Szajbély Katalin: A vallási jelképek viseléséről szóló törvény Franciaországban

 

 

 

            Franciaországban 2004. tavaszán fogadták el azt a törvényt, amely tiltja a vallási jelképek viselését az állami fenntartású közoktatási intézményekben. Az alábbiakban áttekintem, hogy milyen folyamat vezetett e jogszabály elfogadásához, illetve hogy a törvény hogyan illeszkedik az integráció francia koncepciójába.

 

1. A „laicitás” elve[1]

 

            A Francia Köztársaságban XX. század eleje óta töretlenül folyamatosan érvényesül az állam és egyház elválasztásának elve. Sokat elárul ezen elv megvalósulásáról, hogy az 1905-ös törvénnyel kialakult rendszert Erdő Péter az egyházak szempontjából „ellenséges elválasztásnak” minősíti.[2] A laicitás fogalma a francia államnak az egyházakhoz, vallásokhoz való viszonyát fejezi ki.  Az alkotmány a laicitást a köztársaság alapvető értékei körében említi: a 2. cikkben rögzíti, hogy „Franciaország oszthatatlan, laikus, demokratikus és szociális köztársaság.” Sehol nem találunk viszont jogszabályi meghatározást e fogalomra. Annak érdekében, hogy megérthessük, mit takar és milyen jelentőséggel bír a laicitás, érdemes történeti szempontból szemlélni a kérdést.

            A laicitás eredendően a katolikus egyháztól való függetlenedési törekvéseket szolgálta. Michel Troper[3] hívja fel a figyelmet e fogalom politikai vetületére: a katolikus egyház a XIX. században ellenezte a köztársasági államformát, a republikánusok pedig feladatuknak tekintették, hogy minden olyan meggyőződés ellen küzdjenek, amely megkérdőjelezheti az új rendet. Ez egyben azzal a következménnyel is járt, hogy a hagyományos vallási értékek helyett új, „köztársasági” értékekre is szükség volt. Így fokozatosan kialakítottak egy sajátos, köztársasági erkölcsiséget, amely alkalmas arra, hogy integrálja az állampolgárokat. Erre annál is inkább szükség volt, mivel a francia köztársaság politikai nemzetként, azaz nem nyelvi vagy etnikai alapokon határozza meg önmagát. A laicitás kettős szerepét, azaz az állam és egyház elválasztását, ennek körében az álam semlegességét, illetve az új értékek teremtésére irányuló törekvést szemlélteti az új törvény végrehajtásáról szóló miniszteri körlevél is[4]. E dokumentum kimondja, hogy ezen elv egyrészt a vallásszabadság elvének tiszteletben tartásán, másrészt pedig azon közös értékek elismerésén nyugszik, amelyek az egyéni különbségek ellenére is megteremtik a nemzet egységét.  A laicitás tehát a francia politikai és társadalmi rendszer ideológiai bázisát is jelenti.[5]

            Az 1905-ös törvény nyomán francia jogirodalom hangsúlyozza, hogy a laicitás elve nem áll ellentétben a vallásszabadság alkotmányos alapjogával, sőt, bizonyos értelemben éppen annak érvényesülését segíti. Erre világít rá a laicitás elvének gyakorlati érvényesülését vizsgáló Stasi-bizottság jelentése is, amely a következőképpen határozza meg e fogalmat: „A köztársasasági paktum alapköve, amely három, elválaszthatatlanul összekapcsolódó értéken alapul: a lelkiismereti szabadság; a spirituális és vallási meggyőződések törvény előtti egyenlősége; a politikai hatalom semlegessége. A vallásszabadság minden állampolgárnak megengedi, hogy szabadon válassza meg lelki vagy vallási életét. A törvény előtti egyenlőség tilt minden diszkriminációt és kényszert, az állam egyetlen meggyőződést sem részesít előnyben. Végül a politikai hatalom tiszteletben tartja  korlátait, és nem avatkozik be az állampolgárok hitéletébe.”[6]A laicitás azonban az állam feladatává teszi a pluralista módon egymás mellett létező vallások együttélésének megszervezését.[7]

            A vallások egyenlősége, bár a laicitás egyik alkotóeleme, a gyakorlatban nem érvényesül maradéktalanul. Így, bár a vallási szervezetek hagyományosan adómentességet élveznek, 1993-ban több ezer iszlám közösség közül csupán kettő részesült ténylegesen e kedvezményben.[8]

 

2. Laicitás a közoktatásban

 

            A francia közoktatási intézmények egyik fő célja és egyben felelőssége a diákok köztársaság-konform értékrendjének kialakítása, és az, hogy biztosítsák az egyenlő bánásmódot és a pluralizmust az iskolában.[9] A laicitás már az a 19. század végén is aktív szerephez jutott: erkölcsi és állampolgári oktatás címén bekerült az általános iskolai oktatásba, a hitoktatás helyett[10]. A közoktatási törvény ma is az oktatás egyik céljaként említi, hogy a gyermek elsajátítsa emberi és állampolgári kötelességeit.[11] Az iskola tehát a laicitás egyik legfontosabb területe, és egyben a francia integrációs koncepció egyik alapköve is[12], azáltal, hogy egységes és azonos színvonalú oktatást nyújt, és egyben olyan értékrendet is közvetít, amely a francia állampolgári tudat alapja.

            A laicitás semlegességi funkciója a közoktatási törvényben jelenik meg, amely rögzíti az oktatók világnézeti semlegessége követelményét, illetve azt, hogy hitoktatást kizárólag a tanórákon kívül lehet biztosítani.[13] Az oktatók világnézeti semlegességének követelménye magában foglalja a vallási meggyőződésre utaló jelképek viselésének tilalmát is. Így az Államtanács egy ítéletében kifejtette, hogy hivatali kötelezettségszegésnek minősül, ha egy oktató hivatásának gyakorlása során olyan jelképet visel, amelyből következtetni lehet a vallására. Így hatályában fenntartotta a felmondást egy tanítónővel szemben, aki nem volt hajlandó megválni a fátylától.[14] Azonban még a legdiszkrétebb vallási jelképek viselése sem megengedett a tanárok számára – arra is volt példa, hogy a nyakában apró keresztet viselő tanárnő fegyelmit kapott.[15]

A laicitás elve azonban a gyakorlatban nem zárja ki a magán-, azaz akár egyházi kézben levő intézmények állami támogatását. Az 1959-es Debré-törvény két lehetőséget állapított meg a magániskolák állami finanszírozására. Így lehetséges, hogy az oktatók bérét fedezi az állam, illetve ennél szélesebb körű finanszírozásra is lehetőség van: társulási szerződés alapján mind a személyi, mind a tárgyi kiadásokat ugyanolyan mértékben fedezi az állam, mint az állami fenntartású intézmények esetén.[16] Így az a paradox helyzet alakul ki, hogy finanszírozás szempontjából szinte formálissá válik a laikus közoktatás és a világnézetileg elkötelezett magánoktatás közötti határ.

Az iskola laicitásának értelmezéséhez jó támpontot nyújt a következő eset: muzulmán családok kérték, hogy a ramadam időszakában biztosítson az iskola gyermekeik számára olyan helyiséget, ahol a gyerekek ebédidőben tartózkodhatnak, amíg a többi gyerek pihen. Az iskola álláspontja kezdetben az volt, hogy ez a megoldás nem lenne összeegyeztethető a laicitás elvével. Végül a gyerekek rendelkezésére bocsátottak egy termet, de ennek hivatalosan semmi köze nem volt a ramadamhoz.[17]

            A diákok lelkiismereti szabadsága és az oktatás laicitása között számos ponton merül fel ellentmondás illetve megoldást igénylő probléma. A legnagyobb nyilvánosságot a vallási jelképek, így a muzulmán fejkendő viselésének kérdése kapta, azonban problémák merültek fel többek között a speciális étkezési szokások illetve a szombati óralátogatási kötelezettség, bizonyos órákon való részvétel, illetve az ellenkező nemű oktatók kapcsán is. Így például az Államtanács 1995-ban kimondta, hogy egyetlen diák sem kaphat általános jelleggel felmentést a szombati tanórák látogatása alól, azonban egyedileg, esetenként engedélyezhető a távolmaradás[18].  

Láthatóan tehát a kulturális és vallási sokféleségre a francia iskolarendszer nem tud adekvát módon reagálni, csupán ad hoc módon tudja kezelni az ezekből eredő igényeket és konfliktusokat. Az e különbségekkel való szembenézés helyett a köztársasági értékek felvonultatásával az iskola igyekszik ezen értékeket „semlegesíteni”, azaz visszaszorítani a tanulók oktatáson kívüli magánszférájába – „az iskolákban a tanulóknak el kell szakadniuk kulturális és vallási gyökereiktől”[19]. Ez azonban természetesen nem lehet zökkenőmentes, így éppen a fő cél, az iskola integratív hatása kerül veszélybe, mivel elvesztheti legitimitását a vallásukból eredő követelmények elismerését hiába kérő családok körében. Ezzel párhuzamosan egy másik probléma is felmerül: a szociális különbségek ellen vívott harc terén is látványosan gyengült az oktatás integratív szerepe az utóbbi évtizedekben. A szülők társadalmi és gazdasági helyzete óriási szerepet játszik az iskolai siker és sikertelenség kérdésében, az iskolák kontraszelektálódnak így az azonos szintű tudás nyújtása utópisztikussá válik. Egyre gyakoribb az iskolai erőszak is. A strukturális egyenlőtlenségek, illetve a kulturális-vallási különbségek és a szociális jellegű hátrány alanyainak részleges azonossága pedig a problémák etnicizálódásához vezetnek, amely végképp aláássa az iskola integratív illetve állampolgári nevelő szerepét[20].

  

3. Laicitás és az iszlám

 

            Annak ellenére, hogy Edouard Herriot szerint 1924-ben Franciaország a világ második legnagyobb muzulmán hatalma volt, az állam és egyházak szétválasztásáról szóló 1905-ös törvény kidolgozása során mégsem vették számításba az iszlám specifikus vonásait. Ennek oka, hogy a gyarmatok lakói nem rendelkeztek francia állampolgársággal[21].  

            Az iszlám vallású személyek állampolgárrá válásával vallási igényeik is polgárjogot kaptak. A 80-as évek második felében egyre inkább előtérbe került az iszlám lakosság és az oktatás laicitása között lappangó konfliktus. Ekkor ugyanis új bevándorlási hullám indult meg Észak-Afrikából. Az ekkor bevándoroltak kultúrája alapvetően távolabb áll a francia kultúrától, ezenkívül ők általában a nagyvárosok peremkerületeiben telepedtek le, így lakóhelyük sem segítette elő a francia társadalomba való integrációjukat[22]. A 70-es évek második felében a családegyesítési folyamat is befejeződött, és az addig zömében munkaképes korú fiatal férfiakból álló muszlim lakosság gyerekekkel és nőkkel gazdagodott.[23]

            Az iszlám hívők számára alapvetően másként jelenik meg a közoktatási rendszer laicitása, mint a katolikusok számára. Míg a katolikus vallás elfogadja a köz-és magánszféra elválasztását, személyes, lelkiismereti kérdésnek tekintve a hitet, az iszlámmal nem egyeztethető össze e két terület különválasztása.[24] Ezen kívül a több generáció óta francia gyökerekkel rendelkező iszlám vallású személyek kulturális identitásuk részének is tekintik az iszlámot, még abban az esetben is, ha ők maguk esetleg nem hívők.[25] Így az iszlám két szempontból is kulcsfontosságú a Franciaországban élő muszlimok számára: egyrészt szigorú vallási követelményként jelenik meg, másrészt pedig kulturális identitásuk alapelemeként. Ezen indokok közül azonban egyik sem szimpatikus a francia köztársasági állameszme híveinek. A többségi társadalomban igen erős a félelem, hogy a muzulmánok fogékonnyá válnak a multikulturalizmus iránt, veszélybe sodorva ezzel az egyenlőségen alapuló, oszthatatlan köztársaságot[26]. Emellett azonban ők sem tekintik valóban franciának a vallási vagy kulturális másságukat megőrző személyeket – még a negyedik generációs francia állampolgárokat is „bevándorlóknak” tekintik[27]. Az iszlám kultúra és vallás nem megfelelő ismerete félreértéseket és ezekből adódó félelem szül, amelyeket tovább erősít, misztifikál a lakóhelyi szegregáció[28].

 

 

4. A vallási jelképek viselésére vonatkozó szabályozás

 

 

4.1. Az Államtanács 1989. november 27.-i határozata

 

            A fejkendőviseléssel kapcsolatosan először 1989-ben merültek fel problémák, amikor több iskolában megtagadta néhány tanuló, hogy levegye a fejkendőjét[29], és emiatt kizárták őket az iskolából. Ezen események nyomán élénk viták bontakoztak ki, és a közoktatási miniszter az Államtanácshoz fordult jogi útmutatásért.[30] Az Államtanács pedig meglehetősen diplomatikus választ adott, megkísérelve egyensúlyt teremteni a laicitás és a vallásszabadság elve között[31].

            Az Államtanács véleménye szerint a tanulóknak joguk van vallási meggyőződésük kifejezésre juttatására az iskolákban. Ennek során azonban tiszteletben kell tartaniuk a pluralizmus elvét és mások szabadságát, és nem sérthetik az oktatási tevékenység rendjét, illetve ez nem érinti a tananyag elsajátítására vonatkozó kötelezettségüket. A vallásszabadság gyakorlása korlátozható, amennyiben akadályozza, hogy a közoktatás megfelelően ellássa feladatait, többek között azt, hogy a nők és férfiak egyenlőségét érvényre juttassa. Tehát alapvetően nem tilos a vallási hovatartozást kifejező jelképek viselése, azonban megtiltható a következő esetekben: ha e jelképek akár természetükből, akár viselésük körülményeiből adódóan nyomásgyakorlásnak, provokációnak, hittérítésnek minősülnek, vagy sértik a tanulók vagy az iskolai közösség más tagjának méltóságát vagy szabadságát, veszélyeztetik egészségét, biztonságát, avagy zavarják az intézmény rendjét vagy az oktatás rendes működését.

            A vallási jelképek viselésére vonatkozó szabályokat a fenti feltételeknek megfelelően az adott intézmény belső szabályzatában lehet meghatározni, és a szabályok megsértése esetén a fegyelmi jogkör gyakorlója – közigazgatási bírói kontroll mellett - dönt a fegyelmi eljárás lefolytatásáról illetve az alkalmazandó szankciókról. Az Államtanács rögzíti, hogy nem tagadható meg egy diák felvétele az oktatási intézménybe amiatt, mert veszélyezteti az iskola működését illetve az oktatás rendjét.

            Az Államtanács dodonnai véleménye a gyakorlatban kapott világos tartalmat – az Államtanács következetesen érvénytelenítette azon intézményi szabályzatokat, illetve kizáró határozatokat, amelyek általános jelleggel kizárták egy adott jelkép viselését[32]. Azaz összeegyeztethetetlennek találta a tanácsadó véleményében kifejtettekkel, hogy önmagában, pusztán jellegükből adódóan tiltsák meg bizonyos jelképek viselését, tekintet nélkül annak körülményeire. Jóváhagyta azonban a kizárást olyan esetekben, amikor a vallási jelképek viselése térítő vagy provokatív magatartást valósított meg.[33]

            1994-ban született egy miniszteri körlevél, amely ellentétes az Államtanács fenti gyakorlatával. A Bayrou-körlevél[34] kifejti ugyanis, hogy bizonyos szimbólumok betiltására pusztán azért lehetőség van, mert ezek látványos jellegük folytán propagandaeszköznek minősülnek, és azt jelzik, hogy az azokat viselő diákok nem vesznek részt  az iskolai tevékenységekben. Az Államtanácstól e körlevél megsemmisítését kérték, a testület azonban 1995 július 10.-én elfogadott véleményében[35] amiatt utasította el e kérést, mert a körlevél nem tartalmaz az állampolgárokra nézve kötelező rendelkezéseket.[36]  Továbbra is következetesen megsemmisítette azonban az általános tilalmat hordozó egyedi határozatokat.[37]

            Michel Troper felhívja a figyelmet arra, hogy az Államtanács, azáltal, hogy nem mondott ki egységes módon alkalmazható általános szabályt, hozzájárult a megbékéléshez, hiszen a sokféle egyedi döntés és szabály kizárja, hogy egységes ellenállás szerveződjön az iszlám lakosság körében, másrészt pedig az Államtanács közigazgatási felsőbíróságként kontrollt gyakorolhat az egyedi döntések felett[38].

 

 

            4.2 Az új szabályozás felé

 

            1989 óta folyamatosan születtek javaslatok a laicitás elvének szigorúbb érvényre juttatásáról, 1989 és 2002 között összesen tíz ez irányú javaslat készült.[39] A vallási jelképek viselésének kérdése egy 2000-es eset kapcsán került újra az érdeklődés középpontjába, amikor két lánytestvért több hónapra kizártak egy dél-franciaországi iskolából. A család panaszt tett, ennek eredményeképpen a rektor visszavette őket, azonban a szülők közössége úgy ítélte meg, hogy az ilyen fokú tolerancia az integrációt (!) veszélyezteti. Végül az intézmény fegyelmi tanácsa kizárta a testvéreket.[40]

            Az Integrációs Főtanács a 2000. évről szóló jelentésében olyan ajánlásokat fogadott el, amelyek a vallás gyakorlásához fűződő jogok fokozott figyelembe vételével kísérelték meg a megoldani a problémákat.  Így javasolta, hogy az iskolák kínáljanak disznóhús nélkül készült ételeket is, hogy lehetőség legyen igazolt hiányzásra a vallási ünnepeken, illetve az Államtanács határozatára hivatkozva megerősítette, hogy a muzulmán fejkendő önmagában nem tilos az iskolákban. E jelentést azonban  a Főtanács tagjai sem egyhangúlag fogadták el, egyesek kifejezetten elhatárolódtak a többségi állásponttól.[41]

            A laicitással kapcsolatos kérdések vizsgálatára 2003-ban két testületet állítottak fel: a köztársasági elnök Bernard Stasi mediátor vezetésével létrehozta a „köztársaság laicitásának alkalmazását vizsgáló bizottságot, míg a Nemzetgyűlés elnöke, Jean Louis Debré vezetésével állított fel bizottságot e problémák tisztázására. Mindkét testület azonos eredményre jutott vizsgálódásai során. Véleményük szerint további garanciák szükségesek a laicitás elvének védelméhez, mivel annak érvényre juttatása fokozott nehézségekbe ütközik az egyre multikulturálisabbá váló tarsadalomban. Különösen az iskolákban kell megerősíteni a laicitást, hiszen itt történik a jövendő állampolgárok képzése, és itt tanulják meg az együttélést is.[42]

Az új törvény megalkotásának hívei a tartalmi kérdések mellett jogi szempontokkal is érveltek: mivel nincs olyan jogszabály, amely egyértelműen szabályozná a kérdést, így a vallásgyakorlás alapvető jogát joggyakorlat útján korlátozzák. Ez pedig mind az alkotmány 34. szakaszát, mind az Emberi Jogok Európai Egyezményét sérti, amelyek szerint valamely alapjog korlátozása törvényhozói kompetenciába tartozik.[43]  Ezen felül az Államtanács határozata alapján kialakuló helyi szintű joggyakorlat sem egységes – a vallásgyakorlás alapvető joga az adott intézményvezetők döntéseinek megfelelően érvényesül, helyi joggá válik, hogy mi tilos illetve megengedett. Ezáltal a jogbiztonság sérül, a laicitás elve pedig felhígul.[44] 

            A törvény híveinek érvrendszerében nagy hangsúlyt kapott a nemek közötti diszkrimináció elleni küzdelem. Mind a Stasi-bizottság, mind a Debré-bizottság kitér arra, hogy a fátyolviselés szoros kapcsolatban áll a nők alávetettségével[45]. Raffarin francia miniszterelnök pedig a következőket mondta: „Ez az ügy nem a vallásról szól, hanem a női jogok kiterjesztéséről.” A törvény célja a muzulmán nők felszabadítása a fundamentalizmus alól”[46]. A nők egyenlőségéért, emberi jogaiért való küzdelem és a tradicionális iszlám értékrend konfliktusa valóban súlyos problémákat vet fel – előfordult, hogy elégettek egy muzulmán lányt, mert nem élt hithű iszlám nő módjára[47]. Az ilyen jellegű problémákra viszont aligha jelent megoldást a fejkendő viselésének tilalma.

            Új törvény elfogadására ösztökéltek a lakosság elvárásai is: egy 2003. novemberében végzett felmérés szerint a megkérdezettek 43%-a ítélte úgy, hogy a hatóságok nem lépnek fel kellő határozottsággal a laicitás védelmében, és 72% ítélte helyénvalónak a vallási jelképek iskolában történő viselésének tervezett tilalmát.[48]

            A keresztény és a zsidó közösségek azonban egységesen felléptek a tilalom ellen. II. János Pál 2000 január 12.-én, amikor a diplomáciai testület újévi köszöntését fogadta, elítélte a francia törekvéseket a laicitás erősítésére[49].   

A gyermekjogi ombudsman mind jogi, mind gyakorlati szempontok alapján ellenezte a vallási jelképek viselésének tiltását[50]. Egyrészt megállapítja, hogy míg a laicitás elvéből következik az oktatók vallási, világnézeti meggyőződése kifejezésének tilalma, véleménye szerint nem vezethető le ebből az elvből, hogy a tanulók esetében is tiltsák ezt. Felhívja a figyelmet arra, hogy Franciaország részese a Gyermekek Jogairól szóló ENSZ-Egyezménynek, amelynek 14. cikke szerint tiszteletben kell tartani a gyermek gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadságát. Az Egyezmény 16. cikke pedig kimondja, hogy nem lehet önkényesen beavatkozni a gyermek magánéletébe. Véleménye szerint a vallási jelképek viselésének tilalma ellentétes e rendelkezésekkel. A törvény elfogadása társadalmi szempontból is súlyos veszélyeket rejtene magában: az ellentétek kiéleződnének, egyes csoportok megbélyegzettnek éreznék magukat, és egyetlen megoldásként megnőne a vallási, közösségi iskolák száma, amely éppen a köztársasági iskola integratív hatását rontaná le.

 

 

4.3. Törvény a vallási jelképek viseléséről

 

A vallási jelképek viseléséről szóló törvényt[51] a Nemzetgyűlés 2004. február 10.-én 494 „igen” szavazattal, 36 ellenszavazattal fogadta el, a szenátus pedig március 3.-án megerősítette a tilalmat[52]. Az oktatási miniszter májusban körlevélben[53] pontosította a végrehajtás szabályait. A törvény a Közoktatási törvénybe a következő cikket iktatta be[54]: a közoktatási intézményekben tilos minden olyan jelkép viselése, amely feltűnően kifejezi a tanuló vallási hovatartozását. A miniszteri körlevél példálózó jelleggel ilyennek minősíti a muzulmán fejkendőt, a kipát, és a nagy méretű keresztet.  Diszkrét vallási jelképek viselése azonban lehetséges. Nem tilos továbbá olyan ruhák és kiegészítők viselése sem, amelyeket a tanulók általában, vallási hovatartozásuktól függetlenül hordanak. Nagyon fontos a törvény megfogalmazása: nem a „vallási jelképek” viselését tiltja, hanem azon jelképeket, amelyek által a tanulók feltűnően kifejezésre juttatják vallási hovatartozásukat. Azaz a törvény alkalmazása során nem lehet arra hivatkozni, hogy az adott jelkép nem vallási jellegű.[55] 

Felmerült, hogy a tilalmat tejesszék ki a politikai jelképekre is. Ezt azonban elvetették, mivel a politikai jelképek viselésére már létezik hatályos szabályozás. Egy 1936-os miniszteri körlevél szerint ugyanis a – mégoly diszkrét – politikai jelképek viselése is tilos az iskolákban[56]. Érdekes mindazonáltal, hogy a véleménynyilvánítás jogát korlátozó tilalom itt sem felel meg a törvényi szabályozás követelményének, így láthatóan a jogalkotó igen pragmatikusan alkalmazza a jogi érveket.

A törvény a közoktatási intézményekre vonatkozik (azaz a felsőoktatási intézményekre nem terjed ki a hatálya), illetve minden olyan iskolai tevékenységre, akkor is, ha az az iskola falain kívül folyik (pl. kirándulás, testnevelés óra). Értelemszerűen nem vonatkozik a törvény a magániskolákra.

A tiltott jelképek viselése miatt lefolytatandó fegyelmi eljárást a törvény szerint meg kell előznie a diákkal való személyes elbeszélgetésnek, ezt a körlevél azzal egészíti ki, hogy fel kell venni a kapcsolatot a tanuló szüleivel is, különösen ügyelve vallási meggyőződésük tiszteletben tartására.

A körlevél továbbá rögzíti, hogy a törvény nem érinti a szülők azon jogát, hogy vallási oktatást nyújtsanak a gyerekek számára. Emellett felhívja a figyelmet arra, hogy az új törvény csak kiegészítette azokat a szabályokat, amelyek a semlegesség követelményének tiszteletben tartására irányulnak az iskolákban. Így a tanuló nem tagadhatja meg vallási okból az oktatásban való részvételt, megengedhető azonban, hogy engedélyezzék a távolmaradását azon vallási ünnepeken, amelyek nem esnek egybe a hivatalos szünnapokkal. Rendszeres és elhúzódó távollétre azonban nem kerülhet sor ilyen okból. A Stasi-jelentés egyébként javasolta új tanítási szünetek beiktatását is, ezt azonban elutasították, mert a kollektivizálódás veszélyét, és így a köztársaságba való beilleszkedés kudarcát vélték felfedezni benne.[57]

A vallási jelképek viselésére vonatkozó tilalom 2004 szeptemberétől hatályos.

 

5. A „fátyoltörvény” EU-konformitása

 

           

            A vallási jelképek viseléséről szóló törvény felveti azt a kérdést, hogy vajon nem valósul-e meg tiltott faji vagy vallási alapú diszkrimináció? A Tanács faji megkülönböztetést tiltó irányelve[58] több életviszonyra, így az oktatásra is kiterjedő hatállyal rögzíti a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Az ún. foglalkoztatási keretirányelv[59] szól a vallási alapú megkülönböztetés tilalmáról, ennek tárgyi hatálya azonban kizárólag a foglalkoztatással kapcsolatos életviszonyokra terjed ki, így témánk szempontjából nem releváns.

            Az iszlám (csakúgy, mint a zsidóság) egyszerre jelentkezik faji és vallási kisebbségként Franciaországban. A faji illetve vallási alapú diszkrimináció a szakirodalom egybehangzó álláspontja szerint egymástól szinte elválaszthatatlanul jelenik meg[60]. Így a vallási jelképek viselésére vonatkozó szabályozást érdemes lehet a faji megkülönböztetést tiltó irányelv rendelkezései fényében vizsgálni.

Az Irányelv a tiltott megkülönböztetés két fő típusát különbözteti meg – a közvetlen és a közvetett diszkriminációt. Közvetlen megkülönböztetés valósul meg, ha egy személlyel szemben faji vagy etnikai alapon kevésbé kedvezően járnak el, mint ahogyan egy másik személlyel szemben hasonló helyzetben eljárnak, eljártak vagy eljárnának. E definíció nem alkalmazható a vallási jelképek viselését tiltó törvényre, hiszen itt nem faji vagy etnikai alapú hátrányokozásról van szó. Releváns lehet viszont a közvetett diszkrimináció fogalma. Közvetett diszkrimináció valósul meg, „ha egy látszólag semleges rendelkezés, feltétel vagy gyakorlat az egy faji vagy etnikai származású személyeket más személyekhez képest különösen hátrányosan érint, kivéve, ha ez a rendelkezés, feltétel vagy gyakorlat jogszerű céllal objektív módon igazolható, továbbá e cél megvalósításának eszközei megfelelőek és szükségesek”[61]. A közvetett diszkrimináció definíciója tehát magában foglalja a kimentés lehetőségét is.

A vallási jelképek tilalmáról szóló törvényt megvizsgálva azt láthatjuk, hogy a közvetett hátrányos megkülönböztetés – a kimentési lehetőségektől eltekintve – megvalósul. Hiszen a látszólag semleges törvény kifejezetten hátrányosan érinti az iszlám illetve zsidó kisebbséget, mivel ők – vallásuk szabályai szerint – olyan jelképeket kötelesek viselni, amelyek feltűnőek, így tiltottak (fejkendő, kipa), szemben a katolikus hitet jelképező apró kereszttel. A kérdés csupán az, hogy a törvény vajon jogszerű céllal, objektív módon igazolhatónak tekinthető-e, illetve hogy-e cél megvalósítására irányuló eszközök megfelelőek és szükségesek-e. Míg az első kérdésre vélhetően igenlő választ lehet adni, a második megválaszolásához érdemes segítségül hívni az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatát.

A Római Egyezmény 9. cikke szerint a szabad vallásgyakorlás csak törvényben korlátozható, akkor, ha ez egy demokratikus társadalomban közbiztonság, közrend, az közegészség, a közerkölcs vagy mások jogai vagy szabadsága védelmében szükséges. A Bíróság az egyes államok hatásköreként ismeri el, hogy összeegyeztessék a közszolgáltatások működésében a vallásszabadság és a közrend szempontjait. A vallás gyakorlásának joga így a Bíróság gyakorlata szerint sem korlátozhatatlan alapjog, sőt, igen nagy mértékű korlátozásokat is jogszerűnek ítélt a Bíróság. Így jóváhagyta azon korlátozást, amely megtiltotta az egyetemi hallgatóknak, hogy hivatalos fényképen fátylat viseljenek[62]. Ugyanígy nem ítélte az Egyezménnyel ellentétesnek azt a svájci szabályozást, amely tiltja, hogy a tanítók a tanítás alatt fátylat viseljenek.[63] Ennek során azzal érvelt, hogy a tanítónő által viselt fejkendő önmagában is bírhat térítő hatással a gyerekek felé. Emellett a Bíróság azt is jelezte, hogy a fejkendő viselésének kötelessége nehezen egyeztethető össze a nemek egyenjogúságával, a toleranciával és az egyenlőség elvével. A jogalkotónak tehát szabadságában áll a semlegesség és a vallásszabadság szempontjainak együttes mérlegelésével kialakítani a szabályozást. A francia laicitás így alapvetően nem ellentétes a Bíróság gyakorlatával. A Strasbourgi Bíróság egyik francia elnökének véleménye szerint a vallási jelképeket tiltó törvény is összeegyeztethető a Bíróság gyakorlatával.[64]

            Az alapvető jogok korlátozásának általános mércéje a Bíróság joggyakorlata szerint az, hogy törvény írja elő, legitim célból történjék, szükséges legyen a korlátozás, és arányos az okozott sérelemmel. A korlátozás arányosságának alátámasztására a francia elemzők azt az érvet is felhozzák, hogy azok a tanulók, akik nem kívánnak lemondani identitásuk kifejezésre juttatásáról az iskolában, magánintézményekben vagy távoktatással is tanulhatnak.[65] A törvény szövegének kidolgozása során felmerült, hogy valamennyi „látható” vallási jelképre vonatkozzék a tilalom, azaz ez a megszorítás a hatályos szabályozás szerint megengedett, diszkrét jelképek viselését is tiltotta volna. E változatot azonban éppen az arányosság elvére hivatkozva vetették el, annak érdekében, hogy kerüljék a Bírósággal való ütközés lehetőségét.[66]

            Nagyon fontos követelmény azonban, hogy a vallásgyakorlást a közrend érdekében korlátozó szabályozás ne ütközzön az Egyezmény 14. cikkébe, azaz ne legyen diszkriminatív az Emberi Jogok Európai Bíróságának mércéje szerint sem.

Eszerint nem minden eltérő bánásmód minősül diszkriminációnak. Diszkriminatív az eltérő bánásmód akkor, ha ésszerű és tárgyilagos módon nem indokolható, azaz nincs legitim célja és az alkalmazott eszközök nem állnak ésszerű arányban az elérendő céllal[67]. E mérce gyakorlatilag megegyezik a faji megkülönböztetést tiltó irányelv által a közvetett diszkrimináció kizárására felállított mércével. A legitim cél vonatkozásában a tagállamok széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. Ilyen esetekben a legitim cél szigorúbb bírósági vizsgált alá esik, és az államoknak igen nyomós okot kell felmutatniuk az eltérő bánásmód megengedhetősége védelmében.[68] A Bíróság eddigi gyakorlata alapján azonban vélhetően nem nyilvánítja majd az Egyezménnyel ellentétesnek a vallási jelképek viselését tiltó törvény rendelkezéseit. Vélhetően a Luxemburgi Bíróság sem fog szigorúbb mércét alkalmazni.

 

            6. A szabályozás távlati lehetőségei

 

            A Stasi-bizottság jelentése felhívja a figyelmet arra, hogy a laicitás valamennyi közszolgáltatás vonatkozásában illetve a munka világában meggyengült – egyre gyakoribb, hogy az általános szabályokat közösségi megfontolások írják felül. Ezáltal a közszolgáltatások jövőbeni működését is veszélyeztetve érzik.[69] Így a jelentés azt a javaslatot is tartalmazza, hogy a szigorú vallási semlegesség követelménye ne csupán az iskolákra, hanem a közszolgáltatások egészére terjedjen ki[70]. Emellett azt is felvette, hogy a vállalkozások vezetői is szabályozhassák a vallási jelképek viselését az ügyfelekkel közvetlen kapcsolatban álló illetve biztonsági funkciót betöltő munkavállalóikkal kapcsolatban.[71]

            A laicitás erősítését célzó javaslatok mellett azonban a szabad vallásgyakorlás illetve a különbségek tiszteletének erősítése irányában is tett javaslatokat a Bizottság – így többek között javasolta, hogy a nagyobb iszlám vallási ünnepeket nyilvánítsák tanítási szünetté, illetve hogy az iskolai menzákon lehetőség legyen a vallás szabályainak megfelelő étel fogyasztására. Emellett kiemelt jelentőséget tulajdonított a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemnek is.

            A jelentés javaslatai közül azonban kizárólag a közoktatás laicitásának megerősítésére irányuló javaslatok valósultak meg, a többi javaslat azonban jelzi a szabályozás továbbfejlesztésének két lehetséges perspektíváját: a laicitás elvének további megerősítését illetve a vallási közösségek igényeinek nagyobb mértékű figyelembe vételét.

             

           

            7. A laicitás megerősítését szolgáló szabályok és a diszkrimináció elleni küzdelem

 

 

            A laicitás, ahogy a fentiekben láthattuk, kulcsfontosságú eleme a francia köztársaság, mint politikai nemzet identitásának. A laicitás védelmére irányuló rendelkezéseket tehát felfoghatjuk úgy, mint a francia nemzet által önazonossága megőrzése érdekében foganatosított intézkedéseket, amelyek megvédik a francia államot a multikulturalizmus és a különféle kulturális és vallási közösségek romboló hatásától. Franciaország nem „ingyen” kívánja meg az állampolgáraivá vált, illetve válni szándékozó közösségektől identitásuk háttérbe szorítását – cserében felkínálja a demokráciára, egyenlőségre, oszthatatlanságra és laicitásra épülő állampolgári identitást. Azt is mondhatjuk, hogy kultúrnemzet módjára harcol államnemzeti identitásáért.

            A francia antidiszkriminációs politika a legutóbbi időkig hasonló logikán alapult: mivel a köztársaságban mindenki egyenlő, nincs ok diszkriminációra, így az nem létezhet. Annak érdekében, hogy mindenki egyenlő állampolgár lehessen, az antidiszkriminációs politika integrációs törekvéseken alapult, azaz a nyelv illetve állampolgári ismeretek megszerzésének elősegítésében, lehetőség szerint az „eredeti” francia állampolgárokkal azonos színvonalon. Miután ez megtörtént, a diszkriminációnak magától meg kellett volna szűnnie. Ez azonban nem így történt, és a francia politika kénytelen volt számot vetni azzal, hogy önmagában az integráció nem elegendő a hátrányos megkülönböztetés felszámolásához[72]. Hiába nevelkedtek Franciaországban a második generációs bevándorlók, mégis hátrányos megkülönböztetés áldozatává válnak.[73] Az integrációs politika kudarcát tulajdonképpen az okozta, hogy nem vetettek azzal számot, hogy a hátrányos megkülönböztetés éppen azokból a különbségekből táplálkozik, amelyeket az integratív intézkedések nem szüntetnek meg – a bőrszín, a vallás, a kultúra.

 Részben a fenti felismerés, részben pedig az uniós elvárások következményeképpen sor került a diszkriminációt tiltó és szankcionáló szabályok megerősítésére. Ennek ellenére azonban a francia gondolkodásmód logikája nem változott – a „fátyoltörvény” szükségességét többek között azzal is alátámasztották, hogy éppen a rasszista cselekmények gyakorivá válása és az „új antiszemitizmus” megjelenése miatt létfontosságú a köztársasági értékek megerősítése.[74] E gondolatmenet logikája a következő: a köztársasági értékek megerősítésével nő a „közös érték” összetartó szerepe, így fokozódik a Köztársaság integratív ereje. Viszont a köztársasági értékek, így a laicitás megerősítésének ára a kisebbségek identitásának további háttérbe szorítása, illetve kevésbé láthatóvá tétele.

Azonban természetesen a francia közgondolkodásban is jelen van a diszkrimináció illetve laicitás problémakörének árnyaltabb, bár szintén némiképp féloldalas megközelítése. A Stasi-jelentés is törekedett annak ellensúlyozására, hogy a köztársasági értékek megerősítésének módja gyakorlatilag a kisebbségi identitás háttérbe szorítása. Ugyan a megvalósult szabályozás ezen elemeket nem vette figyelembe, mégis érdemes megvizsgálni a bizottság ez irányú megállapításait.

A Stasi-bizottság szembenézett azzal a ténnyel, hogy a migráns származású személyek integrációja nem valósult meg kellő mértékben. Ezzel kapcsolatban mind szociális jellegű problémákra (gettósodás, szegregáció, rossz életkörülmények, munkanélküliség) mind pedig a diszkrimináció tényére felhívta a figyelmet. E jelenségek pedig több okból magukban hordozzák a kollektivizálódás, illetve a laicitás elleni támadások veszélyét. Egyrészt az ilyen módon háttérbe szorított személyek fogékonnyá válnak szélsőséges csoportok köztársaság-ellenes ideológiájára[75]. Másrészt pedig a diszkrimináció következményeként a megkülönböztetést elszenvedő személy oldaláról az arra alapot adó tulajdonsága misztifikálódik, és ellenreakcióként kifejezetten becsben tartja és hangsúlyozza azt, a közszférában is[76]. Azaz meghatározott csoportok azért kívánják a közszférában előtérbe helyezni az identitásukat, mert nem elégedettek a köztársasági értékek szerint működő közszférával illetve az ott betöltött helyzetükkel. Eszerint az identitás kiterjesztése a közszférába patologikus jelenségnek minősül, amely annál is inkább megoldást igényel, mert a közszolgáltatások normális működését veszélyezteti a bizottság megállapítása szerint. (Ez a megállapítás azonban meglehetősen ellentmond annak, amiről a laicitás és az iszlám kapcsolatáról szó volt.)

Mindenképpen érdemes megvizsgálni, hogy milyen jellegű cselekvések jelentik a laicitás, illetve a közszolgáltatások normális működésének sérelmét a jelentés szerint. Ennek megítélése korántsem egységes a bizottság által meghallgatott személyek szerint sem: míg sokan például a közszolgáltatás rendes működése zavarásának tekintik azt, hogy a diákok a vallásuknak megfelelő étkezést igényelnek, a Stasi-bizottság ezt a laicitás elvével összeegyeztethető kívánságnak tartja, és teljesítését az ésszerű alkalmazkodás körében javasolja. Az ártalmas cselekvések körében szerepel például az, hogy nőnemű diák nem hajlandó férfinál felelni, illetve a nőnemű oktatók és felettesek tekintélyének kétségbe vonása. E körben említik azt is, hogy a munkavállalók nem hajlandóak kezet fogni ellentétes nemű munkatársaikkal, illetve a fejkendő-viselés kérdését.

E néhány példa alapján is kiderül, hogy gyakorlatilag teljesen különböző jellegű és veszélyességű cselekvéseket sorolnak e kategóriába. Így egy csoportban szerepelnek a nemek közötti egyenlőséget súlyosan sértő cselekvések mellett azok a cselekvések is, amelyek semmiféle konkrét alapjogot nem sértenek – kivéve francia álláspont szerint a laicitás elvét. Azonban megfigyelhető, hogy a nemek közti egyenlőség elvének sérelmére való hivatkozást legitimációként használják az olyan jelenségekkel szembeni tiltakozásra is, amelyek voltaképpen nem sértik azt. Így a fejkendő-viseléssel szembeni érvek körébe tartozik, hogy az a nők alávetettségét fejezi ki, illetve, hogy előfordul, hogy a nők kényszer hatására viselik azt. Eszerint tehát újabb ponton kapcsolódik egymáshoz a diszkrimináció elleni küzdelem és a laicitás: a nők egyenlősége érdekében folytatott küzdelem terén. Az egyenlőség érve azonban nem állja meg a helyét az önkéntes, illetve belső meggyőződés parancsára történő fátyolviselés esetén – ekkor nem marad más érv, mint maga laicitás. Ez esetben tehát a közszolgáltatások rendes működésének a sérelmét pusztán az jelenti, hogy látványosan szem előtt vannak bizonyos vallási identitású személyek.

A Stasi-jelentés a felmerült problémák orvoslására három kategóriába sorolható megoldást javasolt: a laicitás elvének megerősítését a közszféra egészében, a diszkrimináció elleni hatékonyabb küzdelmet, illetve a vallási és kulturális különbségek nagyobb szerephez juttatása ott, ahol az nem sértené a laicitás elvét[77]. Utóbbi kategóriában említette a jelentés többek között az étkezéssel kapcsolatos kívánságok figyelembe vételét, illetve a nagy számú követővel rendelkező vallások ünnepeinek figyelembe vételét a munkaszüneti napok meghatározása során. Érezhetően elég bizonytalan a határvonal a tiltott illetve támogatott magatartások között. A bizottság javára írandó, hogy adott keretek között mindent megtett annak érdekében, hogy ne csupán a köztársasági értékek megerősítése kapjon hangsúlyt, hanem a vallási közösségek helyzete is javuljon – ettől is remélve a kollektivizálódás visszaszorulását. A javaslatok közül azonban kizárólag a laicitás megerősítésére törekvő törvényjavaslat valósult meg.                

 Gyakorlatilag tehát nem a francia jog és társadalom alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, hanem a közösségeknek kell alkalmazkodniuk a számukra védelmet nyújtó köztársasági eszméhez. Ez identitásuk elvesztését eredményezheti, a francia köztársasági szemlélet hívei viszont e megoldás sikere esetén két legyet ütnek egy csapásra – az állampolgári értékek megerősödnek, a diszkrimináció háttérbe szorul, és egyben a diszkrimináció alanyai is láthatatlanná válnak.  Nem számol viszont ez a megoldás azzal, hogy a közösségek nem fogják mindezt szó nélkül tűrni, és a gyermekjogi ombudsman által jövendölt irányba fordulhat el a helyzet, mint ahogy azzal sem, hogy a diszkriminációt ilyen eszközökkel felszámolni nem, csupán leszorítani lehet.