Szilágyi Péter

Szabó Imre szocialista normativizmusa

Adalékok a szocialista normativizmus ideológiakritikájához

 

 

 

 

 

 

1. Szocialista normativizmus a magyar jogbölcseletben

 

Az 1945-tel bekövetkező rendszerváltás természetesen a magyar jogbölcselet helyzetét és alakulását is nagymértékben meghatározta. A háború utáni első években még a korábbi időszak jogbölcselőinek (Moór, Horváth Barna, Szabó József és Bibó István) munkái is megjelentek, a Sztálin szellemében Visinszkij által értelmezett marxista jogelmélet – kezdetben zömmel fordítások alakjában – még csak mint az egyik álláspont jelent meg, de már ekkor sem tagadta, hogy perspektivikusan egyeduralomra tart igényt. A “burzsoá” jogtudománnyal szembeni kritika egyre durvult, az új időkhöz nem igazodó képviselőit adminisztratív intézkedésekkel hallgattatták el és távolították el a pályáról. A fordulat éve után kizárólagossá lett a Visinszkij-féle sztálinista és vulgármarxista jogtudomány, az ún. szocialista normativizmus, méghozzá csaknem az 50-es évek végéig annak is sztálinista változata.

 

Szocialista normativizmusnak nevezzük azt a jogelméleti felfogást, amelyik a Szovjetunióban alakult ki a 30-as években, elsősorban A. J. Visinszkij tevékenységéhez kapcsolódóan, és vált uralkodó elméletté előbb a Szovjetunióban, majd a szovjet típusú államszocializmus országaiban. Uralkodó felfogássá válása az 1938 júliusában rendezett, a jogtudomány dolgozóinak első össz-szövetségi konferenciájához és Visinszkij ott tartott referátumához kapcsolható, amelyben elítélte a jogelmélet korábban elismert szovjet művelőit, és a jognak olyan fogalmát határozta meg, amely meghatározás a szocialista normativizmus legfontosabb sajátosságait mintegy sűrítve tartalmazta és a szocialista országok hivatalos jogelméletében mintegy két évtizedig dogmaként érvényesült. Ez a meghatározás a következő volt: “A jog az államhatalom által megállapított vagy szankcionált olyan magatartási szabályok (jogszabályok) összessége, amelyek az uralkodó osztály akaratát fejezik ki, és amelyeknek alkalmazását az állam kényszerítő ereje biztosítja, az uralkodó osztálynak előnyös és hasznos társadalmi rend védelme, megszilárdítása és továbbfejlesztése céljából.” Ennek felelt meg a szocialista jog meghatározása: “A szovjet szocialista jog a szovjet szocialista állam által megállapított vagy szankcionált olyan magatartási szabályok (jogszabályok) összessége, amelyek a szovjet nép akaratát fejezik ki, amelyek alkalmazását a szovjet szocialista állam kényszerítő ereje biztosítja, céljuk, hogy a munkásosztálynak és minden dolgozónak hasznos és előnyös rendet és viszonyokat védjék, megszilárdítsák és továbbfejlesszék; további céljuk, hogy a gazdasági rendszerben, az emberek életmódjában és tudatában a kapitalizmus csökevényeit teljesen és véglegesen megsemmisítsék, és a kommunista társadalom fölépítését szolgálják.”[1]

A szocialista normativizmus jellemzője mindenekelőtt a normativizmus volt. Annak mibenlétét illetően Böckenförde meghatározására[2] támaszkodom, aki szerint a kifejezés elsősorban polémikus hangsúllyal a jogelméleti vitákban annak a jogi gondolkodási és jogtudományi iránynak a jellemzésére szolgál, amelyik a jogot kizárólag mint érvényes normáknak a tényekkel szemben zárt komplexusát ragadja meg, és a jogtudomány feladatát csupán abban látja, hogy ezt a normakomplexust a logika eszközeivel elemezze, kijelentéstartalmában rögzítse, és általánosabb joglogikai fogalmakra és gondolati alakzatokra visszavezesse. Ennek megfelelően a jogtudomány feladata csupán az, hogy a jog anyagát, a pozitív jog szabályait ezeknek a fogalmaknak, formáknak és alakzatoknak a segítségével logikailag-szisztematikusan rendezze, kibontsa és kezelhetővé tegye. A jog és a társadalmi valóság összefüggéseinek, a jogképződésnek, a jog alapjának és legitimációjának a kérdései a tisztán normatív jogtudományi szemléletből ki vannak rekesztve. A normativizmus lényeges alapja a jognak és a törvénynek az azonosítása. A törvény és a törvényi szabályozás a normativizmus számára nem annak kísérlete, hogy a jogot végrehajthatóvá tegyék, hanem maga a jog. A törvény és a jog viszonyát ezzel kirekesztik a jogtudomány területéről: a jogi etika és a jogpolitika területére utalják. A jogtudomány normatív törvénytudomány. Kirekesztett marad továbbá a normativizmus számára a jogképződés és a jog továbbalakításának a problémája. A tételezett jogot tisztán mint normát, a jognak és a jog megvalósításának valamint a jognak és a társadalmi valóságnak az intencionális összefüggéséből kiszakítva, eloldva szemléli (ha az összefüggést magát, mint olyant, nem is tagadja).

Ennek az itt összefoglalt normativizmusnak a legtisztább megnyilvánulása Kelsen Tiszta Jogtana. A szocialista normativizmus ettől néhány vonásában eltér. A szocialista normativizmus sajátos normativizmus annyiban, hogy a modellnek, etalonnak számító kelseni tisztaság kettős elutasításából a természetjog tagadását, elutasítását nyíltan és teljes mellszélességgel vállalja, túlzó és olykor primitív radikalitással; a társadalmi összefüggések vizsgálatának az elutasítását marxista csomagolása miatt nem teheti meg, apologetikus jellege okából ugyanakkor ezeknek az összefüggéseknek az érdemi és tartalmi vizsgálatát nem engedheti meg, így deklaratív pszeu-dotársadalmi magyarázatot prezentál, amelynek kulcsszava a proletariátus érdeke és akarata. (Ennek következménye azután a szociológia, benne a jogszociológia heves elutasítása.) A társadalmi összefüggések tényleges és tartalmi vizsgálatának mellőzése és apologetikus jellege okából marxista jellege megkérdőjelezhető; így nem alaptalan az a vélemény sem, hogy a marxista normativizmus contradictio in adiecto. Nem kívánok foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ez a normativizmus mennyiben marxista vagy mennyiben szocialista; esetünkben a ‘szocialista’ jelzőt e felfogás képviselőinek az államszocializmus szovjet modellje melletti elkötelezettsége indokolja.

A már jelzett normativizmuson túl a szocialista normativizmus sajátosságait címszószerűen a következőkben foglalhatjuk össze:

 

1. vulgármaterialista ökonomizmus: a jog a gazdaság mechanikus következménye, szükségképpen megfelel a termelési viszonyoknak, ezért a “helyes jog kérdését nem helyes fölvetni”;[3]

2. pusztán verbális materializmus, társadalmi szemlélet; ténylegesen elzárkózás a társadalmi viszonyok, az anyagi életviszonyok vizsgálatától, különösen az államszocializmus vonatkozásában;

3. primitív osztályszemlélet: a jog az uralkodó osztály akarata, csak az uralkodó osztály érdekeit szolgálja;

4. voluntarizmus: a szocialista jog mint a munkásosztály vagy a dolgozó nép akarata a szocialista társadalmi viszonyok legfontosabb, szinte tetszés szerinti alakítója;

5. instrumentalizmus: a jog a politika puszta eszköze, a jog túlpolitizálása, a jognak totálisan – szélsőséges esetekben jogi nihilizmusba hajlóan – a politika alá rendelése;

6. etatizmus: a jog állami jellegének abszolutizálása, a jog állami parancs;

7. a törvényesség kiüresítése, vulgarizálása és fetisizálása, a bíró jogalakító szerepének az elutasítása;

8. dogmatizmus, a valóság helyett kanonizált Marx, Engels és Lenin (korábban Sztálin) szövegeiből kiindulás és támaszkodás, ragaszkodás ezen szövegek hivatalos értelmezéséhez;

9. apologetikus jelleg, némiképpen a természetjogi felfogásra emlékeztető módon: a létező szocialista jog megfelel a termelési viszonyoknak, illetőleg a munkásosztály vagy a dolgozó nép akaratának;

10. a jog keletkezésének hamis és vulgarizáló magyarázata;

11. funkciója elsődlegesen ideológiai (kifelé kritika, befelé apologetika), másodlagosan jogalkalmazás-technikai.

 

A szocialista normativizmus magyarországi megjelenését az jellemezte, hogy a tematikusan átfogó jellegű szakirodalom legnagyobb hányadát kezdetben, az ötvenes évek elején, szovjet fordítások és a szovjet jogelmélet alapján írt írásbeli tananyagok tették ki, amelyek szerzői között Antalffy György, Halász Pál, Szabó Imre és Vas Tibor nevét kell megemlítenünk – úgy is, mint a szocialista normativizmus legismertebb magyarországi képviselőiét. A jogbölcseletnek a politika szolgálólányává tétele a gyakori aktuálpolitikai változások körülményei között nem kedvezett monográfiák írásának, a rövidebb cikkek pedig a politikai elvárásokhoz igazodtak. A jogelmélet jellegének és szerepének korabeli megítélését jól jellemzi a következő megfogalmazás: “Az állam- és jogelmélet nem más, mint a marxizmus-leninizmusnak az államra és jogra történő alkalmazása (az állam és jog marxista-leninista vizsgálata). Ezért az állam- és jogelmélet is éles fegyvere a proletáriátusnak és élcsapatának.”[4]

A korszak jogelméletéhez hozzátartoztak a nem minden politikai szándék nélkül szervezett, a kritika és önkritika dramaturgiáját fölhasználó viták is. Ezek közül a gazdasági jogról, valamint a jog konstans elemeiről folytatott vitákat említjük meg, mint – a korra, és nem a jogbölcseletre – jellemzőeket. Érzékeltetésül idézzük az utóbbi vita egyik “eredményét”: “Sztálin tanítása szerint … mihelyt a fölépítmény osztályjellege megszűnik, megszűnik fölépítmény lenni. A jog pedig fölépítmény, tehát osztályjellegű. Ami nem osztályjellegű, az nem lehet jog. A konstans elem a jogban nem lehet osztályjellegű, tehát nem jog. … Mindezek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy a jogban jogi jellegű konstans elemek nincsenek.”[5]

 

A szocialista normativizmus eredeti, Visinszkij nevével fémjelzett változata egyértelműen a sztálinizmus jogelmélete volt. A Hruscsov-féle desztalinizációt követően a szocialista normativizmus – aktuálpolitikai tartalmát, utalásait tekintve – némiképpen finomodott, mint elméletnek azonban alig változtak sajátosságai. Szabó Imrének az 50-es évek végén és a 60-as években kifejtett munkássága ennek a Sztálin utáni szocialista normativizmusnak a jellemző példája, különös tekintettel A jogszabályok értelmezése és A szocialista jog c. munkáira.

 

 

2. Szabó Imre jogbölcselete

 

Az államszocializmus időszakának vezető jogbölcselője és a marxista-leninista ún. szocialista normativizmus reprezentánsa Szabó Imre (1912–1991) volt. Számos hasonló pozíciót betöltő kelet- és kelet-közép-európai kollégájától előnyösen különböztette meg nyelvismerete, a nyugat-európai és amerikai szakirodalomra is kiterjedő műveltsége, amely összefüggésben nyilván nem volt közömbös az a tény, hogy az egyetemet a polgári demokratikus Csehszlovákiában, Prágában végezte el. Beregszászi születése révén pedig a szláv nyelvekben is otthonosan mozgott, ami lehetővé tette számára, hogy a szovjet jogelmélet eseményeiről közvetlenül tájékozódjék. Különösen a hatvanas és a hetvenes években született írásairól mondhatjuk, hogy kulturáltságukkal jelentős mértékben elütöttek az ötvenes évek primitív cikkeitől, és Szabó Imre a nyugati jogfilozófusok számára is megbecsült vitapartnernek számított. Ezek a relatíve kedvező vonások természetesen nemcsak Szabó személyes kvalitásainak, hanem a politikai helyzet változásának a következményei is voltak. Ugyanakkor későbbi műveiből sem hiányzott teljes mértékben az ötvenes évek szemléletével való kontinuitás. Leegyszerűsítve és némiképp pontatlanul Szabó Imre jogelméletét mint a Kádár-rendszer egyik a rendszer keretei között is viszonylag konzervatív jogbölcseletét jellemezhetjük.

Művei közül elsőnek A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (1955) című, joggal híres-hírhedtnek nevezett monográfiáját kell megemlítenünk, részben hatása miatt, részben pedig mert jól mutatja Szabó elméletének jellemző vonásait. A mű erénye – és ez teszi lehetővé még ma is kellő kritikával való használatát –, hogy bőséges anyag alapján, többnyire korrekt módon idézve dolgozza föl anyagát. Többet nyomnak azonban a latban a mű negatívumai: kritikája előítéletes és külsődleges, számonkérő jellegű, elsődleges mércéje a marxizmus-leninizmustól való távolság, amit az elméletek gyakran félreértelmezett (vagy viszonylag haladó, vagy reakciós) politikai hatásának a vizsgálata egészít ki; az elméleti kritika így túlpolitizálódik. Szabó kísérletet sem tesz a bírált elméletek problematikájának megértésére, az immanens kritika módszerét is csak szórványosan alkalmazza. A századforduló táján bekövetkező társadalmi változásokat sommásan mint az imperializmus megnyilvánulásait marasztalja el, és minősíti szintén imperialistának az ezekre a problémákra adott jogbölcseleti válaszkísérleteket. Különösen markánsan mutatkozik ez meg az újkanti jogfilozófia, Somló és Moór ábrázolása során. Szerinte ez a “jogbölcselet minden tekintetben reakcióssá vált, reakciósabbá, mint a pozitivista jogbölcselet; azzal, hogy a jogbölcseleti kutatás és ezzel együtt a jogászok figyelmét a létező jogról, a »van«-ról a megvalósítandó, spekulatív módon föllelhető jog felé, a »kell« felé, vagyis a realitás lehetőségei helyett az irrealitás világa felé, a földről az ég felé fordította, a jogbölcseletet teljes mértékben megfosztotta a tudományos jellegtől és a szubjektivizmus, a fideizmus felé vezette.”[6] Szabó (hatását sokáig éreztető) kritikájának az elméleti tartalma – saját szavai szerint – az volt, hogy a maga egészében el kell vetni a “helyes jogról” szóló idealista felfogást, s egészében a “helyességet” mint különálló filozófiai kategóriát; le kell számolni e “helyes jogi” elmélet alapjaival s annak minden vonatkozásával; úgy, hogy a “helyes jog” jelszava valamiféle új, állítólag marxista értelmezésben se térhessen jogéletünkbe vissza.[7]

Szabó Imre jogelméleti álláspontját legszemléletesebben két szisztematikus monográfiája, A jogszabályok értelmezése (1960) és A szocialista jog (1963) alapján ismerhetjük meg. Az előbbi egy konkrét, mind elméleti, mind gyakorlati szempontból fontos kérdés kapcsán, széles szakirodalmi anyagra támaszkodva, részletezően fejti ki álláspontját, a második pedig a marxista-leninista jogelmélet rövidebb, elsősorban az oktatás szempontjait szem előtt tartó összefoglalására vállalkozik. A címtől eltérően ugyanis a könyvben nemcsak a szocialista jogról van szó, hanem a ma már megmosolyogtató elvi bevezetés alapján, miszerint a szocialista jog is jog, a jognak mindazokról az általános kérdéseiről is, amelyek a szocialista normativizmus koncepciója szerint a jogelmélet tárgyát képezik. Így tárgyalja a jog fogalmát, a jogi alapelvek szerepét, a törvényességet, a jogrendszerek csoportosítását, a jogalkotást, a jogforrásokat és a jogszabálytani kérdéseket, a jogalkalmazást, a jogviszonyokat, az alanyi jogok és kötelességek viszonyát, valamint a jogrendszer tagozódását.

Szabó Imre munkássága jól, a kor viszonyaihoz mérten színvonalasan mutatja ezeket a sajátosságokat. Kisebb korrekcióktól eltekintve elméleti alapállásához mindvégig hűséges maradt, Visinszkij halála (1954) és politikai tevékenységének látványos elítélése (1956) után évekkel is (1963) a Visinszkij által a terror légkörében levezényelt, a szovjet jogtudományt sztálinizáló, a szovjet állam- és jogtudomány kérdéseiről 1938-ban rendezett szövetségi értekezletet igen pozitíve értékelte, Visinszkijt lényegében nyíltan csak azért marasztalta el, mert nem volt elég apologetikus: “megállt a kényszernél, nem fejezte ki, hogy a szocialista jogot a dolgozók mind nagyobb mértékben önként követik, mert fölismerik hogy az érdekeiknek felel meg.” (A könyvben Visinszkij burkolt, neve említése nélküli bírálatával néhány helyen még találkozhatunk.)

 

 

3. A szocialista normativizmus Szabó Imre A szocialista jog c. művében

 

Szabó Imre A szocialista jog c. monográfiája könyvként 1963-ban jelent meg, azonban korábban keletkezett, egyetemi jegyzetként tartalmilag változatlan szöveggel már 1961-ben napvilágot látott. A mű hét fejezetből áll, amelyeket tartalmi szempontból két nagyobb részre lehet bontani. A munka első három fejezetét (A szocialista jog lényege, A szocialista törvényesség, A szocialista jog formái) a mű általános részének nevezhetjük, mivel a szocialista jog egészének a kérdéseivel foglalkozik; az ezeket követő fejezeteket pedig a mű különös részének, amelyekben a szerző a szocialista jog működésének vagy struktúrájának egyes részkérdéseit (jogforrás és jogalkotás, jogalkalmazás, jogviszonyok, jogrendszer tagozódása) tárgyalja.

A továbbiakban Szabó Imre könyvének az elemzése révén kívánom kimutatni a szocialista normativizmus vázolt sajátosságait, elsősorban terjedelmi korlátok miatt, de részben tartalmi okok miatt is a munka első két fejezetére koncentrálva. A tartalmi okok esetében arról van szó, hogy az itt vizsgált fejezetek jobban és közvetlenebbül fejezik ki Szabó Imre felfogásának alapvető jellemző vonásait, ezzel szemben a különös résznek nevezhető fejezetek kritikáját gyümölcsözőbb az adott kérdések vizsgálatával összefüggésben elvégezni.

 

3.1 A jog lényege és fogalma a szocialista normativizmus elméletében

 

A szocialista jog lényege címet viselő első fejezet központi kérdése a jog fogalmának és a szocialista jog fogalmának a meghatározása, amit elmélettörténeti fejtegetések előznek meg. Ez az eljárás – elmélettörténeti vizsgálódások, majd annak alapján fogalom-meghatározás – eléggé bevett a jogbölcselet irodalmában. Szabó eljárása azonban nem szokványos, nem a jogra, hanem az államra vonatkozó nézetekkel kezdi. Könyvének már első mondatai is igen tanulságosak a szocialista normativizmus sajátosságai szempontjából: “A szocialista jogra vonatkozó nézetek kiindulópontjait a marxizmus-leninizmus klasszikusainak a szocialista államra vonatkozó megállapításaival kapcsolatban kell keresnünk. Amikor Marx és Engels »A Kommunista Párt Kiáltványá«-ban a szocialista forradalomról úgy szólnak, mint amelynek első lépése, hogy a proletáriátust uralkodó osztállyá emeli és az új, szocialista államot úgy jelölik meg, mint »az uralkodó osztállyá szervezett proletáriátust«, egyben felsorolják azokat a rendszabályokat, amelyeket a hatalomra jutó proletáriátusnak általában alkalmaznia kell. … A Marx és Engels által … feltételezett rendszabályoknak azonban szükségszerűen jogi rendszabályokként is meg kell jelenniök, azaz a győztes proletáriátus által teendő intézkedések a jog, mégpedig nyilván egy új jog segítségével valósíthatók meg.”[8] Amíg Marx jogra vonatkozó megállapításinak zömében a kritikai mozzanat dominál (a jog nem más, mint a tény hivatalos elismerése; jogotok nem más, mint osztályotok törvényerőre emelt akarata; a jog nem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata és kulturális fejlettsége – ez mind-mind kritikai szemléletet fejez ki), addig Szabónál rögtön az elején a legitimációs és apologetikus szempont jelenik meg.

Szabó gondolatmenete a következő: a kapitalizmus kritikájából következik a proletárdiktatúra szükségessége, a proletárdiktatúra államának szükségessége, rendszabályok szükségessége, (eddig ez lényegében a Kommunista Kiáltvány gondolatmenete), és mindez a kizsákmányolók ellenállásának elnyomása (stb.) érdekében szükséges. Ez már a proletárdiktatúra lenini értelmezése. Ez az indítás, a proletárdiktatúra előtérbe állítása teljes mértékben az állam- és jogelmélet sztálinista változatának a jellemzője.[9] A kiindulópont tehát Marxnak minden rendű és rangú revizionizmustól mentes, az ortodox sztálinisták oldaláról sem támadható, tisztán bolsevik és apologetikus értelmezése. A későbbi elemzésekre azonban már nem jellemző maradéktalanul ez a kontinuitás. A következőkben a szerző Marxnak a Gothai program kritikája kapcsán írt megállapításait elemzi. Az idézeteket ezúttal mellőzve[10] annyit jegyzek csupán itt meg, hogy ennek a szövegrésznek a funkciója kettős: egyfelől a Marxra való hivatkozás a szocialista normativizmus autentikus marxizmusát kívánja igazolni, másrészt pedig a marxi kritikából így jutunk el ahhoz a tételhez, hogy a szocialista jog is jog, de gyökeresen más jog. A történelem materialista szemléletén nyugvó kritikából így egy lapos általánosság lesz, miszerint a különböző társadalmak joga különböző, de mindez politikailag alkalmas formára hozva: ez is jog, de gyökeresen másmilyen jog. Ez a formula azért alkalmas politikailag, mert ha a proletárdiktatúra eszközéről vagy Pasukanisz bírálatáról van szó, akkor ez is jog, ha pedig szabadságjogokról vagy eljárásjogi garanciákról van szó, akkor gyökeresen mástípusú jog – méghozzá mindig az aktuális pártvonalnak megfelelően.

A szovjet jogelmélet történetét áttekintve Szabó – érthetően – alapvetően Visinszkijjel ért egyet: “A szocialista jog lényegének magasabb igényű tudományos meghatározására ... végül is a Szovjetunióban az 1937-1938-as években került sor. Határvonalat jelentett az állam- és jogelmélet szempontjából is e tekintetben a szovjet állam- és jogtudomány kérdéseiről 1938-ban rendezett első szövetségi értekezlet, amely nagymértékben tisztázta a szovjet jog alapvető elméleti kérdéseit, ... kialakította továbbá a szovjet szocialista jognak azt a fogalmát, amelyet alapjaiban a szocialista állam- és jogelmélet ma is elfogad, ha bizonyos bírálattal is illet.”[11] Tanulságos viszont Szabónak Sztucskával és Pasukanisszal szembeni kritikája: ebben ugyanis kifejeződik egyrészt a szocialista normativizmusnak az a sajátossága, hogy az a normativizmust verbálisan elutasító normativizmus, másrészt pedig annak erőteljes etatizmusa: a normativizmussal való szembefordulás helyes volt ugyan, de a fő hiba volt, hogy “nem értékelték eléggé a munkásosztály politikai hatalmának, a szocialista államnak a szerepét.”[12] Ennek a kritikának az alapvető jelentősége azonban az, hogy Visinszkij – és vele Szabó – éppen azokat a törekvéseket ítéli el, amelyek bármilyen kezdetleges formában, de éppen az anyagi létföltételek meghatározó szerepére próbáltak rákérdezni. Itt térek ki Szabónak Visinszkijhez való sajátos viszonyára. Mint az előbbiekből kitűnik, Szabó Visinszkijjel elméletileg alapvetően egyetért, azonban el is határolódik tőle, egyrészt voluntarizmusa miatt, másrészt pedig azért, mert Visinszkij “megállt a kényszernél, nem fejezte ki, hogy a szocialista jogot a dolgozók mind nagyobb mértékben önként követik, mert fölismerik, hogy az érdekeiknek ez felel meg.”[13] Ez az idézett szöveg kétféle, egymást nem kizáró elhatárolódást is jelenthet. Jelentheti azt, hogy elhatárolódunk tőle, mert megállt a kényszernél, mert a sztálini terror jogelméleti megjelenítője volt; és jelentheti azt is, hogy a hiba az volt, hogy nem hangsúlyozta az önkéntes követést, vagyis hogy nem volt eléggé apologetikus.

 

A szocialista jog fogalmának tárgyalását a szocialista és az általános jogfogalom viszonyával kezdi. Kiindulópontja itt is jellemző és az előbbiekkel teljes mértékben összhangban van: “Az egyik oldalon azt kell figyelembe venni, ami a szocialista jogban az általános jogfogalommal, vagyis a jog történetileg előfordult minden formájával közös, a másik oldalon pedig azt kell elemeznünk, ami a szocialista jogban a szocialista rendszer új jellegéből adódóan alapvetően új s amit a szocialista állam újtípusú voltára vonatkozó klasszikus megállapításokból kiindulva állapíthatunk meg.” Vagyis a szocialista jog sajátosságait nem az anyagi életviszonyokból, de nem is magából a jogból, hanem az államból, de még csak nem is az államból, hanem az arra vonatkozó klasszikus szövegekből kiindulva állapíthatjuk meg. Az idézett szövegrész jól jelzi a szocialista normativizmus pusztán verbális materializmusát, etatizmusát és dogmatizmusát. Ez utóbbinál nem annyira a dogmákhoz való ragaszkodást tartom kiemelendőnek, hanem hogy nem a valóságból indul ki, még csak nem is a propaganda által ábrázolt valóságból, hanem a klasszikus szövegekből, sőt azoknak is csak egy viszonylag szűk, kanonizált halmazából. Persze a két dolog össze is függ, mivel könnyű úgy védeni a dogmákat, ha nem vesszük figyelembe a valóságot. Pár sorral később úgy tűnik, mintha Szabó mégis a társadalmi összefüggések alapján próbálná megindokolni a szocialista jog sajátosságait, ez azonban pusztán látszat: Szabó Imre materializmusa, társadalmi szemlélete verbális marad. Először utal ugyan a tulajdonviszonyokra, de a folytatás elmarad: annak közelebbi vizsgálata, hogy milyen is ez a társadalom, mit is jelent a társadalmi tulajdon, hogyan alakul az egyének, közösségeik és az alapvető termelőeszközök viszonya (stb.) helyett egy olyan meg nem indokolt és meg nem magyarázott, pusztán deklarált tulajdonság (a kizsákmányolásmentesség) lesz a döntő elem, amelyik viszont megfellebezhetetlen, axiómának tekintett értékítélet szerepét tölti be – ez az, amit a szocialista normativizmus természetjogias mozzanatának, elemének nevezhetünk. Hasonló apologetikus, axiomatikus, kvázi-természetjogi tétel annak rögzítése, hogy a szocialista jogban első ízben jut kifejezésre a múltban kizsákmányolt osztálynak, a társadalom túlnyomó többségének, majd egészének az akarata. Az osztályakarat hasonló funkciót tölt be, mint az újkori természetjogtanban az emberi természet: hasonlóképpen absztrakt és sokféleképpen értelmezhető, s egyúttal evidens legitimitást sugall. Azonban ahhoz, hogy ezt a funkciót valóban betöltse az osztályakarat, biztosítani kell axiomatikus jellegét, vagyis bizonyításra nem szoruló voltát. Erre az osztályakarat értelmezése kapcsán kerül sor.

A gondolatmenet a következő: a jog általános fogalmának meghatározó eleme annak osztályakarati jellege. A szocialista jog sajátosságai kapcsán tehát először is azt kell kiemelni, hogy az más osztályakaratot fejez ki; ezt követően kell elemezni a szocialista jog további sajátosságait, így a kényszer és az önkéntes követés viszonyát és a szocialista jog progresszív jellegét.

 

3.2 A jog az uralkodó osztály akarata

 

A jog és különösen a szocialista jog osztályakaratként való felfogása, az osztályakarat kategóriájának a használata a szocialista normativizmus egyik leginkább jellemző tulajdonsága. Nézzük ezt Szabó Imre megfogalmazásában: “A forradalmi munkáspártnak kezdeményező és irányító szerepe van a munkásosztály akaratának kialakításában. … Az osztályakarat nem egyéni akaratok összessége, ennélfogva nem az egyének pszichológiai értelemben vett akaratán alapul, hanem olyan akarat, amely az uralkodó osztály közös érdekeinek általános formában való kifejezése; nem az egyének akarata az állam reális bázisa. Az osztályakaratot végső fokon az uralkodó termelési viszonyok és az uralkodó osztálynak ezekből következő érdekei határozzák meg, s az állami akarat az, amelyben az osztályakarat kifejezésre jut.”[14]

Ez az egész akaratelmélet számos dolgot jól mutat. Szabó Imre eléggé nyíltan kimondja, hogy ennek az osztályakaratnak semmi köze a ténylegesen, empirikusan létező munkássághoz, hiszen ennek az osztályakaratnak nem egyének akarata a bázisa. Jól mutatja továbbá az idézett szöveg a szocialista normativizmus dogmatizmusát, hogy egy politikai kiáltványban megfogalmazott, politikai jelszóként megfelelő kifejezést (jogotok nem más, mint osztályotok törvényerőre emelt akarata) elméleti szintre emel, és ahhoz betű szerint, dogmaként ragaszkodik. Megmutatkozik a dogmatizmusból fakadó elméleti konzervativizmus, elmaradottság, hiszen az akaratelméletek a múlt század első felének és közepének elméletei voltak, azokat már a század második felétől erősen bírálják, azok Kelsen óta egyértelműen túlhaladottnak tekinthetők.

Az akaratfelfogás terméketlenségét és sajátos dilemmáját jól jelzi a valamikor Peschka és Szotáczky között lezajlott vita. Ha ugyanis következetesek vagyunk az akarat pszichológiai jellegének az elutasításában, akkor az akarat metafora, politikai és nem pszichológiai jelenségre utal, általánosságának kritériuma nem lehet más, mint bizonyos közös érdekek általánosságának való megfelelés. Ez volt Szotáczky felfogása. Ez a megoldás filozófiailag következetesebb, mint a pszichológiai akaraton alapuló értelmezés, de azzal a következménnyel jár, hogy tetszés szerinti jogszabályok természetjogias apologetikájára használható föl, mondván, hogy az felel meg az általános érdekeknek és a termelési viszonyoknak. Az osztályakarat adott, a marxista–leninista elmélet a jogban mint jelenségben föltárja a lényeget (vö. Szabó fejezetcíme: A szocialista jog lényege), az uralkodó osztály, esetünkben a proletariátus akaratát, majd azután megmagyarázza, hogy a proletariátus miért azt akarja, amit akar: azért, mert az felel meg érdekeinek. A másik, Peschka által képviselt megoldás az osztályakarat általánosságának a kritériumát a pszichológiai értelemben vett individuális akaratok mennyiségi kérdéseként közelíti meg, ennyiben következtetéseiben demokratikusabb, de elméletileg problematikus, pszichológiai redukcionizmushoz vezet. Szabó megoldása pedig úgy tűnik, a kettő hátrányait ötvözi: sem nem következetes, sem nem demokratikus. Szerinte ugyanis az osztályakaratot természetes személyek, az erre hivatott természetes személyek fedezik föl és fejezik ki, az tehát ennyiben pszichológiai értelemben vett akarat, illetve azok összessége, de mégsem az, hiszen nem egyének pszichológiai értelemben vett akaratán alapul, vagy másként megfogalmazva, nem egyszerűen egyéni akaratok összessége az, amit úgy lehet érteni, hogy ez pusztán individuális akaratok bizonyos részeinek, szelvényeinek az összessége. Az akarat osztályjellege számára ezek után semmiféle mérce vagy kritérium nem marad: sem az elfogadók, sem az “akarók” általánossága, sem pedig az általános-közös érdekeknek való megfelelés. A mérce elméleti megsemmisítésének megvan a maga funkciója, a kommunista párt ilymódon az osztályjelleg kritériumává és megállapítójává is válik, méghozzá nemcsak azáltal, hogy föltárja ezt az osztályakaratot, hanem mert kezdeményezi is. Szabó szerint az osztályakarat nem alapul az individuális akaratokon, nem önkényes; de azt nem mondja ki, hogy nem pszichológiai értelemben vett akarat. Igaz, azt sem mondja kifejezetten, hogy az lenne, de mégis a fizikai személyek megemlítése a továbbiakban erre utal. Az erre hivatott természetes személyek fölfedik és kifejezik az osztályakaratot, de az nem azonos a kiválasztottak egyéni akaratának az összességével. Kifejezetten csak annyit mond, hogy nem önkényes, hanem általános – de hogy pontosan, a formát tekintve mit jelent ez az általánosság, arról hallgat. (1) Az általános akarat ugyanis vagy csak tartalmilag általános, de formáját tekintve individuális akarat, és közömbös, hogy mennyiségileg hány akarat felel meg ennek. Ez az értelmezés filozófiailag elfogadható, ugyanakkor alkalmas bármiféle politikai önkény igazolására. (2) Vagy ha formailag is általános, akkor az (2/1) vagy egy individuumok fölötti általános osztálytudatot tételez föl (a népszellem szocialista változatát), ami nyilvánvalóan nem fogadható el egy materialista filozófia számára, (2/2) vagy pedig meghatározott mennyiséget, mint az osztályakarati minőség mértékét, ami viszont demokratikus következtetésekhez vezet. Ennek az utóbbi változatnak az a gyöngéje, hogy az adott terminológia keretei között a mérték meghatározása problematikus: a filozófiai elemzés szintjén nem állítható, hogy a bárhogyan meghatározott rész azonos az egésszel, a részt kifejező különös pedig maga az általános; ahhoz, hogy kimondjuk, hogy az akarat általánossága a többségi döntés függvénye, ki kell lépnünk a politikai rendszer, a döntési mechanizmus szintjére, szakítanunk kell politikailag a párt vezető szerepével, elméletileg-filozófiailag pedig a jog akaratként való felfogásával. Föl kell akkor ugyanis tenni azt a kérdést, hogy miben rejlik az érdekek és akaratok általánossága, miben különbözik az a fogalmak és a leíró kifejezések általánosságától. Ez a kérdésföltevés viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az általános nem azonos az egésszel, méghozzá nemcsak terjedelmileg nem azonos, hanem jellegét és tartalmát tekintve sem, objektivitása – ha egyáltalán van értelme erről beszélni – nem eleve adott, megváltozhatatlan, alternatívák nélküli objektivitás. Ezen az úton tehát a rendszer apológiája helyett kritikájának elméleti megalapozásához jutnánk el. Szabónál nincs meg sem a Peschkánál föllelhető demokratikus következtetés, sem pedig a Szotáczkynál föllelhető társadalomfilozófiai alapozás kísérlete.

Nézzük tovább Szabót: “Az államnak egyrészről nincs olyan »önálló« akarata, amely az uralkodó osztály akaratától független lenne; másrészről mind az uralkodó osztálynak azok a képviselői, mind pedig az állam meghatározott szerveiben működő azok a személyek, akik az uralkodó osztály közös érdekei által meghatározott osztályakaratot felfedik és az ennek megfelelő állami akaratot törvény formájában kifejezik, – olyan fizikai személyek, akik felemelkedtek az osztály közös érdekeinek megértéséig és képesek általános akaratának kifejezésére. Ilyen módon tehát azt sem lehet mondani, hogy az osztályakarat és az állami akarat egyszerűen azon személyek egyéni akaratának összessége, akik csak az osztály közös érdekeinek felismerésére, megfogalmazására és törvénybe foglalására hivatottak.

Ami ebből a szempontból a proletárdiktatúra mechanizmusát illeti, ebben a munkásosztály pártja azt az alapvető funkciót látja el, hogy feltárja a munkásosztály és általában a vele szövetséges dolgozók érdekeinek megfelelő osztályakaratot és kezdeményezően hat közre az állami akaratkifejezés kiváltásában, ennek az akaratnak a szocialista jog útján való kifejeződésében. Ennek folytán a proletárdiktatúra fejlett mechanizmusában elvileg meg lehet különböztetni az osztályakaratot a jogalkotásra irányuló közvetlen állami akarattól; gyakorlatilag azonban a kapcsolat a kettő között rendkívül szoros; az osztályakarat ebben az összefüggésben egyenesen azért formálódik meg és fejeződik ki, hogy állami akarathoz vezessen, aminthogy az állami akarat is abból a célból alakul ki, hogy törvény, jogszabály formájában jelenjék meg.”[15] Az államnak tehát nincs önálló akarata; ekkor persze legalább is kérdéses, hogy az osztálynak van-e, és ha igen, úgy miképpen. Ezzel szemben Szabó Imre föltételez, hiposztazál egy osztályakaratot, amelyet az élenjárók fölfednek, kifejezésre juttatnak. Vagyis van valamilyen misztikus, titokzatos osztályakarat, de nincs alanya: a párt is csak föltárja (hol?), és kezdeményezi kialakulását (hol?).

Ezeket a kérdéseket Szabó föl sem teszi; inkább vált, áttér egy másik kérdésre, általában a jog akarati jellegére: általában beszél a jogról, mint akarati jelenségről. Nem ott folytatja, ahol logikusan folytatni kellene: ki az alanya a szocialista jogban kifejeződő, abban rejlő akaratnak, hol képződik az, hol lehet föltárni, hanem vált: a konkréttól az absztrakthoz menekül – a konkrét helyzet konkrét elemzése helyett. Ez a módszertani fogás Szabónál több helyen is tapasztalható: ha megreked a különös konkrétabb szintjén, ha ki akar térni bizonyos kérdések elől, akkor fölemelkedik egy általánosabb szintre.

 

Ez a tisztázatlanság azonban nem véletlen, nem egyszerűen gondolkodásbeli következetlenség: az osztályakaratnak és az államakaratnak ez az ábrázolása (elvi különbség és gyakorlati egység) a párt és az állam kívánatosnak tekintett viszonyát jelzi a proletárdiktatúra fejlett mechanizmusában (vagyis a Kádár-rendszerben): az akaratot a párt fogalmazza meg, de kifelé ennek állami-jogi formában kell kifejeződnie, a pártirányítás alapvetően jogi formákon, sajátos szocialista jogi formákon (pl. káderhatásköri listán és a bírósági hatáskör elvonásának jogilag biztosított lehetőségén) keresztül érvényesül, és ezzel megvalósul a szocialista törvényesség. Ezt jelzi a Lenintől vett idézet, aminek a jelentése ebben a kontextusban az, hogy a pártakaratnak is törvény formájában kell kifejezésre jutnia. Másrészt az idézett szöveg azt is jelzi, hogy az osztályakaratot csak addig és olyan mértékben kell beépíteni az elemzésbe, hogy legitimációs hivatkozási alapként működni tudjon, de nem szabad föltenni olyan konkrétabb kérdéseket ezen akarat tulajdonságait, helyét, keletkezését, szubjektumát illetően, amelyekből a politikai berendezkedésre nézve is következtetéseket lehetne levonni.

Mindez itt jelzi, hogy az általános jogfogalom és a szocialista jog fogalmának kettőségére miért van szükség: akkor térhessen át egyik szintről a másikra, amikor csak akar, avagy pontosabban: amikor az legitimáló vagy apologetikus feladatának teljesítését inkább megkönnyíti. A jog akarati jellegéről írottak ugyanis legföljebb a XIX. századi akaratelméletek bírálatára alkalmasak, ahelyett, hogy Szabó saját akaratelméletét tisztáznák. Az idézett rész ugyanakkor másrészről az akarat általánosságának kérdését az akarat kialakulásának ontológiai szintjéről más szintre viszi át, amikor az egyéni akaratokat megelőző általános akaratról szól. Az individuális akaratot megelőző általános ugyanis kétféle lehet: vagy normatív általános, vagy potenciálisan általános. Nem meghatározott embercsoport akaratának közös eleme és ebben az értelemben általános, hanem megelőző, vagyis előíró, normatíve, mindenkire kötelező (vagy legalábbis példát mutató) akaratról van szó, amelynek lehetősége van arra, hogy sokan elfogadják, és ebben az értelemben utóbb általános is legyen. De még nem az, és nem is biztos, hogy az lesz; nem biztos, hogy a potencia aktualizálódik. De ha aktualizálódik is, úgy ez akkor sem a jogban állítólag benne rejlő osztályakarat ontológiai általánosságának a bizonyítéka, méghozzá sem pszichológiai, sem pedig társadalomelméleti (érdekek általánosságának való megfelelés) értelemben, hanem a jogérvényesülés empirikus elemének a kérdése. Ez utóbbi lehetőséget egyébként a következő oldalon idealizálva tényként tárgyalja, anélkül, hogy utalna a potencialitásra. A most nem idézett szöveg leplezi az előbb jelzett gondolati törést, majd hogy a leplezés sikeres legyen, jön egy egyáltalán ide nem illő és a jogtudományban közhelynek tekinthető rész a jogalkotói akarat és a jogügyleti akarat különbségéről.

Az idealizált széleskörű jogkövetés és joggal való azonosulás állítása jó alkalmat kínál a kötelező penzum teljesítésére, az SZKP programjának és az egyetemes népi állam gondolatának a fölmagasztalására. Ezt követően mintegy összefoglalja az eddigieket, és úgy tesz, mintha bizonyította volna az osztályakarat ontológiai értelemben vett általánosságát. “A jog általános fogalmában szereplő akarati elem a kifejtetteknek megfelelően úgy konkretizálódik a szocialista jog fogalmában, hogy az osztályakarat a szocialista forradalom következményeként a társadalom túlnyomó többségének akaratát, – a szocializmus felépítését követően pedig a társadalom egészének akaratát fejezi ki az állami akarat útján.”[16] Szabó Imre maga is hangsúlyozza, hogy “az akarati elem a szocialista jog fogalmában lényegi elem. Nem arról van tehát szó, mint a marxista elmélet némely bírálója állítja, hogy Marx és Engels egyszerűen az annak idején a német jogelméletben általános akaratelméletet vették és alakították át a maguk módján, s ennélfogva azt sem lehet állítani, hogy a jogfogalomban szereplő ezt az akarat-elemet az érdek-elemmel kell pótolni.”[17] Szabó Imrének az előzőekben kifejtettek szerint annyiban igaza van, hogy a szocialista jog koncepciójában az akarati elem valóban lényeges, pontosabban nem funkció nélküli. Nem esetleges, mivel képes egyszerre betölteni a kényszert jogilag és politikailag megalapozó, a jogi normák tartalmával szemben közömbös normativizmus, valamint a legitimáció funkcióját: akarat, méghozzá államakarat, ezért föltétlenül kötelező, ugyanakkor a proletariátus (a többség, a dolgozó nép) érdekeit és azzal közvetlen egységet képező akaratát fejezi ki és ezért legitim. Az érdekekre való hivatkozás ugyan megmarad (különben a marxizmusnak még a látszata is elszállna), de ebben a konstrukcióban ez csak legitimációs és apologetikus funkciót tölthet be; a tartalmat meghatározó affirmatív vagy kritikai funkciót viszont nem. Bármi lehet az osztályakarat tartalma, mégis legitim.

Az érdekkategória esetleges kritikai fölhasználását Szabó érdek és akarat mesterséges szembeállításával utasítja el, amit viszont ismét egy szintváltással, divatos szóval csúsztatással kísérel meg igazolni, vagyis annak bemutatásával, hogy a jogértelmezésben sem az egyoldalú akaratelmélet (szubjektív értelmezéselmélet), sem az egyoldalú érdekelmélet (objektív értelmezéselmélet) nem nyújt kielégítő megoldást (amit viszont kevesen vitatnak). Ebből viszont újabb csúsztatással azt a következtetést vonja le, hogy az akaratot és az érdeket nem lehet szembeállítani, vagyis nem lehet rákérdezni az érdekek és az állítólagos akarat viszonyára: az érdekekre való hivatkozás csak legitimációs apologetikus funkciót tölthet be, kritikai vagy korrekciós szerepet azonban nem. Idézi Plehanovot,[18] de maga az idézet csak annyit mond, hogy a jog érdekeket fejez ki. Ezzel az erővel nyugodtan idézhette volna a burzsoá jogtudós Jheringet is. Mindezek ellenére Szabó kijelenti, hogy Plehanov ezzel bizonyította a jog akarati jellegére vonatkozó marxi tételt.

A konklúzió – végső fokon a termelési viszonyok által meghatározott osztályérdek fölismerése alakítja ki azt az osztályakaratot, amely az említett érdekek védelmére szolgáló jogszabályok megalkotására irányul – önmagában evidens, sőt tautológia: az érdekek fölismerése eredményezi ezen érdekek védelmét. Ha azonban ezt az evidenciát, mondhatni közhelyet arra akarjuk fölhasználni, hogy ezzel igazoljuk azt, hogy a szocialista jog a dolgozó nép érdekeit fejezi ki, ahhoz ezt föl kellene bontani. Ha el is tekintünk attól, hogy az érdekek megállapítása (talán a legegyszerűbb esetektől eltekintve) önmagában is problematikus lehet, mégis a következő kérdéseket meg kellene vizsgálni, illetőleg összefüggéseket bizonyítani: vagy azt kellene elfogadni, hogy az, ami a jogszabályokban kifejeződik, eleve tartalmilag azonos az osztályakarattal, és ebben az esetben meg kell vizsgálni, vajon e hiposztazált osztályakarat megfelel-e az elvileg empirikusan is vizsgálható, megállapítható osztályérdeknek; vagy azt kellene mondani, hogy ex definitione csak az tekintendő osztályakaratnak, ami megfelel az osztályérdekeknek — függetlenül attól, hogy hány empirikus akaratot fejez ki; ezen esetben pedig azt is kellene vizsgálni, hogy a jogszabályok megfelelnek-e ennek az osztályakaratnak.

A szocialista normativizmus osztályakarat-fogalma nem öncélú és ártalmatlan metafora. A három mozzanat elhatárolása és egyben az akarat és érdek egységének hangoztatása, valamint az akarat központi kategóriává tétele azt szolgája, hogy az érdekek és a jogszabályok közvetlen összevetését, vagyis a kritika lehetőségét kizárják. Ha az érdekekre hivatkozik a kritika, úgy az akaratra hivatkozunk, ha pedig az empirikus akaratokra, akkor az érdekekre.

Szabó Imre több helyen[19] is kénytelen elismerni, hogy az empirikus munkásosztálynak semmi köze a szocialista jogban kifejeződő osztályakarathoz. Ez már önmagában is elég kínos, de még nem végzetes: magyarázható, tehát beismerhető is lenne, hiszen az empirikus munkásosztály tévedhet is. Az azonban, hogy a szocialista jogban kifejeződő akarat semmiféle empirikus (egyedül létező) munkásosztály érdekeinek sem felel meg, már védhetetlen lenne. Ennek elleplezésére van szükség arra a tételre, hogy az osztályakarat és az osztályérdek nem választható el egymástól.

A következőkben szerzőnk elismeri ugyan az érdekkonfliktusok lehetőségét a szocializmusban, de csak mint az egyéni és általános érdek konfliktusát.[20] Erre az elismerésre a koncepciónak szüksége is van: egyrészt a teljes konfliktusmentesség állítása annyira ellentmondana a mindennapi tapasztalatoknak, hogy hitelét vesztené az egész koncepció, másrészt pedig ezzel lehet a kényszer indokoltságát elméletileg megalapozni. Furcsa módon ez hasonló individualizáló-elszigetelő hatást jelent, mint amilyent pl. Poulantzas vet a (burzsoá, és nem civiljogi értelemben vett) polgári jog szemére: a munkásokat elszigetelt szerződő felekként kezeli, és ezzel akadályozza összefogásukat. Itt is az egyes dolgozónak, ha elfogadná Szabó Imre elméletét, arra a következtetésre kellene jutnia, hogy saját érdekeinek és a jogszabálynak a konfliktusa pusztán elszigetelt egyedi eset.

 

3.3 A szocialista jog új vonásai

 

Szabó előzőkben jelzett gondolatmenete szerint a szocialista jog további jellemzője a kényszer és az önkéntes követés sajátos viszonya, ezért ennek a kérdésnek külön pontot szentel.[21] Ez a pont tulajdonképpen egészében semmitmondó, részben pedig annak közhelyszerű megállapítása, hogy a jog kényszerjellege nem jelenti a kényszernek az esetek többségében történő valóságos alkalmazását; ugyanakkor annak hangoztatása, hogy a szocializmusban a jogszabályok a dolgozók érdekeit fejezik ki, ezért a kényszer szerepe viszonylagossá válik, ez a fejlődési folyamat azonban nem egyenletes. Ezeket a megállapításokat úgy interpretálhatjuk, mint Szabó kádárizmusát: a Sztálin–Rákosi-féle élesedő osztályharc elméletének és a terror gyakorlatának a sorok közötti elutasítását és ugyanakkor az osztályharc helyzetétől függő megtorlás lehetőségének az elismerését.

 

Szabó Imre a szocialista jog új vonásai között említi annak progresszív szerepét.[22] Ennek a megállapításnak is a korábbiakhoz hasonlóan legitimációs–apologetikus szerepe van, mindenekelőtt a párt vezető szerepének az igazolását szolgálja. Erre a progresszivitásra hivatkozva védi meg közvetve Szabó a kommunista párt(ok) politikájában tapasztalható voluntarista elemeket, amikor azok bírálóit az opportunista álláspont képviselőiként bélyegzi meg. Minden apologetika ellenére azonban itt valós problémáról van szó, eltérően az osztályakarattól: hogyan, mennyire lehetséges a társadalom fejlesztése a jog útján, új viszonyok létrehozása, és milyen módszerekkel. Politikailag elfogadhatóbban fogalmazva: a társadalmi reformok megvalósításának milyen jogi lehetőségei és módszerei állnak rendelkezésre.

 

Fontos szerepet játszanak Szabó Imre szocialista normativizmusában a jogi alapelvekről vallott nézetei, amelyeket külön alfejezetben fejt ki.[23] Az alfejezet elején adott meghatározás szerint a szocialista jog elvei leíró értelemben vett elvek, vagyis bizonyos tulajdonságok megfogalmazásai. Elutasítja a jogelvek normatív értelmezését, azok jogalakító vagy jogkiegészítő szerepét: “A marxista elmélet jogi alapelveken nem voluntarisztikusan kialakított tételeket, hanem objektíve meghatározott és tudományosan feltárt, az adott jogtípus vagy jogrendszer alapvető vonásait tényleg jellemző elveket ért. A marxista jogtudomány továbbá elméletileg tagadja, a szocialista jog egész gyakorlata pedig tényleg kizárja bármiféle íratlan jogelveknek jogszabályként, jogtételként való alkalmazását, s ezzel eleve elejét veszi mindenféle természetjogi gyanúnak.”[24] A jogelvek normatív jellegének az elutasítása után azonban sajátos dialektikával mégiscsak követelmény-jelleget tulajdonít a jogelveknek: “A szocialista jog alapelveinek objektív jellege egyrészt abból adódik, hogy azok az egyik oldalon a szocialista társadalom gazdasági rendjéből ... a jogrendszerre nézve levont következtetések, amelyek a szocialista jog tartalmát illető olyan alapvető követelmények kialakítására vezetnek, … amelyeknek a szocialista jogrendszer szükségképpen meg kell, hogy feleljen, mert másképpen nem tudja ellátni felépítményi funkcióját, védeni a szocialista társadalmi viszonyokat, segíteni azok fejlődését. Ezek az alapelvek »tételes jogon kívüliek«, ám mégsem »természetjogiak«. … A jogi alapelvek kettős jellegűek: egyrészről tények, másrészről követelmények. … Nem jogtételek, hanem olyan általános jellegű szocialista jogpolitikai, jogértelmezési és jogalkalmazási elvek, amelyek egyaránt hatással vannak a jogalkotásra és a jogalkalmazásra.”[25] Az elvek objektív jellegének a hangoztatása itt is legitimációs funkciót tölt be, jogpolitikai jellegük elismerése pedig instrumentális funkciót. Szabó könyvének ebben a fejezetében a legitimációs funkció, a jogalkotás s mindenekelőtt a jogalkalmazás tárgyalása során pedig az instrumentális funkció kap hangsúlyt.[26]

Továbbá ez az a pont, pontosabban az objektív követelmények kérdése, amelynek kapcsán a szocialista normativizmust és a marxista jogelméletet általában is számos bírálat érte: ebben az objektív követelményben természetjogi elemet láttak, illetőleg ebben látták a jogbölcseleti csodát, a jogbölcseleti perpetuum mobile föltalálását, a Seinből a Sollenre való következtetést. A Seinből a Sollenre való következtetés lehetőségét ugyan nem minden jogbölcseleti felfogás utasítja el kategorikusan (vö. Hart természetjogát), ezzel azonban a kérdés nem intézhető el, miközben a probléma valós. A kérdés az, vajon lehetségesek-e egyáltalán objektív követelmények, és ha igen, úgy milyen értelemben. Először is a valóságban, a Sein világában szó szerinti értelemben nincsenek objektív követelmények (Szabó sem mondja), csak kauzális összefüggések és valószínűségek. Ezek elvileg megismerhetőek, gondolatilag föltárhatók, a logikai implikáció “ha/akkor” formájára hozhatók, a logikai implikáció megfordítható, és ha az eredeti kapcsolat következményét kívánatosnak értékeljük, akkor az okot vagy annak valamely alternatíváját objektíve szükségesnek kell tekintenünk. Ennyiben lehet szó objektív szükségletről, ahol ez az ‘objektív’ jelző valamilyen kapcsolat objektíve igaz fölismerésére és a kívánatoskénti értékelés elfogadottságának ténylegességére, objektivitására vonatkozik. Ez a kívánatos értékelés néhány esetben evidens (pl. járványmentesség), többnyire azonban érdekek vagy általánosabb értékek alapján fogadják el többé-kevésbé széles körben; vagyis az elfogadottság csak részleges, benne van a partikularitás mozzanata is. Azt mondhatnók, hogy itt összefonódik a teleologikus szerkezet mint a kauzális kapcsolat megfordítása és az értékelés partikularitása és elfogadottsága. Nemcsak a jogi tételezés partikuláris rendszerint, hanem az azt megelőző értékelés is. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ún. objektív szükséglet vagy követelmény nem más, mint valamely közösség által elfogadott, azaz valamilyen formában objektiválódott (verbalizált) értékeléstől függő objektív összefüggés. Az objektív szükséglet vagy követelmény tehát minden operacionalizálási nehézség és propagandisztikus hivatkozás ellenére vizsgálódásra érdemes kérdés, s ez lehetőséget kínál a természetjogtan és a jogpozitivizmus egyoldalúságainak meghaladására és egy jogpolitikai szemlélet megalapozására.

 

Az eddigieket némiképpen általánosítva talán mondhatjuk, hogy a szocialista normativizmus alapvető jellemző vonása és funkciója legitimációs és apologetikus szerepe volt: tehát olyan normatív elmélet, ideológia ez, amelynek analitikai mozzanatai alárendelődtek ideológiai funkciójának. Ez egyrészről álproblémák (pl. a jog akarati jellege) és kifejezetten hamis tételek (a szocialista jog a túlnyomó többség érdekeit fejezi ki) segítségével, másrészről pedig a valós problémák legitimációs okokból eredő, vagy objektívebben: legitimációt szolgáló, elősegítő eltorzításával és félreértelmezésével történt. Ez utóbbiak közé tartozik az objektív követelmények (akár mint elvek, akár mint a társadalmi rendeltetés kategóriája), a progresszív jelleg valamint az érdekpartikularitás kérdése. Ezek mögött valós problémák húzódnak meg, s megoldásukra nincsenek közvetlenül fölhasználható és operacionalizálható kategóriák vagy – pláne – algoritmusok. De a kanti kategorikus imperatívusz sem operacionalizálható…

 

3.4 Szabó Imre törvényesség-felfogása

 

A szocialista normativizmus Szabó Imre nevével fémjelezhető változatának egyik központi kategóriája a törvényesség, ezért nem véletlen, hogy monográfiájának második fejezete A szocialista törvényesség címet viseli. A fejezet három alfejezetre tagolódik: A burzsoá és szocialista törvényesség előkérdései; A burzsoá törvényesség bomlása; A szocialista törvényesség. Ezek közül az első tartalmilag a törvényesség fogalmával foglalkozik, és ebben fejeződnek ki a legvilágosabban Szabó elméletének sajátosságai. A szocialista normativizmusra, különösen annak Szabó-féle változatára ugyanis sajátos törvényesség-felfogás jellemző: egyfelől annak fetisizálása, amikor is a törvények kötelező jellegéről és az azok mögött meghúzódó centralizált társadalmi szerveződésről van szó, másfelől a fogalom formális értelmezése, amikor a tartalomról, a követelményekről van szó. Annyit talán hozzá kell tennem, hogy (1) nem mindig annyira formális, tehát törvényesség-felfogása az uralkodó szocializmus-felfogásnak megfelelően elfogadja a korlátozásokat; (2) a sztálinista felfogásokkal szemben viszont elutasítja az esetlegességet és önkényt, a jogbiztonságot állítva előtérbe.

 

Szabó Imre gondolatmenetének kiindulópontja szerint a törvényesség kialakulásakor követelményként a burzsoázia elképzeléseit fejezte ki, végső fokon a kibontakozó tőkés termelési viszonyokból fakadt. A törvényességgel nem általánosságban, hanem egy osztály igényeként találkozunk, ezért a törvényesség fogalma konkrét társadalmi tartalmától elvonatkoztatva nem határozható meg, lényege egyedül formai elemekkel nem ragadható meg, a törvényesség általános fogalma nem alkotható meg.[27]

 

A törvényesség fogalmának kialakulását vizsgálva abban igaza van, hogy a ‘törvényesség’ kifejezéssel jelzett jelenségek a polgári fejlődéssel, a tőkés piacgazdasággal jelentek meg, kialakulásakor tehát határozottan polgári, azaz potenciálisan és tendenciájában tőkés (burzsoá) tartalma volt. Ebből azonban még önmagában nem következik a törvényesség általános(abb) fogalmának az elutasítása – ehhez tartalmi elemzésre volna szükség. Szabónál azonban mindenféle tartalmi elemzés hiányzik, noha állítása szépen igazolható lenne, akár többszörös Marx-hivatkozásokkal is: a személyében szabad bérmunkás és a személyes szabadság, az árucsere és a formális jogegyenlőség, a tulajdonnal való rendelkezés szabadsága és a tőkés vállalkozás, a gazdasági kalkuláció és a jogbiztonság (stb.) összefüggéseinek az elemző bemutatásával. Miért nem teszi? Azért-e, mert akkor az államszocializmus termelési viszonyait is elemezni kellene, márpedig ennek föltárása – stílusosan fogalmazva – ellentétes lenne a hanyatló pártapparátus érdekeivel? vagy pedig azért, mert akkor a kontraszt miatt az államszocializmus viszonyai elemzésének a mellőzése szemet szúrna? Ez nem tudható.

 

Szabó szerint a törvényesség általános fogalma azon az alapon sem dolgozható ki, hogy annak tartalma az emberi jogok biztosítása. Az állampolgári jogok kategóriája nemcsak azért nem lehet tartalmilag fogalmi eleme a törvényességnek, mert annál szűkebb fogalom, hanem mindenekelőtt azért nem, mert az állampolgári jogoknak szintén nem lehet olyan általános fogalmát kialakítani, amely a tőkés rendszerben és a szocialista rendszerben hirdetett, illetőleg érvényesülő állampolgári jogokat azok társadalmi valóságában egyaránt magába foglalná. Ilyenképpen a törvényesség mindig csak konkrét, az adott társadalmi rendszer és jogtípus jellegének megfelelő lehet. Ennek alapján vagy burzsoá, vagy szocialista törvényességről beszélhetünk, mint a törvényesség két történeti formájáról.[28]

 

Szabó Imrének ezek a fejtegetései nagyon tanulságosak: azt jelentik az itt leírtak, hogy a törvényességnek általános és a jogrendtől különböző fogalmáról csak akkor beszélhetünk, ha a törvényesség két történelmi formája esetében van valami közös tartalom. Egyes szerzők, akik többnyire az államszocializmus demokratikusabbá tételét igyekeztek elősegíteni, ezt a közös tartalmat – szubjektíve elismerésre méltó módon – az emberi jogokban vélték fölfedezni, és a történelmileg tapasztalt és letagadhatatlan korlátozásokat, a szocialista törvényesség megsértését részben Sztálin személyére, részben a polgárháborús és háborús körülményekre vezették vissza, mint az államszocializmus szülési fájdalmait vagy gyermekbetegségeit. Ebben a vonatkozásban meggyőző analógiának tűnt a polgári forradalmak terrorjára (stb.) való utalás, lehetett hivatkozni a fiatal Marxra és Rosa Luxemburgra is.

Az államszocializmus termelési viszonyainak (marxista és kritikai) elemzése viszont azt tárta volna föl, hogy az államszocializmusban biztosított alapjogok (állampolgári jogok) az önkényt, az öncélú sztálini típusú terrort kizárhatják ugyan, de sohasem garantálhatják az alapjogokat a polgári demokráciához és törvényességhez hasonló terjedelemben. Az államszocializmus értelemszerűen nem garantálhatta a magánvállalkozás és a magántulajdonnal való rendelkezés szabadságát (vö. a magántulajdon és a magánkezdeményezés a köz érdekeit nem sértheti – szólt az 1949-es alkotmányszöveg), ennek lényegéhez tartozott a vállalkozás-jellegű tevékenységek jelentős részének pönalizálása (üzérkedés), megtűrt formáinak adminisztratív korlátozása (kisipar, kiskereskedelem), hiszen Lenintől tudjuk, hogy a kisüzem szüli a kapitalizmust. A korlátozások azonban itt nem állhattak meg, azok formája azonban az államszocialista gazdaság konkrét formájától függött: a tervutasításos rendszerben a tervbűntettek példázzák ezt, a nagyobb önállóságra és ösztönzésre épülő félpiaci modell (új gazdasági mechanizmus) esetében viszont a befektetések tiltása. Legálisan szert lehetett már tenni jelentős megtakarítást is lehetővé tévő jövedelmekre, de azokat legálisan befektetni nem lehetett (eltekintve a takarékbetéttől). Maradt a pazarló fogyasztás, marxi terminológiával: a rendszer maga akadályozta meg a bővített újratermelést. Ezek a gazdasági jellegű korlátozások mindig szükségesek voltak, de nem voltak elégségesek, s ezért a rendszer logikája további tiltásokat vont maga után: a politikai szabadságjogok eleve nem terjedhettek ki az államszocialista modell kritikájára és a megváltoztatására irányuló törekvésekre, a büntetőjog eszközeivel is biztosítani kellett az ún. szocialista vívmányok védelmét. Ezek a büntetőjogi–adminisztratív intézkedések mindaddig szűkreszabottak és a társadalom nagy része számára elviselhetőek, sőt talán elfogadhatóak voltak, amíg a lakosság nagy része elfogadta magát az államszocializmust, az alapvető termelőeszközök társadalmi tulajdonát, – mint ez a Kádár-rendszer fénykorában volt. Ilyenkor mondták, hogy hazánkban a néphatalom és a szocialista törvényesség szilárd. Amint azonban egyre többen fogadták el a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot – azaz a kapitalizmust, mint kívánatos alternatívát – a rendszer válsága kiéleződött és rendszerváltásba torkollott. (Nem ide tartozik, de megjegyzem: a 80-as évek elején a kisvállalkozások engedélyezése sőt bátorítása azáltal, hogy a vállalkozást mint lehetséges és vonzó alternatívát jelenítette meg sokak, méghozzá a munkásság leginkább képzett rétegei számára, jobban aláásta az államszocializmust, és nagyobb mértékben járult hozzá a rendszerváltáshoz, mint az összes létező ellenzéki és reformkommunista aktivitás együttvéve. Beleszagolva a vállalkozásba, sokan gondolták úgy, hogy képességeiknek és szorgalmuknak köszönhetően egy esetleges kapitalizálódás nyertesei lesznek.) Szabó ugyan az alapjogok és az államszocializmus viszonyának részletes elemzésébe nem bocsátkozik, de annyit megjegyez, hogy az állampolgári jogok a szocializmusban tartalmukban és szerkezetükben átalakulnak.

Szabó Imre a következőkben a törvényességet mint jogi alapelvet tárgyalja, megállapítva, hogy ez egyben tény és követelmény is; illetőleg, hogy a törvényesség nem egyedül a törvények alkalmazásának, megtartásának és megtartatásának, hanem egyben a megfelelő jog létrehozásának a kérdése is. Ebből adódóan a törvényességről mint a jogalkotásra és a jogalkalmazásra egyaránt és együttesen vonatkozó alapelvről kell megemlékeznünk.[29]

Az, hogy a jogelv egyben tény is és követelmény is, nem problematikus; többek között a jogállamiság esetében is ez a helyzet. Szabó Imre itteni fejtegetéseinek is igaza van abban, hogy egyrészt a termelési-társadalmi viszonyokból levont következtetésekről, másrészt pedig a jogrendszer tartalmából és érvényesüléséből levont általánosításokról van szó. A probléma az, hogy ezeket a következtetéseket nem végzi el, csak a hivatalos tételekről állítja mindenféle igazolási kísérlet nélkül, hogy ilyen következtetések útján jöttek létre; ám adós marad annak megválaszolásával, hogy milyen is az a megfelelő jog. Ehhez ugyanis már kevés a pozitivista normativizmus, de ha megmondaná, magának vindikálná azt, ami a Párt feladata és hivatása.

 

A burzsoá törvényességgel foglakozó rész három alpontot tartalmaz; az egész rész erősen osztályharcos, vulgarizáló. Az első az osztálytartalmat tárgyalja, a másik két alpontról beszélni sem érdemes, annyira színtiszta propaganda: csupán az első alpont némivel elméletibb jellegű. Központi gondolata –stílusosan fejezve ki magam – az államra és jogra vonatkozó marxista elmélet opportunista-revizionista eltorzítóinak a leleplezése. Más szavakkal: lényegében a kommunista és a szociáldemokrata mozgalom közötti eredeti alapvető vitakérdésről van szó: burzsoá állam szétzúzása erőszakos forradalom útján, avagy békés és fokozatos reformok útját kell-e választani (itt még nincs szó arról, hogy a szociáldemokrácia hosszú távon is kibékült volna a kapitalizmussal). Mindez úgy kapcsolódik a törvényesség kérdéséhez, hogy a kritika tárgya az a revizionista álláspont, miszerint a burzsoá törvényesség végeredményben minden osztály érdekét szolgálja, így a munkásosztályét is. Szabó szerint ez az álláspont fölcseréli azt a kérdést, hogy mi előnyösebb a munkásosztály számára: a törvényesség megléte, avagy hiánya; a munkásosztály fölhasználhatja-e a burzsoá törvényesség biztosította lehetőségeket azzal a kérdéssel, hogy mi a burzsoá törvényesség osztálytartalma. Az osztálytartalom azonban a jogfogalom kapcsán nem választható el az érdekektől, márpedig ha előnyös a munkásosztály számára, ha attól piros orcákat kap, (Engels), akkor az a munkásosztály érdekeit is kifejezi. Szabó érvelése ezért nehezen tartható, főleg ha azokat a fejtegetéseit is figyelembe vesszük, amelyek szerint a törvényesség éppen a burzsoázia számára válik kényelmetlenné. Szabó álláspontja csak akkor védhető valamelyest, ha a totális érdekantagonizmus és az osztálykompromisszumok tagadásának az álláspontjára helyezkedünk (még akkor sem biztos, hogy védhető, éppen a “törvényesség megöl bennünket” gondolata miatt). Szabó álláspontja mögött tehát a totális érdekantagonizmusok föltételezése húzódik meg, vagyis az a kérdés, amelyik éppen a szociáldemokrata–kommunista vita társadalomelméleti hátterét képezi. Ezt jelzi a “vagy pozdorjává zúzzuk a burzsoá államot, vagy bennünket zúznak szét” Lenintől vett idézete, vagyis: proletárforradalom és proletárdiktatúra parlamenti harc és szociális jogállam helyett (Lenin, versus H. Heller). Ez idáig rendben is lenne, avagy pontosabban: ebben semmi meglepő sincs, hiszen Szabó Imre politikai hovatartozása egy pillanatig sem volt kétséges. A továbbiakban az általános és osztályjellegű feladatok megkülönböztetésének az elutasításából, vagyis az osztályfunkciók kizárólagosságának az állításából azonban úgy tűnik, hogy Szabó itt nem pusztán a marxizmus kommunista lenini értelmezését, hanem annak sztálini olvasatát tette magáévá.[30]

A szocialista törvényességgel foglakozó rész[31] minden demagógiája és propagandisztikus íze ellenére figyelmet érdemel, mivel itt nagyon világosan megfogalmazódik Szabó “kétfrontos” szemlélete, “kádárizmusa”. A sztálini típusú törvénytelenségeket a kor szellemét figyelembe véve eléggé nyíltan és határozottan utasítja el, és a 118–120. oldalon méltatja a XX–XXII. kongresszusok Sztálint leleplező és elítélő határozatait.[32]

Egyidejűleg nyíltan fölvállalja a szocialista törvényesség szabadságkorlátozó elemeit is, amikor a szocialista törvényesség elvi problémái kapcsán fölveti, nincs-e ellentmondás a szocialista törvényességen belül a “szocialista” és a ”törvényesség” között, vagyis a szocialista törvényességen belül a jogok egyenlősége, az általánosság nem szenved-e sérelmet azáltal, hogy a szocialista állam törvényei nem biztosítanak minden területen mindenki számára egyenlő jogokat; így például az olyan szervezkedés vagy egyesülés megtorlásakor, amelynek célja a szocialista állam célkitűzéseivel ellentétes. “…A szocialista törvényesség szocialista jellegű és tartalmú szabályok érvényesülését jelenti, vagyis meghatározott osztálytartalmú jogszabályoknak következetes, mindenkire és mindenkivel szemben való általános érvényesítését. A szocialista társadalom és állam lényegéből folyik, hogy a szocialista rendszernek megfelelő magatartást mindenkitől megköveteli, illetőleg az ezzel ellentétes magatartást mindenkivel szemben egyaránt megtiltja. A szocialista alkotmányok egyaránt biztosítják mindenkinek az egyesülési jogot olyan egyesülésre, amely megfelel a szocialista társadalom és állam célkitűzéseinek, a dolgozók érdekeinek, de ugyanúgy egyaránt tiltanak minden olyan egyesülést, amely e célkitűzésekkel, illetőleg érdekekkel ellentétben áll.”[33] Ez eléggé nyílt válasz, eltérően a korábbi elkenésektől, amiként ezt a szocialista demokratizmusnál láthatjuk.[34] Ami azonban itt is hiányzik az annak megválaszolása: mi az, ami megfelel a dolgozók érdekeinek, mi ennek a kritériuma.

A szocialista törvényesség kapcsán Szabó kitér a jogpolitika szükségességére is: “Ahhoz, hogy a szocialista törvényesség összes tényezői egyaránt érvényesüljenek, egységes törvényességi, egységes jogpolitikára van szükség. Ezt az egységes jogpolitikát az általános politikának megfelelően a kommunista párt biztosítja.”[35] Kérdéses, hogy ez jogpolitika-e egyáltalán. Úgy tűnik számomra, hogy nem, mert inkább sajátos politikai direktíváról van szó, semmint közvetítésről. A jogpolitika ugyanis egyfelől a jog sajátosságainak és követelményeinek a figyelembevétele a politikai gyakorlatban, vagyis a jogi követelmények és mérlegelési lehetőségek közvetítése, másfelől pedig a politikai célok és aktualitások mint sajátos szempontok közvetítése joggyakorlat irányába, orientálva a jogi és alkotmányossági keretek közötti mérlegelést a jogalkotás és a jogalkalmazás során. Szabó jogpolitika felfogásában is a szocialista normativizmus instrumentalizmusa, a jog túlpolitizálása, a politika alá föltétlen rendelődése fejeződik ki, vagyis csak szavakban jogpolitika, tartalmában nem az.

Ugyanakkor a jogpolitika kapcsán írottakból is kitűnik felfogásának “kétfrontos” jellege. Egyfelől azt írja, hogy a jogalkalmazás egész irányát az az általános jogalkalmazási jogpolitika határozza meg, amelyet a párt jelöl ki, ugyanakkor elutasítja azt a felfogást, amely szerint a jogalkalmazás a jogszabályok érvényesülése megszervezésének jogi módja, mivel ez a felfogás háttérbe szorítja, hogy egyedi ügyekről és jogviszonyokról van szó, és ezzel szemben az állampolgárok jogainak és kötelességeinek az érvényesítését emeli ki, vagyis a puszta célszerűséggel szemben a jogszerűséget.[36]

Tekintettel arra, hogy Szabó elméletének egyik központi kategóriája a törvényesség, azzal az egyes jogelméleti részkérdések, mindenekelőtt a kodifikáció és a jogalkalmazás tárgyalása során is gyakran találkozunk. Ezekből az tűnik ki, hogy amikor túllép a legitimitás és az általános politikai irányvonal kérdésein, akkor számára a törvényesség lényegében a jogbiztonsággal azonos. A kodifikáció jelentőségét abban látja, hogy igen lényeges biztosítékot képez a törvényesség megóvásában, az esetek véletlenszerű alakulásával szemben a leginkább tudja biztosítani a magatartási szabályok viszonylagos általánosságát, és ennek megfelelően a jogalkalmazásnak is viszonylag nagyobb állandóságát és következetességét.[37]

A törvényesség és a kodifikáció kapcsolatának a tárgyalása során azt írja, hogy a szocialista jog egyik általános jellemzője a pozitív jog szabályainak lehetőség szerint kódexekbe való foglalására irányuló törekvés. Ezt mindenekelőtt a szocialista törvényesség teszi szükségessé. “… mert csak ennek alapján lehet föllépni az állampolgárok és a jogalkalmazó szervek irányában azzal a követelménnyel, hogy a jogszabályokat egységesen megtartsák illetőleg alkalmazzák. Ez a kérdés fő oldala: ebből adódóan jelentkezik elsősorban az a társadalmi igény, hogy a szocialista jog elsősorban kodifikált jog legyen. A szocialista állam továbbá olyan jogszabályokra törekszik, amelyeket az állampolgárok tényleg megismerhetnek.”[38] Ez a szövegrészlet is tanulságos. Kiderül belőle, hogy míg a tőkés társadalomban a törvényességnek és a jogbiztonságnak mindenekelőtt a piacgazdaságnak köszönhetően alapvetően társadalmi–gazdasági okai vannak, addig a szocialista törvényességnek csak politikai háttere van, s ez nem más, mint a hatékony központi irányítás biztosítása.

 

 

Összegzésként elmondható, hogy Szabó Imre jogelméletéből törvényesség-felfogása az, ami leginkább kifejezi a Kádár-kor szellemét: megőrzi a szocialista normativizmus elméletének lényegét (kontinuitás), ugyanakkor hangsúlyváltás is a kétfrontos harc jegyében. Szabó törvényesség-felfogása is két irányban kritizál: elutasítja a polgári demokráciát (benne a szociáldemokrata revizionizmust), de egyúttal a korlátlan sztálini terrort is. A törvényesség funkciója Szabónál egyrészt az államszocializmus legitimációja, másrészt pedig a normativizmus és a centralizmus megalapozása.