Győrfi Tamás: Az alkotmánybíráskodás a jog és a politika határvonalán c.

PhD. értekezéséről

Győrfi Tamás értekezése eredeti módon gazdagítja jogelméleti irodalmunkat. Munkája az angolszász analitikus iskola hagyományát követi, módszerei, szemlélete és ízlése egyaránt ehhez a paradigmához kötődik. S bár kétségtelen, hogy bizonyos kísérleteikben más magyar szerzők is csatlakoztak már e hagyományhoz, mégis szerzőnk munkája a maga módszertisztaságában eredeti hozzájárulás e gondolkodásmód magyarországi recepciójához. Az analitikus iskola bizonyos szereplői nálunk is jól ismertek, például: Dworkin, Hart vagy MacCormick - mások lényegesen kevésbé – a fontos az, hogy Győrfi mindezekre eredményesen támaszkodik. A tőlük nyert elméleti ismeretekkel gazdagítja és ötvözi a magyar jogelméleti irodalmat és az alkotmánybíráskodásra vonatkozó jogtudományi elemzéseket. Impozáns vonása munkájának az is, ahogy az ebben a megközelítésben előtérben álló érvelési és indoklási, hogy úgy mondjam, ’topikai’ kérdések bemutatásában a magyar AB döntései mellett gyakran kitekint Karlsruhera és a Suprem Court tevékenységére.

Alapvető probléma felállítása, hogy az analitikus iskola nézőpontjából tárja fel az alkotmánybíráskodásban tetten érhető politikumot. Tudatosan vállalt témaválasztásának módszertani kiindulópontja az – melyet munkája bevezetésében rögzít – hogy az intézményi megközelítés helyett, amely az Alkotmánybíróságot nézné, inkább magát az alkotmánybíráskodást állítja vizsgálódásai középpontjába. Így adódik az a szerkezeti tagolás, hogy két fő részre oszló munkája első részében azt vizsgálja, hogy hol kap szerepet az alkotmánybíráskodás folyamatában a politikum. Válasza leegyszerűsítve: ott, ahol az alkotmánybíráknak mérlegelési szabadsága van. És hol van? Azokban az esetekben, amikor “nem lehetséges a deduktív érvelés, s megállapítottuk, hogy ilyenkor a bíró előtt több döntési alternatíva áll nyitva. Másképpen fogalmazva: a bírónak ilyenkor, ha érdemben akar dönteni, nem lehet nem kreatív munkát végeznie, s nem választania a különböző lehetőségek közül, ergo nem lehet nem politikai tevékenységet végezni.” (23.o.) Más oldalról pedig hol nincs mérlegelés, ergo politikum, ott, ahol az adott problémát deduktív érveléssel és un. konklúzív, ügydöntő érvekkel lehet és kell megoldani. Ebben a jogászi-jogfilozófiai megközelítésben a szerző arra törekszik, hogy a jogi elemzés eszköztárát hasznosítsa: a jogok természete, a szabályok és az igazolás fogalmai álljanak előtérbe. Döntően: az elemzésben a jogi érvelés elméletének fogalmi kerete érvényesüljön. Az Alkotmánybíróságok döntéseinek távolabbi, közvetettebb hatásainak bemutatására a jogi elemzés eszköztára úgyis kevésbé alkalmas, ezt a terepet szerzőnk tudatosan engedi át a politológiai elemzéseknek. Tehát kutatási tárgyát elhatárolja az ÁB tevékenységének közvetett politikai hatásaitól, jelentőségétől. Hogyan teszi ezt? Meglátásom szerint ügyesen.

Felveszi a politikai tevékenység John Bell féle, 1983-ban kidolgozott fogalmát (1.1), s ehhez tartva magát operacionalizálja témaválasztását. Egy meglehetősen egyszerű, hogy ne mondjam, egyszerűségében ’naív bájjal’ rendelkező elgondolásról van itt szó. Az olyan tevékenység politikai, amely “befolyásolja a társadalmi folyamatok alakulásának mikéntjét, azt, hogy milyen irányba fog a társadalom fejlődni (változni), azaz a lehetséges alternatívák közül melyik irányt fogja követni. Ennek a definiciónak tehát egyrészt lényeges eleme a döntési helyzet, a különböző értékek közötti választás, másrészt, hogy ennek társadalmi hatása legyen, azaz emberek egy viszonylag nagy csoportjára terjedjen ki. A második kritérium miatt egy bíróság esetében csak akkor fogok politikai tevékenységről beszélni, ha döntéseinek az adott ügyön túlmutató jelentőségük, ’precedensértékük’ van. Ebből a szempontból az AB szerepe kétség kívül speciális: mivel nem egyedi jogvitákban döntenek, hanem általános normák alkotmányosságát vizsgálják, ezért a második kritérium az általános normák esetében adott” – így szerzőnk. Utolsó mozzanathoz - a jogszociológia nézőpontjából – hozzátehetem: kivéve, ha ezek az általános normák olyanok, hogy soha senki nem követte őket, azaz ’Paper Rules’-ok maradnak. Ezen ellenvetésemtől eltekintve Győrfi elemzései formálisan mindig korrektek, mindenütt érvényesíti a felvett definiciós kritériumok megszabta követelményeket.

Ha azonban a politikum problematikája elméleti megragadása érdekében hajlandóak vagyunk többlet erőfeszítésekre, akkor azt kell, hogy mondjam: itt bizony sokféle nagyon hatásos elméleti ösztönzés maradt figyelmen kívül. Szerzőnk, amikor azt vizsgálja, hogy az alkotmánybíróság döntéseinek milyen következménye van a törvényhozó hatalom korlátozásában, akkor prózai öszinteséggel maga is írja: ’a politikai tevékenység egy meglehetősen általános és formális fogalmából indultam ki’. Így van, hiszen egyfelől minden emberi döntés kontingencia problémákat vet fel, jelent, tehát az első kritérium elég gyenge, másfelől ami normatív, az a különösség síkján mozog, tehát nem egyedi s ennyiben valaminő közérdeket involvál. Ezzel az egyszerű fogalomalkotással tehát az a baj, hogy alig marad hely a nem-politikai számára. Arra viszont alkalmas, hogy a döntések igazolását figyelembe vegyük.

Summa summarum: Győrfi Tamásnak joga volt a maga választotta fogalom használatra, s következetes is maradt elméleti választásához. Moliere Monsieur Jourdain-jéhez hasonlóan Neki is megvan azon joga, hogy ’Je prends mon biens ou je les trouve’, onnan vegy javait, ahol azokat megtalálja, s én sem akarom ezt a jogot elvenni Tőle. Hogy témaválsztásának ezen módszertani alapja mégsem mindig teremt meggyőző helyzetet, arra csak azért és annyiban hívom fel szíves figyelmét, mert munkáját publikálásra is javaslom. Azonban ebben az összefüggésben már nem ártana egyfelől reflektálni a társadalomelméleti gondolkodásban kidolgozott olyan színvionalas politika-fogalmakra és felfogásokra, mint amelyet Webernél, Mannheimnél, Carl Schmittnél, Lukács Györgynél vagy Antonio Gramscinál találunk. Mindegyikőjük teljesítményét persze nemcsakhogy nem kötelező, hanem nem is lehet gyümölcsöztetni, egy analitikus, a jogászi érvelés természetének magyarázatára törekvő munkában. Valamit mégis lehetne. Például: egy Győrfi Tamás (felhasznált, ? ) irodalom jegyzékében is szereplő 1995-ös írásomban, jog és politikumát viszonyát az esetjogi és kontinentális jogcsaládban vizsgálva Max Weber politika–fogalmát és Niklas Luhmann eljogiasitás hipotézisét tettem meg gondolati referenciának. Amit felvetek, semmivel se idegenebb e munka fővonalától, mint kollégánk munkájának azon záró fejezete, amely az indoklási kötelezettség jelentősége szempontjából azt mutatja meg, hogy az alkotmánybíráskodással leginkább a deliberatív demokrácia modellje fér össze, szemben a piac metaforával építkező social choice theory-val, s szemben a politikát nem instrumentális, hanem önértékként kezelő “erény” felfogásokkal.

Másfelől fontosnak vélem azt is, hogy igaz, az analitikus iskola keretein kívül született, de standard jogelméleti tudásnak számító ismeret teljesen ne maradjon figyelmen kívül. Figyelemre érdemes kollégám munkája kereteinek a széttörése nélkül is lehetett – és egy disszertációban, ha azonos ismerettárggyal kapcsolatos eredményekről van szó, talán kellett is volna – utalnia az igazgatás jogiasodására (itt Franciaország volt az élenjáró, a XIX. század utolsó harmadával), majd a munkaviszonyokéra (a munkajog ezért bújt ki a magánjogi szerződés kereteiből és vált vegyes szakjoggá) és végül a politikum jogiasodására, benne az alkotmánybíráskodással – melyet elsőként valószínüleg Niklas Luhmann 1972-es Rechtssoziologie-ja teoretizált. Szintetikus jogelméletet, amely az azonos ismerettárgy különböző aspektusainak eltérő módszerekkel megközelíthető jegyeit látja egybe és egységbe, s ezért a jog társadalmi összefüggéseit is számba veszi – természetesen nem lehet számon kérni egy analitikus munkán. Mivel azonban Győrfi maga is vizsgálja, hogy milyen eseteket ne döntsön el az alkotmánybíráskodás, azaz vizsgálja a jog és a politikum közötti határmegvonást - a politikai kérdés doktrínája formájában -, ezért ezen érintkezési ponton célszerű lehetett volna valamilyen kitekintő reflexió.

A dolgozat második nagy egysége az alkotmánybíráskodás közvetlen hatásait tárja fel, nevezetesen azt, hogy milyen korlátokat jelent a törvényhozó hatalom számára az alkotmánybíráskodás léte. Itt az alapjogok természetéről és fontos, nevesített alapjogok hatásáról kapunk igen beható és szép elemzéseket: az általános szabadságjogról, az önrendelkezési jogról, a diszkrimináció tilalmának és a jogbiztonság elveinek jogrendre és a jogalkotásra gyakorolt hatásáról.

Széleskörben elterjedt, de pontatlan felfogás – akkor is, ha a szakma nem kisebb egyéniségei is képviselték, mint H. Hart vagy H. Kelsen - hogy az alkotmányos szabadságjogok kivesznek bizonyos területeket és tartalmakat a törvényhozás hatásköréből. Eszerint az alapjogok húzzák meg azt a határvonalat, melyet az állam nem léphet át. Győrfi meggyőzően igazolja,hogy a térbeli metaforát nem szabad túlságosan komolyan venni: nincs egy ilyen egyértelmű és azonos alaptípusra visszavezethető határ, egyrészt azért, mert az alapjogok is korlátozhatóak (szigorú feltételekkel). Azaz idézem: “Az alapjogok nem a törvényhozó jogi hatalmának hiányát rögzitik, hanem pusztán erős igazoló érvek felmutatására kötelezik azt” – fogalmazza meg az összegzésben plasztikusan. Másrészt pedig az állam tartózkodási kötelezettsége sem feltétlen: vannak olyan esetek, amikor tevőleges magatartást kell tanusítania. Például ilyen a büntetőjogalkotás maga. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Ez a contrario megengedi azt a következtetést, hogy lényegtelen tartalmat a törvényhozó korlátozhat. Amikor a törvényhozó a Btk. Büntetési nemei közé felvette a szabadságvesztés büntetési nemét, akkor viszont aligha a szabadsághoz való alapjogunk lényegtelen tartalmát korlátozta törvényhozási uton, hanem – mutatja ki Győrfi – az alapjog lényeges tartalma lényegessé válik, ha a szemben álló érv erősebb, amiért bíróság szabadságvesztésre ítélte, ott az elítélés és a szabadságvesztő büntetés erősebb érv, mint az elítélt szabadsághoz való joga. A jogalkotó tevéssel – szabadságvesztő büntetés megalkotásával védi a társadalmat – a társadalomra veszélyes, s ezért jogellenes cselekedetektől.

Ezen két korrekciós kiegészítés után elvileg az állam szabad cselekvési területe jön a jogalkotásban. Csakhogy a jogalkotás sem csak procedurális és felhatalmazási normák felől kötött tevékenység, hanem tartalmi és formális értelemben, formális követelmények által korlátozott tevékenység.

Az alapjogok a törvényhozó hatalmának tartalmi és erős korlátját jelentik, tehát erős igazolásra kötelezik a törvényhozót. “A törvényhozó hatalmának formális korlátját jelenti az általános egyenlőségi klauzula, valamint a jogbiztonságra vonatkozó alkotmányos követelmény, hiszen ezek a követelmények nemcsak a törvényhozó bizonyos tárgyú döntéseikor kell hogy érvényesüljenek, hanem minden esetben. Ez utóbbi két formális követelmény legtöbbször csupán gyenge igazolásra kötelezi a törvényhozót.” (222.o.) De meg van a maga jelentősége az általános cselekvési szabadság doktjinájának is. Nevezeten az, hogy a törvényhozó hatalma és az állampolgár szabadság közötti határvonalat mozgásban tartja, képlékennyé teszi. Képlékeny tehát a törvényhozó hatalma és az állampolgár szabadsága közötti határmegvonás. Ha pedig ez párosul a joghézag azon felfogásával, melyet Győrfi képvisel, akkor különös nehézségek lépnek fel. Idézem: “ A joghézag… per definitionem csak a szabályozatlan esetekre terjed ki. Ilyenkor nincs olyan norma melynek a konkrét tényállás asz esetét képezné, az alsó tétel nem vonható egyetlen felső tétel alá sem. Az azonban, hogy a jog nem szabályoz egy bizonyos esetet, még nem elégséges feltétele a joghézag létezésének. Joghézagról csak olyan jogrendszer esetében van értelme beszélni, mely átfogó kíván lenni, s ahol a bírónak olyan esetekben is az ügy érdemében kell dönteni, amikor nincsen az esetre jogszabály. További feltételnek tekintem, hogy nem létezik olyan, a rendszert normatív értelemben lezárttá tevő szabály, mely szerint az, amit a jog nem tesz jogellenessé, az jogos.”

Tehát, mivel feltétel az is, hogy ne létezzen olyan szabály, amely szerint az amit a jog nem tesz jogellenessé, az jogos, az megengedett, az a szabad cselekvés területe. A tagadás tagadása, a kettős tagadás viszont állítás, így még egyszerűbben kifejezve: amit nem szabályoznak, az sem biztos, hogy megszabad tennünk. Ebből az értelmezésből következik problémám: akkor ezek szerint vissza kell-e vonnunk a liberális jogállam előfeltevését is, melyet legvilágosabban a francia 1789-es Deklaráció 4-5 §-a fogalmazott meg: Az állampolgár mindent megtehet, amit a törvény nem tilt meg, (viszont a hatóságok csak azt tehetik és másra nem kényszeríthetnek, mint amit a törvény előír számukra). Kérdésem: tartható-e a joghézag olyan felfogása, melynek érvényessége szerint nem tehetjük meg azt sem, amit szabad, mert az a joghézag kitöltése következtében jogellenes lehet. Vagy pedig mivel Franciaországban a joghézag utolsó feltételét kizárja a deklaráció első, az állampolgárokra mint jogalanyokra vonatkozó norma, ezért ekkor ki kell/kellene zárnunk a joghézagot az ottani jogrendből, ami pedig contra faktuális eljárás lenne? Nehéz ügyek.

E felvetésem után még egy kritikai ellenvetés megtételére kényszerülök: az a szemlélet és megfogalmazás, mely szerint ..”az alapjogoknak az a feladata, hogy körülhatárolják az egyéni autonómiának azt a körét, ahová az állam nem léphet be” (203.o.) – nemcsak a már Győrfi által bemutatott korrekció szempontjából bírálandó, hanem azért is, mert nem számol azzal, hogy kollektív alapjogaink is lehetnek és vannak: ilyen az önkormányzáshoz való (alap)jog, amely alanyi közjogként - emlékezzünk Georg Jellinekre - kollektív politikai szabadságjog, s amelynek a hatalommegosztás nem hagyományos, modernebb felfogásainál alapjogi státusza van, ilyen a kisebbség védelem szintén jogiasítható értéke, és tulajdonképpen a tulajdonhoz való jog se csak egyéni, hanem kollektív tulajdonlást mond ki és lát el jogvédelmi eszközökkel. Így az alkotmánybíráskodással is.

Disszertánsunk dolgozata egészének perspektívája, választott problémája mindenképpen vonzó, s a jog működésmódja belső szemléletének, analitikus elemzésének komoly értékeit mutatja fel. Ezen belső szemlélet norma tartalmakat, alkalmazásuk feltételeit, döntéseket és az ezekhez kötődő értelmezési és érvelési problémákat tárja fel. Döntően nyelvi és logikai műveletek segítségével. Meggyőző szerzőnk problémaérzékenysége és elemzőkészsége, még akkor is, ha néhol talán túlzottan is sok megszorítást, értelmezési feltételt, nyelvi és logikai behatárolást bont ki, melynek következtében néhol nehéz egybetartania témáját. Ellenben mindenképpen saját problémavilágot,egynemű elemzési közeget épít ki, melynek természetét azzal is jellemezhetnénk, hogy szerzőnk egyre kevesebbről és kevesebbről akar egyre többet és többet megtudni. Szerencsénkre a részletekről való érdeklődés és tudás mégsem vezet ahhoz az eredményhez, melyet Bertrand Russel a szaktudós és a filozófus szembeállításának paradoxonjával jellemzett. Nevezetesen, hogy a szaktudós az az ember, aki – mint fentebb is – egyre kevesebbről és kevesebbről egyre többet és többet akar tudni, míg a filozófus egyre többről és többről egyre kevesebbet és kevesebbet, tehát egyre bizonytalanabbul tud. Ezért tehát – ha szabad a paradoxont megbírálni – a szaktudós és a filozófus ezen szembeállítása végső elemzésben ahhoz a következményhez vezet, hogy mindkettőjük tudásának tendenciája - a tudatlansághoz vezet. Ilyen értelemben nem is osztanánk a paradoxont, mert az csak átfogalmazása a docta ingorantia – a tudós tudatlansága – középkori álláspontjának – aminél a század tudományosságában, minden posztmodern szkepszis és lebegtetés ellenére,mégiscsak jobb a helyzet.

Győrfi tudása sem a semmibe tart, noha jó szaktudós, és mint mondottuk, erős vonzalma van a részletek iránt. Problémafelvetései ugyanis kijelölik elemzésének dimenzióit, mindenkor igyekszik tudatosítani a lokalizált probléma határait. Ezért nem tart tudása a semmi felé, noha azzal a lehetőséggel kevéssé él, hogy más elméleti alap, ratio cognoscendi felé is megtegye a csak jelölt vagy éppen nem is jelölt határátmeneteket. Így azzal a lehetőséggel sem él, hogy a magyar jogelméleti irodalomban felhalmozódott jogszabálytani ismereteket is bevonja elemzéseinek körébe. Számunkra kézenfekvő lett volna, hogy a jogszabály-jogelv viszony vizsgálata, ami nála a deklaratív norma elemzéseként jelent meg (12. oldal) - támaszkodjunk a jogszabály-jogi norma-jogtétel azon distinkciójára, melyet Peschka 1979-es Jogszabálytan-a (Akadémia) dolgozott ki, s mások (például Szilágyi Jogi alaptana) haszonnal alkalmaztak. Az analitikus iskolából való egy-egy ilyen kitekintés meggyőződésünk szerint nem a mű hátrányára, hanem előnyére szolgált volna. Akkor is, ha a jogszabálytanban még nem az alkotmánybíráskodás kapcsán előállított eredményekről van még szó.

Véleményünk szerint – melyet persze nemkötelező osztani - ilyen kitekintések és egybevetések elmélyíthetnék és széles körűbben alapozhatnák meg Győrfi saját pozicióját. Azonképpen, ahogy ezt egyízben meg is tette. Akkor, amikor az alkotmányos korlátok és értékek természetének bemutatásánál meggyőzően támaszkodott Gustav Radbruchra. Kiindulva abból az elgondolásból, hogy a jog eszméje arra való, hogy bizonyos értékeket előmozdítson. A jog eszmének - azaz annak az értéknek, aminek a szolgálatára a jog hivatott - pedig az igazságosság, a jogbiztonság és a célszerűség az alkotó eleme. Mégpedig akként, hogy az igazságosság és a jogbiztonság a jog belső állandó és abszolút értéke. Míg a változó és relatív összetevő egyrészt a célszerűség, másrészt éppen a három belső összetevő változó hierarchizáltsága. Győrfi helyesen emeli itt ki, hogy olvasatában Radbruch erős állítása nem egyszerűen az összetevők antinomikus szerkezetének konstatálása, hanem az állandó és a változó összetevők dinamikája, ahol a célszerűség relatív összetevője teremt kapcsolatot a jogba kívülről érkező olyan értékekkel, mint az emberi méltóság, az önrendelkezési jog vagy a szociális biztonság - alapjogai. A célszerűség Radbruchnál üresen hagyott formuláját tehát, az alapjogok síkján is védhető értékek töltik ki tartalommal – támaszkodik e ponton igen helyesen és leleményesen tárgyának megragadásában Győrfi az analitikus iskola keretein kivüli jogelméletre, Radbruch természetjogára. Éppen ezt javasoltuk, néhány más kérdés vonatkozásában.

Megjegyzem, ezeket a joghoz ’kivülről’ hozzáadott értékeket Győrfi is – Kis Jánoshoz és az angolszász morálfilozófiák többségéhez hasonlóan – morális természetűeknek tekintik. Számomra elfogadhatatlanul. Miért elfogadhatatlan probléma szűkítés ez? Bizonyítékként csak két világos összefüggést had hozzak: azért, mert ez a ’külső moralitás’ messze a morálon túlról is jöhet a jogba: a gazdaságból – gondoljunk csak a tulajdonformák egyenértékűségének jogelvére, (vagy éppen más, individuálliberális értékbeszámítás esetén a magántulajdon primátusára), vagy a társadalmi szervezetből, például az önkormányzáshoz való érték alapjogkénti elismerésével.

Egy apró észrevétel: szerintem a mű címében stiláris szempontból redundáns elemnek számít a határvonalán kifejezésből a vonalán.

Nem szóltam Győrfi sok jelentős eredményéről, az aktivizmus felfogás adekvát bírálatáról, a nehéz esetek tipológiájának kidolgozásáról, vagy az anyajogok fogalmi-logikai struktúrájának exakttá tételéről. Épp ezért azzal kell befejeznem, hogy ha mármost némely pontokon igen erőteljes kritikáját adtam munkájának, akkor tettem ezt azért, mert értékes, elgondolkodtató elemzésekről van szó, amelyekkel érdemes volt foglalkoznom és tudtam tanulni belőle. Tehát semmiféle ellentmondás sincs aközött, hogy dolgozatát elfogadásra és publikálásra ajánlom és maximálisan értékelem – megfogalmazott fenntartásaim mellett.