Patyi Gergely

Gondolatok a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségek új szabályairól

 

 

 

 

 

 

A Magyar Közlöny 2002. március 30-án megjelent számában került kihirdetésre a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 8/2002. (III. 30.) IM rendelet (a továbbiakban: rendelet).

Az ügyvédi költségek újra szabályozása nem vitathatóan szükséges lépés volt, tekintettel arra, hogy a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet és annak módosítása felett eljárt az idő, ugyanakkor talán az új szabályozás néhány vonatkozásában talán kiérleletlennek minősíthető.

 

A rendelet hatályba lépéséig a bírósági eljárásban az ügyvédi költségek az alábbiak szerint alakultak:

Az első fokú bírósági eljárásban a bíróság magánvádas büntetőügyben legalább ezer forintot, legfeljebb tízezer forintot, polgári peres ügyben legalább ezer forintot, legfeljebb a perérték öt százalékát kitevő összegű, személyi állapotra vonatkozó peres ügyben legalább kétezer forintot, legfeljebb tízezer forintot, a meg nem becsülhető perértékű polgári peres ügyben legfeljebb hétezerötszáz forintot állapíthatott meg. A nem peres eljárásban a peres eljárásban megállapítható munkadíj legfeljebb ötven százalékát kitevő összegű ügyvédi munkadíjat állapíthatott meg a bíróság.

A másodfokú bírósági eljárásban, a felülvizsgálati eljárásban és a hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban megállapított ügyvédi munkadíj az elsőfokú eljárásban meghatározott összeg ötven százalékáig terjedhetett.

A korábbi szabályozás lehetőséget adott a bíróságnak arra is, hogy különösen bonyolult ügyben a bíróság az ügyvédi munkadíjat legfeljebb ötven százalékkal megemelje.

 

Az új rendelet 5. §-ának (1) bekezdése alapján a jogszabály a kihirdetését követő 30. napon, azaz 2002. április 31-én lépett hatályba méghozzá úgy, hogy rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.

 

A cikk témája ezzel a kitétellel vált igazán aktuális és akut kérdéssé, mivel a folyamatban lévő ügyekre történő alkalmazás elrendelése a peres feleket és az ügyvédeket kényes és váratlan helyzetbe hozta.

 

2002. május 2-án a Pesti Központi Kerületi Bíróság korábban már berekesztett polgári peres ügy tárgyalását azért nyitotta meg újra, mivel a felek a korábbi jogszabály alapján terjesztettek elő perköltség igényt, azonban a per a rendelet hatályba lépése miatt “eldönthetetlenné” vált. A bíróság a perköltség eldöntésére a jogszabályváltozás folytán már nem rendelkezett kellő ténnyel és ismerettel, így kénytelen volt a feleket felhívni arra, hogy perköltség igényüket az új szabályozás alapján állapítsák meg és terjesszék az eljáró bíróság elé.

 

A feladat teljesítése érdekében a rendeletet áttekintettük, de a felettébb alapos áttanulmányozás után is számos kérdést homályosnak vélünk, ezért kívánjuk gondolatainkat a nyilvánosság előtt is ismerté tenni.   

 

Sorra véve a rendelet szakaszait, az alábbi problémákat fedeztük fel.

A rendelet 3. §-ának (1) bekezdése alapján a pernyertes fél indítványozhatja, hogy részére a bíróság az eljárásbeli képviselettel felmerült költség címén állapítsa meg az ügyvédi költségeket.

Tekintettel arra, hogy a peres eljárás lényege a jogkérdés eldöntése, amely az ítélethozatallal következik be, így a pernyertesség kérdésében csak az ítélethozatalt követően van lehetősége a feleknek állást foglalni.

Figyelemmel arra azonban, hogy a per – első fokon nem jogerősen de - a határozathozatallal lezárul a  pernyertes fél indítványt már nem terjeszthet elő. Ameddig pedig a pert a határozat nem zárja le addig a pernyertes fél személye sem derül ki, így a fentiek alapján a rendelet idézett megfogalmazása értelmetlennek tűnik.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Pp 81. §-ának (1) bekezdése alapján részleges pernyertesség esetében a bíróság a perköltség felől a pernyertesség arányának, valamint az egyes felek által előlegezett költségek összegének figyelembevételével határoz. A magunk részéről ezt a rendelettel összefüggésben teljességgel értelmezhetetlennek tartjuk ugyanis részleges pernyertesség esetén pernyertes félről beszélni fogalmilag kizárt.  

A fentiek miatt véleményünk szerint a jogalkotónak célszerűbb lett volna pontosabb megfogalmazást választania. Elképzelhető szövegváltozat lehetett volna például, hogy a fél pernyertessége estére indítványozhatja, hogy részére a bíróság az eljárásbeli képviselettel felmerült költség címén állapítsa meg az ügyvédi költségeket.

 

Az ügyvédi költség továbbra is két elemből, a munkadíjból és a készkiadásokból tevődik össze, azonban a költség tényleges megállapításában jelentős eltéréseket tapasztalhatunk a korábbi szabályozáshoz képest. 

 

Az ügyvédi munkadíjat a korábbi “százalékos” számítási módtól eltérően a jövőben a fél és képviselője között létrejött ügyvédi megbízási szerződésben kikötött munkadíj alapján kell megállapítani.

Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 9. §-ának (2) bekezdése szerint az ügyvédi megbízási díj szabad megállapodás tárgya, és azt a 23. § (2) bekezdése szerint a megbízással, (tényvázlattal) írásba kell foglalni.

Kérdésként merül fel azonban a rendelet szabályozási elgondolásának összevetése az Ütv. 8. §-ának (1) bekezdésében rögzített titoktartási kötelezettséggel, tekintettel arra, hogy az ügyvédet titoktartási kötelezettség terheli minden olyan tényt és adatot illetően, amelyről a hivatásának ellátása során szerzett tudomást.

Véleményünk szerint az írásba foglalt megbízási díj és a megbízás további részletei az ügyvédi titok körébe tartoznak és nem képezhetik a per tárgyát, azok titokban tartása az ügyvéd kiemelt kötelezettsége. Amennyiben a megbízásban rögzített ezen ügyvédi titok nyilvánosságra kerülne, úgy az a megbízó részéről súlyos bizalomvesztéssel járhatna.

Kérdésként merül fel az is, hogy az ügyvédi munkadíjban történt megállapodás mennyiben tartozik a másik félre, és azt hogyan lehet elkülöníteni a megbízás (tényvázlat) egyéb elemeitől?, Tekintettel arra, hogy a beadványokat a Pp. szerint meghatározott példányban kell előterjeszteni így az ügyvéd által képviselt fél ellenfele is tudomást szerez a megbízásban foglaltakról, az ügyvédi titokról. 

További kérdésként merül fel az is, hogy amennyiben az ügyvéd a perben átalány megbízás vagy óra alapú elszámolás alapján jár el, akkor az ügyvéd a bíróság felé hogyan tudja igazolni az átalány megbízásból vagy az időráfordításból ténylegesen az ügyre jutó összegeket?

A fenti kérdések áthidalását jelenthetné talán – a titokra vonatkozó álláspontunktól eltekintve -, ha az ügyvéd és a megbízó a jövőben a munkadíjról külön iratban állapodna meg, azonban folyamatban lévő ügyekben még ezt a megoldást sem tartjuk alkalmazhatónak.

 

A munkadíj kérdésköréhez tartozik még a rendelet 3. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés is, mivel ha a bíróság az ügyvédi munkadíjat eltúlzottnak tartja, a képviselet ellátásával felmerült költség összegének megállapítása során az ügyvédi munkadíj perköltségként érvényesíteni kívánt összegét az általa indokoltnak tartott mértékre leszállíthatja.

Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a bíróság mérlegelési jogát kissé parttalannak érezzük a rendelet megfogalmazását, tekintettel arra, hogy a bíróság számára kizárólag az ügyvéd által benyújtandó dokumentumok fognak rendelkezésre állni, azok elvetése esetén pedig nem lesz mivel alátámasztani a munkadíjban való döntést.

 

További problémaként merülhet fel, hogy az ügyvéd a megbízásban kikötött munkadíj elvetése esetén a saját megbízójával szemben miként fogja tudni érvényesíteni az immár bíróság által “eltúlzottnak” ítélt munkadíját? Egyáltalán a bíróság hogyan fog az Ütv-ben rögzített joggal ellentétesen dönteni? Emlékeztetőül ismételten annyit, hogy az Ütv. szerint a munkadíj szabad megállapodás tárgya, tehát a megbízó által elfogadott bármilyen ügyvédi munkadíj jogszerű. (Az etikai kérdések vizsgálatától jelen munkában eltekintünk.)

 

A korábbi szabályozáshoz hasonlóan az ügyvédnek az eljárásban felmerült készkiadásait a rendelet szerint a bíróság az ügyvéd által benyújtott tételes kimutatás alapján állapítja meg. A korábbi szabályozásban azonban a bíróság felhívhatta az ügyvédet, hogy a készkiadásait részletezze, illetőleg egyes kiadásait igazolja és ha az ügyvéd a bíróság által megszabott határidőn belül a készkiadásait nem részletezte, vagy nem igazolta, a bíróság az ügyvéd készkiadásait a rendelkezésre álló adatok alapján állapította meg. A készkiadások megállapításának mellőzése vagylagos lehetőségként állt fenn.

Az új szabályozás szigorúbb, hiszen ha az ügyvéd a bíróság által megszabott határidőn belül készkiadásait nem részletezi és nem igazolja, a bíróság a készkiadások megállapítását mellőzi.

Véleményünk szerint a készkiadások igazolásával csupán egy probléma van, hogy azok tételes igazolása szinte lehetetlen feladat, hiszen az üggyel kapcsolatos telefonhívások, irodaköltségek tételes elszámolása szinte lehetetlen, de feltehetően legtöbbször nem éri meg az energia ráfordítást, így szinte bizonyosnak tartjuk, hogy ezen a jogcímen még ritkábban fog a bíróság az ügyvédnek készkiadást megítélni. 

 

Észrevételünk továbbá az is, hogy a rendelet a beavatkozót képviselő ügyvéd költségeiről nem rendelkezik. Kétségtelen, hogy a beavatkozót képviselő ügyvédre a korábbi rendelet sem tartalmazott határozott állásfoglalást, ennek ellenére a bírói gyakorlat megfelelően tudta a kérdést rendezni, azonban talán a szabályozási kör pontosabb definiálása sem ártott volna az új szabályozásnak.

 

Fentiek alapján érdeklődve várjuk a felvetett kérdésekre a lehetséges megoldási javaslatokat véleményeket, addig is próbálunk megfelelni a rendelet által elénk tárt kihívásoknak.