Szeghő Ágnes
Az egészségügyi szolgáltatás nyújtásával összefüggésben okozott károkért való felelősség szabályainak változása napjainkban
Az egészségügyi kártérítési eljárások[1] során az egészségügyi szolgáltató polgári jogi felelősségének megállapítására vonatkozó szabályozás a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) hatályba lépésével csaknem 50 évig változatlan tartalommal állt fenn, azonban az utóbbi években a bírói gyakorlat által indukált és a jogalkotó által azóta elismert folyamatok következtében ezen a területen jelentős változás van folyamatban. Tanulmányunkban e folyamat rövid felvázolására törekedtünk. Ennek keretében a csaknem fél évszázadig uralkodó rendelkezések bemutatását követően az egészségügyi szolgáltatást nyújtó (a továbbiakban: egészségügyi szolgáltató)[2] illetve az azt igénybe vevő (a továbbiakban: beteg)[3] személyek között fennálló jogviszony kontraktuális illetve deliktuális jellege tárgyában a bírói gyakorlatban és a jogi szabályozás szintjén az utóbbi időben bekövetkezett szemléletváltásokat, módosulásokat ismertetjük, végül kitérünk a folyamatnak a fentiekből adódó esetleges következő állomására.
1. Az egészségügyi szolgáltató polgári jogi felelősségének jogszabályi alapjai
Speciális felelősségi alakzat hiányában[4] az egészségügyi kártérítési eljárásokban a polgári jogi felelősség általános szabályai az irányadóak és az alkalmazandóak, mindezek alapján a Ptk. hatályba lépése óta a bíróságok a Ptk. 339. § (1) bekezdésében megfogalmazott általános felelősségi klauzula alapján bírálják el az egészségügyi szolgáltatók felelősségét. „Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.” Ezen generálklauzulát töltik ki tartalommal, az egészségügyi szolgáltatótól elvárható gondossági mércét specializálva a mindenkori egészségügyi jogszabályok. Már az orvosi rendtartásról szóló 1959. évi 8. tvr. is rendelkezik arról, hogy az orvosnak a beteg ellátása során a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel kell eljárnia. A tvr.-ben foglaltakat szó szerint vette át az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény[5]. A jelenleg hatályos, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) a megalkotásakor - annak 77. § (3) bekezdésében -, bár más megközelítésből kiindulva[6], de nem szakított a gondosság fokmérőjének korábbi meghatározásával, a legnagyobb gondosság elvével egészen 2004-ig.
Az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Eütev.) 2004. május 1. napjával hatályon kívül helyezte az egészségügyi törvény szövegéből a „legnagyobb” szót. A jelenleg hatályos norma alapján „Minden beteget - az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül - az ellátásában résztvevőktől elvárható gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell ellátni.” A „legnagyobb” szó jogszabályból történő elmaradásának konkrét indoka nem ismert[7], azonban mind a jogtudomány, mind pedig a bírói gyakorlat oldaláról született publikációkból az tűnik ki, hogy e pontosítás a felelősség mértékét a gyakorlatban nem csökkenti majd, a védett jogtárgy természete miatt (élet, testi épség, egészség) indokolt marad a továbbiakban is az általánoshoz képest fokozott gondossági mérce alkalmazása[8]. E módosításának a joggyakorlatra való hatásáról sokáig nem lehettek pontos ismereteink, napjainkban kezdenek napvilágot látni az első olyan ítéletek, amelyeknél az ellátás igénybevételének időpontja vonatkozásában már az „újfajta gondossági mérce” él az egészségügyi szolgáltatást nyújtók vonatkozásában. Ezen határozatokat vizsgálva az mondható el, hogy – ahogyan az előzetesen is várható volt - lényeges változás nem történt, nem került alacsonyabbra az egészségügyi szolgáltatótól általában elvárható gondosság[9].
Fontosnak tartjuk - a fentiek magyarázataként, valamint a bizonyítási teher alakulására tekintettel némileg előre vetítve - megemlíteni a Ptk. 339. § (1) bekezdés szerinti „általában elvárhatóság”, valamint az Eütv. 77. § (3) bekezdés szerinti gondossági mérce viszonyát. Az Eütv. szerinti törvényhely az ugyanis, amely kiegészíti, tartalommal tölti ki a polgári jog szerinti általános standardot, meghatározva mi az, ami egy egészségügyi szolgáltatótól általában elvárható. Ez alapján, a jogszabályhely szerint az egészségügyi szolgáltatótól az várható el, hogy tartsa be a szakmai és etikai szabályokat és a vonatkozó irányelveket (azaz álljon rendelkezésre a betegellátáshoz szükséges valamennyi eszköz, alkalmazzon a betegforgalomhoz és az ellátott egészségügyi tevékenységhez szükséges számú és megfelelő képzettségű, tapasztalattal rendelkező személyzetet, a munkaszervezés során gondoskodjon arról, hogy az az ellátás biztonságát ne veszélyeztesse, az egészségügyi ellátást a szakmai protokollok alapján végezze etc.) valamint ezek hiányában is úgy járjon el, ahogyan a betegek ellátásában résztvevőktől[10] elvárható, ennek során legyen figyelemmel arra is, hogy tevékenységének tárgya a fokozott jogi védelmet „élvező” emberi élet, testi épség.
A bírói gyakorlat alapján mindez azt a kötelezettséget foglalja magába az egészségügyi szolgáltató oldalán,, hogy – függetlenül az egyéni lehetőségektől és adottságoktól – tegyen meg mindent a tudomány és technika adott állásának megfelelően a beteg gyógyulása, fájdalmának enyhítése érdekében. Ez a jogalkalmazói értelmezés egy csaknem feltétlen felelősségi alakzatot eredményez, amely az egészségügyi szolgáltató részéről a kimentés lehetőségét jelentősen megnehezíti, ebből adódóan a bizonyítási teher alakulása a jogviszony vonatkozásában kiemelkedő fontossággal bír.
2. Kontraktuális vagy deliktuális felelősségi szabályozás alkalmazásának jelentőssége az egészségügyi szolgáltató-beteg jogviszonyban
Hosszú időn keresztül tartotta magát az a dogmatikai ellentmondás, hogy míg a jogirodalom egyetértett abban, hogy az egészségügyi szolgáltató és a beteg között szerződéses jogviszony áll fenn[11], addig a bírói gyakorlat konzekvensen a szerződésen kívüli károkozásért való felelősség szabályait alkalmazta – néhány kivételtől eltekintve – az egészségügyi kártérítési eljárásokban[12]. Ez utóbbi álláspontot erősítette meg a Legfelsőbb Bíróság azon döntése, amely szerint „a károsult nem áll szerződéses kapcsolatban az egészségügyi szolgáltatóval, hanem az a társadalombiztosítás keretében végzett gyógyító ellátásnak minősülő műtétet hajtott végre”[13].
A jogalkotó nem foglalt állást a felelősség kontraktuális vagy deliktuális jellege vonatkozásában, az Eütv. 244. §-a „csak” annyit deklarált, hogy „E törvény hatálybalépését követően nyújtott egészségügyi szolgáltatásokkal, illetve hatósági intézkedésekkel összefüggésben keletkezett kárigények tekintetében a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény szabályait kell megfelelően alkalmazni.”
Ezen eltérő álláspontok összehangolására, egységesítésére sokáig nem is keletkezett igény. Azon szerzők, akik e témával foglalkoztak[14] az ítélkezés szempontjából irrelevánsnak tartották, hogy a bíróság a jogviszonyt szerződésesnek fogja-e fel. Ennek indoka többek között a magyar jogrendszer azon sajátosságából eredeztethető, hogy a kontraktuális felelősségről rendelkező Ptk. 318. § (1) bekezdése valójában nem más, mint egy utaló szabály a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályára, tehát a „minden út Rómába vezet” elve alapján, függetlenül attól, honnan indul ki a bíróság eljárásában, végső soron a Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglalt általános felelősségi klauzulát kell alkalmaznia.
Bár tény és való, hogy a Ptk. 318. §-a egy utaló szabály, mégis találunk különbségeket a szerződésszegéssel és a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre irányadó normák között, ennek hiányában az elhatárolásnak nem is lenne relevanciája nemhogy az egészségügyi kártérítési eljárások, hanem egyéb más polgári jogviszony vonatkozásában sem.
Megítélésünk szerint, mégha a jogvita kimenetelét lezáró döntés vonatkozásában nem is, egyéb indokok alapján nem elhanyagolható jelentőséggel bír az egészségügyi kártérítési perek elbírálása vonatkozásában hogy szerződéses vagy szerződésen kívüli jogi kapcsolattal állunk szemben.
Már Mohos László is felhívta a figyelmet arra, hogy bár a végeredmény szempontjából közömbös, azonban az elmélet tisztasága megköveteli, hogy amennyiben az egészségügyi szolgáltatásra irányuló jogviszony vonatkozásában egy szerződéses kapcsolatról beszélünk, akkor ez a bírói gyakorlatban is tükröződjön.[15]
Ezt a nézetet osztotta Kemenes István is, aki az előzőeken túlmenően egyes finanszírozási kérdéseket valamint az alábbi, további szempontokat emelte ki annak alátámasztásául, hogy a felek közötti jogviszony konrtaktuális jellegére történő utalás nem mellőzhető, a bírósági gyakorlatban nem közömbös. Kontraktuális jogviszony esetén az egészségügyi szolgáltatóval szemben a jogszabályok alapján fennálló kötelezettségek köre szélesebb, az ágazati jogszabályokban megfogalmazott kötelezettségek mellett mögöttes szabályként ott áll a Ptk. is, amelynek a szerződő felek vonatkozásában megfogalmazott kötelezettségei szintén terhelik az orvost, az egészségügyi intézményt., Szerződéses jogviszony esetén a beteg szempontjából előnyös a teljesítési segédre vonatkozó szabályok alkalmazásának lehetősége, egyértelművé téve, hogy a beteg keresetét mely (természetes vagy jogi) személy ellen nyújthatja be. A szerződésen kívül okozott károkért való felelősség vonatkozásában az alkalmazottért való felelősség polgári jogi szabályai felhívhatók ugyan, azonban az egészségügyi szolgáltatók orvosaikat gyakran vállalkozási vagy megbízási jogviszony keretében foglalkoztatják, ahol ez a szabály nem alkalmazható, így a gyakorlatban gondot jelenthet[16].
További különbség a kontraktuális valamint a deliktuális felelősség között, hogy a szerződésszegéssel okozott károkért fennálló felelősség esetében a Ptk. 318. § (1) bekezdése alapján a bíróság nem jogosult a kártérítés mérséklésére. Mindamellett, hogy a bírói gyakorlat a kár mérséklésének jogintézményét ritkán alkalmazza elmondható az is, hogy az egészségügyi kártérítési eljárásokban döntő többségében nem vagyoni kár megítéléséről van szó – amely esetben a „kár mérséklése”, mint fogalom irreleváns, a bíróság a kártérítés mértékét valamennyi körülmény együttes értékelésével határozza meg -, ezen dogmatikai különbségnek a gyakorlat szempontjából tehát nincsen döntő jelentőssége.
Megítélésünk szerint az egységes álláspont kialakításának és alkalmazásának mindezek mellett a legjelentősebb és a bírói gyakorlatra is hatással bíró indoka a bizonyítási teher vonatkozásában fellelhető különbség. A bizonyítási teher vonatkozásában az egészségügyi kártérítési eljárások már önmagukban is speciálisak a tekintetben, hogy egyetlen tény bizonyításán alapulnak: az egészségügyi szolgáltató úgy járt-e el ahogy az egészségügyi ellátásban résztvevőktől elvárható. Azonban a tekintetben különbség mutatkozik attól függően, hogy szerződésszegéssel vagy szerződésen kívül okozott kárért való felelősségről beszélünk, hogy e tényt kinek (az egészségügyi szolgáltatónak vagy a betegnek) kell bizonyítania, valamint hogy milyen körben (a jogellenesség vagy a felróhatóság vizsgálata során) értékeli a bíróság.
Amennyiben a jogvita elbírálása a deliktuális felelősség alapján történik, a felperes beteg lényegesen kedvezőbb helyzetben van, ugyanis a kárfelelősség elemei közül (lévén minden károkozás jogellenes) a jogellenesség tényét önmagában nem kell bizonyítania a Legfelsőbb Bíróság irányadó gyakorlata alapján[17], elegendő azt alátámasztania, hogy kára az alperes egészségügyi szolgáltató által végzett beavatkozás alatt, azzal összefüggésben keletkezett. A bizonyítás a deliktuális felelősség alkalmazása esetén főként egészségügyi szolgáltatóra nehezedik, aki a felróhatóság vizsgálata körében mentheti ki magát, azzal, hogy bizonyítja, eljárása megfelelt az Eütv-ben megfogalmazott gondossági mércének.
Amennyiben azonban elfogadjuk, hogy a felek között egy kontraktuális jogviszony – kezelési szerződés[18] – jön létre, abban az esetben első körben a felperest terheli bizonyítási kötelezettség a szerződésszegés ténye vonatkozásában. A betegnek kell azt bizonyítania, hogy az egészségügyi szolgáltató valamely az egészségügyi ágazati jogszabályokból vagy a Ptk. szerződésekre vonatkozó általános szabályaiból következő kötelezettségét megszegte, tehát nem, vagy nem megfelelően teljesített, és ez utóbbi kérdéskörben keretein belül vizsgálja a bíróság, hogy az egészségügyi szolgáltató a jogszabályban előírt gondossági mércét tanúsította-e[19].
Mindezek alapján látható, nem közömbös, hogy az egészségügyi kártérítési eljárásokban a bíróság hogyan értékeli, milyen alapon bírálja el a felek jogviszonyát.
Az elmélet és gyakorlat különbözősége folytán felmerülő probléma jelentőségét mutatja az is, hogy a Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiuma 2008. januárjában tartott ülésén az orvosi műhibaperek gyakorlatának áttekintésével kapcsolatosan foglalkozott az egészségügyi szolgáltató és beteg közötti jogviszony megítélésének problematikájával Kemenes István – a dolgozatban már többször felhívott a felek közötti jogviszony szükségképpeni kontraktuális jellegét a teljesség igényével valamennyi aspektusból bemutató – összefoglaló munkája alapján. A Legfelsőbb Bíróság ehelyütt – korábbi, fentebb hivatkozott döntésével ellentétben - egyetértett azzal, hogy a beteg és az orvos között az esetleges károkozást megelőzően is polgári jogi jogviszony, kötelmi jogi szerződés jön létre, azaz a felek jogviszonyára a kontraktuális felelősség szabályai az irányadók[20].
3. Az egészségügyi szolgáltatók polgári jogi felelőssége vonatkozásában napjainkban bekövetkezett változások
A fentebb felvázolt folyamatok illetve az annak kapcsán született megállapítások mind a bírói gyakorlatban, mind a jogalkotás terén éreztették hatásukat. A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása nyomán – bár kötelező erővel nem bír – a 2007. után született ítéletek vonatkozásában egyre növekvő tendencia mutatkozik azon döntések számában, amelyek kiindulási alapként a Ptk. 318. §-át hívják fel. Ezen döntések körében két kategória különböztethető meg: egyes ítéletek csak utalásként a jogviszony elbírálásául szolgáló alapként tesznek említést a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség törvényi szabályára (BDT 2009.1945, BDT 2007.1689, Szegedi Ítélőtábla Pf. III. 20.459/2008/11., Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 9-H-PJ-2007-52. számú határozata), más döntésekben a konkrét szerződés minősítésére, jogrendszerbeli elhelyezésére is találunk utalást (BDT 2009.1944, Szegedi Ítélőtábla SZIT-H-PJ-2007-12. számú határozata, Békés Megyei Bíróság 4-H-PJ-2007-6. számú határozata). Megállapítható, hogy a bírói gyakorlatban megfigyelhető e tendencia a korábbiakhoz képest előremutató jellegű, a bíróiságok által kialakított gyakorlat és a jogtudományi álláspont ellentmondásosságának feloldását célzó, a „jogelmélet tisztasága” követelményét elősegítő.
További jelentős előrelépés, hogy míg korábban a jogalkotó a „semlegesség pártjára” helyezkedett, nem foglalt állást az egészségügyi szolgáltató – beteg jogviszony szerződéses vagy szerződésen kívüli jellege tárgyában; az Eütv.-ből eredő kárigények vonatkozásában azoknak „pusztán” a polgári bíróság elé történő utalásáról rendelkezett, addig 2010. január 1-jétől az Eütv. ezen korábbi szabálya az alábbiak szerint módosult: Az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben keletkezett kárigények tekintetében a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség polgári jogi szabályait kell megfelelően alkalmazni[21]. A jogalkotó tehát szükségesnek tartotta deklarálni - a jogtudományban és a bírói gyakorlatban uralkodó állásponttal egyezően -, hogy az egészségügyi kártérítési eljárások vonatkozásában a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség szabályai irányadóak és a bíróságok által kötelezően alkalmazandóak az ítélkezés folyamán. E törvényi megfogalmazás mindenképpen pozitívan értékelhető, annak ellenére, hogy „csak” az egészségügyi szolgáltató és a beteg között keletkezett kárigények vonatkozásában rendelkezik, a felek közötti jogviszony szerződéses természetét in concreto nem deklarálja, de a korábbi szabályozáshoz képest alkalmazott konkrétabb megfogalmazás arra enged következtetni, hogyha átvitt értelemben is, de a jogalkotó osztja az jogviszony kontraktuális jellegére vonatkozó, a jogirodalomban és a bírói gyakorlatban napjainkra egységessé váló álláspontot.
4. A kezelési szerződés jogi szabályozásának igénye
Tanulmányunkból jól látható, hogy az egészségügyi kártérítési ügyek elbírálása vonatkozásában az évtizedekig változatlan szabályok az utóbbi években végbemenő folyamatok eredményeként jelentős szemléletváltáson mentek keresztül. A korábbi, a jogirodalom, a joggyakorlat és a jogalkotói szféra között fennálló különbözőségek mára egy egységes állásponttá fonódtak össze: az egészségügyi szolgáltatást nyújtó és az azt igénybe vevő személyek között egy sajátos polgári jogi szerződéstípus – kezelési szerződés – jön létre. A folyamat következő állomása ezen szerződéstípusnak önálló nevesített szerződéstípusként a Polgári Törvénykönyvben történő szerepeltetése. Erre vonatkozó kísérletek már a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény parlamenti vitája kapcsán napvilágot láttak, azonban az erre irányuló módosító javaslat[22] nem került elfogadásra. Figyelemmel azonban a nemzetközi tendenciákra is[23], a jogbiztonság alkotmányos alapelvével összhangban, a magunk részéről szükségesnek tartanánk ezen szerződéstípus fogalmának valamint tartalmának mihamarabbi áttekinthető, valamennyi jogi szereplő számára egyértelmű jogszabályi szintű rögzítését.
FELHASZNÁLT IRODALOM
I. MONOGRÁFIÁK, TANULMÁNYOK
Ádám György: Egészségügyi jogi kézikönyv (KJK; Bp.; 1990.)
Dósa Ágnes: Az orvos kártérítési felelőssége (HVG-ORAC; Bp.; 2004.)
Kemenes István: Az orvos kártérítésének egyes kérdései (Bírósági Döntések Tára; 2008/1. sz.)
Mohos László: A kezelési szerződés, mint az orvos-beteg jogviszony szabályozásának egyik lehetséges alternatívája (Magyar Jog; 2002./9. szám)
Sándor Judit: Gyógyítás és ítélkezés (Medicina Könyvkiadó; Bp.; 1997.)
Szeghő Ágnes: A kezelési szerződés (in: Acta Conventus de Iure Civili Tomus XI. 61-102 pp.)
Törő Károly: Az orvosi jogviszony (KJK; Bp.; 1986)
II. EGYÉB FELHASZNÁLT IRODALOM
Emlékeztető a Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiumának 2008. január 23-25-én megtartott országos tanácskozásán megvitatott kérdésekről
Balogh Zoltán: Az egészségügyi szolgáltatást nyújtók kártérítési felelősségének jogalkalmazási kérdései Bács-Kiskun megye bíróságai gyakorlatának tükrében (Vitaanyag a Bács-Kiskun Megyei Bíróság Polgári-Gazdasági-Közigazgatási Kollégiumának 2007. szeptember 26-i ülésére)
Szeghő Katalin: Az orvos kártérítési felelősségének egyes jogalkalmazási kérdései (Vitaanyag a Csongrád Megyei Bíróság Polgári-Gazdasági-Közigazgatási Kollégiumának 2007. április 20-i ülésére)
A Polgári Törvénykönyvről szóló T/5949. számú törvényjavaslathoz benyújtott módosító javaslatok (www.parlament.hu)
III. JOGSZABÁLYOK
Az egészségügyi dolgozók rendtartásáról szóló 1959. évi 8. tvr.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény
Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény
Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény
Az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény
Az egyes egészségügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2009. évi CLIV. törvény
IV. BÍRÓSÁGI DÖNTÉSEK
436/B/2010. ABH
BDT 2007. 16
BDT 2007.1689
BDT 2009.1943
BDT 2009.1944
BDT 2009.1945
LB Pfv. III. 22 099/2000.
LB Pf. III. 25.898/2001/5.
Szegedi Ítélőtábla Pf. III. 20.459/2008/11.
Szegedi Ítélőtábla SZIT-H-PJ-2007-12. számú határozata
Békés Megyei Bíróság 4-H-PJ-2007-6. számú határozata
Hajdú Bihar Megyei Bíróság 9-H-PJ-2007-52. számú határozata
[1] A köznyelvben meghonosodott orvosi műhibaper fogalom – mint arra több szerző is rámutatott (Sándor Judit: Gyógyítás és ítélkezés; Medicina Könyvkiadó; Bp.; 1997.; 49. p.; Ádám György: Egészségügyi jogi kézikönyv; KJK; Bp.; 1990.; 79. p.; Dósa Ágnes: Az orvos kártérítési felelőssége; HVG-ORAC; Bp.; 2004.; 11. p.) – nem helytálló, a német „Kunstfehler” szó tükörfordítása, amely Virchow: Kunstfehler der Ärzte című munkája nyomán terjedt el, aki azonban a műhiba kifejezés alatt az orvostudomány általánosan elismert szabályait sértő orvosi magatartást értette. Ezen értelmezés az alkalmazása során azonban számos félreértés forrása lehet, így a magunk részéről egyetértünk Dósa Ágnes azon álláspontjával, hogy az „orvosi műhibaperek” kifejezés helyett, az „egészségügyi kártérítési eljárás” (esetleg egészségügyi kártérítési per) kifejezés a helytálló.
[2] Az egészségügyi szolgáltató fogalmát lásd: Eütv. 3. § f) pont
[3] A beteg kifejezés szintén a köznyelvben elterjedt és használt fogalom, az egészségügyi ellátás alanyának azonban nem feltétlenül kell valamilyen betegségben szenvedőnek lennie (pl. vérvétel, szülés levezetése). Tanulmányunkban azonban továbbiakban a beteg fogalmát használjuk, tekintettel arra, hogy az „egészségügyi ellátást igénybe vevő személy” fogalom meglehetősen hosszú és bonyolult összetétel, illetve, hogy az egészségügyről szóló törvény is ezt e kifejezést használja az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő személyt értve e definíció alatt (Eütv. 3. § a) pont).
[4] A jogirodalomban számos szerző fejtette ki azon álláspontját, hogy szükségszerű lenne az egészségügyi jogviszony egyedi jellemzőire tekintettel egyfajta speciális felelősségi alakzat létrehozására (lásd pl.: Törő Károly: Az orvosi jogviszony; KJK; Bp.; 1986; 340. p.; Sándor J. i.m. 53. p.)
[5] 43. § (2) bek.: Az orvosnak a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel meg kell tennie mindazokat az intézkedéseket, amelyek a betegségek megelőzéséhez, a beteg életének megmentéséhez, gyógyulásához, munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal köteles gyógykezelni.
[6] „Ez a szakasz azonban már nem az általános felelősségi mérce speciális egészségügyi jogi megfogalmazására törekszik, hanem egy diszkrimináció ellenes szabály részeként jeleníti meg a legnagyobb gondosság követelményét.” Dósa Á. i.m. 87. p.
[7] Ennek indokát vélhetően – tekintettel arra, hogy a jogszabály-módosítást a Magyar Orvosi Kamara indítványozta - az egészségügyi szolgáltatókkal szemben nagy számban megítélt meglehetősen magas kártérítési összegek adták, valamint az a tény, hogy az elvégzett tevékenység súlyával (és az ebből adódó fokozottabb felelősséggel) az egészségügyi dolgozói fizetések általánosságban nem állnak arányban. Megjegyezzük emellett, hogy a legnagyobb szó mint olyan, nem bír normatív tartalommal.
[8] Kemenes István: Az orvos kártérítésének egyes kérdései (Bírósági Döntések Tára; 2008/1. sz.; 13. p.); Dósa Á. i.m. 87. p.)
[9] Az egészségügyi szolgáltatási jogviszonyban az általános szabályokhoz képest fokozott gondossági mérce irányadó, a beteget ugyanis a szakmai és etikai szabályok betartásával az ellátásban résztvevőktől elvárható gondossággal kell ellátni (BDT 2009.1944). Az 1997. évi CLIV. törvény korábban hatályban volt szövege az elvárható legnagyobb gondosság követelményét fogalmazta meg, a jelenleg hatályos törvényi szabályozás az exkulpáció körében az ellátásban résztvevőktől elvárható gondosság követelményét írja elő, ami azonban tartalmi különbséget nem eredményezett (BDT 2009.1943).
[10] Megítélésünk szerint ez a megfogalmazás értelmezési nehézségekhez vezethet. A beteg ellátásában résztvevők elsősorban természetes személyekre vonatkoztatható, azonban az egészségügyi kártérítési eljárásokban a beteggel szemben egy egészségügyi szolgáltató áll, amely esetben közömbös, hogy a kár azért történt, mert az eljáró orvos nem rendelkezett elég tapasztalattal, vagy éppen 36 órája szolgálatban volt, az intézménytől elvárható, hogy biztosítsa a megfelelő szakértelemmel rendelkező munkaerőt.
[11] Lásd: Törő K. i.m. 21-29. pp., Ádám Gy. i.m. 25-26. pp., Dósa Á. i.m. 65. p., Sándor Judit i.m. 58-61. pp.
[12] Ezt a tényt támasztja alá a Csongrád Megyei valamint a Bács-Kiskun Megyei Bíróságnak a tárgyi kérdéskör vonatkozásában készített vitaanyaga is (Dr. Szeghő Katalin: Az orvos kártérítési felelősségének egyes jogalkalmazási kérdései (Vitaanyag a Csongrád Megyei Bíróság Polgári-Gazdasági-Közigazgatási Kollégiumának 2007. április 20-i ülésére); Dr. Balogh Zoltán: Az egészségügyi szolgáltatást nyújtók kártérítési felelősségének jogalkalmazási kérdései Bács-Kiskun megye bíróságai gyakorlatának tükrében (Vitaanyag a Bács-Kiskun Megyei Bíróság Polgári-Gazdasági-Közigazgatási Kollégiumának 2007. szeptember 26-i ülésére)) valamint a Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiumának 2008. januárjában megtartott ülésére készített, az orvosi műhibaperek gyakorlatának áttekintésével foglalkozó vizsgálati anyag.
[13] LB Pf. III. 25.898/2001/5.
[14] Sándor J. i. m. 57. p.; Dósa Á. i. m. 64-65. pp.
[15] Mohos László: A kezelési szerződés, mint az orvos-beteg jogviszony szabályozásának egyik lehetséges alternatívája (Magyar Jog; 2002./9. szám; 533. p.)
[16] Kemenes i.m. 10-11. pp.
Az idézett szempontok mellett Kemenes István a jogszabályi változásokra figyelemmel sem tartja szerencsének a kontraktuális illetve deliktuális felelősség kérdésének ilyetén „egybefonását”. Igaz ez az érv annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság 436/B/2010. számú határozatában hatályon kívül helyezte a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. Törvény hatályba lépéséről szóló rendelkezéseket.
Megjegyezzük azonban, hogy ezen problémát az Eüev. nagyrészt feloldja, 19/A. §-a alapján: A beteg, illetve hozzátartozója az egészségügyi szolgáltatás során vagy azzal összefüggésben keletkezett kára megtérítésére vonatkozó igényét közvetlenül a közszolgáltatást nyújtó egészségügyi szolgáltatóval szemben érvényesítheti, függetlenül attól, hogy az egészségügyi közszolgáltató milyen jogviszonyban foglalkoztatta a kárt okozó egészségügyi szolgáltatót.
[17] LB Pfv. III. 22 099/2000. (Hivatkozik rá: Dósa Á. i.m. 104. p.)
[18] lásd részletesen: Szeghő Ágnes: A kezelési szerződés (in: Acta Conventus de Iure Civili Tomus XI. 61-102 pp.)
[19] A kárigényt érvényesítő felperesnek azt kell bizonyítania, hogy a kára az alperes orvosainak jogellenes magatartásával összefüggésben következett be. Csak e bizonyítás sikeressége esetén merülhet fel az alperes kártérítési felelősség alóli kimentése, annak bizonyításával, hogy orvosainak magatartása nem volt felróható. (BDT 2007.1689)
[20] Emlékeztető a Legfelsőbb Bíróság Civilisztikai Kollégiumának 2008. január 23-25-én megtartott országos tanácskozásán megvitatott kérdésekről.
[21] Eütv. 244. §, hatályos 2010. január 1-jétől, hatályba léptette az egyes egészségügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2009. évi CLIV. törvény
[22] T/5949/130. számú módosító javaslat
[23] Az európai szerződési jog egységesítésére irányuló folyamat eredményeként megjelent Princilpes of European Law (az Európai Szerződési Jog Alapelvei) valamint a Draft Common Frame of Reference (az Európai Szerződési Jog Közös Referenciakeret) egyaránt tartalmazza önálló nevesített szerződéstípusként kezelési szerződés név alatt az egészségügyi szolgáltató és a beteg kontraktusát, emellett a holland polgári törvénykönyvnek is részét képezi a szerződés, és az európai jogegységesítés eredményeként várhatóan egyre több államban nyer jogi szabályozást e megállapodás-típus.