Sándor Pál László

Marcus Tullius Cicero összes perbeszédei

(Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezetést írta Nótári Tamás. Szeged, Lectum Kiadó, 2010. 1276 oldal)

A mai magyar könyvpiacon örömteli esemény minden olyan alkalom, amikor az ókortudomány területéről valami igazán piacképes munka kerül a piacra. Nótári Tamás évek óta fáradhatatlanul jelentet meg széles érdeklődésre számot tartó műveket, és biztosak lehetünk benne, hogy legújabb Cicero kötete is népszerű lesz a magyar olvasóközönség számára. Mindenekelőtt elismerés illeti a szerzőt, amiért belevágott egy ilyen léptékű munkába, illetve remek színvonalon ki is vitelezte azt. A könyv tehát elsősorban arra bizonyíték, hogy a téma nem merült még ki, és hogy a legnagyobb klasszikusokkal is lehet újat hozni. Magyar nyelven ilyen teljességben Cicero perbeszédei még nem kerültek kiadásra. Most viszont a teljesség igényével összegyűjtve, egyetlen fordító egységes stílusában vehetjük kézbe őket.

Nótári Tamás neve az utóbbi években már-már összefonódott Ciceróval, aki mindig is érdeklődésének középpontjában állt: fordítások, monográfiák, tanulmányok hosszú sorát jelentette meg a nagy szónokhoz kapcsolódóan. Ennek a folyamatnak, ha nem is betetőzése, de mindenképpen fontos állomása a perbeszédeket összefoglaló kötet.

A szerző e témában íródott korábbi fordításai – amint a könyv bevezetőjében is olvashatjuk –, elsősorban egyetemi hallgatók számára kerültek forgalomba, római jogi és jogi retorikai forrásgyűjtemények gyanánt. Jelen formájában viszont nemcsak egyetemistáknak ajánlható, hanem minden, az ókor iránt érdeklődő igényes olvasó haszonnal és érdeklődéssel forgathatja. Jóllehet Nótári Tamás nem aposztrofálja magát műfordítóként, nyelvi és szakmai felkészültségével kapcsolatban semmilyen kétely nem merülhet fel. Stílusa az előző munkáihoz képest érezhetően kiforrottabb, a nyelvi megformálásra egyre több gondot fordít. Összességében elmondható, hogy a munka gyors elkészülte nem ment a színvonal rovására. A stílusra vonatkozó általános kritikákra reflektálva a szerző maga vállalja fel a bevezetőben, hogy amit olvasunk, az műnyelv. Nem állt szándékában tehát a mai beszélt nyelvhez idomítani Cicero szövegeit: hiszen eredetileg a római hallgatóság számára is távol álltak a hétköznapi beszédmódtól. Hasonlóképp szándékoltan hagyja el a prózaritmust is: a magyarba egyáltalán nem kívánkozik, a megírásra fordítandó időt és energiát aránytalanul megnövelné, és az olvasók közül vajmi kevesen értékelnék. És igaza is van: hogyan is lehetne az „esse videatur” és más jellegzetes szerkezeteket anélkül visszaadni, hogy az érthetőség és a magyarosság rovására ne menne?

A teljes kötet a maga közel 1300 oldalával jóval több, mint puszta fordítás: egyúttal egy kézikönyvet is kap benne az olvasó. Az első ötven oldal Cicero életrajzát foglalja magába. Ez valójában nem más, mint egy kitűnően összefoglalt, tankönyvnek is beillő, de az átlagolvasónak is érdekes történeti háttér az „alulról jött”, tehetséges ember felemelkedéséről; illetve a köztársaság utolsó, viszontagságos időszakáról – egyszóval mindenről, ami a beszédek megértéséhez, és azok légkörébe való beilleszkedéshez szükséges. Az életrajzi adatokat a szerző jórészt Cicero saját műveiből hivatkozva állította össze. Ezt követően a második rész egy-egy bevezetőt tartalmaz külön-külön minden egyes beszédhez. A puszta szövegek és a kapcsolódó jegyzetek mellett ezekre az elemzésekre ugyancsak szükség van a teljes megértéshez. Végezetül, a könyvet egy igen részletes névmutató, és több mint százhatvan oldalnyi jegyzet zárja.

A római prózairodalom felvirágzása, „aranykora” a köztársaság utolsó egy-másfél évszázadában a legnagyobb súlyú bel- és külpolitikai kérdésekben mindig a senatus és a népgyűlés heves vitái során született döntés. A felszólaló politikusok a maguk, illetve az általuk képviselt közösségek nézeteit, kívánságait annál sikeresebben tudták érvényesíteni, minél meggyőzőbben, minél tetszetősebben tudták előterjeszteni. E politikai jelenség hatással volt a politikai szónoklatokon kívül más irodalmi műfajok fejlődésére is, ugyanis az irodalmi életben is a politikai élet vezető személyiségei játszották a vezető szerepet. Vagyis az irodalom fejlődése összefüggött a politikai élet szabadságával – miután a politikai szabadság a császárkorban megszűnt, az irodalmi élet is hanyatlásnak indult.

Cicero, aki politikai pályafutása során elérte a legmagasabb tisztséget, a consuli rangot, méghozzá a törvényileg lehetővé tett legfiatalabb életkorban, negyvenhárom éves korában, nemcsak politikai vitákban vett részt, hanem politikailag többé-kevésbé jelentős perekben ellátta a vád, ill. a védelem képviseletét. E szerepvállalást egyfelől az ügyek politikai súlya indokolta, másfelől az a tény, hogy a törvényszék előtt sikerrel megvédett kliensei elkötelezett politikai híveivé váltak. A perek lefolyását jegyzőkönyvekben dokumentálták, vagyis a beszédek is összefoglaló jelleggel kerültek rögzítésre – sajnos e jegyzőkönyvek nem maradtak ránk. Cicero beszédei közzététele során nagyban támaszkodott felszabadított rabszolgája, Tiro feljegyzéseire, aki – a maitól meglehetősen eltérő – gyorsírással feljegyezte patronusa szavait. A beszédeket a kiadás céljából természetesen némiképp átstilizálták. A megszerkesztettség természetesen nem azt jelenti, hogy (mivel a per során Cicero többször ragadta meg a szót) a kiadott beszédben e részek elkülönítendők, hanem csupán annyit, hogy az elhangzott és a leírt szöveg lényegi tartalmát és formáját tekintve többé-kevésbé azonos, ám bizonyos eltérésekkel kell számolnunk viszont ezek mértéke a perbeszédekben nem érdemi. A kiadást előkészítő szerkesztés során Cicero természetesen módosíthatott a szövegen, olykor azért, hogy a perben érintettek érzékenységét kímélje, azonban e módosítások nem vezettek a beszéd „meghamisításához”. A perbeszédek közzététele elsődlegesen nem politikai motivációból fakadt, illetve egy teljességgel átírt beszéddel a szónok saját szavahihetőségét is nagyban megingatta volna. A művek sokszorosítását üzletemberek – vagyis kiadók – végezték, Cicero munkáinak kiadását nagy részét barátja, Pomponius Atticus vállalta fel.

Ami maguknak a szövegeknek a jelentőségét illeti: természetesen az egyik első dolog, ami Cicerót is a közzétételére indította (túl a nyilvánvaló politikai szándékokon), hogy az utókor számára retorikai exemplumok lehessenek. Manapság, amikor az ékesszólás, a kiművelt, igényes beszéd egyre inkább kiveszőben van, kiváltképpen aktualitása van a régi nagy klasszikusok felelevenítésének és minél szélesebb körű bemutatásának. Saját tapasztalataimból is tudom, hogy akár egy jogtudományi egyetemen is elenyésző idő jut a retorikai szintű stúdiumokra. Pedig hát egy nyelvnek három szintje van: a legalsó a grammatika, a középső a szintaxis, és a legfelső a retorika. Saját anyanyelvünk, sőt mi több, gondolkodásunk szempontjából is fontos, hogy a jövő generációi ne ragadjanak le a végletekig leegyszerűsített kommunikációs formáknál, mint pl. a különböző internetes felületek. Ehhez azonban az is szükséges, hogy egyáltalán tudjanak a klasszikus művek létezéséről, jelentőségéről, illetve a lehető legszélesebb körben hozzájuk is férhessenek.

Szót kell ejtenünk még a beszédek történeti – elsősorban jogtörténeti – értékéről is. Végigolvasva őket, első kézből nyerhetünk betekintést az akkori törvényszékek és igazságszolgáltatás működésébe. Megtudhatjuk, hogyan dolgoztak a bíróságok; kik és hogyan tölthették be a bíró, a vádló és a védő szerepét; képet kaphatunk a peres eljárások rendjéről, a törvénykezésről, stb. A sort a végtelenségig lehetne folytatni a római jog témájához kapcsolódóan, azonban jelen írás keretei ezt nem teszik lehetővé. Ehelyütt inkább néhány rövid utalást tennék a perbeszédek aktualitását és hétköznapi jelentőségét illetően. Gondolok itt arra, hogy ezek a szövegek nem utolsósorban érdekesek. Szinte magunk előtt látjuk a rég letűnt eseményeket, pl. az idős hölgy, Dinaea megmérgezését a család orvosának segédletével (Pro Cluentio, 40.), stb. Betekintést nyerhetünk az akkori emberek gondolkodásába, és megállapíthatjuk, hogy sokszor ők is az élet hasonló problémáival küszködtek, mint mi. Verres, a korrupt politikus csúfos veresége nagyban hozzájárult Cicero pályájának felíveléséhez, egyszersmind számunkra is egy üzenet arról, hogy a kétezer évnél is régebbi eseményekből inkább tanulnunk kellene, mintsem hagyni, hogy feledésbe merüljenek.

Végezetül: talán nemcsak saját reményeimet fejezem ki, ha azt írom, várjuk a folytatást; egyszersmind erről a helyről is bíztatnám a szerzőt, hogy vágjon bele Cicero politikai beszédeinek fordításába is.