A tanulmányban a
természetjogi eszme utóbbi évtizedekben feltűnő térhódításával szeretnék első
sorban foglalkozni, és ezt a társadalmi folyamatok pozitíválódása, azaz emberi
reflexióktól és döntésektől függővé válása fényében igyekszem megvizsgálni.
Ebből a szempontból érdemesnek tűnik a természetjogi eszme kialakulását és
változásait röviden áttekinteni. Ezt a már megjelent összegzések kivonatolásával
igyekszem elvégezni, így első sorban Coing (1996: 13-41); Strauss (1999);
Kaufmann (1999:25-143); és Moór Gyula (1994:80-154) összegzései alapján. A
kivonatolásnál döntően a természetjogi eszme társadalmi pozitíválódással
szembenálló jellemzőit igyekszem kidomborítani, így ez semmiképpen nem jelent
egy lerövidített eszmetörténetet ezen a téren.
1. A természetjogi eszme
fejlődésének vázlata
Ezt fogalmazták meg
tudatosan a szofisták. Ez alapjaiban kérdőjelezte meg a görögök gondolkodását a
társadalomról és a jogról. Hippiász és Antiphon azt mondták, hogy „igaznak lenni
annyit tesz, hogy nem szegjük meg az érvényes jogot. Ez az érvényes jog azonban
nem hordoz magában semmilyen lényegi jót vagy maradandót, ennek megfelelően
változó felfogások léteznek arról, hogy mi a jogos. A törvények nem szent
rendelkezések, hanem bizonyos célokat és érdekeket szolgálnak. Kritiász azt
mondta, hogy az emberek azért találták ki az istenhitet, hogy ezzel megfigyelés
alá helyezzék azt is, amit nem látnak.
A jogi normák változásából
és a különböző társadalmakban lévő eltérő normák létéből a szofisták a teljes
tetszőlegességet vonták le, kivéve azokat a szabályokat, melyek természeti
parancsokból erednek. Antiphon így ír: „Hiszen a törvényi parancsok önkényen
alapulnak, a természet parancsai azonban a szükségszerűségen. A törvényi
szabályok egyezményesek, nem maguktól fejlődtek ki, a természeti szabályok
viszont a fejlődés és nem a egyezmények szülöttei. Aki tehát megszegi a törvényi
szabályokat, mentes marad a szégyentől és a büntetéstől, ha nem szereznek
tudomást róla; aki azonban veleszületett természeti törvényeken kísérel meg
erején felül erőszakot elkövetni, még akkor is kárt szenved, ha tette minden
ember előtt rejtve marad, s viszont akkor sem lesz kára nagyobb, ha tettét
mindenki ismeri” (idézi Coing 1996:16). Vagyis Antiphon a természeti
törvényekhez kötöttséget mondja ki, és ezzel szemben a városi törvények
megsértésére hív fel.
Evolucionáriusan ezt úgy
lehet megfogalmazni, hogy miközben a természeti ösztönirányítottságból
kiemelkedő emberi közösségekben hosszú-hosszú ideig a tompa
szokásnorma-követés adta a rendet,
illetve később ezeknek nem vitatható isteni parancsként alátámasztása jött
létre, addig a görög városállami demokrácia közösségeinél már az önmaguk által
alkotott normák léptek be a mindenkori áthagyományozódó szokásrend mellé. Ezzel
a közösség egészének reakciói a környezet változásaira, a közösség belső
összetevőinek eltolódásaira adekvátabbak lehettek, és nem csak a múlt feltételei
között kialakult normák útján reagálhattak az új feltételek között. A szofisták
ezzel szemben az új normarend tetszőlegességét emelték a középpontba, és a
természeti ösztönökből eredő parancsokat tekintették
irányadónak.
A szofisták ellen fellépő
Szókratész a természeti ösztönök helyett az emberi lélek belső parancsaiként
értelmezte át az örök jogot, és bár ő is elválasztotta ettől az egyes államokban
létrehozott ember alkotta törvényeket, ezekben az igazságosság megjelenését
látta, még ha el is ismerte a hibás törvények lehetőségét.
Ez alapján jutott el Arisztotelész a jog két
alkotó részének elkülönítéséhez. Vannak dolgok - mondja - amelyek a természettől fogva
igazságosak, és erről egyetlen törvényhozó nem rendelkezhet másként, míg más
szabályok csak egy pozitív rendelkezésen nyugszanak. A polisz joga két részre bomlik, a
természetire és a törvényire. A természeti jog az, amely mindenhol érvénnyel
bír, a törvényi jog az, aminek a tartalma eredetileg közömbös volt, de egyszer a
törvény jogként kinyilvánította.
Míg a szofistáknál a
természetnek megfelelő főként az ember lelki-fizikai természetének megfelelőt
jelentette (vagyis a biológia-pszichikai alkatából fakadó természeti
parancsokat) addig a sztoikusoknál -
Szókratész, Platon és Arisztotelész elemzésein átalakulva - egyre inkább a természeti ésszerűség
parancsaivá válnak ezek. A természetjog náluk az átfogó ésszerűség joga. Ciceró
megfogalmazásában: „Az igaz törvény nem más, mint a helyes ésszerűség, amely
összhangban van a természettel…..Ezen törvény eltörlése isteni törvények elleni
vétek, és lerontásukat nem lehet eltűrni, továbbá nem lehet őket teljesen
hatályon kívül helyezni sem, és sem a szenátus, sem a nép nem oldhatja fel ezen
törvényi kötelezettségeket….Ilyen törvény nem lehet más Rómában és más Athénban,
nem más most és később, az összes népet minden időben, örökre és változatlanul
köti ez az egy törvény…”
A középkorban a keresztény
gondolati rendszerekbe két eltérő verzióban épült be a természetjog eszméje,
Aquinói Tamás és Ágoston feldolgozásában. Aquinói Tamás Arisztotelészre nyúlt
vissza a lex aeterna (az örök törvény) gondolatával. Ahogy az ideák általában
is, a lex aeterna és az isteni törvény ésszerűségből keletkezik. Ha az ember
képes felfogni a Lex aeterna-t, akkor mint Lex naturalis (természeti törvény)
tudatosul az. Az ember a Lex naturalis felismerése és alapelveinek mindig az
adott körülményekre való alkalmazásával alakítja meg a pozitív jogrendet. Vagyis itt az isteni alapú természetjog
csak általános szintű, jogelvi szintű szabályozást ad, és konkretizálni mindig
az embernek kell. Vagyis a "felsőjog" itt nem teljes jog. Mintegy a jog egyik,
nem teljes rétege. Másrészt van a természetjognak egy sor olyan szabálya, amely
közömbös az általános szintű természetjog szempontjából. Ám ami ellene mond az
általános szintű természetjognak, az semmis.
Ágoston Civitas Dei műve 410
után keletkezett, amikor a gótok feldúlták és elfoglalták Rómát, óriási
megrázkódtatást okozva ezzel a szellemi gondolkodás terén is. A vád az volt,
hogy a keresztények az okai ennek, mert szétzilálták a régi római istenek
kultuszát. Ezzel szemben állította Ágoston, hogy az erőszakkal létrejött Róma,
melyet erőszakkal pusztítottak el, nem igazi birodalom volt. Az igazi állam nem
más, mint az Isten állama, a Civitas Dei. Vagyis az igaz hívek, az Isten
kegyelméből kiválasztottak közössége, a túlvilág fényében a civitas coelestis
(égi birodalom), mennyei Jeruzsálem; a földi élet zarándokútján pedig a civitas
dei terenna (Isten földi birodalma) a keret. Vele szemben az elátkozottak
közössége áll: a civitas diaboli (az ördög birodalma). Amíg tart a földi élet, a
két közösségnek együtt kell léteznie: ez a Civitas permixta (kevert birodalom),
és ez nem más, mint az állam. Az államot is Isten, a történelmen is uralkodó
Isten hívta létre (…). De ezen állam joga és békéje földi eredetű, nem a civitas
coelestisben uralkodó isteni béke, isteni igazságosság igazi tükörképe. Vagyis a
földi törvényektől Ágoston nyomán jobban elválasztják az isteni jogot, és nincs
is törekvés arra, hogy a földi jogot az isteni jog felé közelítsék, a földi
jogot az isteni jog fényében kritizálják és követeljék közelítését. Egyszerűen
elvetik, megvetik azt, noha szükségesnek fogják fel a nem isteni jogon alapuló
földi államot és jogot is. Luther és Kálvin tanai is ezt tükrözték vissza ezután
(lásd Coing 1996:28-33).
Hugo Grotius - az újkori
természetjog megalakítója - az
ember alaptulajdonságának a nyugodt, rendezett életre törekvést tekinti, és a
nyugodt együttműködésre való törekvést a vele egyívásúakkal, más emberekkel. Az
ember nem az ösztönei által, hanem az érzékin túl az értelem által irányított.
Ebből vonja le Grotius, hogy a legfőbb jogi elv, amiből az összes többi ered a
pacta sund servanda, a "szerződéseket meg kell
tartani"-elv.
Thomas
Hobbes tézise szerint ezzel szemben az ember egoista. Ezen felül felteszi, hogy
valamikor eredeti állapotban éltek az emberek, ahol korlátlan szabadság
uralkodott. Így az egoista alkatú ember az eredeti állapot korlátlan
szabadságában a mindenki háborúja mindenki ellen állapotokat hozott létre. Ennek
megszüntetésére kötötték meg a társadalmi szerződést. A jog így a félelem
terméke, és a szabadságkorlátozás terméke. Ez az elemzés hasonló ahhoz, amit
korábban Lucretius "A természetről" c. művében kifejtett: "Lucretius szerint
kezdetben az emberek mindenféle társadalmi kötelék vagy bármiféle
konvencionalizmuson alapuló kényszer nélkül az erdőkben barangoltak. Gyengeségük
és a vadállatok miatt rájuk leselkedő veszélyek késztették őket önmaguk védelme
és biztonságából származó gyönyör kedvéért, hogy egyesüljenek. Miután
társadalmat alapítottak, a korábbi kegyetlen élet helyébe a kedvesség és a hűség
szokása lépett" (Strauss 1999:82).
Samuel Pufendorf a következő jelentős természetjogi gondolkodó, akinek fő tette, hogy a Hobbes óta domináló egyoldalú matematikai-okozati gondolkodást korrigálta, és kettéválasztotta a világot fizikai entitásokra és morális entitásokra, és a kauzalitás érvényét csak a fizikaira ismerte el. A természetjogot teljesen elválasztotta az isteni parancsoktól és az istennel szembeni kötelezettségektől, és azt mondta, hogy az isteni kötelezettségek a vallás dolgai, ezzel szemben az ember saját magával szembeni kötelezettségei a morál területét jelentik, míg a közösséggel szembeni kötelezettségei esnek a jog területére. Christian Thomasius tovább ment a vallás, a morál és a jog elválasztásában ezen az alapon, és az etika, a politika és a jog elválasztása középponti nála.
A felvilágosodás
képviselőinek társadalomképét az határozta meg, hogy az önmagukban létező
emberekből indultak ki, és egy természeti állapotot tettek fel - volt aki
történeti hipotézisként, de általában ilyen állítás nélkül - és ekkor csak természetjog volt; uralom
nem létezetett és minden ember szabad volt és egyenlő. Viszont ebből a
természetjogból hiányoztak a szankciók, és emiatt bizonytalanság uralkodott. Így
az emberek összefogtak és egy szerződés, a társadalmi szerződés révén
megalapították és megszervezték az államot. Ezzel a szerződéssel a "természeti
állapot" átalakult "polgári állapottá". Ezzel az ember polgár lett, és a
természetes jog helyére a "polgár" joga lépett.
A társadalmi szerződés két
verziója jött létre: Thomas Hobbes az alávetettség szerződéseként fogta fel a
társadalmi szerződést, mellyel az uralkodó abszolút hatalma jött létre. Az
emberek önmaguk mondtak le szabadságukról az abszolút uralkodó javára, hogy
biztonságban éljenek. John Locke ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a
társadalmi szerződésnek az a célja, hogy az ember természetes jogainak,
szabadságainak, tulajdonának és mindenki egyenlőségének biztosítása
megtörténjen, így az állam kötött ezekhez az értékekhez.
Strauss jelzi, hogy "Locke
határozottabban állítja, mint Hobbes, hogy az ember eredetileg természet
állapotban élt, illetve, hogy a természeti állapot nem hipotetikus feltételezés.
Ezen elsősorban azt érti, hogy az emberek közös felsőbbségnek alávetettség
nélkül éltek, vagy élhetnek ma is, a földön. (…) a természeti állapotban élő
emberek, akik a természeti törvény kutatói, tudják, hogy miként orvosolják ezen
állapot kellemetlenségeit, és vessék meg a közboldogság alapjait. De csak azok a
természeti állapotban élő emberek ismerhetik a természeti törvényt, akik már
éltek polgári társadalomban, illetve olyan polgári táradalomban élők, amelyben
megfelelően művelik az értelmet. Ezért a természeti állapotban élő emberekre
inkább az Amerikában letelepedett angol gyarmatosítók elitje a példa, mint a vad
indiánok. Még jobb példa a társadalmuk összeomlása utáni magasan művelt emberek
esete (…) Ily módon teljességgel irrelevánssá válik, hogy a természeti állapot,
melyet olyan állapotként fogunk fel, melyben az emberek, a természeti törvénynek
és nem valamely közös felsőbbségnek vannak alávetve, bármikor valóságos volt-e
vagy sem” Stzrauss 1999:155).
Angliában Hume, Németországban Kant kritizálta a felvilágosodás természetjogi felfogását, mert empirikusan a gyakorlatból, antropológiailag igyekeztek levezetni az ésszerűség követelményeit. Ezzel szemben Kant apriori tisztaságban, a tiszta észben igyekezett azt megalapozni. Ezzel a felvilágosodás korlátozott ésszerűség fogalmával szemben radikalizálta azt. Az ő természetjoga "apriori jogelmélet", és a gyakorlati ész alapelveiből vezethető le. "A szabadság az egyetlen eredeti jog, amely az embert ember mivolta miatt illeti meg. Ebből következik minden egyéb természetes jog. Kant ennek alapján definiálta a jogot mint feltételek összességét, amely feltételek között az egyik ember kénye a másik ember akaratával egyesíthető, mégpedig a szabadság általános törvénye szerint" (Coing 1996:41).
Az újkantiánusokat elemezve
Arthur Kaufmann egy fontos mozzanatra mutat rá Kant, az újkantianizmus és a
természetjog viszonyáról írva. Kant utolsó munkáinak egyikében írta meg "Az
erkölcsök metafizikája" c. munkáját, amelyben maga is egy tartalmi észjogot
vezet le az észből. Miközben a tiszta ész kritikája értelmében semmilyen
tartalmi dolog nem vezethető le az apriori észhasználatból, csak az észhasználat
tiszta formái (Kaufmann 1989:64-65). A Kant által kibontott tartalmi észjog nagy
hatást tett a német jogi életben, és tovább vitték sok-sok országban, mint
nálunk Csatsko, Virozsil, Pauler. Ez az észjogi mozgalom a bírói ítélkezésre is
hatást tett egy idő után, és ez nagy jogbizonytalanságot hozott létre az új
ítélkezési alap nyitottsága miatt. Ez ellen lépett fel először Paul Johann
Anselm von Feuerbach, és a kanti kriticizmus fényében a természetjog tartalmi
nyitottságát vallotta, amit csak az állam tud kitölteni pozitív joggal. Bár
azután - következetlenül - mégis ellenállási jogot ismer el a
bírónál, ha a törvény igazságtalan, teszi hozzá Kaufmann. Anselm von Feuerbach
később igazságügyminiszter is lett, és ezen elméleti alapjától is ösztökélve
fontos kodifikációkat kezdett el. De igazán Stammler és az újkantiánusok léptek
fel Kant következetlensége ellen, és a tartalmi természetjog elvetése ment végbe
náluk. Stammler "helyes jogra" vonatkozó elmélete is csak az apriori jogi formák
elmélete, és nem valami tartalmi észjog. Vagy Moór Gyula megfogalmazásában: „A
helyes jog tehát csak bizonyos tulajdonságú tételes jog, amelyet Stammler
szerencsétlen terminológiája „változó tartalommal bíró természetjognak” nevez
- ami természetesen nonszens, mert
a természetjog, már fogalma szerint változatlan” (Moór 1994:155; a "helyes jog"
elemzéséhez lásd még: Takács 1998).
Az 1900-as évek elejére a
természetjog eszméje végleg eltűnni látszott. Mielőtt tovább mennénk a szűkebb
jogbölcseleti vonalon, érdemes lesz egy átfogóbb társadalmi fejlődési vonalat
végigfutni.
2. A társadalmi folyamatok
pozitiválódása
Az elmúlt évszázadokban felhalmozódó
néprajzi és történettudományi kutatások eredményeként már letisztultan áll
előttünk a természeti körülményekbe beágyazottan élő és onnan különböző
civilizációs formákban kiemelkedő emberi közösség szerveződési mechanizmusa, de
ugyanígy az egyedi ember pszichikai alkatának ezzel együtt változó fejlődése is.
Az ösztönvilágból kifejlődő szokásnorma irányítottságtól az egyre reflexívebb
absztrakt norma és értékirányítottságig ívelő fejlődés a magatartási irányítási
mechanizmusok terén említhető itt elsősorban (lásd Gehlen, 1977; Heller 1978).
De ugyanígy a mágikus varázslattal élő vallási világképeken át a modern
tudományos ismeretszerzésig terjedő fejlődés is ide fogható, vagy a totális
közösségi alávetettségből az individualizálódás folyamatai révén autonómmá váló
egyénekből felépülő társadalmak kifejlődése is felfűzhető erre. A tárgyunk szempontjából különösen
fontos társadalmi vezérlési centrumok (központi állam) kialakulása a komplexebb
közösségek átfogó problémáinak megoldására említhető itt, amely a görög-római
civilizációból kibomló európai fejlődésben az 1700-as évektől egyre inkább
kitáguló és racionális társadalomszervezésre épült át a korábbi katonai és
rendfenntartó szerepből, és a kibomló tudományos ismeretszerzés eredményeire
alapozódó állami apparátust alakított ki, és fokozatosan tudatosan tervezett
magatartási szabályokat kezdett kiadni. E gépezet összekötése a demokratikus
akaratképzéssel, a szabad vélemény-kifejezésre és pártalapításra épülő
többpártrendszerrel csak betetőzte a folyamatos emberi döntéseken,
ismeretszerzéses és ennek társadalmi gyakorlatba visszakapcsolásán nyugvó
önvezérlő társadalmak létrejöttét. A természeti folyamatok fölé emelkedve (bár a
természeti körülmények között élve és az egyes emberben lévő természeti
ösztönirányítottságot csak átformálva, de teljesen meg nem szüntetve) a modern
társadalmak komplex értelmi mechanizmusokra építik fel az egyes tevékenységi
szféráikat. Ezek a társadalmak sokkal intenzívebben veszik igénybe a természeti
környezetet, és ezért sokkal fontosabb minden részlet ismerete és ezek
változásáról az ismeretek. Így az ismeretek adekvátságának állandó
leellenőrzését követeli meg a kialakult fejlettség az egyes szituációkban
cselekvők számára, és a magatartási minták állandó változtatása válik itt
szükségessé a releváns részletek gyors változása miatt (lásd Luhmann 1984; Pokol
1991).
A közösségek radikális
kibővülésével a sokszorosan összetett társadalmak egyes részletei is fontosabbak
a fejlettebb szinteken a mindennapi cselekvésekben. A kibomló individualizáció
után pedig a sok-sokmilliónyi szabad egyéni cselekvés és ezek szétfutó
változásairól való ismeretek is fontosak a megfelelő cselekvési minták számára.
Mindezek révén elégtelenné válnak a spontán szokásnormák változtatási
mechanizmusain nyugvó korrekciók a közösségekben levő magatartási szabályok
szintjén, és a komplexé váló illetve természet fölé emelkedő társadalmakban
spontán módon kialakulnak a társadalmat vezérlő politikai centrumok tudatos
normaalkotási gépezetei. Az európai civilizációt tekintve, ez végbement a római
államfejlődés többszáz éve alatt éppúgy, mint az újkori fejlődésben ismét (lásd
Caenegem 1981).
Az emberi tudás
pozitíválódott a modern tudomány alakjában; a termelést tradicionális
beágyazottságából a piacgazdaság pozitíválta, azaz tette mindenoldalúan adekvát
gazdaságossági döntésektől függővé;
a természeti kisközösségként működő családot a szabad párválasztáson és váláson
nyugvó modern család pozitíválta; az isten kegyelméből uralkodó dinasztikus
állami hatalomgyakorlást a periodikusan visszatérő választásokra alapozás
pozitíválta, és a mindenkori szavazati döntésekre alapozott modern államok
robbanások és forradalmak nélkül tudják megváltoztatni politikai prioritásaikat;
végül a modern jog a változatlan szokásvilágba beágyazottságból - ahol csak a
fűnövésszerű észrevétlenséggel tudott változni generációk között a joganyag
- a tudatos döntésekkel létrehozott
joggá alakult át, ahol a kitágult szakértői apparátusok szisztematikus
ténygyűjtésekre alapozott normaalkotási folyamatai működnek, és ezeknek a
demokratikus akaratképzéssel összekapcsolása révén a társadalom uralkodó
véleményeinek leellenőrzése mellett jön létre a mindenkori új jog. A komplex
társadalmak, amelyek ráadásul napjainkra egyre inkább kontinenseket átívelő
globális világtársadalommá egyesülnek, csak folyamataik mindenoldalú változásra
átépítésével, és e folyamatok tudatos döntési folyamatokká alakításával tudnak
összeroppanás nélkül működni.
A modern társadalmak
mindenoldalú pozitiválódását a szem elé kapva, evolúcionáriusan szükségszerűnek
mondható a naiv ember- és társadalomképen nyugvó újkori természetjogi tanok
gyors eltűnése az 1800-as évek második felére. Az 1900-as évek elején
legtöbbször már csak mint meghaladott jogtörténeti emlék merült fel a
jogfilozófiai értekezésekben ez az eszme. Ha Kant - mint láttuk, saját
premisszái ellenében - az 1700-as évek végén még késztetve érezte magát egy
tartalmi észjog levezetésére, és a szellemi rétegeken túl a bírói jogalkalmazó
szférában is hatott ekkor ez az észjog, akkor a kibomlott állami jogalkotás
légkörében Stammler és Bergbohm nyilvánvalóan szintén a kor légköréből kapott
impulzusokra támaszkodva fedezik fel Kant következetlenségét, és szolgáltatják
ki észjogi korlátok nélkül a jogot az állami jogalkotónak. A magyar Moór Gyula
az 1930-as évek elején már a teljes elutasítás jegyében foglalkozik csak a
természetjogi eszmével (Moór 1994). De ugyanígy az amerikai jogelméletben is már
az 1900-as évek elejére elenyészett minden pátosz az emberi jogok
vonatkozásában, és Holmes, Roscoe Pound és a jogi realisták a legkíméletlenebb
őszinteséggel szóltak az emberi jogi ruhába bujtatott érvelési álcázásról, és az
alattuk megbúvó érdek- és politikai motivációkról (lásd Posner 1990; Grey 1996).
Mindez tehát a társadalmi folyamatok végbement pozitiválódására való evidens
válaszként fogható fel.
Ez a pozitiválódás nem állt
meg az elmúlt évtizedekben sem, sőt soha nem látott gyorsasággal és tágulással
megragadott minden társadalmi jelenséget a technikai és társadalmi fejlődés
menetében. Ennek ellenére a második világháború után úgy tűnt, hogy a jog
területén mintha egy visszafordulás történt volna, és John Locke veretes szavai
az emberi természetben rejlő jogokról, Hobbes eszméje a természeti állapotban
élő és szerződéssel társdalomba egyesülő emberekről ismét hatást tud kiváltani.
A természetjog örök visszatéréséről írtak a második világháború után, és ma is
akad szép számban egyetemi jogász, aki úgy érvel, hogy „ő értékelkötelezett, és
ezért evidensnek tartja a jog természetjogra alapozását”. Próbáljuk meg
elfogulatlanul elemezni, hogy mi okozta az elmúlt évtizedekben az „emberi jogok”
eszméjének funkció-növekedését, és mennyiben lehet ma valóban természetjogról
beszélni a modern jogrendszerekben.
3. Az emberi jogok mai
szociológia funkciója
A „természetjog” és az
emberrel együtt született emberi jogok feltevése anakronizmus a modern
társadalom- és történettudományok ember- és társadalomképe hátteréből szemlélve,
ennek ellenére ismét hatást tudott kiváltani ez az eszme az elmúlt évtizedekben.
Ha megnézzük, hogy melyek voltak azok a társadalmi-politikai szituációk,
amelyben ez a hatás újjáéledt, közelebb kerülhetünk a jelenség
megértéséhez.
Az újjáéledés központi
szituációját az elméleti jogi gondolkodástól lehető legtávolabb találhatjuk meg.
E szituáció összetevőit jelentette Németország és szövetségeseinek katonai
legyőzése a második világháborúban; az amerikai katonai és igazságszolgáltatási
gépezet dominanciája a győztesek között; és végül a legyőzött országok,
elsősorban Németország katonai, állami és jogszolgáltatási vezetőinek
felelősségre vonása. Nemzetközi szerződések megsértésével vagy belső törvények
áthágásával alig néhány, háborúért felelős vezetőt lehetett volna felelősségre
vonni, ám a háború szörnyűségeiért átfogóbb felelősségre vonást sürgető
társadalmi csoportok nyomására szélesebb jogi alap vált szükségessé. És ezt
elégítette ki az egyes államok felett álló íratlan természetjog eszméjének
reaktiválása a felelősségre vonást levezető amerikai igazságügyi tisztviselők és
egyes jogpolitikus csoportok által. Otthon, Amerikában ennek egyik ága volt a
jogi realisták eszméinek gyors visszaszorítása, amely pedig a domináns
jogfelfogást jelentette ekkor már több év óta, de a valamikori ünnepelt főbíró,
Holmes nézeteinek Hitleréhez hasonlítása is ide fűzhető fel (Duxbury 1991).
Németországban a „törvényes jogtalanság” természetjogi eszméjének felhasználása
a nürnbergi perek során ennek jelentette a másik ágát. Ekkor fellépni a természetjog
újjáélesztéséért nem elméleti tett volt, hanem a politikai-ideológiai szükség
által indukált reakció (lásd Karácsony András kitűnő elemzését ehhez: Karácsony
2000:30-33).
Gustav Radbruch
„formulájának” sorsa kitűnően mutatja ezt a jelleget. A nürnbergi perek
előkészítésének légkörében, ezek előkészítése idején 1946-ban alapjában nem tett
mást, mint a skolasztikus természetjog által régen kidolgozott formulát
ismételte meg a törvényes joggal szembe szállás kötelességére, és szinte egész
életművét háttérbe szorító hatással a nagy jogász hírnevét biztosította magának
egyes jogpolitikus csoportok és szellemi táborok előtt. Egy magyar nyelven
1977-ben kiadott megfogalmazása erről így szól: „…a pozitív írott jog szabályban
rögzített és a hatalomtól biztosított jog akkor is elsőbbséget élvezne, ha
tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen, kivéve, ha a tételes törvénynek az
igazságossággal való ellentéte oly elviselhetetlen mértékűvé válnék, hogy a
törvénynek mint az igazságosság „helytelen jogának” meg kellene hátrálnia”
(Radbruch 1977: 136). Tizenöt évvel
korábban – 1931-ben - Moór Gyula
így fogalmazta meg ezt az alapgondolatot: „A skolasztikus természetjogi felfogás
(…) megkülönböztetést tett a „kiáltóan erkölcstelen” és a „pusztán igazságtalan”
hatalmi parancsok között (…) A „kiáltóan erkölcstelen” nem jog (…) ellenben a
„pusztán igazságtalan”-nak eleget kell tenni a jogrend és a jogbiztonság
érdekében (Moór 1994:91). Radbruch a formulája alapján „nem-jog”-nak minősített
nemzeti szocialista jog alkalmazása miatt a bírák utólagos büntetőjogi
felelősségre vonásának helyessége mellett szállt síkra, tekintet nélkül arra,
hogy a bírák a nem-követéssel életüket kockáztatták volna, „…mert a bírói
ethosznak minden áron - élete árán
is - az igazságosságra kell
törekednie” (Radbruch 1977:138).
Érdemes ezt a nézetet Helmut
Coing-nak szintén ebben az időben (1947-ben) kifejtett álláspontjával
ütköztetni. Ő úgy látja, hogy a természetjog ténylegesen erkölcsi parancsokat
nevez át jogi parancsokká, ami ugyan nem helyeselhető, de mint erkölcsi
parancsok fontosak. Ám erkölcsi parancsok nem követelése esetén nem lehet
büntetőjogi szankciókkal élni: „… a természetjog erkölcsileg megalapozott és
megvalósítása az erkölcsi törvény parancsa. Ennek - minden veszély ellenére
való - megvalósítása igen nagy megbecsülést
érdemel. Be nem tartása egyes esetekben erkölcsi foltot ejthet az egyénen, de
nem alapozódhat rá büntetőjogi felelősségre vonás pozitív jogi értelemben (Coing
1996:191). Ezt a gondolatot Coing eredetileg 1947-ben írta le, szinte egy időben
a „radbruchi formulával”, de soha nem vált híressé utóhatásában egy „coingi
formulaként”. A politikai-ideológiai
szükségletet Radbruch fejezte ki ekkor.
Németországban hamar
lecsengett a természetjogi újjászületés kísérlete, és a nürnbergi per inkább a
háború utolsó aktusaként, mintsem igazi jogszolgáltatási aktusként ülepedett le
a közvéleményben és a német jogi életben. Az amerikai nyomásra létrehozott német
alkotmánybíráskodás is - az 1950-es években hozott néhány első ítélet után -
szikárabb jogi, jogdogmatikai érveléssel működött, és nem használta rendszerint
az emberi jogi és a természetjogi ideológia érveléseit. Ezzel szemben az
Egyesült Államokon belüli jogi fejleményekben fontosabb szerep jutott az
„emberrel együtt született” emberi jogi eszme
reaktiválásának.
Blackstone hatására az
1800-as évek végéig a jogi gondolkodók többsége Amerikában úgy fogta fel a bírói
precedensjogot, mint az íratlan természetjogi normák felszínre hozását, és e
joganyag mellett a törvényi jog elenyésző volt még ekkor. A század végére
felerősödő törvényhozás bővülő joganyaga és a jogelméleti reflexiók elmélyülése
háttérbe szorította Európa után itt is a természetjogi eszmét. A „progresszív”
jogelmélet majd örököse a „New Deal” politikai programja az aktív állami
törvényhozás útján létrehozott jog mellett szállt síkra, az őket követő jogi
realisták pedig a szabad bírói döntéssel létrehozott jogot és a bírói döntések
társadalomtudományi-statisztikai ismeretekre alapozását támogatták. E mellett
fontos fejlemény volt az 1900-as évek elején, hogy nemcsak az emberi jogi eszme
szorult vissza az Egyesült Államokban, de az alkotmányba foglalt jogokra
támaszkodó bíráskodás eszméje is. A progresszív törvényhozást alkotmányellenessé
nyilvánító hírhedt „Lochner-ítélet” 1905-ben, mint az aktivista bírói visszaélés
szimbóluma határozta meg évtizedekre az amerikai jogászi és szellemi körök
hozzáállását a törvényhozás feletti alkotmányos alapjogokhoz (Duxbury
1991).
Ez a helyzet változott meg
gyökeresen az 1950-es évek közepétől az amerikai jogéletben. Ha e helyzet
létrehozó okai után kutatunk, akkor jelezni kell, hogy az 1930-as évektől
meginduló európai értelmiségi emigráció az 1950-es évek végére fokozatosan új
domináns csoportot hozott létre az amerikai egyetemi-szellemi szférában és a
fokozatosan kibomló és önálló politikai hatalommá váló tömegkommunikációs
szektorban is. Ez a változás új
küzdelmi területeket nyitott meg az amerikai belpolitikában a gazdasági-tőkés
csoportok között folyó politikai harcok számára, és a pénzügyi-kereskedelmi
tőkés csoportok pozícióit növelte ez a változás az ipari-mezőgazdasági csoportok
rovására. Az utóbbiak masszív törvényhozásbeli túlsúlyával szemben bukkant fel
az 1950-es évektől mindinkább a bírói hatalmon keresztüli térnyerés lehetősége,
melynek előfeltételét a Roosevelt elnök által korábban végrehajtott bírói
személyi állomány-csere hozta létre. A szövetségi és tagállami törvényhozások
„reménytelen” konzervatív többségével szemben a pénzügyi-kereskedelmi
tőkéscsoportok által kívánatosnak tekintett radikális társadalmi változások felé
nyitottabb szövetségi bírói kar léte teremtette meg az emberi jogi eszme
reaktiválását az 1950-es évek végétől (lásd Epp 1998; Duxbury 1991). Az
alkotmányos alapjogokra épített és a törvényhozási akarattal szembefutó változás
stratégiája az 1960-as években a csúcspontját érte el, és a gyakorlati jogi élet
változásain túl (pl. a mozgalmi jogászság és az alkotmányjogi perek tömegessé
válásának létrejötte) az elméleti jogi gondolkodásban is változásokat hozott.
John Rawls igazságossági elmélete Hobbes és Locke eredeti természeti állapot
felfogásának és a társadalmi szerződés eszme újraformálásával a korábbi
naivitásokat eltüntetve igyekezett tudományosan elfogadhatóvá tenni az
univerzális „örökjogi” elvek eszméjét. Ronald Dworkin már az „alapjogi
forradalom” apályának idején igyekezett jogelméletileg megalapozni a
morálfilozófiai érveken nyugvó és törvényhozás felett álló alapjogi bíráskodást
(Dworkin 1977). E kísérletek problematikusságára már - a máskülönben politikai
céljaikkal szimpatizáló - Jürgen
Habermas rámutatott (Habermas 1992:88-90). Most csak e kísérlet
politikai-ideológiai harcok által indukáltságát szeretném kiemelni. A
természetjognak ezen újjáélesztése számára nem az elméleti sík a fontos. Rawls,
Dworkin és irányzatuk többi szerzőinek munkái ugyan elháríthatják a
természetjogi eszméből a nyilvánvaló anakronizmusokat, és ezzel az elméleti
viták síkján el tudják hárítani e nézetek gyors elvetését. Ám a mindennapi
alkotmányjogi perek ezreinek résztvevői és az átlagemberek milliói perlési
megfontolásaiknál éppolyan naivan állnak az „emberrel együtt született” emberi
jogok eszméjéhez, mint az többszáz évvel állt Hobbes és Locke fejében állt. Nem
az elméleti megalapozás, hanem a mindennapi ideológia-politikai szükséglet és az
ezek mögött álló hatalmas pénzügyi és szellemi erők biztosítják az emberjogi
ideológia hatását. (Lásd ehhez Charles Epp elemzését az amerikai alapjogi
mozgalmak - ACLU stb. - létrejöttéről, és ebben a
bankár-pénzügyi körök finanszírozási hátterét: Epp 198:21-27; ugyanígy a "cause
lawyering", a "jó ügy jogászainak" szerveződése kapcsán a mozgalmi jogászság
kiépüléséhez: Sarat/Scheingold 1998).
Az emberi jogi eszme politikai
szükségletekre felhasználásának új területét jelenti az 1990-es évektől
kialakuló új európai politikai erőtér is. Ez az eszme már szerepet kapott
bizonyos fokig az egypárti államrendszerek megbuktatásában is itt
Közép-Kelet-Európában az 1970-es évektől a Helsinki –egyezmény utóhatásaként,
noha ezek bukását első sorban a gazdasági hatékonytalanságuk és a nyugati
banktőkés csoportok által ezt kihasználó pénzügyi-gazdasági nyomás alá helyezés
okozta. Az új európai politikai erőtérben aztán az 1990-es évektől a
közép-kelet-európai demokráciák összeurópai integrációját ellenőrző Európa
Tanácsi kontrolljában középponti szerepet kapott az emberi jogi dimenzió. Ez a
szerv az európai emberjogi egyezményen alapul már 1949 óta, de a nyugat-európai
országok viszonylatában működve különösebb jelentőséget nem kapott hosszú ideig,
épp a világháború utáni természetjogi újjáéledés gyors lehanyatlása miatt. Ezzel
szemben az 1990-es évek elejétől az új közép-kelet-európai demokráciák felett
kiterjedt ellenőrző szerephez jutott, és ezek belső törvényhozásbeli küzdelmeit
a legintenzívebben befolyásolják a strassbourgi Európa Tanács fórumait
felhasználó, emberjogi ideológia érveivel küzdő politikai csoportok. Az új közép-európai térség összeurópai
kontrollja így nagy mértékben természetjogi-észjogi érvelések bázisára épült, és
ez a gyakorlati-politikai dimenzió tartja folyamatosan kiemelt szinten az elmúlt
években e régióban a természetjogi eszmét. Ezt csak kiegészíti, hogy az új
közép-kelet-európai demokráciákban a nyugatiakhoz képest sokkal erőteljesebb
alkotmánybírósági kontroll épült ki a törvényhozás és az empirikus politikai
akaratképzés felett, mint az a nyugati-európai országokban valaha is lehetséges
volt.
Ezek azok a főbb
politikai-ideológiai meghatározók, melyek a már kimúlt természetjogi eszmét
ismét életre galvanizálták, és néhány katolikus természetjogászon és más
morálfilozófuson túl jóval szélesebb és erősebb hatást adtak ennek az eszmének.
Általános társadalomelméleti alapokról szemlélve ezt és a társadalmi folyamatok
mindenoldalú pozitíválódását szem előtt tartva, azonban csak szkeptikusak
lehetünk ennek perspektíváit illetően.
Irodalom
Caenegem. Raoul C. (1980): Das Recht im Mittelalter. In: Fikentscher, W.
(Hg.):
Entstehung und Wandel rechtlichen Traditonen. Alber Verlag. 1980.
München.
609-667.p.
Coing, Helmut (1996): A
jogfilozófia alapjai. Osiris Kiadó. Budapest. (Ford.
Szabó
Béla)
Duxbury,
Neil (1991): The Theory and History of American Law and Politics. In:
Oxford Journal
of Legal Studies. 1991/4. 589-597 p.
Dworkin,
Ronald (1977): Taking Rights Seriously. (Cambridge, Mass. and London,
1977)
Epp, Charles R. (1998): The
Rights Revolution. Chicago and London. Chicago
University Press.
Gehlen, Arnold (1977): Az
ember helye a kozmoszban. Gondolat. Budapest.
Grey, Thomas C. (1996):
Modern American Legal Thought. In:
Stanford Law
Review. 1996.
Habermas,
Jürgen (1992): Faktizitat und Geltung. Beitrage zur Diskurstheorie
des
Rechts und des
demokratischen Rechtsstaats. Suhrkamp. Frankfurt/Main.
Heller
Ágnes (1978): Az ösztönök. Az érzelmek elmélete. Gondolat.
Budapest.
Karácsony András (2000):
Jogfilozófia és társadalomelmélet. Pallas Stúdió.
Budapest.
Kaufmann, Arthur (1989):
Problemgeschichte der Rechtsphilosophie. In:
Kaufmann/Hassemer
(Hg.): Einführung in Rechtsphilosophie und
Rechtstheorie der
Gegenwart. 5. Auflage. C. F. Müller Juristischer Verlag.
Heidelberg 25-139.p.
Luhmann,
Niklas (1984): Soziale Systeme
Frankfurt/Main: Suhrkamp
Moór Gyula (1994):
Jogfilozófia. Püski Kiadó. Budapest.
Pokol
Béla (1991) : A professzionális intézményrendszerek elmélete.
Felsőoktatási
Kutatási Központ
Kiadványa. Budapest.
Posner, Richard A. (1990):
The Problems of Jurisprudence. Harvard University Press.
Radbruch, Gustav (1977):
Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog. (Ford.
Nagy Endre). In. Modern
jogelméleti tanulmányok (szerk. Varga Csaba).
Budapest.129-140.
Sarat, Austin/S. Scheingold
(ed.): Cause Lawyering. Political Commitments and
Professional Responsibilities. New York. Oxford University Press. 1998
118-150
p.
Strauss, Leo (1999):
Természetjog és történeklem, Pallas Stúdió. Budapest.
(Ford. Láncz
András)
Takács Péter (1998): A
helyes jog. In: Szabó M. (szerk.): Jogbölcseleti
előadások. Bíbor Kiadó.
Miskolc. 75-110.p.