“Si quis servum vendiderit, qui vitium latens habeat,
emtori competit actio aedilicia redhibitoria, vel quanti minoris servum emisset
emtor, si vitium cognitum habuisset. Et redhibitoria quidem duntaxat intra sex
menses agitur, quanto minoris autem intra annum utilem, si nimirum venditor
emtori caverit de his, quae edicto aedilium continentur: etenim si ei non
caverit, redhibitoria duntaxat intra duos menses, quanti minoris intra VI menses
agitur, ut Gaius dig. 28. dicti lib. et tit. Librorum singularium Antipapiniani[46] dicit. Sed hoc sic accipe, si non simpliciter
et ita, ne restitutio fieret, venditor servum vendiderit: nam adversus eum, qui
simpliciter et ita, ne restitutio fiat, vendit, aediliciae actioni non est
locus, ut Papinianus dicit dig. [48 §. 8] eiusdem lib. et tit.”
A szöveg tanúsága szerint, ha valaki olyan rabszolgát
adott el, melynek rejtett hibája van, a vevőt megilleti az aedilisi actio
redhibitoria
(ρεδνιβιτορια),
vagy a quanti minoris actio, amennyiben a hiba ismert volt. A vevő
elállásra 6 hónapon belül, vételárcsökkentésre pedig 1 éven belül perelhet, ha
az eladó a vevőnek megígérte azt, ami az aediles edictuma
tartalmaz: ha pedig neki nem ígéri meg, elállásra két hónapon belül, amennyi
hiányzik (interesse), arra pedig 6 hónapon belül perelhet, amint azt
Gaius mondja. Ez azonban akkor van így, ha nem egyszerű módon adta el az eladó
a rabszolgát, úgy, hogy ne legyen restitutio; ugyanis azzal szemben, aki
egyszerűen ad el, hogy ne legyen restitutio, az aedilisi
keresetnek nincs helye.[47]
A scholion 3 részből áll; az első rész az
általános szabályokat, a második rész a Gaius által ismertetett szabályokat
foglalja össze, a harmadik rész pedig egy Pomponiustól (és nem a Gaiusnál
későbbi jogtudóstól Papinianustól!) származó forrásszöveget idéz. Az első rész
tehát röviden összefoglalja az aedilisi kellékszavatosság főbb
szabályait – az általános határidőn belül érvényesíthető keresetekkel. Ezt
követően pedig a Gai. 21. 1. 28 tartalmát ismerteti; az ebben foglalt speciális
kereseteknek akkor van helye, ha az eladó a stipulatio foganatosítását
megtagadja; mert amennyiben az eladó megígéri a vevőnek az aedilisi edictumban
foglaltakat, úgy az általános határidőn belül perelhet. Nézetünk szerint Kupisch – a határidők tükrében – joggal
következtet arra, hogy nincsen szankciós jellege a iudiciumnak, hiszen a
vevő ilyenkor éppen rövidebb határidőn belül érvényesítheti jogát az eladóval
szemben; a (hosszabb) általános határidő önmagában a vevőre nézve előnyösebb.
Mert amennyiben az eladó garanciaígéretet nyújtott, úgy vele szemben az igény
hosszabb határidőn belül érvényesíthető; ha pedig nem adott garanciaígéretet,
úgy pedig az igény rövidített határidőn belül érvényesíthető. Ez valóban nem
hátrány, hanem előny az eladót illetően.
A szöveg végül – számunkra ez az igazán érdekes – a simplaria
venditiót illetően tartalmaz megállapításokat; nincs helye ugyanis az aedilisi
kereseteknek, amennyiben egyszerűen (simpliciter) történt az eladás. A scholion
az ismert (pomponiusi!) forrásszövegre hivatkozik, amely szerint az egyszerű
adásvételre szokásosan nem alapozható elállás (“Simplariarum venditionum
causa ne sit redhibitio, in usu est.”).[48]
Ami persze kritikaként fölvethető Kupisch
interpretációjával szemben – és ezért az ő teóriája sem képes a korábbiak
megdöntésére –, hogy a Stephanos-scholion bizánci, és nem eredeti római
jogi forrás, ami nem képes megnyugtatóan bizonyítani a fragmentumnak a
klasszikus, illetőleg a iustinianusi jogban betöltött funkcióját.
[1] Az eladói kellékszavatosság körében az elállás intézményét a görög jog is ismerte; a redhibitio görög jogi megfelelője az anagogé. Az anagogé kérdésköréhez és az ezzel kapcsolatos görög jogi forrásokhoz (Hyperidész, Platón, az igen töredékes, de kétségkívül adásvételi előírásokat tartalmazó abderai felirat) lásd részletesen Jakab Éva: Az eladott dolog fizikai hibáiért való helytállás formái a görög jogterületen, Szeged, 1989.
[2] A fragmentumot Otto Lenel az Edictum perpetuum 293. § 5. pontjaként (De mancipiis vendundis) rekonstruálta, és a gaiusi forráshelyet követően tárgyalja az evikciós szavatosságra vonatkozó (stipulatio duplae) Ulpianus-fragmentumot (D. 21. 2. 37. 1), melyben a “per edictum autem curulium etiam de servo cavere venditor iubetur” kitételt Jakab Éva a következőképpen értelmezi: a cautio megtétele egy kényszerítő, konkrét, tehát az eljárás stádiumában kibocsátott aedilisi parancs (és nem egy valamennyi eladóra irányadó ediktumi parancs). Ezzel a forráshellyel jelen cikkben nem kívánok foglalkozni; említése azonban szükséges, már csak a processzuális interpretációra tekintettel is; Jakab ezt a forrásszöveget is eljárásjogi kontextusban tárgyalja.
[3] Az eladói kellékszavatosság kérdésköréhez lásd részletesen Jakab Éva: Stipulationes aediliciae, Szeged, 1993, valamint – német nyelven és nem csupán a római, hanem a görög jogi kellékszavatosságra kiterjedően is: Praedicere und cavere beim Marktkauf, München, 1997.
[4] Csak jelzésszerűen utalok arra, hogy a kellékszavatossági keresetek megindításának általános határideje az aediles ediktuma alapján 6 hónap (actio redhibitoria), illetőleg 1 év (actio quanti minoris). Lásd például: Ulp. D. 21. 1. 19. 6 (“Tempus autem redhibitionis sex menses utiles habet: si autem mancipium non redhibeatur, sed quanto minoris agitur, annus utilis est.”) illetőleg D. 21. 1. 38pr. (“morbi autem vitiive causa inemptis faciendis in sex mensibus, vel quo minoris cum venirent fuerint, in anno iudicium dabimus”.). A szakirodalomban vitatott, hogy az aedilisi keresetek határidejét a szerződés megkötésétől, az áru átadásától vagy a hiba észlelésétől számították. Az ezzel kapcsolatos szakirodalmi nézetekről ad rövid összefoglaló áttekintést Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói (9. kiadás, Budapest, 2004, 519.) című tankönyvének az adásvétel kérdéseit tárgyaló fejezete. Az eladói kellékszavatossághoz lásd még összefoglalóan az újabb hazai irodalomból Hamza Gábor: Az eladói kellékszavatosság fejlődése a római jogban, AUB 32 (1990).
[5] Mind a hagyományos elméletről, mind pedig az új – Jakab, illetőleg Kupisch nevéhez kötődő – modellekről kitűnő áttekintést nyújt a Kaser–féle Römisches Privatrecht átdolgozásában Rolf Knütel (In: Kaser, Max – Knütel, Rolf: Römisches Privatrecht, 17. Auflage, 2003, 270sk.) bonni professzor, aki Kupisch nézetét tartja meggyőzőnek.
[6] Lásd Jakab Éva: Stipulationes aediliciae, valamint Praedicere und cavere beim Marktkauf. Ezekből a művekből jelen írásomban felváltva idézek.
[7] Jakab: Stipulationes aediliciae, 145skk. Itt általában utalok arra, hogy a fragmentum régebbi interpretációra vonatkozó – jelen dolgozatban szereplő – fejtegetések nagyrészt az ő kutatásaira támaszkodnak.
[8] Kaser, Max: Das römische Privatrecht I. München, 1971, 560.
[9] A rabszolgavétel kapcsán ugyanis a következő hibákra terjedt ki a venditor tájékoztatási kötelezettsége az aedilisi ediktum alapján: betegség (morbus); hiba (vitium); szökött (fugitivus); csavargó (erro); noxa terheli. A kellékhibákra nézve lásd például Ulpianust: “Aiunt aediles: qui mancipia vendunt certiores faciant emptores, quid morbi vitiive cuique sit, quis fugitivus errove sit noxave solutus non sit…”. D. 21. 1. 1), lásd továbbá: Gell. N. A. 4. 2. 1 (ez a legkorábbi ediktumtöredék). A rabszolgavételre nézve – a rabszolgavételhez kapcsolódó főbb szépirodalmi forrásokra (Plautus, Horatius) is tekintettel – lásd Jakab Éva fent idézett műveit, különösen: Stipulationes aediliciae, 67skk.
[10] Kaser/Knütel i. m. 270.
[11] Egyetérthetünk Jakab (Stipulationes aediliciae, 145.) kétkedő megjegyzéseivel a – Kaser által is kifejtett – hagyományos elmélet kapcsán: hogyan lehetett az eladót az adásvételi szerződés megkötését és az áru átadását követően erre a garanciára kényszeríteni? Az áruforgalom valóban bizonytalanná vált volna Gaius ilyen értelmezése esetén, miként ezt a szerző teljes joggal megállapítja. A hagyományos elmélet további ellentmondásait lásd alább.
[12] Az időrendet tekintve Kunkel megjegyzéseit a Kaser-féle interpretációt megelőzően lenne ugyan szükséges ismertetni, a kétkedő szavakat tartalmazó leírás elhelyezése azonban a hagyományos teória ismertetését követően tűnik indokoltnak, tekintettel arra, hogy Kaser kézikönyve a tradicionális fölfogást minden kritika nélkül tárgyalja.
[14] Kunkel megállapításainak feltűnően óvatos voltára Jakab Éva is felhívja a figyelmet. Jakab: Stipulationes aediliciae, 146.
[15] Benedek Ferenc: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog, Pécs, 1995, 175.
[16] A régebbi irodalomból például Fritz Schulz is a hagyományos magyarázatot fogadja el (Classical Roman Law, Oxford, 1951, 538.). A régebbi (illetőleg hagyományos) szakirodalmi nézetek további ismertetését ehelyütt mellőzzük, hiszen jelen cikkünk célja mindenekelőtt az újabb irodalmi felfogások összegzése és ütköztetése, ahol lehet, az állásfoglalás kísérletével.
[17] “Auch nachträglich konnte die Garantiestipulation verlangt werden. Aus ihr haftete der Verkäufer dann auf quod interest. Weigerte sich der Verkäufer, das Garantieversprechen abzugeben, so hatte der Käufer die Wahl zwischen Wandlung und Schadenersatz.” Honsell, Heinrich – Mayer-Maly, Theo – Selb, Walter: Römisches Recht, Berlin-Heidelberg-New York-London-Paris-Tokyo, 1987, 316. A kézikönyvben közzétett álláspont egyébiránt annak egyik társszerzője, Honsell: Quod interest im bonae fidei-iudicium (München, 1969) c. művében foglalt fejtegetésén alapul.
[18] Zimmermann, Reinhard The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian Tradition, Oxford, 1992, 316.
[19] A garanciastipulatio fikciójára tehát – igen óvatosan – Zimmermann is utal – Jakab interpretációjához hasonlóan.
[20] “But whether and on what basis this claim was actually granted, remains a matter of speculation.” Zimmermann i. m. 316. A szerző utal arra, hogy a szöveget egyesek interpoláltnak vélik, és a forrásszövegben szereplő interessére menő keresetet posztklasszikus kori átdolgozás eredményének tartják.
[21] A szerző által alkotott új modellre nézve lásd a fentebb idézett – magyar, illetőleg német nyelvű – monográfiákat.
[22] Lásd Wolfgang Ernst recenzióját [Neues zur Sachmängelhaftung aufgrund des Ädilenedikts. In: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Rom. Abtlg. 116 (1999)] aki Jakab német nyelvű könyvét “jelentős és úttörő munkának” (“eine beteutende und bahnbrechende Arbeit”) tartja, és megállapítja, hogy a szerző által felállított tézis az aedilisi stipulatióról alkotott korábbi képünket alapvető revízióra kényszeríti (“die zu einer grundlegenden Revision unseres Bildes von der ädilizischen Gewährleistung zwingt”). [Ernst méltató recenziója végén köszönetet mond a szerzőnek, hogy a német nyelvet választotta a mű megírása céljából tudományos nyelvnek. (“Wir sind der Verfasserin zu Dank verpflichtet, dass sie das Deutsche als Wissenschaftssprache gewählt hat.”).] Ernst i. m. 208skk. Hackl álláspontjának összefoglalását lásd alább.
[23] Lásd Kupisch (az alábbiakban ismertetésre kerülő) kritikáját a legújabb német irodalomból.
[24] Így Rolf Knütel Kupisch nézetéhez csatlakozik (Kaser/Knütel i. m. 271.).
[25] Ernst i. m. 211.
[26] FIRA I 19. A magisztrátusnak indefensio esetén volt szüksége kényszereszközök alkalmazására. Az indefensio akkor áll be, amikor az alperes megtagadja a stipulatio teljesítését (Jakab: Stipulationes aediliciae, 114.).
[27] Ernst (i. m. 210.) ismertetésében: “Die Verfasserin mißt der ädilizischen Stipulation eine prozessuale Funktion zu.”.
[28] Az alperes indefensióját Gaius a “non caveat” kifejezéssel jelöli; Jakab szerint a “si venditor non caveat” kitétel azt jelenti, hogy az eladó megtagadja a vevő által posztulált és az aedilis által elrendelt stipulatio teljesítését. Jakab: Stipulationes aediliciae, 139.
[29] Hogy vajon a fragmentumban foglalt speciális határidő leteltét követően vissza lehetett -e térni a rendes kellékszavatossági (elállásra, illetőleg vételárcsökkentésre irányuló) keresetre, egy olyan kérdés, melynek alátámasztására forrásanyagot nem találunk. Ernst (i. m. 212.) kritikusan értékeli a határidők magyarázatára vonatkozó fejtegetést, és leszögezi, hogy a határidők bonyolult magyarázatát – amely forráshelyek hiányában pusztán spekulációnak tekinthető – a munka kevésbé meggyőző részének tartja.
[30] Ezeket Jakab a következőkben összegzi: egyrészt a hagyományos elméletek nem tesznek különbséget a szerződési gyakorlat garanciastipulatiója és az aedilisi, kötelezően elrendelt stipulatiók között; valamennyi: az általános és a strenge Sanktionnak minősített (a szankciós karakterrel összefüggésben lásd alább Kupisch meggyőző kritikáját) – megrövidített – határidőt egyaránt a szerződéskötés időpontjától számították; az aedilis eljárásának nem maradna tere a következetesen mindig kikényszerített garanciastipulatio esetén (a vevő ugyanis ilyenkor actio ex stipulatuval perelhetne). Jakab: Stipulationes aediliciae, 145skk.
[31] Medicus, Dieter: Id quod interest, Köln-Graz, 1962, 118sk. Beható kritikai ismertetését lásd Jakab: Stipulationes aediliciae, 147, aki elveti a hagyományos teóriát elutasító, újszerű interpretációra törekvő kísérletet.
[32] Jakab: Stipulationes aediliciae, 147.
[33] Lásd Kaser, Max / Hackl, Karl: Das römische Zivilprozeßrecht, 2. Auflage, München, 1996, 175. Megjegyzendő egyébként, hogy a szerző Jakab Éva 1993-ban megjelent magyar nyelvű könyvére, illetőleg az annak végén található, terjedelmes német nyelvű összefoglalásra (Zusammenfassung) hivatkozik.
[34] Berthold Kupisch: Römische Sachmängelhaftung: Ein Beispiel für die “ökonomische Analyse des Rechts”? TR (2002).
[35] Kupisch (i. m. 1.) idézi Ernst méltatását, majd pedig ő maga is “ein wichtiges Buch” – nak minősíti Jakab munkáját, ezt követően azonban leszögezi, hogy a Jakab által az aedilisi kellékszavatossággal összefüggésben képviselt álláspontot nem osztja.
[36] Az eladó stipulatiós kötelezettségét ugyanis Jakab processzuálisan érti bele az aedilis előtti kellékhiba–eljárásba. A stipulatiót Jakab szerint fikcióval kellett helyettesíteni az eljárás során, melyben az alperest bizonyítási eljárás nélkül marasztalták a felperes követelésében (lásd Jakab: Stipulationes aediliciae, 149.).
[37] Kupisch i. m. 6.
[38] A határidők értékelésére vonatkozóan az alábbi megállapításokat szükséges még tennünk. Jakab – Kupisch szerint is jogos – kérdése a következő: amennyiben az eladó megtagadta a garanciastipulatio foganatosítását, vajon miért nem marasztalták el rögtön az eladót, ámbár a perlő vevő igényeivel az aedilis előtt állt (“Warum wurde der Verkäufer nicht sofort verurteilt, obwohl der klagende Käufer bereits mit seinen Ansprüchen vor dem Ädil stand?”. Jakab: Praedicere und cavere beim Marktkauf, 304.). Válaszul Jakab arra utal, hogy a vevőnek a körülmények között bizonyos időre volt szüksége ahhoz, hogy előzetes teljesítését – ami a rabszolga visszaadásában áll (hiszen a redhibendi iudicium elállásra menő kereset, az elállás pedig a rabszolga visszaadásának kötelezettségét is magában foglalja) – megvalósítsa; ettől függ az eladónak a vételár visszafizetésében való marasztalása (az elállásra menő kereset másik jogkövetkezményeként – ez a vevő oldalán jelentkező kötelezettség). Megjegyzendő, hogy a Jakab által kidolgozott, a határidők értékelésére vonatkozó magyarázatot – miként arra már fentebb utaltunk – Ernst (i. m. 212.) is bizonyos kritikával illeti; fölhívja a figyelmet arra, hogy a vételárcsökkentésre vonatkozó keresetre Jakab nem ad önálló magyarázatot.
[39] Kupisch i. m. 10.
[40] Az általános határidőkre vonatkozóan lásd fentebb, a 4. lábjegyzetben foglaltakat. A tárgyalt 28. fragmentum ugyanis – miként azt fentebb már láthattuk – 2, illetve 6 hónapos – rövidített – határidőket ír elő.
[41] “Die Fristverkürzung reduziert das Risiko, daß (bei Wandlung) der Verkauf wieder rückgängig gemacht wird.” Kupisch i. m. 10.
[42] “Doch von einem solchen widerspenstigen Verkäufer handelt der Text nicht.” Kupisch i. m. 23.
[43] Jakab tétele szerint (Stipulationes aediliciae, 149.) ugyanis – mint az fentebb már említésre került – az alperest bizonyítási eljárás nélkül marasztalták a felperes követelésében.
[44] Kupisch i. m. 11sk.
[45] Kaser/Knütel i. m. 271.
[46] Ez a kifejezés Stephanostól származik, és a Digesta 20-22 könyveit jelöli; vö. Kupisch i. m. 45. .Az “Antipapian” problémájához – melynek tárgyalásába ehelyütt nem bocsátkozhatunk – lásd Leopold Wenger: Die Quellen des römischen Rechts, Wien, 1953, 636439. Csupán arra mutatunk rá, hogy Papinianus helyett helyesen Pomponiust kell érteni; a szövegben megjelölt – alább idézett – forráshely Pomponiustól származik.
[47] A szöveg vége szó szerint így hangzik: “amint azt Papinianus (gr. Παπιανός – S. I.) mondja”. Vö. Kupisch i. m. 45. A pomponiusi – a simplaria venditióra vonatkozó – forráshelyre nézve lásd az alábbiakban kifejtetteket.
[48] Lásd D. 21. 1. 48. 8. A forráshelyhez – szakirodalmi hivatkozásokkal – lásd még az alábbiakban írottakat is.
[49] Kupisch i. m. 23., illetőleg Kaser/Knütel i. m. 271.
[50] Ernst i. m. 216.
[51] Erre példaként említhető a hadifoglyok kalappal, illetőleg koszorúval történő eladásának esete Gelliusnál (“sub corona vendere” – a példát Knütel is külön kiemeli (Kaser/Knütel i. m. 271.). A fent említett - Pomponiustól származó – fragmentum (D. 21. 1. 48. 8) jogszokásként említi, hogy egyszerű vétel esetén nincs mód a redhibitióra. A fragmentumról – mely tanúsítja a helytállás kizártságának lehetőségét – Jakab (Stipulationes aediliciae, 83sk.) is megállapítja, hogy érvként fogadható el azon tézissel szemben, hogy az aediles kötelező garanciastipulatiókat írtak volna elő.