Szalma József:

 

KÖZÖSSÉGI, KÖZÖS ÉS ELTÉRŐ ELEMEK A POLGÁRI JOGI KODIFIKÁCIÓKBAN.

(Különös tekintettel az 1959. évi IV. többször módosított magyar Ptk rekodifikálására) [1]

 

 

I. Közösségi, közös és eltérő elemek a polgári törvényhozásban

 

Közösségi elemek alatt az újabb polgári jogi irodalomban  azok a jogszabályok, intézmények értendőek, melyeket vagy az európai a római (1957)[2] maastrichti (1992)[3] és az amszterdami (1997)[4] konstitucionális jellegű alapszerződések értelmében a polgári jogterületre vonatkozó irányelvi jog[5], vagy a polgári jog európai magánjogi kodifikáció tervezetei (Lando – projektum a szerződési jog alapelveiről, UNIDROIT- tervezet a vállalkozói jog alapelveiről[6]) tartalmaznak. A polgári jog szemszögéből legjelentősebb Európa-jogi, konstitucionális (alkotmányjogi) jellegű alapelvek közé a négy maastrichti szabadságjog sorolható: az áru, a  szolgáltatások, a munkaerő és a tőke szabad áramlásáról szóló követelmény.[7] Közvetlen jogi alapja a közösségi polgári jognak az Európa-parlament  1989. évi határozata az európai polgári jog alapjairól szóló kodifikáció támogatásáról. Doktrináris alapját a közösségi polgári jognak az európai magánjog elméletének kialakulása, azaz irodalma képezi.[8] Ehhez a doktrínához azonban nemcsak a Maastricht utáni periódusban (EU) kialakult közösségi polgári jog irodalma tartozik, hanem a korábbi jogösszehasonlítási irodalom is, tehát azon irodalom, mely a „belső” polgári jogot a jogi komparativisztika (a jogösszehasonlítás) módszerével kutatja, s amely a korábbi Európai Közösség (EK) polgári joganyagához fűződik.

   

Közös elemek, vagy jogintézmények alatt pedig az összehasonlító jogi doktrína (pl. Szászi, Eörsi Gy.) értelmében olyan jogszabályok értendők, amelyek az egyes nemzeti  polgári törvénykönyvekben konvergensek, alapvetően megegyezők, „átjárhatók”. Ezek azok a jogintézmények, amelyek az egyes polgári törvénykönyvekben lényegében azonos megoldásokat tartalmaznak. A közös elemek forrásai vagy a történelmi Gemeines Recht, amely a római jog glosszátorai által kommentált Institúciókon alapul, vagy a nemzetközi szinten kialakult általánosan elfogadott írott vagy íratlan jogszabályok. Ilyenek: a) a kereskedelmi szokásjog (lex mercatoria), vagy b) a spontán recepció, vagy  c) a  belső jogfejlődés alapján kialakult, más polgári törvénykönyvek azonos intézményeivel korrespondens (alapvetően megegyező, részleteiben esetleg eltérő), konvergens (teljesen azonos) megoldásokat tartalmazó jogszabályok. Az említett európai polgári jogi kodifikációk (tervezetek) gyakran éppen a belső kodifikációk megegyező alapelveiből, nemritkán jogintézményeiből merítenek. Ilyen megegyező alapelvek a klasszikus polgári kodifikációkban pl. a) a szerződéskötési szabadság elve (melynek korlátai csak a közrend – l’ordre public és a jószokások - gute Sitten, bonnes moeurs[9] valamint a kényszerítő jogszabályokban[10] határozhatók meg), beleértve a formaszabadságot, azaz a formakényszer kivételességét, azaz a szóbeliség (solo consensu) elvét[11]; b) a jóhiszeműség és a tisztesség elve  (Treu und Glauben); c) a  monopolhelyzettel való visszaélés tilalma, valamint a kartelltilalom, azaz a szabad és lojális verseny elve; d) a jogellenes károkozás tilalma és a kártérítésre való jog; e) jogtechnikai szempontból vitatható a törvénykerülés (agere in fraudem legis et partis) tilalma.

 

Az utóbbinak terjedelmes irodalmából csak Máday Denis svájci szerző gondolatára[12] utalunk, mely szerint az agere in fraudem legis alapelvi jelentősége azért vitatható, mert a joggal való visszaélés a konkrét polgári jogi tilalmakban inkorporált (bekebelezett) fogalom, annál fogva, hogy a tilalmak szavával és szellemével ellentétes magatartás egyformán jogellenes, s fölösleges a fraudolozitást külön kategóriaként kezelni. Ha a fraudolózis magatartás (pl. kerülő, színlelt, v. fiktív szerződés) a törvény szavával nem ellentétes, csak a törvényi norma szellemével, rendeltetésével, akkor az azonos módon jogellenes, mint az a magatartás, amely csak a törvény szószerinti jelentésébe ütközik. Ha abból indulunk ki, hogy az egyes polgári jogi tilalmak egyformán tartalmazzák mind a norma szószerinti jelentése, mind rendeltetésének ellenében való magatartást, akkor nincs szükség arra, hogy a norma-rendeltetés ellenében való magatartást a törvény külön, alapelvi szinten tiltsa.  Ugyanakkor, logikailag megengedhetetlen az alapelvi fraudolozitás (törvénykerülés-, v. törvénnyel való visszaélés-) tilalom, hiszen az nem más, mint a (konkrét norma általi) tilalom tilalma, ami társadalmilag éppen a nem kívánt formális logikai következtést vonja le, az engedélyezettséget. A fraudolozitás-tilalom e nézet szerint nem más, mint annak elismerése, hogy a törvényi tilalom kijátszható, megkerülhető. Persze, az agere in fraudem legis doktrínájában vannak más nézetek is, amelyek ezen általános tilalmat a konkrét tilalmak mellett (pl. uzsoratilalom[13] , stb.) alapelvként hasznosnak tartják. Szándéka, célja e normának, alapelvnek nem a fraudolozitás (a törvénykerülés, a törvény adta joggal való visszaélés) engedélyezése, jóváhagyása. Ellenkezőleg, a törvénykerülés általános tilalmának célja, rendeltetése nem más, mint a  törvény adta joggal való visszaéléssel szembeni fellépés kiemelése, kihangsúlyozása.       

 

Legtöbbször még a római jogi forrásokból eredő belső PTK-k által recipiált jogintézmények is közös elemek[14], pl. a laesio enormis, v. laesio ultra dimidium pars, vagyis a szolgáltatások szembetűnő aránytalansága a visszterhes szerződésekben[15], továbbá ezzel párhuzamosan v. egyedül az uzsoratilalom, mely a kánonjog (Aquincói Szt. Tamás) justum praetiummal (méltányos árral) kapcsolatos tanításából ered. Ide tartozik a pacta sunt servanda elve is, azaz az a jogszabály, mely szerint  az egyszer szabad jogügyleti akaratnyilvánítás alapján megkötött szerződés a feleket a törvény kényszerítő erejével analóg módon és joghatással kötelezi. Az újabb XX. századi PTK-k (pl. az 1942. évi olasz PTK) ezen elv korrekciójaként előirányozza a megváltozott körülményeket (clausula rebus sic stantibus)[16], igaz, ez alatt értvén a szerződésnek csak kivételes felbontási vagy módosítási lehetőségét az érintett javára, olyan előre nem látható, felek által elő nem idézett, felek által elháríthatatlan körülmények miatt, melyek bekövetkezte súlyosbítja az egyik fél szerződésben vállalt feltételek szerinti teljesítését a tartós szerződésnél, oly mértékben, hogy a teljesítés szembetűnő értékaránytalansághoz vezetne és a szerződés további szerződésszerű érvényben tartása méltánytalan lenne, s nem felelne meg szerződő felek elvárásának sem. A belső PTK-k a szerződési jog alapszabályaként megegyező normákat tartalmaznak a formaszabadság tekintetében is. Alapelvként szerepel ugyanis az a tétel, mely szerint a szerződő feleket a szerződés megkötésekor a formakényszer nem köti, kivéve, ha az adott szerződésre, ritkábban szerződéstípusra nézve, külön törvényi rendelkezés másként rendelkezik.  Jobbára megegyezők a megtámadás és a semmiség okai is:  megtámadásra jogosult az a szerződő fél, aki tévedésben volt, akit megtévesztettek, vagy aki a szerződési nyilatkozatát kényszerhatás (vis apsoluta, vis compulsiva) alatt tette meg. Eltérések vannak a kényszerhatás alatt kötött szerződések jogkövetkezményei tekintetében (egyik megoldás szerint megtámadhatóság, másik megoldás szerint nemlétező szerződés, azzal hogy az utóbbi elvben kiegyenlített a semmis szerződés jogkövetkezményeivel). Egyébként a nemlétező szerződés olyan akarat-megegyezés, melynél hiányzanak a szerződés létrehozásának lényeges elemei, pl. nincs akarat-megegyezés félreértés miatt (dissens). Ezzel szemben a semmis szerződés olyan szerződés, mely kényszerítő jogszabállyal ellentétes. A német doktrína nem tesz különbséget a semmis és nemlétező szerződés között. A  megkülönböztetésnek a francia doktrína szerint azért van helye, mert a nemlétező szerződés  egy jogi következmény tekintetében értelemszerűen  nem vonhat magával semmisséggel azonos szankciókat: a szerződés konvertálásának lehetősége tekintetében. Nemlétező szerződés ugyanis nem konvertálható. A nemlétező szerződés tehát nem érvényesíthető annak alapján, hogy  az ilyen szerződést a felek bíróság előtt, bírói közrendkontroll feltételével, akarat-megegyezéssel ugyanazon, vagy módosított szerződési tartalommal egy jogilag érvényes szerződéssé alakítják át. Ezzel szemben a semmis szerződés bizonyos feltételekkel (fennáll a felek konvertálási szándéka, azaz egyező akarata, a választott szerződés jogszerű, azaz engedélyezett, a szerződési kötelezettségeknek a felek által célzott szerződésnek megfelelő módosítása) bírói közreműködéssel egy más jogérvényes szerződéssé konvertálható. A semmis szerződés közös oka a közrend (l’ordre public),  a jószokások (bonnes moeurs) és a kényszerítő jogszabályok sérelme. A semmisség jogkövetkezményeinél közösnek mondható az előző helyzet helyreállítása (restitutio in integrum), de eltérő a rosszhiszemű szerződő fél szolgáltatásának a társadalom javára való marasztalása lehetősége. Egyes ptk-k ismerik e jogintézményt (pl. a magyar Ptk[17], a jugoszláv Kötelmi törvény[18]), mint  a semmisség pönális jellegű következményét, melyet a közrendsérelemmel indokolnak; mások pedig nem, hivatkozván a nemo auditur turpitudinem allegans szabályára. Az utóbbinak a lényege az, hogy a rosszhiszemű félnek megtagadható a restitúció, ám szolgáltatását nem marasztalják az állam javára (pl. a francia bírói praxis szerint). Ennek a megoldásnak a hátránya, hogy a rosszhiszemű szerződő fél teljesítése esetén és a semmisségi per idején egyidejűleg a jóhiszemű fél teljesítésének hiányában a jóhiszemű fél jogalap nélkül gazdagodik. A megoldást jelentő rosszhiszemű fél által benyújtott condictio indebiti (jogalap nélküli gazdagodás) iránti kereset azonban gyakorlatilag megközelítőleg azonos következményekhez vezet mint a restitúció.  A megtámadható szerződések közös eleme az, hogy konvalidálhatók, tehát jogilag érvényessé válhatnak, amennyiben a megtámadásra jogosult szerződő fél törvényben előirányzott megtámadási határidőn belül nem él a törvény adta megtámadási jogával. Ez azért lehetséges, mert a megtámadás okai magánérdek-sérelemre vezethetők vissza. Ezzel szemben, a semmisségnél, melynél a megtámadás oka a közrendsérelem, a közérdek megsértése, a konvalidáció idő múltával is kizárt (quod ab initio vitiosum est tractu temporis non est convalescere). A semmisség esetében a megtámadásra nemcsak a felek, hanem (jogilag érdekelt bármely) harmadik személy, továbbá  a közérdeket törvény alapján képviselő állami szerv (pl. ügyész) is jogosultak. Közös intézménynek tekinthető a részleges semmisség (nullité partiell) intézménye is. Ezen intézmény a favor contractus elvén alapul: amennyiben a szerződésnek csak valamely eleme (pl. az adásvétel határideje, limitált törvényes kamaton felüli kamatkikötés) törvény- azaz közrendellenes, úgy, hogy ezen elem semmissége révén a szerződés még érvényben tartható, akkor a bíróság csak a törvény- azaz a közrendellenes elem semmisségéről rendelkezik, érvényben tartva a szerződés jogszerű részeit. A felsorolt jogintézmények a szerződési jogban inkább példaszerűek, mintsem kimerítők. Közös elemek természetesen más kötelemfakasztó forrásnál is bőven megállapíthatóak, mint pl. a károkozásnál a kártérítés feltételei (vagyoncsökkentés, jogellenesség, okozatosság, vétkesség), a károkozás és kártérítés formái (vagyoni és nemvagyoni kár), a polgári jogi felelősség formái (szerződési és szerződésen kívüli felelősség, felelősség mások által okozott kárért, méltányossági felelősség), a teljes térítés elve, stb. A pénzbeli kötelmekre közös főszabály a nominalizmus elve, míg kivételként, szerződési kikötés esetére érvényesíthető a valorizációs elv, az ún. értékmegőrző klauzulák útján (index-klauzula, valuta klauzula, arany klauzula).       

 

Eltérő elemek alatt értendők azok a jogszabályok, azaz egyes jogintézmények, vagy azokon belül, részletekben felmerülő modalitások, amelyek a sajátos „nemzeti jogfejlődés” eredményei. Ezek nem tekinthetők kötelezően „nem harmonizált” elemeknek. Ezek közül azonban nyilván harmonizálandóak, azaz már harmonizáltak, természetesen azok az eltérő rendelkezések, amelyek nincsenek összhangban a piacgazdálkodás szabályaival, elvárásaival. Figyelembe kell venni azt a szerves belső jogfejlődést is, amely megelőzte az adott rekodifikációt. A magyar kodifikációs előzmények, - melyeknek állomásai: (1) a múlt század negyvenes éveiben meghozott polgári joganyagra vonatkozó partikuláris törvények, pl. a telekkönyvekről, a közkereseti társaságokról, a váltóról, a kereskedők és a gyárak jogviszonyairól, a kereskedői testületekről, a csődről, [19] (2) majd az 1848. évi parlamenti határozat a magyar Ptk kodifikációjáról [20] (melynek megvalósítását halasztja OPTK bevezetése, az 1861. évi Országbírói Értekezlet által meghozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok meghozataláig,[21] s melyeknek első és további részei kb. 180 szakaszban foglalkozik a magánjoggal); továbbá (3) az 1867. évi kiegyezés után, a századvégig több jelentős partikuláris törvény, pl. a Kereskedelmi társaságokra vonatkozó tv.[22], a Grossschmidt által jelentősen befolyásolt családjogi törvény (1894. évi XXXI. törvény) [23], nemkülönben a (4) részleges vagy teljes kodifikációs tervezetek sora, melyek közül a legjelentősebb a XIX. századvégi 1900 évi[24], majd a XX. századelői 1913. évi, Szászi Béla által előkészített változat, valamint az 1928. évi Javaslat[25], - nem voltak töretlenek.[26] Az alkotmányi jogi keretek csak nehezen és felemás módon teremtődtek meg a teljes és önálló magyar polgári törvényhozáshoz. Ebben tért el a magyar „kodifikációs helyzet” más európai államokéhoz viszonyítva. Maguk a kodifikációs tervezetek azonban a kor legmagasabb európai színvonalán nyernek megfogalmazást.

 

Habár a múlt századi és századelői magyar Ptk kodifikációs tervezetek, figyelemmel szisztematikájukra (rendszerükre) és jogintézményeik tartalmára, alapvetően a belső jogfejlődés eredményei, messzemenően figyelemmel voltak a korabeli európai kodifikációs  alkotások (pl. a német BGB, részben az osztrák ABGB, továbbá a svájci Ptk majd Kt.) megoldásaira. Ahogyan a kodifikációs irodalomban megállapítást nyert, a magyar polgári törvényhozás a XIX. században a nyugat európai hagyományokat követi, a huszadik század  közepétől ettől eltérni kényszerült, ám a rendszerváltás óta, a nyolcvanas évek végétől, visszatérhetett saját és európai legjobb hagyományaihoz.[27] Nyilván nem arról van szó, hogy az új Ptk minden további nélkül át fogja venni a korábbi tervezetek megoldásait. Inkább talán arról, hogy  az új kodifikáció kidolgozása során a korábbi tervezeteknek esetleg  ma is alkalmazható, időtálló  szabályaira a jogalkotó figyelemmel lehet. Ugyanakkor minden új kodifikáció esélye az, hogy a saját hagyományok mellett, a legújabb kodifikációs eredményeket, tapasztalatokat (esetünkben pl. holland Ptk), a folyamatban levő európai ptk-k módosításokat (módosítás alatt áll pl. a német BGB)  figyelembe vehesse, ugyanúgy mint a századelői kodifikációs tervezetek idején ez meg is történt (akkoriban pl. a német BGB vonatkozásában).        

 

A magyar PTK újrakodifikálásával kapcsolatos eddigi, tudományos és szakmai konferenciákon (pl. az 1992. év után rendszeresen megrendezett, kodifikációs kérdéseknek is szentelt jogászegyleti értekezések[28], Miskolci nemzetközi konferencia a PTK jogharmonizációjáról, 1999[29], tudományos folyóiratokban[30], évkönyvekben[31] megjelentetett cikkek) elhangzott viták, állásfoglalások, amelyek az újrakodifikálás koncepcionális kérdésivel foglalkoznak, úgy tűnik, elsősorban a közösségi, közös és eltérő elemeket, intézményeket veszik számba.       

 

II. Jogegység-jogharmonizáció

 

A partikuláris európai polgári jogban európai konstitucionális szemszögből kétféle törvénytípus alakult ki: a rendeleti és az irányelvi jelegű. Nemcsak a terminusból, hanem a hozzá fűződő jogi jelentés és jelleg azaz fogalmilag, - a rendeleti jog inkább a kívánt „jogegységre” utal, annál is inkább, mert ez elvben közvetlenül is alkalmazható, belső törvényi közvetítés nélkül is. Egyenlőre a partikuláris polgári joganyag nem a rendeleti jog formájában jut kifejezésre. Ezzel szemben az irányelvi jog (Richtlinien) amelynek formájában gyakrabban megjelenik a partikuláris polgári jog, különösen a kilencvenes évek közepétől (pl. a termékfelelősségi Irányelv, a vagyonbiztosítási jog, a környezetvédelmi jog területein folyamatban levő, készülő  tervezetek) úgy tűnik, csak kiinduló támpontokat nyújtanak a belső törvényhozásnak.Valamilyen módon tehát a belső jogharmonizációnak szolgál útmutatóul, vagy talán modellként. Ez a jog nyilván nem részletező és talán csak az alpvető célokat és kiinduló pontokat irányozza elő, helyet adván a belső törvényhozás részleteinek.       

 

III. A magyar polgári jog törvényi szabályozásának harmonizációja a rendszerváltás utáni  periódusban a rekodifikációs határozatig (1988-1998)

 

A rendszerváltás után a magyar polgári jog harmonizációja két területen valósult meg: az egyik a Ptk-t kisérő, partikuláris törvények összehangolása a piacgazdálkodás és a polgári, azaz liberális társadalom követelményeivel. A másik pedig a PTK, tehát a kodifikáció folyamatos módosítása vonalán.

 

a) Partikuláris törvények (kodifikációk) módosításai, reformja. Egyes, egyébként tradicionálisan a polgári kodifikációs törzsanyaghoz (pl. francia Ptk, német Ptk inkorporálják a családi jogot is) szorosan hozzátartozó eddigi külön kodifikációk, pl. a Családjogi törvény[32] a magyar jogban a rekodifikációs határozatig jelentős módosítások tárgyává válik[33]. Egyik kiemelhető módosítás az 1987-ben bevezetett házassági vagyonjogi szerződés, mellyel a felek a házasság előtt, alatt és után a törvény által előírt, házasság megkötésétől számított osztatlan   vagyonközösségi rendszertől [34], eltérően rendezhetik egymás közötti vagyonjogi viszonyaikat. Ez a megoldás egyébként elfogadott a klasszikus Ptk-kban, pl. a német BGB-ben, amely úgyszintén megkülönbözteti a törvényi vagyoni jogviszonyokat  a szerződési vagyoni jogviszonytól, azzal, hogy a szerződés kiiktathatja a közös tulajdonszerzést. [35]

 

Egyes jogviszonyok, mint pl. a vállalkozói jog státusjogi része, különösen a privatizáció megvalósítása révén teljesen új, modern külön kodifikációt ért meg.[36]

 

A polgári jogi normák harmonizációjára sor került a polgári jog általában külön törvényben szabályozott egyéb területein is, amilyen a magánbiztosítási jog, a szellemi alkotások joga[37], a bankjog, az értékapírjog, a szerencsejátékok joga, a munkajog, stb.

 

Természetesen, az eljárásjogi rendelkezések is jelentős módosításokat érnek meg, említsük meg pl. a polgári perrendtartásról (peres eljárásról) szóló törvény[38] reformját, melynek módosítási között jelentős a felülvizsgálati eljárás bevezetése, mely jogerős ítélet ellenében nyújtható be a Legfelsőbb Bíróságnál jogszabálysértés esetében. Ez a jogintézmény a francia jogból ered. A perorvoslatban a francia tradíció szerint nem puhatolható a korábban megállapított tényállás, hanem csak az anyagi és az eljárási jog lényeges sérelme, amelyekről egyébként a legfelsőbb bíróság maga is határozhat, vagy pedig a pertárgyra vonatkozó korábbi határozatokat hatályon kívül helyezi és a jogvitát utalhatja új eljárásra az illetékes alsó fokú bírósághoz. A jogösszehasonlítási doktrínában egyébként e perorvoslatot rendes perorvoslatnak tekintik, mivel a végrehajtás tekintetében úgy mint a fellebbezés is, halasztó hatályú. Az eljárási jogban jelentős a Választott bíróságokról szóló magyar tv.[39] mely az UNIDROIT modell törvényei szerint készült. E modell-törvények szinte mindenütt a belső törvényhozás részeivé váltak (pl. Németországban, Olaszországban, Angliában, Svájcban. stb. 1996. és 1998. évek során). A modell törvényben jelentős újdonságot az jelent, hogy a választott bíróságok elvben egységes eljárás alapján történnek, többé nincs megkülönböztetett eljárás az ún. belső és külkereskedelmi választott bíróságok eljárása között.  A választott bírósági eljárás a felek között leszerződhető s ily módon kiiktatható az állami bíróságok eljárása, kivéve a származási pereket és más törvénnyel, kizárólag az állami bírói utat előíró jogvitákat. Jelentős módosításokat ért meg a végrehajtási eljárás. Ennek alapvető jellegzetessége, hogy perenkívüli (nemperes) jellegű. A végrehajtás bírói uton valósul meg, a polgári peres eljárás szabályainak szupszidiárius alkalmazásával.[40] A nemperes eljárásoknál egyébként a magyar jogban egyes nemvagyoni jellegű, azaz személyi státusjogi, vagy személyi jogi, továbbá bizonyos vagyoni jellegű tárgytípusoknál a bírói út (pl. cselekvőképesség iránti eljárás, cégeljárás, szellemi alkotásokkal kapcsolatos perek, csődeljárás); - más, vagyoni, vagy nemvagyoni típusú esetekben pedig a közigazgatási út (pl. öröklési eljárás, okiratok semmisségére irányuló eljárás) biztosított.[41] 

 

b) A Ptk reformjáról, harmonizációjáról.Maga a magyar Ptk a rendszerváltás óta napjainkig számos módosítást ért meg[42], amelyeknek a célja egyrészt a jogharmonizáció, másrészt a nem konvergens normák alkotmányossági kontroll alapján való kiiktatása a jogrendből. A módosítások jóformán a törvény egészét érintik, pl a jogi személyek anyagát[43] a személyiség polgári jogi védelmét[44] és a szellemi alkotások jogát,[45] a tulajdonra és a birtokra vonatkozó szabályokat,[46] a kötelmi jogviszonyokat.[47] Talán csak az öröklési jogi rész maradt többé-kevésbé érintetlenül.

 

Ugyanakkor a magyar Ptk harmonizációjához hozzájárultak  azok az Alkotmánybíróságnál lefolytatott alkotmányossági eljárások[48], amelyeknek eredménye a Ptk egyes rendelkezéseinek, pl. a kártérítési felelősségre vonás vonatkozásában  az állami immunitást előirányzó rendelkezéseket,[49] v.  a nemvagyoni kár pénzbeli térítésének tilalmára vonatkozó rendelkezés hatályon kívül való helyezése. [50] Ugyanakkor nem kell figyelmen kívül hagyni a Legfelsőbb Bíróság jogépítő, jogértelmező és jogfejlesztő gyakorlatát sem. Igaz, a modern jogrendszerekben általában az ún. elvi állásfoglalás nem jellemző módja a legfelsőbb bíróságok gyakorlatának. A legfelsőbb bíróság feladatköre csak az egyes esetekben, rendkívüli vagy rendes perorvoslati úton hozzá benyújtott, eléje tárt jogviták rendezésére, megoldására szorítkozik. Ez főként a kontinentális jogrendszerekre jellemző megoldás. A bíró feladata e jogrendszerekben kizárólag a jogalkalmazás és nem a jogértelmezés útján (ennek extenzív és intenzív szabályain túlmenően) történő alakítása, továbbgondolása, közvetetten a parlamenttel párhuzamos „jogalkotói” feladat ellátása. Arra való tekintettel azonban, hogy a magyar jogi hagyomány az ún. bírói jogforrási rendszerhez állt közel, de különösen arra, hogy éppen a polgári jog törzsanyagában, a Ptk által egyes területek szabályanyagában sok esetben nem volt a rendszerváltás szükségleteinek megfelelő jogszabály, a doktrína által is alátámasztva, a jogépítő, azaz a jogegységi legfelsőbb bírói állásfoglalások megmaradtak. Ezek az állásfoglalások több azonos típusú jogeset figyelembevételével jutnak el a „helyes jogig.” Az ilyen állásfoglalások a jövőbeni jogalkalmazás normáját vagy jogegységét célozza meg. Ugyanakkor az azonos norma eltérő alkalmazását kívánja megelőzni. Célja tehát nem egy meghatározott jogvita rendezése, amely rendszeres bírói feladat. Egyébként, a kontinentális kasszációs rendszereknek is, - habár kizárják az elvi állásfoglalást, vagy a jogegységi határozatokat, és kizárólag csak az egyes esetek perorvoslati úton való felülvizsgálatát teszik lehetővé, - vannak „joghézag pótló”, vagy jogegységi vonásai. A kasszációs rendszerben ugyanis az egyes felülvizsgálati esetekben kialakított jogi álláspontok az egyéb analóg esetekben is mérvadóak lehetnek. Mindenesetre a magyar Legfelsőbb Bíróság jogértelmezési és jogegységi álláspontjai (pl. a nemvagyoni kárra vonatkozólag az 1992. évből)  tartalmukban jelentősen hozzájárultak a még korábbi rendszerhez mért Ptk új, rendszerváltás utáni alkalmazásához, vagy későbbi módosításaihoz.

 

IV. A magyar Ptk rekodifikációja (új kodifikálása, 1998-tól)

 

Miután mindkét irányban, mind a partikuláris (egyes polgári joganyagra vonatkozó Ptk-án kívüli törvények), mind az általános polgári törvényhozásban (Ptk), vagy a törvények teljes újraszabályozása révén, vagy fokról - fokra haladva megtörtént a harmonizáció, úgy tűnt, hogy a Ptk reformja  a továbbiak során sem az újrakodifikálás  útján fog történni, hanem továbbra is a meglevő normák korrekciója és a hiányzó intézmények pótlása révén.

 

Nem így történt. Az 1998. és 1999. évi Kormányhatározatok[51] értelmében ugyanis a Ptk-t teljes újrakodifikálásra utalták. Időközben létrejött a Kodifikációs Főbizottság, az egyes területeknek megfelelő albizottságokkal.[52]     

 

Így „normatív szinten” eldőlt az a doktrináris vita is, amely a rendszerváltás első éveiben okkal jelentkezett, elsősorban a Jogászegyleti Értekezéseken, de a tudományos publikációkban is, hogy milyen utakon és módon kell harmonizálni a Ptk-t. Ebben a vitában,  habár a szerzők között teljes egyetértés volt abban, hogy a Ptk-t meg kell reformálni, már akkor, de különösen a Ptk módosítások elvégzése után, 1998-ig, a rekodifikációs határozatig, két alapvető álláspont alakult ki. Az egyik szerint a Ptk, különösen a reformok után, minthogy a bírói gyakorlatban alkalmazásra megfelelőnek mutatkozik, tehát a törvénykönyv „él”- a Ptk-t figyelemmel a jogépítő bírói gyakorlatra, fokozatosan, fejezetről fejezetre haladva kell korrigálni, kiegészíteni megtartván alapvető, az új követelményeket kielégítő és helytálló normákat. A törvénynek a rendszerváltást követően különösen, kiépült és tovább épülő bírói gyakorlata és elmélete van., s ennek nyomán kell módosítani az érvényben levő Ptk-t.   Ez az álláspont nem tagadja, hogy az új kodifikációra szükség van.  Nem minden argumentum nélkül áll azon az állásponton, hogy az új kodifikációra, annak elvi átgondolására és  részleteinek kidolgozására hosszabb időre van szükség. Kételkedik tehát  abban, hogy az új Ptk megalkotása a tervezett rövid határidőn belül (2002) megvalósulhat. Ezért azt javasolja, hogy egyenlőre folytatni kell az érvényben levő Ptk korrekcióját, egyes fejezeteinek szükséges kibővítését, a rekodifikációt pedig hosszabb távra kell tervezni. [53]      

 

A második, már az 1992/1993 években megfogalmazott tudományos tanácskozásokon elhangzott álláspont szerint  a Ptk átfogó revízióját kell elvégezni, s azt új, modern alapokra kell helyezni (Harmathy, Vékás, Mádl), tehát alapvetően teljesen új kódexre van szükség.  Az indoklás utal arra, hogy a Ptk alapkoncepciója egy korábbi rendszerhez mért, olyanhoz, mely nem a modern szociális piacgazdálkodás, hanem ellenkezőleg,  hosszabb időn át a szigorú tervgazdálkodás rendszerét elvét volt kényszerülve követni, s amelyben a szerződésnek és egyáltalában a klasszikus értelembe felfogott polgári jognak nem volt különösebb jelentősége, vagy legalábbis központi helye. Nem vitatható, hogy ilyen körülmények közepette a magyar Ptk-nak mindenképpen voltak pozitív kodifikációs értékei, különösen azon jogintézményeknél, melyeknél a korábbi, európai  kodifikációs hagyományt követő kodifikációs gyakorlatból átmenthetett. Ilyen pl. a laesio enormisra vonatkozó rendelkezés, az uzsoratilalom, a kártérítési jog egyes részei, stb.

 

E tudományos vitában kifejezésre jutott az a nézet, hogy az új magyar magánjogi kódexnek vissza kell térnie azon hagyományaihoz  amely az európai jogfejlődés nyomán halad (Mádl), messzemenően figyelembe véve a külföldi kodifikációs gyakorlat legújabb, a magyar kódexben is hasznosítható eredményeit, pl. az új Holland Ptk megoldásait (Harmathy, Kisfaludy), a folyamatban levő, tradicionális polgári törvénykönyvek (pl. a német Ptk) módosítási eredményeit[54].

 

Számos kérdés merült fel a szisztematizációval kapcsolatban. A doktrína kiemeli, hogy a Ptk jelenlegi rendszere is alapvetően a pandektarendszert követi (személyek, dolgok, kötelmek, öröklés), aminek jelentősebb módosítására nincs szükség (Vékás), hiszen ezt a szisztematizációt fogadták el a tradicionális Ptk-k is, mint a francia, az osztrák és a német Ptk is. Ezzel kapcsolatban azonban felmerült a kérdés, szükség van-e az általános részre, amelyet különösen a német Ptk alkalmaz (Csehi Z.).[55]

 

Nem kevesebb dilemmát hozott a Ptk tartalmára vonatkozó doktrináris és kodifikációs bizottsági vita, különösképpen a vállalkozói joganyag (státusjogi és szerződési jogi részeinek), a családi és a munkajog inkorporációját illetően. Jelenleg ezek az egyébként a tradicionális polgári joganyaghoz tartozó, sokszor a Ptk-kódexekbe is elhelyezett, egyébként vitán felül több-kevesebb sajátossággal rendelkező polgári jogviszony-típusok,  a magyar polgári törvényhozás külön törvényeiként élnek. A kodifikációs bizottság álláspontja egyértelműen arra utal, hogy ezeket a jogviszonyokat is, vagy azoknak legalább elvi, vagy szerződési jogi jellegű részeit, szervesen be kell építeni a kódexbe (Vékás, Prugberger)[56]. Vannak vélemények, melyek szerint a munkajognak közjogi jellegű részeit kell külön törvényben szabályozni, a magánjogi vonatkozásoknak pedig a Ptk-ban volna helye.[57] Megjegyeznénk, hogy a „munkaviszony”, mely  korábban a volt szocialista országok, így Magyarország korábbi jogrendszerében kizárólag mint „közjogi” jellegű jogviszony állott fenn az  európai országokban (pl a svájci jogban) kizárólag a közalkalmazottak jogviszonyára szorítkozik, egyébként az szerződési, tehát magánjogi jellegű. Igaz, a hetvenes évek szociális orientáltságú társadalmában, a munkahelyi érdekvédelem eredményeképpen kialakult a kollektív szerződések joganyaga, amelyek külön törvényi szabályozást is nyertek. A lényege ennek a jogfejlődésnek az, hogy a foglalkozatási szerződésnél a munkaadó szerződéskötési szabadsága a munkavállaló javára korlátozott, olyan értelemben, hogy a munkaszerződésnek tiszteletben kell tartania a legtöbbször vállalati, azaz üzemi  szinten a munkaadói és munkavállalói oldalról egybehangzóan elfogadott, meghatározott időre szóló kollektív szerződésben megszabott térítési és munkafeltételi (de különösen bérezési) minimumokat. 

 

A kodifikációs bizottság egyértelműen a monista doktrína mellett fogalt állást, ami a szűkebb értelembe vett polgári és vállalkozói, azaz kereskedelmi jogot illeti (pl. Vékás). E nézet azonban nem egyformán képviselt abban, hogy e monizmus teljes legyen-e, vagy csak részleges. Ha ugyanis a kereskedelmi, vállalkozó jogot két részében szemléljük, a státusjogi (társasági jog) és szerződési jogi rendszerezésben, kérdés, hogy mindkét résznek be kell-e kerülnie teljes egészében a jövendő kódexbe. A jogösszehasonlítási tapasztalat azt mutatja, hogy a státusjogi rész jobban ki volt téve az idők változásának, s ezért azt érdemesebb egy különtörvényben, vállalkozói törvényben szabályozni, mely könnyebben adaptálható idők követelményeihez. Ezzel ugyan ellentmond az a felfogás, hogy a kereskedelmi különtörvény a korábbi, polgári korszakot megelőző hagyomány eredménye. Maga a szűkebb értelembe vett polgári jog „kommercializálódott”, a kereskedelmi státusjog pedig „polgáriasodott”, s nincs szükség az elvi szintre helyezett különtörvényben való szabályozásra. Ez természetesen csak elvi szinten merül fel így, hiszen a társaságok joga (bele kerül-e a polgári kódexbe, vagy sem) mindenképpen sajátos joganyag, tekintettel arra, hogy a jogi személyek szervezési jogszabályainak alapjait (pl. az alapítói szerződés minimálisan szükséges törvénnyel előírt elemeit, a társaságok formáit, jogi alanyiságát, felelősségének mértékét, stb.) tartalmazza. A lényeg az, hogy a vállalkozások ugyanolyan jogi helyzetben vannak mint a természetes személyek egy szerződés megkötésénél, és a polgári jog jogintézményeit egyformán kell alkalmazni rájuk, kivéve, ha a lajstromoztatott üzleti tevékenységet folytató szerződő felek szerződéseire nézve a törvény más egyebet nem irányoz elő.

 

A családi jogra vonatkozólag is az elhangzott, kifejtett álláspontok  szerint a családi jogot is vissza kell vinni a kodifikációba, ugyanúgy, ahogyan ezt más kodifikációk is teszik. Ez összhangban áll a korábbi magyar polgári jogi kodifikációs tervezetek hagyományával is.    

 

V. Az európai köz- és magánjog

 

Amikor az Európai Únió, a Maastrichti Szerződés (1992/93) megkötésével létrejött, és a korábbi, Római Szerződésen alapuló Európai Közösség a megelőző célkitűzést (közös piac - Binnenmarkt) kiterjesztve (a személyek, munkaerő, az áruk és szolgáltatások, valamint a tőke szabad áramlása) új, határokat eltörlő közösséggé alakult át, annak ellenére, hogy e közösség „filozófiájában”  központi helyet a gazdaság foglalja el, úgy tűnt, hogy az új közösség normatív tevékenységét ellátó szervek (Európa Tanács és Európai Parlament) szabályozási hatásköre és formái (irányelvi és rendeleti jog) nem fog egyhamar és jelentősebb mértékben kiterjedni a magánjogi viszonyokra. Annál is inkább volt indokolt ez a feltételezés, mert a magánjogot az egyébként is az egymással alapelvi és jogintézményi szinten konvergens nemzeti polgári törvénykönyvek szabályozzák. Ezeknek felé rendelt, akár egy konszenzus alapján is elfogadott, a polgári joganyagot teljes egészében szabályozó közös polgári törvénykönyvet nehéz  volt és mai is nehéz elképzelni. Ennek sok oka van, többek között az is, hogy a klasszikus Ptk-knak (francia Cc, német BGB) eddigi "életét" és a továbbit is meghatározza patinás doktrínája és mélyenszántó jogértelmező, a maga módján jogfejlesztő bírói gyakorlata is.

 

Az események azonban, mint ahogyan előbb már erre utaltunk, nem egészen e feltételezések szerint alakultak.

 

Igaz, az események másként alakulását előlegezte, még a korábbi Európai Közösség keretében, 1989-ben fogant ajánlás, mely szerint létre kell hozni a közös európai polgári kodifikációt.

 

Kezdetben a vita a teljes kodifikáció lehetőségére utalt, miközben a kodifikáció "mélysége" minden polgári jogterületre (általános rész, dologi jog, kötelmi jog, kereskedelmi jog, beleértve a családi jogot, sőt az öröklési jogot is) vonatkozólag csak az alapelvi és alapvető közös jogszabályokra szorítkozna. Kezdetben a közös családi jogi alapelvek tekintetében meg volt a szakemberek egy részének hozzájárulása, ám későbbi viták arra utaltak, hogy a családi és az öröklési jog mint olyan magánjogi területek, amelyeknél, ha jelen is volna a polgári jogra jellemző vagyoni elem, döntő mégis a személyi jelleg, ugyanakkor ezeken a területeken van a legtöbb, nemzeti hagyományokon alapuló, országok és régiók szerinti sajátosság. Így meglehetősen korán nyer elhatározást az, hogy a közös kodifikáció elsősorban a szerződési jogra terjedjen ki.

 

Az 1989-ben formálisan is létrejövő Kodifikációs Bizottság, melynek vezetője Ole Lando professzor már ezen a nyomvonalon haladva készíti el a 90-es évek elején a "Szerződési jog alapelvei" címen az európai közösségi polgári jog első kodifikációs tervezetét. A tervezet tartalmából kitűnik, hogy a közös kodifikáció elsősorban az alapelvi jogszabályokat vette fel. Esetleges Európai Uniós szinten történő hatályba léptetése tehát korántsem "szüntetné meg" a tradicionális Ptk-k érvényét, azaz a belső polgári kodifikációk jelentősége lényegében nem csökkenne. Annál is inkább, mert a Projektum maga is e kodifikációk általános és korábban is konvergens jogszabályait veszi fel szabályai sorába. Ugyanakkor az irányelvi jog számos partikuláris jogszabályt alkot, különösen a termékfelelősség területén, előkészítés alatt vannak már hosszabb ideje a magánbiztosítás szabályai, számos jogszabály jött létre a környezetvédelmi jog területén, stb.

 

Egészen más típusú és fogantatású, bár szándékaiban hasonló a már korábban, még a Népszövetség idejéből eredő, az elmúlt évtizedben azonban jelentős újabb modell-törvények módszerét követő szakmai, tudományos alapokon működő UNIDROIT Projektum. Széleskörű Kutatói Intézeti alapon hozza létre azokat a modell­törvényeket, melyek nem a joganyag egészében vagy részében "szubordinált”, inkább a belső törvényhozás modelljeiként szolgálhatnak jó megoldásaiknál fogva. Ezen a vonalon a belső törvényhozásra különösen az eljárási jog területén, pontosabban, a választott bíróságok joganyagára gyakorol jelentős hatást és valósítja meg az ezen a területen szükséges mértékű, ajánlott jogegységet. Így 1996-1998 között e projektum modellje szerint történik a választott bírósági eljárásoknak újraszabályozása nemcsak az európai országokban (pl. Olaszország, Németország, Anglia, Magyararország), hanem az Európán kívüli országokban is (pl. Brazília). E projektumon és koncepción belül jelentős a kereskedelmi szerződési jog alapelveire vonatkozó tervezet is.

 

A két koncepció egymástól eltérő módon ugyan, de a polgári jog harmonizációjához egyaránt hozzájárul. Míg a Lando projektum célja, hogy egy az egész Unióban elfogadható jus gentiumot, aquis communautaire-t, gemeines Recht-et fogadjon el, mely a közös alapelveket tartalmazná, és tiszteletben tartaná a meglevő kodifikációkat, esetleg azokra nézve harmonizációs ösztönzést adna, ott ahol a részletek nem voltak összhangban a közös elvárásokkal, addig az UNIDROIT projektum célja, hogy nem közvetlen érvény útján, hanem modell útján nyújtson alapot a belső törvényhozásnak.

 

Ez azt jelenti, hogy a nemzeti polgári törvénykönyveknek egy esetleges közös európai, alapelvi szinten meghozott kodifikáció esetében is, - azért, mert a közös kodifikáció érvénye nem a rendeleti "jogegység", hanem az irányelvi (harmonizációs) jog formájában tervezett - megmarad szerepe és jelentősége. Nyilván, az új kodifikációknak, esetünkben a magyarnak, megvan az esélye, hogy ezeket a tervezeteket is figyelembe vegye, s hogy ily módon ezeknek eredményeit hasznosíthassa. Ez azonban szerintem nem jelenti azt, hogy mellőzni kell a saját jogfejlődés eredményeit, azokon a területeken, ahol a hazai megoldás változata konvergens a szociális piacgazdálkodás követelményeivel.

 

Nyilván ezen az úton haladt az új holland Ptk is. Megjegyzendő, hogy a tradicionális Ptk-k is reform alatt vannak (pl. folyamatban van a német Ptk módosítása).

 

Kitűnt tehát, hogy az elsődleges elvárásokkal ellentétben, az Únió létrejövetelét követő legrövidebb időn belül az Únióban a polgári jog alapelveinek közösségi szabályozása is előtérbe került. Nem véletlen ez, hiszen amennyiben az elsődleges uniós cél a szabad árú- és szolgáltatás forgalom, akkor ezt alapvetően és elsősorban éppen a polgári jognak a feladata. Akarva- nem akarva, a közös polgári jognak, legalább alapelvi szinten van jövője. A polgári jog hatálya korábban sem állhatott meg a határokon, egy nagytérségű európai piac eredményes működése még kevésbé képzelhető el csak a saját különjog (amelynek sajátossága bizonyos területeken uniós felfogás szerint sem tagadható) alkalmazása útján. Ott ahol van „értelme” a közösségi jognak az éppen a polgári jog szerződési jogi része, azaz annak alapvető, alapelvi szabályai, nemkülönben a deliktuális felelősségi jog bizonyos területei.

 

VI. A polgári jog mint "általános" (gemeines Recht) és "különös" (Sonderrecht) jog s e felosztás hatása a kodifikációs joganyag mértékére az egyes kodifikációkban

 

A német kodifikációkkal foglalkozó doktrínában kialakult, elterjedt nézet szerint, a kodifikációba felvett joganyag tekintetében meg kell különböztetni az általános jogot, amelyet maga az általános törvény, azaz a polgári törvénykönyv szabályoz, az ún. különös (különleges) polgári jogtól, amelyet a vagy a Ptk-hoz tartozó járulékos törvények (pl. magánbiztosítás), vagy külön a polgári jogtól nem teljesen elválasztott, azzal kapcsolatban álló részkodifikációk (pl. kereskedelmi törvény) szabályoznak.

 

A magyar jogi terminológia az "általános törvény" joganyagát, mely szisztematikus értelemben a teljességre törekszik, a törvénykönyv terminusával jelöli, szemben a résztörvényekkel, az „egyszerű” törvényekkel, amelyek nem szabályozzák átfogóan a polgári jog egészét, hanem csak annak valamely kritérium alapján meghatározott zártkörű részét.

 

Ezen "résztörvények" a német jogalkotás polgári kor előtti szakaszában (a rendi társadalom kodifikációs gyakorlatában) partikuláris jogként szerepelt, s jelentette a provinciális, tartományi jogot, vagyis az általános, közös jogtól eltérő törvényhozást, rendelkezéseket.

 

Tulajdonképpen a kései rendi kodifikációk (a XVI.-XVII. században), mint országos érvényű jogszabályok arra törekedtek, hogy egységes alapra helyezzék a partikuláris jogot. Ez volt az általános, közösségi, országos jog (gemeines Recht). Ezek segítették elő az országon belüli jogi forgalmat, olyan helyzetben, amikor a tartományi jogok (Landesrecht, azaz tartományi kodifikációk) egymástól lényegesen különböztek. Az országos kodifikációk megjelenése előtt ugyanis Európa egyes országaiban (pl. Németország, Svájc) megjelennek a tartományi rendi kodifikációk, amelyek egymagukban nem tudták megoldani a jogforgalom határon túli kérdéseit.

 

A polgári korszakban az országos érvényű Ptk elnevezésében elveszti az "általános" jelzőt. Kivételt képez az 1811. évi osztrák Általános Polgári Törvénykönyv. A partikuláris jog fogalma sem jelenti többé tételesen a provinciális, azaz tartományi jogot. A partikuláris, azaz a különleges polgári jog fogalma alatt értendő sokszor szintén országos érvényű jog, amely azonban valamilyen oknál fogva (legtöbbször a joganyag dinamikus, változásoknak kitett jellege miatt) nem kerülhetett be az egyébként érvényében hosszú távra tervezett a jogbiztonság szavatolásának követelménye miatt változatlan normákat igénylő "általános" törvénybe, azaz a polgári törvénykönyvbe.

 

A polgári korban fogant polgári jogi kodifikációk tartalmukban, szisztematizációjukban (renderezésükben) és alkalmazott kodifikációs technikák tekintetében merőben különböznek a rendi kodifikációktól. Az utóbbiaknál ugyanis vegyesen jelennek meg egyazon kodifikációban a közjogi és magánjogi normák, dominálnak a  morális normák, melyek mellőzik az állami szankciókat, azaz e normák sajátosságaihoz mért morális szankciókat proponálják. Ugyanakkor tárgyalják a különböző típusú normák egymás közötti viszonyát, prioritását. (mint pl. Verbőczy Tripartitumában).  A polgári korban kialakult kodifikációs technikának alapelve a felek egyenrangúsága és a szerződéskötési szabadság, amely lényegesen kihat a polgári jogi normák jellegére, azok elvben diszpozitívak, szemben a közjogi imperatív jelleggel. Alapelvük a szerződéskötési szabadság, amely a törvényi polgári jogi norma diszpozitív jellegű követelményét vonja magával. Jogviszonyukat a felek jogügyletükkel maguk szabályozzák, a törvény szabályozási funkciója szupletorikus, akkor "lép életbe", amikor a felek jogügyletükben a törvénytől eltérően nem rendelkeznek. Kényszerítő normák kivételesek, ezek pl. a közrend és a jószokások tiszteletben tartásának követelménye (1'ordre public), a károkozás tilalma, a joggal való visszaélés, azaz a kényszerítő normák kerülési tilalma (agere in fraudem legis), - főként az alapelvek szintjén, valamint szerződésen kívüli (deliktuális felelősség) területén jelennek meg.

 

Láttuk, hogy a polgári korszakban az általános törvény, azaz a kodifikáció egynemű normákat tartalmaz, tehát pl., csak a felek egyenrangúságát, személyi és vagyoni viszonyait fémjelző magánjogi normákat, míg a rendi társadalom kodifikációi gyakran vegyesen, mind magánjogi (pl. személyi és vagyoni jogi) mind közjogi normákat (pl. pönális, büntetőjogi szabályokat) is egyaránt tartalmaznak. A volt „szocialista” korszakban fogant kodifikációkban is előfordult, hogy a Ptk-ba, amelyben a szankció elsősorban a magánjogi jellegű restitúció, közjogi jelleget vett fel (pl. pönális kártérítés, mely nem a károsultnak, hanem az államnak jár, annak ellenére, hogy a sérelem magánjellegű.). Ennek a közjogi felfogásnak nyomai itt-ott még mindig megmaradtak a többször módosított magyar Ptk-ban. Így pl. a nemvagyoni kár okozásáért, függően a vétkesség fokától, a károkozó a kártérítési perben állam javára pénzbeli bírságra is ítélhető. A polgári törvénykönyveknek lehetőleg nem kell átvennie más kodifikációk más módszerre és védelmi cél köré csoportosított normáit. A polgári jog védelmi célja a társadalom által elismert magánérdek. Ezért alapvető szankciója ezen érdek jogellenes sérelmezése esetén a kártérítés, a kárpótlás. A károkozó büntetése, amennyiben egy időben valamely büntetőjogi deliktum tényállását is kimeríti, a közérdeket védő büntető kódex szabályozási területét képezi. A polgári jogban a kártérítési perben állami szerv által elkövetett joggal való visszaélés miatt, vagy hivatali szabályok megsértése miatt az állam, vagy önkormányzat (nem a szerv) épp úgy perelhető mint bármely más természetes vagy jogi személy. Az állam a klasszikus polgári jogegyenlőség értelmében, nem élhet vissza azzal, hogy birtokában van a törvényhozási funkció s ezáltal nem irányozhat elő utólagos, kártérítési kötelezettség alóli kimentést.

 

A polgári korszak kodifikációira jellemző a magas szintű kodifikációs eljárási módszer, vagyis a jogszabályok egymást követő logikus rendje, a jogintézmények világos elkülönítése és az adott intézményhez tartozó teljes, diszpozíciót és szankciót egyaránt, lehetőleg egy helyen való kialakítása.

 

A klasszikus polgári kódexek jellemzője, hogy teljességre törekednek, tehát a polgári jog egészét (általános rész, személyi és családi jog, dologi jog, kötelmi jog- általános és különös rész, az egyes szerződéseknél a szűkebb értelembe vett polgári jogi szerződések mellett az ún. gazdasági vagy vállalkozói szerződések, a munkajogi szerződések, öröklési jog) szabályozzák. E teljesség nem jelenti azt, hogy a kódex minden polgári jogviszonytípust egymaga, kísérő törvény nélkül szabályoz, csak azt, hogy a polgári joganyag egészére kiterjed, ha másként nem, akkor legalább tág és átfogó jelentéstartalmú alapelvei révén, de lehetőleg részleteiben is. Azokra a területekre, jogviszonyokra vonatkozó jogszabályok, amelyek tapasztalat szerint idők során változásoknak vannak kitéve, vagy amelyek (európai) közösségi hatáskörbe kerülnek (pl a termékfelelősségi jog egyes területei, stb.) nyilván csak az alapvető, azaz legáltalánosabb rendelkezéseket kell, hogy tartalmazzák. Részletes szabályozásukat át kell engedni a külön törvények szabályozási körébe. Ezek a törvények ugyanis „könnyebben követhetik” az adott jogviszonytípus változásait.  Pl. a szerencsejátékok körére vonatkozóan az olasz Ptk csak azt szabályozza, hogy a szerencsejáték mikor természetes kötelem és mikor joggal védett. Egyéb vonatkozásai, pl. az egyes szerződéstípusok is, a szerencsejátékokról szóló törvényre tartoznak.

 

Ezzel kapcsolatos az a kérdés is, hogy egy  ptk - kodifikáció, melyet számos derivált, járulékos törvény, vagy speciális polgári joganyagot szabályozó törvény követ, vajon csak az általános jogszabályokat tartalmazó törvénynek kell-e lennie, - az „időtállóság” és a különböző polgári jogi intézmények közös nevezőit meghatározó követelmény miatt, s ilyetén mintegy „kiürült” (Entlehrung) törvényként,  szabályozási funkciójában esetleg csökkentett mértékben megjelenő törvényként szerepel, s a szabályozási funkciót igazán a speciális törvénynek kell-e átadnia. E problémára korántsem egyszerű a válasz, s nem is adható meg csak annak alapján, hogy valamilyen  középút mutatkozik harmonikusnak, elfogadhatónak. Az összehasonlító kodifikációs tapasztalat valóban azt mutatja, hogy a pkt-k általában kellő mértékben „bátran” bocsátkoznak a jogintézmények részletes szabályozásába is, kellően figyelembe véve az alapelvi és általános rendelkezéseket. Ez aznoban hangsúlyozottan a már kialakult és alkalmazásukban bevált jogintézményekre vonatkozik. Egyébként nincs olyan európai ptk, mely a polgári jog teljes rendszerét felölve, kevesebb mint ezerötszáz normán alul[58] megoldotta volna a szövevényes polgári jogviszonyok szabályozásának dolgát. Mindenesetre a jelenleg érvényben levő többször módosított magyar Ptk a „rövid” Ptk-k sorába sorolható, igen sok általános normával, egyes helyeken hiányoznak a jogintézmények részlete, olyanok amelyek másutt részletesebb szabályozást nyertek (pl. a kötelmek aktív és passzív egyetemlegességének és jogi következményeinek kérdése).   

 

Az általános és különös viszonya, azaz a Ptk és járulékos törvényei közötti kapcsolatrendszer az általános törvényben, tehát a Ptk-ban szabható meg, s általában úgy van meghatározva, hogy amennyiben a különös törvény az adott jogviszonyra nézve eltérően rendelkezik (pl. a kölcsön és a hitel viszonyításában a hitelre nézve a vállalkozói tv., vagy a kodifikáció különös részében, gazdasági szerződésekre vonatkozó eltérő rendelkezés)  akkor   e  speciális   jogszabályt  kell alkalmazni (a lex specialis derogat legi generali szabálya alapján). Az általánostól eltérő jogi szabályozásnak különféle indokai lehetnek: a) sajátos jogviszonyról van szó (ilyenek elsősorban a családi jog személyi jogi jellegű normái, vagy a gazdasági kapcsolatok joganyaga, stb.), b) aránylag gyakori változásnak kitett joganyagról, jogviszonytípusról van szó (pl. a szerencsejátékok, biztosítás, stb.). Egy korlátozás azonban a speciális, kodifikáción kívüli törvény eltérő szabályozásában mindenképpen általánosan elfogadott a kodifikációs és a törvényi szabályozás technikájában (nomotechnika): abban, hogy a lex specialis nem tagadhatja meg, vonhatja el teljes egészében és általában, a polgári törvénykönyv által szavatolt alapvető garanciális, tulajdonképpen alkotmányi jogi szinten is kiemelt személyi (nemvagyoni) és vagyoni jellegű jogosultságokat. A speciális törvény, amennyiben szabályozási tartalmában csak az adott jogviszony részletes, közelebbi  szabályozását célozza meg, tulajdonképpen nem is derogálja az általános, kódexbe foglalt szabályokat, inkább „mélyíti”, fogalmilag kiegészíti, teljessé teszi azokat.  

 

Rendkívül jelentős kérdés, melynek egyaránt van közjogi és magánjogi jelentősége, elsősorban az ún. szerzett jogosultságok, valamint a jogbiztonság szemszögéből a polgári jogi normák időbeni hatálya. Ebben a tekintetben első pillantásra minden egyértelmű: Az új polgári jogi norma ún. pillanatnyi hatályú, tehát csak a jövőbeni jogviszonyokat, azaz hatálybalépését követően létrejött jogviszonyokat szabályozhat. Az új polgári jogi normáknak a jogbiztonság és a szerzett jogok biztosítása végett, nincs visszaható hatálya. Tartós polgári jogviszony esetében (pl. tartós szerződés) már a kérdés megválaszolása nem egyértelmű, hiszen a szerződés megkötésének és érvényének és teljesítésének feltételei a két (korábbi és az új) törvény hatályának mezsgyéi szerint is megítélhetők. A francia doktrína egy része erre a kérdésre azt a választ adja, hogy a korábbi törvény szerint létrejött tartós szerződésnél mérvadó a szerződés megkötésének időpontjában érvényes jogot kell alkalmazni mind a jogérvény mind a teljesítés tekintetében, függetlenül attól, hogy a teljesítés már az erről másként rendelkező törvény időpontjára esik. Más álláspont szerint ez a megoldás azért vitatható, mert „végtelen időkre” hatályban tarthat egy alapvetően hatályon kívül helyezett törvényt, azaz kettős, sőt hármas, azaz több egymás mellett élő  polgári jogi rendszert konstituálhat, egyszerre egyazon helyzetben egyik jogalanynak lehet valamihez joga (a régi törvény szerint), másiknak nem, mert ugyanazon típusú jogviszonya az új törvény idején jött létre, mely mondjuk tagadja a korábban biztosított jogosultságot. A másik lehetséges megoldás a tartós szerződési példánál maradva abban van, hogy a szerződés érvényének megítélése (ezek között formájának, megkötési feltételeinek, beleértve a cselekvőképességet is) a korábbi törvény szerint történik, ezzel szemben a teljesítés tekintetében, amennyiben a teljesítés már az új törvény hatálybalépésének időpontjában válik esedékessé, már az új törvény szabályai szerint történjék, még akkor is ha az új törvény ebben a tekintetben a korábbitól eltér. E felfogásnak szerintünk az a „baja”, hogy a teljesítés kérdése nem szakítható el a szerződés tartalmától, mert a szerződés egységes egész, a tartalom szabja meg a teljesítést is. Ugyanakkor közvetetten lehetővé teszi a visszaható hatályt, hiszen jogszabályait a teljesítés tekintetében proponálja, ajánlja egy merőben más törvény szerint létrejövő jogviszony egy „részére”.                       

 

VII. Összefoglaló helyett

 

Az 1959 évi Magyar Ptk a renszerváltás óta (1988/89) számos módosítást ért meg. Ezek a módosítások szinte a törvény egészét érintik. Ugyanakkor múdosulnak a Ptk-n kívüli, Ptk joganyagához szorosan kapcsolódó járulékos és speciális törvénzek.  Ennek ellenére az 1998. évi kormány és parlamenti határozatok a törvényt teljes újrakodofikálásra utalják. Megmutatkozott ugyanis, hogy egy alapvetően korábbi rndszerben fogant és ahoz mért törvény többé nem tesz eleget a Magyarországon érvényre jutó piacgazdálkodási követelménynek. Új filozófián, alapokon nyugvó kodifikációra van szükség. A régi Ptk lakonikus rövid változata a polgári jogon kívül, külön törvénzbe helyezett számos olyan jogviszonytípust mely egyébként a klasszikus Ptk-k törszanyagához tartozik. Ez a Ptk „kiüresedését” okozta. Ugyanakkor lehetővé tette, hogy a különjog eltérjen, sokszor indoklatlanul, a polgári jog felek egyenrangúságát szorgalmazó elvtől: az állam pl. a korábbi rendszerben nem volt felelős az általa okozott károkért. Ezt a mulasztást a rendszerváltás konstitucionális kártalanítási törvényei ahol csak lehetett helyrehozta. Kialakul a rendszerváltás után az ún inkorporációs és monista elmélet: a Ptk-ba vissza kell hozni „eltévelyedett” gyermekeit, a munkajogot, a családi jogot, a vállalkozói jogot, az értékpapírjogot, a szellemi alkotások jogát, a nemzetközi magán- és kereskedelmi jogot, különösen a szerződési részben. Nem vitatható e „külön joganyag” sajátossága, ezek azonban tartalmi részleteiben különböznek. Alapelv itt is a felek egyenrangúsága, az akaratszabdság, a jóhiszeműség és tisztesség elve. Természetes, hogy a családi jogban a normák a család a gyermek védelmét kell szolgálják, ezt azonban jobban meg fogja tenni egy egységes, közös európai alapelveken nyugvó polgári törvénykönyv mint egy a polgári jogtól eltávolodó külön kodifikáció. A személyek, dolgok, kötelmek, öröklés pandekta rendszernek követése általánosan elfogadott, tehát nyilván mérvadó lesz az új Ptk szerkesztése során.  E sorok szerzője úgy véli, hogy a Ptk-ban az alapelvek mellett szükséges lenne egy általános rész is, hasonlóképpen mint azt a német Ptk, részben az osztrák OPTK teszi. Ennek szabályozási tartalma a jogügylet közös intézményei kellene legyenek (jogügyleti akarat, cselekvőképesség, jogügylet alakja, joghatása, a törvény és az ügyletek értelmezési szabályai[59], feltétel és időhatározás, stb.) E fejezet  hozzájárulna a szabályozási ökonómiához. Az adott jogügyleteknél csak az általánostól eltérő elemeket kellene szabályozni (pl. a végrendelkezési szabadságnál  az általános szerződéskötési szabadségtól eltérő kötelesrészre vonatkozó rendelkezések). Az érvényben levő sokszor módosított törvényt különbözően értékeli az irodalom, nem vitatván a további módosítok, kiegészítések szükséges voltát. a) Egyesek szerint a törvény így, módosítva, újrakodifikálás nélkül is  alkalmazható, annál is inkább, mert tartalmát mélyítette a a jogegységi és jogértelmező Legfelsőbb Bírósági gyakorlat. A bíróság, a polgárok  a törvényt megismerték, megszokták. Vitatható ugyan, hogy a megmaradt „praejudiciális” azaz „jogegységi” álláspontok, a megszünt „jogértelmzési” álláspontok után, mennyire lesznek indokoltak a kodifikáció hatálybalépése után. Annál is inkább, mert a magyar hagyományok ellenére (mely a bíróságnak, azaz a Legfelsöbb Bíróságnak nemcsak jogalkalmazói, hanem emellett jogalkotói jogkört is biztosított), a kontinentális típusú polgári jogállamban a bíróság a jogot csak alkalmazza, mégpedig az eléje tárt jogeset kapcsán. A bíróság eszerint a jogot nem alakítja, vagy hozza létre általános érvénnyel jövöbeni meghatározatlan körben, azaz konkrét jogesettől függetlenül, hiszen a (hatalommegosztás doktrinája értelmében) a  jogalkotás kizárólag a törvényhozó feladatköre. /Ez valamilyen módon, úgy tűnik, elfogadást nyert a bíróságokról szóló törvény módosítási folyamatban is/. Más kérdés, hogy a harmonizációs és rendszerváltási peridóusban a Legfelsőbb Bíróságnak éppen általános,  egyes eseteken kívüli álláspontjaiban igen pozitív jogfejlesztő gyakorlata alakult ki, mely valamilyen módon segítette a jogalkotást és a jogalkalmazást. Egyébként rendszerint a bíróság jogértelmezése is csak adott jogeset általa megállapított tényállására vonatkozik, és nem „általában”, bármely jogesetre nézve. b) Mások úgy gondolják, hogy a törvényt keresztül-kasul módosították, elannyira, hogy ezek a módosítások már nem egészen konzisztensek, áttekinthetőek és szükség van egy átfogó, konzisztens új alapokon nyugvó kodifikációra. Maga az 1998-as évtól fennálló kodifikációs Föbizottság és egyes szakterületek bizottságai, valamint a kodifikáció szerkesztését vállaló Szerkesztöi Bizottság maga is a kodifikáció teljes reformjának nehéz feladatát vállalta. Nyilván az új Ptk-nak „részeletes” fog lenni, azaz  a részletező és általános szabályozás kombinációját fogja alkalmazni. A részletek tekintetében azonban nekünk sem tűnik követendőnek az új holland Ptk „esete”, mely több mint háromezer normát tartalmaz. A legtöbb Ptk a polgári jogviszonyok teljeskörű szabályozását ennél jóval kevesebb normával is el tudta látni.           

 

Dr. Szalma József, egyetemi tanár

Újvidéki Egyetem Jogi Kara, Polgári Jogi Tanszék