amikor a biztonsághoz való
jog tekintetében
vannak még nálunk
egyenlőbbek?”
A társadalomtudományok napjainkban is igen sokféle módszertannal dolgoznak. Nemcsak az elméleti és az empirikus megalapozottságú kutatások válhatnak el egymástól, hanem a modern társadalomelméletek különböző paradigmái – strukturalizmus, funkcionalizmus, akcionalizmus, marxizmus, szellemtudományi irányzat stb. – is a kutatások eltérő szemléletű kiinduló pontjaihoz vezetnek. Jelen tanulmányomban mégsem ezen a legáltalánosabb kiindulópontok egyikét kívánom érvényesíteni, hanem azt a Nyugat-német pozitivizmus vitában[1] kikristályosodott distinkciót, amely a “Sozialwissenschaft” oder “Sozialtechnik” kérdésfeltevéshez kapcsolódott.
Személyes tapasztalatom és meglátásom, hogy hazánkban – különösen, ami a
jogtudományt és az úgynevezett rendvédelmi tudományokat illeti – szinte
kizárólag a szozialtechnik szemléletmód uralkodik. Ennek központi
kérdésfeltevése, hogy hogyan segíthetnénk elő különböző empirikus kutatásokkal,
a létező intézmények működésének hatékonyságát. A fogalmi elméleti
konstrukciókat adottságoknak véve, mindig az ágensek tevékenységének
optimalizálása jelenik meg követendő célként. A kutatások logikája ehhez a
kérdésfeltevéshez igazodik, s az a módszertani apparátus, melyet alkalmaznak,
empirikus orientációja folytán már immanensen is ezt a tendenciát erősíti fel. A
jelenségek történetileg fellépő funkciói és struktúrája így eleve
háttérbe szoruló kérdésfeltevés marad, mert nem a dolgok folyamatszerűségének és
másképpen létének modalitásait keresik, hanem tapasztalatilag rögzített
állapotok – mindenkori éppígylétük – pozitivizmusának kérdésfeltevése között
marad ez az optimalizáció kutatás.[2]
A rendőrség munkáját, a közbiztonság alakulását vizsgáló kutatások is
állandóan ezt a szemléletet termelik újjá. Az előfeltételek előzetes vizsgálata
nélkül feltételezik, hogy a közbiztonságot biztosító szervek a helyükön vannak,
azok egymáshoz való viszonya, a struktúra elfogadható, s az így adott struktúrán
belül akarják a munkát hatékonyabbá tenni. Ezt szolgálja a szociotechnika.
Holott egyáltalán nem biztos, hogy a mára kialakult rendőrségi struktúra az
egyedül lehetséges és kívánatos volna. A pozitivizmus nézőpontjával szemben
ugyanis feltehető, hogy a közrendőrség, a speciális rendőrségi
szakszolgálatok (nemzetbiztonsági, adó nyomozó hatóság, vámnyomozás) és a
biztonsági magánszemélyzet hármas struktúrája egyáltalán nem problémátlan
helyzetet fejez ki. Az még csak nyomon követhető a szakirodalomban, hogy
történetileg hogyan alakult ki ez a struktúra. Azzal azonban már a legkevésbé
sem számolnak, hogy mik a meglévő funkciók mellett a diszfunkciói ezen hármas
struktúrának. Pedig a háromféle egymás mellett létező rendőrség igencsak
heterogén képződmény, s ennek következtében a jövő perspektívái sem
problémátlanok. A szakirodalom azon implicite optimista végkicsengésű – mert a
kérdésfeltevést eleve nem radikalizáló – helyzetleírásai, mely szerint egymást
jól kiegészítik egyfelől az államilag fizetett rendőrség és a
magánbiztonsági szervek[3],
másfelől a “lágy” eszközöket alkalmazó közrendőrség és a “kemény”
(titkosszolgálati) eszközöket alkalmazó szakszolgálatok, csak a kritikai
szemléletet mellőző pozitivista tudományos orientáció számára elfogadhatóak. Itt
ugyanis a mérhetőség és a mérhetőség illuzióin keresztül munkálkodó
meggyőződések túltengenek a kritikai szemléleten. Az adott állam adott
szervtípusainak és tevékenységfajtáinak optimalizációja kizárja azt, hogy ennek
az államnak a társadalmi környezetével való kapcsolatát és az ebből következő
funkcionális elemzést elvégezzék. A társadalomtudományi elemzés viszont
teoretikus orientációjú és meghaladja a társadalom technikai ismeretek,
operacionális tudás dimenzióit. Kétség kívül utóbbira is szükség van és szükség
lehet, de nem azon az áron, hogy kibontatlanul hagyja azokat a nézőpontokat és
összefüggéseket, melyeket a kritikai elméletek (Sozialwissenschaft) vizsgálnak. Ezek már nemcsak azt nézik,
hogy ami van, a fennálló az hogyan módosítható, a növelhetőség vagy a
csökkenthetőség értelmében, hanem a létezők terjedelmi nézőpontjával szemben a
minőségek, struktúráik és funkcióik kibontására is kíváncsi. Ami van, az jó-e,
értékes-e vagy éppen káros, és ami van, az hogyan lehetne egészen másképp, mint
ahogy van. Példánknak okáért: ha már kialakult a háromféle rendőrség hazánkban,
akkor probléma tárgyává tehető, hogy mi a viszonya a struktúra három elemének
egymáshoz? Ha nemcsak egymást kiegészítő munkamegosztást feltételezünk
közöttük, mint ezt a status quo-n orientálódó irodalom teszi, hanem
ellentéteket és ellentmondást is, akkor a magánbiztonsági szervek egyfajta
refeudalizációként, a jogegyenlőségi jogot sértő privilégiumként
értékelhetőek. Vannak olyan átlagos állampolgárok, akiknek a rendőrség által
biztosított közrend és közbiztonság jár, és vannak olyanok, akiknek efellett a
biztonsági szint felett plusz biztonsági igényeik lehetnek, ha ezt anyagilag
képesek megfizetni. Azaz a vagyoni különbségek vonzataként (köz)biztonsági
különbségek keletkeznek állampolgár és állampolgár között. Vannak akik
egyenlőek és vannak akik még egyenlőbbek az egyenlőekhez képest. Ezt a megoldást
már csak fokozatok választják el a feudális magánhadseregek világától,
amennyiben semmiféle érdemi kritériuma nem marad annak, hogy a rendvédelem
közbiztonsági területéről ne léphessenek át a rendvédelem egy másik, katonai
területére. Ha a biztonsági igények teljesítése nem állampolgári jogon,
jogegyenlőségi alapon szerveződik, hanem vagyoni alapon lehet
magántevékenységeken – őrző, védő kft.-ken – keresztül jogosultságokat szerezni,
akkor egyfelől a jogegyenlőtlenségi jog helyzete áll fenn, másfelől nem állunk
messze ennek a gyakorlatnak a nemzetállami szint alatt fungáló magánhadseregekre
történő kiterjesztésétől. Itt még nem tartunk, de elvileg utóbbi sem indokolható
rosszabbul, mint a biztonsági magánszemélyzetek tevékenysége.
A társadalomtudományokban a kritikai elméletek tehát arra vállalkoznak,
hogy kritikailag világítsák át a fennállót, azért hogy felmutassák, hogy mindaz
ami van, talán másképp is lehetne, illetőleg attól, hogy valami van, nem biztos,
hogy legitimnek kell tekintenünk. Max Horkheimerrel szólva az a véleményünk,
hogy a társadalomkutatásban nincsenek tények önmagukban, mert a tényeket mindig
a fogalmi megközelítésben értelmező szubjektivitáson keresztül vizsgálják. Az,
hogy mi a tény mindig csak az elemző és az elemzés tárgya közötti
összefüggésként értelmezhető. Vagy ahogy ezt Marc Bloch a történetírás
szempontjából kifejezte “a forrás ugyan tanú, de mint általában a tanúk nem
beszélnek, csak akkor, ha kérdezik őket”. Témánkhoz közelítve ez azt jelenti: az
az aktuális kriminológiai kérdés, hogy van-e olyan társadalmi tény, amely
megélhetési bűnözésnek nevezhető, nem dönthető el tisztán empirikusan. Ha
feltételezik, hogy tényként létezik egy jelenség – s itt a tény fogalma
szempontjából már alkalmazható az a neokantiánus meghatározás, amely szerint a
tények térbeli, időbeli és ok- okozati összefüggések által határoltak (szemben
az értékekkel, amelyek nem tér, nem időbeli és nem okozatosak) – akkor
elkészíthetik a reá vonatkozó indexeket, s mérhetik azok gyakoriságát
(tényrögzítés) és korrelációikat. Ha viszont – teszem azt – a módszertani
individualizmusból indulnak ki, mely szerint minden individuális magatartás
egyszeri, egyedi és ebben a minőségében megismételhetetlen, akkor minden
bűncselekmény elkövetésekor az elkövető motivációs háztartását vizsgálják, s az
egyediség alapján teljesen kizárt, hogy társadalmi tömegjelenségként fogják fel
a megélhetési bűnözést. Hiszen ha nem tipizálhatók az elkövetők motívumai és
életkörülményei, melyek bizonyos bűncselekményeket mozgatnak, váltanak ki, akkor
az általánosítási stop következtében elesik ez a fajta elkövetői kategória.
Félreértés ne essék, nem gondoljuk azt, hogy egy meghatározott társadalmi
feltétel együttesnek, mint létalapnak, ne lennének meg azok konzekvenciái,
melyekkel a megélhetési bűnözés elkövetőit, tetteit és sértett jogtárgyait
azonosítani lehetne, de a tényfogalom használatának reláció függőségét, a
társadalomelmélet felvetéseinek jogosultságát ezen a speciális területen
szerettük volna igazolni, azzal a szociotechnikával szemben, amely – lett
légyen szó szociológiáról, kriminológiáról vagy más szaktudományos
diszciplináról – vakon megy el e probléma mellett. Ez tehát a módszertani
alapja a status quon orientálódó pozitivizmusnak, aminek eszköze a
szociotechnika és aminek az antitéziseként intellektuálisan a
társadalomelméletek felé kell fordulnunk. Pedig a konzekvenciák igen súlyosak –
a pozitivizmus szintjén is - ami látható ha megfordítjuk tézisünket. Ha
változatlanul hagynak társadalmi feltételegyütteseket, olyanokat, amelyeket a
hosszú távú tartam vizsgálata azonosíthat, akkor nem kell csodálkozni azon,
hogy maradnak a tények, s a szociotechnikai eszközökkel mért
összefüggések segítségével, melyekre az intézmények működésének optimalizációja
épül, legfeljebb mennyiségi arányok változtathatóak meg, de nem a bűnözés, nem a
deviancia mint olyan szorítható vissza, s a közbiztonság is csak a fokozat
mennyiségi összetevője értelmében vett jobb (vagy rosszabb) lehet, de nem érhető
el a köz biztonságának minősíthető állapot.
A társadalomelméletnek, a társadalom technikával
szembeállított útján járva – a frankfurti kritikai elmélet képviselői mellett –
jelentős eredményeket produkált a
világrendszer-szemlélet jegyében elemző iskola is.
A világrendszer kutatás az Annales történész
iskola Fernand Braudel, Marc Bloch, Georges Duby és mások nevével fémjelezhető
irányzatából nőtt ki, s e század 60-as éveitől fontos szerepet játszik a
gazdaságelmélet és történet mellett a szélesebb értelembe vett
társadalomtudományokban is.[4]
Magyarországon Pach Zsigmond Pál, Ránki György, Berend T. Iván gazdaság és
társadalomtörténet írásai kapcsolódnak leginkább e szellemi hagyományhoz. A
világrendszer kutatók a nemzetállami elemzési szint mellett és afölött
tulajdonítanak nagy jelentőséget a világrendszer szintű elemzésnek. A
modernitást a tradicionálissal szembeállítva éppen az jellemzi, hogy a XVI.
század, a nagy földrajzi felfedezések óta, amely lehetővé tette a kontinensek
közötti világkereskedelem kialakulását, az emberek és földrészek közötti
érintkezés, a kereskedelmen túlmenően, egyetemessé vált. A hierarchikus
munkamegosztáson alapuló világpiac létrejöttével vette kezdetét a modern
világrendszer története (Wallerstein)[5].
A kialakuló kapitalizmussal a fokozatosan terjedő, mára, a globalizáció korára
már terjedelmileg majdnem egységesedő világgazdaság és a világgazdaság
egyenlőtlen fejlettségi szintjei és ezek hierarchikus újratermelése vezet a
világrendszer differenciálódásához. A működési törvényszerűségeiben egységesedő
világgazdaság és az egyenlőtlen fejlettségi szinteken egzisztáló világrendszer,
melynek nemzetállamai és regionális összetevői vannak, képezik az iskola által
kidolgozott autonóm elemzési egységeket, a hosszú távú világgazdasági folyamatok
bázisán.[6]
Az iskola másik módszertani premisszája szerint ugyanis a világrendszerben
játszódó folyamatokat a ’longue durée’, a hosszú távú folyamatosság és a rövid
távon zajló változások összehasonlítása szempontjából kell elbírálni. Azért,
mert szemben a rövid távok gyorsan ingadozó és változó viszonyaival, a
konjunkturális mozgásokéival, ezek a tőkefelhalmozás tartós meghatározottságait,
feltételeit és uralmi viszonyait képesek megmutatni. A biztonság pedig a
globális kapitalizmus világában nem lokalizálható nemzetállami szinten, ha
egyszer a nemzetállamok is ki vannak téve az egyetemes kommunikáció és
tevékenységcsere világpiacon és világrendszerben zajló nyomásának. Ezért
célszerű a kritikai társadalomelmélet nézőpontjainak problémánkra való
kiterjesztése mellet specifikusan Wallerstein nézeteinek a bemutatásából
kiindulnunk. Így válik –
hipotézisünk szerint – a közbiztonság partikuláris szemléletű, pozitivista
kérdésfelvetése a világrendszer, nemzetállam és lokális viszonyok eltérő
dimenziójú, mert részben eltérő törvényszerűségeknek engedelmeskedő
problematikájává.
II.
Wallerstein
közbiztonság diagnozisa – a világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete
nyomán
A világgazdaság és a világrendszer hosszú távú
tendenciáinak vizsgálatánál Wallerstein a tőkefelhalmozás eddigi módjait kikezdő
szekuláris, évszázados folyamatokból indul ki[7].
Gazdaságtörténeti dimenziójába helyzeve, jelenleg a negyedik Kondratyev ciklus
leszálló ágának (B szakasz) végén élünk, melyet a közeljövőben kell felváltania
az újabb hosszú távú, 25-30 éves konjunktúra (A) szakasznak. Szemben azonban az
eddigi ciklusokkal, a növekedés korszak dinamikájának feltételei nem látszanak
fenntarthatóaknak. Különösen három tényező miatt látszik problematikusnak az
eddigi felhalmozási modell követhetősége – a világgazdaság szintjén.
Az első szekuláris tendencia a reálbér szintnek, mint a termelési
költségek hányada alakulásának átlagban számított, a világgazdaság egészében
játszott alakulása. Világos, hogy minél alacsonyabb a bérhányad, mint a termelés
költség tényezője, annál magasabb a profitszintje és megfordítva is. Hogy mi
határozza meg a reálbér színvonalat, az viszont a munkaerő és a munkáltató
közötti erőviszonytól függ a világgazdaság adott övezetében és szektorában.
Manapság az ipar periférizálódása, azaz a termelési szektoroknak az alacsonyabb
bérű térségek felé áramlása a meghatározó tendencia. Ennek következtében ment
végbe a világrendszer derularizálódása, de úgy, hogy ez az ötszáz éves folyamat
gyorsan felfelé ívelő görbét mutatott 1945 után. A perifériák iparosodtak és
népességük megszűnt agár népesség lenni, viszont közben nem szűnt meg ezen
újonnan iparosodott országok periférikus elmaradottsága, mert a negyedik ipari
forradalom következtében végbe ment a hagyományos ipar leértékelődése,
periferizálódása (G. Arrighi,1992). Tehát a periféria iparosodását az ipar
periférizálódása követte – idézhetjük a fő folyamatot megragadó Arrighi
formulát. Ebben a keretben válik értelmezhetővé, hogy miután az egész
világrendszer deruralizálódik, a perifériák iparosodása és urbanizálódása nyomán
a tőkéseknek egyetlen választási lehetősége az lesz, hogy az osztályharcokat a
jelenlegi helyszíneken és az egykori a harmadik világban is folytassák. A
formális értelemben vett bérmunka gazdaságok kiterjesztése az eddigi
agrárterületekre, tehát maga után vonja, hogy fokozatosan záródnak az új
munkaerők megszerzésének területei, s a harmadik világ új munkássága
előbb-utóbb, de elkezd majd érdekérvényesítő nyomást gyakorolni a bérszintekre.
Ha pedig ez párhuzamosan megy végbe a világgazdaság más régióiba élőkkel, akkor
a munkapiac, mint a munkabér szintjét meghatározó objektív tényező ki lesz téve
a munkabér szintjét meghatározó másik, politikai tényezőnek.[8]
A munkabér költségek alakulásának kiegyenlítő tendenciája – az első
strukturális nyomás – mellett lép fel a második évszázados tendencia, a
termelési költségek externalizálása lehetőségének elzáródása. Fogynak
azok a hasznosítatlan térségek, amelyek egyfelől a nyersanyagokat adják a ipari
kapitalizmus számára, másfelől ahova el lehet telepíteni – a bioszféra épségét
közvetlenül károsító következmények nélkül – a hulladék anyagokat. A nyersanyag
vételezés-hulladék elhelyezés 500 éves gyakorlata nem mehet tovább, részben mert
elfogynak az érintetlen területek, részben pedig a problémák sokasodásával
arányosan növekednek azok az ökológiai mozgalmak, amelyek meggátolják a
termelési költségek ún. externáliáinak eddig követett és követhetett
minimalizációs stratégiáját. Az externáliák súlyosbodó problémája pedig a
profitráta (m/c+v) alakulására olyan újabb súlyos nyomást gyakorol, amely a
világgazdaság keretein belül e ráta süllyedő tendenciáját erősíti – éppúgy
globális értelemben, mint az egyes cégek profitrátáját illetően –, az anyagi
ráfordítási költségek (c) drasztikus növekedése következtében.
Ha eddig parafrazáltuk, tömörítettük és kiegészítettük a mondanivalót,
akkor most már, a harmadik tényezőhöz, a fiskális krízishez érve, melyet
a társadalomtudományok köztudatába először James O’Connor világhírű munkája (The
fiskalis crises of the States) vitt be, érdemes szó szerint is gyakorta idéznünk
Wallerstein-t. Azért, mert a világgazdasági tőkefelhalmozás strukturális
korlátainak elemzése ezen a ponton kapcsolódik szorosan vett témánkhoz, a
közbiztonság helyzetéhez. Szerzőnk ugyanis a fiskális krízis kérdését vezeti át
az államstruktúrák delegitimálódásához, s itt érünk el a világrendszer
biztonsági problémájához. “A harmadik nyomás az adózás szférájában található. Az
adózás természetesen fizetség a szolgáltatásokért, és ezért indokolt termelési
költségként fogható fel, feltéve, ha nem túl magas. Namármost, mi határozza meg
az adószintet? Természetesen állandó igény van a biztonsági szervezetekre
(katonaira és rendőrire). Ez az igény, mint tudjuk, évszázadok óta folyamatosan
növekedik, mert emelkednek a biztonsági eszközöknek, a katonai műveletek
hatókörének és az érzékelhetően szükséges rendőri intézkedéseknek a relatív
költségei. A második folyamatos növekedés a világ polgári bürokráciájának a
méreteiben mutatkozik meg – ennek funkcióját mindenekelőtt az adóbehajtás
szükséglete, másodsorban a modern állam bővülő feladatainak ellátása teszi
ki.
A legfontosabb bővülő feladat bizonyos igényekről való gondoskodás. Ez
sem szabadon választható költség: ezeknek a gondoskodásoknak a gyarapítása
ugyanis a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul
az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek
növekvő polarizációja vált ki belőlük; ez utóbbi pedig a világrendszer létének
állandó jellemzője. A kormányok szociális-jóléti erőfeszítései lényegében
törlesztések abból a célból, hogy megszelídítsék a “veszélyes osztályokat”, azaz
az osztályharcot korlátok között tartsák.
Az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ “demokratizálásnak”
nevezzük, és ez szintén egy nagyon valóságos szekuláris tendencia. A szóban
forgó tömegigények: az oktatási intézmények, az egészségügyi szolgáltatások és a
jövedelem garantálása az egyén egész életére szólóan (főleg a munkanélküli
biztosítás és a társadalombiztosítás az idősek számára). Két dolgot szükséges
megjegyeznünk ezekkel az igényekkel kapcsolatban. A világrendszer egyre több
zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények
szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható
határaik.
Ez azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy az adókulcsok folyamatosan
emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek,
kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan
szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Ebből
következik, hogy az “államok fiskális válságaiként” értelmezett jelenségre a
tőkések ma az adók leszorításának követelésével reagálnak, és a tömegek
támogatását kérik azon az alapon, hogy az egyéni adózás is meredeken emelkedik.
A dolog iróniája az, hogy míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják,
egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését (sem az
oktatásban, sem az egészségügyben, sem a jövedelmi garanciákban). Sőt,
ugyanakkor, amikor nagy lármát csapnak a magas adózás miatt, a kormány
szolgáltatásai iránti tömegigények szintje emelkedik. Tehát itt is tapasztaljuk
a tőkefelhalmozásra nehezedő strukturális nyomást.
Tehát itt tartunk most: három fő strukturális nyomás a tőkések
tőkefelhalmozó képességére – olyan szekuláris tendenciák eredményeként, amelyek
folyamatosan zárnak fölfelé. Ezt a válságot, amely nem a növekedés, hanem a
tőkefelhalmozás válsága, tovább bonyolítja egy másik jelenség: az
államstruktúrák legitimációjának elvesztése. Az államok a tőkések
tőkefelhalmozó képességének igen fontos elemei. Az államok tesznek lehetővé
kvázi-monópoliumokat, amelyek a kiemelkedő profitszintek egyetlen forrásai. Az
államok működnek annak érdekében, hogy elnyomással vagy békéltetéssel
megszelídítsék a “veszélyes osztályokat”. Az államok azoknak az ideológiáknak a
fő forrásai, amelyek a néptömegeket rábírják arra, hogy viszonylag türelmesek
legyenek.” (1999:31-32.)
Az elmúlt két évszázadot a haladásba vetett hit, a dolgok jobbra
fordulásának hivatalos liberális ideológiája uralta, s intette ezzel
türelmességre a néptömegeket és dolgozó osztályokat. Mindaddig, amíg a
rendszerellenes mozgalmak –
kommunista, szociáldemokrata, nemzeti felszabadító – mozgósító szakaszukban
voltak, kiterjedt támogatásra leltek. Minthogy azonban 1945 utáni
negyedszázadban világszerte hatalomra jutottak, a kondratyevi A periódusban,
tesztelésnek lettek kitéve. Az eredmény negatívnak mutatkozott. A centrum
országokban, reformjaik ellenére sem voltak képesek arra, hogy jelentős
mértékben csökkentsék a belső polarizációt, s politikai egyenlőséget
teremtsenek. A centrum zónáján kívüli rezsimek pedig strukturálisan bizonyultak
képtelennek arra, hogy lépést tartsanak a gazdag országokkal.[9]
Ezért következett be a rendszeroppoziciót kínáló társadalmi mozgalmakból való
tömeges kiábrándulás “Addig a fokig, ameddig e mozgalmak megtartják
támogatottságukat, ez legföljebb a kisebbik rossz, amennyiben egy reformista
csoport talán jobb, mint egy jobboldalibb alternatíva, de ettől még mindez
természetesen nem az új társadalom előhírnöke.
A fő eredmény az állami struktúrák iránti
tömeges bizalomvesztés volt. A néptömegek a világon – azután, hogy az államok
felé fordultak, mint az átalakulás tényezői felé – most egy még mélyebb
szkepticizmusba “húzódtak” az államnak az átalakulást előmozdító, vagy akár csak
a társadalmi rendet fönntartó képességét illetően.
Ennek az egész világon feltámadó államellenességnek két azonnali következménye van. Az egyik az, hogy a társadalmi félelmek eszkalálódnak, és az emberek mindenütt visszaveszik az államoktól a személyes biztonságukról való gondoskodás szerepét. Ez persze egy negatív sprirált eredményez. Minél inkább teszik ezt, annál nagyobb a zürzavar és az erőszak, és minél nagyobb a zürzavar és az erőszak, annál kevésbé képesek az államok a helyzet kezelésére, következésképp annál töb ember vonja meg bizalmát az államtól, ami azután tovább gyengíti az államok képességét arra, hogy gondoskodjon a személyes biztonságról. Már benne vagyunk egy ilyen spirálban, amely a világrendszer különböző országaiban, különböző iramban, de úgyszólván mindenütt növekvő iramban gyűrűzik.” (1999:33-34.)
“Amint a világgazdaság a terjeszkedés új
periódusába lép, ezáltal éppen azokat a feltételeket fogja súlyosbítani, amelyek
a végső válság felé vezetik. Technikailag szólva, az ingadozások egyre vadabbak
lesznek, illetőleg egyre “zűrzavarosabbak”, és a pálya görbéjének iránya egyre
bizonytalanabb, mivel az útvonal egyre cikkcakkosabbá válik, mindez nagyobb
sebesség mellett. Ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a kollektív és az egyéni
biztonság foka – lehet, hogy szédítően – csökkenni fog, mivel az állami
struktúrák egyre többet veszítenek legitimációjukból. És ez kétségtelenül
növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben. Ez a
legtöbb ember számára félelmetes lesz, és annak is kell lennie.”
(1999:35.)
III.
Ha tehát a világrendszer szintű elemzés nem téved, s az
állami struktúrák iránti bizalomvesztés a társadalmi félelmek eszkalálódásával
fog járni, ahol az erőszak mennyisége napról-napra nő a világban, nos ott, a
rendvédelemnek lenne dolga elég, csak hogy a fiskális krízis megakadályozza a
közrendőrség adekvát szintre fejlesztését. A neokonzervativizmus negyedszázados
előre törése mellett, alighanem ez a folyamat váltotta ki nyugaton, a centrum
országaiban a biztonsági magánszemélyzet virulenciáját.[10]
A hanyatló közbiztonság komplementerévé vált a biztonságnak magánbiztonsági
vállalkozások útján történő előállítási kísérlete, amely a biztonság piacán
beszerezhető szolgáltatásokat árul. Nem problémátlanul. Olyan szolgáltatásokat,
amelyet csak a szupergazdagok engedhetnek meg maguknak, s ahol a magán és a
közelem – mint látni fogjuk – nem minden tekintetben választható el egymástól.
Nemcsak a gazdag népesség településszerkezetileg is elváló külön
villanegyedeiről – az egykori harmadik világban villamos áram szögesdrót
kerítéssel és fegyveres őrökkel ellátott részeiről – van szó, hanem a közlekedés
rendjébe őrző gépkocsikkal résztvevő magánszemélyekről. Olyanokról, akik nem
közfunkcióik okán kapnak védő díszkíséretet, mint az államok közjogi méltóságai
és diplomatái, hanem magángazdagságuk okán. A példa jól mutatja, hogy a
közbiztonság hanyatlása nem, vagy nem elsősorban szakmai kérdés, hanem olyan
társadalmi probléma, amelyre különböző formájú és súlyú szakmai (rendvédelmi)
válaszok születhetnek, de nem születhet meg a szakmai válasz. A
válasz szakmai eleme, hogy a nemzetállamok bűnüldöző és egyéb rendvédelmi
szervei együttműködnek (Interpol, Europol, Schengeni Egyezmény), regionális és
internacionális keretben, de ahogy ezzel védettebbé teszik országaikat,
régióikat a feszültségek ott és akkor történő, bűnözés útján való levezetésétől,
úgy növelik meg a feszültséget, zónáikon kívül. Azaz ha a világrendszer
szintjén egyre növekszik a feszültség és az erőszak, akkor ezt nem
közömbösítheti, csak máshova telepítheti és arányaiban változtathatja meg a
centrumországok rendvédelmi szerveinek felkészültsége.
Mutatis mutandis egy nemzetállamon belül ugyanaz a
problématológatás jelenik meg az állami rendőrség és a magánbiztonsági
szolgálatok munkamegosztásának hatása következtében: a bűnözés nem csökken
attól, hogy a magánbiztonsági szinteken (is) védett népesség megjelent, hanem
csak lejjebb szorult. A bűnözés céltáblái, a viktimológia törvényei szerint oda
csoportosulnak át és összpontosulnak, ahol az alacsonyabb biztonsági szint
következtében a cselekmények elkövetői nagyobb eséllyel léphetnek fel a siker
reményében. A bűnözők sok szempontból képesek magatartásuk racionális
kalkulációjára. Köztudomású, hogy nem a büntetések súlyosságát, hanem a
felderítetlenségi mutatókat veszik figyelembe magatartásuk várható
következményeinek kalkulálásakor. Kialakulnak az alacsony és a magasabb
biztonsági szintek szerinti övezetek, s az ebben a relációban állandónak vett
bűnözési potenciál az alacsonyabb szint felé tevődik át.[11]
A magánhelyzetek különböző védettségi lehetőségei – a vagyoni különbségek
függvényében – differenciálják a közbiztonságot: a biztonsági
magánszolgáltatások megvásárlásával plusz biztonsági szinteket teremtő népesség
át tudja csoportosítani a bűnözés arányait a csak a közbiztonsági nívótól
védelmet remélhető népesség terhére. Az alacsonyabb szint biztonsága és a
magasabb szint (köz+magánőrizeti) biztonsága tehát nem semleges-komplementer
viszonyban áll egymással, hanem átterelő-kiegészítő viszonyban. A különböző
vagyoni helyzetek rétegspecifikus biztonságot teremtenek tehát, s ezzel
megszüntetik az állampolgári jogon, jogegyenlőségi alapon működő, elvileg
mindenki számára egyformán hozzáférhető biztonsági szintet, azzal, hogy a
potenciális veszélyt (vagy ennek egy részét) átcsoportosítják az alacsonyabb
szintre. A differenciálódó rendvédelem így szüli meg a számottevő vagyoni
különbségeken keresztül a jogegyenlőtlenséget. Ez pedig alkotmányellenes,
mert alapjogot, a jogegyenlőségre épülő [Alkotmány 70/A. §. (1-3.)] jogrendet sérti. Miért?
A jogegyenlőséget érvelésünkben – ezúttal – nem kívánjuk helyettesíteni a
társadalmi egyenlőség gondolatával. “A jogegyenlőség – ahogy azt Schmidt Péter
az Alkotmánytan (Osiris, 1996:164.
negyedik kiadás) megfogalmazza – formális egyenlőség, amely csak annyit
jelent, hogy minden ember a közhatalomhoz képest egyenlő.” Az Alkotmány 70/A. §.
(1-2.) bekezdése szélesen értelmezett egyenjogúság fogalmakat ad. De hogy ne
ezen a széles országúton járjunk, idézzük csak fel a 3. bekezdést, amely
kimondja: “Az állam a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek
kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”
A biztonsági magánszemélyzet ezzel a jogegyenlőségi államcéllal szemben
éppen az esélyegyenlőtlenségeket növeli, intézményteremtéssel, jogszabályi úton.
Ha nem lenne az Alkotmány 70/A. §. (3), akkor csak érdeksérelemmel járna a
biztonsági kockázat alacsonyabb szintre történő áttelepítése a magánőrizeti
tevékenységgel, de mivel a 70/A. § (3) érvényes eleme Alkotmányunknak, ezért itt
expressis verbis jogsérelem valósul meg. Az Alkotmány ugyanis nemcsak normák,
hanem jogelvek és jogtételek együttese. Ahhoz tehát, hogy a biztonsági
magánőrizet intézményének megteremtése ne legyen alkotmányellenes, vagy törölni
kellene az Alkotmányból a felidézett bekezdést, s feledni kellene, mint
programot vagy pedig át kellene fogalmazni az ellenkezőjére, s ekkor a
jogegyenlőtlenség tényeként mutathatná fel, hogy: “Az állam a jogegyenlőtlenség
megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek növelését célzó intézkedésekkel is
segíti.” Például a közfunkciók azon privatizálásával, amellyel egyfelől
jogszabályi úton létrehozta a biztonsági magánszemélyzetek megteremtésének
magánjogi lehetőségét, másfelől, amely szolgáltató tevékenység bár legitim
erőszak monopóliumot de facto nem gyakorolhat ugyan (egyenlőre), de de iure az
erőszakkal való potenciális fenyegetést valósítja meg a hétköznapi élet bizonyos
tartományaiban. Végső elemzésben tehát azt állítjuk, hogy a biztonsághoz
való, jogegyenlőségi jogot sérti a vázolt veszély áthárító mechanizmusok
létesítésének engedélyezése.
A helyzet világossá tételéhez vegyünk egy ellenpéldát: mi az ami nem jogi
kérdés és hol kezdődnek a jogi problémák. Az, hogy valakinek a gépkocsijában
milyen technikai berendezés van, – döntően vagyoni kérdés. Nem lesz jogi
konzekvenciája, csak más védelmi szintje egy légzsákos, ABS-es, kipörgésgátlós
gépkocsinak, mint az ezeket vagy ezek egy némelyikét nélkülöző autónak. De ettől
még a közlekedés egyenjogú tényezői, azonos KRESZ szabályok vonatkoznak rá. A
közlekedési balesetek ugyanis olyan véletlen tömegjelenségek, melyeknek
résztvevőiről egyfelől nem feltételezhető, hogy szándékosan idéznének elő
baleseteket, másfelől pedig azonos szabályok vonatkoznak mindenkire. De ott,
ahol a bűnözők magatartásának hatására – tudatos döntéseiken keresztül – az
áldozatok kockázata változik meg, a plusz biztonsági szint rétegspecifikus
elérhetősége következtében, ott a jogegyenlőség megy veszendőbe. Ez pedig
refeudalizáció.
IV.
A magyarországi helyzetre vonatkoztatva, nemzetállami
keretekbe és a minimális állam álláspontjáról gondolta át a magánbiztonsági
vállalkozások helyzetét Finszter Géza (Belügyi Szemle 1998/12.). Ő igényesen
érvel az államilag szervezett biztonság és a vagyonvédelmi cégek szakszerű és
civiljogi konstrukció között életképes párhuzamos, egymást kiegészítő
megoldásának szükségessége mellett. Hiszen egyfelől be kell látni, hogy
“kizárólagos állami eszközökkel általános biztonságot nem képes (senki)
garantálni”, másfelől a biztonság megteremtésének hatósági monopóliumát olyan
etatista hagyománynak fogja fel, amely alkotmányos keretek között nem tartható
fenn. (Hogy miért nem, ezt már nem vezeti le.) A legitim erőszak monopólium
vonatkozásában pedig különösen az államigazgatás és a büntetőjogi szankciók
alkalmazási területén tartja kívánatosnak a kizárólagos állami jelenlétet. Az új
helyzetben olyan tanulási folyamattal állunk szemben, ahol mindhárom szereplőnek
– az államnak, a tulajdonosoknak és a vagyonvédelmi cégeknek is – tanulniuk
kell. Pozíciója szempontjából fontos rámutatni arra, hogy “A vagyonvédelmi
cégeknek meg kell tanulniuk, hogy … képesek legyenek a közbiztonság érdekében
együttműködni a rendvédelmi szervekkel, de úgy, hogy saját tevékenységükben
hatósági jogosítványokra nem tarthatnak igényt, viszont az emberi jogok
tiszteletében a közhivatalokkal azonos mértékű felelősséggel tartoznak.”
(Belügyi Szemle, 1998/12:6.)
Elismerve, hogy itt nem egykönnyen megoldható elméleti kérdésekről van
szó, mégis tennénk szerzőnk álláspontjával szemben két ellenvetést. Egyfelől
kiindulópontjához, másfelől pedig olyan konzekvenciák tekintetében, melyek
végiggondolásától tanulmánya tartózkodott. Nézzük először a kiindulópontot. “A
tulajdonszerzés szabadsága és a piacgazdaság áruvá teszi a biztonságot. A
sikeres vállalkozások a vagyonok, a termelőegységek, a készletek, az ipari, a
kereskedelmi és a szolgáltatási infrastruktúra olyan tömegű és terjedelmű
értékeit hozzák létre, hogy az a tulajdonos által személyesen gyakorolt
birtokvédelem lehetőségeivel hatásosan már nem oltalmazható. A gyarapodó
magánvagyonok megvédése nem lehet hatósági feladat, minthogy ehhez az
államigazgatásként működő rendészet kapacitása nem elegendő, továbbá mert a
tulajdonosi jogok ilyen módon sem csorbíthatóak. Az értékek megóvása a tulajdon
egyik részjogosítványához, a birtokláshoz tapad. …
A privatizáció tehát megteremti a biztonsági piac keresleti oldalát.
Ezzel egy időben nyilvánvaló lesz az is, hogy a vagyonőrzés és a személyvédelem
olyan szakmaként művelhető, amely eszközeit nem a közhatalomtól kölcsönzi, hanem
a tulajdonos szerződéssel átruházott jogosítványaiból alakítja ki. A közjogi
viszony helyére a polgári jogi szerződés lép, a köztisztviselőből vállalkozó
megbízott, az ügyfélből pedig a szerződést kötő megbízó lesz.” (Belügyi Szemle,
1998/12:5.)
A kiindulóponttal kapcsolatban azt vetjük fel, hogy minek hoztuk létre a
közhatalmat, ha még a minimális állam teóriák szerinti alapfunkcióit is – a
közrend és a közbiztonság fenntartása – a magántulajdonból (birtokvédelem, jogos
önhatalom) vezetjük le? Ha a biztonsági piac keresleti oldalának megszületése
után a kínálat garantálni tudja (tudná) a biztonságot, tehát a magán- és a
közbiztonságot együtt, akkor minek a res publica dolga, hiszen a biztonsági
szükséglet kielégítésének piacosított módja úgy, mint minden más szükséglet
esetében, biztosíthatná kielégítésének módozatát, magánjogi konstrukcióval.
Finszter álláspontja mögött ez a feltételezés húzódik meg – voltaképpen a Say
dogma közterületre való kiterjesztésével, ti., hogy minden kínálat megszüli a
maga keresletét –, hogy nincs különbség szükséglet és szükséglet, magán és köz
dolga között. Minden privatizálható, a közbiztonság is és amikor ez megtörtént,
akkor a szükséglet kielégítés piaci módozata már adekvát eszköz a cél
eléréséhez. Az elgondolás ugrópontja azonban téves: a res publica nem
integrálható zavarmentesen a res privata-ba a piacosítás
útján.
A fegyverhasználat hazai története – 1971-től napjainkig – sem tanulság
nélkül való. Először csak a mezőőrök kaptak fegyverhasználati jogot, hogy a TSZ
pénzét a bankba kísérhessék, s ne kelljen a szállításhoz külön rendőrt hívni.
Aztán a vállalati rendészek is fegyver kértek és kaptak, saját vállalatuk
vagyonvédelmének céljára. Később személyvédelmi célra is kiterjedt a
fegyverhasználat. Az 1998. évi IV. törvény óta pedig a magánnyomozón és a
személyvédelmen túl, már a nem saját vagyonukat védő vagyonügynökségekre
(cégeket, üzletrészeket védő funkcióval) is kiterjed a fegyverhasználat. Tehát
egyre abszraktabbá, általánosabbá és kiterjedtebbé válik a fegyverhasználó
alanyok és a fegyverhasználati jogcímek (saját pénzvédelem,
személyvédelem, más vagyonának vagyonvédelme) köre. Következésképp, egyre
nehezebb a jogszerű fegyverhasználat kontrollját megszervezni.[12]
Önmagukban véve egyes racionális megoldások, a mennyiségi felhalmozódás
minőségbe való átcsapódás okán, összhatásukban irracionális, kezelhetetlen
helyzetekhez vezethetnek. Ne nyugtassuk meg azzal magunkat, hogy Amerika még
messze van (ahol mindenféle rendű és rangú elmebeteg és 5-14 éves gyerekek is
lövöldöznek), mert az út, amire léptünk ide vezethet. A fegyverdemokrácia pedig
azt jelenti, hogy visszatérnek az önsegély elvéhez, azaz az államalapító
szerződés visszavételéhez, a vadság állapotához.
A következmények tekintetében pedig csak megerősíthetjük az előző
fejezetben tett ellenvetésünket, hogy ott, ahol részben a magántulajdonhoz kötik
a közbiztonságot, ott valamilyen mértékben fellép a refeudalizáció jelensége. A
gazdaság feletti magánhatalom egyesül a közfunkciókkal, s ezzel a polgári
társadalom és a politikai állam elválását számolják fel, aminek következtében az
erőszakkal való fenyegetés kapcsolódik a hétköznapi élethez. Ami mögöttünk volt,
az lesz újra az etalon.
V.
A közbiztonság és a magánbiztonság kettőségének bizonyos
következményeit – sajátos konkurencia és modernizációs kényszer kialakulása,
elhatárolási problémák fellépése, az emberi jogoknak a megbízó érdekkörén kívül
eső érvényesítésére kevéssé érzékeny magánrendőrségek – Szikinger István:
“Rendőrség a demokratikus jogállamban” című könyve számba veszi (1998:41-45.). Ő
Magyarország vonatkozásában a problémát elsősorban a biztonsági
magánvállalkozások szabadsága jogi helyzetének nem kielégítő szabályozásában
keresi. Ennek ellenére, amikor a struktúra és funkció megkettőződések általános
tendenciáinak síkját nézi a hivatalos és a magánrendőrségek kapcsolatának
elemzésében, akkor eljut a “szürke rendészet” (Bob Hoogenboom) veszélyt jelző
fogalmához. E szerint szürke rendészet (grey policing) az a rendszer, “amelyben
a rendőrség, a különböző felügyeleti szervek és a magánrendőrségek
ellenőrizhetetlen, alapvetően informális kapcsolata elmossa a felelősséget, így
a rendőrség hagyományos kék színe szürkévé változik. Más országokban végzett
kutatások is megerősítették Hoogenboom tételeinek érvényességét és az
átláthatatlan rendészeti kooperáció veszélyességét. (Szikinger 1998:43.)”
Mi ennél erőteljesebben kell hogy fogalmazzunk,
amikor a köz és a magánhatalom bizonyos refeudális tendenciáit mutattuk fel.
Ugyanis nemcsak jogkörök és hatáskörök, következésképpen tevékenységek és
felelősségek vállnak átláthatatlanná, hanem egyfelől elméletileg az is világossá
válik, hogy a különös szervek megjelenése és sokasodása az általános
közbiztonsági szerv működésének hatását is lerontja, s ez akkor is így van,
ha a közrendőrségi szervezet önmagában nem túl nagy hatásfokkal dolgozik vagy
dolgozott. Képiesen szólva, a szürke zóna tehát a kék melletti fehér és fekete
megjelenésének egyenes következménye. Másfelől a még nagyobb bajt a leíró –
tehát még csak nem is feltétlenül ideológiakritikai értelemben vett -
refeudalizáció, a polgári társadalom és a politikai állam elválasztottságának
megsértése okozza.[13]
Ezek után azt a kérdést kell megvizsgálnunk,
hogy van-e harmadik lehetőség, vagy az államilag szervezett rendőrség és
a magánbiztonsági szervezetek nem problémátlan dichotómiájában kell-e
maradnunk. Harmadik út lehetőségét rejti magában a közösségi rendőrség
lehetősége, amely a lokális, helyi társadalomhoz kötődő elemzési szinten vethető
fel értelmesen, két formájában. Egyrészt társadalmi önvédelmi alakzatként,
másrészt professzionális közösségi rendőrségként (Community
Policing).
I. Az első forma történetileg változatos módokon nyilvánult meg a vigilantizmus klasszikus, majd modern formáinál. Napjaink úgynevezett komplex társadalmaiban, ahol a munkamegosztás és szakosodás valóban minden eddigit felülmúló fokot ért el, viszont már nem vagy nem igazán jellemző.
A közösségi rendőrség működése is felvet elvi
nehézségeket. Azt, hogy a társadalmi önvédelem formáiként létrejött spontán
csoportosulások is átalakulhatnak, s kezdeti társadalmi kötődéseikkel szemben
etatizálódhatnak.
Erre a nehézségre hoz példát Michel Foucault,
aki a XVIII. századi spontán szerveződések átalakulását jellemzi. E csoportok
népi kezdeményezésre vagy legalábbis a kispolgárság körében alakultak ki. A
XVII. és a XVIII. századi kvékerek és metodisták azért törekedtek saját
közösségeikben az erkölcstelenségek megzabolázására és tagjaik viselkedésének
megreformálására, hogy biztosítsák az általuk kívánatosnak tartott rend
megóvását – bizonyos értelemben éppen azzal a politikai hatalommal szemben –
amely véres büntetőhatalmat érvényesíthetett a társadalom egésze fölött. “A
törvény több mint háromszáz esetet nevezett meg, melyben a bitófa volt a
büntetés. Ezek szerint a hatalom birtokosainak, az arisztokráciának, a bírósági
apparátus urainak nem okozott nehézséget, hogy félelmetes nyomás alatt tartsák
az alacsonyabb néprétegeket. A szakadár vallási csoportosulásoknak elemi érdekük
volt, kivonják magukat egy ilyen véreskezű és fenyegető bírói hatalom
hatóköréből.” (Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin
Betűk, Debrecen, 1998:78.)
Itt tehát a társadalmi önvédelem az állami
büntetőhatalom önkényével szemben, kisközösségi szinten szerveződik meg, azaz a
feudális legalitással szemben a kisközösség önvédelmét és belső moralitásának
érvényesítését képviselte. Ahogy azonban megváltozott a XVIII. század során e
csoportok társadalmi beágyazódása és rekrutációs bázisa, úgy alakultak át az
erkölcstelenségek visszaszorításának szervéből az állami büntetőhatalom
védőbástyáivá.
Ezen átalakulás élesen veti fel a moralitás és a
legalitás viszonyának alakulását. Ugyanis nem egészen közömbös, hogy milyen
moralitás az, ami a legalitáson túlmenően, vagy – mint Foucault fenti példájában
– a legalitással szemben lép fel. Itt vagyunk a közösségi rendőrség hatáskörének
problémájánál. Teljes körű vagy legalábbis többségi konszenzuson alapuló
társadalmi normák léte esetén volna min orientálódnia az ilyen rendőrségnek. De
mivel heterogén közösségek, heterogén társadalmi normái alkotják a modern, plurális társadalom legalitáson túllévő
társadalmi normavilágát, ezért a legalitáson túlmenő hatáskörök felvétele, s a
hétköznapi moralitások feletti ellenőrzés, igencsak problematikussá válhat, mert
jogalap nélküli és jogtalan beavatkozást jelenthet az adott kisközösség életébe.
Ha a társadalmi önvédelem szervezete a
demokratikus ellenőrzéstől elszakad, azaz közösség nevében, de annak érdek és
értékrendjével szemben lép fel, akkor a látens funkciók könnyen vezethetnek
diszfunkciókhoz: helyi vagy regionális kiskirályok szemétdombjainak uralmi
eszközévé válhatnak. A kapitalista alapú modernítás mai fokának egyik
tulajdonsága éppen az “Organizationsgesellschaft”, a szervezeti társadalom. Ez
pedig a nem, vagy csak formálisan demokratikus politikai környezet mellett,
autoriter politikai kultúrák léte mellett könnyen az ilyen szervezeteknek való
egyéni-állampolgári alárendelődést, függést idézhet elő. A társadalmi önvédelem
működése tehát sohasem függetleníthető attól a politikai kultúrától, amelyben
fellép. Ezért ez a decentralizált, öntevékeny megszerveződésre épülő szervezeti
forma, mint az állami és magánrendőrségek dichotomiájából való kiút elvi
lehetősége, erősen a helyi közösségek arculata által kondicionált.
II. A közösségi rendőrség – főleg az USA-ban e század utolsó harmadától terjedő – modellje nem keverhető össze a társadalmi önvédelmi mozgalmakkal, mert itt hivatásos, munkamegosztásosan elkülönülő, közhatalmi eszközökkel eljáró rendőri szervezetről van szó – csak éppen működési módjukban igyekeznek a helyi társadalmak feltételeihez, szükségleteihez igazodni. Olyan, a lakossággal való együttműködésre hangsúlyt helyező törekvésről van szó, melyet nemcsak a bűncselekmények elkövetésének mindig utólagos felderítése jelent, hanem a bűn megelőzés, a proaktív tevékenységek felvállalása.
A professzionalizált, hierarchikus felépítésű rendőrség társadalomtól
elidegenített vonásai leküzdésének kísérlete a Community Policing[14].
Azon a felismerésen alapul, hogy kerülendő az erősen centralizált, katonai
jellegű rendőrségi működésmód, mert ez még a lakosság szimpátiáját is gyakran a
bűnözők oldalára állítja. A jogsértésekre reagáló bűnüldöző típusú rendőrséggel
szemben a közösségi rendőrség együttműködik a lakossággal, s nemcsak
információkat gyűjt soraikból, hanem felhívja a lakosság figyelmét
bűncselekmények veszélyére: hol, mit, hogyan kellene másképp csinálni ahhoz,
hogy ne váljanak áldozattá, szűkítsék az áldozattá válás potenciális körét.
Ennek érdekében adnak olyan bűnmegelőzési tanácsokat, melyek a
biztonságtechnikai eszközök helyes alkalmazásával kezdődnek, s bizonyos
magatartásoktól, helyzetektől való tartózkodással folytatódnak. A proaktív
beavatkozással csökkenthető a bűncselekmények elkövetésének veszélye ott, ahol
az állampolgárok nem veszik észre, hogy nem kellő gondosságuk, vagy egyenes
gondatlanságuk, miként kedvez a bűnözésnek. A gondozatlanul hagyott javak –
őrizetlen épületek, félkész épületek, elromlott útszéli autók stb. – egyfelől
további állagromlásnak vannak kitéve, másfelől a bűnözők számára az a
jelentésük, hogy szabad vagyoni prédául állnak. Ez az “áldozati központú
megközelítés” nemcsak arra jó, hogy csökkentsék az elkövetésre alkalmas
helyzeteket, hanem arra is, hogy bizalmat teremtsenek a lakosság körében, s így
megalapozzák a további nyílt őszinte együttműködést, ami miatt az állampolgárok
hasznos védelmezőjüket, nem pedig elnyomó, politikai ellenőrző, külső fegyelmező
erőt fognak látni a rendőrségben. A helyi közösség és a vele együttélő,
problémáit ismerő rendőrség interakciója és bizonyos módszerek alkalmazása –
lakossági kapcsolatokra épülő járőrözés, figyelőszolgálat szervezés,
Neighbourhood Watch, téves vagy előítéletes sztereotipiák korrigálása – tehát a
közösségi rendőrség.
A közösségi rendőrség meghonosíthatósága, alkalmazási területeinek,
módszereinek nem ellentmondás mentes értékelése mellett is azt kell, hogy
mondjuk: a hazai, gyenge lábakon álló, csak spontán, elszigetelt eseteket
jelentő kísérleteket érdemes lenne kiterjeszteni és felfejleszteni, mert a
rendvédelemben meglévő elvi és gyakorlati problémák súlya indokolttá tenné, hogy
a rendőrség tanulmányunkban felmutatott váltságából a kiútkeresést ebben az
irányba jobban szorgalmazzák.
Kritikai fejtegetéseink célja éppen az volt,
hogy egy olyan világban, melyben terjed az erőszak, továbbá terjesztik az
erőszak kultuszt, felmutassuk azokat a nem kívánatos strukturális helyzeteket,
veszélyforrásokat, melyeket kedvező esetben talán még mérsékelni
lehet.
[1] Tény, érték, ideológia. A pozitivizmus vita a nyugat-német szociológiában. Gondolat, Budapest, 1976. (összeállította: Papp Zsolt)
[2] A jogtudományi szemléletmód pozitivizmusát érintő jogosult bírálatunk, ugyanakkor egyáltalán nem jelentheti és jelenti azt, hogy ne lenne szükség arra a teljesítményre, melyet a jogtudomány(ok) a létező intézmények, normaszövegek, belső szemléletű fogalomelemző, jogdogmatikai tisztázásokat, történeti és rendszertani-jogági rendszerezéseket elvégző stb. eljárásokkal nyújtani tud(nak).
[3] Ebben az értelemben érvel Finszter Géza “Magánvállalkozások a biztonságért” című tanulmányában, mellyel éppen azért lesz érdemes foglalkoznunk, mert e tudományterületen nem igazán jellemző elméleti igényességgel néz szembe az élet új kihívásaival.
[4] Ránki György: Közgazdaság és történelem – a gazdaságtörténet válaszútjai. Akadémia, Budapest, 1977:41-53.
[5] I.Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása Gondolat, Budapest, 1983.
[6] Michel Beaud: Histoire du capitalisme 1500-1980 Éditions du Seuil 1981. és
I. Wallerstein: Le capitalisme historique Éditions La Découvert, Paris 1985.
[7] Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete Eszmélet, 1999/43:17-36. (ford: Pach Éva). Megjegyzendő, a szerző ezen írása tekinthető egy egész sereg egyéb munkája közérthető formájú, ’haute vulgarisation’ kifejtésének.
[8] Hogy e levezetést egy saját, élő példán keresztül régiónkban szemléltessük: Az EU országaiban napjainkba váltak ismeretessé az euro-sztrájkok, melyek közül a francia, az olasz és a spanyol munkásság együtt sztrájkolt a francia progresszív kormány 35 órás munkahét törvénye mellett, hogy az egységesítéssel tegye hatástalanná a világrendszer centrumába is betört munkapiaci megosztottságot. Legutóbb ilyen sztrájk 1999. november 3-án volt Madridban, a Plaza de Las Coltes-en.
[9] Empirikus igazolás ehhez: “Az adatokból kiderül, hogy a 93-ból 88 állam, vagyis a lakosság 94%-a 1975-83-ban annak a zónának a határain belül maradt, amelyben 1938-50 között volt. Ha az időszakot egésznek vesszük, a tőkés világgazdaság gazdasági hierarchiájában a felfelé és a lefelé történő mobilitás kivételnek számít. (A Líbia-eset költségeit leszámítva.) A kivételek két felfelé irányuló mobilitási esetről szólnak, az egyik a félperifériából a centrum felé (Japán és Olaszország), egy másik a perifériától a félperifériába (Dél-Korea, amelyhez hozzátehető lenne talán Tajvan, ha elérhetőek lennének az utóbbi évek adatai), valamint egy lefelé irányuló mozgás a félperifériáról a perifériára (Ghana). Arrighi, Eszmélet/15-16. 1992:155-160.)
[10] 1990-ben a biztonsági magánszemélyzet foglakoztatási kategória az USA-ba az aktív népesség 2,6%-ra rúgott. Többen voltak, mint a hivatásos rendőrök (forrás: J.Decornoy cikke, Le Monde Diplomatique, 1991/11.) Magyarországon a vagyonvédelmi szolgáltatások száma megközelíti a 2000-et, az összlétszám pedig becslések szerint meghaladja a 40 ezret. (Finszter 1998/12:9.) Azaz már itt is többen vannak, mint a hivatásos rendőrök.
[11] Pontosan úgy, ahogy ezt Irwin Shaw: Gazdag ember – szegény ember c. neorealista regényében leírta
[12] A fegyverhasználati jog alakulására Házi András hívta fel a figyelmünket, az 1999. december 17-i “A közbiztonság-jogbiztonság és a közöttük lévő kapcsolatok” című Rendőrtiszti Főiskolán műhelykonferencián.
[13] Tipizáljuk ilyen helyzeteket és jelenségeket. Ilyen jelenség az, amikor megbízója ingatlanát védő magánbiztonsági Kft. alkalmazottja azon túl, hogy oltalmazza megbízóját, a környező lakossággal szemben erőszakos vagy potenciális fenyegetéssel éri el jogilag megengedett cselekmények magánhatalom általi beszüntettetését. (Kutya közterületen, utcán sétáltatása, gyermek megfélelmítése, görkorcsolya, biciklizés, zajjal járó játékok játszása stb.). Ilyen jelenség, hogy személyes intimitásuk feladására, felfüggesztésére kényszeríthetnek sporteseményt biztosító magánőrizetek, azon a jogalapon, hogy a jegyvétel polgári jogi aktusával alávetettük magunkat az ő közhasznú motozó tevékenységüknek. Ilyen, nem ritka jelenség, amikor az üzleti kalkuláció modorában, őrző- védő szervezetek felkínálják szolgáltatásaikat olyan boltoknak, amelyek erre – a burkolt kényszerrel való jogellenes fenyegetés nélkül – nem tartanának igényt. Ilyen jelenség, amikor a gazdasági kapcsolatokban erőfölényt fitogtatással befolyásolják őrző-védő vállalkozással rendelkező cégek alárendelt partnereik termelői és/vagy piaci magatartását. Vagy ilyen jelenség az is, amikor az erőszakkal való “látszólagos” fenyegetés is elég ahhoz, hogy jogellenes magatartás hiányában is hátrányt szenvedjen el valaki. Például így volt ez, amikor egy 16 négyzetméteres garázslakást egy vállalkozó megvett, majd saját embereivel megjelent a helyszínen, s az imbecill gyermekével bennlakó anyát a helység elhagyására késztette. (Népszava, 1999. december 13.)
[14] Erről a törekvésről részletesebben lásd Bólyai János tanulmányait: A közösség és a rendőrség viszonya Nagy-Britanniában és az USA-ban. Rendészeti Szemle 1993/2.
A közösségi rendőrség in.: Szociális Szakképzés Könyvtára ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Tanszék-Twins 1994. október