Schadl György

Megjegyzések a jogképesség és a jogalanyiság társasági jogi kérdéseihez

A relatív jogképesség kérdése a társaságok vonatkozásában a magyar társasági jogban

A társasági jog mögöttes szabályanyagaként funkcionáló Ptk. rendszerében kimagasló elméleti és gyakorlati jelentőséggel bír a jogi személyiség, hiszen a jogi személyiség megléte dönti el, hogy a tagoktól elkülönült szervezet szerezhet-e jogokat és kötelezettségeket a saját nevében, így a jogviszonyban jogalanyként, illetve egy esetleges perben félként a tagoktól elkülönült szervezet áll-e. Azok a szervezetek, illetve személyösszességek, amelyeket a jogalkotó nem ruház fel jogi személyi státusszal, a jogviszonyban önálló jogalanyként nem jelennek meg, kizárólag a tagok összessége áll a jogviszony jogosulti vagy kötelezetti oldalán. Konkrét példával szemléltetve az imént kifejtetteket: a kft. jogi személy, míg a polgári jogi társaság nem az. Ebből az következik, hogy amennyiben például egy kft. vesz bérbe egy irodaházat, akkor a jogi személyiségéből következően ezt megteheti, a jogviszony bérlői pólusán a kft. fog elhelyezkedni. A polgári jogi társaság a jogi személyiség hiányából eredő polgári jogi jogképesség hiánya miatt ezt nem teheti meg, kizárólag egy vagy több tagja kötheti meg a bérbeadóval a szerződést, így a jogviszony bérlői pólusán nem a polgári jogi társaság, hanem az egyes tag/tagok fognak elhelyezkedni. Eljárásjogi különbség is van, hiszen a polgári jogi társaságnak – ahogy írtam – a jogi személy státusz hiányából adódóan jogképessége sincs. Miután főszabály szerint[1] a perbeli jogképesség az anyagi jogira épül, ezért perbeli jogképességgel sem rendelkezik. Ebből pedig következik, hogy nem lehet fél a perben, így ha pert indít vagy pert indítanak ellene, a keresetet a bíróságnak idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania.[2]

Mindezekre tekintettel tehát a társaságok jogi személyiségének megléte, illetve meg nem léte és a jogalanyiságukkal kapcsolatos kérdések részletes tárgyalása előtt a jogi személynek, mint elvont fogalomnak a társaságok jogalanyiságával kapcsolatba hozható legfontosabb ismérveire kell kitérnem.[3]

A jogi személyek lényege tekintetében keletkezett számtalan elmélet közül megítélésem szerint általános jelleggel is Moór Gyuláé a legmegalapozottabb, és a gazdasági társaságok jogi személyisége tekintetében is leginkább ez tűnik használhatónak. Moór Gyula beszámításos elmélete a jogi személy tekintetében a tárgyi jogból indul ki. Szerinte a tárgyi jog lényege a realitással szoros kapcsolatban álló emberi cselekvések mentén megvalósuló normarendszer. Mind a természetes, mind a jogi személy státuszt az emberi cselekvésekből és a jog eszmei kapcsából lehet megmagyarázni. A természetes személy esetében a jog ugyanahhoz az emberhez, mint pszicho-fizikai egységhez kapcsolja hozzá a jogalanyiságot, vagyis a jogalanyi tevékenységet ugyanazon ember cselekedeteiből építi fel. Jogi személy esetén pedig a jogi személy szerveinek a cselekedeteiből létesít a jog a maga eszmei kapcsainak a segítségével egységes jogalanyi tevékenységet és ezáltal jogalanyt. A jogi személy szervei cselekvései alatt pedig a jog által meghatározott embereknek jogilag minősített cselekedeteit érti. A gazdasági társaságok esetében ezek a társaság képviseletére feljogosított személyek. Mindezt Moór Gyula úgy foglalja össze, hogy „a jogi személy semmi más, mint a normatív kapcsokkal egységbe foglalt szervi cselekvéseknek a beszámítási pontja.”[4]

A jogképesség és a jogalanyiság kapcsán a Ptk. alapján tett fejtegetések azonban nem teljesen érvényesülnek a Gt. rendszerében, amely több problémát vet fel. A Gt.-nek van ugyanis egy olyan rendelkezése, ami alapján nem tehető a jogképesség és a jogalanyiság szempontjából érdemi különbség a jogi személyiséggel rendelkező, illetve nem rendelkező gazdasági társaságok között. A jogi személyiség nélküli gazdasági társaság (kkt., bt.) is jogképes cégneve alatt, jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, így különösen tulajdont szerezhet, szerződést köthet, pert indíthat és perelhető.[5]

A szakirodalom alapján megállapítható, hogy az uralkodó álláspont kétségtelenül a fent kifejtett, és a bírói gyakorlat is egyértelműen azt teszi magáévá, létezik azonban ellenvélemény is. Novotny Zoltán álláspontja szerint a nem jogi személyiségű gazdasági társaságok jogképessége relatív, tehát célhoz kötött, ebből pedig az következik, hogy a céllal ellentétes szerződések az ultra vires elv következtében semmisek. A szerző állítását egyebek mellett azzal támasztja alá, hogy a Ptk. csak az embernek, az államnak és a jogi személynek ad abszolút jogképességet.[6] Ez kétségtelenül így van, a Gt. azonban nem kell, hogy mindenben kövesse a Ptk.-t, a polgári jog egyes ágazati területeit szabályozó külön jogszabályok a szabályozott terület specifikumára tekintettel eltérhetnek és gyakran el is térnek a Ptk-tól. Az erre vonatkozó tételes jogi felhatalmazásokon túlmenően a „lex specialis derogat legi generali”[7] elvből is következik az ilyen irányú lehetőség. Miután a Gt. él vele, ezért megítélésem szerint nem lehet elvitatni a jogképességet a nem jogi személyiségű gazdasági társaságoktól. A Gt. 2. §. (3) bekezdésében idézett „különösen” terminus technicusból egyértelműen következik, hogy az ott felsoroltakat is csak példálózásnak lehet tekinteni, avagy a jogképességből eredő, a gazdasági életben legfontosabbnak tekinthető jogosultságok összegzésének, de nem áll meg itt a nem jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok jogképessége, hanem a másként értelmezés kizártsága ( argumentum ex absurdo) jogértelmezési technika alkalmazásával kijelenthető, hogy a jogi személyekkel esik egy tekintet alá. Kisfaludy András álláspontjával egyetértve úgy gondolom, hogy amennyiben egy ilyen felhatalmazást követően, mint ami a 2. §. (3) bekezdésében található, a jogalkotó a jogi személyekhez képest szűkebb körre kívánta volna szorítani a nem jogi személyiségű gazdasági társaságok jogképességét, akkor ezt konkrétan ki kellett volna mondania.[8] Ennek hiányában azonban semmi jogi alap nincs a szűkebb körű jogképesség kimondására. Károlyi Géza is elfogadhatatlannak tartja azt az imént cáfolt felfogást, amely szerint a jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok jogképessége relatív. Álláspontja szerint az ilyen megközelítésből az következne, hogy annak a jogalanynak, aki jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társasággal köt bármilyen jogügyletet, minden esetben meg kellene vizsgálnia, hogy a szerződő partnerének tevékenysége kiterjedhet-e a vele kötendő jogügyletre, hiszen amennyiben a jogügylet túlterjeszkedik a tevékenységi körön, akkor érvénytelen.[9] Könnyű belátni, hogy az imént citált dogmatikai érveken túl milyen mértékben akadályozná ez a forgalom biztonságát, amely pedig az Alkotmányban is deklarált piacgazdaság egyik kiemelt jelentőségű elemének tekinthető.

Megjegyzem, hogy a Ptk. és a Gt. szigorú nyelvtani értelmezését alapul véve, az imént elemzettnél ellentmondásosabb kérdés lehet az, hogy mi a helyzet a nem jogi személyiségű gazdasági társaságoknál a kizárólag emberhez fűződő jogok tekintetében. A Ptk. ugyanis csak a jogi személyek jogképességénél mondja ki, hogy nem terjed ki azokra a jogokra, amelyek jellegüknél fogva kizárólag emberhez fűződhetnek. Ez nem is csoda, hiszen a Ptk. csak a jogi személyek jogképességét ismeri el, így értelemszerűen a korlátot is csak e tekintetben állítja fel. A Gt. rendelkezik a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok jogképességéről, de nem olyan formában teszi ezt, hogy visszautalna Ptk. jogi személyekre vonatkozó jogképességi szabályaira, hanem egy külön normával, így formailag nem alkalmazható a Ptk. jogi személyekre vonatkozó jogképesség alóli kivétele. Nem is mondja ki a Gt., hogy a nem jogi személyű gazdasági társaságok jogképességének milyen korlátja van. A logikai jogértelmezési módszert alapul véve azonban nyilvánvaló, hogy itt is érvényesül az a korlát, mely szerint a jellegüknél fogva emberhez fűződő jogviszony alanya kkt. vagy bt. sem lehet. Hiszen egyértelmű például, hogy ugyanúgy nem lehet apa egy kft., mint ahogy egy kkt. sem. A logikán túlmenően egy általános jellegű tételes jogi szabállyal is igazolni lehet az iménti tételt. A Ptk. 1.§.-a szerint az e viszonyokat szabályozó jogszabályokat – ha eltérően nem rendelkeznek – a Ptk-ra figyelemmel, a Ptk. rendelkezéseivel összhangban kell értelmezni. A jogi személyek jogképességére vonatkozó kivételnek tehát érvényesülnie kell a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok relációjában is. Így elmondható, hogy mind pozitív, mind negatív vonatkozásban megegyezik a két vizsgált csoport jogképessége.

Annak alátámasztására, hogy minden egyértelmű törvényi megfogalmazás és levezetés ellenére eleinte a bírói gyakorlatban mennyire nem volt problémamentes a nem jogi személyiségű gazdasági társaságok jogképességének azonos terjedelme a jogi személyiségű gazdasági társaságokéval, egy 1992-es eseti döntést hoznék példaként. Ebben a kérdésben nincs jelentősége, hogy a jogeset idején még az 1988-as Gt. volt hatályban, mert a társaságok jogképességének tekintetében változatlan maradt a szabály, így a Gt. ma is azzal a szöveggel van hatályban, mint akkor. A tényállás szerint felperes tag kérte az őt a betéti társaságból kizáró társasági határozat bírósági felülvizsgálatát. A keresetét a betéti társaság tagjai (I-II.r alperes) ellen indította meg, majd vagylagosan III.r alperesként magát a betéti társaságot is megjelölte. Az elsőfokú bíróság homlokegyenest ellentmondva a Gt. rendelkezésének és az itt korábban fejtegetetteknek ítéletében peres félként csak a társaság tagjait tüntette fel, majd az indokolásában külön kiemelte ennek okát is. A betéti társaság nem rendelkezik jogi személyiséggel, ezért nem lehet peres fél, hanem alperesi oldalon a tagoknak, méghozzá valamennyi tagnak kell perben állnia.[10] A Legfelsőbb Bíróság lényeges eljárási szabálysértés miatt hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság ítéletét, és új eljárásra utasította az elsőfokú bíróságot.[11] Az indokolás idézte a Gt. azon szabályát,[12] mely szerint valamennyi gazdasági társaság, így a jogi személyiség nélküli gazdasági társaság (kkt., bt.) is jogképes cégneve alatt, jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, majd kitért a szabály példálózó felsorolásának jelen tényállás szempontjából releváns szegmensére. Kiemelte tehát, hogy a gazdasági társaság perelhető. Márpedig az 1988-as Gt. (akárcsak a mostani) rendelkezése szerint a jogsértő társasági határozat bírósági felülvizsgálata iránt a keresetet a gazdasági társaság ellen kell megindítani. Ezekből pedig egyértelmű, hogy alperesként nem a tagokat, hanem a betéti társaságot kellett volna megjelölni, így nemhogy az a jogértelmezés helytelen, amit az elsőfokú bíróság tett magáévá, hogy a társaság nem lehet alperes, a tagok azonban igen, hanem az a megoldás sincs összhangban a törvénnyel, amely kumulatív vagy vagylagos jelleggel alperesi pertársaságot létrehozva helyezi egy oldalra ilyen esetben a tagokat és a társaságot. A társaság perben állhat, így ha a törvény bármelyik konkrét rendelkezése egy per valamelyik alanyává a társaságot teszi, neki adva passzív perbeli legitimációt, akkor abban a perben az alperes a betéti társaság és csak a betéti társaság. Így a felperes olyan keresetére, ami jelen tényállásban előfordult, a helyes bírói reakció nem az ügy érdemi tárgyalása, hanem a felperest felhívása, hogy nem a megfelelő alperes ellen indította meg keresetét, és a keresetet a társaság ellen kell megindítania, illetve a tagokat a perből el kell bocsátani.[13] Említést érdemel a Legfelsőbb Bíróság döntésének eljárásjogi indokát: miután a másodfokú eljárásban új alperes perbevonására már nincs lehetőség,[14] így az eljárási hibát a másodfokú eljárásban már nem lehetett orvosolni, tehát az egyetlen megoldás, ami jogilag megállja a helyét, lényeges eljárási szabálysértésre tekintettel hatályon kívül kellett helyezni az elsőfokú bíróság ítéletét és az elsőfokú bíróságot a fenti instrukciókkal új eljárásra kellett utasítani.[15]

A jogképességnek, a hatályos jogban ily módon tisztázott azonos terjedelmét tekintve is gyakorlati és elméleti szempontból is lehet azért előnye a jogi személyiséggel rendelkező kft. vagy rt. alapításának a nem jogi személyiségű közkereseti társaság vagy betéti társaság alapításával szemben, hiszen gyakran előfordul, hogy bizonyos tevékenységek végzését, ezáltal pedig az ebből a tevékenységből eredő jogok szerzését és kötelezettségek vállalását a jog csak kft-nek vagy rt.-nek teszi lehetővé. Erről azonban megállapítható, hogy nem érinti az elvileg absztrakt és korlátlan jogképességet, hanem szerzőképességi korlátozásnak tekinthető.[16] Alkotmányos szempontból is aggályokat vethetne fel a jogi személyiséggel rendelkező és nem rendelkező gazdasági társaságok közötti általános jellegű megkülönböztetés, hiszen az üzletszerű gazdasági tevékenység folytatása révén valamennyi gazdasági társaság részt vesz a gazdasági versenyben. A szerző álláspontja szerint az ilyen alapon nyugvó differenciálás azonos élethelyzetben lévők közötti hátrányos megkülönböztetést jelentene, ezzel pedig megsértené a versenysemlegesség elvét, mellyel az Alkotmányba is ütközhetne.[17] Könnyen lehet, hogy ez így is van, mindenesetre az egyértelmű szabályra és értelmezésre tekintettel aligha fog ez a kérdés az Alkotmánybíróság elé kerülni, ezért a kérdés inkább hipotetikus jellegű.

A relatív jogképesség kérdése a társaságok vonatkozásában, angol kitekintés

Az előző részben a jogképességnek és a jogalanyiságnak a Gt. rendszerében való elemzése kapcsán az általános kérdések között felvetődött a relatív jogképesség kérdése. A társaságok tekintetében pedig még fokozottabb a relatív jogképesség kérdése, hiszen a ma hatályos Gt.-ben és jogrendszerben szinte evidenciaként működő tétel a jogi személyek, illetve a jogi személyiségű gazdasági társaságok abszolút jogképességéről korántsem volt a kontinentális, illetve angolszász jogfejlődésben ilyen általánosnak tekinthető. A Ptk. 1977-es módosításáig ugyanis a jogi személyek jogképessége relatív volt. Így a fenti kérdéskör áttekintését célzó munkának integráns részét kell, hogy képezze a relatív jogképesség kategóriájának a gazdasági társaságok tekintetében releváns kérdéseinek az elemzése.

A relatív jogképességnek a részletesebb meghatározása szerint, a társaságok relatív jogképessége azt jelenti, hogy a társaságnak nem csak azok az aktusai érvénytelenek, amelyek a társaság természetéből fakadóan nem lehetnek érvényesek (iskolapélda: nem lehet apa a gazdasági társaság), hanem mindazon jogi aktusok, és ezen belül az ebből a szempontból leginkább jelentős szerződések is, amelyek a társaság céljával nincsenek összhangban. A magyar és a külföldi gyakorlatot megvizsgálván megállapítható, hogy legalább annyi, sőt inkább több hátránnyal járt ez a megoldás, hiszen egyfelől kétségtelen, hogy bizonyos előnye volt ugyan annak, hogy a társaság, jog által elismert tevékenységét meghatározott célokra korlátozta. Másik oldalról viszont a magánjogi jogviszonyokban a doktrína által indukált jelentős mértékű jogbizonytalanság a szükségesnél több káros hatást eredményezett, hiszen egyfelől nehézkes a jogi személy céljainak harmadik személy által történő megismerhetősége. És ez még a kisebbik, nyilvántartásokkal, illetve az azokba történő betekintés biztosításának lehetővé tételével könnyebben kiküszöbölhető probléma. Sokkal nagyobb gondot okoz(ott) a jogbiztonság szempontjából annak konkrét eldöntése, hogy vajon az adott ügylet ellentétes-e a társaság céljával.[18] A relatív jogképesség merev felfogásából eredő igen komoly gyakorlati disszonanciát egy angol jogban hozott, 1875-ös döntés szemlélteti.

Kétségtelen, hogy az ilyen jellegű felfogás sokkal inkább jellemző az angolszász jogokra, mint a kontinentálisra, annak érzékeltetésére azonban nagyszerűen alkalmas, hogy a szabályt (amelynek lényegi vonása a magyar jogban is így szólt még 100 évvel később is) betű szerint követve milyen problémákat is eredményezhet a társaság relatív jogképességére vonatkozó doktrína alkalmazása.[19] Az eset az „Ashbury Rly Carriage and Iron Co. Ltd. v Riche” néven vonult be történelembe. A tényállás szerint az alperes gazdasági társaság társasági szerződése (memoranduma) a társaság céljait[20] vasúti kocsik készítésében, eladásában, kölcsönzésében, gépészmérnöki munkák végzésében, továbbá gerendák, szén és más anyagok forgalmazásában határozta meg. Ezen túlmenően volt egy olyan rendelkezés a társasági szerződésben, amely szerint a társasági szerződésben foglalt céloktól eltérő tevékenységet csak minősített többséggel meghozott közgyűlési határozat alapján folytathat. Az ügy jogi tárgya az volt, hogy a társaság hitelszerződést kötött Riche-sel, majd elállt a szerződéstől. Riche kártérítésért perelte a társaságot, amely védekezésül előadta, hogy az ügylet ellentétes volt a társaságnak a memorandumban meghatározott céljaival, ezért érvénytelen. Az egyik legfontosabb jogkérdés az volt, hogy milyen joghatással bír az a társaság általi aktus, amely ugyan ellentétes a társasági szerződésben meghatározott célokkal, azonban a tagok utólag jóváhagyták. A Lordok Háza, mint az ügyben eljáró végső fórum úgy döntött, hogy a szerződés érvénytelen, tehát nem lehet jogilag megalapozott követelése a társasággal szerződést kötő félnek. Egyúttal határozata indokolásában elvi éllel kinyilvánította azt is, hogy a tagok jóváhagyása, még a jóváhagyás bizonyítottságát feltételezve sem lehet hatással az aktus érvényességére. A határozat kritikája, amellett, hogy összhangban van a doktrínával az, hogy teljes mértékben elrugaszkodik a jog általános elveitől, a gazdasági valóságtól és az igazságosságnak még a csírája, a legminimálisabb mértéke sem fedezhető fel benne. Adott esetben a többszörösen csalárd módon eljáró társaság és társasági tagok kerülhetnek előnyös helyzetbe a jóhiszemű szerződővel szemben. (a jóhiszeműség kérdésére a common law-ban az alábbiakban még kitérek.)

Különösen érdekes lehet e körben a nemzetközi kitekintés, hiszen ahogy az imént láthattuk is, más jogi környezetben hasonló probléma merült fel az angol jogban is és az absztrakció magas fokán általános jelleggel is szakmailag értékes tanulságokat lehet leszűrni abból a folyamatból, ahogy szép fokozatosan oldódott a társaságok relatív jogképességére vonatkozó felfogás merev változata. A jogi kérdés az 1880-as A-G vs. Great Eastern Rly Co ügyben jellegét tekintve hasonló volt az iménti ügyhöz. Jelen esetben a társaság céljai két másik vasúti vállalkozás megszerzésére, illetve vasútvonalak építésére és működtetésére terjedtek ki. A kérdés pedig az volt, hogy kiterjed-e a társaság jogképessége arra, hogy egy másik vasúti társaságnak vasúti kocsikat adjon bérbe. A Lordok Háza a következetesség látszatának fenntartása jegyében egyrészt leszögezte, hogy az Ashbury Rly Carriage and Iron Co. Ltd. v Riche ügyben kifejtett ultra vires elvet fenn kell tartani, azonban azt ésszerűen kell értelmezni és alkalmazni, így nem tekinthető ultra viresnek az az aktus, amely a társasági szerződésben megfogalmazott célokkal szükségképpen együtt jár, vagy azokból következik. A döntésben kétségtelenül a merevség némi oldódása figyelhető meg, bár érdemes megemlíteni: a Lordok Háza által hivatkozott ésszerűség figyelembe vételével az öt évvel korábban, az Ashbury ügyben hozott határozat is némileg másként festhetett volna.

A merevségen valamit lazított az A-G vs. Great Eastern Rly Co ügyben hozott döntés, de a gazdasági valóságnak nem felelt meg és a legkisebb mértékben sem elégítette ki a társasággal üzleti kapcsolatba lépők potenciális gazdasági érdekeit. Ezáltal pedig a társaságoknak sem volt jó, hiszen a jogbizonytalanság miatt gyakran nem köttettek meg olyan jogügyletek, amelyek pedig mind a társaságnak, mind a vele szerződéses kapcsolatba kerülő félnek üzleti hasznot hoztak volna. Ezért a gazdasági szféra törvényszerűségeibe ütköző szabály ellen úgy próbáltak védekezni a társaságok, hogy felvettek a társasági szerződésbe egy olyan kitételt, mely szerint a célklauzula valamennyi eleme lényegesnek tekinthető, ebből következően pedig egyik elemet sem lehet valamely korábban meghatározott célhoz képest mellékesnek vagy pusztán kiegészítő jellegűnek tekinteni. A gazdasági életben is reményekkel kecsegtető cél világos: megpróbálták megakadályozni, hogy a bíróság a társasági szerződésben meghatározott célokat – és elsősorban az ezzel szorosan összefüggő társasági jogképességet – megszorítóan értelmezze. Az elképzelést siker koronázta, a Cotman vs Brougham ügyben a Lordok Háza érvényesnek ismert el ilyen rendelkezést, így az ilyen jellegű kiterjesztést a jogeset alapján a szakirodalom Cotman-klauzulának nevezte el. Nem volt azonban egységesnek tekinthető a gyakorlat, így ha a kis előrelépést szolgálta is a Cotman klauzula, a jogbiztonság és a kiszámíthatóság felé vezető úton érdemi áttörést nem jelentett. Hiszen 1969-ben, Re Instoductions Ltd-ügyben a bíróság azt mondta ki, hogy bizonyos cselekmények akkor is csak járulékos eszközcselekményként értékelhetők, ha a társasági szerződés ezeket, mint önálló célokat fogalmazza meg. A konkrét ügyben ilyennek minősítette a bíróság a hitelfelvétel lehetőségét. Az ilyen döntések nyilvánvalóan mind elméletileg, mind gyakorlatilag korlátozták a Cotman-klauzula hatásosságát.

Ezek a fejlemények már érdemi előrelépésnek voltak tekinthetőek, de egyebek között az imént ismertetett korlátozások miatt a gazdasági élet a relatív jogképesség további oldását igényelte. Ennek egyik eszköze a szakirodalomban szubjektív célok klauzulája (subjective object clause) néven elhíresült megoldás, amelynek lényege az, hogy a társaságnak időről időre jogában áll meghatározni, hogy mik is céljai. Társasági szerződésben rögzített megfogalmazása ennek a szubjektív klauzulának olyasmi, hogy a társaság jogszerűen folytathat minden olyan tevékenységet, ami a társaság vagy az igazgatók megítélése szerint a társasági szerződésben rögzített célok megvalósulását előmozdítja. Található a precedensek között olyan döntés, ahol a bíróság érvényesnek ismert el ilyen klauzulát,[21] ennek ellenére azonban Molnár Lajos álláspontjával értek egyet, aki szerint valószínű, hogy egy ilyen klauzula önmagában nem felelne meg a törvényben előírt célmeghatározási kötelezettségnek és a társaság bejegyzésének a megtagadását vonná maga után.[22]

Érdemi áttörést leginkább az Európai Unió első társasági jogi irányelvének hatására bekövetkező 1985-ös, illetve 1989-es reform hozott, megállapítható tehát, hogy a relatív jogképesség feloldása – különösen a kontinentális viszonylathoz képest – meglehetősen későn történt meg. 1985-öt követően a CA 3A §.-a már így rendelkezett:

Ha a gazdasági társaság memoranduma szerint a gazdasági társaság célja, hogy általános gazdasági társaságként üzleti tevékenységet folytasson, akkor a) a társaság célja bármely szakma vagy gazdasági tevékenység folytatását felöleli és b) a gazdasági társaság mindent megtehet, ami a társaság által folytatott szakmával vagy tevékenységgel együtt jár vagy azt előmozdítja.

Az új szabályból tehát az következett, hogy a társaság aktusainak érvényessége nem kérdőjelezhető meg azon az alapon, hogy a társasági szerződésben körülírt jogképesség nem terjed ki az adott aktusra. A reformok azonban nem álltak meg itt, így mégsem mondható ki, hogy az angol társasági jog – ellentétben a kontinentális országokkal, illetve jó néhány angolszász országgal – elismerte volna a társaságok abszolút jogképességét. A külső relációban ez elmondható, de befelé nem, születtek (illetve módosultak) olyan szabályok, amelyek lehetőséget teremtettek a társaság tagjainak arra, hogy a társaságot a célklauzulában körülhatárolt terjedelmű jogképességének betartására kényszerítsék. Amennyiben a kettő ütközött, akkor elmondható, hogy a kifelé deklarált abszolút jogképesség nyerte a „csatát”, azaz a tagok a társaságot a célklauzulában körülhatárolt terjedelmű jogképességének betartására csak akkor kényszeríthették, ha a társasági szerződésben körülhatárolt jogképességet meghaladó aktust, a társaságnak nem valamelyik korábbi aktusából származó jogi kötelezettség miatt kell teljesítenie. Mindebből tehát az következik, hogy a belső kapcsolatoknak abban a fázisban, amikor a társaságnak külső féllel szemben semmilyen jogi kötelezettsége nincs, egy ultra vires (tehát tevékenységi körön túli) aktus érvényességégéhez a társaság jóváhagyása szükséges.

A teljesség és a dogmatikai precizitás kedvéért érdemes kitérni a jelenleg vizsgált kategóriának egy attól elméletileg és dogmatikailag élesen elkülönülő, viszont az angol jog gyakorlatias megközelítése miatt gyakran azzal összemosott kategóriával való relációjára, vagyis a társaságok jogképességének a kérdése és az igazgatóság képviseleti jogkörének terjedelme közötti összefüggésre. Igazgatósági jogkör túllépése esetén ugyanis nem egy kérdés merül fel, hanem kettő, méghozzá a fent említettek: a társaságok jogképességének a kérdése és az igazgatóság képviseleti jogkörének terjedelme. Ezen kérdéskör felvezetése, illetve az előző lezárásaként megállapítható, hogy a társaságok relatív jogképességének korszakában nem volt joghatásbeli különbség aközött, hogy a társaság teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatot tett, házasságot kötött, avagy szimplán olyan tevékenység vonatkozásában kötött szerződést, amelyet a memoranduma alapján nem tehetett meg. Valamennyi aktus érvénytelen volt a tilalom miatt, így fel sem merült annak kérdése, hogy azt a társaság mely szerve tette meg, hiszen érvényesen a társaság egyik szerve sem tehette meg. Az érvényesen megtehető aktusok[23] tekintetében azonban a társaság jogképességétől élesen elkülönülő kérdés az, hogy a társaság mely szerve jogosult a társaság által érvényesen megtehető aktusok megtételére. Egy gyakorlati példával szemléltetve az elméletileg is fontos különbséget a két kategória között: vegyünk egy olyan gazdasági társaságot, amelynek céljai között szerepel ingatlanok adásvétele, amelyet azonban egy bizonyos értékhatár felett a létesítő okirat a legfőbb szerv hatáskörébe utal. Ennek ellenére az igazgatóság mégis szerződést köt a megjelölt értékhatár feletti ingatlan vonatkozásában. Ebben az esetben elmondható és fényesen alátámasztja a két kategória közötti különbséget, hogy az ügylet nem érinti a társaság jogképességét, és az aktus érvényességét sem, hiszen az ilyen aktus nemcsak az abszolút jogképesség korszakában megengedett, hanem a relatív jogképesség legmerevebb értelmezését alapul véve is jogilag lehetséges, hiszen a társaság célklauzulájában szerepel. Ezért itt az igazgatóság hatáskör túllépéséről van szó, aminek a jogkövetkezménye nem a társasággal ügyletet kötő jóhiszemű harmadik személyek relációjában jelentkezik, hiszen velük szemben az ügylet érvényes és hatályos is. A CA 35.§.-a ezt úgy fejezi ki, hogy az igazgatóság azon jogköre, mely szerint a társaság nevében kötelezettséget vállaljon vagy másokat erre meghatalmazzon, a gazdasági társasággal kapcsolatban álló jóhiszemű személyek érdekében a gazdasági társaság létesítő okirataiban foglalt bármilyen korlátozásoktól menteseknek tekinthetők. Itt meg kell jegyezni, (egyúttal a korábban utalt kérdést a jóhiszeműségről részletesebben kifejtve) hogy az angol szakirodalomban sokan ellenérzésüket fejezik ki a jóhiszeműség kategóriájának behozatala miatt, arra hivatkozással, hogy az angol jogban nem létezik a jóhiszeműségnek a kontinentális jogokban ismert, általánosan körülhatárolható fogalma. Molnár Lajos a törvény iránymutatása és a bírói gyakorlat alapján akként foglal állást, hogy az idézett 35. § védelmét egy angol bíróság legfeljebb akkor vonná meg a harmadik féltől, ha bizonyítható lenne két feltétel együttes fennállása: egyrészt a fél tudomása a jogkör túllépéséről, másrészt pedig arról való tudomása, hogy a szóban forgó aktus kifejezetten ellentétes a társaság érdekeivel.[24] Utóbbi feltételt bizonyítani igen nehéz, így megítélésem szerint a védelem megtagadása igen szűk körűnek tekinthető.

[1] Pp. 48.§ (1) bek.

[2] Pp. 130. § (1) bek. e) pont

[3] A társasági jog jogági fejlődéséhez lásd Sárközy T.: A magyar társasági jog Európában. Budapest 2001., Papp Tekla: Jogdogmatikai alapok. In: Farkas Csaba–Jenovai Petra–Nótári Tamás–Papp Tekla: Társasági jog. Szeged 2009. 13–51.

[4] Moór Gyula: A jogi személyek elmélete. Budapest 1931. 317.

[5] Gt. 2.§. (3) bek.

[6] Novotny Zoltán: Polgári jog. A gazdasági társaságok és a gazdaság egyéb alanyainak joga. Miskolc 1995. 29.

[7] Nótári Tamás: A jognak asztalánál… 1111 jogi regula és szentencia latinul és magyarul. Budapest 2008. 93.

[8] Kisfaludy András: Társasági jog. Budapest 2007. 29.

[9] Károlyi Géza: A jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok jogképességének kérdése a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXIV. törvény tükrében. Jogtudományi Közlöny 1998/11. 435.

[10] A keresetnek helyt adó, illetve elutasító döntésre nem is térek ki, mert témánk szempontjából nem a tag kizárásának megalapozott vagy megalapozatlan volta, illetve ezen kérdéskör elvi sarokpontjai a lényegesek. Sokkal inkább annak alátámasztása, hogy mennyire nehezen ment a ’bírák fejébe’ a jogi személyiség nélküli entitás azonos jogképessége a jogi személyiségűekével.

[11] Pf. III. 20.739/1992

[12] 1988. évi VI. tv., vagyis az akkori Gt. számozása szerint 1.§. (2) bekezdés

[14] Pp. 64.§ (2) bek.

[15] Pp. 252. §. (2) bek.

[17] Miskolczi-Bodnár Péter (szerk): A gazdasági társaságok. Budapest 1998. 16.

[18] Sem a gazdasági életben, sem a jogban nem minden fekete vagy fehér és a relatív jogképességű társasággal jogviszonyba lépő harmadik fél a nem egyértelműen eldönthető esetekben a legkörültekintőbb és legszakszerűbb eljárás segítségével sem tudhatja, hogy mi lesz érvényesség szempontjából az ügyletének a minősítése.

[19] Az angol társasági jog fejlődéséhez lásd Papp, Tekla: Die Grundzüge des englischen Gesellschaftsrechts. Acta Universitatis Szegediensis 2000., Nótári Tamás: Az újkori társasági jogi kodifikációk. In: Farkas Csaba–Jenovai Petra–Nótári Tamás–Papp Tekla: Társasági jog. Szeged 2009. 505.

[20] Az angolszász jogi terminológia szerint: objects of company.

[21] Bell Houses Ltd vs City Wall Properties, 1966.

[22] Molnár Gábor Lajos: Bevezetés az angol társasági jogba. Budapest 2002. 121.

[23] Az abszolút jogképesség kifelé történő deklarálása miatt immáron az egyéb érvénytelenségi okban nem szenvedő aktusok jelentős része idetartozik.