hivatkozhatunk arra, hogy az adott magatartás általában nyilvánvalóan alkalmas valós sérelem okozására, csak a kár sajátos természetére, vagy a cselekmény alkalmasságán kívül eső különleges körülményekből következtethetjük ki, melyekre nincs általánosított magyarázat. Ezen álláspontot hibásnak vélem, de ismerős, sőt, merem állítani, Angliában általánosan elfogadott.

Az elv alapja mindenhol a hagyomány, olyannyira, hogy hajlamosak lehetünk jelentősebb szerepet tulajdonítani a történelemnek, mint ami valójában megilleti. Egyszer Ames professzor egy tanulmányban kimutatta egyebek közt, hogy a common law nem ismeri el a csalárdságra való hivatkozást írásbeli szerződések megtámadása [actions upon specialties] esetén, és úgy tűnik, az a tanulság, hogy e védekezés személyes természete annak méltányossági eredetére vezethető vissza. Ha viszont, mint mondtam, minden szerződés formális, a különbség nem pusztán történeti, de elméleti is: vannak egyfelől alaki hiányosságok, melyek a szerződés létrejöttét is megakadályozzák, és vannak akarati hibák [mistaken motives], melyek nyilvánvalóan nem vehetők figyelembe semmilyen jogrendszerben, amelyet racionálisnak kívánunk nevezni, kivéve azokkal szemben, akik tudtak az akarati hibáról. Ez nem korlátozódik az írásbeli szerződésekre, hanem általánosan alkalmazható. Hozzá kell tennem, nem feltételezem, hogy Mr. Ames vitatná a felvetésemet.

Mindenesetre, ha megfigyeljük a szerződések jogát, azt látjuk, hogy tele van történelemmel. Az adósság [debt], a szerződés [covenant] és az ígéret [assumpsit] közötti eltérés pusztán történeti jellegű.v Bizonyos, a jog által kvázi szerződésekként minden egyezkedés nélkül kirótt fizetési kötelezettségek osztályozása pusztán történeti jellegű. Az ellenszolgáltatás [consideration] tana pusztán történeti jellegű. A pecsétnek tulajdonított hatás egyedül történeti okokkal magyarázható. Az ellenszolgáltatás puszta alakiság. Vajon hasznos alakiság? Ha igen, miért nem kötelező minden szerződésben? A pecsét puszta alakiság, mely eltűnik a tekercsben és a rendelkezések között, melyek előírják, hogy ellenszolgáltatást kell nyújtani, pecsét ide vagy oda. Miért kellene engedni, hogy pusztán történeti jellegű elkülönítések befolyásolják az üzletemberek jogait és kötelezettségeit?

A jelen értekezés megírását követően felfedeztem egy kiváló példáját annak, hogy a hagyomány nem csupán keresztülhúzza a racionális társadalompolitikát, de úgy húzza keresztül, hogy először félreértették, valamint új, szélesebb hatókört tulajdonítottak neki, mint amellyel akkor rendelkezett, amikor még volt értelme. Anglia megszilárdult joga szerint az írásbeli szerződés egyik fél általi tartalmi megváltoztatása érvényteleníti azt az ő vonatkozásában. Ez a doktrína ellentétes a jogfejlődés általános tendenciájával. Nem azt mondjuk az esküdtszéknek, hogy ha valaki bármikor hazudott egy részlet tekintetében, vélelmezni kell róla, hogy mindenben hazudott. Még ha valaki meg is kísérelt csalárd módon eljárni, semmi nem indokolja, hogy ne kapjon lehetőséget az igazság bizonyítására. Az efféle természetű kifogások általánosságban a bizonyítékok súlyát, nem befogadhatóságát alakítják. Továbbá, ez a szabály nincs tekintettel a csalárdságra, és nem korlátozódik a bizonyítékokra. Nem pusztán arról van szó, hogy nem használható fel az okmány, hanem arról, hogy véget ért a szerződés. Mit jelent ez? Az írott szerződés léte annak a ténynek a függvénye, hogy az ajánlattevő és az ajánlat címzettje írásban nyilatkozatokat intéztek egymáshoz, nem pedig annak, hogy a nyilatkozatok tartósan fennálltak. Az adóslevél [bond] tekintetében azonban más volt a régi felfogás. A szerződés elválaszthatatlan volt a pergamentől. Ha egy idegen elpusztította, levakarta a pecsétet, vagy megváltoztatta, a hitelező, bármennyire is vétlen volt, nem nyerhetett elégtételt, mert nem lehetett előállítani az alperes szerződését, vagyis az általa lepecsételt, kézzelfogható adóslevelet, abban a formában, ahogyan őt kötelezte. Mintegy száz esztendővel ezelőtt Lord Kenyon arra vállalkozott, hogy saját elképzelését alkalmazza erre a hagyományra, ahogy néha tenni szokta a jog kárára, és mivel nem értette a jogot, kijelentette, hogy nem látja be, miért ne lehetne igaz más szerződésekre az, ami az adóslevélre igaz. Annyiban történetesen helyesen döntött, hogy érintette a saját váltót [promissory note] is, melynek esetében a common law ismét elválaszthatatlannak tartotta a szerződést az azt tartalmazó papírtól, ám általános érvelést alkalmazott, mely hamarosan kiterjedt más írott szerződésekre is, és a kibővített szabálynak köszönhetően különféle abszurd és irreális irányelvek születtek.

Bízom benne, hogy azért, mert szabadon kritizálom, senki nem gondolja úgy, hogy tiszteletlenül beszélek a jogról. Nagyra becsülöm, és az emberi elme legóriásibb alkotásai egyikének tartom a jogot, különösen saját jogrendszerünket. Nálam jobban senki nem tudja, milyen mérhetetlenül sok kiváló intellektus szentelte már magát gyarapítására, jobbá tételére, noha e kísérletek legnagyszerűbbike is eltörpül az egészhez képest. Örök tiszteletet érdemel azért, mert létezik, mert nem holmi hegeli álom, hanem az emberek életének része. Ám az ember illetheti kritikával, amit nagy becsben tart. A jog az a szakma, melynek életemet szenteltem, és nem mutatnék kellő elhivatottságot, ha nem tennék meg minden tőlem telhetőt jobbá tételére, valamint ha észrevennék valamit, ami szerintem ideális a jövőjét tekintve, mégis haboznék rámutatni, és teljes szívből törekedni felé.

Talán már elmondtam, amit kellett, hogy bemutassam, milyen szükségszerű szerepet játszik a történelem tanulmányozása a mai formájába létező jog értelmes vizsgálatában. Ebben az intézményben, valamint Cambridge-ben nem fenyeget annak veszélye, hogy alulértékelik. Itt Mr. Bigelow, ott Mr. Ames és Mr. Thayer fontos adalékokkal szolgált, melyeket nem fogunk elfelejteni, Angliában pedig a korai angol jog Sir Frederick Pollock és Mr. Maitland által nemrégiben írott története már-már megtévesztő csáberővel ruházza fel a témát. Ám óvakodnunk kell a régiségbúvárlat csapdájától, emlékezzünk, hogy a múlt iránti érdeklődésünket kizárólag az a szempont vezérli, milyen fényt vethetünk vele a jelenre. Remélem, eljön az idő, amikor a történelemnek a dogma magyarázatában játszott szerepe elenyésző lesz, s az elmélyült kutakodás helyett az elérni kívánt célok tanulmányozására fordítjuk, valamint annak meghatározására, milyen okból kívánatosak. Hogy tegyünk egy lépést az ideális állapot felé, véleményem szerint minden jogásznak törekednie kellene a gazdaság megértésére. A politikai gazdaságtan és a jog iskoláinak jelenlegi különállása mutatja számomra, mekkora utat kell még bejárni a filozófiai tanulmányok területén. Ami azt illeti, a politikai gazdaságtan jelenlegi helyzetében nagyobb távlatokban találkozunk ismét a történelemmel, de itt az a feladatunk, hogy meghatározzuk és mérlegeljük a jogalkotási célokat, elérésük eszközeit, és az ezekkel járó költségeket. Megtanuljuk, hogy mindenért le kell mondanunk valami másról, és arra készítenek fel, hogy szembeállítsuk az elért előnyt a másikkal, amelyet elvesztünk, valamint hogy tudjuk, mit teszünk, amikor választunk.

Létezik még egy tudományág, amelyet a gyakorlatias gondolkodásúak olykor alábecsülnek, ám én szeretnék néhány jó szót szólni róla, noha úgy vélem, jókora adag silány terméket is ellátnak e címkével. A jogtudománynak nevezett tudományágra gondolok. A jogtudomány, ahogy én látom, egyszerűen a jog legáltalánosítottabb formája. Minden olyan törekvés, hogy az esetet szabállyá redukáljuk, jogtudományi törekvés, bár Angliában az elnevezést a legtágabb szabályokra és legalapvetőbb fogalmakra szűkítik. A nagy jogász egyik ismertetőjegye, hogy meglátja a legtágabb szabályok alkalmazását. A történet szerint egy vermonti békebíró elé került egy eset, melyben a felperes farmer a köpűje eltörése miatt perelte az alperest. A békebíró gondolkodási időt kért, majd kijelentette, hogy átnézte a jogszabályokat, de sehol nem volt szó köpűkről, ezért az alperesnek adott igazat. Hasonló szemléletmód jellemzi minden jogszabálykivonatunkat és szövegkönyvünket. A kezdetleges szerződési vagy kártérítési szabályok alkalmazását maguk alá gyűrik a vasúttársaságok és a távközlés, csak a „hajózáshoz” és a „méltányossághoz” hasonló történeti alkategóriákról szóló értekezéseket dagasztják, vagy egy önkényes címke alá rendelődnek, mint például a „kereskedelmi jog”, melyekről úgy vélik, tetszetősek a gyakorlatias elme számára. Ha az ember belefog a jogi szakmába, érdemes a mesterévé válnia, a jog mesterévé válni pedig annyit jelent, hogy átlátunk a drámai incidenseken és kiszűrjük a prófécia valódi alapját. Ezért hasznos dolog pontos fogalmat alkotni arról, mit értünk jog, jogosultság, kötelezettség, rosszhiszeműség, szándék, gondatlanság, tulajdonjog, birtok, stb. alatt. Tudok esetekről, melyekbe meglátásom szerint a legmagasabb szintű bíróságoknak is beletört a bicskája, mert e kérdések némelyikéről nem rendelkeztek tiszta elképzelésekkel. Már érzékeltettem jelentőségüket. Ha további illusztrációra volna szükség, Sir James Stephen Criminal Law-jának a birtokról szóló függelékének elolvasásával, majd Pollock és Wright éleslátó könyvének elolvasásával találhatók ilyenek. Nem Sir James Stephen az egyetlen szerző, akinek a jogi fogalmak elemzésére irányuló kísérletét megzavarja a minden jogrendszerek haszontalan kvintesszenciájának kinyerésére való törekvés, ahelyett, hogy egyetlen egyrészletes anatómiáját adná. Austinnal az volt a gond, hogy nem ismerte eléggé az angol jogot. Austin, előzményei, Hobbes és Bentham, valamint kiváló követői, Holland és Pollock ismerete mindazonáltal praktikus előnyt jelent. Sir Frederick Pollock újonnan megjelent kis könyvét átjárja a minden művét jellemző kifejezőkészség, és teljességgel mentes a római modellek zavaró befolyásától.

Az öregek fiatalokhoz intézett tanácsai éppoly valószerűtlennek tűnhetnek, mint egy lista a száz legjobb könyvről. Legalábbis az én időmben volt részem efféle tanácsokban, és az egyik legszembeötlőbb valószerűtlenségnek a római jog tanulmányozásának javaslását tartom. Felteszem, e javaslat többől áll, mint néhány latin maxima összegyűjtése, melyekkel felcifrázhatjuk diskurzusunkat – Lord Coke ez okból ajánlotta Bractont. Ha mindössze ennyi a célunk, a De regulis iuris antiqui egy óra leforgása alatt elolvasható. Feltételezem, ha a római jog tanulmányozása helyénvaló, akkor működő rendszerként érdemes tanulmányozni. Ennek alapján a mieinknél sokkalta bonyolultabb és kevésbé értett technikai részletek sorát kell elsajátítanunk, valamint egy olyan történelmi folyamatot, mellyel nem is annyira saját jogunkat, mint a római jogot magyarázzuk. Aki ezt megkérdőjelezi, olvassa el Keller Der Römische Civil Process und die Actionen című értekezését a praetori edictumokról, Muirhead lenyűgöző Historical Introduction to the Private Law of Rome-ját, valamint, hogy tényleg minden esélyt megkapjon, Sohm remekbe szabott Institúcióit. Nem. Ha elfogulatlanul akarjuk szemlélni vizsgálódásunk tárgyát, nem valami mást kell olvasnunk, hanem magának a tárgynak a mélyére kell hatolni. Ennek módja mindenekelőtt, hogy a jogtudomány segítségével a legmagasabb szintű általánosításokig végigtekintjük a létező dogmaösszességet; majd a történelem ismeretében megállapítjuk, hogyan vált azzá, ami; végül pedig, amennyire lehetséges, fontolóra vesszük a szabályok által megvalósítani kívánt célokat, azok kívánatos voltának indokait, azt, hogy elérésükhöz miről kell lemondani, valamint, hogy megéri-e az áldozatot.

A jogban inkább szűkebben, mint nagy mennyiségben találhatunk elméletet, különösen a vizsgálódás ezen utolsó ágában. Amikor a történelemről beszéltem, a lopást hoztam fel példaként annak bemutatására, mennyire megszenvedi a jog, ha nem fogalmaz meg egy világos szabályt, amellyel beteljesítheti nyilvánvaló szándékát. Ebben az esetben a probléma a jóval korlátozottabb célokat szem előtt tartó korból fennmaradt alakiságokból származott. Most szeretnék példát hozni a jog indokai megértésének gyakorlati jelentőségére a mai esetek vonatkozásában, méghozzá olyan szabályok köréből, amelyeket legjobb tudomásom szerint mindezidáig nem magyaráztak, vagy nem foglaltak elméletbe kielégítő módon. Az elévülési [limitations] törvényekre és az elbirtoklás [prescriptions] jogára gondolok. E szabályok célja nyilvánvaló, de mi módon igazolható, hogy az időmúlás következtében egy önmagában elítélendő tettet hajtunk végre: megfosztunk valakit a jogaitól? Olykor hivatkoznak a bizonyítékok hiányára, de ez csak másodlagos kérdés. Olykor a nyugalom kívánatosságára, de miért kívánatosabb a nyugalom húsz évvel később? Ahogy telik az idő, egyre valószínűbb, hogy jogalkotói beavatkozás nélkül is bekövetkezik. Egyesek szerint ha valaki nem foglalkozik jogai érvényesítésével, nem kifogásolhatja, ha bizonyos idő után a jogrend is követi a példáját. Mármost, ha mindössze ennyi mondható el róla, akkor valószínűleg a felperes javára születne ítélet a következőkben előadott esetben; ha pedig az általam felvetett nézetet vesszük alapul, nagy eséllyel az alperes javára. Valakit birtokháborítás miatt perelnek, mire ő az úthasználat jogával védekezik. Bizonyítja, hogy húsz éven keresztül nyíltan és engedély nélkül [openly and adversely] használta az utat, ám kiderül, hogy a felperes egy olyan személynek adott használati jogot, akit megalapozottan vélhetett az alperes megbízottjának, noha ténylegesen nem volt az, ezért feltételezte, hogy az út használata engedélytől függött, mely esetben nem szerezhető jogosultság. Megszerezte az alperes az úthasználat jogát, avagy sem? Ha a jogszerzés a földtulajdonos hagyományos értelemben vett önhibájától [fault] és hanyagságától [neglect] függ, mint ahogy a jelek szerint a közvélemény tartja, nos, ez a fajta hanyagság nem áll fenn, az alperes nem szerzett úthasználati jogot. De az alperes ügyvédje helyében én azt javasolnám, hogy az időmúlás révén történő jogszerzés alapját annak szemszögéből vizsgáljuk, aki megszerezné a jogot, ne azéból, aki elveszítené. Sir Henry Maine nyomán divatossá vált kapcsolatba hozni a tulajdon archaikus fogalmát az elbirtoklással. Ám ez a kapcsolat a feljegyzett történelem első pillanatainál jóval messzebbre nyúlik vissza. Az emberi természetben rejlik. Ha az ember hosszú időn keresztül sajátjaként élvezett és használt valamit, legyen tulajdon vagy egy vélemény, az lényének részévé válik, bárhogyan is szerezte, és nem szakítható el tőle ellenállás és védekezési kísérlet nélkül. A jog nem várhat jobb igazolást a legmélyebb emberi ösztönöknél. Amikor arra hivatkoznak, hogy a korábbi tulajdonos hanyag magatartása révén engedte, hogy a kötelék őközötte és az általa követelt dolog között fokozatosan elenyésszen, és a dolog másik személyhez kerüljön, csak arra a felvetésre válaszolnak, hogy megsértik a korábbi tulajdonos jogát. Ha valaki tudja, hogy olyan magatartást tanúsítanak, amelyről első ránézésre megállapítható, hogy efféle új kötelék létesítésére irányul, amellett érvelnék, hogy az ő feladata és kockázata rájönni, hogy a másik az ő engedélyével cselekszik-e, továbbá intézkedni a figyelmeztetéséről, vagy ha szükséges, a megfékezéséről.

A jog tanulmányozásáról beszéltem, noha jóformán semmit nem szóltam arról, ami ennek kapcsán általában szóba kerül – sem a szövegkönyvekről, sem az esetjogi rendszerről, sem az egész gépezetről, mellyel a hallgatók rögtön kapcsolatba kerülnek. Nem is áll szándékomban beszélni róluk. Az elmélet a témám, nem a gyakorlati finomságok. Kétségtelen, az én időmhöz képest fejlődtek az oktatás módszerei, de képességgel és szorgalommal bármilyen módszer segítségével úrrá lehet lenni a nyersanyagon. Az elmélet a jog dogmájának legfontosabb része, ahogyan a ház építésénél is a mérnök a legfontosabb személy. Az elmúlt huszonöt év legjelentősebb fejleményei az elmélet terén mentek végbe. Szükségtelen attól tartani, hogy nem gyakorlatias, hiszen a jól képzettek számára ez pusztán a témában való elmélyedés. Az alkalmatlanok tekintetében olykor valóban igaz, hogy, mint említettem, az általános tanok iránti érdeklődés a részletes tudás hiányát jelenti. Emlékszem, a seregben olvastam egy ifjúról, aki a leggyengébb osztályzatért küzdött, és a lovasosztag kiképzéséről kérdezték, mire ő azt felelte, hogy soha nem foglalkozott még tízezernél kevesebb ember fejlődésével. De a gyengéket és az ostobákat önnön butaságukra kell hagyni. Veszély akkor fenyeget, ha a jó képességű, gyakorlatias szemléletű emberek is közönyösen vagy bizalmatlankodva tekintenek olyan tanokra, amelyek távolról kapcsolódnak a szakmájukhoz. Egyszer hallottam egy történetet valakiről, aki a komornyikjának fizetett magas bért annak hiányosságai alapján számolta ki. Egyszer a következőt számolta ki: „Képzelőerő hiánya – öt dollár.” A hiányosságok nem korlátozódnak a komornyikokra. Manapság az ambíció, a hatalom tárgyát nagyon gyakran kizárólag a pénz jelenti. A pénz a célok legközvetlenebb formája, és a vágy megfelelő tárgya. „A vagyon”, mondta Rachel, „az intelligencia fokmérője.” Ez a mondat alkalmas rá, hogy kihajtsa az embereket a szélkergetők álomvilágából. Ám, Hegel szavaival,[6] „végső soron nem az étvágy, hanem a szellem az, amit ki kell elégíteni.” Bármilyen mértékű képzelőerő számára nem a pénz a hatalom legnagyratörőbb formája, hanem az eszmék ismerete. Aki nagyszerű példákra kíváncsi, olvassa el Mr. Leslie Stephen History of English Thought in the Eighteenth Century című művét, és nézze meg, miként váltak Descartes absztrakt spekulációi száz esztendővel a halála után az emberek magatartását irányító gyakorlati erővé. Olvassa a nagy német jogászok munkáit, és nézze meg, mennyivel inkább Kant vezérli a mai világot, mint Bonaparte. Nem válhatunk mindnyájan Descartes-tá vagy Kanttá, de mind a boldogságot keressük. A boldogság pedig, ezt biztosan tudom számos sikeres embertől, nem érhető el pusztán azáltal, hogy nagyvállalati ügyvédként dolgozunk, ötvenezer dolláros bevétellel. A szellem, mely kellően emelkedett a jutalom elnyeréséhez, a siker mellett további táplálékra éhezik. A jogot távolabbi, általánosabb aspektusai teszik az egyetemes érdeklődés tárgyává. Ezek által az ember nem pusztán hivatása mesterévé válik, de személyiségét összeköti a mindenséggel, meghallja a végtelen visszhangját, pillantást vet a mérhetetlenség folyamataira, felfedezi az egyetemes törvény egy szeletét.