Szilágyi Péter

A JOGÖSSZEHASONLÍTÁS ÉS A PARADIGMÁK

Opponensi vélemény Fekete Balázs Kísérlet a jogösszehasonlítás tudománytörténetének új értelmezésére című doktori (PhD) értekezéséről

Fekete Balázs dolgozatában arra vállalkozott, hogy a jogösszehasonlítás elmélettörténetét a Thomas Kuhn nevéhez kapcsolódó tudományos paradigma fölhasználásával mutassa be és elemezze. Vállalkozása témájában hézagpótló, mivel a jogösszehasonlítás elmélettörténetének az átfogó és szisztematikus földolgozása máig hiányzik.

A dolgozat külön kiemelendő érdeme világos szerkezete és ezzel összefüggő módszertani tudatossága. Ez utóbbi sajátossága miatt egyébként a dolgozat általános metodológiai vizsgálódások szempontjából is igen hasznos hozzájárulást jelent a magyar jogtudomány további fejlődéséhez.

Fekete Balázs vállalkozása megközelítésmódját, problémamegfogalmazását tekintve a magyar jogtudományban úttörő jellegű, alapvetően új szempontokat hozott be.

Noha a paradigma fogalma már elég régóta használatos a hazai jogtudományban és jogelméletben, de ez vagy egészen sajátos értelemben történt, vagy pedig általános tudományelméleti kontextusban, konkrét elemzések nélkül; a jogösszehasonlítás tekintetében pedig – Péteri Zoltán tanulmányától eltekintve – eddig senki sem vállalkozott Kuhn elméletének a fölhasználására. A külföldi jogirodalomban ugyan találkozunk ilyen törekvésekkel, Fekete Balázs dolgozata azonban az általam ismerteket jelentős mértékben meghaladja azzal, hogy nem csak használja Kuhn terminológiáját és alapgondolatait, hanem azokat – széles körű tudomány elméleti szakirodalomra támaszkodva – saját szempontú tudományos elemzésnek veti alá.

Erre véleményem szerint föltétlenül szükség is van, három okból is. Egyrészt azért, mert Kuhn elmélete önmagában is sokak által vitatott, másodszor azért, mert Kuhn megfogalmazásai nem mentesek a többértelműségektől és ellentmondásoktól, ezért fölhasználásuk vagy éppen elutasításuk önálló értelmezést igényel, és végül harmadszor – és szerintem ez a legfontosabb – azért, mert az elméleti természettudományok alapján kidolgozott kuhni elméletnek a társadalomtudományok esetében való alkalmazhatósága számos sajátos problémát vet föl.

Ezek miatt a sajátos problémák miatt a korábbi műhely-vitákban többen fönntartásaiknak adtak hangot. Ezeknek a fönntartásoknak az egyik lényeges eleme az volt, hogy a paradigma fogalmának társadalomtudományi alkalmazása annyira megváltoztatja, relativizálja magát a fogalmat, hogy az szinte semmitmondóvá válik, nem mond többet mint a korábban használt irányzat vagy iskola kifejezések. Ezek a vélemények ténylegesen meglévő nehézségekre hívják föl a figyelmet, jelzik a problémaszituációt, az elutasító álláspont azonban véleményem szerint mindezek ellenére indokolatlan.

Fekete Balázs ezekre vitákra utalva a dolgozatban is fölveti, hogy vajon van-e, lehet-e relevanciája egy olyan elméletnek, melyet már gyakorlatilag minden ponton megkérdőjeleztek (18. old) Véleményem szerint a tagadó álláspont csak akkor indokolt, ha egy elmélet relevenciáját kizárólag a direkt adaptálhatóságban látjuk és ebben az esetben az ismeretek és a kutatás közötti összefüggések dialektikája is elsikkad. Ezzel szemben én úgy vélem, hogy egy erősen vitatott elméletnek is van relevanciája, azaz jelentősége éppen azáltal, hogy kétségeket támaszt, asszociációkat indít, újragondolásra késztet – más szóval a heurisztikus szerep fontosabb, mint a direkt adaptálhatóság. Ez azt is jelenti, hogy a relevancia kérdését, különösen Kuhn elméletének a társadalomtudományokra való kiterjeszthetőségét magát is precíz tudományos problémaként kell megfogalmazni, ami azt jelenti, hogy még annál is behatóbb tudományelméleti vizsgálódásokra van szükség, mint amit Fekete Balázs nyújtott.

Kuhn elmélete nézetem szerint azért nyújt többet, mint az irányzatok és iskolák hagyományos megkülönböztetése, mert lehetőséget teremt a tudományos kutatás és a tudományos ismeretek (tudományelméleti terminus technicus-szal a pragmatikus és apragmatikus értelemben vett tudomány) viszonyának a figyelembevételére, fölhasználására. Kuhn fő műve ugyanis alapvetően erről szól, még akkor is, ha ez az összefüggés így nem szerepel sem Kuhnnál, sem az általam ismert, zömmel magyar nyelvű szakirodalomban. Ez a megkülönböztetés teszi lehetővé, hogy elkerüljük a tudományfejlődés külső vagy belső tényezőinek az abszolutizálását, egy vulgáris materializmust vagy szellemtörténetet. Továbbá úgy tűnik számomra, hogy a jogösszehasonlítás területén azért különösen csábító Kuhn fölhasználása, mert itt az elméleti és gyakorlati problémák sajátosan kapcsolódnak össze, mivel tárgya nem egy adott államhoz kötődő pozitív jog és nem is valamiféle természetjog vagy tiszta jogtan, ezért könnyebb elkerülni a terméketlen ideológia vitákba fulladást.

Kuhn paradigma fogalmának a többértelműségét a szakirodalomban már sokan kritikai elemzés alá vonták. Ismeretes az a megállapítás, amely szerint a paradigmának 21 különböző jelentése található Kuhn fő művében. Kétségtelen, hogy ezek közül néhány csupán a pontatlan fogalmazás következménye, ezért is Fekete Balázs – összhangban Kuhnnak a kritikákra adott válaszával és a szakirodalomban többséginek tekintehető fölfogással – a paradigmának egy tágabb és egy szűkebb fölfogását különbözteti meg. Mivel arra vállalkozott, hogy a jogösszehasonlítás területén kimunkált különböző megközelítéseket és elméleteket a paradigma fogalma segítségével rendezze, az egységes fölosztási alap logikai követelménye miatt el kellett döntenie, hogy erre melyik, helyesebben milyen paradigma-fogalmat tart alkalmasnak. Mivel Fekete Balázs Kuhnnal egyetértve igen fontosnak tartja a tudományos közösségek szerepét, ezért a szűkebb értelemben vett paradigmát, pontosabban „az összehasonlító módszer jogtudományi alkalmazását mint alkalmazott probléma-megoldási mintát tekinti a kutatás során a vizsgálandó tudományos közösségek konstitutív fogalmi elemének.” (25. old.)

Fekete Balázsnak ezt a megoldását jónak tartom, mert egyrészt a tágabb értelemben vett paradigma – más elnevezéssel szakmai mátrix – a maga összetettségénél fogva rendszerezési alapnak kevésbé lenne alkalmas, másrészt pedig ezen az alapon a szerzőnek meggyőzően sikerült bemutatnia és egymástól elhatárolnia a jogösszehasonlítás három alapvető paradigmáját.

Eszerint történeti-evolucionalista paradigma alapvető problémája az, hogy jogfejlődésnek milyen általános törvényszerűségei vannak és ennek megfelelően a jogfejlődésnek milyen történeti típusai különböztethetőek meg. Ez az a probléma, amelyik a részletekbe megtalálható minden különbség ellenére összekapcsolja Maine, Pollock, Vinogradoff, Post, Kohler és del Vecchio munkásságát.

A droit comparé paradigmája esetében ez az alapprobléma akként fogalmazható meg, hogy valamely „jogintézmény relatíve ideális típusa” hogyan állapítható meg a jogösszehasonlítás segítségével, akár a hasonlóságok megállapítása, akár a különbözőségek elemzése útján. Ez a problémameghatározás abból következett, hogy e paradigma képviselői a jogösszehasonlítás feladatait sokkal inkább a gyakorlati síkon határozták meg (74. old) vagy mint a nemzeti jog tökéletesítését (86. old), vagy mint a legjelentősebb civilizált országok szabályainak, intézményeinek és jogrendszereinek közelítését (83. old.)

A jogösszehasonlítás harmadik paradigmája esetében – amelyet a szerző modern jogösszehasonlításnak nevez – az alapprobléma az, hogy a világ politikai tömbökre szakadása után hogyan lehet értelmesen jogösszehasonlítást végezni. Ebből fakadnak e paradigma további következmény problémái, így – amint azt a szerző bemutatja – a jogrendszerek osztályozásának, a funkcionalizmus módszertanának valamint a jogfogalomnak a problémái. (vö. itt 97-98.).

Ebben foglalhatóak tömören össze a disszertációnak azok a megállapításai, amelyekre az előbbiekben már megfogalmazott pozitív véleményemet alapozom, és amelyekkel maradéktalanul egyetértek.

Kritikai jellegű észrevételeim – néhány fogalmazásbeli pontatlanságon túl – elsősorban azon alapulnak, hogy Fekete Balázs egyrészt kiinduló álláspontjához nem mindig következetes, másrészt pedig – ettől a következetlenségtől nem függetlenül –nem bontotta ki mindazt, ami dolgozatában gondolatilag benne rejlik. Ezek zöme nem is férhetett volna bele a dolgozat kereteibe, ezért észrevételeimet nem a dolgozattal szemben, hanem a témával való további foglalkozásra tekintettel fogalmaztam meg.

Az említett következetlenséget elsősorban abban látom, hogy noha Fekete Balázs a probléma-megoldási mintát tekinti konstitutív elemnek, ezt az egyes paradigmák tárgyalása során nem ezt mutatja be kellőképpen.

Lényeges, hogy a tágabb paradigmát a szűkebb közvetítésével tárgyalja, a komplexitás és egységes szempont kettősségéből eredő módszertani követelményeknek a szűkebb paradigmafogalom alapulvételével kíván eleget tenni. Ez alapjában véve sikeres is, de ezt a későbbiekben az egyes paradigmák tárgyalása kapcsán nézetem szerint nem teszi eléggé világossá, explicitté, kifejezetté. Ami hiányzik, hogy nem reflektálja a problémamegoldási minta és a szakmai mátrix viszonyát, tehát hogy mi a probléma, az a szakmai mátrixtól függ, és egy új paradigma-magból éppen azáltal lesz kifejtett, kibontott paradigma, hogy az új problémamegoldás kikényszeríti a szakmai mátrix újrafogalmazását. Ennek a következetlenségnek megfogalmazásbeli kifejeződése, hogy a probléma kifejezést érdemben csak a harmadik paradigma esetében használja, ehelyett inkább a jogösszehasonlítás feladatáról vagy céljáról beszél, többnyire átvéve az idézett szerzők szóhasználatát. A választott kiindulópont következetes érvényrejuttatását a feladatok és célkitűzések problémaként való átfogalmazása jelentette volna. Ez bizonyos esetekben minden további nélkül elvégezhető (erre tettem én kísérletet az előbbiekben a dolgozat alapvető mondanivalójának az összefoglalása során), más esetekben viszont magának a problémának a tudományelméleti elemzésére is szükség van, mindenekelőtt a probléma szituáció, problémaháttér, problémamegfogalmazás, problémamegoldás és problémamegoldás-ellenőrzés fogalmai segítéségével. A tudományos probléma ugyanis ugyanannak az összefüggésnek, a tudományos kutatás és ismeretek viszonyának a tudományelméleti reflexióját jelenti, mint a paradigma. Ez nem kritika a szerzővel szemben, hanem egy lehetséges további kutatás jelzése, és már csak azért sem lehet ezt a szerzőtől számon kérni, mivel – számomra meglepően – a Kuhnnal foglalkozó hazai tudományelméleti irodalomban sem találkoztam ezzel a kérdéssel.

A jogösszehasonlítás tudományos problémáinak a vizsgálata során megkerülhetetlen a társadalomtudományi problémák sajátosságainak a kérdése, és ezáltal a társadalomtudományok sajátosságainak a szélesebb körben és részletezőbben történő vizsgálata. A szerző ezzel természetesen tisztában van. Rámutat arra, hogy „a kuhni megközelítés társadalomtudományi alkalmazhatósága szempontjából lényeges, hogy a társadalomtudományok egy vonatkozásban mindenképpen markánsan különböznek a természettudományoktól. Ez a különbség az ismerettárgy természetében rejlik. A természettudományok által vizsgált jelenségek egy meghatározott szintig objektíve megismerhetők, a társadalomtudományi megismerés ismerettárgyainak természete azonban ettől alapvetően eltérő” (21-22. old.) Ez így általánosságban helytálló, az is, hogy a szerző itt Max Weberre hivatkozik, de éppen Webernél többről is szó van, így mindenekelőtt kifejezetten érdekérintettségről, amit a dolgozat nem említ. Ami itt fontosabb, hogy a társadalomtudományok sajátosságait alaposabban kellene elemezni, amihez Weber jó kiindulópont. Két dologra utalnék itt. Az egyik a társadalomtudományok sajátos történetisége, ezen belül egyes társadalmi jelenségeknek, így a jognak a gyors változása, a másik pedig az, hogy az elméleti és alkalmazott tudományok nem választhatóak úgy el mint pl. a biológia és az orvostudomány. Ez egyébként a jogösszehasonlítás esetében különösen szembetűnő. Az közhelynek számít, hogy Kuhn a maga elméletét a a természettudományos kutatások sajátosságait általánosítva dolgozta ki, de az már kevesebb hangsúly kap, hogy alapvetően az elméleti természettudományokra épített, az alkalmazott tudományokat figyelmen kívül hagyta. Márpedig a probléma szempontjából jelentős különbség van az elméleti és az alkalmazott tudományok között. A probléma mindig valamilyen ismerethiányt fejez ki, közelebbről adott egy problémaszituáció, amelynek alapvető jellemzője valamilyen szükséglet kielégítése szempontjából fontosnak tűnő ismereteknek a hiánya; adott egy problémaháttér, amely a rendelkezésre álló, relevánsnak tűnő ismeretek halmazát valamint kritikai elemzésüket és rendszerezésüket tartalmazza, és végül a szigorú értelemben vett probléma, ami a jelzett ismerethiány megfogalmazását tartalmazza, röviden annak tudatosítását, hogy mit nem tudunk. Elméleti tudományok esetében ez az ismerethiány valamilyen tény, jelenség kielégítő elméleti magyarázatának a hiánya, és ez a kuhni értelemben vett anomália; az alkalmazott tudományos kutatások esetében viszont valamilyen gyakorlati, társadalmi szükséglet kielégítéséhez szükséges ismeretek hiánya. Az elméleti tudományokban az új problémamegoldás példamutató jellegét a többé-kevésbé sikeres magyarázat igazolja, addig az alkalmazott tudományok esetében a nóvum egy gyakorlati probléma megoldására vonatkozó javaslat, vagyis hipotétikus és prognózis jellegű. Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a jogösszehasonlítás Fekete Balázs által bemutatott paradigmái ebből a szempontból is különböznek egymástól.

A társadalom tudományok további sajátossága több paradigma párhuzamos egymás mellett létezése. Ebben a kérdésben teljesen egyetértek a szerzővel, és úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben csak két következetes álláspont lehetséges: vagy elutasítjuk a paradigma-fogalom társadalomtudományi alkalmazhatóságát, vagy szembe kell néznünk a paradigmák párhuzamosságának a tényével és le kell vonni abból a szükséges következtetéseket. Fekete Balázs ez utóbbi fáradtságosabb utat választotta és el is jutott ahhoz a következtetéshez, hogy „a párhuzamosan létező paradigmák elfogadása felveti annak kérdését, hogy vajon hogyan különböztethetőek ezek meg az ún. „paradigma előtti” állapottól, melyet a tudományos problémákról alkotott koncepciók sokszínűsége és egy általánosan elfogadott felfogás hiánya jellemez.” (23. old.) Fekete Balázs a kérdést azon az alapon válaszolja meg, hogy „a párhuzamos paradigmáknál ugyanis, annak ellenére, hogy több versengő tudományos gondolatrendszer létezik, mindegyikük hátterében azonosíthatunk egy tágabb, vagy szűkebb körű tudományos közösséget, mely a normál tudomány szabályosságai szerint, egymás munkásságára folyamatosan reflektálva és a „rejtvényfejtő kutatás” igényével, a modern tudományosság intézményi keretei között műveli tudományterületét.”

Fekete Balázs itt meg is jegyzi, hogy a paradigmák párhuzamosságának az elismerése, „ha végiggondoljuk következményeit, egyáltalán nem csökkenti a kuhni tételek magyarázó erejét, pusztán hozzáalakítja a vizsgált tudományterületek természetéhez.” Ezzel a megjegyzéssel természetesen teljes mértékben egyetértek, de ez a hozzáalakítás vagy hozzáigazítás nézetem szerint a kuhni elmélet többi elemére sem maradhat hatás nélkül, és itt a paradigma előtti állapot kérdése mellett mindenek előtt az anomáliára valamint a paradigmaváltás értelmezésére gondolok. Továbbá úgy vélem, hogy a paradigma-párhuzamosság és a paradigma előtti állapot elhatárolásának a szerző által adott megoldása még további vizsgálatokat igényel, akár csak azért is, mert bizonyos esetekben a paradigmák között olyan nagy a távolság, hogy képviselőik között nincs érdemi tudományos párbeszéd, vagyis megállapítható a Kuhn által is említett összemérhetetlenség, inkommenzurabilitás.

Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy Kuhn gondolatait a társadalomtudományokban gyümölcsözővé tegyük, szükség van az elmélet egészének az átgondolására, netán újraértelmezésére. A paradigma fogalmának többféle értelme Kuhnnál abból fakad, hogy ez a fogalom elméletében többféle funkciót is ellát. Ezt a fogalmat Kuhn a tudományfejlődés kumulatív modelljével szemben, a tudományos forradalmak magyarázatára vezette be, és ebben az összefüggésben jelent meg a paradigmaváltás és az anomália fogalma, a paradigma fogalmában itt a diszkontinuitás kapott hangsúlyt. A tudományos forradalmak ellenfogalmaként jelent meg a normál tudomány állapota illetőleg időszaka, ahol viszont a paradigma tudományszervező, egységteremtő és kontinuitást biztosító funkciója kapott hangsúlyt. További ellenfogalomként jelent meg a paradigmanélküliség vagy paradigmaelőttiség állapota, amely hol a tudomány és nem tudomány, hol pedig a korai és az érett tudomány elhatárolására szolgál. Amíg tehát Kuhnnál a paradigmaváltáson van a hangsúly, a továbbiak mint következmény-problémák jelentek meg, addig Fekete Balázs a jogösszehasonlítás tekintetében –nézetem szerint helyesen – a paradigmák tudományszervező, közösség- és irányzat-konstituáló szerepét állította az előtérbe. Ez azért is indokolt, mert a társadalomtudományokban az új paradigma dominanciája általában nem jár a régi paradigmának a tudományosság köréből való teljes kiszorításával, hanem inkább annak háttérbe szorulása tapasztalható, ami nem zárja ki annak korrekcióját és újjáéledését. Van neoklasszikus, neoliberális, neokeynesiánus közgazdaságtan, de nincs neoflogiszton-elmélet.

Ezeket a problémákat Fekete Balázs is látja, és azon az állásponton van, hogy „a paradigmaváltás kuhni modellje természetesen megköveteli, hogy előfeltevéseit a társadalomtudományok természetéhez alakítsuk, mivel nyilvánvalóan a természettudományok sajátosságait tükrözi vissza. (..) Ezért az anomáliát helyesebb ebben a kontextusban egy az adott paradigma keretei között megnyugtatóan meg nem válaszolható minőségileg új problémának felfogni, mely képes a paradigma strukturális alapelveit kihívások elé állító szerkezeti feszültségeket indukálni.” Fekete Balázsnak ezt a megállapítását a további elemzések plauzibilis kiindulópontjának tartom. Azért beszélek csak kiindulópontról, mert nézetem szerint további vizsgálódást igényel, hogy hol a határ a paradigmán azaz a normál tudományon belüli változások és az anomáliák megjelenése között. Erre egyébként a disszertáció 92. oldalán, a jogegységesítési mámorban született nagyívű elképzelések korrekciója kapcsán a szerző is utal.

Az opponens feladata általában sem terjed odáig, hogy a bírált mű minden egyes megállapítását beható vizsgálatnak vesse alá. Különösen nem lehet az egy olyan gondolatgazdag és gondolkodásra serkentő dolgozat esetében, mint Fekete Balázs jelen értekezése, amely a részletkérdésekben is számos reflexióra érdemes megállapítást tartalmaz. Ezeknek a reflexióknak a kifejtése azonban szétfeszítené az opponensi vélemény kereteit. Ezért itt csak néhány részletkérdésre térek ki, további részben tartalmi, részben pontosításra irányuló vagy a megfogalmazásra vonatkozó észrevételeimet írásban közöltem a szerzővel.

A szerző a dolgozat 111. oldalán a többszintű osztályozás lehetőségeinek kérdésében Ake Malmström cikke alapján úgy foglal állást, hogy „a malmströmi több szintű megoldás, különös tekintettel az osztályozások viszonylagosságára, a különböző szintek és eltérő csoportosítási egységek felhasználásával a világ jogrendszereinek árnyaltabb bemutatását teszi lehetővé, mint a kizárólag egy meghatározott egységen alapuló felfogások.” Ezt a – szerintem helytálló értékelést – az osztályozási törekvéseket összefoglalóan értékelő alfejezetbe már nem vitte át, viszont némiképpen eltérő hangsúllyal úgy fogalmazott, hogy „bele kell abba törődnünk, hogy nem teremthetjük meg a világ jogrendszereinek teljes és mindenkorra érvényes csoportosítását.” Ezt a kérdést szerintem árnyaltabban kell ábrázolni, ahogy azt egyébként a szerző is teszi a következő bekezdésben. Egyetlen átfogó osztályozás nem lehetséges, de több igen. Ezért – a szerzőt idézve – „minden osztályozási kísérletet tehát szükségszerűen pontosan be kell határolni, valamint nyilvánvalóvá kell tenni céljait, az absztrakció szintjét, a vizsgált jogterületet és az idődimenziót.” (113. old.) Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy először is különbséget kell tenni a történeti jellegű és csak pusztán a jelenkor jogrendszereire kiterjedő csoportosítások között, ez utóbbin belül is – a kutatási céltól, a megoldandó problémától függően többféle csoportosítás is indokolt, viszont a többszintű osztályozás segít megoldani a több lényeges jellemző vonás és az egységes fölosztási-rendszerezési alap ellentmondását.

A szerző dolgozatában – nagyon is helyeselhetően – nagy jelentőséget tulajdonít a funkcionális módszer alkalmazásának:  „Az összehasonlítás módszertanában a jogszabály funkciója – azaz az a kérdés, hogy milyen társadalmi problémára vagy kérdésre vonatkozik – fontos szerepet kaphat, mivel a tertium comparationis, azaz a különböző terminológiával és fogalmi apparátussal dolgozó jogrendek összehasonlítása során alkalmazandó közös nevező szerepét is betöltheti. E közös nevező léte pedig minden összehasonlító jellegű tevékenység egyik előfeltétele, mivel ennek hiányában valódi összehasonlítás logikai értelemben nem végezhető.” (115. old.) Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy a funkcionális módszer különböző alkalmazásai esetében nem ártana azt is figyelmen venni, hogy a funkció fogalomnak alapvetően két értelmezése van: normatív-teleológikus, amikor a funkció lényegében a feladattal azonos vagy ahhoz hasonló jellegű, és a kauzális, amikor a funkció fogalma a tényleges hatásokhoz kapcsolódik. Különbség van továbbá e módszer alkalmazását illetően a gyakorlati és az elméleti jogösszehasonlítás között. A funkcionalizmus a gyakorlati jogösszehasonlításban a különböző jogrendszerekben meglévő funkcionális hasonlóságokra kérdez rá közvetlenül, az elméletiben pedig a megértés az elsődleges, a funkciót az adott rendszerben, struktúrában kell vizsgálni, csak ezt követheti valamilyen általános funkcionális ekvivalencia vizsgálat, mint volt ez valamikor a Rule of law és a szocialista törvényesség esetében.

A dolgozattól érthetően nem várható el, hogy a bemutatott szerzők megállapításait alapos és részletes bírálatnak vesse alá. Esetenként azonban ez indokolt lehet. Ezért jegyzem én meg, hogy tévesnek tartom Zweigertnek azt a tételét, hogy az „összehasonlító jogi kutatásokat a magánjog „apolitikus” területeire kell korlátozni, mely leginkább a dologi jog, a szerződési jog és a kártérítési jog.” Ugyanis nagyon relatív, mi tekinthető apolitikusnak. Nagyon is politikus lehet pl. a dologi jog körében a tulajdonszerzési korlátozás vagy a törvényben biztosított elővásárlási jog; a szerződési jogban a fölmondási lehetőségek munkaviszony, lakásbérlet esetében, kártérítés a munkajogban vagy az állam esetében, stb.

A magyarországi jogösszehasonlítással foglalkozó fejezet kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy az államszocializmus idején a jogösszehasonlítás elfogadása, művelése igen jelentős szerepet játszott az ún. szocialista normatívizmus meghaladásában. A szocialista normatívizmus Visinszkij féle sztálinista változatával eleve összeegyeztethetetlen volt, a Szabó Imre féle puhább változatot pedig fokozatosan föllazította, fölbomlasztotta. Közvetlenül ez jól érzékelhető Szabó Imre fölfogásának a változásában, közvetve pedig a jogösszehasonlítás elősegítette a szociológiai szemlélet erősödését, új problémák megjelenését és szélesítette és nyitottabbá tette a jogtudománnyal foglalkozók látásmódját.

Összegezésként és általános értékelésként annyit kívánok még mondani, Fekete Balázs igen gazdag szakirodalmi anyag földolgozására támaszkodva elismerésre méltó tudományos eredményekre jutott. A dolgozattal kapcsolatos egyetlen opponensi észrevétel sem kérdőjelezi meg a jelölt felkészültségét, az értekezés eredetiségét, tudományos értékét. Az opponensi észrevételek sokkal inkább a felkészült jelölt által fölvetett problémák továbbgondolására tett kísérletek.