Szigeti Péter

A marxista jogelmélet funkcionalitása Magyarországon (1963-1988 között)

 

 

"A kelet-európai változásoktól függetlenül, amelyeket szintén lehetne materialista módon magyarázni, s nem jelentik automatikusan a marxista elmélet cáfolatát, s a materialista koncepció továbbra is fontos szerepet játszik a társadalomtudományban..."

                                                     (Heinz -Jürgen Niedenzu 2000, 124)

 

 

 

 

Bevezetés

 

Jelen munkánkban arra teszünk kísérletet, hogy tisztázzuk a marxista jogelméletnek az államszocializmus egy meghatározott történeti periódusában betöltött szerepét, viszonyát - mégpedig hazánkban. Mindazonáltal sem az államszocialista kísérletek[1] - ahol a használt terminológia, még elméleti megalapozást kíván - sem pedig a marxista jogelmélet nem lehetett és nem is volt elszigetelt magyar jelenség. Ezért mindkettőt nemzetközi összefüggésekbe is el kell helyeznünk, amellett, hogy a speciális hazai vonásait felmutatjuk. Egy társadalomtörténeti,  'államszocializmus', és egy elméleti jelenség, 'marxista jogelmélet' egymásra vonatkoztatása eleve nem könnyű feladat, még akkor sem, ha ezt a funkcionalista módszer igen tág - minden használható kapcsolatot, elméleti és gyakorlati viszonylatot, a részmozzanatok  és az egész működésmódját lehetővé tevő meghatározottságok - keretei közé illesztve tesszük is meg. Azért nem könnyű, mert bár történelmi életének legjelentősebb területein - közép, kelet és dél Európában, továbbá a volt Szovjetunióban - megszűntek e kísérletek, másutt (Kína, Kuba, Észak-Korea) még léteznek, sőt Kínai Népköztársaságban mindmáig jelentős modernizációs teljesítményt felmutató képződményről van szó (Baudouin, 1991, 158). A rendszerváltás és a közelmúlt legitimációs harcai közepette a tárgyilagosság minimumára igényt tartó értékelések is csak módjával születtek (Pokol, 1994 ; Varga, 1998)[2]. A múlt elmúlt. Az azonban, hogy hogyan, milyen alapról magyarázzuk annak negyven illetőleg hetven éves történetét, keletkezésének, egzisztálásának és megszűnésének okait, sohasem lesz kivonható a legitimációs erőtérből, az értékek szakadatlan történelmi átértékelésének processzusából. Azonban ahhoz, hogy ne a mindenkori jelen ülhessen győzelmi tort az éppen elmúlt rendszer, politikai rezsim felett, ahhoz az államszocializmust se elítélni kell, amire persze - tetszik, nem tetszik, sokakban megvan a hajlandóság - hanem társadalmi-történelmi jelenségként kell megítélni: azaz kettős mércén mérni. Egyfelől saját múltjához, lehetőségeihez képesti előmenetelét nézni, másfelől pedig a világtörténelemben élenjáró, legfejlettebb nemzetekhez való viszonyát tisztázni. A kettős vonatkoztatás együtt adja meg a saját korában való reális elhelyezés lehetőségét. Ilyen kettős mércén való értékelési törekvések persze korábban is léteztek[3], de retrospektíve, némi távlattal elemző munkák ezideig alig-alig születtek. Ílymódon még kiaknázatlan területre lépünk akkor, amikor a rendszer és a marxista jogelmélet közötti kapcsolatokat kutatjuk. Röviden: arra az alapvető kérdésre keressük a visszatekintő választ, hogy az államszocializmus milyen elméleti és gyakorlati szükségleteit kellett kielégítenie és ezt hogyan tette meg a marxista irányultságú állam- és jogelmélet, az államszocializmus történetének meghatározandó típusvariánsaként és egy adott periódusában. Munkánk egyben a mottónkban megfogalmazott állításokra is explicit választ fog adni: mi a materialista magyarázata a kelet-európai változásoknak, ezek mennyiben jelentik vagy éppen ellenkezőleg, nem jelentik a marxizmus cáfolatát, továbbá az milyen szerepet játszhat a jogelméletben.

 

 

II.  A vizsgálat tárgyának leírása, történeti érvényességének határai és típussajátosságai

 

Alapvető kérdés: milyen szocializmus(ok) szenvedett történelmi vereséget ?

A feleletet a nemzetközi burzsoázia – althusseri értelemben vett – ideológiai államapparátusai adták meg: mindenfajta szocializmus életképtelennek bizonyult, amivel a kommunisták próbálkoztak. Ezért vagyunk a  posztkommunista társadalom  állapotában. 1917-91 semmi pozitív tapasztalatot nem hagyott örökül, csupán a totalitárius diktatúrák rossz emlékét. A nyugati baloldal értékelései sem túl sok ismeretet és megértési kézséget árulnak el a történtekről (kivételnek tekinthető például D. Lane, W. D. Connor, G. Arrighi, I. Wallerstein). Ennek oka, hogy korábbi téves paradigmáikból – melyek sem e rendszerek keletkezését, sem megszűntethetőségük okait nem tudták és tudják kielégítően megmagyarázni – világnézeti prejudikációk miatt nem tudtak kitörni.

     Mik azok a társadalomszervezési jellemzők, amelyekkel az államszocialista kísérletek leírhatók? Mindenekelőtt nem voltak tőkés társadalmak, mert nem a magántulajdon alapzatán és piaci kapcsolatokon keresztül egyesítették a termelés két legfontosabb tényezőjét, az embert és a termelési eszközöket. (Alárendelt mozzanatokként, korszakonként és országonként változó terjedelemben, mind a kisárutermelés, mind a tőkés magántulajdon, mind a reciprocitásom alapuló naturál-gazdálkodás ettől még jelen lehetett). Továbbá nem voltak – de történelmi adottságaik következtében, nem is lehettek – kommunista társadalmak sem, hisz annak primordiális fogalmi kritériuma, hogy a szabad egyének szabad szövetségeként, a munka közvetlen társadalmisága jegyében és ne államilag szervezetten egzisztáljanak. A pozitív meghatározás tekintetében pedig – csatlakozva a J. Wiatr, W. Narojek koncepciójához –, a következőket kell látnunk: “A szocialista iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása (ahol erre sor került), a kulturális forradalom – mindezek meghatározott és tudatosan (ha nem is mindig a kialakított megoldások összes következményeinek teljes tudatában) elfogadott döntések produktumai. Ha pedig ez így van, akkor itt – a főként a piac törvényei által megszabott egyéni magatartások spontán interakciójának modelljével szemben – elsősorban olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek lényege: a társadalmi jelenségek irányítása az államhatalom e célra történő felhasználása útján. A politikai intézmények ilyen körülmények között új jelentőségre tesznek szert. Már nem csupán olyan eszközök, amelyek a gazdasági rendszer védelmét szolgálják azon (belső vagy külső) erőkkel szemben, amelyek működését megzavarhatják, hanem ellenkezőleg: mindenekelőtt a gazdasági feladatok megvalósítását koordináló eszközök. Ilyenformán ez a rendszer nem működhet döntéseket hozó és végrehajtó szervek nélkül, amelyek megszabják az országban végbemenő tömegméretű társadalmi folyamatok irányát.

     A politikai problematika – a hatalom problematikája – ezáltal a társadalmi élet központjába kerül. A politika a szocialista társadalomban bizonyos fokig azt a funkciót tölti be, amelyet a klasszikus kapitalizmusban a tőkés piac töltött be: a társadalmi integráció terrénuma, amely túlnyomó mértékben meghatározza a folyamatok jellegét és lefolyását a társadalmi élet egyéb, ‘nem-politikai’ területein is.” (Wiatr, 1980, 196). Az államszocializmus – vagy politikai szocializmus – tehát állami keretek között szerveződő, olyan köztulajdoni dominanciájú, de akár a vegyes tulajdoni rendszerig elmehető berendezkedés, amelyet nem a piac, hanem a politika integrál. Ezen szubsztanciája a tervező társadalmaknak pedig azon két, a szó szoros filozófiai értelmében vett attributumban nyilvánul meg, hogy egyfelől a felhalmozás és a fogyasztás, másfelől a köz- és a magánfogyasztás arányáról makrotársadalmi döntések születnek. Itt vezetendő át a gazdaság és a társadalom működésének szociológiai magyarázata a politikai hatalom intézményes mechanizmusainak kérdéséhez (,redisztributív hatalom’), amely azonban lényege szerint már korántsem egységes – ezért nem is itt tárgyaljuk. Számunkra ma is nagyon érdekes, s komoly gondolkodókat, mint mondjuk Mannheim Károlyt, vagy Tőkei Ferencet, igencsak foglalkoztatta a tervező társadalom szociológiája, illetőleg a marxi formáció-elmélet alkalmazhatósága az állam-szocialista kísérletekre[4].

Valójában – a strukturális különbségeket felmutató, eltérő törvényszerűségeken alapuló lényegtípus értelmében (ami tehát nem gyakoriságot, terjedelmet, s és nem is ideáltipikus összefüggéseket fejez ki, amely a cselekvők feltehető szándékait, racionális motívumait mutatná meg) –, nem egy, hanem politikailag négy, gazdasági-társadalmi alakja tekintetében pedig háromféle kísérlet játszódott le 1917-tol 1991-ig.

I.  Az első szakaszt a forradalmi húszas évek jelentették, szándékai szerint az állam- és a jog elhalásának perspektívájával, a Pasukanisz által képviselt forradalmi természetjoggal, eredeti életmód és együttélési kísérletekkel, a kultúra megújulásával – mindezt a polgárháború és a nemzetközi elszigeteltség ellenére. A kb. 1917-től 1928-ig tartó periódus saját gazdasági és társadalmi alakzatot értékei ellenére sem szilárdított meg. Ehhez túlságosan is gyakran változó körülmények álltak fenn, nagy horderejű politikai fordulatok (hadikommunizmus, NEP) kíséretében. Az első világháborút követő forradalmi hullám elmúltával (1923 után) geopolitikai fordulat állt elő, a de facto elmaradt világforradalom konzekvenciáját Sztálin vonja le a ‘szocializmus egy országban’(1924) programmal. Egy másik, hasonlóan nagy horderejű fordulat elméleti konzekvenciáit Lenin 1920-ban a ,Baloldaliságban’ még anticipálta. Az orosz forradalom egyes alapvető vonásai érvényességének, nemzetközi jelentőségének vizsgálatában ugyanis azt állapította meg: "Ugyanúgy hiba volna az is, ha szem elől tévesztenők, hogy mihelyt a proletárforradalom legalább egy fejlett országban győz, minden valószínűség szerint éles fordulat következik majd be, nevezetesen: Oroszország rövid idővel ezután nem mintaország, hanem ("szovjet" és szocialista értelemben) ismét elmaradott ország lesz." (LVM, III.k. 167. Kossuth, 1982) Mégsem lett iránytűvé, amikorra relevánssá vált.

II. A Szovjetunióban a harmincas évek derekára kikristályosodott sztálini modell, amely a tervlebontásos, direkt irányításos gazdálkodási formát az egypárti hatalomgyakorlással párosította, a lehető legközelebb hozva egymáshoz az államhatalmi-politikai viszonyokat a gazdasági-társadalmi viszonyokhoz. Ezért jut itt kiemelkedő szerephez az államigazgatás és annak pártirányítása, s ezért kerül(t) előtérbe az ágazatirányítás a funkcionális irányítással szemben. A Lenin által 1920-ban megsejtett helyzet de facto beálltakor, 1947 után (Csehszlovákia, NDK és Magyarország vonatkozásában) a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára való erőltetett áttérés nyomán már a sztálini modell kényszeredett importja lép megoldásként a Lenin által exponált problematika helyére. Nem motívumok nélkül, de nagy károkat okozva. A fasizmus legyőzése nyomán a szovjet modell elfogadása vált a kommunista- és munkásmozgalomhoz tartozás ideológiai, politikai kritériumává – ami jó időre kiiktatta az egyenlőtlen fejlődés igencsak releváns – elméleti problematikáját, azt, hogy ki, kinek és miben mutathat példát. Itt is azt láthatjuk, hogy nagy az eszmék (és a téveszmék) ereje: a sokoldalról motivált ideológiai szükséglet nem azért vált hamis tudattá, mert valaki be akart és tudott csapni valakit, hanem azért, mert hamis tudat volt: a kor szereplőit arra motiválta, hogy mechanikusan kövessék a Sztálin kanonizálta szovjet utat (1936), ami kizárta az orosz forradalom lukácsi értelemben vett (1968) nem-klasszikus jellegének felismeréséből adódó feladatok számbavételét. Tehát éppen a marxista elemzés erejét, a konkrét helyzet konkrét elemzését és a történelem összfolyamatába ágyazódó egyenlőtlen fejlődés elvének a módszertani érvényesítését zárta ki.

Románia vagy Kuba még a hetvenes-nyolcvanas években is ebben a modellben, az eredeti sztálini modellben egzisztált, Észak-Korea pedig ma is ezt teszi. A sztálinizmus itt a politikai hatalom gyakorlásában nemcsak és nem is elsősorban az egypártrendszert jelenti, hanem annak monopolisztikus – és nem a gramscii értelemben vett hegemonisztikus – hatalomgyakorlási formáját. Csak ennek jellemzője a tömeges represszió, a személyi kultuszos, vezér-elvű legitimáció és a tudatosan zárt szerkezetre törekvés. Ez egyfelől a fellazítási stratégiával szembeni önvédelemi stratégia, gyakorta hipertrófikus formákban, másfelől – s ezt kevesen veszik észre – a tőkés dominanciájú világgazdasághoz való rendszeridegen alkalmazkodás (G. Arrighi) kényszerű következménye. A globalizációs nyomás közepette nemzetgazdáságot, nemzeti valutát, kereskedelmi cserearányokat védő funkciókkal. A nyílt társadalom hívei ugyanis – minden gorbacsovi naiv báj, sőt képmutatás ellenére – nem barátai, hanem ellenfelei a nyílt társadalom ellenfeleinek. Amiből még messze nem következik, hogy a zárt társadalom – mondjuk a fichtei ,Der geschlossene Handelsstaats’ értelmében – híveivé kellene válnunk.

III. Az ötvenes évek derekától, de főleg a hatvanas években a személyi kultusszal és a dogmatizmussal való leszámolás után (már ahol ez megtörtént), döntően két irányú reformfolyamat indult meg. Az egyik a gazdaságszervezés technokratikus, kibernetikus reformja, melynek prototípusát az NDK jelentette (,kibernetikus szocializmus’). Itt a hagyományos polgári jog helyére a gazdasági jog került, s ezen az úton akarták az erőforrások optimálisabb elosztásával, a tervezés tökéletesítésével a lakossági szükségleteket magasabb szinten kielégíteni, a helyi hatalomban teret engedve egyfajta mérsékelt demokratizálásnak. Ezt a reformtípust vette át Csehszlovákia és kisebb részt a brezsnyevi Szovjetunió a hetvenes évektől. Politikai különbségei – a tömeges represszió és a személyi kultusz hiánya – ellenére ez a reformtípus gazdaságilag az eredeti típus modifikációjának tekintendő, mert az érték mérésének gazdasági alapproblémáját és a társadalmi kapcsolatok mellérendeltségi – döntően nem hierarchikus -, szerveződését elődjéhez hasonlóan nem oldotta meg. Bizonyos felfogások szerint vereségét kb. két évtizedes késésének köszönhette: ha a tervlebontásos formájú tervgazdálkodásos rendszer számára a mikroelektronikai apparátussal ma már elvégezhető tervezés, munka-érték számítás rendelkezésére állt volna, akkor nincs e társadalmakban hiánygazdálkodás sem. (Persze feltételezve e nyugati módszerek aktív, helyi viszonyokra történő adaptációját, amit a problémák elméleti megoldhatósága automatikusan sohasem hoz magával.)

IV. Nemcsak kulturális hagyományaiban és történelmi feltételeiben, hanem az eredeti sztálini köpönyegtől való eltávolodás, a más minőség értelmében jelentett újítást a reformok másik típusa: az árugazdasági viszonyokat a köztulajdon dominanciájával (állami és szövetkezeti tulajdonformák) és makrogazdasági irányítással kombináló jugoszláv és magyar reform, valamint a mai Kínai Népköztársaság. Jelentős gazdasági sikerek, tömegfogyasztás, életszínvonal-növekedés, az egyéni ösztönzés differenciált formáinak megjelenése és szabad kulturális légkör alakult ki, az  emberarcú szocializmus  prágai jelszavának földi valóságaként. Mindez az egypártrendszerű hatalomgyakorlást is civilizálta, (Magyarországon:  az önkorlátozó hatalom kádári eszméje  és Jugoszláviában a szocialista pluralizmus), s tompította a politikai szabadságjogokat követelő emberi jogi kritikának az erejét, amelyet a XX. század második felétől jogosan fogalmazott meg a liberális-demokratikus eszmeáramlat. (Természetesen a magántulajdon – a legtermészetjogiasabb felfogásában sem tartozhat – az emberi jogok kategóriájába.[5]). Amikor a gazdasági válság sérülékennyé tette, majd aláásta a rendszer alapjait, akkor ez a kritika totális szocializmus kritikába és direkt kapitalizmus apológiába ment át. Jellemző, hogy Magyarországon 1989-90-ben olyan “érvekkel” operálva döntötték meg az államszocializmust, mintha 1952-ben éltünk volna.

Látni kell azonban, hogy e folyamatban szükségképpen megjelenik a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, így az átmeneti társadalom előbb-utóbb válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista elemeit, mint ez történt, vagy számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant antikapitalista kísérletek hosszú távú átmeneti jellegével. Azaz a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak tudatos kiépítésére törekszik, a néphatalom intézményein keresztül kontrollálva a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő hatásokat.

     Magyarországon a  sztálinizmussal  következetesen leszámoló, de mindenféle egyéb baloldaliságot azzal tévesen azonosító kádári, aczéli politika mindezt nem tette. Ezen  rossz beállítottsága, reflexe  következtében nem akart és nem tudott a marxizmus reneszánsza felé nyitni, azaz valóban demokratizálni, s nem liberalizálni a politikai életet, szocializálni s nem privatizálni az állami tulajdont, közelebb víve a munkást tulajdonához, s felelőssé téve a gazdálkodásért. Ezért helyes gyakorlati-politikai kezdeményezései – egyszemélyi felelős vezetés helyett üzemi tanácsok, a kezdeményezett vállalati három vagy négyszög (participáció) továbbfejlesztésével, a közvetlen demokrácia elvének kiszélesítésével – elmélet hiányában nem voltak és lehettek elég átütők. A marxista tudományosságban kevéssé jártas, és ezért kevéssé eligazodó vezetésnek Lukács György 'Demokratisierung heute und morgen' (1968)-je nem sokat jelenthetett volna, megjelenése után (1988) pedig már semmit sem jelentett. Igaz, a polgári demokráciai és a sztálinizmus között filozófiai szinten keresett tertium datur nem helyettesíthette a politikai szerkezet intézményes működésmódját, viszont helyesen jelölte meg egy ilyen reform irányát és szükségességét.

     Konklúziónk: nem egyféle nyers, politikai szocializmus volt, s nem az összes bizonyult versenyképtelennek. A IV. típus a fejlettség azon szakaszán, ahova elértek ezek az országok, sok pozitív tapasztalatot hagyott hátra, mint ahogy az iparosítás eredeti sztálini modellje (II. típus) sem a maga idejében volt inadekvát, hanem akkor, amikor túlélte magát. A Szovjetunió az utolsó másfél évtizedben, a negyedik ipari forradalomra való átállás követelményei – a posztindusztriális ágazatok fel, a hagyományosak leértékelődése – miatt vesztette el a rendszerek harcát. Tehát nem a  sztálini thermidorral  és nem a   hruscsovi revizionizmussal , hanem azért, mert társadalmi és politikai rendszere nem tudott megújulni, s a megváltozott geopolitikai helyzetben már majdnem törvényszerűvé vált a kis országok kollapszusa.

Nem bukott meg minden amit megneveznek, s nem az bukott meg, amit ki sem lehetett próbálni (kommunizmus), mert történelmileg nem volt, s nem lehetett napirenden. A látszat az, hogy egy tétel (szocializmusé a jövő) megdől, ha tapasztalatilag nem igazolódik (verifikáció), csak látszat és nem valóság, ha és amennyiben a falsifikáció elmarad (nem jobb, hanem hasonló teljesítőképességű vagy rosszabb követte az ilyen-olyan  államszocializmust)[6]. (A neopozitivista bizonyításelmélet kifinomult technikáit érdekes módon a kifinomult győzteseknek ebben az összefüggésben, másfél évtizedig nem jutott eszébe alkalmazniuk).

Mindezek a különbségtételek, a reális mércék keresése nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a  létezett politikai szocializmusok  elveszítették történelmi felhajtó erejüket a közép- és kelet európai tömegek szemében, akik épp ezért nem is védték meg azokat. Az igazságra fogékony tisztességes elméknek azonban tudniuk kell: annak az ideológiai és politikai legitimációs harcnak, ami történt és történik e rendszerek teljesítményének értékelésekor, vajmi kevés köze van az objektív, történelmi igazsághoz, annál több az osztályérdekek dialektikájához. A polgárság saját különösségét – világképét, történelemfelfogását, érdekeit és értékrendjét – az általánosság szintjére emelve örök és időtlen emberi értékeknek tünteti fel, hogy legitimálja berendezkedését, a munka tőke alá történő, értéktöbblet-teremlés formájában megvalósuló besorolását, a munkatársadalom (,Arbeitgesellschaft') feletti uralmát.

 

 

III. Közvetlen társadalmiság, közösségiség az átmeneti korszakban

 

A köztulajdon jelentősége következtében az államszocialista berendezkedés politikai mechanizmusának ideáltipikus konstrukciója sem indulhat ki a burzsoá – citoyen hasadásból. Azért nem, mert bár az államszocializmus nem jut és juthat el adott fejlettségi fokán, a viszonylagos elmaradottság nem-klasszikus útján az emberi emancipációig, de a magánegyént mégsem csak tőketulajdonosi illetőleg munkaerő-tulajdonosi – osztály-meghatározottság – mivolttal reprodukálta, hanem egy harmadik módon is: közvetlen társadalmiságában. Az államszocialista rendszereknek nem volt meg az a tendenciája, hogy az egyének és közösségeik reciprocitáson alapuló tevékenységét felszámolja. Egyfelől a családon belüli, nemek és nemzedékek közötti kölcsönösségi viszonyok, másfelől a kisközösségi tér nem állami és nem áruviszony formáját öltő kapcsolatai (kalákamunka, falun, lakóhelyi közösségekben érvényesülő kooperáció, melyeket a szolidaritás fűz össze, Studium Generale mozgalom az egyetemeken stb.), amelyek kivonják magukat a közhatalom és az adózás fennhatósága alól. Mindehhez a szereplők motivációját csak olyan érdekviszonyok válthatják ki, amelyek a köztulajdon formái mellett egzisztálnak. A reciprocitás társadalomszervező elve áruviszony és politikamentes civil térben érvényesül és érvényesülhet – ha hagyják. A piacgazdasági reformok nyomán fellépő második gazdaság és a szürke zóna teoretikusai és politikusai éppen ezt a helyzetet támadták, hogy piacosíthassák, gyarmatosíthassák és adóztathassák azokat a kooperatív szolidaritáson alapuló tevékenységformákat, melyeket a helyi társadalmak, kisközösségek vitalitása éltetett. Nem eredménytelenül: a nyugati típusú adórendszer bevezetése 1988-ban segítette a magántulajdonra és a burzsoá – citoyen hasadásra épülő, polgári demokratikus intézményesülést, a közösségi érdekek és értékek devalvációját, a magántulajdon indukálta érdekviszonyok pedig a nyers önzés, individualizmus és haszonelvűség elterjesztését. De a barátságot, a szerelmi viszonyokat és az életformákat sem kímélték. A kapitalizmus immanens tendenciája, hogy nem hagyja érintetlenül az áru- és pénzviszonyok szervező elvétől független civil szférát (noha a kooperatív szolidaritás emberi szükségletére és immanens spontaneitására épülő megnyilvánulások teljesen ott sem piacosíthatóak).

     A civil társadalom polgári misztifikációi ezt a helyzetet sem tudatosították, holott világos, hogy a közösségiség terrénuma itt nem a magánburzsoá viszonyok szükséges komplementere értelmében vett közember – aki választó és politikai tisztségre választható – hanem a politikai közösségtől független, közvetlenül közösségi, társadalmiasult szféra. Ex post jól látszik, hogy volt ilyen tendencia, akkor is, ha az államszocialista kísérletek bornírtságuk, megformálatlanságuk és szubjektív hibáik következtében a közvetlenül társadalmiasult szférát gyakran összekeverték az államosított – államilag fenntartott, kontrollált, s ennyiben nem, nem teljesen vagy nem mindig független – egyesületekkel, művelődési formákkal, kultúrházakkal, táncház-mozgalmakkal, stb. Mindez a korlátoltság mit sem változtatott azon, hogy létezett egy nem-politikai, közvetlenül közösségi tér, amelyet a reciprocitás kooperatív szolidaritásának humán szükséglete mozgathatott, és kb. a nyolcvanas évek közepéig se a tőkeviszony expanziója, se a közhatalom nem bántott.

     A nem-politikai közösségiségtől eltérő természetű probléma volt az állam társadalmasítása, – amit állami funkciók társadalmi szervekre ruházásával képzeltek el, de a gyakorlatban nem nagy sikerrel alkalmaztak. Ugyanis az átmenetiség fokán a politikai államiság a külső, nemzetközi osztályharc és a belső politikai harcok következtében nem váltható ki, nem szüntethető meg. Vagy a tűzoltás funkciója attól nem sokat változik, hogy ha nem állami (vagy önkormányzati) alkalmazottak oltanak, társadalmi szervezet kezeli a fecskendőt. Nem ez az államszocialista rendszerben a politikai állam társadalmi ellenőrzésének lényegi összetevője. A társadalomtól elkülönült, de nem külsővé váló, s a kontrollja alól kikerülő, (elidegenedett) politikai közhatalom tudomásulvétele és demokratikus ellenőrzése az átmeneti társadalomban az, amit meg kell oldani, nem pedig a hruscsovi fogantatású, akár jószándékú program – az állam társadalmasításáról[7].

 

 

IV.  A marxista jogelmélet funkcionalitásának elméleti bizonyítékai

(ad 1 – ad 4 ):

 

ad 1. A jog sajátossága - társadalomontológiai perspektívában (Lukács; Peschka)

ad 2. Jogtípusok - jogcsoportok és a jogfejlődés útjai

ad 3. Jogrendszertagozódás - kodifikáció

ad 4. UGM - áruviszonyelméletek (Világhy; Eörsi) és tulajdonjog (Eörsi; Sárközy)

 

A teljességre törekvés igénye nélkül, tehát szelektíve választottunk ki négy olyan jogelméleti témát, amelyeket jelentősnek tekintünk az államszocializmus és a jogelmélet funkcionális kapcsolatai tekintetében. Sorrendről sincs szó közöttük, mégis az elmélet absztraktabb régióihoz tartozó kérdésektől haladunk a rendszer természetének megértéséhez konkrétabb módon tartozóak felé. Záró fejezetünkben (Appendix) pedig az állam- és politikaelmélet szempontjából igen lényeges demokrácia kérdésében fejtünk ki egy Rousseau által inspirált, de Ernst Fraenkel bizonyos megfontolásaira is támaszkodó gondolatkísérletet.

 

 

ad 1. A jog sajátossága - társadalomontológiai perspektívában (Lukács; Peschka)

 

A szocialista kísérlet saját legitimációs ideológiája a marxi alapozású kritikai társadalomelmélet volt. Noha e rendszerek sohasem érték és érhették el – a gothai program kritikájában megfogalmazott marxi alsó fok, vagy szocializmus autochton alakját – mégis elméleti vonatkozási magjukat képezte a marxista szocializmus mint a kapitalista társadalom, gazdaság, állam és jog antitézise (szocialista jog). Nem foglalkozunk most ennek minden alakváltozatával, melyek történelmi útját kísérték – klasszikus marxizmus, leninizmus, sztálinizmus, neomarxista reneszánsz törekvések – de éppen a marxista jogelmélet funkcionalitása szempontjából kell jellemeznünk azt a formát, amelyik vizsgált korszakunkban, 1963 után, a legfejlettebb jogelméleti teljesítményt produkálta.

Ezt a törekvést először a magyar jogelméleti tradíció felől kell jellemeznünk. Jogbölcseleti-jogelméleti gondolkodásunk XVIII. század végi természetjogi előzmények után a XIX. század utolsó harmadában fellépő Pulszky Ágost tudományos munkásságával önállósodott. Tanítványa, Pikler Gyula is mestere pozitivizmusát vitte tovább. A két világháború közötti korszak domináns törekvését, a neokantianizmust pedig már olyan jelentős egyéniségek reprezentálták, mint Somló Bódog, Moór Gyula és Horváth Barna. A neokantiánus módszerdualizmussal szemben pedig a marxista elméletek a módszertani monizmus jegyében léptek fel, mivel a materialista társadalom felfogás alapján álltak. Elmélettörténeti ívében az irányzatok párbeszéde és harca tehát érdekes mozgást fog át hazánkban: természetjogra jogpozitivizmus, tény és érték módszerdualizmusára pedig materialista monizmus következett. Amíg az első két szakaszban az uralkodó német felfogások recepciója zajlott le hazánkban, különösebb kreativitás nélkül, addig a harmadik és a negyedik etap nemzetközileg is számottevő eredményeket hozott. Somló neokantiánus pozitivizmusa, s fő műve, a Juristische Grundlehre (1917) túlmegy az egyszerű recepción és legalábbis color local gazdagítja a neokantianizmust. Hasonlóan Horváth Barna synoptikus jogfelfogásához, amely a mérsékelt neokantiánusként, de a módszerdualizmuson belül adódó reflexiós lehetőségeket teljesítette ki, s támaszkodva a bécsi Verdross, a skandináv realizmus és az angolszász processzuális jogfelfogások némely eredményére. Épp ezért nemzetközi visszahatása is volt mindkettőjük fellépésének.

Ebben az összefüggésben különösen érdekes a marxista befolyás alatt álló szakasz. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején uralkodó normativista dogmatizmus és a Szabó Imre ,jogászfejedelemségével’ reprezentálható recepció után, amelyhez hasonlót - ha nem is mennyiségi termésében és jogászi műveltségéből fakadó egyedi vonásaival – más, ,szovjet típusú marxista jogelméletesek’ (pl.: Szotáczky Mihály /1970/ vagy V. A. Tumanov /1977/) is produkáltak[8]. Neomarxista reneszánszot azonban nemigen. Ehhez ugyanis az kellett, hogy az idős Lukács György társadalomontológiai kísérletére támaszkodva, eredeti módon újulhasson és újuljon meg és nyerje el kifejlett formáját a hazai marxista jogelmélet. Peschka Vilmos monográfiáinak esetében – véleményünk szerint - túllépett az uralkodó külföldi törekvések recepcióját helyi színekkel gazdagító teljesítményeken jogbölcseletünk. Lukács világviszonylatban is a legjelentősebb huszadik századi filozófusok közé tartozik, s munkássága nem véletlenül vezetett társadalomontológiai kísérletéhez. A filozófia a marxisták legjobb képviselőinél ugyanis gyakorlati filozófia. Egy francia kutató, André Tosel (2001) (2001) helytálló és tömör jellemzésében akként, hogy “Lukács visszatér a Történelem és osztálytudatban (1923) taglalt témáihoz, s bírálja szélsőbalos ifjúságának sajátos, romantikus – a kapitalista racionalizáció és elidegenedés elutasítására összpontosító – weberianizmusát. Lemond a szubjektum-objektum dialektikájáról, amit e korai művében a proletariátus osztálytudata testesít meg, s a történelem teleológiája a szubjektum-objektum burzsoá elkülönültségének megszüntetésével ruház fel. Nem hangsúlyozza már a munkásosztály – mint a forradalom szubjektuma – különleges szerepét, mely egyedül képes az áruviszony és a csereérték elvont hatásának megszüntetésére, s a katasztrófához vezető válság leküzdésére, amit az eldologiasodás társadalmi-gazdasági mechanizmusaként meghatározott kapitalista racionalizáció idéz elő. Végleg szembefordul azzal a nézettel, amit e nagy hatású, ugyanakkor leegyszerűsítő művével ő maga erőltetett a nyugati marxizmusra: a kivételes osztály tudatának témájával, mely meghaladja a burzsoá tudományosság korlátolt szempontjait, a társadalmi életről való totális tudássá válik, s amit adekvát módon a munkásosztály pártja képvisel. Lukács, látván a szocialista bürokrácia kudarcait e megelőlegezett osztálytudat radikálisan demokratikus tartalmának valóra váltásában, tudatában van annak, hogy a pártosodás spekulatív rehabilitációja akaratlanul is fedezetet nyújtott a sztálini politika eltévelyedéseihez. Az elmélet ontológiai újraalkotását javasolja, azzal a végső céllal, hogy egy olyan dialektikus materialista etikát alkosson, amely zsinórmértékül szolgálhat a kommunista állam demokratikus működéséhez.

Lukács a lét elsődlegességéből és a gondolkodással szembeni függetlenségéből indul ki. Marx munkásságát filozófiailag, ontológiai megközelítés alapján veszi szemügyre, ami által a marxi életmű alternatívaként jelenik meg egyfelől a heideggeri Dasein (ittlét) spekulatív ontológiájával szemben, mely minden tudományos objektivitást inautentikusnak tart, s ezért kétségbe von, másfelől a neopozitivizmus ellenében, amely csakis a lét fizikai vagy biológiai szintjét elemző természettudományok tudományosságát fogadja el. Lukács számára a társadalmi lét a tárgyiasság egyik szintjét jelenti. E létszint lényegi mozzanata a munka, amely egyszerre előfeltételezi s mintegy visszamenőlegesen bevilágítja az oksági viszonynak – egy immanens kvázi-teleológiából szőtt oksági viszonynak – alárendelt többi tárgyiassági szintet. A munka oksági cselekvés, amely céltételezett tárgyakat teremtő teleológiai láncolatot hoz létre; tárgyiasulásokat, melyek a kapitalista termelési mód viszonyai között – a relatív értéktöbblet utáni hajsza és a munka tényleges tőke alá rendelésének reális kényszere alatt – sajátos külsővé-válásokat eredményeznek. A munka tőke alá történő formális besorolásának nyílt kényszerét a neokapitalista manipuláció váltja fel[9]. Ami a szocialista társadalmat illeti, ez olyan sajátos objektivációkon nyugszik, amelyek nem teszik lehetővé a munkaképességek tárgyiasulását és a lét különböző szintjein a létformákhoz kapcsolódásukat artikuláló társadalmi praxis szabadságát. A lukácsi ontológia kiküszöböli a sztálini típusú történelmi materializmus hamis ökonomizmusát, visszatér Marxhoz, s kritikailag a hegeli kategóriákhoz – a “reflexiós meghatározottságokhoz” – fordul, melyek az emberi praxist úgy alkotják, mint ami az emberi képességeknek a természetátalakító elsajátítás és a társadalmi viszonyok tárgyiasulása egységében kifejeződő önmegvalósítása. …

Az emberi nem – túl osztályokon és nemzeteken – ontológiai alternatíva küszöbére érkezik: vagy magánvaló nem marad, mely néma, s alá van vetve az elidegenedésen keresztül végbemenő manipulációnak – ami az egyéneket meggátolja a felhalmozott képességek bárminemű szubjektív elsajátításában –, vagy pedig magáértvaló nemmé válik, s ezáltal az emberek számára megnyílik a lehetősége annak, hogy olyan létezőkként valósítsák meg önmagukat, akik meg tudnak felelni modern ontológiai helyzetük kihívásainak, és képesek személyiségükből fakadó teleologikus tételezések létrehozására. Az ontológia tehát nem valamiféle elvont metafizikai lefordítása Marxnak, hanem a marxi életműben rejlő lehetőségek legerőteljesebb kifejeződése – korunk színvonalán, mely a “lenni vagy nem lenni” ontológiai kérdésfeltevésére kényszerít bennünket. Lenni – a magáértvaló lét lehetőségeit tagadó általános manipuláció szolgálatában, avagy lenni – a létlehetőségért, valóra váltva az alternatívát, mely elérendő célként a valamennyiünkben – minden egyes emberben – meglévő nembeliséget[10] jelöli meg. Az ontológia távlata olyan etika kimunkálása, amelyben a Legyen nem okoz hasadást a létben, hanem önmagát mint magában a létben felszabadult létlehetőséget határozza meg: “Képes vagy rá, tehát tenned kell.” Az ontológiai manipulációval szembeni küzdelem ekként egyesíti a szubjektum reprodukciójának szférájára kiterjeszkedett neokapitalizmus kritikáját és a szocializmus eltorzult formái elleni harcot, s még bízik abban, hogy a pártállam képes önmaga megreformálására” (A. Tosel, 2001,160-162).

Hosszabb filozófiai idézetünk egyszerre mutatja a lét-legyen módszerdualizmus elválasztottságának a munka teleológiában meglévő finális determinációval történő megszüntetését, az államszocializmus sztalinista formájával való szembefordulást és az emberi praxisban keletkező tárgyiassági formák központi helyét a társadalmi létben. Ezért volt teoretikusan gyümölcsöző döntése Peschka Vilmosnak, hogy a másodlagos teleológikus tételezésként előálló jogi objektiváció sajátosságait, jogszabály- és jogviszonyelméleti belátásaival együtt, a társadalmi lét ontológiájára alapozta. De nemcsak arra, hanem a kortárs jogelméleti törekvések kritikai elsajátítására. A jogi objektiváció ekként nemcsak a társadalmi viszonyok sajátságos, jogszempontú visszatükröződése, amely tartalmi és formai elemeit egyaránt a társadalmi létből meríti, hanem olyan objektiváció is, amely eltérő fejlettségű és funkciójú - normatív, jogügyleti és jogviszony típusú – objektivációs formákból áll, viszont bár különbözőképpen, de mindegyikőjük a jogi komplexus mozzanata. A legfejlettebb, általános érvényességgel rögzített forma a jogi normáé, amely nem adekvát, ismeretelméleti tükrözése a társadalmi viszonyoknak, hanem azok inkongruens, sajátos, legyen-struktúrában való kifejeződése, s elsősorban konfliktusrendező funkciót tölt be. A jogviszonyok mégsem közvetlenül azonosak a jogi normák által absztraktan szabályozott társadalmi viszonyokkal, hanem azoktól eltérő, kölönálló sajátos társadalmi létet, a jogi objektiváció specifikus rétegét jelentik. “A jogi normának a jogviszonyokban konkretizálódásáról akkor beszélünk, amikor a jogi norma előírásai a jogi normában elvontan és általánosan megfogalmazott jogok és kötelezettségek, az ugyancsak a jogi normában meghatározott esemény, cselekmény vagy történés, egyszóval jogi tény hatására a szabályozott társadalmi viszony résztvevőit, alanyait az egyedi szituációban, relációban megillető jogosultságokban (alanyi jogokban) és kötelezettségekben(alanyi kötelezettségekben) jelennek meg.” (1988, 53.)

A jog tudati jelenség is, de a jognak a jogtudattól való elválása, külsővé válása voltaképpen egyfelől a jognak, mint szabályozásnak a keletkezése, másfelől az objektiváció és a jogalanyok jogtudata között befogadói viszony. A jogi ideológia – túlélve keletkezésének történeti idejét – nem normatív típusú objektivációként is hathat, amikor normatív értelemben már érvénytelen. Azonban ennek feltétele, szemben előzővel, hogy a jogi ideológiánál, jogtudatnál  ,nincs objektum szubjektum nélkül’ (elemzését lásd 1988, IV. fejezetben).

A jogviszonyok, a jogügyletek és bírói ítéletek a jogi normák általánosságához képest különös és egyedi képződmények, amelyek kevésbé emelkednek ki a mindennapi élet efemer kapcsolatainak tömegéből. A jog kategóriái, jogdogmatikailag kiművelt fogalmai adják meg a jogtudattól való elválást és tesznek szert önálló létezésre, egy sajátosan megformált, homogén közegben. Létszerű hatékonyságuk - ti. az objektivációs formáké - nagymértékben ezen, a homogén megformáltságon, a jogi formán múlnak[11]. A jogi relevancia a társadalmi tények, viszonyok jogszempontú szelekciója, éppen a szabályozás eredményessége, hatékonysága érdekében. A jogi nyelvezet pedig a köznyelv sajátos korlátozása, magas fokú elvonatkoztatás az élet konkrét formáitól, típusalkotással és rendezéssel, amely révén a társadalmi-gazdasági viszonyok jogi átformálása – a Legyen (Sollen) jellegű normatív és az alacsonyabb fokú objektivációs formákban - végbemegy.  A legyen-struktúra, a normatív objektiváció egynemű közegét a jogászi nyelv mellett a normaszerkezet (hipotézis-diszpozíció-szankció), a diszpozíciós elembe foglalt magatartási elvárás (a tiltó és megengedő normák különbsége), az általános érvényesség és a norma tartalmi különössége, megformáltságának tipikussága adja. További attributuma, hogy szankciója államilag, végső soron közhatalmi eszközökkel is érvényesíthető.

Rá kell mutatnunk arra is, hogy Peschka nemcsak a hatvanas évekig uralkodó szocialista normativizmust billentette ki pozícióiból, hanem a polgári jogelmélet színvonalas képviselőivel is termékeny oppozíciót alakított ki. “A modern jogfilozófia alapproblémái”– ban (1972) és az “Appendix” esszéiben (1992) számos huszadik századi jogontológiai-jogfilozófiai kísérlettel vet számot (Stammler, Radbruch, Fechner, Maihofer, Marcic, Kaufmann, Hayek, Fikentscher). A jog értékjellegét illetően – mint ezt még érintjük - eredeti megoldáshoz vezetett, de a természetjog és az igazságosság kérdéseit is behatóan tárgyalta. Kelsen Tiszta jogtanával is elmélyülten és széleskörűen, Max Weber Jogszociológiájával (1975) inkább néhány fontos vonatkozásában és a lukácsi módszertan felől (értékmentesség, típusalkotás, jogkeletkezés, a jog gazdasággal való kapcsolata) foglalkozott. Függetlenül attól, hogy természetesen nem minden teoretikus megoldása támadhatatlan, továbbá gondolatvezetésének intellektuális lendületét némelykor túlzottan részletező kifejtése megtöri, vonzó tematikáival (érvényesség, joghelyesség, bíró alkotta jog, a jog történetisége, befogadói tudat és jogi hermeneutika), argumentációival, elemző készségével új horizontokat nyitott. Jelentősen szélesítette a hazai marxista és nem marxista jogelméleti kultúrát. Szilágyi Péter azon értékítéletéhez, mely szerint “Peschka tekinthető a huszadik század utolsó harmada legjelentősebb magyar jogfilozófusának” (2000, 55) csak azt tehetjük hozzá, hogy két világháború közötti jelentős elődei (Somló Bódog, Horváth Barna) mögött sem minőségében, sem mennyiségében nem marad el életműve. Sőt, kifejtettségében, gazdag problémavilágának immanens zártságával talán még eredetibb is teljesítménye neves elődeinél. A jog sajátosságát az emberi gyakorlat objektivációs formái – munka, nyelv, tudomány, művészet – között aligha lehet gondolatilag jobban megragadni.

A magyar állam- és jogelméletben, jogszociológiában, de általában a szocialista jogtudományunkban is, vizsgált korszakunkban jelentős eredmények születtek. Elég ha Kulcsár Kálmán (1974; 1976), Eörsi Gyula (1975), Sajó András (1980; 1988) máig friss mondanivalójú monográfiáira, vagy a modern polgári irányzatokat bemutató antológiákra és kritikai tanulmányokra (1963) utalunk. Számunkra teljesen világos, hogy a dogmatizmus után egy jelentős tematikai, módszertani és diszciplináris gazdagodás ment végbe ezeken a területeken, a hetvenes évektől születő félben lévő politikaelmélettel, s ebbe a folyamatba illeszkedetek a neomarxizmus, kb. 1963 utáni teljesítményei. Az általában vett szocialista jogtudomány ismerettárgyának kiválasztása – államszocializmus – volt értékkötött, de az egyes kutatók által alkalmazott tárgynyelv, és  az ezen nyelv által is hordozott módszertan,  már természetesen lehetett értékmentes, abban a kritikai racionalista értelemben, hogy problémáinak világos leírását tudta adni és megoldásai alá vethetőek a cáfolatoknak. A tárgyválasztás létfolyamattól függő, szükségképpeni értékkötöttsége és a választott tárgynyelvi értékmentesség – amely tudományos igényű objektivitásra kell, hogy törekedjék - ebben az időszakban és ezeken a területeken, a vezető kutatóknál fő szabály szerint érvényesült. Világos, hogy a harmadik problémasíkon, a metanyelv értékelő síkján, az értékelések szerzőkként és időszakonként már nagyon különböző alapokon és mértékek szerint történtek, a direkt és indirekt rendszer apologetikától, a rendszer továbbfejlesztésére alkalmas kritikai számvetéseken és reformterveken át, az államszocializmus rendszerkritikusainak fellépéséig, akik számára a centrumkapitalizmus polgári demokráciáinak etalonja vált értékmérővé. Utóbbiak és előbbiek tehát egyaránt értékkötött társadalomtudományt műveltek, csak éppen értékelési alapjaik polárisan eltérő funkciókat hordozott.

Az egykor progresszív reformokat segítő, társadalomontológiailag megalapozott neomarxista jogelmélet mára elszakadt az államszocializmustól, megszűnt vele való funkcionális kapcsolata. Mégis, Peschka folytatható elméleti és módszertani hagyatékára magunk sok szempontból támaszkodhattunk és támaszkodtunk (Szigeti, 1998, különösen IV. fejezet). Azért mert hagyomány, recepció és kreativitás egysége érvényesült szemléletmódjában. Természetesen az irányzatok pozíció-foglalásában 1989 után, a politikai pluralizmus nyomán, várható és számottevő differenciálódás indult be: egyrészt liberális és konzervatív alapozású elméletek, analitikus, hermeneutikai, strukturalista-funkcionalista és szintétikus jogfelfogások között, másrészt apologetikák, felekezeti és kritikai törekvések lépnek fel a szocialista dominanciájú periódus után.

 

 

ad 2. Jogtípusok - jogcsoportok és a jogfejlődés útjai

 

Minden társadalmi berendezkedés államának és jogrendszerének el kell helyeznie magát a diakronikusan, a történelmileg létezett, és vele egyidejűleg, szinkronikusan létező hasonló jelenségek sorában. A marxista elméletben az államtípus és a jogtípus volt az a két kategória, amely a legáltalánosabb síkon, az államnak és a jognak a társadalmi formával való kapcsolatát leírta és értelmezte. Ezen legáltalánosabb meghatározottság érvényesítésével a materialista társadalom felfogás azon követelményének tettek eleget, amelyet az alapító atya, Marx, egyik híres munkájában (A politikai gazdaságtan bírálatához 1859), megvilágító erővel ekként fogalmazott: "A jogi viszonyok, valamint az államformák nem érthetőek meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem éppenséggel azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel, a XVIII. századi angolok és franciák példájára, »polgári társadalom« néven foglalja össze ... a polgári társadalom anatómiájának, megértésének kulcsa pedig a politikai gazdaságtani elemzésben van.”(MEM, 13. k. 6.)

Az államtípus kategóriája az állam legátfogóbb jellemzésére szolgál.  Az államnak a társadalmi formával való kapcsolatát fejezi ki. A társadalmi forma pedig azt mutatja meg, hogy a termelés személyi és tárgyi feltételei hogyan, milyen tulajdonviszonyok és integrációs formák (piac, redisztribució, reciprocitás) mellett kapcsolódnak egymáshoz, és melyek az uralkodó termelési viszonyok. Ugyanis minden konkrétan létező társadalmi alakulat több termelési módot és formát fog át, továbbá nemzetállam és világgazdaság egyidejű, kettős meghatározottságában létezik - dolgozta ki szisztematikus analízis nyomán a tételt a jelentős neomarxista Nicos Poulantzas (1974, 39-40). Az állam jellegét, típusát pedig ezen társadalmi viszonyok minősítik legátfogóbban. Különös, hogy olyan teóriák és teoretikusok, akik az állam környezetének természetföldrajzi, domborzati tényezőinek hatását is szívesen - és joggal - kimutatják, gyakran negligálják az állam társadalmi környezetének az államra gyakorolt befolyását. Pedig az ember saját maga által teremtett második természete, társadalma, a lehető legaktívabb kölcsönhatásban áll - állam és társadalom különneműségének csak a totalitarianizmus elméleteknél és az elitelméletek rosszabb válfajainál kétségbe vont különállásának megőrzése mellett - saját államával, annak politikumával, hatalmi jellemzőivel, szervezetével, jogával és erkölcsiségével.

A társadalmi formák osztályozása alapján ezért beszélhetünk premodern államtípusokról: ázsiai, antik és feudális államtípusról, míg a modern államtípusok közé a polgári és a szocialista tartozik. Minek után az antik, az ázsiai, a feudális és a polgári termelési módnak megfelelő állam-és jogtípusok sokféle konkrétumban léteznek, a különösség logikai síkján rendszerezett tovább az államforma és a jogcsoport kategóriája, míg az egyedi konkrét intézményesültségében létező államrendszerek és jogrendszerek leírása és értelmezésére szolgáltak utóbbi kategóriák. A szocialista államtípus népi demokratikus és szovjet formája volt hivatott kifejezni a különösség síkján lévő differenciákat, s esetenként szerepet kapott az ázsiai formájú állam és jog megkülönböztetés is. Ugyanezen általánosítási szinten vizsgálhatóak a jog történeti formái is, erre szolgál a jogtípus fogalma. A jogtípus esetében külön problémát okozott az a körülmény, hogy a magyar jog történeti fejlődése, dogmatikájának alakulása nagymértékben kötődött a római-germán jogcsaládhoz, s elsősorban német és osztrák befolyás alatt változott az 1848-as forradalom után. Ezért ennek sajátos státuszát nem lehetett kifejezni a jogrendszer egyedi, konkrét jellemzőivel, hanem erőteljesen érvényesíteni kellett az említett hagyomány alapján jogunk kontinentális jogfejlődésbe ágyazottságát.  A hazai marxista elmélet szembenézett e valós fejleménnyel, s a kontinentális jogcsalád válfajaként, annak nem burzsoá, hanem szocialista jogcsoportjába helyezte el jogunkat.

Mik a jogcsoport kategória kritériumai? - erre vonatkozóan Eörsi Gyula felfogására támaszkodhatunk (aki, mint látjuk és még látni is fogjuk, nemcsak civilisztikánk nagyformátumú egyénisége volt, hanem jogelméleti eredményeket is produkált). Egy jogrendszer viszonyát a gazdaság és a társadalom alapvető berendezkedéséhez és további történetileg adott szellemi és tradicionális meghatározottságaihoz képest tovább színezik és variálják az elsődleges tényezők kínálta alapon belüli jogcsoport alakító, másodlagos tényezők. Ezért a modern, európai burzsoá jogok körében is elválik egymástól a korai polgári forradalom osztálykompromisszumán alapuló common law, a következetes polgári forradalom joga (francia jog), a késleltetett polgári forradalmaké (német, osztrák jog), és a feudális előzményekkel alig terhelt (svájci) jog. Ezek a jogok váltak világszerte oktroi vagy recepció útján ,másodlagos’ jogokká. A célokat és a jogi változások energiáit a társadalom adja, a megoldásokat a jog, a jogászság tradíciói, s azok az egyedi, nemzeti körülmények, jogtechnikák, melyek segítségével egy jogrendszer alkalmazkodik az elsődleges tényezők által kiváltott szükségletekhez, változásokhoz. A jogfejlesztés aktív adaptáció a társadalmi totalitáson belül, alkalmazkodás a társadalmi-gazdasági viszonyokhoz és ráhatás ezekre a viszonyokra  - az uralkodó osztályok érdekében. A jogcsoportok szintjén a másodlagos tényezők számbavétele és súlyozása a fő feladat, a jogi technika, intézményesedés bemutatásáé, ahol a kódexekkel végrehajtott szakaszos fejlődés éppúgy előállhat, mint a bírói úton végbemenő jogfejlesztés vagy ezek akár optimális kombinációja. A jogösszehasonlítás pedig igen alkalmas eszköz a jogtípusok és a jogcsoportok sajátosságainak feltárására, konvergenciáik és divergenciáik bemutatására, mert bár a maga egyediségében nincs két egyforma jog, de az egyediségben és az egyediség mögött különös jogcsoportok és az elsődleges és általános meghatározottságok alapján szerveződő jogtípusok találhatóak. (1975, 18-24). A jogcsoport ,relatív’ mivoltának Eörsi féle felfogása nemcsak arra alkalmas, hogy a fordulat éve (1948 június 12 -1949 augusztus 20.) utáni, hanem arra is, hogy az 1989-90-es rendszerváltozást magyarázza...“a jogtípus közös jellegzetességeit az egyes nemzeti jogok és az ezek által kialakított jogcsoportok a maguk történelmileg kialakult sajátos módján fejezik ki, így valósítják meg a jogtípusban megnyilvánuló közös célokat, törekvéseket. Ha a jogtípusokat a társadalmi rendszer határozza meg, akkor az egy-egy jogtípuson belül jelentkező jogcsoportokat az határozza meg, hogy milyen specifikus módon valósul meg az adott államokban a jogtípust meghatározó társadalmi rendszer, nem pedig az adott jogok fejlődésének az az oldala, amelyet a folyamatosság, az evolúció jellemez, vagyis az, amit a korábbi társadalmi rendszerből és jogtípusból magukkal hoztak. Valójában itt a hegeli megszűntetve-megőrzés jelenségével állunk szemben: jogtípus váltásnál nem semmisül meg teljesen és nem folytatódik tovább változatlanul a korábbi jog. Hogy ez a megszűntetve-megőrzés hogyan sikerül, milyen eredményre vezet, az ennek a megszűntetve-megőrzésnek a történelmi menetétől függ: alapjában attól a forradalomtól (vagy a kapitalizmus importjától), amely az adott jogcsoport területén konkréten végbement.”(1975, 101)

Az aktív adaptációnak pedig nagyjából négy eszköze alakult ki, amelyet eltérő módon, de nemcsak a burzsoá, hanem a szocialista jogrendszerek is használnak és használhatnak a jogfejlesztés válságának ex ante elkerülésére vagy ex post megoldására:

·      “A jogszabály ’megmanipulálása’ szövegének érintése nélkül, rejtett technikák alkalmazásával, főleg jogszabály- és szerződésértelmezési trükökkel, a jogszabályok tilalmát megkerülő formalisztikus szertartásokkal, joghézagok mesterséges előidézésével és analógia útján való kitöltésével stb.

·      A jogintézmény vagy jogterület ’megmanipulálása’ a jog megkettőzése útján, pl. generálkaluzulákkal, amelyek a kódex szigorú joga mellé, e szigorú jogot hatályban tartva, egy rugalmasan kezelhető, a bírót a szigorú jog béklyói alól törvényesen felszabadító jogot raknak le. A jognak ezt a megkettőződését meg kell különböztetni a jogok pluralizmusától. Ha sokféle jog  - pl. több szokásjog vagy vallási jog – egyazon társadalmi rendszer vagy fejlődési szakasz viszonyaiban gyökerezik, a jogok pluralizmusáról van szó. Ha azonban egy országban a jog bizonyos rétege egy korábbi társadalmi rendszernek vagy fejlődési szakasznak felel meg, és egy másik rétege egy későbbinek, vagy amikor a jog egyik rétege feloldja kötöttségei egy része alól a jog másik rétegét, akkor a jog megkettőződéséről van szó (az equity a XIV-XVII. században, a francia Ordonance de Commerce, a generálklauzulák joga a német BGB-ben, a szokásjog és a modern jog együttélése az afrikai országokban stb. stb.).

·      Az aktív adaptáció harmadik eszköze a jog perifériára szorítása kereskedelmi szokványok, blankettaszerződések, adhéziós szerződések révén, amelyek a kódex szerződési joga helyébe a felek szerződési jogát helyezik, ténylegesen érvényesülő ’nem hivatalos’ jog helyett.

·      A jog kifejezett megváltoztatása”. (1975, 23. Kiemelések Tőlem – Sz.P.)

 

     A jogfejlesztést mint aktív adaptációt marxista alapon és a jogösszehasonlítás lehetőségeit figyelembe vevő teória  méltatása mellett két megállapítást kell tennünk: egyrészt, mint ezt másutt bemutattuk (1998, 58-63), sok tekintetben igen hasonló felfogásról van itt szó - bár hatástörténeti szállakat kevéssé találtunk - Eörsi és az amerikai pragmatista jogszociológia klasszikusának, Roscoe Poundnak (elsősorban a Social Control Through Law-ban /1942/ kifejtett)   felfogása között. A társadalmi mérnökösködés poundi eszméje szerint is a jog azért és annyiban fejleszt ki és használ adaptációs technikákat, hogy képes legyen a társadalmi változások követelményeihez igazítani a jogrend stabilitás igényét. Szokásjogi, törvényhozói vagy pedig a bírói jogalkotás és a jogtudomány jogfejlesztő hatásának - eszméknek  - az útján. Hasonló problémákat – milyen a tradicionális és a modern jog viszonya - hasonló módon tárgyalt Kulcsár Kálmán monográfiájának második fejezete (1989) is. Másrészt a jogfejlesztés útjai mellet az államfejlődés elvont, ideáltipikus módozatait is kidolgozták e korszakban[12].

     Természetesen sok korabeli marxista, sokhelyütt kifejtett azon meggyőződését, miszerint a szocialista állam- és jogtípus magasabb rendű és a burzsoá állam és jog előbb-útóbb követni fogja, nem igazolta, hanem megdöntötte 1989/91. Mindazon által magunk azt gondoljuk erről, hogy ez a nyers, korai, politikai szocializmus nemcsak hogy fejlett szocializmus nem volt, amelynek az alapviszonyai oly szilárdak, hogy irreverzibilissé tehették volna a történelmi fejlődés irányát, mint ezt a szovjet ideológusok gondolták - a sztálinisták 1936-tól, mások, fejlett szocializmusként a hetvenes évek elejétől -,  hanem éppen ellenkezőleg: csak a politikai átmeneti korszak stádiumába juthattak és jutottak el az elmaradottság és a közepes fejlettség talajáról induló államszocialista rendszerek. Az átmenetébe, ahol egy közösségi társadalom bizonyos elemei –közvetlen társadalmiság -  jelen voltak, bizonyos szocialisztikus elvek érvényesültek is[13], de a világrendszer uralkodó és fölényben lévő erői mellett saját korlátaik, stratégiai hibáik és a globális tőke áttörése közepette visszaszoríthatták kísérleteiket. Nem azért, mert ab ovo, eleve minden ilyen kísérlet zsákutca lenne - Kínában húsz éve zajlik eredményes modernizációs folyamat ezen eszmék jegyében - hanem azért, mert a legfejlettebb országok, a világrendszerben domináló centrum nélkül és erői ellenére, hosszú távon nem tarthatóak fenn egy olyan törekvés belső felhajtó erői, amelyeknek a társadalmi önigazgatással a magántulajdoniság és az államiság meghaladása lenne immanens céljuk. A jogfejlődés útjai - tematikájának intellektuálisan, szakjogászilag és kulturálisan is érdekfeszítő marxista újrafelfedezésének elismerése mellett - ma ennyiben kiszámíthatóak.

 

 

ad 3. Jogrendszertagozódás - kodifikáció

 

A szocialista jogtípus és csoportképző sajátosságainak elméleti bemutatása, ezek után már érthető, hogy miért vált a rendszer belső szükségletévé. Maga a probléma megválaszolása pedig igényelte a jogrendszertagozódás mibenlétének feltárását. A szocialista jogról (Szabó Imre, 1963), jogrendszer tagozódásának alapjairól (Samu Mihály, 1964) ezért születtek monografikus feldolgozások. Új életviszonyok (pl: közösségi földtulajdon, állami vállalat), problémák (pl.: személyi tulajdon és magántulajdon viszonya; társadalomra veszélyesség a közösségi társadalomban; felelősség és szankció a szocialista jogban; adóztatás köztulajdon mellett; közveszélyes munkakerülés, stb.), jogi szabályozások iránti igény vetette fel a gyakorlatban és az elméletképzésben is releváns kérdést, hogy mitől és hogyan tagozódik a jog belső rendszere? Azonos jogtípus (szocialista) a különböző nemzeti jogrendszerekben nagyon lényeges területeken és pontokon is eltérően alakult, ami miatt egyre nagyobb mértékben kérdőjeleződött meg a szabályozás tárgya és módszere szerinti jogrendszer tagozódás magyarázat. Az alapviszonyok dichotomiáját lehetett trichotómiává - társadalmi érdek és magánérdek közé iktatódó és közvetítő csoportérdekekkel, intern (kollektíva) viszonyokkal - fejleszteni (Eörsi, 1975, 91). Illetőleg a jogág képződésben kialakult sajátos felelősségi alakzatokkal, szankciókkal, jogtechnikákkal és dogmatikai fogalmakkal lehetett a magyarázó tényezők körét kiegésziteni és rugalmasabbá tenni, másrészt a kontinuus mozzanatok hordozta, tagadhatatlan nemzeti-történelmi tradícióknak kellett helyet szorítania a jog belső tagozódásának magyarázatában, harmadrészt pedig a jognak, mint gyakorlatias objektivációs formának a tapasztalati úton kialakuló, rugalmas, variábilis jellegét kellett az elméletalkotásban plasztikusabban érvényesíteni. A jogrendszertagozódás magyarázatában felhalmozódó tudás és gyakorlati tapasztalat kb. két évtized után arra is rá tudott mutatni, hogy a jog rendszerjellege nemcsak a jogrendszer ágazati és jogterületi tagozódásából, ennek szakadatlan változásaiból áll, mert az normatív, fogalmi-dogmatikai és önmagában összefüggő kifejezést alkotó (koherens) rendszer, továbbá társadalomtörténeti és funkcionális egység is. (Varga, 1980).

     A jogrendszerek utóbbi két tulajdonságához kapcsolódott a kodifikáció problémája. Nemcsak a jogtörténeti tudás és a kontinentális jogászi kultúra alkotóelemének magas szintű számbavételéről volt itt szó (Peschka 1974 ; Eörsi 1975, 148-150.), amely többek között ma is érvényes és értékes monográfiához vezetett (Varga, 1979), hanem arról is, hogy a kodifikációnak van -e kitüntetett szerepe - a tervező társadalom körülményei között - a jogfejlesztésben? Jelenti –e, és jelentheti –e, és milyen feltételek között a jogalkotás legfejlettebb formáját? A szocialista megoldás esetén, "egy átfogó tervgazdálkodást folytató társadalomban a jelen tudatos és kívánt meghaladása mindennapos jelenség, ennek a megfelelője pedig a törvényhozással való jogfejlesztés" Úgy, hogy megteremti a folyamatos és szakaszos jogfejlesztésnek az egységét: " szakaszonként a kódex reformja vagy újraalkotása, a szakaszok között pedig a bírói jogfejlesztés stabilitását és rugalmasságát biztosító 'feszesen nyílt' szabályozás: az elvek határozott kontúrjai és a jogintézmények fő vonásai adják a viszonylag nagy mozgástérrel rendelkező bírói jogfejlesztés stabilitását." (Eörsi, 1975, 513-517) Anélkül, hogy törvényhozó alkotta kódex contra bíró alkotta jog és a kódexen alapuló bírói jogfejlesztés (Le Code est mort, vive le Code!; par le code - au delá du code) lehetőségeinek és érvényességének ,örök' vitájába belemennénk, arra szeretnénk rámutatni: a kodifikációhoz való szocialista jogelméleti ideál és tudásháttér hozzájárulása nélkül aligha születhetett volna meg magánjogunk majd fél évszázada időtálló Polgári Törvénykönyve (1959. évi IV. törvény), amely tapasztalati módosításaival és a szocialista alapelvek kicserélése után ma, egy rendszerváltoztatás nyomán is kielégíti a joggyakorlat igényeit. A sikeres és tartós szocialista korszakbeli kodifikációnak további példái: a Munka törvénykönyve, a Családjogi kódex, a Polgári perrendtartás.

 

 

ad 4. Tervgazdálkodás – UGM – áruviszony-elméletek és tulajdonjog

 

A szocialista kísérletek története és a marxista jogelmélet szempontjából egyaránt - tehát elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt fontos kérdéssé vált a jog és a gazdaság viszonyának elemzése. Igaz, a tiszta elméleti megközelítést is sok félreértés övezte, melyek elindítása közül a legmaradandóbb a neokantiánus Rudolf Stammler nevéhez (Wirtschaft und Recht, 1896) fűződik. Azt, a jogfilozófiában méltán kitüntetett szerepet játszó problémát, hogy mi a helyes jog végső mértéke, a marxizmus vonatkozásában alaposan összekeverte azzal, hogy mi Marx, és mi a kétségtelenül létezett és létező, rendszerint antihegelianizmusukról felismerhető vulgármarxisták álláspontja. A helyes jog kérdésében nézetünk szerint a marxi felfogás a klasszikus német filozófia, Hegel és az újhegelianus jogfilozófia (Kohler, Binder) örököse, s ezért számára a pozitív  szabadság, mint az emberi lényeg kibontakoztatása lehet csak a végső mérce.(Ahogy ezt a történeti iskola hegeliánus kritikája és a bináris kód és szabadság viszonyának kritikai tisztázásával bemutattam (1998, 48-519), vagy  ahogy ezt Peschka Vilmos már korábban meggyőzően interpretálta (1979, 162-163) vagy Márkus György: A marxizmus és antropológiában /Akadémia, 1966/ filozófiailag magas szinten kidolgozta). A jog és a gazdaság viszonyát összekeverve tehát a nembeli lényeg másnemű kérdésével, Stammlert követve Moór Gyula pedig akként fogalmazott, hogy: "Azok között a naturalista felfogások között, amelyek a jog helyességét az okozatos fejlődés irányával mérik, kell felemlítenünk a marxizmus felfogását is, mint a gazdasági élet természettörvényszerű fejlődésének előmozdítását." (1923, 314 és másutt). A széles körben terjesztett és terjedő quid pro quo-t nem menti, csak magyarázza, hogy a vulgáris, akár marxista akár anti-marxista felfogásokban vagy a szocialista normativizmus Szabó Imre féle skolasztikus változatában, ahol nincs helye a helyes jog végső, természetjogias mércéjének, gyakran megismételték. Azonban szemben Szabó kritikáival[14], nemcsak történetietlenül és idealista misztifikációkkal alapozható meg a természetjogi álláspont[15].

     A gazdaság és a jog viszonyának marxista szempontú, jogelméleti vizsgálata igen fejlett szintre jutott (Sajó 1989, Peschka 1975 V. fejezete és mások, ahol természetesen nemcsak jogelméleteseket, hanem a témával a jogelmélet elemzési szintjén (is) foglalkozó más teljesítményeket is figyelembe kell venni, pl.: Eörsi 1975, Világhy 1968). Az államszocialista korszakban a tervezés, a tervgazdaság mibenléte, a tulajdon és a tulajdonjog, illetőleg a gazdálkodó szervezetek tulajdonosi minősége és ezek kapcsolata az árú- és pénzviszonyokkal, az áruformával, olyan gyakorlatias szinten is felmerülő, elméletileg is érdekes kérdések voltak, melyeket különösen az Új Gazdasági Mechanizmus 1968-as bevezetése (továbbiakban: UGM) állított előtérbe. Ezen a területen - áruviszony, tulajdonjog, indirekt vállalatirányítás és jogi szabályozása – különösen erőteljes funkcionális kapcsolat volt az elmélet, a politikai gyakorlat és a társadalmi gyakorlat között. Erre a mezőre egyszerűsítjük a továbbiakban a gazdaság és a jog jogelméleti vizsgálatát, nem megspórolva azt a pikírt megjegyzést, hogy a chicagói iskola felemelkedésekor, a neokonzervatív fordulat előkészítőjeként és kiteljesítőjeként, az egykor, a XIX. században marxisták által kezdeményezett probléma, a jog gazdasági elemzése (R.A. Posner, M. Polinsky és mások nyomán) nemcsak átkerült a paradigmatikus polgári tudományosság normálformájába, hanem egyenesen a main-stream jogelméleti vonulatává, nevesített irányzatává lett. (Ez egyik indexe lehet annak, hogy milyen tudatlanok azok, akik a marxizmus tudományatalanságáról értekeznek).

A marxisták második nemzedékétől kezdődően, akiknek – eltérően elődeik kapitalizmuskritikai munkásságától – már szembe kellet nézniük a gyakorlati szocialista kísérlet elméleti megalapozásának szükségletével. Vlagyimir I. Lenin: Gazdaság és politika a proletárdiktatúra korszakában (1919), Jevgenyij Preobrazsenszkij: Az új gazdaságpolitika perspektívái (1921), majd már a NEP időszakában született írásokban alapvető fontosságú volt annak tisztázása, hogy mik a tervszerű gazdaság törvényei, hogyan működtethető az átmeneti kor gazdasága. Érvényesülhet-e a munka közvetlen, árupiaci közvetítés nélküli társadalmisága, ahol a tervezés a munkaidővel, a munkaidő tömegével való gazdálkodást jelent, mert az áru használati értékének a tervszerűség által biztosított minőségi összetevője lesz a meghatározó, s a csereérték megszűnik a használati érték mértéke lenni (kommunizmus). Vagy pedig az árugazdaság és benne az értéktörvény elismerése a gazdálkodás szervező törvénye az átmeneti (és/vagy szocialista?) korszakban, a magasabb fok, az autochton kommunizmus előtt. Az áruviszonyra és az egyéni-vállalati munka és a társadalmilag szükséges munkamennyiség piaci közvetítésére, tehát az áruviszonyra, mint értékviszonyra a tervezés érdekében szükség van, anélkül, hogy ez átcsapna az áruviszonyba mint elsajátítási viszonyba (kizsákmányolásba, a tőkés magántulajdonon keresztül). Utóbbi felveti azt a kérdést is, hogy ez esetben, az áruviszonyok szervezte gazdálkodás esetében az áruforma nem vezet-e immanensen – vagy privatizációval a legális politikai hatalom közvetítése révén – értéktöbbletformához, kizsákmányoláshoz.[16]

     Wiener György fontos államszocializmus interpretációja szerint a marxi elmélet "az államosítást pusztán a magántulajdon negatív megszüntetésének tekintette, s azt a társadalmat, melyben az állam általános tőkésként, valamennyi egyén pedig vele szemben álló bérmunkásként jelenik meg, nyerskommunista berendezkedésnek nevezte. (GFK, 130-131) Marx azzal is számolt, hogy a helyi, vagyis nem világméretekben létrejövő nyerskommunizmus, érintkezve a világpiaccal, felbomlik s ennek nyomán általános társadalmi restauráció zajlik le." (Kiemelések tőlem – Sz.P., Új társadalmi formák korai megjelenése és felbomlása In: Eszmélet, 1994/22.) Ebben az esetben azonban nem az államszocializmus, hanem az államkapitalizmus lenne az adekvát terminológia, s az sem teljesen érthető, hogy a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba történt átmenet, majd visszamenés nyomán miért menne végbe egy korábbi társadalmi formába történő visszaesés, restauráció? A társadalmi formaváltás a marxi elméletben, eredménye szempontjából azt jelenti, hogy a munka társadalmi termelékenysége tekintetében az új győz a régi felett. Erre a régió viszonylagos elmaradottsága miatt sem kerülhetett sor. Ettől még a nyers, politikai kommunizmus a magántulajdon valóban negatív megszüntetése, de nem ez az egyetlen jellemzője az államszocializmusnak, mert több és más is történt. Olyasmi, amit Marx nem láthatott és látott előre, viszont a történelmi és szaktudományos tapasztalatok nyomán ma már tudhatunk. Ezért azt kell mondanunk, hogy átmeneti társadalomról, és nem formációváltásról volt szó, ahol a többletmunka feletti rendelkezés nem magánkapitalista értéktöbblet-termelés formájában történt, és nem is államkapitalizmus formájában, ahol a többletmunkát a magántőke profitábilitásának fenntartása érdekében allokálják és/vagy adnak koncessziókat – az állam anyagi össztőkés, magántulajdoni alapzaton -, hanem államszocializmus: a cél és értékracionális allokációs döntések egy politikai tervező mechanizmusban kapják meg prioritásaikat, s nem a profitmotívum szerint[17]. Kérdés tehát, ki, milyen érték-alapon, mennyire alternatíve, s milyen legitimációval tervez?

     Lukács György azon a véleményen volt, hogy teljes kommunizmus esetén a termékek értékmeghatározása, az érték mérhetősége érdekében fenn kell tartani egy kapitalista Svájcot. A tervgazdaságnak eszerint nincs immanens mércéje, tehetjük hozzá, csak az értéktörvényre vonatkoztatottan lehet az idővel gazdálkodni. Éppen ezt cáfolta egykori mestere tételes kritikáját adva Mészáros István, Lukács világhírű tanítványa a "Beyond Capital” XIX., A közösségi rendszer és értéktörvény c. fejezetében, rámutatva, hogy az értéktörvény történelmi örökkévalósága nem Marx álláspontja, s a tervgazdaság elméletben nem is kell, hogy azon alapuljon. Ma pedig, amerikai közgazdászok mutatják fel, a számítástechnikai információ tárolás és a gazdasági tervezésbeli felhasználásával érvelve azt, hogy miként lehet a problémát megoldani (W. Paul Cockshott - Allin E. Cottrell: 2001, 2002.).

     Paradox módon, a második világháború után az értéktörvény szocializmusbeli szerepéről, tervezésbeli felhasználásának lehetőségéről folyó húszas évekbeli vitát éppen az a J. V. Sztálin kezdte újra, aki a NEP felszámolásával és a szocialista iparosítással a kontinensnyi országot  'faekével vette át, s az atomhatalomig' jutatta 1929-1953 között (Isaac Deutscher). Mindazonáltal valóban paradoxonról, tehát látszólagos ellentmondásról van itt pusztán szó, mert "A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban (1952)" szerzője az áru- és pénzviszonyokat nem a direkt irányításos, tervlebontásos rendszer dinamizálására és megreformálására akarta felhasználni, de szembenézett bizonyos áru- és pénzviszonyok, jelenségek létével. Ezeket a gazdálkodás formaruhájaként, technikai és elszámolási eszközeként, ebbéli minőségében – s nem az államigazgatás terrénumának mellérendeltségi viszonyokkal való csökkentésében – ismerte el.

     A hatvanas évek magyar reformerei (Bognár József, Eörsi Gyula, Nyers Rezső és mások) – nem kis mértékben támaszkodva a lengyel W. Brus (1966) munkájára – éppen utóbbit tételezték. A tervutasításos, tervlebontásos és hierarchikus rendszer helyére kívántak állítani egy olyan mechanizmust, amely az értéktörvény érvényesülése alapján tervez, s megoldja az érték mérésének problémáját. Ehhez autonóm termelő egységek, mellérendelt, piaci közvetítésű kapcsolatai kellenek, hogy az árcentrum a kereslet és a kínálat szabályozó hatására az értékcentrum körül sűrűsödjön, illetőleg nőjön a gazdasági hatékonyság. Ehhez fel kell számolni a tervutasításos gazdaság érdekeltségi csapdáját, melyet O. Sik inpout-output játéknak nevezett el és modellezett. Eszerint a központi tervhivatal és a vállalat érdekeltsége a célok meghatározásakor egymással ellentétes. A központ abban érdekelt, hogy a vállalat maximális outputot produkáljon a lehető legkisebb inputtal. Míg a vállalat a maximális ellátást igyekszik kicsikarni és cserébe minimális outputot ígér, hogy aztán ezt túlteljesítve méltóvá váljon a központi kitüntetésre és prémiumra.

Továbbá biztosítani kell a makrogazdasági tervezés és a mikroszféra cselekvői közötti összhangot, melynek alapja a köztulajdon túlsúlya (állami vállalatok, szövetkezetek, állami gazdaságok), és a közvetett, indirekt gazdasági szabályozó eszközök politikai hatalom általi birtoklása (adók, elvonások, anyagi ösztönzők, dotációk, szubvenciók, árfolyam-politika, export-import prioritások), valamint a jogi szabályozás.

Nézzük meg, hogy a gazdasági mechanizmus reform idején milyen tulajdonjog koncepciók születtek hazánkban. Igaz, ezzel a marxista elméletben központi szerepet játszó, a tulajdon történelmi formáit leíró, ökonómiai, szociológiai és filozófiai problémákat itt teljességükben nem tárgyaljuk, csak a tulajdon jogi vonatkozásaiig terjeszkedünk, a tulajdonjog formáiig. Bár időben korszakunkhoz tartozik, ugyancsak elesik az 1988. évi Társasági törvény vizsgálata, hisz annak eszmei előkészítésében már nem játszott szerepet a marxista és/vagy szocialista jogelmélet, lévén hogy ez a törvény a gazdasági rendszerváltás egyik legfontosabb feltételét teremtette meg azzal, hogy a közösségi tulajdoni formákat (az állami és a szövetkezeti tulajdont) társasági, osztható és anonim magánrészvényekké transzformálhatóvá tette. Épp ezért sem annak eldöntésére, hogy ez mennyiben volt egykor kívánt vagy kényszeredett adaptáció a globalizálódó világgazdasághoz, sem pedig annak bemutatására nem vállalkozhatunk, hogy voltaképpen a gazdasági mechanizmus-reform ezzel kezdte meg az átalakulást – s folytatta a spontán privatizáción keresztül a privatizációs - és az ezt kiegészítő kárpótlási törvényhozással – a tulajdoni rendszer reformjába: a versenyszféra feletti azon magánhatalom kiépítésébe, amely még a szektor és versenysemlegesség de iure alkotmányos tételeit is de facto félretette. Világos azonban, hogy a magyar társadalom nagyon megosztott volt ezekben a kérdésekben, s a hallgatag vagy csak elszórtan – ott és akkor, ahol és amikor éppen privatizáltak, s vesztették el munkahelyüket –  tiltakozó többség magatartása mellett a dolgok menetét egyfelől a gazdasági és politikai elitcsoportok belső alkui, másfelől az erős nemzetközi nyomás etalonjai – privatizáció, dezetatizáció, dereguláció, monetarizmus, individualizmus – döntötték el. Más előfeltételek és nemzetközi erőviszonyok mellett[18] – a közepes fejlettség relatív tőkeszegénysége talaján – sem lett volna szükségképpen életképtelen – mint ezt a zsákutca ideológia hívei, akkor, amikor még fontos volt, a nap minden órájának minden percében hangoztatták – az a gazdasági, társadalmi és tulajdoni rendszer, amely a makrogazdasági irányítást, köztulajdoni dominanciájú, vegyes tulajdoni formákat és érdekeltségi viszonyokat működtetett 25 éven át.

     A direkt irányításos gazdálkodás – a központi és helyi szervek közötti vertikális irányítás, pusztán technikai munkamegosztás megszüntetése után – a tulajdonjog alapproblémája a szocializmusban a következő volt: jogilag az állam az állami vállalatok tulajdonosa, s ebbéli minőségében fontos jogosítványai is vannak (vállalatalapítás, összevonás, igazgató kinevezés, jövedelem-elvonás stb.). A vállalat mint árutermelő gazdálkodó egység elkülönülése az államtól abban érhető tetten, hogy fel van ruházva a vállalat alapításától a gazdálkodás konkrét kellékeivel, így induló vagyonnal és olyan jogosítványokkal, amelyek a hagyományos árutulajdonosi triászt, a birtoklást, használatot – és valamilyen értelemben – a rendelkezést jelentik. A társadalmi tulajdon össztársadalmi jellege és a vállalati gazdálkodó vagyon árutulajdonjoga kettős tulajdont jelent, ahol valaminő kívülről irányítás eleve fennáll, hisz az állami vállalatok gazdálkodói önállósága fölött van egy stratégiai, össztársadalmi szintű, állami, gazdaságpolitikai rendelkező erő. A tulajdon funkcionalitásának kérdése az volt ebben a vállalati gazdálkodási autonómiát, felelősséget és hatékonyságot növelni szándékozó reformhelyzetben, hogy kettős, osztott-e vagy lehetséges olyan elméleti szintézis, amelyben egységes marad a tulajdonjog? Még egyszerűbben: a társadalmi tulajdonjog és a vállalati árutulajdonjog ellentmondása beilleszthető-e valaminő egységbe?

     A kérdés elméleti jelentősége sem csekély, hiszen az államszocialista rendszerek legsajátosabb és legeredetibb jogintézménye a társadalmi tulajdon joga, annak minden formájával: állami vállalattal, szövetkezetekkel és állami gazdaságokkal (mely utóbbi elméleti konstrukciója tulajdonjogi vonatkozásban lényegesen nem tért el a vállalatokétól). Valóban ,senki tulajdona' volt mindenki tulajdona, az az állami vagyontömeg, amelyet 1989-es értéken kb. 5000 milliárd forintra becsültek, s amelynek kb. 9/10 része 1945 után keletkezett?

A társadalmi jelleg és az árutulajdonosi önállóság ellentmonásának feloldására ismertetünk háromféle megoldást: I. Világhy Miklós áruviszonyból származtatott, II. Sárközy Tamás struktúrált tulajdonjog felfogását és III. Eörsi Gyula egységességén belül osztott tulajdonjog koncepcióit.  Ezek sem voltak teljesen előzmény nélküliek, mert Venediktov, jelentős szovjet jogtudós kettős kollektíva problémafelvetésére támaszkodhattak (kiskollektíva tagság a termelő üzemben és állampolgári minőségű, nagykollektíva tagság össztársadalmi szinten).

I.   Világhy Miklós tanulmányaiban (1967, 1968) az áruviszonyokat tekinti a polgári jog lényegének, s következésképpen a tulajdonjogot is az áruviszonyokból származtatta, árutulajdonjogként fogta fel. Az állami tulajdon ezért egy állami szervezet által közvetített társadalmi tulajdonjog, mert a jognak az a társadalmi rendeltetése, hogy közvetítsen az állam és a társadalom között. A közvetítő szervezet az állami vállalat, akit tulajdonossá kell minősíteni. A vállalat árutulajdonos más vállalatokkal szemben, s ílymódon gyakorolja a tulajdonost megillető jogokat, de nem tulajdonos sem az állammal, sem a társadalommal szemben.

Világhy nem mondja, de ha explicitté tesszük azt, hogy miért nem tulajdonos az állami vállalat az állammal szemben, akkor csak az állam gazdaságirányítási  - következésképpen vállalat irányítási - jogosultságait találjuk: ílymódon egyrészt túl közel viszi felfogása a tulajdonjogot az árutulajdonjoghoz, másrészt rejtetten, de meg is kell kettőznie felfogásának a tulajdonjogot, annak az árutulajdonjog horizontján túlnyúló, állami irányítása következtében. (Noha gazdaságilag igaz az állami vállalat közvetítő helyzete a termelés összfolymatában - de ezt önmagában még nem lehet tulajdonjognak tekinteni).

II.   Sárközy strukturált tulajdonjoga (1973, 238-41) vertikálisan kettőzi meg a tulajdonjogot, amikor az állami szféra cselekvési, irányítási lehetőségeit államjogi tulajdonjognak, a vállalati szféráét pedig  polgári jogi tulajdonjognak nevezi.  Felfogásának nagy érdeme volt, hogy a szocialista jogtudományi gondolkodás[19] vele lépett túl tulajdonjogi felfogásában az árutulajdonjogi koncepción. A vállalatok szintjén a tulajdonjogot azonban csak a birtoklás-használat-rendelkezés, a hagyományos triász szempontjából variálva vetette fel, ami túl szűk perspektíva volt, míg mellé helyezte az állam közhatalmi, gazdaságirányítói helyzetéből levezetett államjogi tulajdont. Ezen a ponton konkrétabb megoldást adott Világhyénál. Az államjogi tulajdonjog további problémája, hogy az nemcsak az állami vállalatokra állt, hanem a más tulajdoni formában működő szövetkezetekre is. Az állam árszabályozása vagy gazdaságpolitikája (melynek eszközei: adó, hitel vagy dotáció, szubvenció, stb.) gazdaságirányításhoz, a tulajdonviszonyok, mint elsajátítási viszonyok kérdéséhez, de nem a tulajdonjog kérdéseihez tartoznak. Nem keverendőek a tulajdonjoggal.

Végeredményben, mint Eörsi értékelte, egyrészt az állam államjogi és a vállalat polgári jogi tulajdona a közjog-magánjog hagyományos dichotómiát vitte bele a tulajdonjogba. (Holott, mint ezt magunk már bizonyítottuk III. fejezetünkben, az államszocializmus társadalomszerkezetében jelen volt a közvetlen társadalmiság, a reciprocitás szférája, ami miatt itt nem egy duális, hanem egy triális szerkezet keretei között zajlottak az emberek közötti érintkezések).  Másrészt a tulajdonjog struktúráltságával - elhanyagolta a tulajdonjog közös elemeit. Ezért a tulajdonjog egységmozzanatait eltüntető kettős tulajdonjog koncepciókkal szemben, a strukturált és a gazdasági jogi felfogásokkal szemben lépett fel:  1. Eörsi fenntartotta a tulajdonjog általános fogalmának szükségességét, ahol a tulajdoni formák a sokféleség egységének, stratégiai és taktikai jogkörök osztottságának mutatkoznak. 2. a tulajdonviszonyt, mint az elsajátítási viszony dinamikájára vonatkozó hatalmat – marxistaként – nem keverte össze a tulajdonjog jogosítványképletével. Tehát a termelési-elsajátítási viszonyt annak jogi, szervezeti kifejeződésével, formájával. Ezen elméleti leleményei következtében – s az elsajátítási viszony dinamikájának meghatározásában mutatkozó, nem jogi, hanem politológiai problematikussága okán is – megoldásait Magnum Opusa alapján (1975, 290-306) kitüntetetten kezeljük. Nem gondoljuk azt, hogy a társadalmi tulajdonra vonatkozó elvont, doktriner hivatkozások – negyven és hetven esztendő tapasztalata után – helyettesíthetnék azt, hogy egy vagyontömeget, munkaszervezetben, belső jogosítványokkal és külső irányítással együtt kell gazdaságosan működtetni.

     Eörsi felfogásában a társadalmi tulajdon mindkét formája, az állami vállalat és a csoporttulajdont jelentő szövetkezet is államilag közvetített. A népgazdaság állami irányítását, az ország gazdasági erőforrásainak komplex fejlesztését, a szükségletek kielégítését a tervgazdálkodásnak kell biztosítania. Ez az állami közvetítés – ahogy ezt korábban megfogalmaztuk: az alapvető allokációs döntések – Eörsinél jogilag azt jelenti, hogy az össztársadalom tulajdonával az állam rendelkezik. Az állampolgárok összessége közvetlen tulajdonosi hatalmat effelett nem gyakorol, s dolgozói minőségükben a vállalatnál, ahol a termelőeszközök a munkával egyesülnek, ott sem gyakorolnak közvetlenül, csak kollektíva tagként vannak bizonyos jogosultságaik. Az állampolgárok dolgozói-tulajdonosi tudatának fejlesztését persze Eörsi is szorgalmazta, anélkül, hogy intézményesíthető megoldási módozatait kifejlesztette volna. A termelőszövetkezetek csoporttulajdonánál a tulajdonos és a dolgozó egy és ugyanazon személy. Az állami vállalatnál pedig ... ,az állami tulajdon egyesül olyan dolgozók kollektívájával, akik állampolgári minőségükben mind az államnak, mind az összes társadalmasított termelőeszköznek a ma megvalósult szinten tulajdonosai, de a vállalaton és annak javain külön tulajdonuk nincsen.' (301) A szocialista tulajdonjognak az összesség szintjén nincs kizáró jellege és az ebből következő abszolút és negatív szerkezete, de az elkülönült gazdálkodó egységek szintjén – minthogy árutermelés folyik – kiépülnek az önálló jogi személyiséggel és vagyoni felelősséggel rendelkező vállalatok, akik másokkal, a nem-tulajdonos vállaltokkal szemben kizáró jelleggel, negatív, abszolút szerkezettel működnek. A nincs tulajdonosi és van árutulajdonosi elkülönültség ellentmondását strukturált, de belülről összefogottan, az egységben érvényesülő komplexitásként fogta fel Eörsi. Azért, mert a tulajdonjog valóban túlnőtt a modern, és a szocialista gazdálkodás keretei között is, az eredetileg egyéni vállalkozóra épülő polgári jogi tulajdonjog horizontján, s öt jogágazat komplex együtthatását eredményezte: az államjog szintjén az állam az össztársadalom képviselője, az államigazgatási jog szintjén (pl: vállalatalapítás), a polgári jog, a munkajog és a szövetkezeti jog (termelő eszközök összekapcsolása a dolgozói kollektívával) területein létezik, mégpedig három szintű szereplővel:

A.   az össztársadalommal (állampolgárok), akik közvetlenül nem gazdálkodnak, de a társadalmasított termelőeszközök elvi tulajdonosai (E névlegesség meghaladásában az állampolgári és a vállalati tulajdonosi tudat együttes fejlesztése volna a kívánatos Eörsi szerint, azonban ennek intézményes megoldási lehetőségeit, hatalmi és legitimációs funkcióit – sajnos – nem dolgozta ki).

B.      a vállalattal (az árutermelő kiskollektívával), illetőleg a szövetkezetekkel (csoporttulajdonos kiskollektívákkal, ahol a dolgozó és a tulajdonos ugyanazon személy), akik saját nevükben járnak el, s önálló jogi személyiséggel, vagyonnal és felelősséggel rendelkeznek.

C.   és a közöttük közvetítő, az össztársadalom tulajdonát képviselő, tulajdonával gazdálkodó állammal, (amely minősége különbözik közhatalmi minőségtől).

 

 

A szocialista, társadalmi tulajdonjog sajátossága, hogy a tulajdonjog negatív, minden más alanyt kizáró jellege és abszolút szerkezete nem áll meg “A” szinten (mindenki, az össztársadalom tulajdonos), míg az árutulajdonosi minőség “B” szintjén fennáll az elkülönültség. A tulajdonjog mintegy belülről strukturált, amelyet egynemű jelenséggé tesz a ,fent' tulajdonosi hatalom gyakorlása, melyet az állam kívülről irányít, és a ,lent' árutulajdonosi jogosultsága: a birtoklás-használat-rendelkezés hagyományos árutulajdonosi triásza és a kiskollektíva tagság belső, un. intern viszonyai. Ezt a helyzetet – az egységen belüli osztottságot a tulajdonosi hatalom gyakorlásában – a stratégiai és taktikai döntések viszonya fejezi ki. ”Az állam azonban – eltérően a szövetkezettől és a fogyasztótól – nem minden döntést hoz meg maga. A döntések kisebb-nagyobb részét a vállalatokra telepíti, a saját tulajdonosi akaratából. Ez már önmagában arra vall, hogy a vállalat nem tulajdonos – hacsak nem tekintjük egyaránt tulajdonjognak a tulajdonos jogait és a tulajdonos által átruházott jogok összességét. Ehhez járul azonban az is, hogy az állam a tulajdonosi hatalom kulcspozicióit megtartja, magának tartja fenn az egész állami tulajdonjogra vonatkozó univerzális kihatású, stratégiai döntések jogát, és a vállalatra ebből a szempontból csak taktikai jogokat ruház át; a vállalati partikularitás, a vállalati relatíve önálló érdekeltség kiépítésének az árutermelésből folyó szükségessége ennyit igényel és ennél többet nem is enged.

Ilyen stratégiai döntések:

a.) a vállalatalapítás – az összes vállalat megadja az egész állami szektor egységeinek a struktúráját,

b.) a vállalat tevékenységi körének meghatározása – ez megszabja az állami szektorban folyó gazdálkodás munkamegosztását,

c.) a vállalat induló vagyonának megállapítása – ezzel a vállalatok nagyságrendjének meghatározása,

d.) a vállalat igazgatójának, igazgatóhelyettesének kinevezése, felmentése – a menedzser függővé tétele a tulajdonostól,

e.) normatív rendelkezés az állami tulajdonnal való gazdálkodás során előálló haszonról: a haszon megosztása a vállalatokkal és a vállalaton belül (pl. fejlesztési és részesedési rész) – az elsajátítás berendezése,

f.)  a vállalata ellenőrzése – vegyesen tulajdonosi és állami irányítási jogkör."  (1975, 302)

 

A szövetkezetek stratégiai jogkörei lényegében ugyanazok, mint az államéi, de nem külső irányító, hanem maga a szövetkezet gyakorolja e jogköröket saját szervezetére. Elhatározza megalakulását, induló vagyonát, tevékenységeit, vezetését stb. "Az eltérések a következők: a) az állam szükségképpen közhatalmi eszközöket is igénybe vesz, jogkörének gyakorlása államigazgatási formát ölt, b) a szövetkezet maga hozza meg mind a stratégiai, mind a taktikai döntéseket, (NB – Sz.P.)  c)  minthogy e tevékenységet a szövetkezet nem más jogalany irányában gyakorolja, hanem önmagán belül és kifelé a birtoklás, használat és rendelkezés a saját és nem a tulajdonostól különböző személy tevékenységeként jelentkezik, a szövetkezeti tulajdonjog leírható a klasszikus triásszal. A belső viszonyok itt egy kollektíva tagság viszonyai, nem polgári jogi jellegűek, nem áru jellegűek: a szövetkezeti jog keretébe tartoznak." (Kiemelés tőlem -Sz.P., 1975, 303.)

     Eörsi érdeme, hogy marxistaként meg tudta oldani, hogy a tulajdon gazdasági értelemben érték és értéktöbblet elsajátítás, van haszon, amiről rendelkezni kell, s ez a termelési viszonyok konzekvenciája, ami jogi értelemben hatalom a tulajdonjog tárgyaira és elsajátítására. A taktikai működtetési szint, és a stratégiai döntések joga a modern tőkés részvénytársaságban is elvált egymástól, hogy biztosítsa a vagyontömeg mobilitását, likviditását és a tulajdonjog anonimitását. A kívülről irányító tulajdonosi részvénytöbbség stratégiai döntéseket hoz, a törperészvényesek tömege ezt nem befolyásolja, ők az osztalék erejéig tulajdonosok, és nem tovább. A vállalati menedzsment igazgat, gazdálkodik, taktikai döntéseket hoz funkciójához, a profit eléréséhez kötötten. Ez a szint megközelíthető, de nem írható le kimerítően a hagyományos árutulajdonosi triásszal, mert a termelőerők fejlődése túlnőtt az individuális vállalkozás horizontján. Nagy szervezetek, részvénytársaságok gazdálkodnak, ettől azonban a tőkés magántulajdon magántulajdon maradt. A szocialista társadalmi tulajdon némiképp analóg probléma: osztottsága, strukturáltsága az egységen belüli funkcióhoz kötöttség: a társadalom szükségleteinek kielégítése. ,A tulajdonosi hatalom ugyan önfényű, de nem öncélú. Funkcióhoz kötött': társadalmi rendszertől és konkrét gazdasági viszonyoktól függ. "A tulajdon elsajátítás. Jogilag: alanyi jogosultságok révén megvalósuló hatalom, amely az elsajátítás dinamikájára és az elsajátított védelmének statikájára terjed ki."(1975, 304) A stratégiai és a taktikai döntési szint megkülönböztetés az állami vállalatoknál nyíltan, más konstrukcióknál rejtetten, az árutulajdonjogba burkoltan jelentkezik. A tulajdonjog legalább a stratégiai döntésekre kiterjedő, jogilag kiépített és biztosított hatalom a tulajdonjog tárgyain, mind az állami, mind a szövetkezeti mind pedig a személyi tulajdon vonatkozásában. Íme az osztott, de egységes szocialista tulajdonjog koncepció.

Mit tehetünk hozzá ehhez a ma? Mindenekelőtt azt, hogy ezek a nagyjelentőségű kérdések belejátszottak az államszocialista rendszerek egzisztálásának mikéntjébe, majd megdöntésükbe is. Úgy is mint a stratégiai döntések jogának állami gyakorlása az össztársadalom nevében és részben (az állami vállalat fentebbi d) – f) körében) helyette is. És úgy is mint amikor a tulajdoni formák közötti – az állami és a szövetkezeti, illetőleg a személyi és a magántulajdon közötti – viszonyok alakulását nézzük.

A közéletben és az MSZMP-n belül is vissza-visszatérő kérdés volt, hogy vajon melyik a magasabb rendű tulajdoni forma, az állami vállalat-e össznépinek mondott jellege okán, vagy pedig a szövetkezeti csoporttulajdon? A rendszerátalakítás tapasztalatai több utólagos bizonyítékot szolgáltattak, mint a működő szisztéma. Ugyanis a szövetkezetek privatizálását – egységes oszthatatlan, köztulajdoni jellegének megszüntetését és részvénykonstrukciókkal való felváltását – mindenütt sokkal jelentősebb ellenállás kísérte, mint az állami vállalatok privatizálását. Szlovéniában első lépésben még államosítani is kellett a szövetkezeteket, mielőtt magánosították volna azokat. Miért? Azért, mert az átmeneti társadalom további, tényleges szocialisztikus vonása volt, ahogy a vidéki népességet tekintve az osztatlan közös tulajdonban összekapcsolta a parasztkérdést és az agrárgazdaságot. A falvakban mindenütt nagy szerepe volt a TSZ-nek, a boldogulás kulcskérdésének számított, a köztulajdon fő rendeltetését, népességeltartó képességét a bőrükön érezték az emberek. Elsősorban ezért tekintették sajátjuknak, a háztájival való szimbiózissal együtt, de helyenként a belső, közvetlen demokrácia (TSZ-gyűlés, zárszámadás, vezetés közelsége stb.), tehát az önigazgatói elemek léte, a közös szabadidős programok, s a kulturális élet is erősítették az identitást. Természetesen a kedvezőtlen természeti, kereskedelmi stb. adottságú TSZ-eknél – ahol nem volt rentábilis a gazdálkodás – még ez sem segíthetett, csak az állami gazdaságpolitika kiegyenlítő mechanizmusa. Az állami vállalatoknál kevéssé alakult ki olyan kollektív identitás, amelyben a vállalat köztulajdoni mivoltával azonosulhattak volna az emberek. A felülről kinevezett, egyszemélyi felelős vezetők ('káder') – tisztelet a kivételeknek – jószerivel csak felfelé igazodtak, ami nem irracionális magatartás volt, hanem a struktúra következménye, s gyakran emiatt nem tudták magukat elfogadtatni a kollektívával. A hetvenes években az üzemi demokrácia intézményei – szakszervezet, párt, KISZ, vállalatvezetés négyszöge – valamelyest oldottak a merev kinevezési gyakorlaton, de elégtelen legitimációjúnak, s motivációnak bizonyultak a tulajdon társadalmasításához.

Paradigmatikus kérdés: 1956-ban a szociálisan nem túl stabil és politikailag roppant kétélű körülmények között a spontán forradalmi bizottmányok és az üzemi tanácsok még falun és városon egyaránt megvédték a köztulajdont, megakadályozták a gyárosok, a földbirtokosok, grófok visszatérését. 1989-ben a városban már 'csáki szalmája' hangulat uralkodott: lent – sűrűn, kicsiket, fent – ritkán, nagyot hasítottak, ('kaszáltak, nyúltak le' – hogy a kor terminológiáját idézzük). Olyan társadalmi tények ezek, melyekből lehet helyesen következtetni: nemcsak aktuális és kezdeményezett hangulatok, tömegpszichózisok nyomait látjuk ebben, noha azt is észre kell vennünk, hanem az állami vállalat mint tulajdonforma alacsony társadalmasítottsági fokát. Ezért lehetett könnyen, kevés ellenállás mellett vagy ellenállás nélkül, magánosítani az üzemeket. Kevés helyen írták ki a kollektívák 1989-ben, amit az óbudai hajógyárban, hogy 'Ez a gyár nem eladó'. Kevés az állampolgári tulajdonosi tudat érvényesüléséhez az, hogy az állam a társadalom képviselete nevében irányítja az állami vállalatot.

Itt jutottunk el a tulajdontól az államszocialista berendezkedések hatalmi, politikai viszonyainak milyenségéhez, in concreto: hogy működtek azok, s lett volna-e a liberalizálásnak és a magánosításnak alternatívája, ami a válságjelenségekre nem rendszer-visszaváltoztatással, a mechanizmusreform magán-tulajdoni reformmá tételével, hanem a magánosítással szemben a szocializálással, az átmeneti társadalom megszilárdításával reagál?

 

 

V.  Hatalmi-politikai viszonyok és egypártrendszer

 

Bizonyos tanulságok levonása érdekében, elvonatkoztatva a nemzetközi erőviszonyoktól, a negyedik ipari forradalomnak s a multinacionális tőke globális előretörésének közegétől, a gorbacsovi önfeladó politikától stb., azt állíthatjuk: minden átmeneti társadalomban a köztulajdoni dominanciájú rendszer túlsúlya csak akkor volt biztosítható, ha a de facto egypártrendszerű hatalomgyakorlás állt fenn. Mihelyst a látens politikai pluralizmus szétfeszíthette az egypártrendszer kereteit, rögvest áttértek a magántulajdonra, feladták a külkereskedelem állami hegemóniáját, a nemzetgazdaságot mint entitást védő valutapolitikát. Az adott történelmi feltételek mellett alapvető tapasztalat, hogy az egypártrendszer volt a köztulajdon politikai biztosítéka[20] (ami tehát nemcsak szabadságjogi korlátokat (gyülekezés, pártalakítási, sajtó stb.) jelentett, hanem funkcionális és túlsúlyos mozzanat volt). Feladása minden más elv feladását, a nyugat-konformitást, intézményi-egyenértékűséget és az érdekviszonyok átállítását jelentette. A piac által integrált magántulajdoni viszonyokét.

Ha ez igaz, akkor hol lehetett volna más irányba lépni? A választ két – kérdésfeltevésünk szempontjából jelentős mű – segítségével kíséreljük meg. Lukács György a sztálinizmus és a polgári demokrácia között tertium daturt igényelő és kereső 'Demokratisierung heute und morgen'(1968)-jében, és Konrád-Szelényi 'Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz' (eredeti: 1978, Bern) című művének a racionális redisztribúció társadalmainak hatalomgyakorlási mechanizmusait – a szakirodalomban legjobban leíró fejezete felől közelítjük meg. (Nem foglalkozva egyéb, értelmiségszociológiai és történeti feltevéseivel, melyek nem is igazolódtak 1989/91-el).

     Az egypártrendszerű hatalomgyakorlás a lenini élcsapat típusú, új, forradalmi pártban – a Mi a teendő? -től (1902) a politikai végrendeletét képező levelekig (1922) – kapta meg egykor igazolását. Bizonyos értelemben furcsa is volt, hogy 1936-os Alkotmány után, az általános választójog bevezetésével[21] épült ki az egypártrendszerre+parlamentarizmusra+a transzmissziós szakszervezeti munkára épülő politikai rendszer, amelyet a közép- és dél európai népi demokráciákban is, a fő vonalat illetően, átvettek. Egyáltalán minek parlament, ha nincs minőségileg eltérő érdekeket ütköztető politikai mozgás? Ahol viszont parlamentarizmus van, ott eleve kizárt a forradalmi élcsapat, forradalmi párt.

A magyarázatot az adja, hogy egyfelől a munkásmozgalomban fél évszázadig harcoltak az általános választójogért, amit nem lehetett félretenni. Másfelől a parlament némi legitimációs erővel pártharcok nélkül is rendelkezik, mert alkalmas a területi érdekképviselet funkciójára és a törvényhozó hatalom legitimálására. Ezért intézményesítik, noha a kormányzást ellenőrző szerepe alig-alig volt, hisz ezt e rendszerek a pártirányításon és a népi ellenőrzés kiépítésén keresztül végezték, az ügyészség általános törvényességi felügyeletet betöltő ellenőrző funkciója mellet. Viszont, bár nem elhanyagolhatóak, egy politikailag integrált tervező társadalomban aligha a területi szintkülönbségek jelentik a fő érdek-összeütközéseket, hiszen egy sereg fontos ágazati és funkcionális részérdeket is ütköztetni és rangsorolni kellett. Hogyan oldotta meg a politikai rendszer a közérdek megformálását?

     Az államszocializmus politikai mechanizmusában a legfőbb döntéshozó (törvényhozó), végrehajtást irányító és ellenőrző szerv a Párt. A részbürokráciák közötti valóságos konfliktusok eldöntésére, a rendelkezésre álló erőforrások elosztására, a politikai stratégia kidolgozására a Párt központi szerveiben és a KB-ben kerül sor. Társadalmi érdekharcok a nyilvánosság elől rejtetten, a párt fórumain zajlanak. Itt mérkőznek meg a partikuláris érdekeket képviselő szakbürokráciák, s itt alakul ki, sokszor csak a KB szintjén az a konszenzus, mely döntéseivel lezárja az aktuális politikai harcokat. Ez egyben azt is jelenti, hogy az állami végrehajtó hatalom legfelsőbb szervei, a kormányzati szervek (funkcionális és ágazati minisztériumok) és a pártközpont apparátusai között párhuzamos funkciók és feladatok vannak. A pártközpont éppúgy szakembereket von be és foglalkoztat apparátusába, mint a minisztériumok, de terjedelmében korlátozottabb; mind emberfők mind pedig döntéshozatali eljárásában. Ennél fogva homogénebb, egyszerre képviseli a szakágazatokat, pénzügyet, munkaügyet, tervhivatalt, egyszerűsített döntéshozatalra képes. Ezen keresztül végezheti el a részbürokráciák közötti konfliktusok eldöntését, amelyre a kormányzati munka nem mindig lenne alkalmas. Amikor a pártközpont a különféle, egymással szembenálló részérdekeket egyezteti, rangsorolja, végső soron önmagával kell megegyezésre jutnia. Párton belüli munkamegosztásban a pártközpont apparátusa, élén a titkársággal a rutin jellegű napi érdekkonfliktusokat dönt el, olyanokat, amelyek a szakbürokráciák között még nem dőltek el. A stratégiai szintű döntéseket, irányváltásokat a központi szakapparátus sohasem hozza meg, csak előkészíti. Megfogalmazza a lehetséges döntésvariánsokat, érv és információs anyagokkal ellátva. A legfőbb döntéshozó hatalom a KB, döntései a formalizált jogszabályrendbe nem illeszkedő határozatok, melyek szükséges konzekvenciáit a parlament törvény formájában recipiálja – foglalhatjuk össze Konrád-Szelényi jellemzését.

A politikai döntéshozatal centruma tehát a Párt: integráló, érdekkifejező-kijáró és ellenőrző szerepén keresztül, melyet a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság testületi szervei és a párt főtitkára gyakoroltak, a személyi kultusz felszámolása után a kollektív vezetés elve nevében. A párt főtitkára – bár személyi karizmával (Tito, Kádár, Jaruzelski) rendelkezhetett személyi kultusz nélkül is – megosztotta hatalmát a PB-vel, s tagjaival, mint ahogy a PB a szélesebb testületet, és a rendszer körülményei között alapvető és valós reprezentációt jelentő KB-val. Az érdemi politikai viták színtere, a körülbelül négyévenkénti pártkongresszusok mellett/helyett, e két testület volt, a reszortfelelős-irányító PB tagok valóban nagy hatalommal rendelkeztek a gazdaság, a kultúra, a pártirányítás vagy a sajtó felett. PB taggá csak jelentős politikai életút után, az első ember bizalmát élvezve válhatott valaki, ha végigment a politikai szocializáció folyamatán. A redisztributív hatalom legfontosabb gazdasági, társadalmi és politikai irányvonalat szabó döntései elsősorban a KB ülésein születtek meg, ahol mindenki részt vett, aki számított. A KB tehát nem fiktív, hanem a valóságos reprezentáció szerve volt, ahol ágazati, funkcionális, területfejlesztési érdekek és politikai alternatívák jelentek meg, a törvényhozó hatalomra és a kormányzásra nézve politikailag meghatározó módon. A KB összetételét és szerepét is jól jellemzi a szerzőpár: "A Központi Bizottság ülésein részt vesz az uralkodó rend minden reprezentatív tagja – szinte automatikusan tagja a Központi Bizottságnak a pártközpont valamennyi titkára és osztályvezetője, a párt és az állam nagyobb területigazgatási szerveinek vezetői, minden minisztérium és minden országos hatáskörű igazgatási szerv vezetője (a Nemzeti Bank elnökétől a Statisztikai Hivatal elnökéig és a Tudományos Akadémia főtitkáráig), minden napilap főszerkesztője, a rádió és a televízió elnökei, a legnagyobb vállalatok vezetői, s nem utolsó sorban a hadsereg és a rendőrség főnökei, ott van tehát mindenki, aki hivatalánál fogva  kiemelkedő hatalommal rendelkezik, s ennélfogva országos jelentőségű redisztributív döntések részese lehet." (1989, 203-204).

A KB határozatai, aktusai a törvényhozói akarat politikai előfeltételét jelentették, mert az egypártrendszerben a parlament nem hozhatott olyan törvényt, amely ellenkezett volna a legfőbb párttestület akaratával, a Párt alkotmányosan is rögzített vezető szerepével. A törvényhozó hatalmat gyakorló, de politikailag nem ügydöntő helyzetben lévő, területi reprezentációt jelentő parlamentre elsősorban – amelynek képviselőit a Népfront jelöltje (1985-ben jelöltjei) közül az általános választójog alapján választották meg – a törvényhozó hatalom legitimitása miatt, kisebb részt a parlamenti bizottságokban folyó szakmai-törvényhozói előkészítő munka miatt volt szükség. A politikai rendszer a hatalom egységére épült, s ez az elv abban a megoldásban is kifejeződött, hogy a KB tagok felelős állami szervek vezetőiként a saját maguk iniciálta törvényhozás végrehajtóivá váltak. Vezető állami funkcionáriusokként feleltek a területükre eső döntések végrehajtásért, s egyben közvetíthették tapasztalataikat a törvényhozást mozgató párttestületek felé. Egyfelől a KB tagság és az állami, szakigazgatási apparátus vezetése, másfelől a pártapparátus részvétele és informális nyomást gyakorló hatalma az állami végrehajtó tevékenységre jelentette a hatalmi ágak elválasztásának hiányát, relatív egységét. A KB tagokat az állami szerv vezetéséből fakadó fegyelem mellett tehát a pártfegyelem is kötötte a döntések megvalósításában. Az állami és pártfegyelemmel olyan kettős szerep és fegyelmi kötelezettség állt fenn, amelyen keresztül hatékonyan érvényesült a párt vezető szerepe, még a nyolcvanas évek látens politikai pluralizmusának körülményei között is[22]. "A törvényhozó, a végrehajtó és az ellenőrző hatalomnak ez a relatív elkülönítésen belüli összefonódása, illetőleg az elkülönítésnek és az összefonódásnak ez az időről-időre változó irányú, mozgékony dialektikája, ami éppannyira megkülönbözteti a szocialista politikai rendszert a gleichschsaltoltan egyetlen dimenzióra leegyszerűsítetett fasiszta államgépezettől, mint a hatalmi szférákat elvileg szétválasztó polgári demokráciától, más politikai szisztémákhoz képest kiváltságos rugalmasságot és hatékonyságot biztosít a racionális redisztribució politikai-gazdasági gépezetének." (1989, 207.)

     Eddig követhettük a szerzőpárt, elsősorban az intézmények viszonyának leírásában, s a rendszer némely specifikumának bemutatásában, de tovább nem. Szerintük ugyanis mindez egy olyan udvari nyilvánosságba záródó szisztéma, amelyet a szocializmus főrendjei és a holdudvarukba tartozó értelmiség – osztályuralomként – épített ki. A rendszer nem intézményesíti hatalmi tényezőként a közvéleményt és a nyilvánosságot. A társadalmi nyilvánosság ki van zárva a párt politikai monopóliumából. Mindez – eltekintve a refeudalizáció hamis analógiájával való kacérkodástól – akár igaz is lehetne, ha a társadalmi nyilvánosság a huszadik századi, sok tekintetben meglehetősen formális és manipulálható tömegdemokráciáival, tudatiparával ténylegesen kifejezné, nem pedig előállítaná a közvéleményt. Nem a választásokkal, mint a tapasztalat felőli társadalmi kontrollal van tehát a baj, a marxistáknak sem ezt kell kétségbe vonniuk, hanem a tömegdemokrácia intézményeinek a rendszer egészébe történő illeszkedését, ideológiai államapparátusaiknak hatékony szocializációs és manipulatív technikáit kell kritizálniuk. Azt, hogy 'minden kor uralkodó ideológiája az uralkodó osztály ideológiája' nem megdönti, csak módosítja a pluralisztikusan szervezett politikai univerzum, amennyiben elvileg mindent, vagy majdnem mindent szabad, de azért a mérvadó és reprezentatív médiák mindenütt a magántőkés csoportok függelékeként működnek. Ők állítják elő vagy állítják át, gyúrják meg a közvéleményt. A napilapok struktúrájában a fejlett centrum országokban egyetlen szociáldemokrata orgánum sem tudott hosszú távon stabilizálódni, csak és kizárólag liberális és konzervatív – befolyásos – napilapok léteznek. A híres közszolgálati média pedig mindenütt a mögöttes pártharcok eredőinek függvényében – kuratóriumostól vagy anélkül – működik. Ezért a polgári pluralizmus, a társadalmi nyilvánosság és a parlamentarizmus nem igazán segíthet az államszocialista rendszerek adekvát politikai mechanizmusának megtalálásában, mert az a polgárság osztályuralmával adekvát intézményesültség kifejeződései, 'az egydimenziós ember' marcusei kritikája érvényes rá. Az 1989/91-ben bekövetkezett fordulat ezt teljességgel igazolja: a társadalmi nyilvánosság és parlamentarizmus – lett légyen az glasznoszty, parlamentáris államforma vagy prezidenciális – a gazdaság feletti magánhatalmat és nem az államszocializmus társadalmasodását, demokratizálódását hozta magával.

     Ezért fordítsunk félig hátat a berendezkedés leírása, s nem értékelése okán méltán idézett szerzőpárnak, s forduljunk – félig – Lukács felé. Az általa javasolt harmadik út, éppen ezt, a polgári demokráciára orientálódó elvi megoldást zárja ki – egyfelől. Másfelől azt a sztálinizmust, amelyet egységesen továbbélő, rutinszerűen fennmaradó, elbürokratizálódott képződménynek látott 1968-ban is – eltérően a mi megoldásunktól, amelyet alaptipológiánkban is kifejeztünk: önállósítva az árugazdaság és a makrogazdasági tervezés lényegtípusát a direkt irányításos szovjetunióbeli szisztémától. A ma álláspontjáról, az összeomlás után a differencia jobban látható mint egykor. Szovjetunió nélkül, a Pax Americana egypólusú világában Európában természetesen nem lehetett szocialista kísérleteket folytatni. A kollapszus demiurgoszi csomóját a szovjet típusú szocializmus adja. (Akkor is, ha történetileg a lengyel-magyar tandem ezt megelőzte, aminek kísérleti jelentősége volt, ti. hogyan lehet békés eszközökkel lebontani az egypártrendszeres struktúrát). Ami továbbélt és maradandó nyomot hagy maga után, az nem a modifikált szovjet szisztéma, hanem a Kínai NK és annak magyar, jugoszláv előzményei: felzárkózási, modernizációs és szociális biztonságot adó teljesítményeivel, és a világgazdasághoz történő kényszerű, de rugalmas alkalmazkodással. A liberális demokratáknak természetesen mindez 'puha diktatúra', vagy 'késő-kádárizmus', ami voltaképpen csak világnézeti és politikai álláspontjukból fakadó logikus értékítélet. Értsük meg és tiszteljük a más álláspontokat, de ne kövessük Őket a gondolkodást ellehetetlenítő, osztályszempontú sematizálásban. Magyarországon az államszocialista rendszerből mentünk át a polgári demokráciába, nem pedig egy jelzőtlen diktatúrából egy jelzőtlen demokráciába.

     Lukács filozófusi módszeréhez is differenciáltan kell viszonyulnunk. Intencióit teljességgel osztjuk a tekintetben, hogy a demokratizálódás mélyebb, filozófiai értelme az ember nembeli lényegi erőinek kibontakoztatása, az elidegenedés visszavétele, ami messze túlmutat a politikai szférán, s a társadalmi élet teljességét érinti: humánus értékek bővített újratermelését és elsajátítását, az egyed és a nem drámájának tudatos és szabad feloldását A marxi elmélet ebben változatlan iránytű, noha a sztálinizmusban lényege szerint nem lehetett az. Egyfelől a nem-klasszikus út kényszerpályáját nem Sztálin választotta. Másfelől, mert az elméletet és a hosszú távon érvényes stratégia kidolgozását mindenkor, az ad hoc helyzet hatalmi követelményeit szem előtt tartva, alárendelte hatalomtaktikai manővereinek – melyekben Sztálin, a fellépő platformok egymás elleni kijátszásával, kétségtelenül tehetségesnek és leleményesnek mutatkozott. Ennek érdekében brutálisan manipulálta a marxista elméletet, saját praxisához hozzárendelt egy olyan kanonizált citatológiát, amely alkalmas volt politikai lépéseinek – utólagos – igazolására. Lukácsnál ezért a marxizmus reneszánsza jegyében egy új Lenin kerestetik, aki eltérően Sztálintól, Bernsteinntől, Marxhoz és Engelshez hasonlóan, képes a történelem folyamatának helyes megértésére, s ezen az alapon meghozott – a stratégiát és a taktikai mozgástér szintjét egységében kezelő – politikai irányvonal kidolgozására. Még rövidebben: a politikai döntések a marxista, és ne egy téves, manipulatív elméleten alapuljanak. Eszerint a politikai döntéseknek volna olyan elméleti módszere, amit újra fel kellene lelnünk.

     Azt gondoljuk nem ez az alapkérdés, noha az alkotó marxizmus szemünkben sem jelentéktelen tényező. A politikai változások, folyamatok, döntések hatalmi erőviszonyok közegében dőlnek el, s azért lehetett megdönteni az államszocialista kísérleteket, mert nem tudtak elég társadalmi ellenerőt felsorakoztatni maguk mellett, amikor kritikus helyzetbe kerültek. Annak ellenére sem, hogy negyven és hetven év nyomán történelmi helyzetük – átmeneti társadalom mivoltuk ellenére – a hetvenes évtizedben és a nyolcvanas évek elején stabilnak tűnt. Nem gondoljuk azt sem, hogy permanens legitimációs deficitben szenvedtek volna. Történelmi életük különböző pontjaiban más és más tömegtámogatottságot és/vagy elfogadottságot (lojalitást) élveztek, mert eszmék, tradíciók, eljárások és materiális teljesítmények (szociális biztonság, viszonylagos egyenlőség, jelentős tömegfogyasztás, intra- és intergenerációs mobilitás stb) egyaránt legitimálhatnak egy berendezkedést. Az összes faktor befolyása, átrendeződése azonban döntően a társadalmi tapasztalat, a rendszer teljesítményeinek függvényében történik. A konkurens polgári legitimációs potenciálok, világképek és magyarázatok, intézmények, szimbólumok stb. akkor erősödtek fel, amikor meggyengültek az államszocializmus teljesítményei, s ezáltal aláásódtak egyéb legitimációs potenciáljai is. A legitimitást mint eredményt a legitimációs folyamatok állíthatják elő. Ezt a történelmileg ott és akkor előállott legitimációs deficitet kell tehát elsősorban megmagyaráznunk ahhoz, hogy további tanulságokhoz juthassunk el[23].

A rendszer által vétkes könnyelműséggel kihasználatlanul hagyott legitimációs forrást szeretnénk felmutatni. A probléma gyökerét az átmeneti társadalom körülményei között a társadalmi tulajdon működtetésében, az államosítások elégtelenségében látjuk. Szocializmusról – marxista értelemben – csak a többlettermék feletti társadalmi rendelkezés esetén lehet beszélni, ehhez képest minden más kérdés másodlagos. Ez maradt el, ezért vált visszafordíthatóvá az átmenetet. Hátha igaza lesz egyszer a 'Brumaire' Marxának abban, hogy a proletárforradalmak szakadatlanul bírálják önmagukat, felemásságaikat, megszakítják saját menetüket, s visszatérnek a látszólag egyszer már elvégzetthez, hogy saját céljaik hatalmasságától ne riadhassanak meg többé, s visszafordíthatatlanná tegyék a szocializmushoz vezető lépéseiket.

     A politikailag integrált tervező társadalom döntő legitimációs erőforrása a társadalmi tulajdon. Bővített újratermelés estén, a munka értékalkotó jellege következtében többletnek mindig lennie kell. Ahol szűkített az újratermelés, ott válság van, ahol önmagával azonos szinten ismétlődik meg a reprodukciós folyamat, ott a társadalmi-gazdasági stagnáció állapotában élnek. A többlet létének tagadása, ökonómiai vulgarizmus, amely közel sem azonos a szakadatlanul és társadalmi korlátok nélküli növekedésre ítélt magántőkés felhalmozással. Az utolérő fejlődés (á la Hruscsov) jogos újbaloldali kritikái – amennyiben valóban szocialista értékeket követelnek – értelmetlenné válnak, mihelyst a termelőerők fejlődésének, a többletnek a szükségességét is kétségbe vonják. E többlet felhasználása felett azonban társadalmilag kell dönteni, mert enélkül a szükségletek újra- és újjátermelése feletti, fő vonásaiban tudatos uralom lehetősége esik el. A levonás nélküli munkahozadék Lassalle féle dogmája lehetetlenség: nem kaphatja meg a munkás a szocializmusban sem a munkájával előállított többletértéket, mert pótolni és fejleszteni kell a termelés álló- és forgó eszközeit, fedezni kell a szükséges közkiadásokat (egyfelől út, vasút, infrastruktúra, stb., másfelől oktatás, egészségügy, szociális intézmények), a közrendet, közbiztonságot; de a politikai államot működtető intézményeket is fenn kell tartani – akkor is, ha önkormányzati jellegűek. Lukács helyesen mutat rá, hogy Sztálin azon érve, miszerint furcsa szükséges és többletmunkáról beszélni a szocializmusban (explicitté téve: tehát ne beszéljünk róla -Sz.P.), mert a munkásosztály számára éppoly fontosak a többlettel fedezett kiadások, mint a saját maga és családja személyes szükségleteinek fedezésére fordítottak – fals érv[24]. Ellentétesen, de – Lassalle és Sztálin is – mellőzi a gazdasági-társadalmi reprodukció közvetítettségét (1988, 113-116). Módszertanilag itt Lukács döntő láncszemet ragadott meg, anélkül azonban hogy a közvetítési folyamat kimutatott nélkülözhetetlenségét összekötötte volna a demokratizálódás programjával. E ponton le lehet és le is kell(ett volna) szállni a filozófiailag helyesen kijelölt irány magasságából a földi realitásokhoz. Ugyanis – visszatekintve látszik – éppen ebből, a közvetítések tervgazdasági, politikai mértékviszonyainak meghatározásából fakadó demokratizációs hiány ásta alá – a szükségesnél mélyebben – e rendszerek legitimitását 1989/91-ben. A rendszerek arról hallgattak, vagy kommunikáltak egyoldalúan, felülről-lefelé, amiről a legtöbbet és a legdemokratikusabban kellett volna beszélniük: mégpedig a rousseaui-habermasi tanácskozás-megvitatásról, a közakarat képzéséről, a deliberatio-ról. Mikroszinten, az üzemen, és makroszinten, népgazdasági és össztársadalmi szinten egyaránt. A kiskollektíva tagjaként és állampolgárként egyaránt. Ráadásul a belső – nemzetgazdasági – és a külső piaci kapcsolatok (kapitalista és KGST) kettőssége további reális nehézségek forrása volt.

     Az átmeneti társadalom modern termelőerői képesek a bővített újratermelésre a rendszerépítés extenzív fejlesztési szakaszában, s a fejlesztés intenzív forrásainak idején is – noha autochton módon nem fejlődhettek, mert valamilyen mértékben mindenképpen ki voltak téve az egyenlőtlen és hierarchikus, de uralkodó tőkés világgazdaság anyagi, szükségleti és ideológiai nyomásának. Teljes elzárkózás esetén minden technikai, technológiai fejlesztést önmaguknak kellene végbevinniük, ami a közepes fejlettség talaján – tekintetbe véve a centrum-kapitalizmus szükségleti nyomását – lehetetlenség. Ha nyitottak, akkor viszont ki vannak téve az egyenlő és az egyenlőtlen csere melletti kizsákmányolásnak, noha ez esetben nyugati technikát, technológiát és tőkét átvehetnek, azaz nem kell mindent maguknak feltalálniuk (ami adott esetben drágább lehet a licence vásárlásnál). A nem klasszikus úton járó, közepes fejlettség talaján végbemenő szocialista kísérleteknek ezért nemcsak a katonai (fegyverkezési verseny, atompatt létrehozása és fenntartása) és geopolitikai erőviszonyokkal kellett szembe nézniük, hanem a világrendszer-kutató iskola által világosan kifejezett dilemmával: saját alapú, korlátozott fejlesztés, nemzetközi kizsákmányolás nélkül vagy nyitottság, kizsákmányolással, de a recepció következtében nem kell mindent saját erőforrásból kifejleszteni. A gyakorlatban sem teljesen zárt, sem teljesen nyitott megoldás nem lehetséges. A külkereskedelem állami monopóliuma, a külkereskedelmi, valutáris és fejlesztési politika determinálta a konkrét mértékeket[25]. A tőkés világgazdaságban rendszeridegen, közepesen fejlett államszocialista országok átlagos alkalmazkodási teljesítménye nem volt rosszabb, mint a közepes fejlettségű rendszer-konform országoké (Arrighi, 1991).

     Hogyan lehetett volna összekötni a köztulajdoni viszonyok politikai garanciáját, az egypártrendszeres hatalomgyakorlási struktúrát az állami tulajdon szocializálásával és a tervezés demokratizálásával? Ezt kellett volna megoldani ahhoz, hogy a gazdasági válság körülményei között[26] az államszocializmus mozgósíthassa potenciális legitimációs forrásait.

 

 

VI. Appendix: az államszocializmus sui generis legitimációs forrásainak mobilizálása. Gondolatkísérlet egy dialektikus demokrácia koncepció politikai mechanizmusáról és intézményi-döntési szintjeiről

    

A közvetlenül társadalmiasult tevékenységek államszocialista tolerálásán túlmenően, mi tehát az alapvető allokációs döntéseken keresztül társadalomintegráló politikum lényege? A választ – csak a terminológiát és a határmegvonás szükségességének felismerését kölcsönvéve Ernst Fraenkeltől – a dialektikus demokrácia koncepciója adja meg. Azoknak a közvetítési folyamatoknak a számbavétele és megvitatása, amelyek a többletmunka feletti rendelkezés társadalmasításának explicitté tételét jelentik – a makrogazdasági tervezést a köztulajdon dominanciájára és az árú- és pénzviszonyokra épülő berendezkedésben. Így érhető el, hogy a vezetettek is vezessenek. Ez azonban csak a közvetlen demokrácia, a képviseleti elv és a korporatív szervezetek közötti politikai artikulációs folyamatban, a hatalmi döntési formák és szintek meghatározott rendje mellett lehetséges.

     Kétirányú, alulról-felfelé és felülről-lefelé futó, de alul és felül egyaránt artikulált, dialektikus közvetítés teszi lehetővé a probléma elvi megoldását, majd intézményes, döntési szintjeinek kijelölését. A filozófiai utalás-szerűséget ott kell folytatni, ahol Lukács abbahagyta: politikaelméleti szinten megragadni, explicitté tenni azokat a közvetítéseket, amelyek a tervező mechanizmusban kapták meg valós mértékeiket, anélkül, hogy demokratikus legitimációt kaphattak volna. Az élcsapat típusú párt fétisét – amelyet az átmenet kiüresedett gyűjtőpártként, könnyen összeomló, s a politikai elit által szabadon uralható zsákmánynak mutatott fel – kell felváltanunk egy teherbíróbb mechanizmussal[27]. Nem a polgári demokrácia nagymértékben formális, kiüresedett, de a magántulajdonosi berendezkedéssel normálformájában adekvát intézményesültségével, hanem az átmeneti társadalom szocialista jellegét erősítő demokratizálással, a leírt társadalomszerkezeti sajátosságon túlmenően és egypárti keretek között.

     Mi van alul? Az emberek-állampolgárok társadalmi viszonyai, energiái, melyek között élnek. Szükségleteikkel, e szükségletek újratermelésével, kielégítésével és a kielégítésben keletkező azon érdekekkel, konfliktusokkal, melyeket meg kell oldaniuk. A munkahelyi és a lakóhelyi közösségek, helyi társadalmak, melyek implicit politikumát ki kell fejezni, meg kell formálni. A különböző érdekeket – érdek per definitionem pedig a szükségletek kielégítésében keletkező konfliktusos helyzetekben van – tudatosítani kell, fel kell tárni természetüket, hogy meg lehessen oldani őket. A fel nem ismert vagy elfojtott érdekek könnyen kumulálódhatnak, s a konfliktusok feloldása helyett robbanással, a berendezkedés egészének szétfeszítésével fenyegetnek, a látens erők, feszültségek kezelhetetlenek, s kiszámíthatatlan konzekvenciákkal járnak.

A politikum éppen a következmények felöli mérlegelést jelenti a különböző döntési szinteken és hatalmi centrumokban. A rejtett, látens és elfojtott igények, szükségletek pedig nem kalkulálhatóak, kielégítésük erőforrásigénye nem tervezhető, kiesnek az erőforrás-allokáció optimalizációjából. A viszonyok összessége szintjén ezért senki és semmi sincs kizárva a politizációból. A részvétel állampolgári jogon mindenkit megillet, s érdekei előmozdítása, szükségleti igényei kielégítése végett szabadon szerveződhet, alkothat egyesületet, társadalmi szervezetet, sajtót, stb. – az alkotmányos rend keretei között.

Az alkotmány a berendezkedés alapelveinek és intézményes rendjének foglalataként olyan jogi érvényességgel, tehát kényszerítő erővel bíró alapnorma, amely koncentráltam fejezi ki a rendszer törekvéseit, szocialisztikus arculatát.

Így a vezető párt hatalomgyakorlásán és a közvetlen demokrácián keresztül (,Agora') megvalósítandó, változó tartalmú, mert változó politikai artikuláció eredményeként előálló közérdeket, össztársadalmi érdeket.

Az egyéni, partikuláris részvétel az alul lévők, az összesség energiáját és kezdeményezőkészségét átadhatja a közösségi, különös érdekek szintjének, ahol folytatódik az érdekek politikai artikulációja. Az egyes egyén érdeke és akarta annyiban emelkedik általánosabb szintre, amennyiben senki sincs kizárva ezen politizációs folyamatból, de különös szintre csak ott juthat, ahol az egyedi-partikuláris érdekérintettségek sűrűsödnek, koncentrálódnak, s ennek következtében megfelelő csoportminőségre, szervezeti és/vagy az eszmei racionalizáció szintjére emelkedhetnek, azaz tudatossá és szervezetté válnak. Ahol nem sűrűsödnek a partikularitások, ott elakad a folyamat, s nem artikulálódik és aggregálódik tovább, nem jut önmagán túlmutató – és ezért és ennyiben politikai relevanciához. Nincs minek közvetítődnie a közérdekképződés szintjére, mert nincs olyan tulajdonságuk, erejük, eszmei megfontoltságuk, ami a maga egyedileg lokalizált helyzetén túlmutató változtatást indukálna. A minden egyesből nem minden egyes jut túl önmagán, válik reprezentatívvá. Ami csak egyedi, azt más egyediek tartják sakkban, s így kölcsönösen kioltják egymás továbbterjedő hatását, anélkül, hogy megszüntetnék egyediségüket, megszüntetnék a részvétel lehetőségét. Ha és amennyiben pedig bárki is elesne egyedisége önmagán túlmutató jelentőségének megvitatásától, törekvésének megmérettetésétől, akkor nem lenne az össztársadalom tagja, s így okkal-joggal kivonhatná magát a közhatalmi döntéseket kötelezővé tevő törvényeknek való engedelmesség alól.

Alul tehát az egyedi szükségletek, érdekek, tevékenységi formák, törekvések és értékek tömegei találhatóak, amelyek a politikum potenciális összetevőjeként, állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon szerveződhetnek, de nem biztos, hogy valóban szerveződnek, s nem biztos, hogy sikerrel szerveződnek. Minden egyes egyén akarata (érdeke) tehát a potenciális politikum egyediségének szintje, s nem azonos a politikumon kívül eső, a reciprocitás szervező elve jegyében közvetlenül társadalmiasult közösségiséggel. A kooperatív szolidaritás az emberi, s nem az állampolgári minőség következménye: az, ahogy nemzedékek állnak egymás vállán, s atya a fiának adja tovább – meg nem fizetett és el nem számolandó, érdekbeszámítás alá nem eső – ismereteit, készségeit, hogy aztán fia gyermekének adja tovább, és így tovább. Politikamentes tér ez, s nem azonosítható lett-légyen bármily értékes is, a privát és intim szférával, mert nem individuális, hanem kisközösségi jellegű. Törzs nélkül nem lenne egyedfejlődés, szocializáció sem, s ennek egyik igen fontos összetevője az emberek, nemzedékek közötti kommunikáció, tapasztalatcsere, kooperáció. Áruviszony nélküli tevékenységcsere. Nem a politikum, hanem a társadalmiság létalapja.

     A dialektikus demokrácia közbenső szintjén már nem a "volonté de tous" található, hanem különös, kollektív, csoport képződmények. Üzemi, lakóhelyi, korporativ, anyagi és szellemi termelést folytató képződmények. Közös jellemzőjük, hogy nem individuális, hanem ab ovo szervezeti jelenségek, csoportképződmények, amelyek önmagukban artikuláltak. Mi artikulálja őket? A tulajdoni rendszer összetevői: állami vállalatok, gazdaságok, termelő, fogyasztási és értékesítési szövetkezetek és ezek szakmai és érdekvédelmi szövetségei, korporációi. Minden ide tartozik tehát, ami közvetlenül szervezeti-intézményi artikulációt ölt: ágazati és funkcionális érdekek, minisztériumok és országos hatáskörű szervek, oktatási, művelődési és kulturális intézmények formájában. Különös érdekek szervezett hordozóiról van szó, amelyeket valóságos politikum jellemez, de természetesen nem azonos súllyal: szelekció érvényesül az artikulációban. Minden szervezetnek van érdekérvényesítő képessége: egyrészt a közvetlen termelést, egészségügyi, oktatási, kulturális stb. szolgáltatást végzőknek csak egyediségük hordozta különösségük okán (amit jellemezzünk logikai alakzatra hozva: e/K formulával), másrészt az irányító és/vagy korporatív szerveknek átfogóbban: saját különösségük már másokat magukba foglaló különösség (k/K), s előzőekhez képest már megsokszorozottabb hatóerővel, érdekérvényesítési képességekkel rendelkeztek. Csúcsszerveik képviselete – mint ezt Konrád-Szelényitől átvéve bemutattuk – jól megoldott volt a párt Központi Bizottságában, ahol megjeleníttethették és ütköztethették különösségüket. Másfelől az ütközések KB-s színterén nem minden mehetett tovább: a versengő különös érdekek egymást támogató és kioltó szelekciója minősített, a KB előtti megvitatás után és határozathozatallal.

     A dialektikus demokrácia közbenső, különös szintjén az államszocialista rendszerek mindkét érdekösszetevőjük (e/K -- k/K) vonatkozásában lényeges önhibákat követtek el. Ez alól csak a szövetkezeti tulajdonforma volt kivétel, ahol a tagság közvetlen jelenléte, ellenőrző és részvételi jogosítványai tartalmassá formálták a köztulajdont: a gazdálkodási és szakkérdések mellett a vezetés rá volt szorítva  arra, hogy a jövedelmezőség és nyereségérdekeltség mellett a reájuk bízott vagyon népességeltartó képességét, a falu társadalmának szocio-kulturális igényeit is figyelembe vegye. Az egyedi, elkülönült árutermelő gazdálkodást jelentő vagyontömeg így a tagság különösségéhez kapcsolódott, az éltette, motiválta. A szövetkezet belső viszonyainak demokratizmusa – alapvonása az osztatlan közös tulajdon, ahol a vezető és TSZ-tag együtt sírt, együtt nevetett – ebben a közösségiségben konstituálódott. Egyesíteni tudta a szocialisztikus tulajdonviszonyok és a nagyüzemileg művelhető ágazatok, táblák előnyeit a kiskertekkel, s a háztáji gazdaságokkal. A szövetkezeti szövetségek, szakmai tömörülések (logikailag: k/K, valóságosan TOT, KIOSZ, stb.) pedig ágazatilag egységesen, magas fokú érdekérvényesítő képességre tettek szert, akár az ipari, vagy a pénzügyi ágazattal szemben is. 

     Az állami vállalatoknál nem vagy csak ritkán teljesedett ki a termelési-dolgozói minőség és a kollektíva tag minőség különbségének egysége. A felülről kinevezett, egyszemélyi felelős vezetők a központ emberei maradtak. Káderek, akik felülről mozgatottak: ide-oda rakják, helyezik őket. Az állami tulajdon anoním, a dolgozók kis-közösséggel kapcsolatot nem találó szervezetén az üzemi demokrácia intézményrendszere – az üzemi négyszög: szakszervezet, párt, KISZ, vezetés – valamennyit oldott, de a választott, visszahívható-leváltható, tehát a közvetlen demokrácia nyomásának kitett vezetést elmulasztotta megvalósítani. Ahol pedig a vezetés kívülről-felülről pottyant a kollektívára, ott nem sok üzemi öntudatot, azonosulást lehetett kialakítani. Jelentős hatáskörökkel bíró – személyi, fejlesztési, fegyelmi, ellenőrzési kérdésekről döntő – üzemi tanácsok nélkül nem lehet az állami tulajdont – hosszú távon – megmenteni, a dolgozóktól való elidegenedéstől. Társadalmasításuk nélkül a spontán folyamatok és az önzés – az adott fejlettségi fokon megkerülhetetlen áru- és pénzviszonyok hatására – privatizációjukat segíti elő. Az üzemen belüli szocializmus 'ügye' a munkamegosztás, a részmunka összmunka ellentéte és az általa indukált érdekviszonyok következtében még hangsúlyosabb. Látható, éppen az Eörsi tisztázta stratégiai döntések d, e, f pontjaiban (röviden: kinevezési-felmentési jogkörök; nyereség megosztás telepítése; ellenőrzés) foglaltak körében lehetett és kellett volna demokratizálni.

     Az ipari, a kereskedelemi, a szakszervezeti szövetségek és a kisvállalkozó magántulajdonosokat tömörítő szakmai-érdekképviseleti szervek (MSZOSZ, KIOSZ, Kereskedelmi Kamara, Iparkamara, stb.) ad hoc korporatív érdekegyeztetése – elvileg létezett. Azonban törvényben rögzített Érdekegyeztető Tanács, amelynek ki kell kérni a véleményét a reá vonatkozó törvény- és jogalkotási folyamat előtt, sohasem standardizálódott[28]. Ebből pedig nemcsak döntés-optimalizációs, tehát hatékonysági problémák, hanem demokratikus, legitimációs deficit is keletkezett. A közérdekre vonatkozó közmegegyezéshez ilyen egyeztető eljárások nélkül csak mechanikusan lehet eljutni. A hivatalok által előkészített, bürokratikus ügymenetekkel, egyeztetésekkel terhelt folyamatokat az ilyen testületi grémiumok előtt lezajló szakmai és érdekeket összemérő viták, egyeztetések nagymértékben korrigálhatják. A korporatív érdekegyeztetést tehát a KB politikai döntéshozó szintje elé, és következésképpen a jogalkotási folyamat elé lehetett és kellett volna telepíteni ahhoz, hogy a döntések magasabb fokú legitimációval születhessenek. Persze a rendelkezésre álló erőforrások körét az érdekérvényesítés szabadságfokának növelése és a szakmai nyilvánosság körében lezajló viták önmagukban nem bővítik, s nem is szüntetik meg a politizálódás létalapját, az erőforrások igényekhez képesti mindenkori korlátozottságát. Viszont a szakmai-társadalmi érdekegyeztető tanácsok rendszere és nyilvános eljárásai alkalmasak lehettek volna arra, hogy igazolják a többletmunka feletti rendelkezés megalapozottságát.

     A dialektikus demokrácia felső, a 'volonté générale'-ról döntő artikulációja kettős fórumon lett volna bonyolítható: egyfelől a vezető pártfunkció, másfelől a közvetlen hatalomgyakorlást biztosító AGORA funkciókkal. Ezen a két fórumon válnak a különös érdekek, értékek és törekvések általánossá, itt aggregálódnak. A közvetítési folyamat szemléletes modellezhetősége érdekében bevezetett logikai képlettel kifejezve: (K/A)-vá, ahol a különös ágazatok, területek, törekvések képviselete alárendelt  mozzanata a közérdeknek: annyiban és olymértékben  tesz szert önmagán túlmenő társadalmi általánosságra, ahogy részesedik a hatalmi döntésekből: a felhalmozásból és a fogyasztásból, a felhalmozás belső arányaiból, a közfogyasztás és a magánfogyasztás változtatható mértékeiből. A  közvetlen termelőktől elvont 63-64 %-nyi redisztribúciós hányad – nyolcvanas évekbeli magyar adat, Ferge Zsuzsa egykori számításai alapján – feletti rendelkezés döntő: egyfelől megmutatja hogy a gazdasági folyamatok szabályozhatóságának igen eltérő helyzete van, a szabadversenyes kapitalizmuséhoz képest, s ily módon elesik az az érv, melyet Lenin és Preobradzsenszkij még okkal-joggal hangoztathatott: azt, hogy a saját munkán alapuló kisárutermelés napról-napra újraszüli a kapitalizmust[29]. A gazdaságirányítás és szabályozás húszas-harmincas években áttörést jelentő fejlődése következtében nem szükségképpen szüli újjá. Másfelől az államszocialista berendezkedésben az erőforrások makrogazdasági koncentrálódása – ami tapasztalatilag érzékelhető társadalmi tény is volt – megnöveli a döntéshozó hatalmi centrumok felelősségét, s a döntéshozatal demokratizálása nélkül ez ésszerűtlen mértékű kockázatokat, sőt, bekódolt legitimációs deficitet rejt magában. A paternalista állam liberális indíttatású (Hayek, Friedmann érvrendszere), vagy a koraszülött jóléti rendszerről szóló (Kornai) igen felszínes és megalapozatlan kritikák ezért találhattak fogékony talajra a nyolcvanas évek derekától.

     A vezető pártfunkciónak kell biztosítania a határmegvonást a társadalmi berendezkedés, a tulajdoni rend, a külpolitikai orientáció vitatható, módosítható és nem-vitatható tartományai között. A meg nem vitatható, kivont területek rendje sem örök, de adott periódusban alkotmányosan védett olyan értékrend, amelyeket a párt és az általa iniciált törvényhozó hatalom is csak alkotmányosan változtathat meg. Ilyen kezdeményezés alkotmányosságát – garanciális okokból – alkotmányvédő szerv is ellenőrizhetné. Azonban az ügydöntő fórum – ebben az esetkörben – a néphatalmat kötelezően és közvetlenül gyakorló népszavazás: az Agora joga. A plebejus demokratizmus nem populizmus. Enélkül az alkotmányos garanciákat és védelmet nyújtó határmegvonás nélkül a társadalom politikai irányítása annak a menedzser, technokrata, politikai- és kulturális elit kezébe kerülhet, amelyik a világ burzsoáziájának támogatása mellett az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként, akár észrevétlenül is túlhatalmat szerezhet, és de facto szerzett, a munkatársadalommal szemben. A makrotársadalmi döntések demokratikus legitimációja, ellenőrzése nélkül a tömegek útjáról az elitek döntenek. Az alkotmányosan rögzített közös érdekek és intézmények minimumára ezért van szükség: alkotmányvédelmi és politikai védelmi szinten egyaránt. Enélkül a tömegek a történelem keresztútjain csak elszenvedhetik mindenkori elitjeik döntéseinek konzekvenciáit, hogy aztán késői reakciókkal juthassanak el, post festa adekvát felismeréséig: most már tudjuk, mit kellett volna tennünk, de a 'helyzet' elment.

     Természetesen egy ilyen megoldás sem zár ki semmiféle békés vagy nem-békés rendszerváltást – ez nem is kívánatos, diktatórikus törekvés volna – csak, az elitek által irányított ideológiai államapparátusok manipulációjával szemben, a többségi elvhez köti a váltók történelmi jelentőségű átállíthatóságát.

     A racionálisan megvitatható makrogazdasági és társadalmi döntési alternatívák a párt testületek – a KB és a PB – elé telepítettek. A különböző, párton belüli irányzatok harcától nem gyengül, hanem abból erőt és elevenséget merít a párt. Gyengeségének legfőbb bizonyítéka éppen az, ha elmosódottá válik, ha tompítja az élesen különböző határokat. Ahogy azt a 'Mi a teendő?' Leninje egy Marxhoz írt Lassalle levél mottójával találóan kifejezte. A szükséges és kívánatos társadalmi változtatásokról, erőforrás átcsoportosításokról folyó érdemi viták, a lehetséges és valóságos alternatívák tudatosítása a dolgok normális menetében a vezető pártfunkció testületi fórumain dőlhet el, s instruálják a széles értelemben vett kormányzást: a törvényhozó hatalom, a jogalkotó és a végrehajtó szervek munkáját. A népnek, a társadalomnak nem permanens igénye, hogy mindig, mindennel foglalkozzon. Ehhez se ideje, se motivációja, se szakértelme nincs. Arra azonban, hogy az eredmények felől, szavazással minősíthessen, hogy megérthesse saját társadalmának állapotait, ahhoz kedve és joga van. A differenciált gondolkodás, a szakmailag és politikailag lehetséges alternatívák megfogalmazása a párt és az állami mechanizmusok feladata. Arról azonban, hogy azon stratégiai szintű döntések közül, amelyek egy adott történelmi helyzetben lehetségesek, melyik a kívánatos is egyben, nem mindig és nem feltétlenül a vezető pártfunkció gyakorlásának fórumain kell dönteni[30]. Akár a párt testületei is áttelepíthetik – felelősség-megosztással – a stratégiai döntéseket, azok egy részét az Agorára,   vagy akár népi kezdeményezéssel is mozgásba hozható lehetne az Agora típusú döntés. (Tudvalevőleg, hogy nem minden politikai döntés formulázható ügydöntő vagy véleménnyilvánító népszavazási kérdéssé, s az is, hogy a kormányozhatóságot is védeni kell – népszavazásra nem bocsátható tárgykörök törvényi megállapításával.) Ily módon a közérdeket definiáló politikai döntések vagy a vezető párt hatalomgyakorló funkciója körében vagy pedig a közvetlen demokrácia fórumán dőlhettek volna el.

     A dialektikus demokrácia visszacsatolásos folyamatként is ábrázolható, a következőképpen:

 

 

 

             

     Ez a dialektikus demokrácia lényegesen magasabb fokú legitimációt biztosíthatott volna az államszocializmusnak, s mindenképpen megnehezíthette volna, hogy a sokáig néphatalmat szolgáló berendezkedés, az élcsapat típusú párt gyűjtő, majd elit-párttá válása, lassú és észrevétlen metamorfózisa után a liberalizáció, a privatizáció és az individualizáció irányába csaphasson át. Ez az államszocialista kísérletek azon történelmi tapasztalata, amely a jövő számára – feltehetően más történelmi feltételek között is – tanulságokkal szolgálhat.

    

 

 

IRODALOM

 

Baudouin, Jean Mort ou déclin du marxisme? Clefs politiques (Paris 1991)

W.Paul Cockshott – Allin E. Cottrell ‘Érték, piacok és szocializmus’ Ezredvég 1 (2001), 3-4.

W.Paul Cockshott – Allin E. Cottrell ‘Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek’ Eszmélet 56 (2002)

Arrighi, Giovanni ‘A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása’ Eszmélet (1992) 15-16.

Szigeti Péter ‘Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer’ Eszmélet 30 (1996).

Brus, Wlodzimierez A szocialista gazdaság működésének általános problémái (Közgazdasági és Jogi Kiadó 1966)

Connor, W.D. Problems of Communism (1977) XI-XII.

Eörsi Gyula Összehasonlító polgári jog (Budapest: Akadémiai Kiadó 1975)

Eörsi Gyula Jog - gazdaság – jogrendszertagozódás (Budapest: Akadémiai Kiadó 1977)

Krausz Tamás ‘Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez’ Politika - Tudomány 3 (1987).

Konrád György – Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz Esszé (Budapest Gondolat, 1989)

Kulcsár Kálmán  Társadalom, Politika, Jog (Budapest: Gondolat 1974)

Kulcsár Kálmán A jogszociológia alapjai (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1976

Kulcsár Kálmán A modernizáció és a jog (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1989)

Lane, David The Socialist Industrial State Towards a Political Sociology of State Socialism (London 1976)

Lukács György A demokratizálódás jelene és jövője (Magvető 1988) [Gyorsuló idő]

Narojek, W. A tervező társadalom Kísérlet a szocialista gazdaság szociológiájának megfogalmazására (Közgazdasági és Jogi Kiadó 1979) (eredeti lengyel kiadás: 1973)

Niedenzu, H. J. ‘A materialista társadalomelmélet – Karl Marx’ in Szociológiaelmélet (Budapest: Osiris 2000)

Peschka Vilmos ‘A modern jogfilozófia alapproblémái’ Gondolat 1972

Peschka Vilmos ‘Thibaut és Savigny vitája’ (1974) in Jog és jogfilozófia (Közgazdasági és Jogi Kiadó 1980), 26-68. o.

Peschka Vilmos A jogszabályok elmélete Akadémiai Kiadó1979

Peschka Vilmos Jog és jogfilozófia (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1980

Peschka Vilmos  A jog sajátossága (Budapest: Akadémiai Kiadó 1988)

Peschka Vilmos APPENDIX  “A jog sajátosságához” (Közgazdasági és Jogi Kiadó 1992) [MTA JTI]

Pokol Béla ‘A magyar jogelmélet állapotáról’ in Jogbölcseleti vizsgálódások (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó 1994), 99–113. o.

Pokol Béla A jog elmélete (Budapest: Rejtjel 2001)

Poulantzas, Nicos Les classes sociales dans le capitalisme aujourd'hui (Paris: Seuil 1974)

Poulantzas, Nicos ‘La loi moderne’ in L’Etat, le Pouvoir, le Socialisme 2eme édit. (Paris: Quadrige/PUF 1981)

Sajó András Jogkövetés és társadalmi magatartás (Budapest: Akadémia 1980)

Sajó András Társadalmi-jogi változás (Budapest: Akadémia 1988)

Sajó András     Gazdaság és jog kapcsolata – jogelméleti szempontból (Budapest: Akadémiai Kiadó 1989)

Sárközy Tamás Indirekt gazdaságirányítás, vállalati árutermelés és a tulajdonjog (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1973)

Samu Mihály A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja (1964)

Szabó Imre A szocialista jog (1963)

Szabó Imre (főszerk.) Állam- és Jogtudományi Enciklopédia (Budapest: Akadémiai Kiadó1980)

Szigeti Péter – Takács Péter A jogállamiság jogelmélete (Napvilág 1998)

Szilágyi Péter Jogi alaptan (Osiris1998)

Szabó Imre ‘Jogbölcselet’ in Magyarország a XX. században, V. kötet: Tudomány (Szekszárd Babits Kiadó 2000)

Szotáczky Mihály A jog lényege (Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó 1970)

Tosel, André ‘Le dernier Lukács et l’école de Budapest’ in Marx Dictionnaire contemporaine (Paris: PUF 2001)

Tumanov, V.A. A burzsoá jogi ideológia (Budapest: Akadémia 1977)

Varga Csaba A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség (Budapest: Akadémiai Kiadó 1979)

Varga Csaba ‘A jog rendszerjellege’ in Enciklopédia (1980), 927–934. o.

Varga Csaba ‘A marxizmus jogelméletéről’ Állam- és Jogtudomány XXXIX (1998) 1-2.

Világhy Miklós ‘Áruviszony és polgári jog’ Állam- és Jogtudomány (1968) XI.

Wiatr, J. A politikai viszonyok szociológiája (Kossuth 1980) (eredeti lengyel kiad:1977)

Wiener György ‘Korai társadalmi formák keletkezése és felbomlása’ Eszmélet (1994), 21-22. o. (ill. idézett címmel u.e.: Társadalom, történelem, politika c. kötetben, Lukács György Alapítvány kiadása)