Pokol Béla
Miért nem volt Németországban “alapjogi
forradalom”?
Mivel magyarázhatjuk a folyamat teljesen eltérő jellegű
lefolyását a két országban?
Nézzük meg először, hogyan bontakozott ki az Egyesült
Államokban az “alapjogi forradalom”, majd azt kell megvizsgálni, hogy a
németeknél mi állta útját annak, hogy a jog és a politika egyes szerkezeti
összetevőiben hasonló folyamatok bontakozzanak ki.
I.
Az alapjogi
forradalom kibontakozása az Egyesült Államokban.
A főbb mozzanatokat tekintve a következő fázisokat és
előre mozdulásokat lehet megállapítani az amerikai alapjogi forradalom
lefolyásában.
1.
A folyamat
megindulását Earl Warren, egy korábbi tagállami, republikánus kormányzó
kinevezése jelentette a szövetségi Legfelsőbb Bíróság főbírájává 1953-ban, mely
kinevezést aztán Eisenhover elnök élete legnagyobb tévedésének nevezett. Warren
a törvényhozási és a széles társadalmi közvélemény többségi akaratával szemben
beindította az alkotmányos alapjogokra támaszkodva a társadalmi állapotokat
átszabni törekvő legfelsőbb bírósági ítélkezést. Az első években ez még - Felix Frankfurter és néhány köré
csoportosuló legfőbb bíró ellenállása miatt - nem tudott kibontakozni, de
Frankfurter 1962-es nyugdíjba vonulása után akadálytalanná vált. Az 1960-as
években mindvégig biztos többsége volt az USA Legfelsőbb bíróságában a
társadalmi állapotokat az alapjogokra épített ítélkezéssel átalakítani törekvő
stratégiának. A legfőbb bírói fórum belső erőviszonyainak alakulása azonban még
nem tudta volna létrehozni az alapjogi forradalmat, ehhez még egy sor további
körülményre és párhuzamos változásra volt szükség.
2.
Ezek közül a
legalapvetőbb az Egyesült Államok jogászi közösségének radikális kibővülése és
ennek folytán politikai szétesése volt (L. Edwards 1992; Tushnet 1991). Az
egyetemi oktatás óriási kibővülése az 1950-es és ’60-as évek folyamán
sokszorosára emelte általában is a főiskolai és egyetemi diplomások számát itt
(ahogy a legtöbb nyugat-európai országban is hasonló radikális bővülés ment
végbe ekkor ezen a téren) és a jogi karokon is ugyanilyen bővülés zajlott le. Az
egymást váltó kormányzatok egységesek voltak abban, hogy a szegényebb néprétegek
- és ezen belül a feketék, a spanyol nyelvű kisebbségek - köréből kormányzati
segítséggel is nagy számmal juttassanak be diákokat az egyetemek falai közé. Az
amerikai jogászság korábban - társadalmilag és politikailag - homogén közösségei
ezután a radikális kibővülés menetében mindinkább egymással engesztelhetetlenül
szembenálló politikai táborokra esett szét (Scheingold 1998). A “fekete
párducok” aktivistái éppúgy jogi diplomát szereztek, mint a konzervatív fehér
farmerek gyerekei, vagy az amerikai nagyvárosok gettóiból származó más szegény
kisebbségek gyerekei, és az 1960-as évek végére a mozgalmi jogászok sokasága
nevelődött ki a jogi karok falai között. A korábbi neutrális jogszolgáltatás
ilyen jogászközösségek mellett sok szempontból a politikai jogászharcosok
terrénumává vált.
3.
Önmagában a
jogászság társadalmi-politikai szétesése sem tudta volna azonban létrehozni az
alapjogi forradalmat, ha a jogász-szocializáció az egyetemeken ellen tudott
volna állni az átpolitizálódásnak, és az egyetemi jogi oktatás megmaradt volna a
korábbi neutrális jogdogmatikai-esetjogi keretek között. Ez indult bomlásnak az
1960-as évek végén, és a korábban uralkodó processzualista jogkoncepciót egyre
inkább az alapjogi aktivizmust elméletté formáló “morálfilozófiai” jogkoncepció
szorította háttérbe. A jog súlypontja ezzel átkerült az alkotmányos alapjogok
szintjére, és az egyes jogágak szabályozását egyre inkább az alapjogok köré
telepítették át. Ezek azonban az
alapjogok absztraktsága - és az
alapjogok egymással szembenálló iránymutatásai -
folytán szabadabb bírói érveléseket és tetszőlegesebb jogtudományi
alátámasztásokat tettek lehetővé- A családi jog. A munkajog, a pénzügyi jog, a
büntetőjog, az eljárási jogok mindinkább mint “derivált” alkotmányjogi ágazatok
kezdtek megjelenni, és ezekben az átfogó ideológiai-politikai érvelések jutottak
uralomra a korábbi neutrális-jogdogmatikai nézőponttal
szemben.
De nemcsak az átfogó jogkoncepció szintjén ment végbe
radikális eltolódás az Egyesült Államokban, hanem az egyetemi oktatógárdák is
alapvetően átalakultak. Az óriásivá
duzzadó amerikai egyetemi képzés a korábbi oktató gárda többszörösét követelte
meg az 1960-as évektől, és az utánpótlás egyre inkább a politikailag egymással
szembenálló jogászközösségekből érkezett. A fekete mozgalmi aktivista, a
radikális feminista, a homoszexuális-leszbikus mozgalmak jogásza stb. éppúgy a
jogi kari oktató gárdák tagjaivá vált, mint a társadalmilag-politikailag
heterogén jogászság többi részéből érkezők. Sőt azt lehet mondani, hogy épp a
jogi karok oktatógárdái töltötték be a katalizátor szerepet az egyes társadalmi
csoportok emberjogi-politikai mozgalmának szervezésében. A jogi kari oktatás -
az egyes jogi karokon eltérő fokban - bizonyos mértékben a jogi mozgalmak és a
politikai nevelés fő csatornájává vált ekkor az Egyesült
Államokban.
Ezt egészítette ki az egyes jogterületek fogalmi
anyagának mozgalmi jogászi szempontú átalakítása. Például a családi jog fogalmi
átértelmezése, új fogalmak alkotása a radikális feministák egyetemi jogászai
által, vagy más szempontból ugyanezt végezték el a homoszexuális-leszbikus
mozgalmak jogászai is. Egy sor jogterületet a fekte aktivisták mozgalmi
jogászai, a munkajog fogalmainak átalakítását a baloldali-marxista “crit”-ek
végeztek el, és szinte minden jogágban ideológiailag-politikailag versengő
fogalmi anyag alakult ki. A jogi karokon tanuló diákok nagy része pedig a
származásénak, családi szocializációjának megfelelő mozgalmi jogi fogalomtárat
választhatta karokon egymással versengő politikai csoportosulások
kínálatából.
Összegezve ezt a pontot azt lehet mondani, hogy a jogi
oktatás a neutrális jogdogmatikai-esetjogi képzés helyett átcsúszott az
egymással szembenálló mozgalmi jogászat fogalomtárainak átadására az egyre
bővülő jogászutánpótlás nevelésében.
5. Ezeket a
folyamatokat egészítette ki - illetve tette maga is ezt lehetővé - a
társadalmi-politikai harcmodor megváltozása az 1960-as évek elejétől az Egyesült
Államokban. A kongresszusi és a tagállami törvényhozások felé irányuló politikai
szerveződések fokozatosan irányt váltottak ekkor, és a Warren-bíróság
társadalmat átszabni igyekvő ítélkezésének ösztönzését felvéve a politikai
mozgalmak egyre inkább a bírósági tárgyalótermek felé kezdték meg kiépíteni
szervezetüket, a jogi részlegeket létrehozva. A legfőbb bíróság mellett ugyanis
a ’60-as évek demokrata kormányzatai az összes szövetségi bíróságon olyan
bírákat igyekeztek kinevezni, akik fogékonyságot tanúsítottak az alapjogi
forradalom iránt, és az egyszerű joganyag helyett maguk is közvetlenül az
alkotmányos alapjogokra építették ítéleteiket, és hajlandók voltak engedni a
mozgalmi jogászok egyre szélesebb alapjogi definícióinak. Pl. a tulajdon
fogalmába belefogták a munkaszerződés esetében a jövőben esedékes béreket is, és
így a munkajogi perek nagy része - a tulajdon alkotmányi védelmére támaszodva -
mint alkotmányos per is lefolyhatott, ha egy dolgozót elbocsátottak a
munkahelyéről. De volt olyan érvelés is, amely szerint a munkás egyetlen
tulajdona a munkaereje, és így ha munkanélkülivé válik egy elbocsátás miatt,
akkor az a tulajdonától megfosztást jelent, tehát az eleve alkotmányos
alapjogának a megsértését jelenti.
A mozgalmi jogászat terjedése pedig arra ösztönözte a ’60-as évek
demokrata elnöki adminisztrációit, hogy egyre inkább a korábbi mozgalmi jogászi
múlt alapján válasszák a szövetségi bírákat, melynek ellenhatásaként aztán a
republikánus elnöki adminisztrációk, a ’70-es években a hangsúlyozottan
konzervatív politikai irányba húzó egyetemi jogászokból igyekeztek feltölteni a
bírói helyeket. Így az egyetemi
mozgalmi jogászképzés, majd a harcos mozgalmi ügyvédkedés után az ilyen
tapasztalatokkal rendelkezőkkel - illetve politikai ellenfeleikkel – töltődött
fel a szövetségi bírói kar. (A tagállami bíróságoknál is voltak ebbe az irányba
eltolódások, de igazán a szövetségi szinten ment végbe ez a változás annak
megfelelően, hogy a szövetségi alkotmány alapjogi rendelkezéseire alapult az
“alapjogi forradalom”.
Kezdetben csak néhány nagy szervezet tevékenykedett a
mozgalmi jogász vonalon. Így az ACLU, az Amerikai Polgári Szabadságok
Szövetségének létrejötte jelentette a kezdetet, de ahogy terjedt az alapjogi
bíráskodás a mindennapi ítélkezésben az 1960-as évektől, egyre inkább újabb és
újabb társadalmi csoportok és politikai szervezetek mentek el abba az irányba,
hogy jogi részleget is kiépítsenek. Így a feministák, a melegek, a feketék, a
hajléktalanok mozgalmi jogász-szervezetei után a legkülönfélébb kisebbségek -
vakok, mozgássérültek, nemzeti kisebbségek stb. - is erre az útra léptek. Az
óriási jogásztúlképzés nyomán pedig a más lehetőséggel amúgy sem rendelkező
végzettek a különböző mozgalmi ügyvédi irodák ezreiben helyezkedtek el, és a
kisebbségek állami finanszírozásából, illetve az alkotmányos perlés
költségvetési összegeiből igyekeztek megélni. A majd egymilliós amerikai
jogászközösség egy nem jelentéktelen hányadát ezek a mozgalmi jogászatra
specializálódott jogészok adják mára.
6. A fenti fejlemények nem mehettek volna végbe, ha az
Egyesült Államok szellemi-kulturális közegében és az ebből kinövő médiavilágban
nem kaptak volna folyamatos támogatást az “alapjogi forradalom” folyamatai. A
mérvadó napilapok, televíziós csatornák - különösen a keleti partvidéken -
mindvégig a legerősebb támogatást adtak az alapjogi mozgalmakban, és a velük
szembenálló “konzervatív” jogászi csoportok diszkreditálását és háttérbe
szorítását erőteljesen segítették. Tulajdonképpen ez a széles és intenzív
médiatámogatás tette lehetővé az egyetemek belső légkörének átalakítását, és a
mozgalmi jogászat megtelepedését az amerikai jogi karokon.
7. A legmélyebb gazdasági-politikai harcokat és
mozgatórugókat tekintve pedig azt kell kiemelni, hogy a banki-pénzügyi tőke
támogatása állt mindvégig az alapjogi forradalom mögött (L. Epp 1998). Már az
első emberjogi szerveződést is a banki-pénzügyi tőke támogatta az 1910-es
évektől, de ezután is az ipari-mezőgazdasági tőkével és ezek konzervatív
társadalmi csoportjaival szembenálló banki-pénzügyi tőke baloldali és liberális
csoportjai adták az alapjogi forradalom gazdasági-politikai gyökerét. A fennálló
állapotokhoz ragaszkodó ipari-mezőgazdasági tőkés csoportokkal és az idehúzó
társadalmi többséggel szemben a változásokban érdekelt banki-pénzügyi tőkés
csoportok - és az általuk
támogatott baloldali-liberális szellemi rétegek - a legkülönfélébb kisebbségek
felkarolásán keresztül igyekeztek teret nyerni. Az alapjogi forradalom ennek
adta meg az “emberjogi” ruházatát.
II.
Az
alapjogok hatása Németországban.
A kiindulópont az alapjogi forradalomhoz éppúgy meg volt
az 1950-es évek közepén Németországban, mint az Egyesült Államokban. Hans
Nipperdey, mint a Szövetségi Munkaügyi Bíróság elnöke 1953-ban olyan ítéletet
harcolt ki e bíróságon, amely egy munkaügyi perben félretolta a vonatkozó
munkajogi törvényi rendelkezéseket, és közvetlenül a német alkotmány egy
cikkelyét vette alapul. Az alkotmányos alapjogok közvetlen hatásának elmélete,
melyet ő dolgozott ki, rendelkezett bizonyos támogatással a német
jogászkörökben, de miután alaposan megvitatták a jogi rendelkezések ennek
következtében végbemenő relativizálódását, és a jogági dogmatikák által
kontrollált jogági kódexek szerepének leértékelődését, a túlnyomó többség
elvetette ezt az utat. A Szövetségi Alkotmánybíróság ezután egy 1958-as
döntésében az alapjogok közvetett hatását mondta ki. Ennek megfelelően a bíráknak ugyan
figyelembe kell venni az egyes törvényi rendlelkezések értelmezésénél a
vonatkozó alkotmányos alapjogokat, de a törvényi rendelkezés tiszta értelme köti
őket, és azt nem tolhatják félre az alapjogokra
hivatkozva.
Ez a közvetett hatás vált bevetté a német bírói
ítélkezésben, de ténylegesen ez is csak alárendelt szerepet tölt be a
felsőbírósági precedensekre, vagy a jogági jogdogmatikai irodalomra támaszkodó
értelmezés mellett. Összehasonlítva az amerikai alapjogi forradalommal, tehát
itt lényegében csak kisebb akcentus-eltolódásokat okozott az alkotmányos
alapjogok bírói ítélkezésbe való belefonódása.
Nézzük meg, hogy milyen körülmények óvták meg itt a
jogrendszer hagyományos szerkezetét az alapjogi forradalomtól.
1. Legfontosabb körülményt az alapjogi forradalom felé
fejlődés megállításában a német bírói kar beágyazódása jelentette a jogági
jogdogmatikákat kezelő egyetemi jogászságba. Különösen a felső és a legfelső
bírói szinteken mutatható ki az egyetemi jogászprofesszori csoportokkal való
személyi összefonódás, de a német bírói kar egészének a jogdogmatikán való
szocializációja is szerepet játszott ebben. Itt ugyanis rögtön az egyetemi
diploma megszerzése után kezdődik a bírói karrier, és ez nem az előzetes ügyvédi
gyakorlathoz kötött, az egyetemeken pedig a jogdogmatikai fogalomtárak átadása
és sulykolása történik meg. Az
ügyvédségtől és a mindennapi gyakorlati élettől való elszigeteltség a bírói
karrier során zártabbá teszi a bírói kart a társadalmi-politikai küzdelmekkel
szemben. Összevetve ezzel az amerikai bírói kart láthatjuk, hogy itt az ügyvédi
rétegből szedik a bírói utánpótlást, illetve az egyetemi jogászok, akik
különösen a felsőbíróságok és a legfelső bírói szint posztjainak várományosai,
szintén párhuzamosan ügyvédi tevékenységet folytatnak. Ez az összefonódott
ügyvédi-bírói réteg pedig egy sor szálon belefonódik a társadalomi-politikai
szerveződésekbe (L. Klausa 1981).
Strukturálisan tehát a német bírói kar
társadalmi-politikai harcoktól való elszigeteltsége, míg az amerikai esetében az
ebbe belefonódás a jellemző. Ez
adta az egyik alapvető körülményt az alapjogi forradalom kibontakozásához az
USA-ban, míg ennek elakadása a németeknél jórészt ezzel magyarázható.
2. Egy másik eltérést jelent a németeknél az amerikaihoz
képest a jogászságuk belső politikai homogenitása. Bár a jogászi közösségek
méretei a németeknél is drámaian megnőttek az utóbbi évtizedekben, és ez a
jogászság tagjainak korábban jellemző felső-közép rétegekből származása helyett
jobban szétterítette a rekrutációt a társadalom alsóbb rétegei felé is, de a
beáramló heterogénebb jogászutánpótlást a fennálló jogi kulturális minták
integrálni tudták. Vagyis a jogászság belső kohéziója, politikai homogenitása a
radikális kibővülés ellenére is többé-kevésbé meg tudott maradni, és a jogászi
utánpótlás eltérő szocializációs és származásbeli különbségei nem feszítették
szét a német jogászságot, nem alakítottak ki markánsan eltérő politikai
táborokat. Mindezek a jogászságon belüli kommunikációk és érintkezések politikai
neutralitását teszik meghatározóvá.
3. Ugyanez a politikai semlegesség figyelhető meg az
egyetemi jogi karok belső működésében is. Az egyetemi jogászok az utóbbi
évtizedekben megnövekedett származásbeli és szocializációs eltérések ellenére
megmaradtak a politikailag semleges jogdogmatikai elemzések keretei között, és
az eltérő politikai mozgalmak ideológiai és szemléletmódbeli különbségei nem
tudtak alternatív jogi fogalmi keretként behatolni a jogi oktatásba. A
jogász utánpótlás itt például nem feminista családjogi, konzervatív családjogi,
baloldali-kritikai családjogi (de ugyanígy a többi jogág is említhető lenne itt)
kínálatából választva szocializálódik jogásszá, hanem az egységesen maradt
jogági dogmatikák alapfogalmain. Ennek következtében a semleges jogászi
utánpótlás maradt a jellemző a radikálisan kibővült német jogászságban az elmúlt
évtizedekben mindvégig, és az Egyesült Államokra jellemző “mozgalmi
jogászharcosok” csak elvétve kerülnek ki az egyetemekről.
4. Fontos eltérést jelent az amerikaiakétól a német
alkotmányjogiasításban a jogdogmatikai kötöttség épségben tartása. Bár az egyes
jogágak jogtudósai között sokszor okoztak és okoznak felzúdulást az
alkotmánybírák dogmatikai újításai egy-egy döntésük kapcsán az egyes jogágak
belső szabályozásait illetően, de fontos különbség ebben az, hogy az
alkotmánybírák legalább megkísérlik maguk jogdogmatikai továbbfejlesztéshez
kötni egy-egy jelentősebb belenyúlásukat a jogágakba. Ez egyrészt mérsékli a
kialakult jogági szabályozástól való eltérés mértékét, másrészt a jogdogmatikai
rendszer párhuzamos továbbfejlesztése révén számon kérhetők maradnak a későbbi
alkotmánybírói döntések. Így a politikai érétkek szerinti tetszőleges döntések
lehetősége korlátozott marad itt, szemben az amerikai alkotmánybíráskodási
gyakorlattal. Az ellentmondásmentes jogdogmatika fenntartása melletti
elkötelezettség a német alkotmánybíráskodást visszatartotta attól, hogy
közvetlenül magára vállalja a társadalmi-politikai feszültségek megoldását, és
az alapjogra támaszkodva maga próbálja meg átszabni a társadalom kialakult
intézményeit.
5. A jogászságon, a bírói karon és az alkotmánybírósági
gyakorlaton belüli viszonyok nem kedveztek annak a stratégiának, ami az
amerikaiaknál a politikai harcok egy részét a törvényhozási küzdelmekből a bírói
tárgyalótermek felé terelte. Míg az Egyesült Államokban erre a stratégiára
különböző országos szintű emberjogi szervezetek jöttek létre, és az összes
politikai csoportosulás igyekezett kiépíteni mozgalmi jogászi részlegeket,
például közérdekű ügyvédi irodák, emberjogi alapítványok stb. formájában, és a
mozgalmi jogászok sok ezres rétege épült ki itt, addig a németeknél ez a
stratégia minimális szinten bontakozott csak ki. Mint ennek pótléka, inkább az
országon túli “emberjogi” európai szervezetek politikai célú felhasználása
említhető itt. Egyes politikai csoportok például az Európai Tanács parlamenti
közgyűlésében igyekeznek kiharcolni olyan emberi jogokra épülő ajánlásokat,
melyeket aztán a belpolitikai harcokban eszközként használnak fel a törvényhozás
meghatározott irányba terelésénél. Vagy ugyanígy az Európai Emberjogi Bírósághoz
beadott keretesek a saját állammal (értsd: a kormánypárti többséggel) szemben
jelentik Európában az emberjogi ideológián keresztüli politikai harc
realizálását. Ezek azonban csak elenyésző szerepet töltenek be a teljes
politikai harci terepet tekintve, és azok túlnyomórészt megmaradnak a parlamenti
küzdelmek köré szerveződve. A bírói pereken keresztüli politikai harc és ennek
mozgalmi jogászi intézményrendszere csökevényes maradt Németországban.
6. Nem kapott nagyobb támogatást Németországban az
alapjogi forradalom a szellemi-média szférából sem. Míg az Egyesült Államokban a
keleti partvidék sajtója, televíziós csatornái a legintenzívebben részt vettek
az 1960-as évektől az alapjogi forradalom kibontakoztatásában és a fennálló
társadalmi intézmények álalakításának támogatásában, addig a politikailag
kiegyensúlyozottabb és közvetlen politizálástól tartózkodóbb német média szféra
nem mutatott erre hajlandóságot. A kis emberjogi mozgalmak esetleg ebbe az
irányba mutató brosúráin túl így ezek a követelések nem tudtak átfogó
közvéleményformáló erővé válni.
7. Mélyebben magyarázza a német média szféra eltérését
az amerikaitól a befolyásos tőkés csoportok eltérő stratégiájának felmutatása.
Itt nem állt fenn az a mély
ellentét a banki-pénzügyi és az ipari-mezőgazdasági tőkés csoportok között, ami
az Egyesült Államokban a polgárháborús állapotok vállalását is ösztönözte az
elmúlt években. Ez az ellentét így megoldást tud találni a többpártrendszer és a
parlamenti küzdelmek keretein belül. Itt egyszerűen nem volt szükség a tőkés
csoportok egymás közötti harcaiban a kisebbségek “emberjogi felfegyverzésére”.
Mint Charles Epp, az “alapjogi forradalom” kiváló elemzője írja, a
banki-pénzügyi körök által létrehozott és hosszú ideig kizárólagosan
finanszírozott ACLU 1910-től kezdte el működését, és aktivistáinak ezután minden
legfelső bírósági döntés kiharcolásában, új emberjogi szervezetek létrehozásában
központi szerepe volt (lásd Epp 1998:34). A németeknél erre a fejleményre nem
került sor.
Összegezve tehát, míg az Egyesült Államokban több
egymást erősítő körülmény az 1950-es évek közepén indulás után alapjogi
forradalommá fejlesztette a bírói ítélkezés alkotmányjogiasítását, addig
Németországban a hasonló kiinduló pont után az ellenkező előjelű körülmények és
ezek összegződő hatása megakasztotta ezt a folyamatot. Ennek révén a német
jogrendbe mint egy új aspektus csak kiegészítő jelleggel kerültek be az
alkotmányos alapjogok. Az Egyesült Államokban ezzel szemben katartikus hatásokat
kiváltva és a jogrendszer belső összetevőit részben összetörve alapjogi
forradalommá fejlődött ez. Ennek utóhatásai az amerikai jogrendszerben ma is egy
sor területen kitapinthatók, noha az 1970-es évek közepétől nagy erőfeszítések
és ennek nyomán ellentendenciák indultak be az “alapjogi forradalom” által
létrehozott roncsolások helyreállítására.
Az alkotmányos alapjogok csak abban a formában képesek
harmonikusan beilleszkedni a jog rétegei közé, ha hatásuk - és a rájuk épített
alkotmánybíráskodás - a törvényhozás felé irányul, és nem közvetlenül a bírói
ítélkezés felé. A német és az amerikai jogfejlődés összevetése tanulságos ebben
a tekintetben is.
Irodalom
Alexy,
R. (1985): Theorie der Grundrechte. Baden-Baden: Nomos
Dreier,
R. (1988): Konstitutionalismus versus Legalismus. In: Festschrift für W.
Maihofer.
Berlin/New York:
Duncker & Humblott.
Edwards,
Harry T. (1992): The Growing Disjunction Between Legal
Education
and the Legal
Profession. In: Michigan Law Review No. 6.
Epp, Charles R. (1998): The Rights Revolution. Chicago
and London. Chicago
University Press.
Klausa,
Ekkehard (1981): Deutsche und amerikanische Rechtsdenker. Wege zu
einer
Soziologie
der Jurisprudenz. Baden-Baden: Nomos.
Posner, Richard A. (1990): The Problems of
Jurisprudence. Harvard University Press.
Scheingold, Stuart (1998): The Struggle to Politicize
Legal Practice: A Case Study of
Lawyering. Political Commitments and Professional Responsibilities. New
York.
Oxford University Press. 1998
118-150 p.
Tushnet,
Mark (1991): Critical Legal Studies: a political history. The Yale Law
Journal.
1991. 1515-1544.
p.