Pokol Béla
Másfél évtizedes
dominálás után az 1970-es évek közepére megtorpant az Egyesült Államokban az
alapjogiasított bírói ítélkezés, a közvetlenül az alkotmányra hivatkozó eseti
jogszolgáltatás terjedése, majd az 1980-as évek közepétől erőteljes
visszaszorításra került ez. Ezzel párhuzamosan két, egymást hol támogató, hol
versengő jogfelfogás és jogértelmezés vált meghatározóvá az amerikai bíróságok
gyakorlatában, most zárójelbe téve a szórványosan felbukkanó gazdasági
jogfelfogás behatását. Az egyiket szándékkutató jogértelmezésnek, a
másokat textualistának nevezhetjük. Nézzük meg ezek belső összetevőit,
belső irányzatait, illetve a két jogértelmezés egymáshoz való viszonyát.
1. A szándékkutató jogértelmezés térnyerése
Az alapjogiasított
ítélkezés visszaszorítását közvetlenül ez az irányzat kezdte el az 1970-es évek
elejétől, és az elmúlt évtizedekben több belső irányzatra bomolva hat az
amerikai jogéletben. ""Originalism", "intentionalism",
"purposivism" jelzők alatt futnak az irányzat különböző
csoportosulásaiból kialakult táborok, de időbeli elcsúszással ugyanazok a
jelzők egy idő után más tábormegoszlást jelölnek (lásd Fruehwald 2000:976).
Nézzük meg ezért az egyes tábormegoszlások és elnevezések belső összetevőit.
Az
"originalizmus" jelzést és az ez alatti csoportosulást közvetlenül az
alapjogiasított ítélkezés tagadása hívta életre, és ennek a tényleges
alkotmánytól elszakadását támadta. Ez az elszakadás mind az alkotmány
szövegétől, mind az alkotmányt készítők eredeti szándékától való eltávolodást
jelentette, oly módon, hogy egy-egy absztrakt alkotmányi formulára támaszkodva
a szövetségi legfelsőbb bírák egy sor alkotmányi rendelkezést maguk alkottak
meg. Így az alkotmányosított bírói ítélkezés évtizedei utáni időkre mind
szövegében, mind az alkotmányozók eredeti szándékait illetően egyre inkább csak
puszta hivatkozási alappá vált az amerikai szövetségi alkotmány. Az
originalizmus ezzel kívánt szakítani, és mind az alkotmány írott szövegét, mind
az eredeti alkotmányozói szándékot a középpontba kívánta emelni az időközben
bíróilag alkotott alkotmányi átértelmezésekkel szemben.
Látható tehát, hogy
az originalizmus két irányba is nyitott, a szöveghűség felé és az alkotmányozók
és a törvényhozók eredeti szándéka felé is. A későbbiekben ebből vált szét a
szándékkutatók és a textualisták tábora, de ennek menetében a szándékkutatók
irányzatán belül is két, eltérő irány bontakozott ki: az intencionalisták és
velük szemben a "purposivist" irányzata (Colinvaux 1997). Míg az
intencionalisták az adott törvényt alkotó képviselők bizonyítható szándékát
helyezik a középpontba, addig a "purpozivisták" a törvény átfogó
céljait, és csak ezen keresztül, ennek alárendelten tekintik mérvadónak a
képviselők szubjektív szándékait, melyek megnyilvánultak az adott törvény parlamenti
vitáiban. A tényleges gyakorlatban azonban egy sor torzulás kezdett
kibontakozni a szándékkutatás mindkét verziója tekintetében, ami végül
hozzájárult a szándékkutató értelmezés nagyfokú hitelvesztéséhez és ezzel a
textualizmus felemelkedéséhez.
Az egyik ilyen
torzulást jelentette, hogy a törvényhozók szándékait tartalmazó
törvényelőkészítési anyagokat (plenáris ülési jegyzőkönyveket, bizottsági ülési
összefoglalókat stb.) szelektíven és célzatosan kezdték használni a bírák. A
saját értékei által előre meghatározott ítélet kialakítására törekvő bíró a
"clerc"-jeivel (asszisztenseivel) átnézeti a nagytömegű jegyzőkönyvet
az adott törvény kongresszusi vitáiról, kikerestetve azokat a
megnyilvánulásokat, melyek az ő értelmezéséhez illeszkedő szándékot valószínűsítenek.
Ezután ezt emeli az ítélete középpontjába, és a törvényi rendelkezés szövegével
alig foglakozva, mint a törvényhozó evidens szándékra alapozza ítéletét. Ennek
példájaként lehet felhozni 1987-ből Brennan-nak, a szövetségi Legfelsőbb
Bíróság bírájának egy különvéleményét, amely nem is érintve a törvényi
rendelkezés szövegét, rögtön a politikailag hozzá közeleső Humphrey szenátor
szavaival indít, melyben a szenátor vázolta, hogy szerinte mit a tárgyalt
törvény fő célkitűzése, és Brennan bíró - a törvényszöveget lényegében
félretolva - döntően erre támaszkodva mondta ki az adott ügyben az ítéleti
álláspontját (lásd Parmet 2000:55). Ez a fajta manipulálás a szűkebb,
intencionalista verziónál is lehetővé teszi a szövegben lefektetett értelemmel
szemben a bíró saját preferenciáinak érvényesítését az ítéletben, hisz a
plurális törvényhozási gépezet folyamatában az albizottsági, a bizottsági és a
plenáris ülési vitákban mindig lehet találni a bíró politikai mértékeivel
egyező véleményt, de még nagyobb a bíró elszakadásának a szabadsága a
"purposivism" irányzat esetében. Ez utóbbi ugyanis átfogó célt
csúsztat a szöveg mögé, valamilyen fokban egy képviselő, egy szenátor
általánosabb fejtegetéseiből kiemelve, és ezzel szinte tetszése szerint
fordíthatja át a szövegszerű értelmet. Ezért nem véletlen, hogy azok a
jogászprofesszorok és szövetségi bírák, akik korábban mindig az alkotmányos
alapjogokhoz nyúltak vissza az ítéleteikben (vagy ezek előzetes jogtudományi
vitáiban), az alapjogiasított ítélkezés visszaszorulása után inkább a
"purposivist" irányzat jogértelmezését preferálták. Így érthető
Brennan bíró, az alapjogiasítás korábbi fő támogatójának előbb idézett
véleménye is.
A szándékkutatás
domináló jogértelmezéssé válása azonban újfajta torzulásokkal tetézte az előbb
vázoltakat. Az új törvények parlamenti vitáiban ugyanis egyre inkább
megjelentek azok a lobbisták, akik - megelőlegezve az adott törvény későbbi
bírói alkalmazásához az “eredeti szándék” kutatását - célzatos felszólalásokkal a bizottsági és a plenáris üléseken már
eleve meghatározott értelmezések és érdekek felé igyekeztek kinyitni ki az
adott törvényt. Vagyis ily módon, noha a törvény szövegébe egy-egy lobbista
vagy a képviselők egy kis lobbizó csoportja nem képes bevinni a mögöttes
érdekcsoport kívánalmait, de átfogó célkitűzések sugalmazásával és ezek
többszöri elmondásával a különböző törvényelőkészítési vitákban, “preparálják”
a jövendő törvényt a vele szimpatizáló bírák számára. A mögöttes érdekcsoport
ügyvédei pedig pontosan nyilvántartják a lobbista képviselőjük megrendelt
felszólalásainak jegyzőkönyvi szövegét, és perlés esetén a releváns törvényi
szöveg mellett a fő helyre ezt teszik (lásd Busse 2000:889-890).
Ezekkel a
manipulációkkal a szándékkutató jogértelmezés, mind az intencionalista, mind a
purpozivista verzióiban, ugyanabba a zsákutcába jutott az 1980-as évek
közepére, mind korábban az alapjogiasított ítélkezés. Míg ez utóbbi az
alkotmányba olvasott bele politikailag célzatosan abban soha nem lévő
“alapelveket”, alapjogokat”. “alkotmányi célokat”, addig ez az irányzat a
törvényelőkészítési anyagok szelektált és manipulatív felhasználásával jutott
ugyanoda, a hitelesség elvesztéséhez. Ez a fejlemény jelentette a textualizmus
felemelkedésének hátterét.
A szándékkutatás
lehanyatlását statisztikai adatok szintjén is kimutatták az empirikus
elemzések, felmérve a szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntéseiben a törvényhozási
előtörténetre (legislative history) vonatkozó hivatkozások számának alakulását
(lásd Vermeule 2000:44). Maga a jelenség, a törvényelőkészítési anyagokra való
visszanyúlás, idegen volt a hagyományos amerikai bírói gyakorlattól, folytatva
az angol hagyományt ezen a téren, és csak szórványosan jelent ez meg a XX.
század első évtizedei után is. Nagyobb gyakoriságot csak 1947-től ért ez el,
miután a New Deal folyamán már jelentősen megnőtt a törvényi jog aránya a
common law precedensjoga mellett. Ebben az évben már egy-egy legfőbb bírói
döntésre átlagban két és fél törvényelőkészítési anyagokra hivatkozás esett. Ez
az alacsony szám megmaradt az 1970-es évek
elejéig, ám 1973-ra hétre nőtt az egy döntésre eső hivatkozások száma,
majd a ’80-as évek elejére 12-13 hivatkozás volt az átlag, majd a csúcsot
1985-ben 16,5 jelentette. Ekkor lépett be Antonin Scalia a legfőbb fórum bírái
közé – és diszkreditálódott időközben a leírt módon a “preparált”
törvényelőkészítési anyagokra való hivatkozás gyakorlata – és 1986-ra már
8,5-re esett a hivatkozások száma, majd a ’90-es években folyamatosan csökkenve
1997-re már ismét csak 2,5 volt ez (Vermeule 2000:45). A többi, alacsonyabb
szintű bíróság pedig rendszerint több-kevesebb fokban követi a legfőbb bírói
fórumtól kiinduló értelmezési eltolódásokat.
2. A textualizmus térhódítása
Mint látható volt, az
“originalizmus” néven futó irányzatban eleve benne volt a szöveghűség, a
textualizmus mozzanata, ez azonban alárendelt maradt az eredeti törvényhozói
(alkotmányozói) szándék középpontba emelése mellett. Antonin Scalia legfőbb
bírói kinevezése indította meg a textualizmus térnyerését, aki a szándékkutatás
már vázolt hitelvesztése mellett azzal is sikert tudott elérni, hogy a
korábbinál biztosabb alapra tudta helyezni a textualista jogfelfogást. (A
Scaliá-val induló “új formalizmust” kitűnően elemzi az interneten közzétett új
tanulmányában Thomas C. Grey, amire - miután jelzi a tanulmány elő-fogalmazvány
jellege miatti idézési tilalmat - csak fel tudjuk itt hívni a figyelmet). A
szövegpozitivizmus fő gyengéje hagyományosan a szövegben használt szavak
többértelműségéből adódik, amely lehetővé teszi, hogy a bíró a politikai
értékei szerint célzatosan válassza ki az egyes szavak, illetve kontextusba
ágyazáskor az egész kontextus általa kívánatosnak tartott értelmét a politikai
értékei által diktált ítéletnek megfelelően. Scalia ezt a gyengeséget kívánta
eltüntetni, amikor a szavak általánosan használt értelméhez (“ordinary
meaning”) igyekszik kötni a bírákat, és kétség esetén az ebből eredő teszthez
köti állásfoglalásaikat. Kissé egyszerűsítve ez így szól: érthette általában
az utca embere az adott kifejezést úgy, ahogy a bíró érteni kívánja azt
ítéletének kialakításakor?
E textualizmus megértésére jó példát ad Scalia egy különvéleménye az egyik, szövetségi Legfelsőbb Bíróság által eldöntött ügyben. Egy választójogi törvény egyik rendelkezése volt a vita tárgya, amely a manipulált választási lefolyás esetén a képviselői mandátum megsemmisítését tette lehetővé bírói úton. Mivel a tagállami szinten a bírákat is sok helyen választják, éppúgy mint a törvényhozás képviselőit, felmerült a kérdés - és ez volt a jogi vita lényege az adott ügyben – hogy a bírói megbízás megsemmisítését is kérni lehet-e az adott törvényi rendelkezés alapján? A törvény szövege ugyan a “representatives” (képvsielők) kifejezést használta, de Scalia bírótársa, Breyer bíró úgy érvelt, hogy a kinevezettekkel szemben minden, választással pozícióba kerülő képviselőnek tekinthető, hisz maga a választás ténye azt jelenti, hogy a választók nevében jár el a megválasztott. Ha pedig a bírót választják, akkor egy választásokra vonatkozó törvény szóhasználatában őt is képviselőnek kell tekinteni. Scalia ezzel szemben úgy érvelt, hogy ha valakit megkérdezünk az utcán, vajon beleérti-e a képviselő fogalmába a bírót, akkor nyilvánvalóan azt feleli, hogy nem, és általában a rendes nyelvhasználat nem érti bele a képviselők körébe a bírákat (lásd Colinvaux 1997). Ha a törvényhozó be akarja venni a bírákat ebbe a körbe, akkor a “representatives” mellett külön kell említenie a bírákat is, mert az általános nyelvhasználat ezt követeli meg. Scalia tehát azon az állásponton van, hogy bár a kifejezések, a szavak sokszor többértelműek, de ha szilárdan ragaszkodunk ahhoz, ahogy az utca embere az általános nyelvhasználatot követve érti a vitatott kifejezést, akkor megbízható, szilárd támpontot kapunk a bírák törvényhez kötöttségéhez.
Ezt az álláspontját
következetes alkalmazza Scalia már sok éve a bírói munkájában, és ez a
következetesség, együtt az egyes véleményeiben felbukkanó racionális ítéleti
eredménnyel, a textualizmust az amerikai jogi élet vitatott, de pozitívan
fogadott felfogásává tette. Egyrészt átveszik más bírák is a textualizmus
Scaila által kifejlesztett verzióját, másrészt legalább más módszer mellett
jobban előtérbe emelik a szöveg általános értelmével való foglalkozást is, míg
korábban sokszor háttérbe szorították a szövegszerű értelem keresését a bíró
által megtalálni vélt “általános törvényi cél”, vagy az alkotmányos
alapjogokból kiolvasni vélt döntési támpontok mellett. Mint a szándékkutató
intencionalisták dominálása idején kitalált aforizma jól visszaadta karikírozva
a szöveghez való viszonyulást: “A törvény szövege akkor kerül bevonásra az
értelmezésbe, ha a törvényelőkészítő anyagok homályosak!” Nos ez az, ami
döntően megváltozott Scalia színre lépésével, és a törvényszövegek értelmének
szerepe nagymértékben növekedett azóta.
Hogy mennyire
iránymutató tud lenni a szavak általános értelméhez és az általános
használathoz kötés a vitatott helyzetekben, azt kitűnően mutatja egy 1993-as
legfőbb bírói fórumon hozott döntésben Scalia különvéleménye is. Egy büntető
ügyben vált vitássá egy büntetőjog rendelkezésnek az a szóhasználata, amely a
kábítószer kereskedelem esetén súlyosabb büntetéssel kívánta sújtani az
elkövetőt, ha a drogügylet lebonyolítása során tűzfegyvert viselt az elkövető.
A vitatott esetben arról kellett dönteni a legfőbb fórum bíráinak, hogy -
miután a vádlott meghatározott adag kokain ellenértékeként egy pisztolyt adott
cserébe - ez megalapozza-e a súlyosabb
büntetés kiszabását? A bírák többsége úgy döntött, hogy itt szövegszerűen nem
lehet mást kiszabni, mint a súlyosabb büntetést, de Scalia a szavak általánosan
használt értelmet szem előtt tartva másként foglalt állást. Itt ugyanis a
cseretárgyként használták a töltetlen pisztolyt, az általános értelem szerint
pedig a pisztoly fegyverként használatát követeli meg (“to use a gun”), és így
a cseretárgyként való használat nem alapozhatja meg a súlyosabb ítéletet
(Scalia 1997:23).
Fontos összetevőt
jelent Scalia jogértelmezésében a törvényalkotó szándékának korlátozott figyelembe
vétele. Elismeri ugyan ennek fontosságát, de - épp az ezzel való manipulációk
elterjedése miatt - csak akkor engedi meg ennek bevonását az értelmezésbe, ha
az adott törvény szövegében is kifejezetten megjelenik. Ugyanis csak a törvény
szövege megy át a teljes törvényalkotói mechanizmuson, vitatják meg minden
szavát, nyújtanak be módosító javaslatokat a szöveg egyes részeihez, akár egyes
szavak, kifejezések kicseréléséhez. Így, amit végül a törvényhozási többség
végül elfogad, és a végrehajtó hatalom fejeként az Egyesült Államok elnöke
aláír, az jelenti a politikai konszenzusok eredményét. Ami csak elhangzik az
egyes képviselők szájából a bizottsági és a plenáris üléseken, az ugyan
kisebb-nagyobb vitát, egyetértést kiválthat, de nem kerül rendszeres,
konszenzust leellenőrző vizsgálat alá. Scalia-nál így az originalizmus mindkét
összetevője - a szöveghűség és a törvényhozó eredeti szándéka - jelen van, de
mindkettő a szövegre koncentráltan kap fontosságot.
A törvényalkotó
szövegbefoglalt szándékának fontosságát jelenti az is Scalia bírónál, hogy bár
első lépésben mindig a vitatott szó, kifejezés általánosan használt értelméből
indul ki, de ha a szövegben talál olyan jelzéseket, melyek rögzítik, hogy a
törvényhozó most más értelemben kívánta használni azokat, akkor ezt tartja
irányadónak (lásd Scalia 1997:17). Hogy a már említett példánál maradjunk, ha a
jelzett választójogi törvény egy mondatban utalt volna arra, hogy a
“representatives” (képviselők) szó
alatt itt a választott bírákat is érteni kell, és rájuk is vonatkozik a
manipulált választás esetén a hivataluk megszűnésére vonatkozó perlési
lehetőség, akkor Scalia nem a “képviselők” szó általános értelméből indult
volna ki, amely kizárja innen a bírákat, hanem a szöveg felhívása szerint
belefoglalta volna őket is.
Egy másik oldalról
mutatja Scalia textualizmusának összetevőit William Eskridge és Guido Calabresi
felé gyakorolt kritikája. E két jogászprofesszor - az utóbbi egyben szövetségi
fellebbezési bírói is - egy “dinamikus” jogértelmezési elméletet dolgozott ki
(lásd Eskridge 1996; Calabresi 1982). A “dinamikus törvényértelmezés” lényege
abban áll, hogy a bírák kiemelik a szövegből az alapul fekvő törvényi célokat,
és ezután eltekintve a törvényi szöveg konkrét iránymutatásaitól, maguk konkretizálják
az eléjük kerülő eseti vitákban, hogy milyen ítélet felel meg a legjobban e
törvényi céloknak (lásd Fruehwald 2000:978). A dinamikus értelmezés híveinek
egyik érve a bírák törvénytől való elszakadásának védelmére az, hogy a bírói
kar jobban védve van a partikuláris érdekcsoportok befolyásával szemben, mint a
törvényhozók, ezért inkább a bírák vannak abban a pozícióban, hogy a közjót
szem előtt tartsák. További előnye a bírói szabadságnak – érvelnek -, hogy az
idők változásából adódó új körülményeket rugalmasabban tudják a napi ítélkezés
folyamán figyelembe venni, mint a kevésbé rugalmas törvényhozási gépezet.
Scalia a legélesebben szemben áll ezzel a felfogással, és mint a demokratikus
államrendszer alapjainak támadását ítéli ezt el (Scalia 1997:43). A körülmények
változásával létrejövő új igényeket, társadalmi-politikai konszenzusokat nem a
bírák tudják “intuitíve” észlelni, hanem a választáson megméretkező parlamenti
többség törvényhozási gépezete.
A megértés
szempontjából fontos annak kiemelése, hogy Scalia a bíráknak a törvényi jog
felé irányuló értelmezésére fejti ki elméletét, és ezt mindvégig elhatárolja a
bíráknak a common law precedens joga vonatkozásában kifejtett értelmezésétől.
Ugyanis - legalábbis az Egyesült Államokban - a common law vonatkozó
precedenseit szabadabban értelmezhetik a bírák, kiemelve a vonatkozó
precedensekből az “irányító” rációt, a döntési támpontot. Scalia ugyan
általában ellenségesen áll a common law szabályozási technikájához - egyetértő szavakkal ecsetelve a XIX. század
közepén az Egyesült Államokban kibontakozott kodifikációs mozgalmat, amely
végleg le akarta szakítani az amerikai jogfejlődést az angol common law
technikájától - de realitásnak fogadja
el a magánjog egyes részein fennmaradt bírói jogalkotási technikát (Scalia
1997:16-49). Ám élesen szemben áll azzal, hogy a bírák a common law jogi
részben megengedett értelmezési szabadsággal közeledjenek a “statutory law”, a törvényi jog szabályaihoz
is. Különösen az alkotmány értelmezése tekintetében tartja ezt az átvitelt
veszélyes tendenciának, mivel ezzel a bírák -
főként a szövetségi bíráskodás csúcsain - az össztársadalom vezérlésének alapvető döntéseit kezdik magukhoz
ragadni: “Az “Élő Alkotmány” gondolatának népszerűsítése a jogászprofesszorok
és a bírák egy csoportja által a common law bírói szabadságát igyekszik megadni
az alkotmány értelmezésében is. Ennek értelmében az alkotmány egy olyan jog,
amely “…növekszik, és változik időről-időre azért, hogy a változó társadalom
szükségleteihez illeszkedni tudjon. És a bírák azok, akik meghatározzák ez
alapján a jogot” (Scalia 1997:38). Ehhez Magyarországon csak a “Láthatatlan
Alkotmány” eszméjének ezzel való rokonságára kell felhívni a figyelmet, amely
irányította a hazai alkotmánybíráskodás első éveiben időnként az alkotmánybírák
többségét.
3. Scalia textualizmusának értékelése
Antonin Scalia magas
hivatala az USA szövetségi Legfelsőbb Bíróságban és e testület nagy szerepe az
amerikai társadalom életének meghatározásában állandó közszereplést biztosít
számára, és a közvélemény és a jogászság állandó figyelme övezi
megnyilvánulásait. Ezt a súlyt még fokozza az a tény is, hogy az 1990-es évek
elejétől - a liberális Brennan bíró kiválása óta – Scalia egy olyan konzervatív
többség fontos tagja is kilencfős legfőbb bírói fórumban, amelyben sokszor öt
bíró négy ellenében hozza meg döntéseit a társadalom alapvető kérdéseiben.
Érvelései és jogfelfogása így óriási hatást gyakorolnak a jogászságra és a
közvéleményre.
E hatás megértéséhez
azonban látni kell azt is, hogy mélyebb szinten egy több mint negyven éve zajló
vita folyik az Egyesült Államokban a társadalomalakítás két módja között. Az
egyik szerint, amely a hagyományos demokrácia elméletéhez kapcsolódik, a nép
által megválasztott képviselők és szenátorok többségi döntéseivel meghozott
törvényekkel kell meghatározni a társadalmat, a másik szerint - amelyet azok a
politikai erők támogatnak, akik képtelennek érzik magukat arra, hogy politikai
többséggé váljanak - a “felvilágosult bírák” progresszív döntései tudják ezt inkább
megvalósítani. Az Earl Warren vezette legfőbb bírói fórum -
miután a aktivista bírói társadalomalakítást ellenző Felix Frankfurter
kivált a testületből - az 1960-as évek elejétől beindította a szövetségi
alkotmány szabad értelmezésén nyugvó “alapjogi forradalmat”, és az ezzel
szimpatizáló liberális demokrata elnöki adminisztrációk segítségével ebbe az
irányba átalakított szövetségi bírói kar minden kötöttségtől elszabadulva
ítélkezett, mind az alkotmány, mind a törvények írott szövegét háttérbe szorítva
(lásd Epp 1998; Scheingold 1998). A törvényhozásban - a kongresszusban és a
tagállami törvényhozásokban - gyengébb, de a szellemi-média körökben nagy
fölényben levő liberális-demokrata politikai erők a közvélemény előtt a
progresszió diadalaként ünnepelték ezt a fejleményt, és a “formalista” szöveghű
ítélkezést, mint “betűrágó” (“black-letter lawyering”) jogászkodást mutatták
be. Mint láttuk, már a maga az originalizmus is szembe kívánt fordulni ezzel az
aktivista bírói politizálással, de a szándékkutató irányzat jelzett
lehetőségeit kihasználva egészen az 1980-as évekig a szabad bírói döntés
élharcosainak számító “konstitucionalisták” az új módszerrel változatlanul
tovább tudták vinni a törvényektől való elszakadásukat.
Ez volt az a mélyebb küzdelmi szint, amelybe berobbant Antonin Scalia következetes textualizmusa, és az elmúlt, majd húsz év bírói tevékenysége és számtalan bírói véleménye, különvéleménye révén meghatározóvá tudott válni az amerikai jogéletben. Mint itthon, Magyarországon is látni lehetett az 1990-es évek elején, az alkotmánybírósági aktivizmus elleni szélesebb nyilvánosság előtti érvelés egy ideje után, maguk a legharcosabb aktivista alkotmánybírák is végig gondolták az érvek hatása alatt a korábban büszkén vállalt aktivizmusukat, és nagyobb hangsúlyt tettek a kötöttebb érvelés prezentálására. (Lásd ehhez legújabban a közép-európai alkotmánybírói aktivizmusokat elemezve Boulanger 2002). Antonin Scalia következetes ragaszkodása a textualizmushoz, és a szavak, kifejezések általános használat szerinti értelmezés (ordinary meaning) közvélemény előtt is meggyőző eredményei miatt az elmúlt évek alatt tendenciaszerűen kötöttebbé és törvényszöveghez hűsegesebbek lettek a bírói döntések az Egyesült Államokban (lásd Fruehwald 2000).
Az aktivista bíráskodással szembeszálló, de a jelzett okok miatt félrefutott szándékkutató jogfelfogás és jogértelmezés után sikert így Scalia textualizmusa ért el, és ezzel a mélyebb szintű küzdelmet az aktivisták és a törvényhozáshoz hűségesek között át tudta fordítani az utóbbiak javára. A politikai pluralizmuson, választásokon és többségi törvényhozásra épülő demokrácia nem kerülhető meg. Aki belülről ismeri ezt a gépezetet – és az empirikus politikai szociológiai kutatások a lobbik tevékenységéről, az újraválasztást mindenek felé emelő képviselők motívumairól stb. ezt már alaposan feltárták – az már nem fogja a felvilágosodáskori naivitással és pátosszal nézni a képviseleti törvényhozást. De a törvényalkotás gépezetének számtalan egyeztetése a különböző politikai erők és főként a mögöttes szakapparátusok között, még mindig inkább biztosítja egy átfogóbb akarat felé közeledést, mint azt az aktivista jogászprofesszorokra, bírákra és véleményformáló szűk körökre épülő “progresszív” alkotmányi társadalomirányítás lehetővé tenné.
Scalia textulizmusa tehát ezen a mélyebb szintű jogi-politikai küzdelemben egyértelműen pozitívan értékelhető. A jog egészének tudományos megalapozottságú felfogását illetően azonban két szempontból kritikával lehet élni vele szemben. Az egyik a jogdogmatikai kategóriarendszer figyelmen kívül hagyását jelenti textualizmusában. Igaz, hogy ez textualizmus a törvényi jogra és nem a common law-ra vonatkozik, és a jogdogmatikai kategóriarendszer inkább az utóbbi által szabályozott magánjogi területeken fontos. De azért egy sor törvényi jogi területen is (pl. a büntetőjog) erős a jogdogmatikai kategóriák szerepe, ezek pedig csak jelzésszerűen jelennek meg a törvények szövegében, és a teljes kibontásuk - egy sor szembenálló verzióban - a mögöttes jogtudományi monográfiákban található. A jogdogmatikai kategóriák esetében pedig nem lehet egyszerűen egy általános használatot (ordinary meaning) feltenni, itt a jogtudósok konszenzusa dönti el, hogy mit kell e fogalmak alatt érteni. (A németek ezt fejezik ki az “uralkodó vélemény”, “herrschende Meinung” kifejezéssel). A teljes jogot szem előtt tartva tehát nem tekinthetünk el a jog dogmatikai rétegétől, és ezt nem foghatjuk bele teljesen a jog szövegrétegébe (lásd részletesen ehhez: Pokol 2001).
Egy másik kritikával lehet élni a törvényszövegeket konkretizáló birói precedensjogi réteg kiszorítása miatt a textualista jogfelfogásból. Scalia ugyan a legfőbb szinten bíráskodva megteheti, hogy figyelmen kívül hagyja a korábbi precedenseket, hisz ő bírói fóruma jogosult a legfelsőbb szinten a korábbi bírói precedensek “felülbírálására” (overruling). E mellett épp a jelzett mélyebb szintű küzdelemben, egy negyven évig tartó “elbirtokolt” bírói hatalommal szemben igyekezett Scalia visszatérni a törvényszövegek eredeti értelméhez, így a törvényszöveg precedensek által nem torzított értemét igyekszik mindig kibontani. Azonban, ha lejjebb megyünk a bírói hierarchián, akkor aggályosnak kell tartani azt, hogy bármely bíró, a sokezres amerikai bírói karból, csak a törvényszöveghez lenne kötve, és az ezek által nyitva hagyott jogi dilemmákat kötetlenül, saját fejéből kiolvasva eldönthetné – az ország egyik városának bírája így, a másik városának bírája úgy. Az egységes bíráskodás fontossága egy országban megköveteli egy-egy törvényhely eseti eldöntésénél az egységes döntési irányt, ez pedig csak a felsőbírósági precedensek kötelező erejének elismerésével lehetséges. Ha tehát túllépünk Scalia amerikai jogpolitikai küzdelmek által meghatározott pozícióján és a jog átfogó szintjéről vizsgáljuk meg a textualizmust, akkor a jog dogmatikai rétege mellett a konkretizáló bírói precedensjog rétegét is be kell emelni a jogba. Scalia új hangsúlyát kiemelve azonban a bírákat erősebben kötni kell precedenseik létrehozatalakor egy-egy törvényhely értelmezésénél a szöveg által használt szavak és kifejezések általánosan használt értelméhez.
Összegezve meg lehet állapítani, hogy a modern jogrendszerek többrétegűségének koncepciója megtartható Scalia textualizmusának értékelése után is, de a szövegréteg fontossága a többihez képest erőteljesebben hangsúlyozandó. Dworkin “Taking Rights Seriously” tézisét átfordítva ma Scalia üzenete bír fontossággal: vegyük komolyan a törvények szövegét!
Irodalom
Boulanger, Christian (2002): Europaization through Judicial Activism? Internet
Bussef, Daniel (2000): Textualism’ Failures: A Study of Overruled Bankruptcy
Decision. In: Vanderbilt Law Review 2000 (Vol. 53.) 887-946.p.
Calabresi, Guido (1982): A Common Law for the Age of Statutes.
Colinvaux, Roger (1997): What is Law? A Search for Legal Meaning and Good
Judging Under a Textualist Lens. In: Internet:
http://www.law.indiana.edu/ilj/v72/no4/colinvaux.html
Epp, Charles (1998): The Rights Revolution. Chicago-London. Chicago
University Press.
Eskridge, William N. Jr. (1996): Dynamic Statutory Intrerpretation. Cambridge,
Mass, Harvard University Press.
Fruehwald, Scott (2000): Pragmatic Textualism and the Limits of Statutory
Interpretation: Dole v. Boy Scouts of American. In: Wake Forest Law Review
(Vol. 35.) 973-1027.p.
Grey, Thomas C. (2002): The New Formalism. (Internet).
Parmet, Wendy E. (2000): Plain Meaning and Mitigating Measures: Judicial
Interpretation of the Meaning of Disability. In: Berkeley Journal of
Employment and Labor Law 2000 (Vol. 21.) 53-90.p.
Pokol Béla (2001): A jog elmélete. Rejtjel Kiadó. Budapest.
Scalia, Antonin (1997): A Matter of Interpretation. Federal Courts and the Law.
Princeton University Press. New Jersey.
Scheingold, Stuart (1998): The Struggle to Politicize Legal Practice: A Case
Study of Left Activist Lawyering in Seattle. In: Sarat/Scheingold (eds.) Cause
Lawyering. Political Commitments and Professional Responsibilities. New
York. Oxford Univ. Press.
Vermeule, Adrian (2000): The Cycles of the Statutory Interpretation. (Internet).