Szmodis Jenő

Az érdek és a jog néhány összefüggéséről

 

 

 

 

 

 

Az értéktől az érdekig

 

 

Az érdekről és a jogról való gondolkodás mindig egy kultúrkör szellemi folyamatának képezi részét.  Tökéletesen érthető tehát, hogy e gondolkodás nem vonhatja ki magát az adott kultúra szemléletbeli tényei és szemléletbeli változásai alól.

Mindaz, ami az európai keresztény középkort jellemezte – így többek között az egyház vitathatatlan tekintélye s a transzcendens értékek tisztelete – a reneszánsz utolsó nagy századában, az 1500-as években lassan eltűnni, átalakulni kezdett, s fokozatosan adta át helyét valami egészen másnak, egészen újnak.

A XVI. század nem csak Shakespeare, de Machiavelli s Luther Márton kora is. Az a század melyben – többek között a gyarmatosítással is összefüggésben – új típusú polgárság alakul ki, új és a korábbiaktól eltérő polgári eszményekkel. Ez az a század, amelyben drámaian érzékelhetővé vált a később modernségnek nevezett jelenséghez vezető folyamat kibontakozása. E folyamat a XVIII. századi racionalizmusig s a francia forradalomig ível, és napjainkig érezteti hatását.

Amint Molnár Tamás írja: A modernség politikai elvei című munkájában:

„Milyen utat tett meg 1500-tól 1750-ig a politika elmélete? Egyrészt követte, másrészt előre vázolta a nagy változásokat. A kereszténység hasadása más ellentéteket is felszínre hozott, közöttük a legfontosabbat: a civil társadalom fokozatos lázadását az állami és egyházi uralom ellen. Rövid ideig a királyi hatalom áll szemben a hűbérúrral, a lovaggal, a püspökkel, de nemsokára már a parlamentet látjuk ott (Anglia), a pénzügyek intézőjét, a nagyiparost, a bankárt.”[1]

A hozzávetőleg 1500-tól 1750-ig tartó kétszázötven esztendős időszak a modernkor hajnala, egyfajta premodern kor, amelyet a modernkor kb. 200-250 évig, tehát a legközelibb múltig tartó időszaka követett. Nagyjából az 1960-as évek közepétől-végétől pedig érzékelhető egyfajta posztmodern időszak kezdete, melyet maga Fukuyama nevez a nagy szétbomlás időszakának  egyik legutóbbi munkájában.[2] 

Amit mi merőben újként ünneplünk a XVIII. század szellemiségében, arra alighanem igaz, amit Molnár Tamás ekként fogalmaz:

„1750 körül az új politikai világnézet alapelemei már készen állnak. A hatalom elméleti semlegesítése és az erkölcsi öntudat naturalizálása. Machiavelli stupid tömegéből értelmes és tájékozott polgárokat nevelt, akik jogaikat elvezik egy megújhodott világrendben. Az 1650 és 1750 között eltelt évszázadban többnyire csak arról értekeztek az egy véleményen lévő literati, hogy ez immáron kinyilvánított elveket hogyan csiszolják egyre simábbra. Például, hogyan illeszkedjék a szabad polgár az összakarat (volonté générale) monolitikus egységébe (Rousseau), vagy milyen abszolút tulajdonjogokat élvezzen az egyén (Locke).”[3]

A XVI. századot megelőző – döntően transzcendens értékekben való – gondolkodást tehát fokozatosan váltotta fel az érdekek szemlélete. Megjegyzendő, hogy az érdekek és élvezetek fontosságát hangsúlyozó filozófiai rendszerek nagyjai sohasem vitatták a spirituális érdekek jelentőségét, csupán transzcendens vonatkozásaitól szakították el azokat.

Nagyjából egy fentebb vázolt folyamat jelentősebb állomásaként szemlélhető Jeremy Bentham-nak  és követőinek, az utilitaristák társadalomfilozófiája és etikája. Bentham – és irányzatának – álláspontja szerint az emberi természetet az öröm és a fájdalom érzése uralja. Az örömé, amit elérni kíván s a fájdalomé, amit elkerülni igyekszik. E két elv, e két „szuverén hatalom” az, ami az emberi magatartást alapvetően meghatározza.[4]

Mind Bentham, mind az utilitaristák többsége, - pl. John Stuart Mill - elutasították a hedonizmus – velük szemben megfogalmazott – vádját, s e bölcseleti áramlat egyre inkább előtérbe állította „mind több embernek, mind több – materiális és nem materiális – élvezetet” kívánalmát. Mindez azonban kevéssé változtat azon a tényen, hogy az utilitarizmus kiindulási alapja nem a kollektív értékek eszméje, hanem az individuális érdekek gondolata.

Helyesen mutat rá Helmut Coing a benthami filozófiáknak az egész XIX. századot átfogó termékenyítő hatására és Rudolf Jhering érdekkutató módszerével való összefüggésére.[5] Jhering (1818-1892) Der Zweck im Recht című munkájában a „cél”-t a jog teremtőjeként mutatja be amellett érvelve, hogy az egész társadalom mozgatórugója az érdek. Elemzi azokat az eszközöket, amelyekkel szerinte a társadalom az egyént a közös érdekek szolgálatába állítja, miközben felvázolja a jog társadalmi szerepét, fejlődését, és az ún. konvencionális szabályok jelentőségét.[6] Jhering fokozatosan fordul el a fogalmi-logikai jogtudománytól és a Római jog szelleme című, hatalmas munkájában egyértelművé is teszi: szerinte nem az élet van a fogalmakért, hanem a fogalmak az életért.[7] Találóan fogalmaz Moór Gyula, mikor Jhering rendszerét így jellemzi:

Minthogy Jhering a társadalom okozatos fejlődését a célgondolat segítségével vázolja, a „cél” – még inkább a „társadalmi cél” - fogalmában pedig már benne van az érték gondolata,  felfogása közel jut az értéktanhoz, különösen akkor, amidőn megállapítja, hogy „a jog célja a társadalom életfeltételeinek a biztosítása”.[8] Szorosan kapcsolódik tehát Jhering munkásságához a jogi értéktan nagy alakjának, Rudolf Stammler-nek az a törekvése, hogy körülírja azt a „szociális ideál”-t, melynek nézőpontjából megítélhető, hogy a pozitív jognak, mely részei minősülnek egyúttal helyes jognak is. Stammler nem állítja a helyes jognak a tételes jogtól való külön létezését. Álláspontja szerint a helyes jog nem más, mint – a szociális ideál nézőpontjából megítélt jó tételes jog.[9]

Stammler huszonkét esztendővel fiatalabb kortársa, Gustav Radbruch  - noha korlátozni igyekszik a jogfilozófia feladatkörét, és azt a lehetséges legmagasabb értékek rendszertani vizsgálatára, valamint az elérésükhöz, megvalósításukhoz szükséges lehetséges eszközök számbavételére korlátozza - voltaképp nem mást tesz, mint a transzcendenciától megfosztott és érdekké redukált értékeket ismét értékekként deklarálja, azonban viszonyukat óhatatlanul relativizálja. Stammler „szociális ideáljá”-hoz képest három lehetséges értékkonfigurációt tételez, melyekben vagy a szabadság értéke, vagy a hatalom értéke, vagy pedig a kultúra értéke dominál.[10]

Lassan-lassan érdekek és értékek ezreinek pluralizmusa borítja el a gondolkodást, melyben maga a pluralizmus is önérték lesz, és igen távolinak tűnik, már Szent Tamás világképe, melyben a hit értékével szemben a tudás áll, s viszonyuk egyértelmű a hit javára.[11]

Jelentősen változott tehát a századok alatt a gondolkodás, és így az értékekről és az érdekekről való szemlélet is. Ennek kapcsán többek között az a talán nem jelentéktelen kérdés merülhet fel: vajon ugyanígy változott-e az emberi természet is, és nem csupán gondolkodásunk fogalom készlete cserélődött ki ilyen viharosan?

Bizonyos egyéni és kollektív érdekek mindig is voltak. Ám korábban, amikor ezeknek a közösség transzcendens értelmet tulajdonított, ezen érdekek többnyire értékekként tételeződtek s viszonyuk is többé-kevésbé határozott hierarchia rendje szerint alakult.

A középkori szemlélet miközben bizonyos érdekeket a transzcendenciából szűrt le, szükségképpen értékekként fogalmazta meg azokat. Amikor azonban a reneszánsz humanizmusa ugyanezen mozzanatokat az emberi természetből kezdte magyarázni, óhatatlanul érdekekként határoztattak meg a jelenségek.

Mivel vizsgálódásunk az érdek fogalmának kérdéseire irányul, az érték kategóriájának mibenlétét itt nem vizsgáljuk. A továbbiakban tehát az érdek társadalmi tényének bizonyos jellegeit igyekszünk körülírni, utalva egyúttal az érdeknek a joggal való néhány összefüggésére is.

 

Az érdek fogalmának kérdése

 

A legcélszerűbbnek kínálkozik az érdek fogalmának az értelmező kéziszótár által megadott meghatározásából kiindulni. Eszerint az érdek „valakinek, valaminek a javát, hasznát szolgáló szükséges, fontos dolog.”[12]

E meghatározásnak a leghasználhatóbb eleme talán a „szükséges” kifejezése és fogalma. Valaminek, valakinek a java, haszna ugyanis meglehetősen laza és túlságosan tág kategória, hiszen mindjárt felmerül a kérdés: mire szolgáló java, mely szempontból tekintett haszna. Ugyanezek a kérdések megfogalmazhatók a „szükséges” fogalmával szemben is, csakhogy ez utóbbi kategória mögött ott rejlik egy mélyebb, fontosabb jelenség és fogalom: a szükséglet.

Az érdek fogalma tehát feltételezi a szükséglet kategóriáját, mégpedig olyannyira, hogy a különböző érdekek csoportosítását leginkább a különféle szükségletek megkülönböztetése alapján végezhetjük el. Valamennyi szükséglet-típusnak ugyanis megfelel valamilyen érdek, függetlenül attól, hogy azon érdeknek van-e a szükségletre visszautaló bevett elnevezése, vagy nincs.

Egy példával megvilágítva. A szükségleteket többféle szempont szerint lehet csoportosítani. Az egyik lehetséges csoportosítási szempont a szükséglet foka. Ha a szükséglet egyszerűen a létezéshez kötődik, ha a szükséglet kielégítése nélkül a szükséglet alanya elpusztul, megsemmisül, úgy e szükséglet nyilván igen erős, és a nyelv - igen kifejezően - az erős szükségletet általában létszükségletként jelöli meg, a kielégítésére irányuló érdeket pedig létérdeknek. Léteznek azonban luxus szükségletek is, amelyeket azonban a köznyelv inkább luxusigényeknek jelöl. E szükségletek kielégítésére is irányulhat érdek, azonban a köznyelv egyáltalán nem ismeri a luxusérdek kifejezést, noha ilyesmi nyilvánvalóan van.

Anélkül tehát, hogy a logikai pozitivizmus mintájára mélyebb nyelvi elemzésekbe fognánk, csupán jelezzük, hogy a jelenségek, a róluk alkotott fogalmak, és utóbbiak nyelvi jeleinek kapcsolata meglehetősen esetleges, és a vizsgálódás során ennek nehézségeivel is érdemes számolni.

Azonban már e példánk megemlítésével újabb fogalmi elemmel gazdagítottuk az érdek meghatározását, és ez pedig: a kielégítés.

Mielőtt megkísérelnénk az érdek fogalmának munkahipotézis-szerű definícióját megadni, rá kell mutatni arra is, hogy az értelmező szótár az érdeknek egy objektív meghatározását írta le. Azt nevezetesen, hogy mi az, ami ténylegesen előmozdítja az érdek alanyának javát. Ettől azonban élesen el kell határolni azt, hogy az alany mit él meg érdekeként, s hogy egyáltalán felismeri-e az érdekeit.

Szintén egy példával élve. X-nek objektíve nem érdeke, hogy Y csapodár személlyel összeházasodjon. Válás, anyagi és morális csőd vár rá. X mindennek lehetőségével is számolva mégis házasságot köt Y-nal, mert materiális és spirituális szükségletei számára ezt diktálják. Ha nem ezt tenné céltalannak és értelmetlennek látná az életét, és így nem csupán ahhoz fűződik érdeke, hogy ez utóbbi állapotot elkerülje, hanem közvetve-közvetlenül ahhoz is, hogy a könnyelmű lépését megtegye.

Hogy az ilyen lépést mennyiben tekintjük az alany érdekének is, és nem pusztán szükségletének, az nagyban függ attól, hogy miként határozzuk meg az érdek fogalmát, mennyiben vesszük tekintetbe a szubjektív tényezőket. Ám éppúgy függ attól is, hogy miként írjuk körül az alanyt. Arról van nevezetesen szó, hogy az egyént közösségi vonatkozásaiban is szemléljük-e, avagy csupán csak mint racionális indivídiumot.

Az egyén ugyanis nem pusztán vonatkozások nélküli individuum, hanem az emberi faj egyede is. Az ebből fakadó jellegek, szükségletek és érdekek azonban csak mesterségesen, gondolatilag szakíthatók el az embernek mint individuumnak jellegeitől, szükségleteitől és érdekeitől, ám maga az egyén mindezeket tökéletes egységben éli meg.

Amint Schopenhauer írja: „Ami tehát itt az embert vezeti, valósággal ösztön, olyan mely a faj javát célozza, mialatt az embert azt hiszi, hogy csak a saját fokozott élvezetét keresi.”[13]

„A faj javát célozza…” – írja tehát Schopenhauer. „Valaminek a javát, hasznát szolgáló…” – mondja az értelmező szótár. A példában szereplő könnyelmű lépés tehát a faj érdeke volna, és nem az egyéné? Csakhogy az egyén egy pillanatig sem képes egyén lenni anélkül, hogy ne volna egyúttal a faj része is.

Az a bizonyos könnyelmű lépés tehát az egyénnek legsajátabb, faji mivoltában, emberi létében gyökerező érdeke, noha más aspektusból, későbbi önmaga szempontjából éppenséggel nem volna érdeke. Ám a létezés sajátja az, hogy itt és most van jelen, és noha gondolatilag modellezni tudjuk a jövőt, az elképzelt jövőnek nincs érdeke, csak a jelenvalóságnak.

Ha azonban a jövőre vonatkozó spekuláció eredménye eltántorít valakit bizonyos jelenbéli lépéstől, úgy nem a „jövő érdeke”, ami a motívumot szolgáltatja, hanem az, hogy ez egyén már a jelenben preferál bizonyos mozzanatot, például a békés, nyugodt életet, amit a jövőbe vetít, és ami miatt esetleg lemond egy másik érdekének érvényesítéséről.

Schopenhauer egyébként még az emberben lévő két ellentétes erőről szól, melyek ugyan harcban állhatnak, de melyeket ő még együtt tart az emberi természet részének.

Mint írja: „A faj géniusza tényleg mindig háborút visel az egyének őrző géniuszaival, üldözőjük és ellenségük s mindig kész az egyéni boldogságot kíméletlenül tönkretenni, hogy a maga céljait keresztül vihesse…”[14]

Csak a Schopenhauer utáni kor az, mely az egyént már csupán mint individuumot szemléli, és az embert nem csak emberi fajbéli, hanem más, közösségi, nemzeti és egyéb vonatkozásaitól elszakítottan kezeli és vizsgálja. Kiteljesedik a „modernség”-nek az a folyamata, amelyben a társadalom alapsejtje nem a család, hanem az egyén. Ez az a folyamat, amelyre Molnár Tamás az idézett művében és más munkáiban is kiválóan rámutat, és amely tendenciára az elsők között Maine mutatott rá a XIX. század második felében: a státuszt a kontraktus váltja fel, a családot pedig az egyén, az indivídium.[15]

De már a példánkban említett „párválasztási” probléma is kellően rámutat a bevezetőben vázolt szemléletbeli változásokra. Arra a folyamatra, amelyben az értékek helyét az érdekek fogalma veszi át. A XVIII. századig a szerelem érték és transzcendens isteni ajándék, onnantól kezdve inkább faji érdek.

Visszatérve azonban az érdek definíciójának kérdéskörére, megállapíthatjuk, hogy az érdek objektív oldalról meghatározható nagyjából úgy, amint az értelmező szótár megadta. Azonban az érdeknek akkor van igazán nagy jelentősége, ha egyúttal fel is ismertetik és érvényesítésére legalábbis kísérlet tétetik. Ez viszont az érdek kategóriájának szubjektív oldalát helyezi előtérbe.

Ezzel összefüggésben tehát az érdek szubjektív oldalát nagyjából így írhatjuk körül.

Az érdek szubjektív oldalról valamely szükséglet kielégítésére irányuló pszichikus állapot, mely alkalmas az érdek alanyának magatartását, mint motívumot befolyásolni Így cselekvésre vagy cselekvéstől való tartózkodásra indítani és a magatartás mikéntjét is többé-kevésbé meghatározni.

Az érdek tehát objektíve fennállhat felismertség nélkül is, azonban szükségképp követeli meg magának a felismerhetőséget, mint lehetőséget, hiszen e szubjektív elem emeli az érdek kategóriáját logikai-ontológiai kategóriából interperszonális, emberi kategóriává.

Az érdek objektív oldalról ugyanis csupán azt jelenti, hogy: ahhoz, hogy valami legyen, valami másvalaminek is kellene lennie. E gondolati képlettel azonban majdnem valamennyi fizikai és kémiai reláció leírható. E vonatkozásokban azonban nehezen szólhatnánk érdekekről, például kémiai elemek érdekeiről. Az érdek kategóriájának sine qua non-ja tehát a szubjektív oldal, a felismerés, illetve a potenciális felismerés eleme.

 

Az érdekek és a szükségletek fajtái

 

Utaltunk arra, hogy az érdekek csoportosításának legígéretesebb módja a szükségletek fajtáinak elhatárolása mentén mutatkozik.

A szükségletek csoportosításának művelete pedig két nagyobb osztályozási szempont figyelembevételével látszik a legszemléletesebbnek. Eszerint a szükségleteket besorolhatjuk

-                                                a szükséglet alanyának oldaláról tekintve, illetve

-                                                -a szükséglet tárgyának oldaláról szemügyre véve.

A szükséglet alanyának oldaláról a szükségletek és az érdekeket aszerint csoportosíthatjuk, hogy a szükségletek és érdekek az embernek

-                                                közösségi lényi, kollektív természetű mivoltához, avagy

-                                                individuális mivoltához

kapcsolódnak-e.

A szükséglet tárgyának oldaláról az egyes érdekeket és szükségleteket, úgy különböztethetjük meg, hogy ezen érdekek és szükségletek milyen „létformájú” ontológiai realitásokra vonatkoznak. Így az érdekeket és szükségleteket tárgyi okokból

-                                                materiális és

-                                                spirituális

jellegűekre oszthatjuk fel.

A korábban mondottak alapján megállapíthatjuk, hogy az utóbbi századok kulturális változásai mindinkább a kollektív spirituális érdekek-szükségletek fokozatos háttérbe szorulását és az individuális materiális érdekek előtérbe kerülését hozták magukkal.

E folyamat szoros összefüggésben áll azzal a szintén előbbiekben vázolt tendenciával, hogy az értékek egyre inkább érdekekként fogalmazódnak meg. Egyre hangsúlyosabb lett ugyanis az értékek megélőjének, érzékelőjének és tételezőjének, tehát az individuumnak  a szerepe. Az értékek, minthogy lassan-lassan elszakadni látszottak a platóni világ objektív idealista égboltjától gyökereiket egyre inkább az individuális megítélésben lelték meg. Ez szükségképp vezetett el

1.                                             az értékek relativizálásához és

2.                                             az értékeknek egyre inkább érdekekként való megfogalmazásához.

Ez a folyamat természetes jelensége az olyan kultúráknak, melyek – Maine kifejezésével élve – a haladó társadalmakat jellemzik. Hasonló szellemi folyamatok zajlottak le tehát az antik Görögországban és Rómában is. Ám az olyan – szintén Maine kifejezésével élve – stagnáló kultúrákban és társadalmakban, mint az indiai, kínai, arab, a kollektivitás és spiritualitás elve töretlenebbül érvényesült a századok alatt, és többé-kevésbé érvényesül ma is. Ez utóbbi társadalmaktól és kultúráktól a mai napig viszonylag idegen az individuális materiális szükségleteknek és érdekeknek olyan mérvű vezérlő elvvé alakulása, mint a Nyugaton.  A Nyugaton ugyanis az individuális materiális érdekek szinte teljesen kiszorítani látszanak a kollektív spirituális értékek társdalom- és kultúraformáló szerepét.

Az érdek kategóriájának hangsúlyossá válása a Nyugaton alighanem törvényszerűen vonta maga után az érdekérvényesítés legkülönfélébb formáit és ezek intézményessé válását.

 

Az érdekkonfliktusok szükségletek szerinti megkülönböztetése

 

Amint az embernek vannak morális, mentális és materiális szükségletei, éppúgy vannak ilyen természetű érdekei, illetve lehetnek ilyen természetű érdekkonfliktusai is.

Az érdekkonfliktus alatt a köznapi szemlélet hajlamos csupán a materiális érdekek konfliktusait érteni, azonban nyilvánvaló, hogy a konfliktusok kibontakozhatnak mentális-spirituális területek vonatkozásában is. Az a szemlélet, amely a különböző vallásháborúk mögött kizárólag a gazdasági természetű mozgató okokat látja, természetszerűleg becsüli alá az élet más területein is a spirituális-kulturális mozzanatok jelentőségét. Talán mostanra, a XXI. század elejére látszik beérni egy olyan történelmi látásmód, mely a tisztán idealista és tisztán gazdasági-materiális egyfajta szemléletszintézisét képes adni. Egy olyan világlátás, amelyben kiegészítik egymást e nézőpontok legtermékenyebb gondolatai.

Samuel P. Huntington korszakos jelentőségű könyvében, az 1996-ban megjelent Civilizációk összecsapásában éppen annak jelentőségére mutat rá, hogy az egyes civilizációs körökhöz tartozó társadalmak között megfigyelhető egyfajta sajátos szolidaritás, illetve, hogy a XXI. század nagy és meghatározó folyamatát a különböző civilizációk közötti természetes törésvonalak elmélyülése jelenti majd.[16]

Nem szabad tehát alábecsülni az egy adott civilizációhoz, kultúrához való tartozás tényét, és azt a spirituális szükségletet, hogy az ember egy adott társadalmi környezetben kulturálisan otthonosan kívánja érezni magát.

A kulturális érdekeket nevezhetjük az előbbi felosztás szerint kollektív spirituális érdekeknek is, hiszen a kultúra spirituális értékéhez a fentebbi vonatkozásban az ember mint egy kollektivum tagja viszonyul. Vannak azonban olyan individuális spirituálisnak mondható érdekek, mint a presztízshez, a társadalmi megbecsüléshez fűződő érdek. A különböző érdekkonfliktusok tehát a legkülönbözőbb színtereken megvalósulhatnak, és az is előfordulhat, hogy a konfliktusban lévő feleknek teljesen eltérő természetű érdekei ütköznek.

Lehetséges, hogy egy szembenállásban mindkét oldalról individuális-spirituális érdekek ütköznek. Például, ha az érdekérvényesítő felek mindegyike valamely morális-mentális elismerésre törekszik, esetleg azért verseng. Azonban ugyanazon konfliktusban el is térhetnek az érvényesített érdekek jellegei; például egy olyan esetben, amikor a megélhetésért, munkabérért vagy valamely más hasonló individuális-materiális érdekért küzdő munkavállalói csoportnak a munkaadó vagy a kormányzat csupán presztízs szempontok érvényesítése miatt nem enged, esetleg szankciót alkalmaz. Az egymással szemben érvényesített érdekek mineműsége, jelentősége, társadalmi méltányolhatóságuknak mértéke természetesen erkölcsi relációkat is magukban hordoznak. És pontosan ez a  morális megítélhetőség, emeli az érdek kategóriáját ismét az értékek tételezett világába.

 

Az érdekérvényesítés

 

A korábbiak során utaltunk arra, hogy az érdek fogalmának van tisztán objektív oldala, amennyiben az érdeken valaminek vagy valakinek a javát, hasznát szolgáló szükséges fontos dolgot értjük. Ám, mint jeleztük, az érdeknek potenciálisan szükségképp van szubjektív oldala is, nevezetesen: az érdek feltételezi a felismerhetőséget és a felismerőt is. Hisz – mint mondtuk - csupán így válhat ontológiai-logikai kategóriából interperszonális, emberi kategóriává az érdek, és a felismert érdek, mint az emberi cselekvés motívuma válik az emberi magatartás egyik meghatározójává.

Érdekérvényesítésről tág értelemben akkor beszélhetünk, ha az érdek alanya érdekét felismerve a különböző motívumok ütköztetését, ütközését követően olyan magatartást tanúsít, ami az ellenérdekű előtt egyértelművé teszi meghatározott szükséglete kielégítésére irányuló szándékát, esetleg ilyen célzatos magatartással szükségleteit egyoldalúan ki is elégíti.

Ez az érdekérvényesítésnek olyan tág meghatározását jelenti, hogy óhatatlanul magában foglalja nem csupán a védekező jellegű tilos önhatalom, de voltaképp a lopás lehetőségét is.

Ezen a ponton hangsúlyozni kell, hogy az érdekérvényesítésnek azok a mára klasszikussá vált formái és módozatai, amelyek elsőként a XIX. századi angol szakszervezeti mozgalomban öltöttek testet, az akkori jogrend szempontjából javarészt tilalmazottak voltak, és a magántulajdon szinte korlátlan szentségét az akkori elképzelések szerint botrányosan sértették. A korabeli munkás érdekérvényesítés – ha akkoriban nem is minősült kifejezetten lopásnak – mégis azzal egy súlyúként ítéltetett meg, és következményeit tekintve még veszedelmesebbnek minősült a közgondolkodás számára.

Az érdekérvényesítés fogalmába tehát magát a jogszerűséget, mint olyant nem létjogosult felvenni, hanem e fogalmat inkább negatív oldalról érdemes árnyalni. Mégpedig úgy, hogy fentebbi meghatározás azzal egészítendő ki, hogy az érdekérvényesítés körébe nem értendők bele azok a hagyományos köztörvényes büntettek, melyek közvetlen szükséglet kielégítésre irányulnak.

Igaz, hogy e körülírás meglehetősen pontatlan és bizonyos esetlegességet hordoz, ám magának az életnek a jelenségei sem képeznek tiszta kategóriákat, másrészt itt egyúttal az is a célunk, hogy az érdekérvényesítés kategóriájának problematikus voltára rámutassunk.

 

Az érdekérvényesítés módja, eszközei

 

Az érdekérvényesítésnek lehetnek tevőleges és nem tevőleges módjai és eszközei. A bérharc egyik klasszikus eszköze, a sztrájk a legegyszerűbb példát kínálja a nem tevőleges módra. A kizárások, a tüntetések az érdekérvényesítés jól ismert tevőleges eszközei, míg a teljesítmény visszafogás, termelés lassítás a sztrájkhoz hasonlóan szintén az érdekérvényesítés nem tevőleges módjai közé tartoznak.

Az érdekérvényesítés módjait feloszthatjuk továbbá a jogszerűség aspektusából is, és így beszélhetünk az érdekérvényesítés megengedett és meg nem engedett módjairól, illetve eszközeiről is. Mint a korábbiakban utaltunk rá, ez utóbbi kategóriák koronként változó jelenségeket takartak, és történelmileg mind szélesebbé vált az érdekérvényesítés megengedett módjának köre. Az olyan – korábban tilalmazott – magatartások, mint a kizárás, bizonyos jogrendszerekben megengedetté váltak, illetve egy olyan folyamat is lezajlott, amelynek során a közhatalom elnézőbbé vált bizonyos nem megengedett magatartásokkal szemben. Ez utóbbi magatartások megjelölésére alkalmazta idővel a politikatudomány és a jogelmélet az állampolgári engedetlenség kategóriáját.

Időről-időre tehát bizonyos új magatartások jelentkeznek a társadalomban, amelyek közül sok majd tilalmazottá válik. Ez utóbbiak közül azonban némelyek egyre inkább eltűrtté, majd később esetleg formálisan is megengedetté válnak.

Horváth Barna a hatalom tekintetében ezeket írja:  „A társadalmi objektivációként felfogott hatalom azonban a társadalmi magatartás szabályozottságát jelenti. Ez lényegét tekintve a magatartások oly módon történő megoszlásában rejlik, hogy a magatartások egyik része inkább érinti a magatartások másik részének feltételeit, miközben eme másik rész az előbbi által inkább érintett. A rabszolgák magatartását jobban érinti uraik viselkedése, mint fordítva, a gazdagok magatartása inkább érinti a szegényekét, mint fordítva. De hol, és hogyan jön létre ez az egymást kiegészítő funkciómegoszlás? A válasz: a magatartások ama előre meghatározottságában, melyek mindenkor fennállnak az érintő és érintett magatartásokat illetően. Ahogy az érintő magatartásokat mind szabályosabban, tömegesebben és mindinkább előre meghatározott módon tanúsítják, úgy válnak az érintett magatartások részéről egyre inkább eltűrtebbekké és elfogadottabbakká.”[17]

Ám ugyanez megfordítva is igaz: amint bizonyos „engedetlenségi” magatartások mind tömegesebbé és bizonyos csoportok által konszenzuálisan mind formalizáltabbá válnak, úgy a hatalom oldaláról általában mind eltűrtebbé, és esetleg később megengedetté alakulnak.

 

Az érdekérvényesítés területei és szintjei

 

Az érdekérvényesítés területeinek fogalma alatt – talán vitatható terminológiai pontossággal – azt értjük, hogy az éppen megvalósuló érdekérvényesítés milyen természetű szükséglet kielégítésére, illetve milyen jellegű érdek realizálódására irányul. Minthogy az embernek és az emberi közösségeknek morális, mentális és anyagi szükségletei és érdekei egyaránt vannak, így e területeken szükségképp felmerülhetnek érdekkonfliktusok is. Ez utóbbiakkal összefüggésben merül fel az érdekérvényesítés, mint sajátos magatartás.

A morális érdekkonfliktusok az elismertség, az úgynevezett „becsület”, a megbecsültség kérdése körül alakulnak ki leginkább. Ettől gyakran nehezen elválaszthatók a mentális érdekkonfliktusok, melyek gyakran egymással ütköző tudományos paradigmák avagy kultikus szimbólumok és tartalmak összecsapása, mérkőzése esetén válnak markánsakká. Ilyen esetekben ugyanis nem csupán az adott gondolati tartalmak ütköznek, hanem az azokat vallók morális, megbecsültséghez fűződő érdekei, esetleg emberi gyengéi is.

Az érdekkonfliktusok legismertebb területét azonban az anyagi érdekek szférája képezi. Ez távolról sem jelenti azt, hogy az emberi konfliktusoknak ez adná a többségét – noha természetesen ez sem kizárt. Az anyagi természetűek csupán a legnyilvánvalóbb formái az érdekkonfliktusoknak. Mert ugyan kétségtelen tény, hogy az anyagi javak elosztása során artikulálódnak a leglátványosabban az érdekek és azok ütközései, ám az anyagi javak birtoklásának gyakorta társadalmi státust kijelölő illetve szimbolizáló céljai vannak. Az anyagi javak birtoklása tehát sokszor túlmutat a tisztán anyagi érdekeken és morális, presztízs érdekeket szolgálnak.

A különféle érdekek és motívumok a legtöbb esetben összetett, sokszínű tényezőkként lépnek fel az emberi magatartások alakulása során, és noha értelmileg képesek is vagyunk bizonyos érdektényezőket egymástól elhatárolni, ez azonban kevéssé változtat azon, hogy az emberi cselekvés mozgatói egymással dinamikus kapcsolatban létező, és voltaképp viszonylagos egységet képező jelenségek.

A becsvágy, pontosabban az illő tisztelet elvárásának vágya azonban oly eleven és az emberi létezéssel szinte azonos evidenciájú tényező, hogy azt egyrészt csak a legnagyobb szükség függesztheti fel, másrészt ezen kézenfekvőségből fakadóan gyakran meg sem fogalmazódik az érdek kategóriájával kapcsolatban, noha e tényező az emberi cselekvéseknek még legapróbb mozzanatait is átjárja.

Az érdekérvényesítés szintjei, vagy inkább színterei azok a relációk, amelyekben az érdekkonfliktusok kibontakozhatnak. A társadalmi együttélés legelemibb sejtje - a család  -nem csupán alapvető színtere a lehetséges érdekkonfliktusoknak, hanem a szocializáció során itt sajátítja el az egyén a konfliktuskezelés néhány fontos technikáját. Olyan magatartásformákat, melyeket aztán később több-kevesebb változtatással adaptál és egyéb, esetleg családon kívüli konfliktusának megoldása során is alkalmaz.

Az érdekérvényesítés egy további, tágasabb szintje a valamilyen csoporton belüli, illetve az ellentétes érdekű csoportok közötti reláció. Az egyén tehát egy meghatározott csoporton belül, a csoport érdekeivel szemben is meg kell, hogy fogalmazza saját státuszát és érdekeit, illetve mint csoporttag, más csoportokkal szemben lép fel és érvényesíti saját csoportjának érdekeit.

Egy csoport létesülhet szakmai, iskolai, munkahelyi közösségi, kulturális, vagyoni helyzet szerinti hovatartozás alapján, ám pillanatnyi vagy tartós érdekek is létrehozhatnak csoportokat anélkül, hogy az előbb említett további kötelékek a csoport tagjait egymáshoz fűznék.

A csoportok közötti konfliktusok lehetnek aztán kifejezetten helyiek (lokálisak), nagyobb területet érintők (regionálisak), illetve országosak. Természetesen a különböző szintű csoportérdekek is ütközhetnek egymással, például helyi érdekek országosakkal.

Nem szabad azonban megfeledkezni az érdekkonfliktusok és az érdekérvényesítés két további magasabb szintjéről sem. Az első ezek közül a nemzetek vagy népek közötti szint. A népek közötti konfliktusok megvalósulhatnak államok között, ám kirobbanthatnak egyetlen államon belül is, függően attól hogy a nép és az adott állam polgári közössége egybe esik-e, avagy sem. A másik és ennél is magasabb szintje az érdekkonfliktusoknak az, amire Huntington hívta fel a figyelmet: a civilizációk közötti szint.[18] A már hivatkozott A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című munkájában olyan sajátos civilizációs és kulturális szolidaritásokra mutat rá, amelyeknek jelenségeit nem lehet pusztán a materiális javakért vívott globális versengés törvényszerűségeivel magyarázni. Legpregnánsabban az ortodox keresztény és az iszlám szolidaritást mutatja be, ám felvázolja azt a jövőképet is, amelyben a konfuciánus hagyományú Kína lesz majd a távol-kelet meghatározó ún. „magállama”.

A morális és kulturális alapú érdekközösség fogalmát nyugati kultúránknak a bevezetőben vázolt materiális individualista évszázadok után szinte, mint új kategóriát kell ismét megtanulnia.

Tudomásul kell tehát vennünk azt a kézenfekvő igazságot, amelyet a történelemfilozófia máig egyik legnagyobb klasszikusa, Ibn Khaldún a Kr.u. XIV. században kimondott:

„A vérségi kötelék (fontossága) ritka kivételtől eltekintve természetes dolog az emberben. Ebből következik a rokonok és családtagok iránti együttérzés, nehogy bármi kár vagy vész érje őket. Bárki úgy érzi, hogy őt is megalázzák, ha rokonát igazságtalanság vagy támadás éri, és azt szeretné, ha elháríthatná a fejéről a veszedelmeket és a pusztulást. (…) Ha a leszármazás már kicsit távoli, kezd feledésbe merülni, s csupán a híre őrzi, akkor éppen ez a híre által élő valami ösztönöz a közös leszármazottak iránti segítségre – mivel mindenki el akarja kerülni a megaláztatás érzését, amit elképzel, ha igazságtalanság éri azt, akivel valamilyen rokonságban áll. (…) A kliensek és a szövetségesek iránti együttérzés abból a szégyenérzetből fakad, ami az emberi lelket a hatalmába keríti, ha a (pártfogásba vett) szomszédját, rokonát, vagy akármilyen fokozatú leszármazottját valami megaláztatás éri.”[19]

 

Az érdek, mint jogi kategória

 

Amint a reneszánsz századaitól kezdve az érdek fogalma mindinkább kikezdte a transzcendens gyökerűként elgondolt érték fogalmat, úgy terjedtek el a közgondolkodásban a kollektív jellegű értékek mellett – és sokszor helyett – a partikuláris érdekeket hangsúlyozó felfogások, amelyek közül kiemelt helyet foglaltak el a különféle társadalmi szerződés elméletek.[20]

Az abszolutizmus hosszabb-rövidebb időszakait követően és e szerződéselméletek általános eszmeként való meggyökeresedésével szinte egy időben adta át a helyét Európában a rendi képviseleti rendszer a népképviseleti rendszernek. A XIX. században a modern népképviseleti parlamentek lettek a legfőbb megtestesítői és kifejezői a társadalom érdekek által való markáns tagoltságának. Tehát voltaképp egységének és megosztottságának is egyszerre.

Az ipari forradalom társadalom alakító hatásainak, valamint a korábban vázolt gondolkodásbeli változások következtében a XIX század Angliájában a munkásosztály immár mint önálló politikai erő jelent meg. Ekkorra érettek meg tehát az eszmei feltételei a trade unionok mozgalmainak. A munkás tömegek koncentrálása ugyanis önmagában nem lett volna elegendő egy új típusú, szervezett társadalmi erő fellépéséhez, hiszen akkor már a reneszánsz Itáliában alakultak volna szakszervezetek. A felvilágosodás és a társadalmi szerződés elméletek voltak tehát a szellemi előzményei a partikuláris érdekek olyan megfogalmazásainak, amelyek többek között a trade unionokban jutottak kifejezésre.

A jog eleinte tiltóan lépett fel az ilyen új társadalmi kezdeményezésekkel szemben, és az angol parlament például csupán 1824-ben törölte el a trade unionak betiltásáról szóló törvényt. 1834-ben megalakul, majd ugyanezen esztendő végén föl is bomlik a Grand National Consolidated Trades Union, az angol szakszervezetek első gyűlése. Két évre rá, 1836-ban bont zászlót a később chartizmusnak nevezett mozgalom, amidőn Lowett megszervezi a Londoni Munkások Szövetségét. E szervezetnek – mely a trade union mozgalomból bontakozott ki – céljai már nagyban túlmutatnak a munkásszervezetek szokásos – munkabért és munkakörülményeket érintő – céljain. A Szövetség által is aláírt nyilatkozat, a People’s Charter már kifejezetten közjogi igényekkel állt elő, többek között általános és titkos választójogot követelve a férfilakosság számára. A későbbi évtizedek során ismét korlátozták a szakszervezetek működését, majd 1870-ben kifejezett törvényi elismerésben részesültek a trade unionok, ám ennek mintegy ellensúlyozásaként külön törvényben tiltotta meg az angol parlament a sztrájkőrségek felállítását.

Ahogyan a XIX. század első évtizedei a munkások követeléseitől voltak hangosak, éppúgy a század utolsó évtizedeit a különböző suffragette mozgalmak tették sajátos hangulatúvá. A nő, mint sajátos érdekhordozó jelent meg, és a jogos követelések mellett és mögött körvonalazódni látszott egy egészen új nő-kép és nő-szerep. Az angol parlament végül is 1918-ban részlegesen biztosította a nők választójogát, tehát csupán a 30 éven felüli nők váltak ekkortól választópolgárokká.

Mindaz, ami Angliában lejátszódott, néhány éves, évtizedes késéssel megtörtént jórészt egész Európában – legalábbis annak a nyugati kereszténységhez tartozó országaiban.

Újabb és újabb részérdekek fogalmazódtak meg, és lassan-lassan igazodtak mindehhez az egyes jogrendszerek. Megjelentek a gyermeki jogok, a betegjogok, a különböző kisebbségi jogok és még számtalan külön érdeket oltalmazó jogok, valamint az érdekegyeztetésnek a legkülönfélébb intézményei és formái. E folyamattal szoros összefüggésben felértékelődött a konszenzus elv is.

Voltaképp az érdekegyeztetési mechanizmusok és a konszenzus elv, valamint az ezekkel kapcsolatos jogi processzusok lennének hivatva megteremteni, helyreállítani, vagy éppen fenntartani azt a viszonylagos társadalmi békét és egyensúlyt, amit korábban a közös értékek többé-kevésbé biztosítottak.

Korábban az értékek magát a kultúrát voltak képesek összetartani és működtetni. Mára, hogy az értékek helyét jórészt az érdekek foglalták el, ez a kohéziós feladat döntően az érdekegyeztetési és egyéb jogi mechanizmusokra hárul. Kérdés azonban, hogy a jog teherbíró képessége elviseli-e ezt a hatalmas nyomást, a jog képes-e eleget tenni a természetétől oly idegen új kihívásoknak.

A pozitív jog ma már természetesen több helyütt tartalmazza az érdek határozatlan jogfogalmát. A dolog fonáksága éppen az, hogy többnyire ott mutatkozik meg a társadalom néhány maradék értéke, morális aranytartaléka, ahol a jog különösebb magyarázkodás nélkül hivatkozik például valaki jogos érdekére, vagy méltányolható érdekére.

Az olyan szabályok, amelyek felhatalmazzák a bírót, hogy tartalommal töltsön ki ilyen morális összefüggésekkel is rendelkező kategóriákat, annak a jelei, hogy a társadalomban külön egyeztetés nélkül is léteznek még közösen elgondolt értékek. Annak a jelei, hogy lehet még bízni abban, hogy ezeket az értékeket a bíró helyesen ismeri fel, és így döntésében, mint helyes döntésben meg lehet nyugodni.