Pekár Tamás:

 

A LÁTHATATLAN STRUKTÚRA HATÁSAI A KULTURÁLIS MEZŐRE

 

Pierre Bourdieu gondolatai a médiáról

 

 

I.

 

A közelmúltban elhunyt francia szociológus, Pierre Bourdieu 1996-ban a Collége de France- on tartott két előadást a televízióról, melyek azután magában a televízióban is elhangzottak. E két előadás anyagát összegzi, bizonyos kiegészítésekkel a magyar nyelven “Előadások a televízióról” címmel 2001-ben megjelent könyve. E művének elemzése kapcsán érdemesnek tűnik Bourdieu általános társadalomképét, elméletének főbb részleteit összefoglalni.

 

Gondolkodásának talán legalapvetőbb, legeredetibb eleme a mező-fogalom. Bourdieu mezőnek tekinti a társadalom minden olyan egységét, elemét, melyben a résztvevők speciális, csak arra a mezőre jellemző értékekért, ezek minél nagyobb arányú birtoklásáért folytatnak harcot. A mező egyenlőtlenségekkel telített strukturált társadalmi erőtér, melyet az egyenlőtlenségek átalakításáért ill. megőrzéséért folytatott állandó harc jellemez. A mező létrejöttének előfeltétele, hogy egy meghatározott csoport a mező feletti rendelkezést megszerezze, és ezután ez a testület határozza meg a mező további működését. Ha egy erős testület létrejön, amely a mezőn belül szükséges szakértelmet teljes egészében a magáénak vindikálja, és ezzel együtt a laikusokat kizárja ebből a tevékenységből, a mező létrejön. Ezek után, ha valaki be akar lépni, akkor el kell fogadnia az adott mezőre jellemző játékszabályokat (melyeket a mező szereplői határoznak meg), és ha sikeresen magáévá teszi a csak erre a mezőre jellemző értékeket, és ezek az értékek megérik számára az értük folytatott folyamatos harcot, akkor a mező integráns részévé tud válni.

 

A speciális előnyök eléréséért folytatott harc Bourdieu elméletének másik meghatározó eleme. A “mezőben mindenki mozgósítja (viszonylagos) erejét a konkurenciaharcban, a rendelkezésre álló erőforrások meghatározzák a mezőben elfoglalt helyét, következésképp a stratégiáit”.[1]Nála minden mező működésének alapja azon termékek elsajátítása, melynek minél nagyobb arányú birtoklásának céljára a mező létrejött. A mezőn belül a legnagyobb befolyással rendelkezők azok, akiknek pozíciójukból adódóan a legnagyobb esélyük van erre a “felhalmozásra”, de az újonnan belépők is pont ezekért az előnyökért küzdenek, ezek megszerzéséért kapcsolódnak be a játékba, és ezek miatt fogadják el a játékszabályokat. Így az uralmon lévőknek még az újonnan belépők ellenállásával is meg kell küzdeniük. A résztvevők által a speciális előnyökért folytatott harc az tehát, ami a mező működésének legsajátosabb aspektusa.

 

Bourdieu média-elemzéseire rátérve már előzetesen megállapítható, hogy az újságírás, illetve bármely más médium is ilyen önálló, saját játékszabályokkal bíró mezőként jelenik meg nála. Ezt a mezőt is az előnyökért folytatott harc jellemzi, és az újonnan belépőknek itt is meg kell fizetniük a belépés jogát, amely a játék céljainak elismerését és a játék szabályai szerint való cselekvést jelenti.

 

Kritikai hangvételű könyve, az “Előadások a televízióról” nem is ezek ellen a játékszabályok ellen, vagy a média léte ellen irányul. Nem az újságírók ellen akar támadást intézni, nem a televízió által nyújtott lehetőségek, a széles tömegtájékoztatás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Meglátása szerint azok a rejtett és könnyen észrevehető mechanizmusok, amelyek a modern televíziózást jellemzik, a kultúra egyéb szféráit is fenyegetik. A piaci logika, amely a mai médiát eluralta, mintegy továbbgyűrűzik a kultúra többi részébe is, fenyegetve ezzel a művészetet, az irodalmat, a tudományt, a filozófiát, vagy a jogot. Közvetve pedig a politikai életre és a demokráciára nézve is komoly veszélyt jelenthet ez. Erre példaként azt hozza fel Bourdieu, ahogy a média az idegengyűlölő, vagy nacionalista kijelentéseket kezeli. A nézőszám növelése érdekében az ilyen megnyilvánulásoknak jelentőségükhöz mérten jóval nagyobb teret biztosít, ezzel a társadalom jóval nagyobb részéhez jutnak el ezek a gondolatok. A szerző célja művével az, hogy felhívja azok figyelmét, “akik e szakmában dolgozva azért küzdenek, hogy az, ami a közvetlen demokrácia csodálatos eszköze lehetett volna, ne alakulhasson át a szimbolikus elnyomás eszközévé.”[2]

 

 

Első előadásában, mely “ A stúdió és kulisszái” címet viseli, a szerző a láthatatlan cenzúráról és azokról az egyéb rejtett mechanizmusokról ír, amelyek meggátolják az újságírókat és a televíziós riportereket abban, hogy a valóban fontos eseményeket a valóban hozzáértő személyekkel tudják megvitatni a televízió képernyőjén. Véleménye szerint, pl. a vitaműsorokba meghívott közéleti szereplők egy része pusztán azért fogadja el a meghívást, hogy a televízió képernyőjén jelen legyen, akár úgy is, hogy semmi érdekeset nem fog tudni mondani.

 

Alapfeltevése, hogy a televíziózás modern formáját kemény cenzúra jellemzi. Ez nem pusztán politikai vagy gazdasági cenzúrát jelent, - bár ennek is van jelentősége-, hanem olyan beépített mechanizmusokat, amelyeknek a célja a szimbolikus rend fenntartása. Ennek nagyszerű példája az ún. omnibus- híreknek a hírműsorok élére kerülése. Ezek olyan információkat jelentenek, amelyek természetüknél fogva mindenkit érdekelnek, nincs elgondolkodtató hatásuk, nem osztják meg a nézőket. Régebben, az újságírás klasszikus időszakában ezek a hírek (erőszak, bűnügyek, tragédiák), vagy nem is szerepeltek a tudósításokban, vagy legalábbis nem kiemelt helyen. Manapság viszont, amikor a médiát is a verseny logikája uralta el, ezek, nézettségnövelő hatásuk miatt, a hírműsorok élére kerültek. Magyarországon is megfigyelhető ez a jelenség: az utóbbi tíz-tizenöt évben tanúi lehettünk az ún. bulvárlapok elszaporodásának. Ezek az újságok közéleti vagy politikai eseményekkel alig foglalkoznak, központi témáik a botrány, a bűnözés, a tragédia. Politikai eseményeknek is, ha egyáltalán felmerül ilyen téma, csak a különleges, a megbotránkoztató aspektusát veszik figyelembe.

 

Bourdieu szerint az igazi probléma ezzel a jelenséggel az, hogy így azokat az információkat, amelyek igazán fontosak lennének, el lehet hallgatni a nézők- olvasók elől, az ilyen hírekhez egyszerűen nem fognak hozzájutni. Ez az a pont, ahol a demokráciát látja veszélyben forogni. Ugyanis azokat az információkat sem fogják így megkapni, amelyek nélkülözhetetlenek lennének demokratikus jogaik gyakorlásához. Kicsit talán túl sötét ez a nézőpont, legfeljebb azokra a műsorokra lehet ez igaz, amelyek csak a szenzáció minél gyorsabb közlésére szakosodtak. Bourdieu azonban minden televíziós műsor jellemzőjének látja a scoop, a szenzáció hajszolását. Mint előadásában kifejti, az újságírókat, képzettségüknek és hajlamaiknak, beállítódásuknak megfelelően csak a rendkívüli, a szokatlan, a meglepő érdekli, valamint az, hogy az ilyen híreket mindenkinél előbb tudják leközölni. Túldimenzionálják az események tragikus oldalát, egymást megelőzve próbálnak minél több érdeklődésre számot tartó eseményt tálalni. Mivel mindenki ugyanezt teszi, így “az egyediség, az exkluzivitás keresése, amely más mezőkben eredetiséget szül, itt uniformizálódáshoz vezet, közhellyé silányít.”[3]

 

 E mellett a rendkívüli keresése bizonyos esetekben politikai hatásokkal is járhat. Ennek az az oka, hogy amit az újságírók eseményként jelenítenek meg, sokak számára az a valóság, elhiszik, hogy az pontosan úgy történt. Ez pedig sokszor erős indulatokat ébreszt, akár egyes társadalmi csoportok vagy politikai nézetek ellen. A másik lehetőség az, amikor a médiában való megjelenés hozza létre vagy alakítja a valóságot. Előfordulhat, hogy az újságírók, érdeklődésüknek megfelelően olyan témákkal foglalkoznak, azoknak olyan aspektusait emelik ki, amelyek következtében a résztvevők által eredetileg nem is szándékolt következmények léphetnek fel. A szerző szerint ezen esetekben válthat ki a média közvetlen politikai hatásokat, illetve így válhat a média a valóság formálójává.

 

Érdekes, hogy Bourdieu amellett, hogy az újságírást is egy külön mezőnek tekinti, a mezők egyik sajátosságát, az előnyökért folytatott állandó harcot nem tartja kívánatosnak. Bár ezt magyarázhatjuk mező-elméletének más tényezőivel is. “Az újonnan belépők ugyan a szubverzió (felforgatás) stratégiáihoz vonzódnak, de a kizárás terhe mellett ezeket csak meghatározott keretek mellett követhetik, ”[4]míg azok, akik monopolizálják a specifikus tőkét, inkább igyekeznek ezt a helyzetet megőrizni. Mindezt az újságírási mezőre konkretizálva: valószínű, hogy azt a mechanizmust nem tartja helyesnek, mely szerint az újonnan belépők próbálnak újítani, egyedi megoldásokat bevinni, de ezt a műsorszerkesztők megakadályozzák, mivel ők is csak a nézettségi statisztikákat figyelik. Ezzel pedig eljutunk Bourdieu média-kritikájának sarkalatos pontjához.

 

A legnagyobb hibának ugyanis azt tartja, hogy a kompetitív piaci logika olyan területekre is beférkőzik, ahol jelenléte csak káros hatással járhat. Ilyen a média, ezen túlmenően pedig az egész kulturális szféra. Ha a művészetben is az az első számú értékmérő, hogy mennyire lesz a “termék” sikeres a piacon, ha a műsorszerkesztők is csak a nézettségi statisztikákat figyelik, ez könnyen az eredetiség, az újdonság elvesztéséhez vezethet. Bourdieu szemléletes példája szerint: az igazán értékes művészeti alkotások mindig a korszellem ellenében születtek. Ha a piaci szemlélet az általa avantgárdnak nevezett kiadókban is egyeduralkodóvá válik, ez olyan művek megszületését veszélyezteti, amelyeknek most ugyan lehet, hogy nincs nagy közönsége, de amelyek idővel kitermelnék a saját közönségüket.

 

 

“Az információ körkörös áramlása” című fejezetben a szerző azokat a körülményeket vizsgálja, amelyek végső soron az újságokat és magát az újságírási mezőt is homogénné teszik. Igaz, hogy különböző újságok léteznek, amelyek között akár politikai nézet szerint is differenciálhatunk, de a verseny logikája következtében a különbségek ezen újságok közt elvesznek. Bourdieu meglátása szerint az újságírók világa is küzdelmekkel, harcokkal teli mező. A legfontosabb az újdonság keresése, és másokat megelőzve történő tálalása, de a verseny, “amennyiben azonos korlátok szorításában mozgó újságírók és újságok között zajlik, akiknek, illetve amelyeknek azonos közvélemény-kutatások és azonos hirdetők jutnak osztályrészül, akkor a verseny homogenizál”.[5] A szerző példaként a hetilapok címlapját és a tv- híradók témáit hozza fel: nagyjából minden sajtóorgánumnál ugyanazok a hírek szerepelnek. Ez a példa a magyar viszonyokra is többé- kevésbé igaz lehet, minden újság és televíziós csatorna hasonló hírekkel operál, legfeljebb más- más hangsúlyt ad az egyes eseményeknek. Ez azonban a homogenitás ellen szóló körülmény is lehet: előfordulhat, hogy a különböző médiumok közt pont az jelenti a különbséget, hogy a közéleti- politikai híreknek, vagy a már említett omnibus- híreknek tulajdonít-e nagyobb jelentőséget.

 

Létezik a média életében egy másik tényező is, ami Bourdieu szerint a homogenitás felé hat: ez pedig az újságírók csoportjának zártsága. Ők hasonló társadalmi helyzetűek, származásúak, hasonló végzettséggel rendelkeznek, és leginkább egymást olvassák. A szociológus szerint ugyanis “senki nem olvassa annyit az újságokat, mint maguk az újságírók, akik egyébként hajlamosak azt hinni, hogy mindenki minden újságot (el)olvas”.[6] Ebben a megállapításban nagy igazság rejlik. Az emberek nagy része ugyanis vagy egyáltalán nem olvas újságot, vagy legfeljebb azt az egyet olvassa, ami az ő beállítódásainak leginkább megfelel. Egyedül az újságírók azok, akiknek minden újságot ismerniük kell, ugyanis elemi érdekük mindenről tudni, amiről a konkurencia ír, a piaci logika következtében mintegy kötelességük mindazzal foglalkozni, amivel bármely más médium foglalkozik. Bourdieu borúlátó meglátásában ennek a folyamatnak a teljes lezártság a vége: az azonos forrásból származó információkkal minden média “köteles” foglalkozni, mert ha esetleg valami –számukra legalábbis- fontosról esetleg lemaradnak, akkor a verseny könyörtelen logikája következtében csökkennek a nézettségi- olvasottsági adatok, ez pedig akár a puszta létüket, fennmaradásukat is veszélyeztetheti. Ezt a lezártságot pedig olyan cenzúrának tekinthetjük, amely hatékonyabban működik akár a politikai, akár a gazdasági cenzúránál. Ez a “láthatatlan cenzúra” pedig, éppen láthatatlansága folytán, nehezebben akadályozható meg, mint a hagyományos cenzúra bármely formája. Ez Pierre Bourdieu lesújtó véleménye a modern újságírás szabadságáról, autonómiájáról.

 

Az előadás következő kritikája az idő szorításában élő televíziót és a fast thinker-eket éri. Bourdieu azokat a gondolkodókat nevezi így, akik képesek megfelelni annak a megfeszített tempónak, amelyet a mai műsorkészítés megkövetel. Minden hírre, minden témára másodpercre pontosan meghatározott időkeret jut, ráadásul minden hírt elsőként kell közölni, nem szabad egy percet sem késlekedni. A szerző itt Platónra utal vissza, és az ő nyomán állapítja meg: “az idő szorításában nem lehet gondolkozni.[7]” A kérdés pedig az, hogy a gondolkodók, akiket meghívnak a televízióba szerepelni, valóban képesek lesznek-e ott gondolkodni, képesek lesznek-e eredeti, netán meghökkentő gondolatok közlésére? A szerző válasza erre a kérdésre természetesen: nem. Véleménye szerint azért képesek ezek a gondolkodók egyáltalán beszélni a képernyőn, mert közhelyekben gondolkodnak. Itt a közhely és a gondolat párhuzamát vonja meg, szembeállítva a kommunikációnak ezt a két eredményét. A közhelyhez eszerint nincs szükség befogadásra, nem kell a másik partner beszédét dekódolnunk, mivel a közhely nem tartalmaz semmi újat, annak tartalma mintegy bennünk él. Ezzel pedig a kommunikáció lényege vész el, értelmét veszti maga a kommunikáció is. A gondolat ellenben szükségszerűen tartalmaz új dolgokat, a befogadónak el kell gondolkodnia, nem képes a hallott dolgokat azonnal megérteni, és ez adja a gondolatok lényegét, hogy a megértés után esetleg a befogadóban újabb gondolatok ébredjenek.

 

Bourdieu rövid kommunikáció-elemzése kapcsán érdemesnek tűnik egy rövid elméleti kitérőt tenni. A szintén nemrég elhunyt német filozófus, Hans- Georg Gadamer gondolatai juthatnak erről eszünkbe. Ő a hermeneutika, a műmegértés kapcsán írt le olyan gondolatokat, melyeket tágabb értelemben a kommunikációra is alkalmazhatunk. E szerint a megértésben, a kapott információ feldolgozásában a befogadó ugyanakkora szerepet játszik, mint a közlő; az igazi megértésben a befogadó gondolatai is mintegy benne élnek. Ha egy művet, egy gondolatot nem sikerül azonnal megértenünk, talán ekkor éri el a közlő az igazi célját, a megértés ugyanis nem egy villámgyors folyamat. Ideális esetben a befogadó kénytelen elgondolkodni, eltérő oldalakról megközelítve a témát, és mire teljessé válik a megértés, mire a gondolat igazi értelme feltárul a befogadó előtt, talán ő maga is új gondolatokkal, kérdésekkel gazdagodott. A legjobb, ha kérdései merülnek fel, mert a kérdés még fontosabb, mint a válasz, a kérdések viszik előre a gondolkodást.

 

Hasonló megközelítést találunk Bourdieu-nél is: a közhely- információ esetén a befogadó azonnal képes megérteni, miről van szó. Nem kell elgondolkodnia, mert ez a közhely a saját gondolataiban már benne él. Nem telik időbe a megértés, nem merülnek fel kérdései, így a közhely tulajdonképpen nem gazdagította semmivel a befogadót. Az igazi gondolat megértése viszont időbe telik, nem lehet egy televízió-műsoron belül elgondolkodtató kérdéseket fölvetni: egyszerűen nincs idő a megválaszolásukra, és újabb kérdések megszületésére. Ezért van az, hogy a televízióba csak közhelyszerű információkat közlő gondolkodókat hívnak meg.

 

 

Az, hogy az idő szorításában működő televízióba ilyen fast thinker-eket hívnak meg, hozzájárul ahhoz, hogy a nézők megint lemaradjanak az eredeti gondolatokról, a lényeges információkat ne kapják meg, és ezek helyett mindössze értéktelen szellemi termékekhez, (kulturális fast food), jussanak hozzá. Ezzel együtt a valódi gondolkodók kimaradnak az ilyen műsorokból, őket nem hívják meg, mert nem lennének képesek megfelelő rövid időn belül elmondani eredeti, új gondolataikat. A kérlelhetetlen versenylogika itt tud beférkőzni a médián keresztül akár a tudomány területére is- vezethető le a következtetés.

 

A stúdió és kulisszái c. előadás utolsó fejezete, az “Ellentétek és feszültségek”, azt a folyamatot igyekszik felvázolni, ahogy a televízió ennyire óriási szerepet képessé vált betölteni. Mint a szerző írja, a televízió történetének kezdeti szakaszán arra volt hivatott, hogy létrehozza a tömegtársadalmat, eltüntesse a nézők közti, kulturális tőkében megragadható különbségeket. Azonban arra senki nem gondolt, hogy a televízió képes lesz átalakítani a készítőit és a kulturális, tudományos, művészeti szférát is. A szerző itt az avantgárd művészek, a függetlenségre törekvők csoportja, és a magukat ezeknek a törvényszerűségeknek alávetők, tehát a modern kulturális mezőbe sikeresen belépők, a belépés árát sikeresen megfizetők csoportja közti különbségre hívja fel a figyelmet.

 

Mindezek fényében Bourdieu egy nagyon kevéssé autonóm kommunikációs eszközt lát a televízióban, ”melyet súlyos béklyóba kötnek az újságírók közötti társadalmi kapcsolatok, a kemény, az abszurditásig menően kegyetlen konkurenciaharc, amely egyúttal cinkosság is, hiszen objektíve- a szimbolikus termelés mezőjében elfoglalt pozíciójukból fakadó közös érdekeik, kognitív struktúráik azonossága, társadalmi származásuktól függő észlelési és értékkategóriáik, képzettségük (vagy képzetlenségük) okából- egy húron pendülnek. Következésképpen ez a látszólag féktelen kommunikációs eszköz, a televízió nagyon is féken van tartva”.[8] Ezzel indult el tehát Bourdieu szerint a televízió a szimbolikus elnyomás eszközévé válás nem kívánatos útján, és ezzel az idézettel foglalható leginkább össze a médiáról alkotott, kissé pesszimista, de sokszor nagyon találóan megfogalmazott véleménye.

 

 

II.

 

A második előadásban, mely “A láthatatlan struktúra és hatásai” címet viseli, Bourdieu kitágítja nézőpontját, és az újságírási mező egészét emeli vizsgálódásának középpontjába. Megállapítja, hogy ezt a mezőt is harc jellemzi, ez pedig az újságok és televíziós csatornák közti gazdasági verseny a minél nagyobb nézettségért, amely újságírók közti konkurenciaharc formájában jelentkezik. A mezőn belüli játék specifikus tétje a szenzáció, és az ettől függő szakmai hírnév, a résztvevők lehetőségeit pedig az adott sajtóorgánum pozíciója határolja be. Az újságíró cselekvési lehetőségeit úgy tudjuk jobban megérteni, ha megvizsgáljuk, hogy milyen az ő sajtóorgánumának pozíciója a mező egészén belül, másrészt, hogy az adott újságírónak milyen a pozíciója az orgánumon belül. Sőt ezt egészen odáig is kitágíthatjuk, hogy megnézzük, milyen az ország média-mezőjének pozíciója a globális újságírási mezőben. Ezek az ismérvek ugyanis döntően meghatározzák, hogy az újság milyen témákkal foglalkozhat, és hogy az újságíró azt mi módon tálalhatja.

 

Megjelenésekor a televízió nem volt meghatározó a média-mezőn belül. Mindenki úgy vélte, hogy túl sok mindennel áll függőségi viszonyban, az állammal, a politikai hatalommal, ezért nem is tulajdonítottak túl nagy jelentőséget neki. Mára ezek a viszonyok gyökeresen megváltoztak: a televízió, mind gazdasági, mind szimbolikus értelemben, kezd dominánssá válni a média-mezőn belül, ez pedig teljesen újszerű hatásokkal jár. Annak következtében, hogy egy este több ember ül le a képernyő elé, mint amennyi az összes napilap olvasóinak száma együttvéve, a televízió központi, majdhogynem kizárólagos szerepet tud betölteni a kultúraformálásban, a tájékoztatásban és a társadalmi élet megannyi területén. Korábban is szó esett már arról, milyen következményei lehetnek, ha a képernyőn csak omnibus- híreket láthat a néző. Ez is a piaci logika jelenlétét jelzi: minél nagyobb közönséghez kíván szólni egy sajtóorgánum, annál inkább olyan híreket fog közölni, amelyek nem osztják meg az embereket, amelyek nem vetnek fel kérdéseket, nem botránkoztatnak meg. Ezzel pedig a korábban már vázolt módon el lehet érni azt, hogy a közönség a valódi, értékes információkhoz korlátozottan vagy egyáltalán nem jut hozzá.

 

Az újságírók kezében óriási hatalom koncentrálódik: az információ előállítása és terjesztése az ő uralmuk alatt áll. Csak rajtuk keresztül juthat el az információ jelentős része a széles közönséghez, a nyilvánosság elé való kijutás is tőlük függ. Annak ellenére, hogy általában nem az újságírókat tartják a legértékesebb kultúratermelőknek, mégis ők azok, akik jelentős hatalommal bírnak a kulturális mezőn belül: a nyilvános megszólalás és jelenlét eszközeiként tőlük függ az, hogy ki kerül az újságok lapjaira és a televízió képernyőjére. E nélkül pedig elismerést vagy ismertséget szerezni sokszor lehetetlen. Mivel a nagyközönséghez szólhatnak, arra rá is erőltethetik saját nézeteiket és világképüket; ez lehet az oka annak is, hogy politikusok a saját vagy a pártjuk sikertelenségéért is sokszor az újságírókat okolják, azt állítván, hogy a média indított összehangolt támadást ellenük. Emellett minden eseménynek és cselekvésnek át kell mennie az újságírás szűrőjén, és csak az kerülhet a képernyőre vagy a lapokba, amely az újságírók szerint kellő érdeklődésre tarthat számot, tehát nézettség-, vagy példányszám-növekedéssel járhat. Bourdieu szerint “ez a szűrő elképesztő cenzúra, amelyet az újságírók anélkül gyakorolnak, hogy ennek tudatában volnának…”.[9]

 

Az újságírók hatalmát más, finomabb formában is jelentkezni látja. Az autonóm társadalmi mezőkbe ugyanis olyan szereplőket is bejuttathatnak, akik az adott mezőbe nem illenek bele. Tudóssá, szakemberré tehet olyan személyeket, akik társaiktól nem kapnák meg ezt a titulust, mivel a belépés díját még nem fizették meg. Ezt a jelenséget még a “legtisztább” tudományterületeken is fennállónak látja, olyanokon is, mint a matematika vagy a többi természettudomány. Ahhoz azonban, hogy a média ilyen erős hatalma a tudományokban is érvényesüljön, szükség van belső “cinkosokra”, akik minden mezőben léteznek is. Az ő számukra a médiaszereplés rendkívül fontos, szinte bármit megtennének a jelenlétért. Őket nevezi Bourdieu kollaboránsoknak, akiknek a segítsége nélkül a média nem tudná érvényesíteni a hatalmát a tudományok területén is.

 

 A Bourdieu által Zsdanov- törvénynek nevezett összefüggés szerint minél elismertebb valaki saját mezőjében, minél inkább a saját társai a fogyasztói az általa megtermelt kulturális javaknak, tehát minél nagyobb a mezőspecifikus tőkéje, annál inkább hajlamos ellenállni a média csábításának. Viszont aki heteronóm alkotó a mezőben, aki a közönség számára termel az anyagi siker érdekében, az hajlamosabb lesz együttműködni a külső hatalommal. Ezek a kevés mezőspecifikus tőkével rendelkező, általában kevéssé elismert személyek az okai annak, hogy a média a tudományon belül ekkora hatalmat tudott szerezni. Ennek kivédésére javasolja a szerző a következőket: egyrészt emelni kell, vagy legalábbis meg kell védeni a kulturális mezőbe való belépési díjat, hogy a kevés speciális tőkével rendelkezők a televízión keresztül ne juthassanak be a mezőbe. Másrészt rögzíteni kell a “kilépés kötelezettségét”, ezzel is védve a kulturális mező autonómiáját. Érdemes egy idézettel megvilágítani Bourdieu nézőpontját: “A nézettségi adatok irányította tévé a szabadnak és felvilágosultnak feltételezett fogyasztóra a piac kényszerével gyakorol nyomást, amelynek semmi köze a felvilágosult racionális közvélemény kollektív kifejeződéséhez, a közakarathoz, mint ahogy azt cinikus demagógok el akarják hitetni. A kritikus gondolkodó és az elnyomottak érdekeit képviselni hivatott szervezetek távolról sem gondolják át világosan ezt a problémát. Ami nem kis mértékben járul hozzá az általam leírt működési mechanizmusok továbberősödéséhez”.[10]

 

 

“A televízió bűvköre” című fejezetben írja le Bourdieu a láthatatlan struktúra mibenlétét. Alaptételét, miszerint a gazdasági mezőre jellemző piaci logika uralja el a média világát is, továbbgondolja, és más irányú hatásokat is felfedezni vél. A gazdasági mező tehát beférkőzik a televíziózásba a nézettségi statisztika fontosságának túlhangsúlyozásával. Ez a fajta versenyszellem, a mindenki mást megelőzés kötelezettsége, hat az újságírási mezőre is, a szenzáció hajszolása válik a legfontosabbá. Ez a hatás aztán továbbgyűrűzik a teljes kulturális mezőbe: lassan már a művészetben is az számít csak értékesnek, ami jól eladható. Ezt a láthatatlan struktúrát tartja a szerző rendkívül veszélyesnek, mert így az eredetiség, az újdonság, a meghökkentő dolgok varázsa vész el. Homogenizál is ez a jelenség, egyfajta ízlés, egyfajta értékrend válik uralkodóvá, amely mellett az avantgárd alkotások életképtelenek. A mezőben tevékenykedők ráadásul mindebből semmit sem vesznek észre, mivel ők már egy ilyen logikájú mezőbe kerültek bele, az ő gondolkodásukat is ez a logika jellemzi, ezért tenni sem tudnak ellene semmit. Bourdieu mintegy figyelemfelhívásnak szánta könyvét, abban reménykedett, hogy az újságírók, miután ráébrednek saját munkájuk hatásaira, talán szövetséget kötnek, és így meg lehet akadályozni a folyamatot. Kissé utópisztikus gondolat, nehéz elképzelni, hogy néhány újságíró fellázad a fennálló viszonyok ellen, és egy újfajta gondolkodásmódot terjeszt el. A piaci logika és a versenyszellem ehhez túl erős, legfeljebb visszaszorítani lehet a nem kívánatos területeken. Ehhez nyújthat mégis támpontot Pierre Bourdieu munkája.

 

 

III.

 

Az elemzett két előadás mellett Pierre Bourdieu könyvében helyet kapott további három írás is, melyek közül az egyik szorosan kapcsolódik az előadások témájához. “Az újságírás hatalma” címet viselő műre azért érdemes itt kitérni, mert ebben a szerző mintegy összegzi az újságírási mezővel kapcsolatos kutatásainak eredményét és az e mezőről alkotott véleményét. Itt is találkozhatunk a már jól ismert tézissel, miszerint az újságírási mező, a rá immár jellemző gazdasági logikával együtt, a saját struktúráját erőlteti rá a többi kultúratermelő mezőre is, ezzel pedig az autonóm mezők függetlenségét veszélyezteti. Ami pedig az egyes újságírók autonómiáját illeti, elmondható, hogy az egyidejűleg több körülménytől is függ. Legtágabban nézve függ egyrészt az adott országra jellemző sajtókoncentráció fokától; függ az adott újságnak az ország összes lapja közt elfoglalt sajátos helyétől, illetve függ az újságírónak az újságján belül elfoglalt helyétől. Végül az egész “rendszer” függ az információ megszerezhetőségének (és minél hamarabbi megszerezhetőségének) szabadságától, azaz hogy a központi hatalom mennyire tud beleszólni a hírek nyilvánosságra hozatalába és azok fontosságának meghatározásába.

 

Ezt követően Bourdieu az újságírási mező és az azon belül látható struktúrák részletesebb elemzésére tér rá. A XIX. századra teszi annak idejét, amikor az újságíráson belül két eltérő felfogás kezdett munkálkodni: egyik a szenzációra vadászó, érzelmekre ható írásmód, másik az ún. objektivitásra törekvő, elemző jellegű, “komoly” újságírás. Ebben az ily módon megosztott mezőben aztán két eltérő logika jelent meg. A tisztán kulturális logika, mely az újságíró társak elismerésével, és a belső értékek elismerésével jár együtt, inkább az objektív újságokra jellemző, míg a nagyközönség általi elismerés és az ehhez kapcsolódó anyagi haszon a szenzációra koncentráló orgánumok sajátja. Ez pedig már a piaci logika területe, ez az a pont, ahol a gazdasági mező befurakodott a kulturális mezőbe. A mai viszonyok közt, amikor a piaci logika teljes egészében eluralta az újságírást, az figyelhető meg, hogy egy újságíró annál inkább hajlamos a nézettségi adatok mindenhatóságának alávetni magát, minél magasabb pozíciót foglal el egy piactól minél erősebben függő újságnál. És itt visszautalhatunk a korábban már elemzett tételre: a fiatalok, az újonnan bekerülők inkább hajlamosak ellenállni, nem behódolni az ilyen szabályszerűségeknek, még ha később nekik is alkalmazkodniuk kell a kialakult mechanizmusokhoz. Bourdieu még egy “paradox mezőhatást” emel ki. A piaci logika arra serkenti az újságírókat, hogy minél nagyobb szenzációt minél hamarabb tálaljanak. Emiatt folyamatosan figyelniük kell egymást, tehát minden újságírónak minden újságot el kell olvasnia (és csak ők teszik ezt). Annak következtében, hogy mindenről elsőként akarnak tudósítani, átveszik egymás bevált eszközeit, és igyekeznek elkerülni egymás hibáit. Így végül mindannyian ugyanazt teszik, ugyanazokkal az eszközökkel. A verseny, ami máshol újításokhoz vezet, az újságírási mezőben a kínálat homogenitásával jár- vonható le a következtetés.

 

Az újságírási mező amellett, hogy a gazdasági mező uralma alá került, más mezőkre is káros hatással lehet. Azokon a helyeken tud befolyást gyakorolni a többi mezőre, ahol azon belül a legerősebb a piaci logika hatása, azok lesznek hajlandóak elfogadni az újságírási mező logikáját, akiknek ez személyes érdekükben áll. Ez az, ami káros hatásokkal járhat, így ugyanis azok kerülhetnek előtérbe, azok válhatnak a szakma közismert képviselőivé, akik ezt az elismerést a saját szakmájuktól nem kapnák meg. Túl kicsi a mező-specifikus tőkéjük, nem fizették meg a szükséges belépti díjat, ezért a specifikus előnyökből sem tudnak részesülni. Ezt pótolhatja az újságok biztosította elismertség, ami viszont a mező autonómiáját sodorja veszélybe. Ennek kivédésére Bourdieu két utat lát: pontosan ki kell jelölni a mező határait, amit az újságírás befurakodása feloldott; valamint a tudomány által elért vívmányokat, eredményeket széles körben meg kell ismertetni a társadalommal. Itt ismét visszautalhatunk korábbi elemzésekre. Bourdieu valamiféle összefogást, egységes újságírói cselekvési programot tart szükségesnek, aminek létrejöttével az anomáliák orvosolhatóak lennének.

 

Végezetül a szerző a jogászi mezőt is kritika tárgyává teszi. Kétségbe vonja, hogy a jogászok ún. transzcendens normáknak alávetetten hozzák meg döntéseiket, szerinte ezekre a döntésekre is ugyanúgy hatnak a politikai és a gazdasági kényszerek. Az igazságszolgáltatás autonómiája is puszta elméleti feltevés nála, a gazdasági kényszerek és az újságírói népszerűség itt is ugyanúgy hatnak, mint más társadalmi mezőkben. A magyar viszonyokat tekintve ez a megállapítás nem biztos, hogy igaz, már csak abból kiindulva, hogy az újságok nem nagyon foglalkoznak tárgyalótermi tudósításokkal, pedig ennek a műfajnak nagy hagyományai vannak hazánkban is. Jelenleg azonban az ilyen közvetítések hiánya miatt sem álmodhatnak a jogi szakma képviselői a Bourdieu által jellemzőnek vélt újságírói népszerűségről.

 

 

 

IV.

 

Egy vele készült interjúban (Ezredvégi beszélgetés…) Bourdieu a média-elemzések kapcsán támadja a modern demokráciák azon formáját is, amely az Egyesült Államok hegemóniája mellett az európai államokra is kezd mind jellemzőbbé válni. Meglátása szerint veszélyes a fejlődés olyan felfogása, mely szerint a különböző társadalmak, eltérő erőforrásokkal és lehetőségekkel ugyan, de egy nagy fejlődési pályán mozognak, és versengenek a minél előbbre jutásért. Ennek a “versenyfutásnak” egyetlen valódi célja, hogy minden társadalom az USA példáját kövesse, azaz minden ország az élen álló Egyesült Államok szintjére igyekezzen eljutni. Bourdieu reményei szerint a születő új Európa nem fogja egyszerűen lemásolni az amerikai modellt, hanem saját utas, politikailag és gazdaságilag pluralista jellegű berendezkedést fog majd létrehozni.

 

A mai demokratikus viszonyok közt a mindent eluraló üzleties felfogást látja a legveszélyesebb tényezőnek. Ha minden emberi tevékenység egyedüli értékmérője a piaci eladhatóság, akkor ennek hatása alól egy társadalmi mező sem vonhatja ki magát. A mai társadalmak egyik legfontosabb jelenségének tartja a hatalmas mérvű elüzletiesedést, ahol a piac minden területét elárasztja a kommersz. Ez pedig a kultúra, a tudomány, a művészet önállóságát, puszta létét fenyegeti. Igaz ugyan, hogy a neoliberális felfogás szerint a piac kiválasztja azokat a termékeket, amelyek sikeresek lehetnek, de ez sok esetben épp az egyéb értékek megítélését, létét veszélyezteti, az olyan értékekét, amelyek egyszerű piaci szemlélettel nem értékelhetők. Ilyenek pedig leginkább a művészet és a kultúra területén találhatók.

 

Bourdieu a kultúra kapcsán tévútnak látja az amerikai modell másolását. Ebben a modellben a művészeti alkotások értékmérője a piaci eladhatóság. Minden döntéshozó csak azt figyeli, terméke mennyire lehet sikeres a piacon, és ha úgy látja, hogy az nem fog elegendő profitot termelni, akkor esetleg ki sem engedi a piacra. Ezzel pedig mintegy egyneműsítik a kulturális ízlést, az egész globalizálódott világban egyfajta közízlés lesz az uralkodó, a kulturális piac többi résztvevője pedig véglegesen marginalizálódik. Ezután két lehetősége marad: vagy alkalmazkodik a kommerszhez, vagy pedig csendben elhal. Így viszont pl. a rendkívül érdekes európai és ázsiai alkotások a többség számára egyszerűen elérhetetlenné válnak.

 

Párhuzamos, alternatív fejlődési lehetőségként Bourdieu európai összefogást sürget. Európa az a terület, ahol a 18.-19. században a kultúra egyes ágai függetlenedtek, kivívták saját autonómiájukat a gazdasággal szemben. Mára azonban ezek a független tevékenységszférák is kénytelenek alkalmazkodni a piac szabályaihoz. Példaként a francia avantgárd kiadókat hozza fel: “…ma már az avantgárdnak mondott francia kiadók is az eladási statisztikákat lesik, lépten–nyomon bestseller-listákba botlunk, egyszóval kialakult a szellemi produktumok értékének az eladott példányszám alapján történő megítélése, és akik nincsenek a piacon, azokról nem is vesznek tudomást”.[11]

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

Pierre Bourdieu: Előadások a televízióról. Osiris Kiadó. Budapest, 2001.

 

Pokol Béla: Szociológiaelmélet. Felsőoktatási Koordinációs Iroda. Budapest, 1997

 

Monory M. András- Tillmann J.A.: Ezredvégi beszélgetések. Kijárat Kiadó. Budapest, 1998