Téglásy Péter: Mezőgazdaság és környezetvédelem a közösségi agrárjog tükrében: a  Közös Agrárpolitika és a környezeti politika kapcsolatrendszere

 

Bevezetés

 

            A mezőgazdaság Magyarországon és az Európai Unióban is kiemelt jelentőségű mind társadalmi, mind gazdasági szempontból. A mezőgazdasági tevékenység környezeti hatásai az utóbbi évtizedekben olyan méreteket öltöttek, hogy ezek vonatkozásában a jogalkotás sem maradhatott közömbös.

            A mezőgazdaság és a környezetvédelem összehangolása terén az Európai Közösség számos eredményt ért el, mindenekelőtt a legutóbbi tíz év során. Köztudomású, hogy Magyarország az Unió tagjává kíván válni, amely törekvés önmagában megalapozza a közösségi agrár-környezetvédelmi szabályozás iránti figyelmet. Mindez egyébként a majdani tagságtól függetlenül is indokolt. Egyrészt ugyanis a Közösség ilyen rendelkezéseinek - így különösen egyes szakhatósági normáknak - figyelembevétele már napjainkban is elengedhetetlen. Könnyen belátható, hogy például az Európai Unióba irányuló magyar export tárgyát képező mezőgazdasági termékeknek is meg kell felelniük a közösségi élelmiszerjogi, növényvédőszer-használati, -engedélyezési, -forgalmazási, állategészségügyi, állatvédelmi stb. szabályoknak. Ezen felül az uniós agrár-környezetvédelmi normák - ilyen jellegű megfontolások nélkül is - a magyar jogalkotás számára egyúttal szabályozási mintaként is szolgálhatnak.

            A közösségi agrár-környezetvédelmi rendelkezések elemzése nemcsak gyakorlati meggondolások alapján bír jelentőséggel. A Közös Agrárpolitika volt az Európai Gazdasági Közösség sokáig egyetlen közös politikája, míg a közösségi környezeti politika csak az integráció magasabb fokán jött létre. A környezeti követelményeket ma már figyelembe kell venni a Közösség többi politikájának kialakítása, illetve végrehajtása során is. A Közös Agrárpolitika környezetvédelmi vonatkozásainak számbavétele így egyben lehetővé teszi annak bemutatását is, hogy miként intézményesült, illetve intézményesül egy másik közösségi tevékenység vonatkozásában, nevezetesen a közös mezőgazdasági politikában a környezetvédelem követelményeinek érvényre juttatása.

            A téma sajátosságát adja az is, hogy két olyan jogterület - az agrárjog és a környezetjog (környezetvédelmi jog) - "határterületén" helyezkedik el, amelyek a vegyes szakjogok "fiatalabb" generációjába tartoznak, és ennek eredményeként még korántsem zárt és végleges jogterületek. Bizonyos fokig ennek is köszönhető, de még inkább a mezőgazdaság és a környezet közötti szükségszerű kapcsolódási pontok meglétének az, hogy számos olyan szabályozási területet találunk, amely mind az agrárjog, mind a környezetjog rendszerébe besorolható. Ilyen sajátos területként jelentkezik az agrár-környezetvédelem is, amely sajátosság a tanulmány kialakítását illetően sem maradhatott figyelmen kívül.

            Mind a környezetjog, mind az agrárjog erős természettudományi kötődéssel rendelkezik, így erre tekintettel is indokolt a mezőgazdasági tevékenység környezeti hatásainak viszonylag részletesebb bemutatása. Ezt az is alátámasztja, hogy a jogi szabályozás, illetve védelem irányait elsődlegesen meghatározzák a természettudományok által megfogalmazott megállapítások.

            A jogi vonatkozások tárgyalását megelőzően a mezőgazdaságnak az Európai Unióban betöltött szerepére tér ki a dolgozat annak érdekében, hogy a Közös Agrárpolitika működéséről, illetve hatásairól alkotott képet - az annak terepéül szolgáló közeg bemutatásával – megkísérelje teljesebbé tenni.

            A Közös Agrárpolitika és a Környezeti Politika kapcsolatrendszere döntően meghatározza azt, hogy milyen mértékben érvényesülhetnek az agrár-környezetvédelmi követelmények a közösségi jogrendszerben. A kapcsolatrendszer bemutatása feltételezi, hogy röviden mind a Közös Agrárpolitika, illetve a környezeti politika kialakulásának folyamatát, mind azok elsődleges jogi alapjait felvázoljuk. Ez elengedhetetlen ahhoz is, hogy megállapíthassuk, mennyiben van lehetőség az agrár-környezetvédelmi szempontok érvényesítésére az elsődleges jog alapján.

            Az egyes közösségi szervektől származó, nem jogi formában megjelenő dokumentumok nemcsak egy adott jogszabály megalkotása során bírnak jelentőséggel, hanem a szabályozás általános tendenciájának feltárásához is hasznos szempontokat szolgáltatnak, így célszerű foglalkozni az ilyen - témánk szempontjából legkiemelkedőbb -  dokumentumokkal is.

            Az agrár-környezetvédelmi jogalkotás jogi felhatalmazottságát az elsődleges jogból származtatja, de a másodlagos jog eszközeit alkalmazva tudja alakító hatását kifejteni. Nyilvánvaló, hogy jelen munka kereteit meghaladná az agrár-környezetvédelmi jogközelítés teljes körének bemutatása, így csak a legtipikusabbnak, illetve legjelentősebbnak tartott szabályozási területekre térek ki. A tanulmány címéhez híven ezek a Közös Agrárpolitikában megjelenő olyan szabályok, amelyek közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban állnak a környezet védelmével, fenntartásával, és így a közösségi környezeti politikával, illetve környezetjoggal is. Erre tekintettel tehát nem arra törekedtem, hogy azokat a rendelkezéseket mutassam be, amelyek a mezőgazdasági tevékenység környezeti vonatkozásait általában szabályozzák. Vagyis a vizsgálódás az olyan jogi normákra terjed ki, amelyek a Közös Agrárpolitika keretébe tartozóan, illetve döntően azáltal meghatározottan szolgálják a környezetvédelmi követelmények érvényre juttatását.

            Amint említettem, nem térhet ki a dolgozat az ilyen normák teljes körének ismertetésére. Egyes szabályozási területek tárgyalását arra tekintettel mellőzi, hogy azok nagyfokú hasonlóságot mutatnak valamely bemutatott területtel (pl. takarmányok, műtrágyák előállítása, forgalomba hozatala, használata - növényvédőszerek engedélyezése, alkalmazása). Más területeket azon oknál fogva nem tárgyal a tanulmány, hogy bár jelentős szerepük van a mezőgazdaság, és így a Közös Agrárpolitika vonatkozásában, de nem feltétlenül és kizárólagosan csak ahhoz kapcsolódnak (pl. a géntechnológia szabályozása).

            A fentiek alóli kivételként - döntő jelentőségére tekintettel - a közösségi horizontális környezeti jogalkotásból indokoltnak tartottam kitérni a mezőgazdasági beruházások környezeti hatásvizsgálatának intézményére.

            A piacpolitikával, illetve a szakhatósági előírásokkal kapcsolatos kérdések után az agrárstruktúrapolitika környezetvédelmi vonatkozásait törekszik a tanulmány számba venni. Ez különösen fontos témánk szempontjából, hiszen ennek keretében születtek meg az Európai Közösség alapvető jelentőségű közvetlen agrár-környezetvédelmi rendelkezései.

           

1.   Agrárium és környezetvédelem

1.1. A mezőgazdasági tevékenység környezeti hatásainak területei

 

A mezőgazdaság[1] az egyik legfontosabb és legalapvetőbb emberi tevékenység, amely - elsődlegesen létfenntartási megfontolásokból kiindulva - a természetes környezet elemeinek igénybevételével egyben jelentős változásokat is eredményez azok állapotában.

A mezőgazdasági tevékenységhez mindig is társult valamiféle környezetalakító hatás, ugyanakkor a változásokat eredményező folyamatok intenzitása és hatásterületei mind időben, mind térbelileg igen változóaknak bizonyultak, illetve bizonyulnak. A környezetre gyakorolt hatás szempontjából legjelentősebb és legjellemzőbb mezőgazdasági tevékenységekként, illetve eljárásokként a következők jelölhetők meg:

 

-     talajművelés;

-     kemizálás;

-     szerves trágyázás;

-     öntözés;

-     mezőgazdasági gépek használata;

-     állattenyésztés.

 

Az egyik legősibb és legjellemzőbb ilyen tevékenység a talajművelés, amelynek eredeti - és napjainkban is elsődleges - célja a megművelni kívánt földterület növénytermesztésre alkalmassá tétele a gyomnövények elpusztítása, illetve a kultúrnövény számára megfelelő magágy biztosítása révén. Talajművelés alatt tehát a vetőmagvak csírázásához, valamint a növények további fejlődéséhez szükséges talajállapot mechanikai eszközökkel történő előállítása érdekében végrehajtott műveleteket értjük.[2] Mindezen célok megvalósításához elengedhetetlen a talaj számos tulajdonságának megváltoztatása, ami igen gyakran – közvetlenül vagy közvetve - kedvezőtlen környezeti hatásokat eredményez..

 Míg az egyes talajművelési eljárások - ha nem is jelenlegi formájukban - a mezőgazdálkodás kezdetei óta ismertek, és így alakítják a természeti környezetet, addig a vegyszerek használata a növénytermesztésben - mint a modern mezőgazdaság egyik legjellemzőbb összetevője - újkeletűnek nevezhető. Ez olyannyira így van, hogy a mezőgazdasági termelés fejlesztése kemikáliák alkalmazása nélkül ma már szinte elképzelhetetlen.

A mezőgazdasági kemizálás főbb területeit a műtrágyázás, a kémiai eredetű takarmánykiegészítés, a kártevők elleni védekezés (peszticidek), illetve műanyagok alkalmazása alkotja, amelyek közül a legnagyobb környezetkárosító hatással a műtrágyázás és a peszticidek alkalmazása jár.[3]

A mezőgazdasági vegyszerhasználaton belül a terméshozamok növelésének alapvető eszközeként a műtrágyák alkalmazása jelentkezik. Napjaink növénytermesztési eredményei aligha lennének műtrágyák nélkül produkálhatóak, mivel a talajok természetes - talajtípustól függően változó - tápanyagtartalma tipikusan nincsen összhangban a növénytermesztés által támasztott tápanyagigényekkel.

A növényvédőszerek használata szintén a modern mezőgazdálkodás egyik velejárója, mégpedig igen súlyos következményekkel járó velejárója. Elegendő csupán a közvélemény figyelmét a környezet védelmének fontosságára irányító DDT-botrányra utalnunk. A növényvédőszerek igen súlyos változásokat eredményeznek a természetben, mégpedig az ökológiai rendszerek egyensúlyában elsősorban. A peszticidek hatásspektruma általában nagyon széles, és számos igen káros maradékhatásuk is van.

A szerves trágyák (istállótrágya, zöldtrágya, komposzt) ugyan kevesebb tápanyagot tartalmaznak, mint a műtrágyák, azonban alkalmazásukat számos előnyös tulajdonságuk indokolja, amelyek közül csak az egyik az állattenyésztés-növénytermesztés egyes melléktermékeinek gazdaságos és környezetbarát felhasználásához fűződő érdek. A szerves trágyázásnak vannak azonban káros környezeti hatásai is, amelyek mindenekelőtt az állati eredetű trágyák (almos istállótrágya, hígtrágya) vonatkozásában jelentkeznek. A szerves trágyák túlzott alkalmazása többek között nagy veszélyt jelenthet a talajvizekre, ugyanis azokat elérve azok jelentősen elszennyeződhetnek. Szintén káros hatásként jelentkezhet a talajok savanyodása is. A hígtrágyával végzett öntözés veszélyt jelenthet mind az emberi, mind az állati egészségre is a benne előforduló, és az öntözött területekre fertőzőképes állapotban kikerülő, jórészt az ismert antibiotikumokkal szemben rezisztens baktériumok miatt.[4]

            Napjaink mezőgazdasága - különösen a száraz és félszáraz területeken - nem tudja nélkülözni az öntözést a megfelelő terméshozamok betakarításához. A nem megfelelően megtervezett és végrehajtott öntözésnek azonban igen súlyos következményei lehetnek, jóval nagyobb károkat eredményezhetnek akár egész vízgyűjtő rendszerek vízháztartásában, mint amennyi hasznot hoznak.

A technikai fejlődés természetesen nem maradt hatás nélkül a mezőgazdaság területén sem, így az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb teret nyert a gépek alkalmazása mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben. Ennek a folyamatnak mérséklődése a jövőben sem várható.

A mezőgazdasági erőgépek, illetve munkagépek mindenekelőtt a levegőt szennyezik kipufogó gázukkal, de igen jelentős zaj- és vibrációs ártalmakat is előidéznek, és ezeknél is súlyosabbak a taposási és olajkárokozások.

Az eddigiekben elemzett környezetkárosító hatások mind a növénytermesztéssel álltak kapcsolatban, és csak esetleg közvetve mutatható ki kapcsolatuk az állattenyésztéssel. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az állattenyésztés révén ne következnének be akár radikális változások is a környezetben. Mindezek a következmények elsősorban a nagyüzemi, koncentrált és szakosított állattenyésztéssel állnak kapcsolatban.

A legjellemzőbb károsító faktor ezen a területen - a korábban már más összefüggésben említett - trágya-, mindenekelőtt hígtrágya-képződés és elhelyezés. Hasonló káros hatásokat okozhat - bizonyos mennyiséget meghaladóan - a legeltetéssel összefüggésben, a legelőkre kijutó állati szerves trágya, valamint a (fél)nomád állattartás keretében rohamosan emelkedő állatszám miatti túllegeltetés. A nagyüzemi állattartó telepeken nagy mennyiségben és koncentráltan keletkeznek egyéb szennyvizek, valamint állati hullák is.

            Az állattenyésztéssel összefüggésben célszerű utalni a takarmányokba kevert hormonok, antioxidánsok, antibiotikumok, étvágygerjesztők, gyógyszerek, növekedésszabályozó illetve egyéb anyagok alkalmazására, amelyek az állatoknál anyagcserezavarokat, a meddőség előfordulásának növekedését, a betegségek iránti fogékonyság növekedését okozhatják.[5] Természetesen elkerülhetetlen ezeknek az anyagoknak az élelmiszerekbe kerülése, tehát az azokat fogyasztó emberre is veszéllyel lehetnek.

 

1.2. A mezőgazdaság mint környezetterhelő tényező

 

A fentiekben röviden megkíséreltük a mezőgazdasági tevékenység környezetre gyakorolt hatásának felvázolását. Ezek az említett hatások azonban mind időben, mind területileg eltérő formákban, illetve intenzitással jelentkeznek. A fentiekben a napjainkban, azon belül is az ún. fejlett világban jelenlévő modern mezőgazdaságnak nevezett termelési formából kiindulva közelítettük meg a kérdést.

A mezőgazdaság - többek között a másik fő nemzetgazdasági ággal, az iparral ellentétben - nem volt egész története során szennyező hatású. Az alábbiakban témánkat az eddigiektől részben eltérő megközelítésben, az alapvetően történeti alapon megkülönböztetett agrármodelleknek megfelelően taglaljuk. Az, hogy ez a modellezés alapvetően történeti jellegű, nem jelenti azt, hogy kizárná azok párhuzamos, egymásmelletti létezését, akár az ún. fejlett-fejlődő világ kettőssége mentén, akár a fejlettnek-fejlődőnek minősített országcsoporton, illetve egy adott országon belül.

 

1.2.1. A mezőgazdaság hagyományos modellje

 

            A mezőgazdasági tevékenység időrendben legelső modelljeként, az ún. hagyományos modell[6] említhető, amely lényegében nem járt jelentősebb környezetszennyező hatásokkal.

A növénytermesztés során - a betakarított növényi részek kivételével - a növénymaradványok visszakerültek a talajba, illetve a vadon élő vagy a haszonállatok táplálékául szolgáltak. Az állati trágya növényi tápanyagként hasznosult, és az ember - a létfenntartási céllal betakarított zöldtömeg kivételével - lényegében minden szerves hulladékot visszajuttatott a talajba.

A hagyományos modell tehát a természetes ökoszisztémákhoz hasonlóan az anyag- és energiaáramlás zárt rendszerének kialakítására, és - a külső erőforrások korlátozott volta miatt - a rendelkezésre álló erőforrások maximális hasznosítására törekedett.[7] A főtermék mellett a melléktermékek is jelentős szereppel bírtak, takarmányként, trágyaként illetve tüzelőként hasznosultak, lényegében hulladékképződés nélkül, ami ökológiai szempontból mindenképpen előnyös volt.

A természetesnél ugyan alacsonyabb szinten, de kialakult egy kvázi-egyensúlyi állapot. A növénytermesztés és állattenyésztés ugyanis térben egységet alkotva volt jelen, egy olyan stabil ökológiai rendszerként, amely nagyon kevés szennyeződést juttatott a környezetbe.[8]

A környezet szempontjából káros hatásokkal is járt a hagyományos modell, ugyanis a talajok tápanyagtartalmának elszegényedését idézte elő, ahogyan sem a defláció, sem az erózió vonatkozásában nem tudott megfelelő védelmet nyújtani.[9] Ez mindenekelőtt a szakértelem és a megfelelő eszközök hiányára vezethető vissza, de szerepet játszott benne a birtokstruktúra kedvezőtlen irányban történő módosulása is.[10]

Az alacsony termelékenységgel összefüggésben - a népesség növekedésével összhangban - a mezőgazdasági terület a természetes élővilág rovására növekedett. Mindez a természetes táj átalakításán kívül a fajgazdagság csökkentése irányában is hatott, igaz időben meglehetősen hosszan elhúzódóan és mérsékelt ütemben.

A hagyományos modell napjainkban is jellemző, mégpedig a Föld országainak nagyobbik, a fejlődő országokból álló csoportjára.

 

1.2.2. A mezőgazdaság iparszerű modellje     

 

Témánk szempontjából nagyobb jelentőséggel bír a 20. században a fejlett országokban megjelenő ún. iparszerű modell.

Ezekben az államokban a II. világháborút követően a relatíve olcsó ipari eszközök kínálatának növekedése, az élőmunka drágábbá válása, illetve a mezőgazdasági termékek iránti fokozódó kereslet eredményeként a mezőgazdaság hagyományos, zárt rendszere véglegesen felbomlott, és az iparszerű modell vált általánossá.

Azáltal, hogy az agrárium nyitottabbá vált más ágazatok - elsősorban az ipar - irányában, az ipari eszközök és technológiák alkalmazása általánosan elfogadott lett a mezőgazdaságban. Mindez együtt járt a technokrata ipari fejlesztési logika uralomra jutásával az agrárszférában, amely a környezet állapotának nagymértékű és addig ismeretlen mértékű leromlásával járt.[11]

Az iparszerű modellben létrejön a szinte teljesen gépesített mezőgazdaság, amely a mezőgazdasági üzemek méretének megnövekedését igényli, illetve eredményezi. A vegyszerek használata gyors ütemben elterjed. Az állattenyésztésben is a nagyüzemi módszerek válnak követendővé, ami által az elkülönül a növénytermesztéstől. A szakosított állattenyésztő telepeken nagymértékben keletkeznek olyan melléktermékek amelyeket már nem tud - bizonyos esetekben a gazdaságosabb ipari helyettesítő anyagok-eszközök miatt már nem is kíván - felhasználni a növénytermesztés, sem maga az állattenyésztés. A termelés növelésével egyidejűleg növekvő mennyiségű melléktermékeknek - a hasznosítás hiánya miatti - felhalmozódása jelentősen szennyezi a környezetet.

Az ipari fejlesztési logika eredményeként a növénytermesztésben a monokultúra, az állattenyésztésben a túlméretezett állattartótelepek létesítése vált követendő céllá. A talajok egyoldalú igénybevétele a talajok szerkezetének és tápanyag (humusz) tartalmának romlását, adott esetben egyre nagyobb területek talajának elsavanyodását eredményezte.

A technokrata fejlesztési logika leértékelte a természetes adottságok és erőforrások, illetve a hasznosításukra szolgáló sok évszázados termelési tapasztalatoknak (pl. vetésváltás, az állat természetszerű tartása) a jelentőségét, az ebből származó hátrányokat pedig az ipari anyagok és eszközök egyre nagyobb mérvű felhasználásával kívánta ellensúlyozni.[12]

Hangsúlyosan jelentkeznek sok helyütt a földvédelmi (földmennyiségvédelmi) problémák, ugyanis a megnövekedett népesség élelmiszerigénye miatt mind nagyobb területeken válik szükségessé a mezőgazdasági tevékenység, a civilizáció révén azonban mind több területet építenek be, így a mezőgazdaság olyan területeket von művelésbe, amelyek megművelése ökológiai szempontból káros.

A mezőgazdaság intenzifikálása, vagy másként az ún. "zöld forradalom" a legfejlettebb országokban is a talajok potenciális termőképességének csökkenését, a talajvíz és a felszíni vizek mezőgazdasági eredetű elszennyeződését eredményezte, összességében a termőföldek kiszipolyozásával, a mezőgazdaság szennyezővé válásával járt.[13]

Számos fejlődő országban több évtizedes késéssel ugyan, de szintén ezek a folyamatok játszódnak le.

 

1.2.3. Az iparszerű modell meghaladása: az integrált termelés és a biotermesztés 

 

            Az 1970-es évektől mind jobban nyilvánvalóvá vált, hogy az iparszerű mezőgazdaság válságba jutott. Ez mindenekelőtt az ipari termékek - energiaválság miatti - árszínvonal-emelkedésének következményeként következett be. Hozzájárult ehhez a felismeréshez a környezetvédelmi követelmények, a fenntartható fejlődés szempontjainak mezőgazdaságban történő figyelembevételének fokozódó igénye is.

            Az alkalmazott ipari termékek megdrágulása újra ráirányította a figyelmet a melléktermékek takarmányozási, trágyázási illetve egyéb irányú hasznosítására, valamint a természeti adottságokhoz történő alkalmazkodás jelentőségére.[14]

Az iparszerű modell meghaladására két fejlesztési irányzat látszik alkalmasnak, amelyiknek egyike az ún. integrált mezőgazdasági termelés. Az integrált termelés az iparszerű modell szélsőségeinek, illetve káros hatásainak kiküszöbölésével, a hagyományos termelési módszerek, agrotechnikai eljárások és elvek, valamint a természeti adottságok fokozott figyelembevételével törekszik a környezetkímélő és gazdaságos mezőgazdasági termelés megalapozására (fenntartható agrár-termelés).

Mindez a továbbiakban is feltételezi a technikai-technológiai fejlesztés eredményeinek felhasználását, azonban az iparból származó anyagokat már csak kisegítő jelleggel és szigorúan ellenőrzött körülmények között kívánja alkalmazni, a lehető legkisebb környezetterhelés mellett.

A másik, az iparszerű modellt meghaladni szándékozó irány a biotermesztés, melynek különböző irányzatainak közös nevezőjeként az iparszerűség tagadása, a szinte kizárólag a természetes folyamatokra és anyagokra való hagyatkozás jelölhető meg.[15] A kemikáliák használatának mellőzése ugyanakkor fokozott szakértelmet és figyelmet igényel a termelőtől, és jelentősen megdrágítja a termelési folyamatot és ezáltal az előállított terméket is.

Hosszú távon a két irányzat összeolvadása prognosztizálható, mindenekelőtt arra tekintettel, hogy az iparszerű termelés fokozatosan az integrált termelés irányába tolódik el, és bizonyos - a biotermesztés számára is elfogadható - eljárások, illetve anyagok alkalmazásával a biogazdálkodáshoz is egyre inkább közeledik.[16]

 

1.3. A mezőgazdaság mint a környezeti állapot fenntartója     

 

Az eddigiekben kifejtettek messzemenően alátámasztják azt, hogy a mezőgazdaság és a környezet között igen kiterjedt kapcsolatrendszer áll fenn. A mezőgazdaság közvetlen és jelentős hatást gyakorol a környezetre, ugyanakkor így van ez ellentétes irányban is, hiszen a környezet összetevői, illetve azok állapota alapvetően meghatározza a mezőgazdasági tevékenység jellegét, eredményességét, sőt magát a létét is.

Az agrárium igen széles körben jelentkezik szennyezőként, azonban mindezeknek a káros hatásoknak az ellenére a környezet megóvásához is döntően hozzájárult és hozzájárulhat.

Az ipari megoldások elterjedését megelőzően a termelők sokkal nagyobb mértékben ki voltak téve a környezeti hatások "szeszélyeinek", vagyis a mezőgazdasági termelés jobban függött a természettől, mint napjainkban. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a természettel harmóniában végezték tevékenységüket, hiszen már csak a létfenntartási megfontolások is erre kényszerítették őket.[17] Mindezek következtében tehát jelentősen hozzájárultak a talaj minőségének megőrzéséhez-védelméhez, a vidék elszennyezésének megelőzéséhez, a természet megóvásához.[18]

A mezőgazdaság - amennyiben tekintettel van a környezetvédelmi követelményekre - nemcsak az ökológiai egyensúly fenntartásában működik közre, hanem a természeti erők, illetve más gazdasági szektorok okozta környezet-károsítások hatásait is jelentős mértékben ellensúlyozni, illetve orvosolni tudja.[19]

Végezetül elegendő csupán arra utalni, hogy milyen súlyos következményekkel is járna - a természetes környezet vonatkozásában is - akár csak egy jól körülhatárolt területen, a mezőgazdálkodás teljes felszámolása.

Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a mezőgazdasági termelőknek a természetes környezet, illetve táj fenntartóiként való bemutatása mögött jelentős politikai megfontolások is meghúzódnak, mégpedig a számottevő politikai nyomásgyakorlásra képes termelői csoportokra tekintettel. Valójában a mezőgazdasági termelők korántsem őrizték meg maradéktalanul a tevékenységük terepéül szolgáló környezetet, és ma sincs ez másként.

Mindezekre tekintettel célszerűbb úgy fogalmazni, hogy a mezőgazdasági termelésnek széleskörű lehetőségei vannak annak a környezeti állapotnak, illetve tájnak a fenntartásában, amely éppen az ő több évszázados átalakító tevékenységének alapján alakult ki.[20]

 

2. Mezőgazdaság és környezetvédelem az Európai Unióban

2.1. A mezőgazdaság jelentősége és környezetre gyakorolt hatása az Európai Unióban

 

Az Európai Közösség országainak, mint a fejlett gazdaságú államok csoportjába tartozó országoknak mezőgazdaságára, annak a nemzetgazdaság egészében, illetve a társadalomban elfoglalt helyzetére döntően a fejlett országokban általában fennálló tulajdonságok a jellemzőek.

Ami a mezőgazdasági tevékenység területi kiterjedését illeti, az Európai Közösség tizenöt tagállama 3.326.174 km²˛ összterületének több mint 80 százalékát lehet vidéki területnek minősíteni. Ebből 135.706.000 ha területen folytatnak mezőgazdasági termelést.[21] A mezőgazdasági termőterület a Közösség összterületének 50,5 százalékát teszi ki, ebből 27,9 százalék erdő.[22]

A mezőgazdaságilag hasznosított terület a Közösség létrejötte óta kismértékben ugyan, de fokozatosan csökken, mindenekelőtt az egyre nagyobb méreteket öltő iparosodás és városiasodás hatására.

Ennél jóval nagyobb mértékű volt ugyanakkor az agrárszférában dolgozók számának csökkenése.[23] (Az alapító hat tagállamban 17,5 millió fő, a foglalkoztatottak több, mint egyötöde gazdálkodott 65 millió ha földön.[24]) Megjegyzendő, hogy a mezőgazdasági termelők mindennek ellenére az arányosnál nagyobb politikai befolyással rendelkeznek, illetve őriztek meg.[25]

Ugyanez mondható el a mezőgazdasági szektor összgazdasági jövedelemtermelésben elfoglalt helyére is. Az Unió agrártermelése az elmúlt évtizedekben folyamatosan növekedett, a teljes gazdasági teljesítményben való részesedése azonban fokozatosan csökkent. A Közösség születésekor az agrárium hozzájárulása kb. 11 százalékot tett ki a nemzeti össztermékből.[26] Összességében ez napjainkban a Közösség bruttó hazai termékének (GDP) mintegy 2,8 százalékát jelenti.[27]

Az agrárexport mintegy háromnegyed része a Közösségen belül bonyolódik le, és csak a fennmaradó rész irányul a világpiacra. A közösségi exporton belül a mezőgazdaság részesedése 9 százalék körül mozog, az importon belül 11-12 százalék körül.[28]

Természetesen a fenti mutatók az egyes tagországokra lebontva igen nagy eltéréseket mutatnak.

Ami a termőföld-hasznosítást illeti, azt természetesen döntően meghatározzák a Közösség országainak igen eltérő természeti adottságai. Közösségi átlagban a mezőgazdasági területek mintegy fele a szántóföld. Jóval nagyobb eltérések mutatkoznak az ültetvényterületek vonatkozásában, ezek egyes országokban a mezőgazdasági terület egy százalékát sem érik el, míg a mediterrán országokban 18-20 százalékot tesznek ki.[29]

Itt célszerű arra utalni, hogy a Közösség gazdaságainak döntő része családi gazdaságnak minősíthető, mégha azok jellegében az utóbbi évtizedekben jelentős változások is következtek be. Ezek a családi gazdaságok megfelelő színvonalon csak a kedvező adottságú területeken képesek a család megélhetését biztosítani.

A mezőgazdaság jelentőségének fokozott elismerését eredményezi a Közösségben, hogy míg annak korábban hagyományosan csak az élelmiszerellátás biztosításában szántak szerepet, ez a felfogás egyre inkább az ún. multifunkcionális mezőgazdálkodás elismerése irányába mozdul el. Ezzel részletesebben majd a későbbiekben foglalkozunk. 

            A korábbiakban már röviden utaltunk a mezőgazdaság és környezete közötti hatások jellegére és terjedelmére.

Az Unió mezőgazdasága, amely még jobbára az iparszerű termelési modell szerint működik, mind produkálja azokat a káros következményeket amelyeket a fentiekben megjelöltünk.[30] A biotermesztés, vagy akár az integrált termesztés terén az Európai Unió sem tud sokkal jelentősebb eredményeket felmutatni, mint bármely más fejlettnek minősített ország.

 

2.2. Az európai agrár- és vidékpolitika három fő időszaka[31]

 

            Mielőtt a Közös Agrárpolitika (KAP) környezetvédelmi vonatkozásainak részletesebb elemzésébe bocsátkoznánk, célszerű röviden utalni általában az európai agrár- és vidékpolitika utóbbi évtizedekben bekövetkezett változásaira.

Az eltelt négy évtizedet az alapvetően eltérő jellemzők, prioritások illetve célrendszer mentén három jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk az alábbiak szerint.

Az első időszakban (1960-1975/80) a kis méretű családi gazdaságok problémái, és általában a társadalompolitikai kérdések voltak a figyelem középpontjában. Ezek megoldására elsődlegesen ártámogatások, a mezőgazdasági termékek uniós piacának védelme, a mezőgazdaság modernizálásának, illetve egyéb mezőgazdasági beruházásoknak a felhasználásával törekedtek. Alapvető indítékként a mezőgazdasági népesség relatíve magas aránya, valamint a mezőgazdaság modernizálásához elengedhetetlen bevételi biztonság biztosítása érvényesültek.

A modernizációs politika túltermeléshez, birtokkoncentrációhoz és elvándorláshoz vezetett, valamint egyre súlyosabb környezeti problémákat okozott.

A második időszak (1975/80-1990) ennek megfelelően alapvetően az elnéptelenedés és a termelés növekedésének megakadályozására összpontosított. Ennek megvalósítása érdekében olyan eszközök alkalmazása került előtérbe, mint például kvóták előírása, extra adók kivetése, termékkivonás, ugaroltatás, egyes támogatások megszüntetése, a vidék komplex gazdasági fejlesztése.

A harmadik, 1990-től napjainkig terjedő időszak ezen a megkezdett úton halad tovább, vagyis jellemzői a további termelés-csökkentés, a vidéki népesség elvándorlásának megakadályozása, a mezőgazdasági területek nem élelmiszer-termelési célú hasznosításának támogatása, a környezeti követelmények fokozott figyelembe vétele. Ennek az időszaknak meghatározó állomásai a GATT-tárgyalások Uruguay-i fordulója, valamint a KAP reformjai, amelyekről a későbbiekben még szólunk.

 

3. Az Európai Közösség Közös Agrárpolitikájának és környezeti politikájának kapcsolatrendszere

3.1. Az európai integráció egyik sarokköve, a Közös Agrárpolitika

 

            A mezőgazdaság minden nemzetgazdaságban stratégiai helyet foglal el, függetlenül attól, hogy hogyan viszonyul arányait illetve súlyát illetően a többi gazdasági szektorhoz.

Mindez elsősorban gazdasági, valamint kulturális és politikai megfontolásokra vezethető vissza. A gazdasági indokok közül a legfontosabb talán az, hogy minden államnak alapvető érdeke egy bizonyos önellátási szint biztosítása a mezőgazdasági termékekből. Ezen felül már kulturális és politikai érdekek is megjelennek abban, hogy a mezőgazdaság jelentős szerepet tölt be az agrárnépesség foglalkoztatásának, illetve akár a tradicionális vidéki életformának fenntartásában is. A mezőgazdaság stratégiai jelentőségét érzékelteti annak a tájak illetve vidékek jellegének megőrzésében játszott szerepe is.

Annak megfelelően, hogy a mezőgazdaság a nemzetgazdaságok egyik sajátos és stratégiai szempontok alapján elkülönülő területe, a mezőgazdasági politika is ilyen külön helyet foglal el minden állam gazdaságpolitikáján belül.

A közösségi szinten megfogalmazott agrárpolitika, az Európai Unió Közös Agrárpolitikája az európai integráció egyik legbonyolultabb területe, ugyanakkor annak egyik legjelentősebb "katalizátorának" is bizonyult négy évtizedes története során. A KAP, mint az első - és sokáig az egyetlen - illetve napjainkban is az egyik legfontosabb közösségi politika, alapvetően befolyásolta, illetve alakította a közösségi együttműködés egyéb formáit.           

 

3.1.1. A Közös Agrárpolitika létrejötte

 

            A második világháborút követő években - amelyek egyben a hidegháború egyik legintenzívebb időszakát is jelentették - a mezőgazdaság stratégiai jelentősége különösen hangsúlyosan jelentkezett az európai államokban.

Miután elfogadottá vált, hogy az európai integráció megvalósításához a gazdasági integráción keresztül vezet az út, ez nyilvánvalóan azt is jelentette, hogy az a nemzetgazdaság egyik sajátos területét képező agrárszférára is ki kell terjedjen. Mindennek ellenére a Római Szerződés megkötését megelőzően jelentős viták tárgyát képezte az, hogy a mezőgazdaság mennyiben legyen a gazdasági integráció által befolyásolt. Az 1955-ös messinai konferencián dőlt el véglegesen, hogy a felek a mezőgazdaságot is beépítik a közös piac rendszerébe.

Az azonban, hogy a gazdasági integrációt a mezőgazdasági szektorra is kiterjeszteni kívánták, nem jelentette azt, hogy ne lettek volna figyelemmel annak speciális kezelést igénylő jellegére. Az Európai Gazdasági Közösség alapító országai mezőgazdaságukat a gazdaság többi szektorától eltérő feltételek mellett akarták bevinni a megvalósítandó közös piacba, amely szándékuk alapvetően meghatározta a közös mezőgazdasági politika speciális jellegét.

Az alapító hat tagállam abban is egyet értett, hogy a mezőgazdaság bekapcsolását a közös piacba nem a tagállami agrárpolitikák összehangolása, hanem egy azokat lényegében felváltó közös mezőgazdasági politika létrehozatala révén célszerű megvalósítani.

A közös politika kialakításában mind politikai, mind gazdasági célkitűzések illetve okok bonyolult rendszereinek hatásai közrejátszottak. Az igen erőteljes és többségében protekcionista állami beavatkozásokkal működő - jórészt teljesen különböző elvi célokon alapuló - nemzeti agrárpolitikák eltéréseinek megszüntetésére egy azoktól független közösségi mezőgazdasági politika által volt lehetőség. Mindez elengedhetetlen volt a közös piac más területeken való funkcionálásához is.    

A mezőgazdaság stratégiai jellegéből fakadóan általánosan egyetértettek az alapítók abban, hogy a mezőgazdasági kibocsátás, illetve az önellátottsági fok növelése logikus és egyben elengedhetetlen célkitűzés. A majdani közös agrárpolitika kiindulópontjának ezen felül mindenekelőtt azt tekintették, hogy a mezőgazdaság egyes ágazati sajátosságai, valamint az agrárnépesség relatív szegénysége miatt védelmi célú piac-, mindenekelőtt árpolitikára és a mezőgazdaság hosszabb távú strukturális átalakítására van szükség.

A KAP pontosított tervezetét a Római Szerződés aláírása után, a tagországok mezőgazdasági minisztereinek stresai konferenciáján (1958) dolgozták ki, a következő főbb szabályozási sarokpontok megállapításával:

 

-     a mezőgazdaság a nemzetgazdaság lényeges területe;

-     az agrárpiac központi szabályozó eleme az ár, és ennek megfelelően közös árrendszer kialakítása szükséges, amely feltételezi egységes piaci mechanizmus és beavatkozási rendszer kiépítését;

-     az EK mezőgazdasági árait - a belterjességből és a sajátos struktúrákból származó magasabb költségek miatt - a világpiaci árak szintjénél magasabban kell meghatározni;

-     szoros kapcsolat létrehozatala az agrárstruktúra és a piacpolitika között;

-     az agrárgazdaság szerves kapcsolódásának elősegítése a nemzetgazdaság egészének fejlődéséhez az agrárstruktúra javításával;

-     családi gazdaságok erejének és versenyképességének fokozása.

 

Különösen fontosak a stresai konferencián kidolgozott szabályozási csomópontok közül azok, amelyeket a közös mezőgazdasági politika működtetésére vonatkozó önálló alapelvekként is felfoghatunk. A KAP Stresában lefektetett ilyen alapelvei:

 

-     az egységes piac elve;

-     a közösségi preferencia elve;

-     a pénzügyi szolidaritás elve.     

 

A piac egységességének megvalósulásával a tagországok egységes belső piacot alkotnak, amelyen belül az áruk szabadon - vámok, más kereskedelmi akadályok illetve szubvenciók nélkül - mozoghatnak. Mindez feltételezi közös árak és versenyszabályok, piaci rendtartás bevezetését, illetve a hatósági egészségügyi és növényegészségügyi (állategészségügyi) előírások összehangolását, ugyanis a piac egysége lényegében azonos szabályoknak az Unió egész területén való alkalmazásából áll.

A közösségi preferencia - amely a közös agrárpiac létrejöttének velejárója - értelmében a tagállami termékek elhelyezése a belső piacon elsőbbséget élvez, vagyis a tagországokból származó mezőgazdasági termékek védelmet élveznek az alacsonyabb világpiaci árral, illetve áringadozásokkal szemben.

A pénzügyi szolidaritás jegyében a tagállamok a közös mezőgazdasági politika költségeit egymás között megosztva, közösen viselik. Ennek a gyakorlatban történő megvalósítása az erre a célra létrehozott közös alap révén történik. Ebből hajtják végre a közös agrárpolitikai kiadások finanszírozását, attól függetlenül, hogy az milyen fajtájú és milyen tagországból származó termékkel kapcsolatos, illetve, hogy melyik tagállamba irányul.

A KAP szabályozási koncepciójának pontosítása a Bizottság első javaslataiban, a közös mezőgazdasági politika kialakítására és megvalósítására létrehozott bizottság 1960. évi javaslataiban, illetve az Európai Parlament tanácskozásain történt meg.

A Közös Agrárpolitika 1962-ben kezdte meg működését a stresai alapelveknek megfelelően.

A belső vámok és mennyiségi korlátozások, illetve egyéb kereskedelemgátló akadályok lebontása, a közös mezőgazdasági piac 1967-re jött létre. Ez együtt járt a nemzeti agrártámogatási rendszerek megszüntetésével, illetve azoknak közösségi szintre emelésével. Az agrárszabályozás egységesítésére fokozatosan került sor, csakúgy mint az egyes termékek vonatkozásában érvényesülő közös piaci rendtartások kidolgozására.

A pénzügyi szolidaritás elvének megfelelő közös alap, az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EMOGA) létrehozására 1962-ben került sor.

 

3.1.2. A Közös Agrárpolitika jogi alapjai és céljai

 

            Amint már említettük, a közös mezőgazdasági politika az európai integráció egyik legbonyolultabb területe, amely bonyolultság miatt annak konkrét kidolgozására nem kerülhetett sor magában az Európai Gazdasági Közösséget alapító szerződésben. A hat alapító tagállam által 1957. március 25-én aláírt Római Szerződés (RSZ) lényegében csak a Közös Agrárpolitika szabályozásának elvi alapjait fektette le, működésének részletes kereteit illetve egyéb feltételeit csak az elkövetkező években dolgozták ki.

            A Római Szerződés 32-41. [38-47.] cikkelyei rendelkeznek a mezőgazdasággal, így a Közös Agrárpolitikával kapcsolatos kérdésekről.

            A 32. [38.] cikkely rögzíti, hogy a közös piac kiterjed a mezőgazdaságra, illetve a mezőgazdasági termékekkel való kereskedelemre,[32]  valamint azt, hogy a közös piacra vonatkozó szabályok ebben a körben a mezőgazdaságra vonatkozó címben foglalt eltérésekkel alkalmazandók[33]. Szintén ebben a cikkelyben szerepel a tagállami agrárpolitikáktól független közös mezőgazdasági politika létrehozásának szükségessége.[34]

Ezek a rendelkezések egyúttal feltételezik a mezőgazdaság, illetve a mezőgazdasági termék mibenlétének meghatározását is. A Római Szerződés, illetve a Közös Agrárpolitika fogalomrendszerében mezőgazdasági terméken a termőföldből, az állattenyésztésből, valamint a halászatból származó termékek, illetve az ezekkel közvetlenül összefüggő félkész termékek értendők,[35] vagyis a növénytermesztési, állattenyésztési és halászati tevékenység eredményeként létrejött termékek, valamint az azokkal közvetlenül kapcsolatban álló készítmények az első feldolgozási fokig.

Ezt a meglehetősen széles kört ugyanezen cikkely (3) bekezdése pontosítja, illetve szűkíti le azzal, hogy a Közös Agrárpolitikára vonatkozó cikkelyek csak azokra a termékekre alkalmazandók, amelyek az Alapító Szerződés 2. számú mellékletét (az Amszterdami Szerződést követően 1. mellékletét) alkotó listán szerepelnek. Ezt a konstitutív hatályú listát a Római Szerződés hatálybalépésétől számított két évig lehetett kiegészíteni újabb termékekkel.[36]

Lényegében ebbe a körbe tartozik az összes tipikusnak nevezhető, klasszikus  mezőgazdasági termék, így a különböző gabona-, hús-, gyümölcs- és zöldségfélék, a dohány, a hal, valamint ezek félkész feldolgozott termékei, a liszt, a vaj és egyéb tejtermékek, az olajfélék, a cukor, a bor és egyéb alkoholok.

Témánk szempontjából különös jelentőségű, hogy nem esik a 32. [38.] cikkely, és így a közös mezőgazdasági politika hatálya alá a fa,  már csak azért is, mert az EK Bizottság közös erdőpolitikára törekszik, és ezért szorgalmazza ennek megváltoztatását[37].

A Közös Agrárpolitika céljait a Római Szerződés 33. [39.] cikkelyében fektették le a következőkképpen:

 

-     a mezőgazdasági termelékenység növelése;

-     a mezőgazdasági termelők megfelelő életszínvonalának biztosítása;

-     a piac stabilizálása;

-     az ellátás biztosítása;

-     a fogyasztók ellátása megfelelő árak mellett.

 

A mezőgazdasági termelés előmozdítása - mint technikai cél - megvalósítását a RSZ a műszaki haladás, a termelés ésszerűsítése, valamint a termelési tényezők - különösen a munkaerő - lehető legjobb felhasználása révén irányozza elő. Mindez egyben az egy főre jutó jövedelem növelésével megfelelő életszínvonalat kell biztosítson a mezőgazdasági lakosságnak, különösen a mezőgazdaságból élő személyeknek. Ehhez szükséges a termelők jövedelmének, illetve életkörülményeinek stabilitása is. A fogyasztók élelmiszer-ellátáshoz fűződő érdekeinek védelméhez igazságos, ugyanakkor a termelőkre tekintettel is megfelelő és stabil árak szükségesek.

A fentiekben említett - a 33. [39.] cikkely (1) bekezdésében található - célok megvalósításánál, vagyis a közös mezőgazdasági politika létrehozása során, illetve módszereinek kialakításánál és alkalmazásánál a (2) bekezdés értelmében figyelembe kell venni a mezőgazdasági tevékenység sajátosságait és a mezőgazdaság és az összgazdaság kapcsolatrendszerét is. Ezek a figyelembe veendő sajátosságok a mezőgazdaság szociális szerkezetéből, valamint a különböző mezőgazdasági területek természet adta különbségeiből adódnak.

A célrendszert illetően lényeges annak kiemelése, hogy az egyes célok között nincsen alá-fölérendeltségi viszony, vagyis mindegyik cél egyenrangú, illetve, hogy ezek az egyenrangú célok egymással sok esetben ellentétben állnak a konkrét megvalósítás szintjén. A Közös Agrárpolitika keretében követendő célok konkretizálása, illetve pontosítása mindenekelőtt az Európai Bizottságnak a KAP kialakítására vonatkozó javaslataiban, valamint az Európa Parlament tanácskozásai keretében történt, illetve történik meg.

 

3.1.3. A Közös Agrárpolitika rendszerének főbb elemei és eszközei   

3.1.3.1. A közös agrár-piacpolitika

 

A Közös Agrárpolitika legjelentősebb területét a mezőgazdasági piacok közösségi szabályozása képezi, amelyet az átmeneti időszak eltelte után fokozatosan építettek ki, és amelynek megvalósulása érdekében a Római Szerződés az agrárpiacok közös szervezetének (CMO - Common Market Organisation) megteremtését írta elő.[38]

Az agrárpiacok közös szervezete - termékektől függően - közös versenyszabályok alkalmazásából, a tagállami agrárpiaci rendtartások kötelező koordinálásából illetve az európai piaci szervezetből áll össze.[39] 

A közös mezőgazdasági politika céljainak megvalósítására alkalmas eszközként mindenekelőtt tehát a közös versenyszabályozás, a tagállami piaci rendtartások kötelező koordinációja, illetve közös európai piaci rendtartás kiépítése jelent meg.

A fenti három szabályozási követelmény közül elsősorban - és szinte kizárólagosan - az utolsó valósult meg, mégpedig a közös piaci szervezetekben, amelyek röviden olyan szabályok és mechanizmusok együtteseként határozhatók meg, amelyek meghatározott termék vagy termékcsoport piacának szabályozását kívánják végrehajtani. Mindennek során a közös piaci szervezetek természetesen a KAP három alapvető elvének figyelembe vételével működnek (piac egységessége, közösségi preferencia, pénzügyi szolidaritás).

A közös piaci szervezet a közös mezőgazdasági politika céljainak megvalósítása érdekében minden ahhoz szükséges intézkedést magában foglalhat. A Római Szerződés azzal, hogy ezeknek csak egy példálózó felsorolását adja, nem zárja ki más alkalmas és indokolt eszközök alkalmazását. Különösen ilyenek a következők:

 

-     árszabályozások;

-     termék-előállítási és forgalmazási támogatások;

-     tárolással és kiegyenlítéssel kapcsolatos intézkedések;

-     közös intézmények a kivitel és a behozatal stabilizálására.[40]

 

A Közös Piaci Rendtartások tipikus eszközeiként a gyakorlatban a következők jelennek meg:

 

-     árak szabályozása;

-     intervenciós intézkedések (felvásárlás és raktározás állami szervek, illetve nem állami szervezetek által);

-     mennyiségi szabályozás kvóták-kontingensek révén.

 

3.1.3.2. Az agrár-szerkezeti politika

 

A közös agrárpolitika másik jelentős területét a piacpolitika mellett a struktúrapolitika képezi. A közösségek hat elemből álló általános struktúrapolitikai célrendszeréből[41] három érinti közvetlenül a mezőgazdaságot, illetve a mezőgazdasági térségeket: a strukturálisan elmaradott régiók fejlesztése, a mezőgazdasági struktúrák kialakításának felgyorsítása, valamint a falusi területek fejlesztése.

Az agrár-szerkezeti politika azoknak a törekvéseknek az összességeként írható le, amelyek a termelési és munkafeltételek javítását célozzák a mezőgazdaságban. Célja eredetileg az életképes, egy család elfogadható megélhetését biztosító gazdaságok létrehozatala volt a termelékenység növelése útján, de ez a későbbiekben a vidéki térségek integrált fejlesztésének célkitűzésével is kiegészült.

A struktúrajavító és értékesítést elősegítő rendelkezések Közös Agrárpolitikában történő megjelenítésének kérdései a Római Szerződés 35-36. [41-42.] cikkelyeiben nyertek megfogalmazást.

A 35.[41.] cikkely a KAP céljainak elérése érdekében alkamazható eszközökként említi a célkitűzések egyeztetését a kutatásban és a mezőgazdasági szakismeretek terjesztésében, akár azok közös finanszírozása útján is, illetve meghatározott termékek fokozott felhasználását célzó intézkedések meghozatalát. Nagyobb jelentőségű felhatalmazást tartalmaz a 36.[42.] cikkely, amely - a versenyszabályok alóli kivételként - a Tanács számára lehetőséget teremt támogatások nyújtására a strukturális vagy természeti körülmények miatt hátrányosan érintett üzemek védelme érdekében, illetve gazdasági fejlesztési programok keretei között.

Az agrárstruktúrapolitika keretében követendő célokként napjainkban különösen a mezőgazdasági üzemstruktúra javítása, a fiatal gazdák induló támogatása, a hegyvidéki és hátrányos területeknek nyújtandó kiegyenlítő támogatások, az értékesítési feltételek javítása, valamint a termelői szervezetek támogatása jelentkezik.

Ezek megvalósítására többek között a tagosítás, falumegújítás, kitelepülés, részleges kitelepülés, földátadási járadék intézményei, az agrárberuházás-támogatási programok, új vízgazdálkodási, illetve kultúrépítészeti eljárások igénybevétele, illetve támogatása útján kerülhet sor.

A struktúrapolitika eredetileg is kisebb súlya a piacpolitikával szemben egészen az Egységes Európai Okmányig csökkent, míg az - döntően a piaci egyensúly megbomlására tekintettel - megnövelte a struktúrapolitika jelentőségét. A szerkezeti politika megalapozása óta - az 1970-es évekkel kezdődően - egyébként felerősödött a regionális megközelítés szerepe.

Itt utalunk arra, hogy az agrárpolitikai intézkedések finanszírozására a korábbiakban már említett Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap által kerül sor.[42] Ez két fő részből áll, Garancia Szekciója az intervenciós (piaci és ártámogatási) politika, Orientációs Szekciója pedig az ágazati struktúrapolitika, a szerkezet-átalakítás pénzügyi fedezetére hivatott.

 

3.1.3.3. Az agrárszabályozás további területeinek harmonizációja

             

Az Unió mezőgazdasági politikájának harmadik fő összetevőjeként az agrárszabályozás további, az első két részhez közvetlenül nem kapcsolódó területeinek közösségi szintű harmonizációja jelenik meg. Ilyen harmonizációra került illetve kerül sor például az élelmiszerjog, vagy az állat- és növényegészségügyi rendelkezések vonatkozásában. Itt az általános közösségi harmonizációs kötelezettség a KAP jellemzőinek megfelelően sajátosan érvényesül.

 

3.1.4. A Közös Agrárpolitika válsága és reformjai    

 

            A közös mezőgazdasági politikára a létrejöttét követő három évtizedben - és még napjainkban is jelentős mértékben - alapvetően az ártámogatások kiterjedt rendszerén keresztüli szabályozás volt jellemző. A közösségi árakat a KAP megszilárdítása, illetve céljainak megvalósítása érdekében a világpiaci áraktól függetlenül, rendszerint azoknál jóval magasabban határozták meg. A termékek mintegy háromnegyed részére a Közösség felvásárlási kötelezettséget is vállalt arra az esetre, ha adott termék ára az intervenciós ár alá esett. Mindez a mezőgazdasági tevékenység aktivitásának növekedéséhez, és általa gyakran hatalmas élelmiszer-feleslegek felhalmozódásához vezetett. Ezeken a problémákon még a magas export-szubvencionálás révén sem tudtak azonban úrrá lenni.

Az 1990-es évek elejéig terjedő időszakban a közös mezőgazdasági politika a Római Szerződésben megfogalmazott céljait összességében elérte, de ez egyre súlyosabb következményekkel is járt egyúttal. A közös agrárpiaci rendtartás mind a közösségi, mind a világpiac szempontjából számos káros hatással járt, fenntartása igen költségigényessé vált. Ezek a káros hatások mindenekelőtt a közvetlen ártámogatási rendszernek voltak betudhatóak, amely elsősorban a termelés növelésére ösztönözött a termelékenység növelése helyett.[43]

A MEOGA-n belül az ártámogatások finanszírozása szinte teljesen elnyomta a struktúrapolitikai célok támogatását, a nyolcvanas években például az alap garancia része a források 95 százalékát fordította az ár- és piacszabályozásra[44].

Az ésszerű gazdaság-struktúra, valamint a termelékenység növelése megvalósításának igénye tehát mindinkább háttérbe szorult, és a KAP egyre nagyobb mértékben a gazdasági racionalitástól független veszteség-finanszírozóként kezdett funkcionálni. Mindenekelőtt a nagymértékű támogatások, valamint a felhalmozódott feleslegek tárolási és értékesítési költségei miatt a KAP költségei igen nagy arányt értek el a közösségi költségvetésen belül, annak kétharmad részét tették ki.

A KAP nemzetközi vonatkozásban is nagymértékben szerepet játszott a mezőgazdasági termékek világkereskedelmének torzításában, ezért a fenti belső problémákon túl a fokozódó külső nyomás (WTO-GATT, USA) is a közös mezőgazdasági politika megreformálásának irányába hatott.

A változtatás igénye - amely már a hatvanas évek végén is megfogalmazódott - végül is az 1980-as évekre érett meg a megvalósításra. Az ennek jegyében hozott intézkedések - mindenekelőtt az intervenciós árak garantálásának meghatározott mennyiséghez kötése egyes termékek esetén, ún. garanciaküszöbök bevezetése; kvótarendszer a tejtermékekre - azonban nem bizonyultak elegendőnek a finanszírozási és túltermelési válság megfelelő kezelésére. Az évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy drasztikusabb intézkedések meghozatala szükséges, amelyek jegyében többek közt korlátozták a KAP költségvetési kiadásainak emelkedését. Ezekkel az intézkedésekkel már elértek bizonyos eredményeket, mindenekelőtt a termékfeleslegek csökkentésében, de a Közös Agrárpolitika szükséges átfogó reformja továbbra sem valósult meg.

Erre végül is több éves előkészítő munka után - az ír mezőgazdasági biztos neve után elnevezett - MacSharry-terv 1992-es elfogadásával kerülhetett sor. Az 1992-es agrárpolitikai reform főbb elemei röviden összefoglalva a következők voltak:

 

-     a közösségi árak jelentős csökkentése, és ezáltal a világpiaci árakhoz közelítése egy hároméves periódus során;

-     a gazdálkodói életszínvonal megőrzése érdekében az árcsökkentés ellensúlyozására az ún. jövedelemkompenzáció rendszerének bevezetése (közvetlen kifizetésen alapuló támogatás a termelőknek az egyéni termelés volumenétől függetlenül);

-     a kompenzációs kifizetések ugaroltatáshoz kötése a gabona szektorban;

-     a környezet védelmének kiemelt kezelése az agrárpolitikán belül;

-     az idősebb mezőgazdasági termelők számára korengedményes nyugdíj lehetőségének biztosítása.

 

Az 1992-es MacSharry-reformok összességében kedvező változásokat indítottak el a közösségi támogatáspolitikán belül, azonban nem voltak sem megfelelően átfogóak, sem kellően mélyrehatóak ahhoz, hogy a KAP alapvető problémáit hosszú távon megoldják. Ugyanakkor témánk szempontjából alapvető jelentőségűek, mind a mezőgazdasági politika és a környezetvédelmi politika közötti kapcsolat új alapokra helyezése, mind az uniós agrár-környezetvédelmi jogalkotás konkrét területeinek vonatkozásában. Az 1992-es reformok agrár-környezetvédelmi vonatkozásait a későbbiekben külön is számba fogjuk venni.

A Közös Agrárpolitika megreformálásában a következő jelentős állomást az 1994-ben aláírt GATT-WTO megállapodásból származó kötelezettségek érvényre juttatása jelenti, amely jelentősen befolyásolja az uniós mezőgazdasági politikát.

Szintén ilyen irányban hatnak az Unió keleti bővítéséből adódó kihívások, ugyanis a tervezett keleti bővítéssel a jelenlegi támogatáspolitika olyan terheket jelentene az uniós költségvetésre, amely lényegében kizárná a KAP megfelelő működését.

Alapvetően ezek a megfontolások játszottak közre abban, hogy az Európai Bizottság 1997. júliusában kiadott Agenda 2000 programcsomagjának[45] egyik központi eleme a mezőgazdasági politika reformja lett. Ebben az 1992-es reformintézkedések folytatását, szélesítését és mélyítését, illetve felgyorsítását irányozták elő, valamint a támogatáspolitikának az ártámogatásoktól a közvetlen jövedelemtámogatások irányába történő további elmozdítását.

A reformcsomag főbb célkitűzéseit a következőkben jelölhetjük meg:

 

-     az EU nemzetközi versenyképességének megtartása a mezőgazdasági termékek vonatkozásában;

-     a közösségi agrárszektor versenyképességének növelése az alacsonyabb árakon keresztül;

-     az élelmiszer-biztonság, az élelmiszer-minőségi követelmények érvényesítése a kereskedelemben;

-     a mezőgazdasági jövedelmek stabilitásának, biztonságának biztosítása;

-     a támogatások túlzott mértékének csökkentése és igazságosabb elosztása;

-     a közösségi források olyan elosztásának megvalósítása, amely nemcsak a termelők, hanem az egész társadalom érdekeinek előmozdítását eredményezi;

-     alternatív foglakoztatási és jövedelemszerzési lehetőségek kidolgozása a mezőgazdasági termelők és családjaik részére;

-     egyszerűbb és átláthatóbb agrárpolitika az uniós agrárnormák egyszerűsítése révén;

-     a közösségi szinten meghozandó döntések világos elhatárolása a nemzeti szintűektől;

-     a hagyományos európai mezőgazdasági modell megőrzése;

-     a vidéki környezet, a táj megőrzését, javítását is figyelembe vevő, ugyanakkor sokszínű gazdálkodási formák fenntartása;

-     a vidékfejlesztés megerősítése és új irányainak lefektetése;

-     a környezeti célok fokozott bevonása a Közös Agrárpolitikába;

-     a környezetkímélő termelési eljárások széles körű alkalmazása révén a fogyasztók igényeinek megfelelő, minőségi termékek előállítása.

 

Az Agenda 2000 alapján a Bizottság kidolgozta a 2000-2006-os költségvetési időszakban általa megvalósítandónak tartott konkrét intézkedéseket, amelyek összességükben jóval kisebb változásokkal járhatnak, mint amelyekre a célkitűzések alapján gondolhatunk. A Bizottság indítványai - az 1992-es reformhoz hasonlóan - a Közös Agrárpolitikában fennálló viszonyokat lényegében változatlanul hagyják, illetve csak szigorú fokozatosság mellett irányoznak elő bizonyos változásokat. Általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy az Agenda 2000 keretében megfogalmazott bizottsági indítványok sem elegendően radikálisnak, sem megfelelő mértékben mélyrehatónak, illetve átfogónak nem nevezhetőek.

A tagállamok mintegy másfél évi egyeztetés után fogadták el 1999. márciusában az Agenda 2000 bizottsági tervezetét, amely egyeztetésnek éppen a mezőgazdaság képezte a legvitatottabb területét. Az Agenda 2000 keretében elfogadott agrárpolitikai rendelkezések egy, a tervezettnél kisebb mértékű változásokat eredményező, de olcsóbb reformot irányoznak elő, amely rövid távon is jelentős veszélyeket rejt magában. A támogatások csökkentése ugyanis várhatóan még így sem fog megfelelni a WTO keretében fennálló kötelezettségeknek, és minden bizonnyal hasonlóan feszültségeket indukál majd a bővítésben érdekelt csatlakozó országok vonatkozásában is, mivel a reformcsomag a mezőgazdaság területén hosszú átmeneti idővel számol, nem biztosít kellő forrásokat az új tagállamok részére, illetve az első időszakban nem is kívánja az újonnan csatlakozott államok termelőinek is biztosítani a kompenzációs kifizetéseket.

Összegzésként tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a Közös Agrárpolitika gyökeres reformja még várat magára, de ugyanakkor elengedhetetlen az uniós agrárszektor évtizedes problémáinak kezelése, illetve versenyképességének hosszútávú megalapozása és biztosítása szempontjából csakúgy, mint a környezetvédelem érdekeinek érvényesítését illetően.

 

3.2. Az Európai Unió környezeti politikája

3.2.1. Az uniós környezeti politika kialakulásának főbb állomásai

 

Míg a Közös Agrárpolitika - amelyet a Közösség "házassági szerződésének" is szoktak nevezni - az uniós integráció első közös politikájaként szinte az EK születésétől fogva jelentősen hozzájárult az integráció elmélyüléséhez, addig közösségi környezeti politika korántsem tekinthet vissza ilyen jelentős múltra.

Az integráció kezdeti szakaszában abban nem jelentek meg környezetvédelmi vonatkozások, amely alapvetően két körülményre volt visszavezethető.

Egyrészt az 1950-es években a környezetvédelem sem az integráció által érintett európai államokban, sem máshol a világon még nem számított olyan horderejű kérdésnek, amely komoly figyelemre tarthatott volna számot akár a közvélemény, akár a jogalkotás-jogalkalmazás politikai, illetve szakmai szférájában. Ez a megállapítás nemcsak nemzetközi, hanem nemzeti szinten is igaz volt ekkoriban.

Mindennek az erősítése irányában hatott az is az európai integráció vonatkozásában, hogy azt a gazdasági integrációra alapozva kívánták elindítani, illetve kiteljesíteni. Igaz ugyan, hogy a közös piac céljai már azok első megfogalmazásakor rendelkeztek a gazdaságin túlmutató, a politikai illetve társadalmi integráció egyéb vonatkozásai irányába mutató háttér-megfontolásokkal, azonban ezek hosszútávú megvalósítására is mindenekelőtt gazdasági eszközök igénybevételét irányozta elő az integrációt illetően kompetens szakmai-politikai közeg.[46]

A fentieknek megfelelően sem az Európai Gazdasági Közösséget megalapító, sem az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés nem tartalmazott rendelkezéseket sem valamely önálló közösségi környezeti politika létrehozatalát illetően, sem a tagállami környezeti politikák összehangolására vonatkozóan, sőt abban sem a környezetvédelemre, sem a környezetre való utalással nem találkozhatunk. Ez az állítás már csak némi módosítással volt elmondható az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó szerződést illetően, ugyanis az a radioaktív sugárzás elleni védekezés vonatkozásában lehetővé tette a közösségi norma-alkotást. Ez a körülmény azonban alapjában nem kérdőjelezi meg azt a megállapítást, hogy az európai integráció intézményesülésének kezdetén a környezetvédelem még nem szerepelt az integráció által érintett területek között.

A Római Szerződés a közös piac létrehozatalát előirányozva még a gazdasági szférákban is csak meglehetősen behatárolt mértékben törekedett az egyes ágazati politikák egységesítésére, a gazdasági szférákon kívüli területeken a politikai integrációt csak elsődleges céljára, vagyis a közös piac létrehozatalára tekintettel, illetve az ahhoz feltétlenül szükséges legkisebb mértékben kívánta megvalósítani. Ennek során nemhogy a nem kifejezetten gazdasági területek - így a környezetvédelem, illetve a környezeti politika - hanem egyes, a gazdasági szférával szorosabb kapcsolatban álló, illetve a közös piac megvalósulását közvetlenebb módon érintő ágazatok is kimaradtak a Római Szerződés eredeti szabályozási koncepciójából, mint például az iparpolitika vagy az energiapolitika.

A fokozatosan súlyosabbá váló és egyre gyakrabban nemzetközi dimenziót is nyerő környezeti károk következtében az 1970-es évtized elejére jelentősen megváltozott a környezetvédelem megítélése mind gazdasági, mind politikai szempontból, ami természetesen nem maradt hatás nélkül sem általában a jogalkotás, sem az európai integrációs folyamatok vonatkozásában.

Ezzel párhuzamosan szintén ekkorra érett meg az a felismerés, hogy a környezet állapotának védelme illetve megőrzése is azon területek közé tartozik, ahol szükséges a Közösség szintjén megvalósuló együttműködés létrehozatala. Ebben nagyban közre játszott annak felismerése, hogy a - számottevő részben éppen a gazdasági integráció egyre magasabb fokának betudhatóan - fokozottan jelentkező környezeti problémákat azok jellege és kiterjedése miatt az egyes tagállamok magukban már nem tudják kezelni, ezért szükséges a környezet állapotának védelmét közösségi szinten is összehangolni.

Ezeket a folyamatokat erősítette az is, hogy ekkorra jutott el a gazdasági integráció arra a szintre, amelyen az összehangolt környezeti cselekvés hiánya már az integrációt gátló tényezőként jelentkezett. Érvényesült ez mind az egyes tagállamok közötti kereskedelem vonatkozásában, mind az EK világpiaci versenyképességét illetően. A Közösség környezeti integrációja tehát a gazdasági integráció szükségszerű velejárójaként, egyrészt mint annak következménye, másrészt mint előmozdítója jelentkezett.[47]

Az első környezeti tárgyú közösségi jogszabályok az egységes belső piacon belüli szabad kereskedelmet gátló, korlátozó akadályok felszámolásával, illetve elhárításával kapcsolatban születtek meg. Ennek megfelelően ezek nem a közös környezeti politika keretében, de még csak nem is annak kialakításával összefüggésben keletkeztek, és céljuk sem a környezetvédelem egyes területeinek közös szabályozása volt. Mindennek ellenére a közösségi környezeti politika kialakulásának folyamatában igen jelentős szerepet töltöttek be.

Erre példaként elsőként az 1967-ben megalkotott 67/548/EGK irányelv említendő, amely a veszélyes anyagok osztályozására, csomagolására és megjelölésére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítését írta elő. Amint az irányelv preambuluma is leszögezi, kibocsátását a lakosság, illetve különösen az ilyen anyagokat, készítményeket használó dolgozók védelme, valamint a tagállamok belső szabályai eltéréseinek, mint a tagállamok közötti kereskedelmet gátló akadályoknak megszüntetése indokolta. Maga a jogszabály a környezetvédelemre nem is utal céljának rögzítésekor, csak a tagállami jogok közelítésére, arra is, mint láttuk elsősorban - de legalábbis ugyanolyan súllyal, mint az emberi egészség védelmére - a Közösségen belüli akadálymentes kereskedelem szempontjainak érvényesítése érdekében.

Ebbe a folyamatba illeszkedik, és lényegében a fentiekben említett jellemzőkkel rendelkezik a motoros járművek zajszintjére és kibocsátási rendszerére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló 70/157/EGK irányelv, illetve a tagállamoknak a motoros járművek által okozott levegőszennyezés elleni szabályainak közelítéséről szóló 70/220/EGK irányelv. Vagyis a környezet - de még az egészség védelme sem - jelenik meg egyik direktívában sem célként. Mindkét irányelv kibocsátásának indokaként az eltérő tagállami szabályozások kereskedelmi indíttatású közelítése van megjelölve.

A szabályozás során tehát elsődlegesen a kereskedelmi célok szem előtt tartásával jártak el az említett irányelvek, és általában a közösségi környezeti politikát megelőző, de annak valamiféle “előfutárának” tekinthető jogalkotási termékek. Ugyanakkor ez nem zárta ki azt, hogy ezek a jogszabályok tárgyuknál fogva szükségszerűen re rendelkeztek volna az általuk felváltott nemzeti jogszabályok környezeti céljaival. Mindezek révén már ezek a közösségi jogszabályok is a tagállami jogszabályok harmonizálását végezték el, vagyis ezek a jogszabályok tekintendők a közösségi környezeti jog első termékeinek.[48]

A közösségi szintű környezeti politika létrehozásának igénye a hetvenes évek elejére érett meg, amely immár a Közösség szerveinek konkrét intézkedéseiben is testet öltött. A közös környezeti akcióprogram létrehozatalának szükségessége szerepelt a Bizottság 1970-es, az EK Tanácsához címzett Memorandumában, amely kezdeményezését az egy évvel később kibocsátott formális kommünikéjében is megismételte.[49]

A Bizottság kiemelte, hogy mind a Közösség, mind a tagállamok gazdasági és egyéb társadalmi viszonyait érintő tevékenységeiben a természetes és az emberi környezet állapotának romlása elleni küzdelemnek jelentős szerepet kell kapnia, illetve, hogy a tagállami környezetvédelmi rendelkezések adott esetben komoly befolyással lehetnek a gazdasági integrációra, illetve azon belül is különösen a közös piac működésére.

Ezt a kommünikét 1972-ben a Bizottság a szennyezés és a környezeti ártalmak csökkentésére, valamint a természeti környezet megőrzésére vonatkozó program tervezetével együtt nyújtotta be a Tanácshoz.[50]

A Bizottság, csakúgy mint a Parlament a közös környezeti politika közösségi szintű megvalósítása mellett volt, ugyanakkor voltak olyan tagállamok, amelyek a tagállamok kormányközi megállapodásait és a nemzeti környezeti politikák összehangolását elegendőnek vélték, a közösségi szint mellőzésével. Emögött a tagállami magatartás mögött mindenekelőtt a tagállami szuverenitás további csökkentésétől való félelem, illetve az egyes tagállamok környezeti adottságaiban illetve állapotában fennálló eltérésekre hivatkozás állt. A közösségi szintre emelés hívei álláspontjuk mellett elsősorban azt hozták fel, hogy közös környezeti politika nélkül az EK gazdasági célkitűzéseinek megvalósulása kerülne veszélybe.

A tagállamok 1972-es párizsi csúcskonferenciájukon a létrehozandó közös környezeti politika közösségi szinten történő megvalósítása mellett döntöttek, valamint felhívták a Bizottságot egy környezeti akcióprogram kidolgozására. A Közösség Környezeti Akcióprogramjának tervezetét a Bizottság 1973 áprilisára készítette el, és azt a Tanács ugyanazon év novemberében el is fogadta.

A Közösség Második Környezeti Akcióprogramját 1977-ben bocsátották ki, és az részben az első program alapján megindult projektek folyamatosságát volt hivatott biztosítani, másrészt új feladatokat is előirányzott a következő ötéves időszakra. A Harmadik Környezeti Akcióprogramot 1983-ban fogadták el, és az az 1982-1986 közötti periódusra vonatkozott. A negyedik akcióprogram 1987-ben született meg, az ötödik pedig 1993-ban.

Az első két akcióprogram hatása és kiterjedése még meglehetősen mérsékeltnek volt nevezhető, a közösségi környezetvédelmi politika céljai és alapelvei igazán a harmadik akcióprogramban körvonalazódtak először markánsan.

Jelentős fordulatot hozott a környezetvédelmi politika vonatkozásában a Római Szerződés Egységes Európai Okmánnyal történt kiegészítése, ugyanis ez az Alapító Szerződésben is intézményesítette a közösségi környezeti politikát, illetve annak céljait, újakkal is kiegészítve azokat, valamint kiterjesztette a környezetvédelmi politika hatáskörét.

Mind a környezeti akcióprogramok, mind az elsődleges jog vonatkozó rendelkezéseit az alábbiakban tárgyaljuk részletesebben.

 

3.2.2. Az Unió környezeti politikájának alapjai az elsődleges jogban  

 

            A Római Szerződés eredeti szövege nem rendelkezett a közös környezeti politikáról, így amikor az megkezdhette működését, az újabb hatáskör-átruházás alapját képező tagállami konszenzus nem intézményesült az Alapító Szerződésben, ugyanakkor annak szövege lehetőséget teremtett arra, hogy céljait széles körűen, illetve kitágítva értelmezve a környezeti szabályozásnak is alapját képezze.

            A Római Szerződés szerint a Közösség feladatai közé tartozik a gazdasági tevékenységek harmonikus fejlesztése, a folyamatos és kiegyensúlyozott növekedés és az állampolgári életszínvonal emelkedésének biztosítása.[51] A bennefoglalt hatáskörök nemzetközi jogi elvének megfelelően mindennek részeként tekintették a környezet védelmét, illetve javítását is, amely feladatoknak legteljesebb kidolgozása az akcióprogramok keretében valósul meg.

            A környezeti jogalkotás alkotmányos alapjaként ebben az időszakban a Római Szerződés 94.[100] és 308.[235.] cikkelye szolgált.

A 94.[100.] cikkely a tagállamokra kötelező irányelvek kibocsátását teszi lehetővé abban az esetben, ha tagállami jogszabályok vagy közigazgatási határozatok és gyakorlat egymáshoz közelítése szükségesnek bizonyul a közös piac létrehozatala vagy működése szempontjából közvetlen hatással bíró területen.

A 94.[100.] cikkelyre hivatkozás először a termékekre vonatkozó környezeti szabványok egységesítése körében érvényesült, és csak később jelent meg a környezet, illetve a környezeti elemek védelmét szolgáló szabályozás alapjaként. Ugyanakkor a 94.[100.] cikkelyen alapuló harmonizáció a jogszabályhelynek a közös piachoz, illetve a kereskedelemhez kapcsolódó meghatározottsága folytán nem lehetett alkalmas a nem közvetlenül a termeléshez vagy a kereskedelemhez kötődő környezeti jogalkotás, és így egy átfogó környezeti szabályozás megalapozására sem.

Mindezek miatt a közösségi környezeti jogalkotás alapjaként jelent meg a 308.[235.] cikkely is, amely a Közösséget céljainak megvalósításához szükséges jogalkotó hatáskörrel ruházza fel azokra az esetekre is, ha a Szerződés valamely más rendelkezése nem biztosítja a jogalkotási felhatalmazottságot. Ebben az esetben is léteznie kell valamiféle gazdasági kapcsolatnak a Közösség céljai, így a közös piac működése és a szabályozni kívánt terület között, ez azonban nem olyan közvetlen, mint a 94. [100.] cikkely esetében, vagyis ez a szakasz megfelelőbb alapját képezheti a környezetvédelmi jogszabályok kibocsátásának.

A közösségi környezeti jogszabályok egyébként az esetek többségében mindkét szerződéshelyre hivatkozva kerültek kibocsátásra, és csak ritkán utaltak kizárólag ez utóbbi szakaszra.

A Római Szerződés első átfogó módosítását az Egységes Európai Okmány (1986) valósította meg, megteremtve a közösségi környezeti politikára vonatkozó általános legitimációt azzal, hogy az Alapszerződésbe, azon belül is a Közösség politikáiról szóló részbe illesztette a környezetről szóló VII. címet.[52]

A közösségi környezeti politika céljait és alapelveit a 174.[130r.] cikkely tartalmazza. Az (1) bekezdésben célként van megjelölve a környezet minőségének megóvása, védelme, javítása, az emberi egészség védelméhez való hozzájárulás, valamint a természeti erőforrások megfontolt és racionális hasznosítása.

Alapelvekként a megelőzés, a környezeti károknak elsődlegesen azok keletkezésénél történő helyreállítása, valamint a szennyező fizet-elv szerepelnek. A Közösség környezetre vonatkozó tevékenységének ezeken az alapelveken kell nyugodnia.[53]

Témánk szempontjából különösen jelentős a (2) bekezdés utolsó mondata, amely szerint a környezetvédelmi követelményeknek a Közösség más politikáinak is összetevő részét kell képezniük.

A környezetet érintő aktusok előkészítésekor a Közösségnek figyelemmel kell lennie a megszerezhető tudományos és technikai adatokra, a régiók eltérő környezeti állapotára, a tevékenységnek illetve elmaradásának lehetséges hasznaira és költségeire, valamint a Közösség egészének gazdasági és társadalmi fejlődésére és régióinak kiegyensúlyozott fejlődésére.[54]

Ugyanezen szakasz (4) bekezdése a szubszidiaritás elvének mefogalmazását tartalmazza a környezeti jogalkotásban, (5) bekezdése pedig azt fogalmazza meg, hogy a Közösség hatásköre a környezeti kérdésekben kötött nemzetközi egyezmények vonatkozásában sem nem kizárólagos, sem nem feltétlen.

A 175.[130s.] cikkely a Tanácsot hatalmazza fel arra, hogy - a Bizottság javaslata alapján, a Parlamenttel és a Gazdasági és Szociális Bizottsággal való konzultációt követően - egyhangú döntéssel meghatározza a Közösség által folytatandó környezeti cselekvést, illetve azokat a tárgyköröket, amelyekben elegendő a minősített többséggel való döntéshozatal.

A 175.[130t.] cikkely (legkisebb szigor klauzula) értelmében a közösségi szintű védelmi szabályok nem akadályozzák meg, hogy a tagállamok azoknál szigorúbb rendelkezéseket vezessenek be, illetve tartsanak fenn, ha azok egyébként nem összeegyeztethetetlenek a Római Szerződéssel. Ugyanakkor a közösségi jog védelmi színvonalánál alacsonyabb szintet nem tartalmazhat a tagállami szabályozás.

Az Egységes Európai Akta módosításai érintették az eddig jogalkotási alapként hivatkozott 94.[100.] cikkely rendelkezéseit is, amennyiben az újonnan bevezetett 95.[100a.] cikkely (1) bekezdése megváltoztatta a jogalkotás módját.

A 95.[100a.] cikkely (3) bekezdése nevesíti a környezeti jogharmonizációt, amelynek követelményéül állítja a környezetvédelem magas szintjét. A (4) bekezdés felhatalmazza a tagállamokat a közösségi eszközök helyett saját belső szabályaik alkalmazására, azzal, hogy azok nem gyakorolhatják ezt a lehetőséget diszkrimináció vagy burkolt kereskedelmi korlátozás eszközeként. Ennek érdekében előírja a bizottsági kontroll és megerősítés szükségességét, illetve a Bírósághoz való közvetlen fordulás lehetőségét a Bizottság és a tagállamok részére.

A Maastrichti Uniós Szerződés is változtatott a közösségi környezetvédelmi szabályozáson, bár nem olyan mértékben, mint az Egységes Európai Okmány. Preambuluma kiemeli a környezetvédelem integrációs szerepét, azt, hogy a kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági és társadalmi haladást a környezetvédelmi feltételek mellett kívánja elősegíteni.

A Szerződés módosította a Római Szerződés 2. cikkelyét, és kifejezetten a Közösség céljai, illetve feladatai közt említi a környezet állapotának védelmére is tekintettel lévő fenntartható fejlődés elősegítését. Ezáltal a környezetvédelmet az EK gazdasági céljaival egyenrangúnak ismerték el.

A közösségi tevékenységek bővítése keretében az új 3. cikkely a Közösség tevékenységei és politikái közé emelte a környezeti politikát.

Az új szabályozás - az eddigiekben csak a környezeti politikára vonatkozó - szubszidiaritás elvét általánossá tette, ugyanakkor alkalmazását erősebb keretek közé szorította.

A Maastrichti Szerződéssel bevezetett új XIX.[XVI.] cím alapjában nem változtatta meg az eddigi rendelkezéseket, de kibővítette azokat.

A 174.[130r.] cikkely (1) bekezdése a környezeti politika céljai közé illesztette a regionális vagy világméretű környezeti problémákkal kapcsolatos nemzetközi intézkedések elősegítését a közösség nemzetközi kötelezettségeivel összhangban.

Ugyanezen cikkely (2) bekezdése is bővítette illetve módosította az eddigi rendelkezéseket, így például a védelem magas szintjét a környezeti politika alapelvévé tette, azt is kimondva, hogy ennek során figyelembe kell venni a Közösség régióinak különbözőségét. Az integráció alapelve erőteljesebb  megfogalmazást nyert azzal, hogy a környezeti követelményeket ezentúl integrálni kell a Közösség más politikáinak meghatározásába és végrehajtásába. A közösségi jogharmonizációs szabálytól való tagállami eltérés lehetőségét kiszélesítették a nem gazdasági jellegű környezeti okból történő esetekre.

A 175.[130s.] cikkely kiterjesztette a közösségi környezeti politikát a földrendezési politika és a város- és vidéktervezés vonatkozásában.

Az Amszterdami Szerződés kisebb mértékben eredményezett változást a környezeti jogszabályokat érintő kérdések vonatkozásában.

Az integráció kifejezett céljaként jeleníti meg a gazdasági és társadalmi haladás előmozdítását a környezetvédelemre, de egyúttal a fenntartható fejlődés követelményeinek való megfelelésre figyelemmel is. A Római Szerződés 2. cikkelyének módosításával az EK céljaként jelöli meg a gazdaság harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődésének elősegítését, valamint a környezet magas szintű védelmét és minőségének javítását.

A 95.[100a.] cikkely új (3) bekezdése értelmében a belső piac kiépítésére vagy működésére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítésére irányuló közösségi aktusokat illetően a bizottsági javaslatokban, illetve a Tanács és a Parlament tevékenységében a környezetvédelemre, az egészségre, a biztonságra és a fogyasztóvédelemre vonatkozó védelem magas szintjét kell megvalósítani.

A környezeti követelmények más közösségi tevékenységekbe integrálásának alapelvét erősítette tovább az Amszterdami Szerződés azzal, hogy az integráció alapelvét a Közösség céljainak eléréséhez szükséges politikák és tevékenységek felsorolását tartalmazó 3. cikkely rendelkezései közé illesztette.

 

3.4. A KAP és a közösségi Környezeti Politika viszonya

 

            A Közös Agrárpolitika viszonya a többi közös, illetve közösségi politikához mind elméleti, mind gyakorlati szempontból nagy jelentőségű, ugyanakkor egyben meglehetősen problematikus is. Ennek a kapcsolatrendszernek a gyakorlatban megnyilvánuló problémás kérdései különösen a szabályozási kompetencia és a döntéshozatali eljárás tekintetében merülnek fel.[55]

            A közös mezőgazdasági politika és a többi közösségi tevékenység, azon belül is a környezetvédelmi politika egymáshoz való viszonyának megvilágításához hasznos szempontokat szolgáltathat a közösségi szinten megvalósuló tevékenységek csoportosítására kínálkozó lehetőségek néhányának számba vétele.

Az Európai Közösség politikáinak felosztására kínálkozó számos lehetőség egyike szerint - mint általában egy állam közpolitikáit illetően - megkülönböztethetünk alkotmányozó, elosztó, újraelosztó és szabályozó jellegű politikákat.[56] Ezen csoportosításon belül a KAP az elosztó politikák tipikus megtestesítőjeként jellemezhető. Az elosztó jellegű politikák esetében ugyanis - csakúgy, mint a közös mezőgazdasági politika keretében - egy-egy ágazati érdek kiterjedt hálózatot épít ki - esetleg már azzal eleve rendelkezik - amelynek keretében a tagállamok által rendelkezésre bocsátott, befizetett pénzeszközöket az adott politika közösen elfogadott elvei alapján, kemény alkufolyamatok során osztják el. A közös környezeti politikát ezzel szemben az utolsó és egyben legátfogóbb kategóriába sorolhatjuk, mint egy olyan politikát, amely elsősorban valamely adott szakterület részletes jogi szabályozását, közösségi szintű harmonizálását célozza.[57]

Egy másik felosztás eljárási, közvetlen közösségi beavatkozást és kiadást feltételező, szabályozó és soft law központú politikák között különböztet.[58]  A Közös Agrárpolitika ezek közül a közvetlen közösségi beavatkozást igénylő politikák közé tartozik. A szabályozó típusú politikák középpontjában a minden érintett által követendő és betartandó, valamint szankcionálható konkrét és részletes szabályok meghozatala áll. Véleményünk szerint a közösségi környezeti politika ez utóbbiak közé sorolható, annak elismerésével, hogy kialakulásában és mai formájában is jelentős hatással bírnak a szigorú értelemben nem jogi kötelező érvényű, soft law-jellegű eszközök is.

Amennyiben horizontális és ágazati politikák között különböztetünk az EK viszonylatában, akkor a KAP az ágazati, míg a környezetvédelmi politika a horizontális politikák közé tartozik.

Mint ismeretes, közös politika alatt a Közösség olyan területekre vonatkozó politikáit értjük, ahol a Közösség fellépése kizárólagos, vagyis ahol a tagállamok alapvetően nem végezhetnek párhuzamos, kiegészítő tevékenységet. Ezzel szemben a közösségi politikák csak kiegészítik a tagállami nemzeti politikákat, illetve intézkedéseket. A Közös Agrárpolitika tipikusan a közös politikák egyik válfaja, míg ettől eltérően a környezetvédelmi politika közösségi politikaként létezik.

Amint arra a fentiekben már utaltunk, az egyes közösségi tevékenységek közötti kapcsolatoknak döntő jelentősége van a döntéshozatali, illetve jogszabályalkotási jogkörök léte vagy nem léte, illetve azok terjedelme kérdésében. Ennek megfelelően adott esetben komoly problémákat jelenthet ez az agrár-környezetvédelmi irányultságú intézkedések vonatkozásában is, mivel ezek egyrészt köthetők mind a közös mezőgazdasági politikához, mind pedig a közösségi környezeti politikához.

Az ilyen jellegű problémákról nem állíthatjuk azt, hogy egy egyértelmű és minden esetre fennálló megoldással rendelkeznénk feloldásukra. Az azonban elméletileg igaz, hogy ha a szándékolt környezetvédelmi intézkedések olyan környezeti elemeket érintenek, illetve a környezet állapotát általában úgy érintik, hogy azok a közös mezőgazdasági politika tárgyát képezik, illetve annak megvalósításához szükségesek, akkor a döntést, illetve jogszabályt a Római Szerződés mezőgazdaságra vonatkozó címére, ezen belül is annak 37.[43.] cikkelyére alapozva lehet meghozni, illetve kibocsátani. Az ilyen közösségi intézkedések körébe sorolhatók mindenekelőtt azok az intézkedések, amelyek elsődlegesen mezőgazdasági indíttatásúak, de valamilyen közvetett agrár-környezetvédelmi tartalommal is bírnak, de a talaj- és vízvédelemmel kapcsolatos közösségi normák, vagy akár a földvédelemmel (földmennyiségvédelemmel) összefüggésben meghozandó jogszabályok is.

Amennyiben az adott intézkedés célja elsősorban nem mezőgazdasági indíttatású, hanem környezetvédelmi, ökológiai, akkor annak kibocsátására a Római Szerződés 157.[130.] cikkelye alapján kerül sor.

Természetesen a gyakorlatban a legtöbb esetben nem egyértelmű annak eldöntése, hogy valamely intézkedés vagy döntés melyik politika, pontosabban, hogy a KAP, vagy a környezeti politika terrénumába tartozóan legyen megvalósítva. Ennek eldöntésénél mindenesetre annak van döntő jelentősége, hogy az adott terület elsődlegesnek tekinthető célja melyikhez köthető szorosabban.

 

4. A környezetvédelmi szempontok KAP-beli figyelembe vételének alapkoncepciója

4.1. Az agrár-környezeti politika céljai

 

A mezőgazdaság intenzívvé válása a közösségen belül jelentős részben tudható be a lényegében európai szinten meghatározott közös agrárpolitikának, és így az intenzifikáció által eredményezett környezeti terhelések is nagy mértékben visszavezethetők erre. Ennek megfelelően a mezőgazdasági környezetterhelés káros következményei elleni védekezés megvalósításának is alapvetően a KAP fényében kell megvalósulnia.

Az agrár-környezeti politika megjelölés alatt mindenekelőtt az ilyen tartalmú jogszabályok mögötti szabályozási célt és szándékot kell érteni, hiszen nem beszélhetünk egy olyan egységes és önálló közös, illetve közösségi politikáról, amely ezt a nevet viselné, az elnevezést inkább tárgyának speciális, részben agrárjogi, részben környezetvédelmi jogi kötődésére tekintettel, és mindenekelőtt praktikus okokból indokolt használni.

Az agrár-környezeti politika céljaiként elsőként az agrárpolitika 33.[39.] cikkelyben foglalt hagyományos öt célját tekinthetjük, amelyhez hozzáértendő a környezetvédelem szempontjainak érvényesítését előíró 174.[130r.] cikkely hatodik célként. A közös agrárpolitika komplexitása ezáltal válik teljessé, ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Római Szerződés alapján azok között nem állapítható meg alá-fölérendeltségi viszony, és hogy a mindenkori politikán múlik az, hogy melyiket tartja fontosabbnak. Erre, valamint a mezőgazdasági és környezetvédelmi szabályozás közötti gyakori átfedésekre tekintettel a két szabályozási terület keretében eljáróknak jobban együtt kell működniük az eddigieknél.[59]

Az agrár-környezeti politika konkrét céljai igen kedvező hatásokkal járó elképzelésekre utalnak, így az agrokemikáliák használatának redukálására, a tömeges állattartásból származó hulladékok mennyiségének csökkentésére, illetve megfelelő kezelésére, a felszíni vizek eutrofizációtól való védelmére, valamint a talajvizek nitrátterheléstől való megóvására. Ide sorolandók a talajvédelem kérdései, így különösen az erózió-defláció elleni védelem, a tájvédelem, valamint a biodiverzitás megőrzése.

Ezekhez képest újabb keletűek az ökológiai termelés támogatására irányuló erőfeszítések, valamint az agrárstruktúra-politikában megjelenő új hangsúlyok, például a hátrányos helyzetű vidékek támogatása a tájfenntartásra, illetve a föld- és talajvédelemre tekintettel, vagy a környezet-barát tenyésztési-termesztési módok kifejlesztésére irányuló kísérletek, valamint a környezeti hatásvizsgálat kiterjesztése a mezőgazdasági tevékenységekre. Ezek a környezetbarát eljárások a régóta alkalmazott intenzív földhasznosítás helyett extenzív földhasznosítást valósítanának meg. Ilyen további intézkedésként említhető még az ökológiai szempontból is jelentős földpihentetés, a környezeti érdekeket jobban érvényesítő termelők részére nyújtott díjazások, támogatások, illetve a mezőgazdasági termeléssel felhagyó gazdáknak biztosított előnyugdíj.

A fenti célok megvalósítása szempontjából igen nagy jelentőséggel bír az, hogy egy célkitűzés a közös agrárpolitika célrendszerének régóta része-e, vagy csak újonnan került be ebbe a körbe, ugyanis minél régebbi az adott cél, annál több tapasztalat áll rendelkezésre megvalósításának lehetőségeit illetően, ugyanakkor annál jelentősebb elvárásokat is támasztanak vonatkozásában.

 

4.2. A környezetbarát agrárpolitika közösségi összetevői

4.2.1. A Közösség Környezeti Akcióprogramjainak főbb agrár-környezetvédelmi vonatkozásai

 

A környezetbarát agrárpolitika kiindulópontja annak jóval a primer jogban való megjelenése előttre tehető, ugyanis már az 1973-ban elfogadott Első Környezeti Akcióprogramban is fellelhetők bizonyos elemei az ökológiai szempontoknak is megfelelő mezőgazdálkodásra törekvésnek. Ezek az elemek a következő négy akcióprogramban is jelen vannak, illetve azok ezeket fokozatosan egyre jobban kifejtik.

A környezeti szempontoknak más politikai ágazatokban való figyelembevétele alapvető követelménye az EK környezeti politikájának már annak kezdetei óta, így azt az első akcióprogram is általános érvénnyel megfogalmazta.

Ezt már a Tanács és a tagállamok kormányképviselői által kibocsátott nyilatkozat (1973) is tartalmazta, amikor utalt a párizsi csúcskonferencia felhívására, illetve a Római Szerződés 2. cikkelyére, vagyis a gazdaság harmonikus fejlesztésére, illetve a folyamatos és kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre, amelyekhez szükségesnek tartja a szennyezés és a környezeti ártalmak elleni hatékony küzdelmet, az életminőség javítását és általában a környezetvédelmet. A Párizsi Nyilatkozat tehát a Közösség céljainak eléréséhez nélkülözhetetlennek tartja a környezetvédelmi követelményeknek való megfelelést, ami nyilvánvalóan nem maradhat következmények nélkül az agrárpolitika vonatkozásában sem.

Az első akcióprogram bevezetőjében lényegében a Párizsi Nyilatkozat előbbiekben említett gondolatait ismétli meg, és az akcióprogram általános célja is már magában rejti a gazdasági növekedés és a környezet védelmének összehangolását célzó fenntartható társadalmi és gazdasági fejlődés koncepcióját.

Témánk szempontjából az Akcióprogram II. Részének rendelkezései érdemelnek különös figyelmet, ugyanis ezek alapelvi követelményt állítanak fel a Közösség különböző ágazati politikái, így az agrárpolitika vonatkozásában a környezet védelmét és számításba vételét illetően. A közös agrárpolitika kidolgozása és végrehajtása során tehát figyelembe kell venni az ilyen jellegű érdekek érvényesülésének biztosítását is, az Akcióprogramban megfogalmazott környezetvédelmi eszközökre és speciális célokra tekintettel is.

A Második Környezeti Akcióprogram (1977) megismétli az első akcióprogram utalását a Római Szerződés 2. cikkelyére, valamint megerősíti annak céljait és alapelveit. Kiemelt hangsúlyt kap benne többek között a vízvédelem, valamint a megelőzés szempontjainak érvényesítése a földhasználatban.

A Közösség Harmadik Környezeti Akcióprogramjában (1983) szintén megjelenik a környezetvédelmi szempontoknak az egyes gazdasági tevékenységek tervezésébe, illetve fejlesztésébe való integrálásának követelménye, de itt már egy átfogó stratégiát alkotva, és hangsúlyosan a gazdasági és társadalmi fejlődés részeként. Hangsúlyozza a megelőzés szükségességét a környezeti elemek, így a föld védelme és ésszerű hasznosítása körében. Itt jelenik meg először az akcióprogramokban a környezeti jelentőségük, vagy más gazdasági szempontok miatt különösen érzékeny területnek minősülő területek kérdése, mégpedig elsősorban a megelőzés szempontjainak integratív érvényesítésével összefüggésben. A harmadik akcióprogram utal az agrárgazdálkodás pozitív hatásai fokozásának szükségességére, illetve negatív hatásainak minél nagyobb mértékű megszüntetésére, csökkentésére, illetve kívánatosnak tartja az ágazati politikák összehangolását a környezetvédelmi szempontok azokba történő egyidejű integrálásával.

A Negyedik Környezeti Akcióprogram a környezeti politikának középponti szerepet tulajdonít a többi politikához képest, és hangsúlyozza, hogy a magas fokú környezeti szabványoknak megfelelés a gazdasági eredményeknek is feltétele. Áttekinti az egyes ágazati politikákat, elősegítve a környezetvédelmi követelmények azokba történő integrálását. A negyedik akcióprogramban megjelenik a strukturális alapok keretében finanszírozott programok jelentőségének felismerése az ökológiai szempontok más közösségi tevékenységek, így különösen a KAP vonatkozásában megvalósuló integrációja terén. Hangsúlyozza a Bizottság feladatait ennek elősegítésében az általa megvalósított gyakorlat révén.

A Fenntarthatóság felé címet viselő, és az eddigieknél jóval nagyobb terjedelmű Ötödik Környezeti Akcióprogram (1993), mint elnevezése is mutatja mindenekelőtt a fenntartható fejlődés alapelvének a Közösség gazdasági-társadalmi tevékenységei során való érvényesítése alapján áll. A Környezeti Politika új stratégiáját elemezve kiemeli a Közösség integrációs és koordinációs jellege által nyújtott lehetőségek jelentőségét az egyes ágazati politikák, így a közös mezőgazdasági politika és a többi közösségi tevékenység, valamint a környezetre hatást gyakorló - elsősorban gazdasági - szereplők, illetve a környezetvédelemben valamilyen azt elősegítő szereppel bíró fórumok közötti kapcsolatok kiépítésében, illetve fejlesztésében. Az akcióprogram 4. fejezete részletesen foglalkozik öt olyan ágazattal, amelyek a Közösség szempontjából alapvető jelentőségűek, és ahol a problémák megoldása közösségi szinten végezhető el legmegfelelőbb módon. Ezen ágazatok egyike az agrárgazdaság, amely nemcsak, mint az egyik legjelentősebb környezetre hatást gyakorló tevékenység jelenik meg, hanem mint a fenntartható fejlődés szempontjai érvényesítésének egyik potenciális elősegítője. Ezzel összefüggésben részletezi az akcióprogram a mezőgazdasági ágazat környezeti célkitűzéseit, illetve feladatait.

Az Ötödik Környezeti Akcióprogram felülvizsgálatát megvalósító döntés (1998) Kulcsprioritások elnevezésű első részében szintén részletezi az agrárpolitikára a környezetvédelmi kritériumok integrálásából háruló feladatok kérdéseit, immár a Bizottság és az Európai Környezeti Hivatal végrehajtásról készített jelentései, és különösen a KAP reformjára, az Agenda 2000-re tekintettel.

A Döntés a fenntartható agrárfejlődés jegyében emel ki egyes eszközöket, illetve területeket a közös mezőgazdasági piacpolitika, vidékfejlesztési politika és a környezeti politika integrálásának szükségességére figyelemmel. Ilyen prioritásként szerepelnek mindenekelőtt a következők:

 

-     az új farmgazdálkodási technológiák, különösen az organikus termelés és az extenzifikáció ösztönzése;

-     a kemikáliák használatának csökkentése, korlátozása;

-     a biodiverzitás megőrzése;

-     a mezőgazdaság környezetre - különösen a vízminőségre és a földhasznosításra - gyakorolt hatásainak, illetve általában a vonatkozó kötelezettségek végrehajtásának ellenőrzése, értékelése.

 

Könnyen belátható, hogy a mezőgazdaság és a környezet közötti szoros kapcsolatokra tekintettel a környezeti akcióprogramok miért éppen az agrárgazdaságot jelölték ki elsőként olyan területként, ahol a környezeti követelmények integrálásának szükségessége jelentkezik.[60]

Az akcióprogramok kiemelték a mezőgazdaság környezetkárosító hatása elleni küzdelem fontosságát, de a környezeti követelmények érvényesítése valójában csak akkor került előtérbe, amikor a Közös Agrárpolitikának számolnia kellett az egyre növekvő gazdasági problémákkal - mint például a túltermelés, a jórészt ezzel összefüggésben felmerülő magas raktározási, értékesítési költségek, az egyébként is óriási költségvetési terhek, a világpiaci versenyképesség megőrzése stb. - illetve amikor azokra megoldásokat kellett kidolgoznia.    

 

4.2.2. A Bizottság 1985-ös Zöld Könyve

 

            A környezeti akcióprogramok után célszerű röviden utalni a Bizottság egyes olyan - jórészt nem kötelező jogi formában megjelenő - egyéb dokumentumaira, amelyek jelentőséggel bírnak a mezőgazdasági tevékenység környezeti vonatkozásait illetően. Ezen belül már csak egyes - az agrár-környezetvédelmi szabályozás kialakításához nyújtott - új szempontok megemlítése indokolt.

            A Közös Agrárpolitika az 1980-as évek közepén elérkezett megreformálásának egyik döntő állomásához, és ennek egyik összetevője volt a Bizottság 1985-ben kiadott Zöld Könyve[61]. A környezetvédelem nyílt kifejezésére a közösségi mezőgazdasági politika története során először itt került sor.[62] A reformdokumentum, amely a Közös Agrárpolitika jövőbeni fejlődési lehetőségeivel foglalkozik, utal arra, hogy az intenzív földművelés és állattenyésztés által - mindenekelőtt az élelmiszerellátás terén - biztosított pozitív eredmények egyidejűleg a környezet sok esetben visszafordíthatatlan károsodásával jártak.

Éppen ezen káros hatások miatt szükséges a mezőgazdasági szférában is alkalmazni a környezetvédelmi előírásokat, illetve ellenőrzési mechanizmusokat. A Bizottság szerint az ennek során, vagyis az ilyen védelmi szabályok bevezetésével összefüggésben keletkezett hátrányokért a termelők nem várhatnak el kompenzációt sem tagállami, sem közösségi szinten.

A közösségi gyakorlatban a mezőgazdaság és környezetvédelem kapcsolatrendszerének két alapvető formája jelentkezett. Egyrészt a mezőgazdaságnak mint a környezet állapotát jórészt negatívan befolyásoló tevékenységként való szemlélése (és ennek megfelelően a káros hatások megszüntetésének, a környezetbarát termelési módszerek támogatásának előtérbe kerülése), másrészt ennek változatlan elfogadásával az agráriumnak a természeti,  és a tág értelemben vett - kulturális, társadalmi, gazdasági - környezetre gyakorolt pozitív hatásainak felismerése (a mezőgazdálkodás ösztönzése azokon a területeken, ahol az a természetvédelem, a táj megőrzése, a vidéki lakosság megtartása, a hagyományos mezőgazdaság fenntartása szempontjából indokolt, mindenekelőtt a struktúrapolitikával összefüggésben).

A Zöld Könyv a két megközelítés közül még alapvetően az előbbi alapján áll, de azt is hangsúlyozza, hogy a vidék természetes környezetét megőrző, és a különleges területeket védő mezőgazdasági gyakorlatot támogató politika legalább olyan fontos, mint a környezet passzív védelme. Mindehhez többek közt az alábbi eszközök szükségességét emeli ki:

 

-     kevésbé intenzív termelési módszerek alkalmazása;

-     a legelőhasználat megfelelő szabályozása;

-     a talajvíz elvezetésének (vagyis lényegében a mocsarak lecsapolásának) megszüntetése;

-     a művelési ág megfelelő megválasztása, illetve szükséghez képest történő megváltoztatása;

-     a biogazdálkodás elősegítése.

 

Ezeket a termelési módszereket azokon a területeken, ahol a környezeti egyensúly különösen veszélyeztetett a Bizottság szerint indokolt jogilag kötelezővé tenni.

Ugyanakkor vannak olyan térségek is, ahol a környezetvédelmi célok már csak a mezőgazdasági tevékenységgel való teljes felhagyás révén valósíthatók meg. Ilyen célként jelentkezik például a természet és az élővilág védelme, vagy ökológiai szigetek létrehozása. Ezeken a területeken - amely egyes vélemények szerint a Közösség mezőgazdasági területének mintegy 10 százalékát érinti - a Bizottság speciális eszközök alkalmazását javasolja, amelyek közül a legjelentősebb a termőföldek állami, illetve önkormányzati közhatóságok által történő környezeti célú felvásárlása, illetve bérlete. Erre túlnyomórészt úgy lenne célszerű sort keríteni, hogy az adott földterület továbbra is az adott mezőgazdasági termelő kezelésében maradjon.

A Bizottság leszögezte, hogy a közös mezőgazdasági politika Római Szerződésben megfogalmazott céljai továbbra is fennállnak, azonban az elérésükhöz igénybe vett eszközöket nagyobb körültekintéssel kell megválasztani, mint az az eddigiekben történt. Mivel az agrárpolitika hagyományos eszközeinek alkalmazása már korántsem bizonyul elégségesnek, ezért szükséges azok körének bővítése, elsősorban a struktúrapolitika vonatkozásában.

Az agrárszerkezeti eszközök megválasztásánál prioritásként kell kezelni a következő tényezőket:

 

-     a mezőgazdaság környezetvédő szerepe;

-     a többlettermelő szektorok termelésének csökkentése;

-     a termelés változatosabbá tétele, minőségének növelése;

-     a mezőgazdaság támogatása ott, ahol az a népességszint fenntartása, a környezet védelme szempontjából fontos;

-     a mezőgazdaság bevonása a regionális fejlesztésbe.

 

Mindezek figyelembevételével a Bizottság a következő agrárszerkezeti eszközök alkalmazását javasolja:

 

-     földpihentetés, ugaroltatás (set-aside, "félretétel");

-     korai nyugdíjazás;

-     extenzív gazdálkodásra áttérés;

-     termékszerkezet-váltás a többlettermelő szférákban;

-     speciális támogatási rendszer a fentiek megvalósítására;

-     direkt jövedelemsegélyező rendszer az alacsony jövedelmű termelők veszteségeinek fedezésére.

 

A Bizottság szerint ez utóbbit csak a környezetvédelmi célokra kijelölt területek kezelésére kötött szerződések körére kellene korlátozni.

Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy a Zöld Könyv elsősorban a piac- és árpolitikára helyezi a hangsúlyt, és a környezetvédelmi illetve vidékfejlesztési, területfejlesztési kérdések csak ezekkel összefüggésben jelennek meg, ugyanakkor jelentős javaslatokat tartalmaz a szerkezeti politikát illetően is.     

 

4.2.3. A Bizottság "Környezet és mezőgazdaság" című közleménye

 

            A közösségi agrár-környezetvédelmi szabályozás szempontjából szintén jelentős az EK Bizottság 1988-ban kibocsátott Környezet és mezőgazdaság című közleménye[63].

A Közleményből a mezőgazdaságnak, mint a környezet szövetségesének bemutatását tartalmazó koncepcióra célszerű itt utaltunk. A mezőgazdaság annak ellenére, hogy számos esetben szennyezi, illetve károsítja a környezetet, nagy jelentőséggel bír a környezetvédelmi követelmények érvényesítése terén is, mutat rá a Bizottság.

Az európai mezőgazdaság ebben a koncepcióban mint a környezet hagyományos szövetségese jelenik meg, és ennek megfelelően a termelők is mindenekelőtt mint a környezeti állapot fenntartói szerepelnek. Ahogyan a Bizottság fogalmaz: "Az európai gazdák évszázadokon keresztül formálták, fenntartották és óvták a kontinens földfelszínének döntő hányadát. Mivel létük a természettől függött, azzal teljes harmóniában éltek és dolgoztak, megélhetésüket a termékeny talaj, a tiszta víz és a stabil ökológiai egyensúly biztosította."[64]

A környezetvédelmi szempontoknak messzemenően eleget tevő mezőgazdálkodás tehát jelentős szerepet játszik az ökológiai egyensúly fenntartásában, ugyanakkor ezen túl sok esetben a természeti erők és más gazdasági ágazatok környezeti szempontból kedvezőtlen hatásait is képes elhárítani. Mindezekre tekintettel a mezőgazdasági tevékenység további jelenléte mindenképpen szükséges a Közösség területén, nemcsak az élelmiszertermelés szempontjai, hanem a környezet védelme érdekében is, emeli ki közleményében a Bizottság.

 

4.2.4. A Bizottság 1991-es dokumentumai a KAP jövőbeni fejlődéséről

 

            Az 1990-es évtized elejére a korábbiaknál hangsúlyozottabban jelentkezett a közös mezőgazdasági politika megreformálásának igénye és ez számos közösségi reformdokumentumban is testet öltött. Ezek közül itt a Bizottság két 1991-ben kibocsátott dokumentumával kívánunk röviden foglalkozni.

            A Közös Agrárpolitika fejlesztéséről és jövőjéről szóló 1991-es dokumentum[65] az 1992-es agrárpolitikai reformok előhírnökeként, illetve megalapozójaként született meg. Agrár-környezetvédelmi vonatkozásai közül kiemelést érdemel az, hogy nemcsak felismerte az extenzív termelési módok ösztönzésének szükségességét, hanem azt a többlettermelés csökkentésének céljain túl a fenntartható mezőgazdasági termelés és élelmiszerminőség fényében értékeli. Mivel az itt megfogalmazott javaslatok jelentős részben az 1992-es reformokban öltöttek testet, szükségtelen a reformdokumentum további ismertetése.

            Szintén csak az említés szintjén utalunk a Bizottság mezőgazdasági környezetvédemi akcióprogramot magában foglaló javaslataira[66], amelyek többek között számos pénzügyi támogatási módot is felölelnek a gazdaságok ösztönzésére a környezetbarát földművelés érdekében.

 

4.2.5. Az Agenda 2000 vonatkozó elemei

 

            Az 1992-es reform gazdasági szempontból kedvezően befolyásolta a közös mezőgazdasági politika alakulását, a környezetre gyakorolt hatásait azonban nem minősíthetjük ilyen egyértelműen pozitívnak. Az agrárstruktúra-, vidékfejlesztési és környezeti politikák integrációja sem érte el a szükséges szintet.[67]

            Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy szükséges az agrárpolitika megújításának folytatása, amelynek alapdokumentuma a már említett Agenda 2000. Ennek agrárreform-javaslatai közül a következőket érdemes kiemelni:

 

-     a környezeti követelmények szigorúbb agrárpolitikai integrációja;

-     az agrárkörnyezeti eszközök megerősítése;

-     az agrárkörnyezeti eszközök kötelező beépítése a regionális programokba;

-     az agrárpiaci, illetve a tagállamoknak nyújtott támogatások környezetvédelmi követelményekhez kapcsolása.

 

A környezetvédelmi szempontok fokozott előtérbe kerülése miatt a Bizottság az agrár-környezetvédelmi indíttatású eszközök megerősítése keretében az azokra fordított pénzügyi eszközök jelentős növelését tartja szükségesnek. Annak érdekében, hogy a Közösség országai kielégítőbben biztosítsák a környezetvédelmi szabályok betartását, az ezirányú kötelezettségek tagállami megsértésekor a támogatások csökkentése, illetve megvonása indokolt.

A reformdokumentum alapján a vidékfejlesztési politika a közös agrárpolitika második pilléreként jelenik meg, ami a piacpolitika mellett biztosítéka lehet annak, hogy a mezőgazdasági jellegű kiadások megfelelően hozzájáruljanak a területfejlesztés és a környezet-, illetve természetvédelem problémáinak megoldásához. Mindez megfelel a Közös Agrárpolitikának - a mezőgazdasági politika reformjára kidolgozott részletes javaslatában felvázolt - Európai Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politikává (CARPE - Common Agricultural and Rural Policy for Europe) történő átalakulásának.

A CARPE koncepciójában a mezőgazdasági politika szektorális jellegétől az integrált politikává válás, a multifunkcionális mezőgazdaság irányába való elmozdulás döntő elem, mivel egy ilyen területileg meghatározott közös politika a tagállami politikákkal együtt megfelelőbben tud hozzájárulni a vidéki térségek fejlődéséhez.

A majdan létrejövő CARPE részletes elemzése meghaladná dolgozatunk lehetőségeit, de azért főbb jellemzőit célszerű legalább a felsorolás szintjén megemlíteni.

A CARPE keretében megvalósítandó célkitűzésként a következők jelentkeznének:

 

-     a piaci ártámogatások helyett a közvetlen kifizetések preferálása a környezeti és területfejlesztési feladatok vonatkozásában;

-     a gazdaságilag hatékony és környezeti szempontból fenntartható mezőgazdaság biztosítása;

-     a vidéki területek integrált fejlődésének előmozdítása;

-     a mezőgazdaság és a vidéki térségek közötti konfliktusok csökkentése.

 

Mindezek megvalósítására alapvetően a CARPE négy fő elemeként megjelenő, következő eszközök szolgálnának:

 

-     a piac stabilizálása;

-     környezeti és kulturális kifizetések a táj megőrzés vonatkozásában;

-     vidékfejlesztési kezdeményezések;

-     átmeneti támogatások az átalakulás elősegítésére.[68]

 

5. Agrár-környezetvédelem a közösségi jogrendszerben

5.1. Az agrár-környezetvédelmi szempontok érvényesítésének lehetőségei az elsődleges jog alapján

 

A mezőgazdasági tevékenység keretfeltételeinek - környezetvédelemmel való összehangolása keretében történő - újrafogalmazásával összefüggésben célszerű megvizsgálni azt, hogy erre milyen mértékben van lehetőség a Közösség elsődleges joga alapján.

A Római Szerződést megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy az alapjában véve nyitott egy ilyen újrafogalmazás vonatkozásában. Ugyanakkor ez a lehetőség csak nagyon szűk keretek között mozoghat, mivel a KAP céljainak megállapítása, illetve módosítása elsődlegesen a mindenkori politikai szándéknak van leginkább alárendelve, és csak kis mértékben lehet az Alapítószerződésre támaszkodni ez ügyben.

Amint arra már utaltunk, a közös mezőgazdasági politika 33.[39.] cikkely szerinti öt célja mellett a 174.[130r.] cikkely (2) bekezdésének harmadik mondata értelmében a környezetvédelem az ezekhez társuló hatodik célként is felfogható. Ezek közül a célok közül az Alapító Szerződés alapján nem állapítható meg, hogy bármelyik is prioritást élvezne a többihez képest. Ez fennáll a KAP szűk értelemben felfogott - vagyis a 33.[39.] cikkely szerinti - öt célkitűzése vonatkozásában, de a tág értelemben felfogott célrendszert illetően is. Vagyis a szűk értelemben vett öt cél, és a környezeti követelmények figyelembevétele, mint hatodik cél kapcsolatában is.

Mindennek alátámasztására elég csak arra a gyakorlati következményre utalni, ami az agrár-környezeti szabályozás körébe eső területeken tapasztalható gyakori átfedések miatt jelentkezik az abban eljáró fórum kiválasztását illetően. Ennek kiküszöbölésére a szóba jöhető eljáró fórumok, így a jelen esetben az Agrárminiszterek Tanácsának és a Környezetvédelmi Tanácsnak fokozottabb együttműködése kínálkozik megoldási lehetőségként.

Ami a politikai mérlegelés gyakorlását illeti, ez egy különösen problematikus kérdés. A Római Szerződés 37.[43.] cikkelye szerint a döntésre jogosult Agrárminiszteri Tanácsnak - a 33.[39.] cikkely (2) bekezdése értelmében - számolnia kell a mezőgazdasági tevékenység sajátosságaival, a tagállamok eltérő szociális szerkezetéből és természeti adottságaiból adódó eltérésekkel. Ennek következményeként a döntések meghozatala rendszerint csak olyan kompromisszumok révén lehetséges, amelyek kifejezetten nem kedveznek a környezetvédelmi szempontok bevonásának.

Azáltal egyébként, hogy a Római Szerződés 33.[39.] cikkely (2) bekezdése szerint a KAP kialakításánál figyelembe kell venni többek közt a különböző mezőgazdasági területek közötti természeti különbségeket is, az EGK-szerződés - legalábbis elviekben - már a kezdetektől fogva lehetőséget nyújtott (volna) a mezőgazdasági környezetvédelem, és általában a környezetvédelem érdekeinek bizonyos fokú érvényesítésére a Közösség agrárjogi jogalkotásában.

Véleményünk szerint elméletileg - igaz a jogszabályhely meglehetősen kiterjesztő értelmezésével - az a konstrukció is elképzelhető lett volna, hogy a környezetvédelmi követelmények megvalósítására a KAP - 33.[39.] cikkely (1) bekezdés szerinti - öt célja alapján került volna sor. A környezetvédelem és különösen az élelmiszerellátás biztosítása, a termelés ésszerűsítése valamint a termelési tényezők lehető legjobb felhasználása közötti lehetséges összefüggésekre alapozva - megfelelő szemlélet mellett - eszerint a bekezdés szerint is lehetséges lett volna a környezetvédelem agrárpolitikában való megjelenítése. Természetesen ez csak egy hipotézis maradhatott, hiszen a Közös Agrárpolitika kialakulásakor, és az azt követő években sem ítélték a környezetvédelmi kérdéseket olyan horderejűnek, hogy azokkal a KAP-ban foglakozni kellett volna. Azzal pedig, hogy a Római Szerződés előírta a környezeti érdekek figyelembevételét a Közösség más tevékenységei során is, létjogosultságát vesztette egy ilyen - talán egy kicsit "erőltetett" - értelmezés útján történő fellépés a környezet védelmére. (Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy napjainkban sem mutatkozik túlzottan nagy hajlandóság a környezeti követelmények megvalósítására az agrárpolitika terén, nemhogy évtizedekkel ezelőtt.)      

Mindemellett azt is hangsúlyozni kell, hogy az egyes intézkedések során számos egyéb okból is nehéznek bizonyulhat a környezetvédelem megkívánt figyelembe vétele. Különösen igaz ez azokra az agrár-környezetvédelmi vonatkozású intézkedésekre, amelyek elsődlegesen és közvetlenül nem környezeti, hanem gazdasági megfontolásoknak köszönhetik létüket. Ezek végrehajtása során hiába lenne messzemenően indokolt környezetvédelmi szempontból bizonyos követelmények sokkal nagyobb mértékű megvalósítása, erre nem kerül sor, mivel ezeknek az intézkedéseknek a Közös Agrárpolitika keretében történt bevezetésére alapvetően gazdasági szempontok alapján került sor, és ezáltal alkalmazásuk és megítélésük során is ezek a megfontolások a döntőek.

Megállapíthatjuk, hogy a 174.[130r.] cikkely közös mezőgazdasági politika keretében történő alkalmazása egy olyan politikai mérlegelés függvénye, ahol a jogi érveknek nem nagyon van szerepük. Ezen a területen tehát nincsen lehetőség az ökológiai követelmények fokozott érvényesítésére elsődleges jogi eszközökkel. Eddig még az Európai Bíróság sem volt kész arra, hogy a KAP vonatkozásában fennálló széles politikai játékteret a 174.[130r.] cikkely alapján leszűkítse.

Jelenleg az, hogy a Bíróság megsemmisítsen valamely agrárpolitikai intézkedést, csak abban az esetben valószínű, ha abban a környezetvédelmi szempontokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyták.[69] Tehát, ha a környezeti érdekeket valamilyen szinten figyelembe veszik az adott intézkedés megalkotása, illetve végrehajtása során, akkor azzal eleget tesznek a környezetvédelmi érdekek más politikák keretében való megvalósítására irányuló kívánalomnak, függetlenül attól, hogy adott esetben arra sokkal nagyobb mértékben lett volna szükség a környezet védelme szempontjából.

Itt utalunk ugyanakkor arra, hogy az agrárpolitika reformja során - amely természetesen együtt jár a célok újrafogalmazásával is - a Bíróság más vonatkozásban már eddig is nagyban hozzájárult a felmerülő ellentmondások feloldásához. Például a Bíróság a 33.[39.] cikkely (2) bekezdés b) és c) pontjával összefüggésben - amely szerint a KAP kialakításánál figyelembe kell venni a megfelelő átalakítások fokozatos végrehajtásának szükségességét, illetve a gazdaság egészével való szoros kapcsolatát - leszögezte, hogy "az agrárfölösleg termelésének csökkentése nem mondható a közös agrárpolitika céljaitól idegennek".[70] Szintén ezzel a cikkellyel összhangban állapította meg a Bíróság azt, hogy "az agrárpolitikai célokat oly módon kell értelmezni, hogy az lehetővé tegye a Közösség intézményei kötelességeinek teljesítését, tekintettel az agrárszférában és a gazdaság egészében végbemenő fejlődésre"[71]. 

A fentiek tehát kellő alapot adnának a 33.[39] cikkely megreformálására, amire a KAP több évtizedes történetét figyelembe véve kevés esély van. A 33.[39.] cikkely a Római Szerződés eddigi összes módosításakor változatlan maradt, a tagállamokban pedig napjainkban sincsen reális esély arra, hogy a Közös Agrárpolitika célrendszerének módosítására, vagyis lényegében a mezőgazdaság Közösségen belüli kiemelt szerepének valamilyen mértékű megkérdőjelezésére kerüljön sor.[72]

 

5.2. Az agrár-környezetvédelmi szempontok megjelenítése a másodlagos jogban

 

            Mind a közösségi agrárjogi, mind a közösségi környezeti jogalkotás súlypontja a másodlagos jogi jogforrásokra helyeződik.

            Az ilyen, a Közös Agrárpolitika keretében meghozott környezetvédelemmel kapcsolatos rendelkezések csoportosítására számos lehetőség adódik.

            Az egyik ilyen legkézenfekvőbb megkülönböztetést maga a KAP két fő területre felosztása adja, így beszélhetünk a piac- és árpolitika körébe, illetve a struktúrapolitika körébe tartozó szabályokról.

            Az előző megközelítésmód differenciáltabb alkalmazásával a közös mezőgazdasági politika környezetvédelemmel kapcsolatos intézkedéseit három alapvető csoportba sorolhatjuk.

            A rendelkezések első körét az olyan előírások - növény- és állategészségügyi, illetve közegészségügyi szabályok - adják, amelyek mindenekelőtt a mezőgazdasági termelés és élelmiszer-előállítás körülményeit, az élelmiszerek beltartalmi értékét, a szermaradványok és a környezeti terhelés megengedett mértékét szabályozzák.

            A másik két kategóriába a szerkezeti politika körébe tartozó támogatások és egyéb eszközök szabályai tartoznak, amelyek két fő csoportra oszthatók. A első rész körébe az olyan intézkedések tartoznak, amelyek kifejezett elsődleges célja nem a környezet-, illetve tájmegőrző gazdálkodás támogatása, de ilyen vonatkozásokkal is bírnak.

            A második csoportot a kifejezetten a környezet- és tájvédelem szempontjait szolgáló termelés támogatását előírányzó rendelkezések alkotják.

            Ez a felosztás már előrevetíti a harmadik csoportosítás, vagyis a közvetlen agrár-környezetvédelmi rendelkezések, és az ilyen tartalommal csak közvetetteten bíró szabályok közti megkülönböztetés lehetőségét. Az előbbi csoport körébe mindenekelőtt az 1992-es agrárpolitikai reform kísérő intézkedéseiként megfogalmazott két jogszabály - a 2078/92/EGK és a 2080/92/EGK rendelet tartozik.

            A közvetett agrár-környezetvédelmi tartalommal rendelkező közösségi szabályok köre ennél sokkal nagyobb, hiszen nagyon sok jogszabályt illetően állapíthatunk meg valamiféle kapcsolódást a mezőgazdasági környezetvédelemmel.

            Ide egyébként - különösen az agrár-környezetvédelmi tartalom tág értelemben való felfogása esetén - nemcsak a KAP, vagy a környezeti politika körébe tartozó jogszabályokat sorolhatnánk, hanem akár a Közösség más politikáinak megvalósítását szolgáló rendelkezéseket is. Nem igényel különösebben magyarázatot, hogy számos más politikának befolyása van a környezetkímélő mezőgazdálkodás létrejöttére és fennmaradására. Elegendő példaként csak a közösségi területfejlesztési, kereskedelmi, fogyasztóvédelmi, illetve a szociális, vagy a gazdaság- és pénzügypolitikára utalni.

            Természetesen a fenti felosztások meglehetősen viszonylagosak, és adott esetben korántsem bizonyulnak gyakorlati téren is olyan egyértelműnek, mint amilyennek elméleti szinten tűnnek. Például az ökológiai gazdálkodás közösségi szabályozása mind piacpolitikai, mind struktúrapolitikai vonatkozásokkal rendelkezik.

            Az alábbiakban a közösségi másodlagos jog megítélésünk szerint tipikusnak nevezhető, és a mezőgazdasági környezetvédelem főbb irányait érzékeltető konkrét agrár-környezetvédelmi szabályait fogjuk röviden áttekinteni. Ennek során relatív különállásuk alapján a szerkezeti politika körébe tartozó eszközöket külön tárgyaljuk.

 

5.3. A közösségi jog szempontjából jelentős, agrár-környezetvédelmi vonatkozású nemzetközi szerződések

 

            A teljesség kedvéért - de szigorúan csak a rövid említés szintjén - utalunk arra, hogy a közösségi jog forrásaként számításba jövő egyes nemzetközi egyezmények is rendelkeznek agrár-környezetvédelmi tartalommal.

            A közösségi jog vonatkozásában jelentőséggel bíró nemzetközi szerződések három körbe tartoznak, egyrészt olyan egyezmények, amelyeket maga az EK intézményei kötöttek, másrészt olyanok, amelyeknek megkötése részben a Közösség, részben a tagállamok hatáskörébe tartozik, harmadrészt olyan szerződések, amelyeket a tagállamok még az EGK-szerződés előtt kötöttek meg, és amelyeket a Közösség később, mintegy a tagállamok utódjaként átvett, mivel az saját jogkörébe tartozik. Ez utóbbira a legismertebb példaként az 1947-es GATT-egyezmény említhető.

            Természetesen a nemzetközi egyezmények vonatkozásában is különbséget tehetünk - elméleti szinten - olyan szerződések között, amelyek nem kifejezetten agrár-környezetvédelmi indíttatásúak, de rendelkeznek - közvetett vagy közvetlen - ilyen vonatkozásokkal is, illetve kifejezetten agrár-környezetvédelmi szerződésekről. Ez utóbbiak szerepe a mezőgazdasági környezetvédelem jelenlegi - mind nemzetközi, mind nemzeti szintű - helyzetére tekintettel még nem olyan jelentős, mint az első körbe tartozó egyezményeké.

            A közösségi gyakorlatban egyébként az a szabályozási mód, hogy a Közösség - tagállamai nevében is - csatlakozik egy nemzetközi szerződéshez különösen a természetvédelem területén bír jelentőséggel.[73]

 

6. Az agrár-környezetvédelmi jogközelítés egyes konkrét területei

6.1. A növényvédőszerek engedélyezése és alkalmazása

 

            A növényvédőszerek forgalomba hozatalának és alkalmazásának kérdései egyrészt szoros összefüggésben állnak a Közösségen belüli azonos versenyfeltételek megteremtésével, illetve azáltal, hogy az erre vonatkozó eltérő nemzeti szabályok rendszerint a tagállamok közti kereskedelem akadályát is képezik, közvetlen hatással vannak a közös piac létrehozatalára és működésére, másrészt szerepet játszanak a Közös Agrárpolitika céljai, különösen a megfelelő élelmiszerellátás, és termelői jövedelem-biztosítás megvalósítása terén.

Ugyanakkor mindezeken túl a növényvédőszerek forgalmazása, illetve használata jelentős kapcsolódási pontokat mutat az emberek egészsége, illetve az állat- és növényegészségügy, valamint általában a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem, illetve az élelmiszerbiztonság körébe tartozó kérdésekkel. Egyes szereknél ez olyan nagy mértékű kockázatot jelenthet, amely miatt azok használata sem részben, sem egészben nem lehet megengedett. Az államok ennek eredményeként nemcsak a növényvédőszerek forgalmazását ellenőrzik, hanem bizonyos szereknél korlátozásokat és tilalmakat vezetnek be azok forgalmazására és felhasználására. 

            A peszticidek szabályozásának rendszere nagy mértékben megegyezik az általában a veszélyes vegyi anyagokra és készítményekre vonatkozó szabályozáséval, és mindez a növényvédőszerek veszélyességére vezethető vissza.[74] A növényvédőszerek közösségi szabályozásának alapvető elemeit két irányelv, a Tanács 79/117/EGK irányelve a bizonyos hatóanyagokat tartalmazó növényvédőszerek forgalmazásának és használatának megtiltásáról[75], és a Tanács 91/414/EGK irányelve a növényvédőszerek forgalmazásáról[76] tartalmazza.

            A hetvenes évek vége óta a mezőgazdasági környezetvédelemnek ez a részterülete jelentős irányváltáson ment keresztül, ami számos előrelépést is eredményezett. A 79/117/EGK irányelv szabályozási koncepciója azon alapul, hogy a növényvédőszerek engedélyezését és alkalmazását azáltal szabályozza, hogy bizonyos hatóanyagokat negatív listára helyez, vagyis ezeket nem lehet sem forgalmazni, sem felhasználni. Ez az irányelv még nem hozott létre egy, az egész Közösségre kiterjedő és közösségi szintű engedélyezési rendszert, ezt csak a 91/414/EGK irányelv teremtette meg. Ez utóbbi szerint az engedélyezést a tagállamok végzik, de közösségi jogi szinten meghatározott feltételek szerint, amelyeket a tagállamok konkretizálnak.

            Az irányelvek alkalmazásában növényvédőszernek az olyan anyagok és készítmények minősülnek, amelyek egy vagy több olyan hatóanyagot tartalmaznak, amelyeknek célja a növényekre és növényi termékekre káros organizmusok elpusztítása, ezek védelme az ilyen organizmusoktól általában, illetve ennek nevesített válfajaiként az alábbiak:

 

-     a növényi életfolyamatok nem tápanyag-gazdálkodási célú befolyásolása (vagyis nem tartoznak ide többek között a műtrágyák);

-     a növényi termékek tartósítása, amennyiben az ilyen anyag vagy készítmény nem esik a tartósítószerekre vonatkozó külön előírások hatálya alá;

-     nem kívánatos növények elpusztítása;

-     növényi részek megsemmisítése;

-     nem kívánt növények kifejlődésének, növekedésének megakadályozása;

-     illetve a 91/414. irányelv szerint ez utóbbi folyamatoknak ellenőrzés alatt tartása is.

 

Az irányelvek a veszélyes vegyi anyagok és készítmények szabályozásához igazodóan határozzák meg az anyagok és készítmények fogalmát. Az anyagok körébe a kémiai elemek és azok összetevői tartoznak, akár természetes, akár mesterséges előfordulásukban, készítménynek pedig a két vagy több anyagból, mikroorganizmusból, vagy vírusból álló olyan keverékek vagy oldatok minősülnek, amelyeket növényvédőszerként használnak. Hatóanyag alatt az olyan anyagok, mikroorganizmusok és vírusok értendők, amelyeknek általános vagy különös hatásuk van egyrészt a káros mikroorganizmusokra, másrészt a növényekre, növényi részekre vagy növényi termékekre.

Növénynek a direktívák alkalmazása körében az élő növények és élő növényi részek minősülnek, ideértve a friss gyümölcsöt és magokat. Növényi termékek a növényekből származó termékek feldolgozatlan állapotban, vagy ezek egyszerű feldolgozási eljárás utáni állapotukban (mint például őrlés, szárítás, sajtolás), kivéve azt ami a fentieknek megfelelően növénynek minősül.

Állatnak az irányelvek alkalmazása szempontjából az olyan fajokhoz tartozó egyedek minősülnek, amelyeket az ember rendszerint háziasított formában tart, illetve azok amelyeket elfogyaszt.

A káros organizmusok körébe a növények és növényi eredetű termékek károsítói tartoznak, legyenek azok akár állatok, növények, vagy vírusok, gombák vagy más kórokozók.

Érdekes, hogy mindkét irányelv tartalmazza a környezet fogalmát, de azt némileg eltérő formában. Az 1979-es irányelv szerint a környezet nem más, mint az emberi lények kapcsolata a vízzel, a levegővel, a talajjal és minden biológiai formációval, az 1991-es pedig úgy fogalmaz, hogy alkalmazásában környezet alatt a víz, a levegő, a föld, a vadon élő növény- és állatfajok, valamint bármely ezek között fennálló kapcsolatrendszer értendő, csakúgy, mint bármely kapcsolatuk élő szervezetekkel.    

A 79/117. irányelv tehát a meghatározott hatóanyagokat tartalmazó növényvédőszerek forgalomba hozatalának és alkalmazásának tilalmára vonatkozik. A jogszabály a forgalombahozatal, illetve piacra juttatás körébe vonja az ilyen peszticidek minden átruházását, történjen az akár ingyenesen, akár ellenérték fejében.

Az irányelvnek megfelelően a tagállamoknak gondoskodniuk kell arról, hogy az olyan növényvédőszereket, amelyek egy vagy több olyan anyagot tartalmaznak, amelyek szerepelnek a mellékletben foglalt listán, területükön sem forgalmazni, sem használni ne lehessen. Ez a rendelkezés - ahogyan maga a növényvédőszerek közösségi szabályozásának alapkoncepciója is - annak felismerésén alapul, hogy léteznek olyan hatóanyagtartalmú növényvédőszerek, amelyek még egyébként az elérni kívánt célnak megfelelő, szakszerű alkalmazás mellett is káros hatásokat idéznek elő, vagy valószínű, hogy ilyenekkel járnak az emberek, az állatok, illetve a környezet vonatkozásában.    

Ettől a rendelkezéstől néhány esetben el lehet térni az irányelv felhatalmazása alapján. Így kivételt képeznek a tilalom alól az olyan növényvédőszerek, amelyek - előállítási eljárásuk eredményeként - ugyan tartalmaznak valamely, a tilalmi listán szereplő anyagot, de csak olyan elhanyagolható mennyiségben, hogy nem eredményeznek káros hatásokat az emberekre, állatokra, vagy a környezetre.

Nem terjed ki az irányelv hatálya az olyan peszticidekre sem, amelyeket a Közösségen kívülre kívánnak exportálni, hiszen az ilyen államoknak általában megvannak a saját idevonatkozó szabályai. Szintén nem tartoznak a szabályozás hatálya alá a kutatási vagy vizsgálati, tehát tudományos célokra történő felhasználásra igénybe vett növényvédőszerek sem.

Néhány ilyen anyagot illetően ugyanakkor lehetséges azok korlátozott mértékig történő használata olyan esetekben, amikor ezt valamely ökológiai okból jelentkező különös szükséglet indokolja, és amikor ez alacsonyabb környezeti kockázattal jár, mint azok más, egyébként szankcionált használata.

Így a forgalmazási és felhasználási tilalom alóli kivételként a tagállamok jogosultak területükön ideiglenes jelleggel engedélyezni a melléklet első részében felsorolt hatóanyagokat tartalmazó növényvédőszerek forgalomba hozatalát, illetve használatát, de csak az ugyanezen melléklet második részében meghatározott esetekben. Amennyiben ilyenre kerül sor, a tagállamnak erről tájékoztatnia kell a többi tagállamot, valamint a Bizottságot. Ha ez utóbbi igényli, ismertetni kell vele az eset részleteit, ezen belül is különösen a hatóanyag használatának kiterjedését.

Az irányelv preambuluma szerint egyébként az ilyen kivételek is megszüntetetendők, amint azoknál kevésbé veszélyes eljárások állnak rendelkezésre.

A jogszabály elismeri olyan helyzetek bekövetkeztének lehetőségét, amelyek olyan előre nem látható és a növénytermesztést fenyegető veszélyt képeznek, hogy elhárításuk, illetve megfékezésük csak tilalmazott hatóanyagot tartalmazó növényvédőszerek által lehetséges. Ennek megfelelően a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy saját hatáskörükben és ideiglenes jelleggel felfüggesszék az irányelv használatra vonatkozó előírásait. Ennek maximális időtartama 120 nap, és erről azonnal tájékoztatni kell a többi tagállamot és a Bizottságot.

Ami a direktíva mellékletében foglalt negatív listát illeti, azon szerepelnie kell minden olyan anyagnak, amely - rendeltetésszerű, a célnak megfelelő használat mellett is - káros hatásokat idéz elő, vagy valószínű, hogy ilyennel jár az emberi vagy állati egészséget illetően, valamint a környezet vonatkozásában, az elfogadhatóság szintjét meghaladóan.

Az irányelv által szabályozott döntéshozatali, illetve eljárási kérdések a röviden a következők. A szabályozás során tipikus eljárási forma szerint a Bizottság - vagy saját elhatározásából, vagy valamely tagállam kérésére - megküldi az ügyet a Növényegészségügyi Állandó Bizottságnak.

Amennyiben valamely elfogadni szándékozott intézkedésről van szó, annak tervezetét kötelező benyújtani az Állandó Bizottsághoz. Ez - az elnöke által, az ügy sürgősségére figyelemmel - meghatározott időtartamon belül véleményezi a tervezetet, illetve a konkrét ügyet. Az az eset, amikor a Növényegészségügyi Állandó Bizottság véleménye megegyezik a Bizottságéval nem eredményez nehézségeket az eljárás menetét illetően. Viszont ha az Állandó Bizottság véleményével nincsen összhangban a Bizottságé, vagy ez előbbi nem tudott, vagy egyébként más okból nem nyilvánított véleményt az ügyről, akkor az elfogadandó intézkedésre - késedelem nélkül - a Bizottság tesz javaslatot a Tanácsnak, amely azt minősített többséggel kell elfogadja. Ha a Tanács a bizottsági javaslat benyújtásától számított 3 hónapon belül nem határoz arról, akkor a Bizottság jogosult ez ügyben intézkedni.

Ez az eljárási rend érvényesül a tagállam által valamely tilalmazott növényvédőszer forgalmazását, illetve használatát - a másként el nem hárítható, és előre nem látható, a növénytermesztést fenyegető veszély miatt - ideiglenesen engedélyező intézkedéssel kapcsolatban. Ilyenkor ugyanis eszerint az eljárás szerint állapítják meg - késedelem nélkül - azt, hogy a tagállam által foganatosított intézkedést lehet-e folytatni, vagy megismételni, illetve ha igen, akkor milyen feltételekkel történhet mindez.

Ugyan kisebb eltérésekkel, de alapjában szintén ennek az eljárásnak megfelelően történik a mellékletben foglaltak módosítása is. Mind az 1. - pontosabban annak (a). és (b.) pontja - mind a 2. rész módosítása, illetve kiegészítése során a fenti eljárást meg kell előzze a Növényvédőszerek Tudományos Bizottságával történő konzultáció. Ettől csak abban az esetben lehet eltekinteni, ha valamely, a második oszlopban szereplő kivétel törléséről van szó, és mindegyik tagállam jelzi a Bizottságnak, hogy ezzel egyetért, vagyis, hogy nem kívánja sem a jelenben, sem a jövőben ezeknek az eltérési lehetőségeknek fenntartását. A tagállamok ezirányú tájékoztatása egyébként megküldhető a Növényegészségügyi Állandó Bizottságnak is.

Ezt az eljárást az irányelv egyébként eredetileg csak az 1981. január 1-jétől (vagyis attól a naptól, amely napig legkésőbb a tagállamoknak implementálniuk kellett az irányelv rendelkezéseit) számított öt éves időszakra írta elő, azzal, hogy annak ezen időtartamon túli alkalmazásáról, illetve bármely egyéb, vonatkozásában fennálló korlátozás megszüntetéséről - a Bizottság javaslata alapján - a Tanács határozhat. Ennek az időbeli körülhatároltságnak az indoka az volt, hogy tapasztalatokat szolgáltasson arról, mennyiben képes ez az eljárás megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. Miután az ezirányú vizsgálatok szerint az eljárás kielégítette a követelményeket, a Tanács -  86/214/EGK irányelvével[77] módosítva a 79/117. irányelvet - megszüntette alkalmazásának öt éves időbeli korlátját.

Az irányelv olyan módosításainál, amelyek nem tartoznak a fenti rendelkezések hatálya alá, a Tanács szintén a Bizottság javaslata alapján jár el, de nem kötelező sem a Növényegészségügyi Állandó Bizottság, sem a Növényvédőszerek Tudományos Bizottságának bevonása.

A melléklet kivételeket felsoroló második oszlopára vonatkozó külön rendelkezés az, amely szerint a Bizottság legalább minden második évben meg kell vizsgálja azt, hogy az abban foglaltak fenntartása szükséges-e, és ha igen, akkor milyen mértékben.

Általános követelmény, hogy a melléklet módosítására csak a tudományos és technikai fejlődés által megalapozott okból kerülhet sor.

Amint azt már említettük, az egységes közösségi szintű növényvédőszer engedélyezési követelmény-rendszert a 91/414. számú irányelv állította fel.

Ez a jogszabály már ismer olyan hatóanyagokat is, amelyek bizonyos növényvédelmi tevékenység mellett nem károsak, és ezeket pozitív listára helyezi. Mindez egy tízéves időtartamra történik, és ezt a listát bármikor korrigálni lehet, amennyiben az anyag utóbb mégis károsnak bizonyul. A növényvédőszerek engedélyezését továbbra is a tagállamok végzik, de olyan, közösségi jogi szinten meghatározott feltételek szerint, amelyeket a tagállamoknak kell konkretizálniuk.

Az irányelv - a 79/117. direktívával ellentétben - nemcsak bizonyos növényvédőszerek Közösségen belüli forgalomba hozatalára és felhasználására vonatkozik, hanem általában a peszticidek forgalomba hozatalára, használatára, és ezen túlmenően ezek engedélyezésére és ellenőrzésére, temészetesen a Közösség területén.

Az irányelv szintén a veszélyes anyagok osztályozása, csomagolása és jelölése tárgyában hozott 67/548/EGK irányelv, illetve 78/631/EGK irányelv rendelkezéseitől nagy mértékben függetlenül, ugyanakkor azokkal nagy hasonlóságot mutatva szabályozza a növényvédőszerek forgalmazását, illetve használatát.

Az irányelv fogalomrendszere alapvetően megegyezik a 79/117. irányelvével, de azzal, hogy bizonyos esetekben ez a direktíva alkalmazandó a genetikailag módosított organizmusokból álló, vagy ilyeneket tartalmazó növényvédőszerek forgalmazásának engedélyezésére is. Pontosítja a forgalomba hozatal fogalmát is, amely alatt bármely olyan szolgáltatás, illetve teljesítés értendő, amelyet a Közösség területén hajtanak végre. Ez alól kivételt képez az olyan raktározás, amelyet a növényvédőszernek, illetve az anyagnak a Közösség területéről harmadik országba történő küldeménykénti feladása, vagy azokkal való más hasonló rendelkezés követ.

Az irányelv értelmében a tagállamoknak elő kell írniuk azt, hogy területükön a növényvédő szerek csak akkor hozhatók forgalomba, illetve csak akkor használhatók fel, ha azokat az irányelv rendelkezéseinek megfelelően engedélyezték. Ez alól kivételt  képeznek a kutatás és fejlesztés körében alkalmazott peszticidek, amelyekre külön szabályok vonatkoznak.

A tagállamoknak előírásokat kell hozniuk a megfelelő növényvédőszerhasználat előírására is. A helyes növényvédőszer-használat kiterjed a helyes növényvédelmi gyakorlat alapelveire, és amikor lehet, az integrált ellenőrzés alapelveire is. Szemléletbeli változást tükröz az irányelvben az integrált ellenőrzés alapelveinek való lehető legnagyobb mértékű megfelelés kívánalma. Az integrált ellenőrzés alatt az olyan biológiai, biotechnológiai, kémiai, növénytermesztési vagy növénynemesítési eszöközöknek racionális alkalmazása értendő, amelyek révén a vegyi anyagok növényvédelmi használata a gazdasági szempontból még elfogadható kár- vagy veszteségszintet eredményező kártevő-populáció fenntartása által limitált.

 Ehhez a két követelményhez társul a helyes növényvédőszer-használat harmadik összetevőjét képező alábbi feltételrendszernek való megfelelés. Ezek egyben a növényvédőszerek engedélyezésének feltételei is.

Csak olyan növényvédőszer engedélyezhető, amelynek hatóanyaga szerepel az 1. mellékletben, és teljesíti az ott lefektetett követelményeket. Megalapozott kell legyen a legújabb tudományos és technikai tudás fényében, hogy a fenti követelményekkel összhangban, használatának körülményeire és következményeire is tekintettel megállapíthatók az alábbiak:

 

-     megfelelő mértékben hatékony;

-     nem jár elfogadhatatlan hatással a növényekre és növényi termékekre;

-     nem okoz szükségtelen szenvedést és fájdalmat a vele folytatott kísérletekkel, vizsgálatokkal érintett gerinces állatoknak;

-     nincsen káros hatással, sem közvetlenül, sem közvetve (pl. ivóvízen, élelmiszeren, takarmányon keresztül) az emberi vagy állati egészségre, illetve a felszín alatti vizekre;          

-     nincsen elfogadhatatlan hatással a környezetre, különös tekintettel a környezetbe jutására és szétterjedésére ( mindenekelőtt a vizek elszennyeződése, ide értve az ivóvízeket és a talajvizeket), és az olyan fajokra gyakorolt hatásaira amelyek nem képezik a növényvédelmi tevékenység célterületét.

 

Szintén feltétele az engedélyezésnek az, hogy a peszticid hatóanyagainak mennyisége és tulajdonságai, és amennyiben ilyen van, bármely toxikológiailag vagy ökotoxikológiailag jelentős szennyeződés megfelelő módszerekkel meghatározható lehessen. Ehhez hasonlóan az ezek engedélyezett használatából származó, és toxikológiailag vagy környezetileg jelentős szermaradványoknak is megfelelő módszerekkel meghatározhatónak kell lenniük.

A direktíva alkalmazása körében növényvédőszer-maradványnak az az egy vagy több hatóanyag minősül, amely a növényben, vagy a növényi eredetű termékeken, vagy termékekben, illetve étkezési célú állati termékeken vagy termékekben, vagy máshol a természetben jelen van, és amely növényvédőszer használatának eredménye, ideértve a köztes anyagcsere-termékeiket és a lebomlásukból valamint reakciójukból származó anyagokat. 

Az ilyen szermaradványok maximális megengedett szintjére a tagállamok vezethettek be ideiglenes értékeket, amelyeket a Bizottság vizsgált felül, amely ideiglenes közösségi maximum-szinteket állapított meg a végleges értékek meghatározásáig terjedő hatállyal.

A növényvédőszerek csomagolása és jelölése terén is fennállnak olyan követelmények, amelyek elengedhetetlenek azok engedélyezéséhez. Minden ilyen csomagolásnak világosan és egyértelműen és eltávolíthatatlanul tartalmaznia kell a következőket:

 

-     a növényvédőszer kereskedelmi elnevezése;

-     az engedéllyel  rendelkező személy neve és címe, amennyiben az más személy, a növényvédőszer piacon megjelenő utolsó csomagolásáért és jelöléséért, vagy utolsó jelöléséért felelős személy neve és címe; 

-     az engedély száma;

-     minden egyes hatóanyag neve és mennyisége, a veszélyes anyagok osztályozása, csomagolása és jelölése tárgyában kiadott 67/548.számú irányelv előírásainak megfelelően;

-     növényvédőszer nettó mennyisége, nemzetközi szabványnak megfelelő mértékegységben;

-     az esetleges baleset esetén követendő kárelhárításra és elsősegélynyújtásra vonatkozó tájékoztatás;

-     minden speciális környezeti kockázat természete, a 4. mellékletben megadott típusmondatok felhasználásával;

-     az emberek, állatok vagy a környezet védelmére fogatosítandó biztonsági óvintézkedések az 5. melléklet szerinti típusmondatok felhasználásával ;

-     a növényvédőszer hatásának típusa (pl. inszekticid, herbicid, stb.);

-     a készítmény állaga (oldandó por, emulgeált koncentrátum, stb.);

-     a szer engedélyezett felhasználási területe, formája;

-     specifikus mezőgazdasági, növényegészségügyi   és környezeti feltételek, amelyek mellett a növényvédőszer használata engedélyezett, vagy tilos;

-     használati utasítás és az egyes használatok során felhasználható mennyiség méterrendszer szerinti egységekben kifejezve, az engedély feltételei szerint;

-     ahol szükséges a munkaegészségügyi, növény- állat-  és élelmiszeregészségügyi  várakozási idők;

-     az esetleges fitotoxicitás, és más a növényekre vagy a növényi eredetű termékekre közvetlenül, vagy közvetlenül ártalmas mellékhatások részletei;

-     a növényvédőszer biztonságos kezelésére és csomagolására vonatkozó utasítások;

-     az átlagos, megfelelő tárolási körülmények esetén érvényes lejárati idő, amelyet két évnél rövidebb időtartamban kell meghatározni.

 

A fenti adatok, illetve tájékoztatások közül egyesek (használati utasítás és az egyes használatok során felhasználható mennyiség, a munkaegészségügyi, növény- állat- és élelmiszeregészségügyi várakozási idők, a fitotoxicitás, és az ártalmas mellékhatások részletei) a csomagoláshoz mellékelt külön tájékoztatóban is közölhetők, amennyiben a csomagoláson rendelkezésre álló üres felület erre nem elegendő. Az ilyen külön tájékoztatót a jelölés részének kell tekinteni, és arra utalni kell a csomagoláson az irányelv által előírt típusmondat feltüntetésével.

Az irányelv számol azzal, hogy az ezirányú teljes közösségi jogharmonizációig a tagállamokban hatályban vannak olyan szabályok, amelyek bizonyos növényvédőszerek bizonyos felhasználói kategóriáik általi megszerezhetőségét korlátozzák, így a jelölésnek az ilyen korlátozás létére is utalnia kell.

A csomagolás semmilyen körülmények között sem tartalmazhatja azt, hogy a növényvédőszer "nem mérgező", "veszélytelen", vagy bármilyen más ehhez hasonló megjelölést. Ez a tilalom nem vonatkozik az olyan tájékoztatásra, amely azt közli, hogy a szer használható akkor, amikor a méhek, vagy más, a vegyszerrel végrehajtani kívánt növényvédelmi tevékenység által érinteni nem kívánt állatfajok aktívak, vagy amikor a haszon-, vagy gyomnövények virágoznak. Az ilyen és ehhez hasonló utalások akkor tüntethetők fel a jelölésben, ha az engedély kifejezetten utal a növényvédőszer alkalmazásának lehetőségére az ilyen időszakokban, és ha ez minimális kockázattal jár az ilyen élőlények vonatkozásában.

A tagállamok, amennyiben úgy ítélik meg, hogy az emberek, állatok, illetve a környezet védelméhez szükséges, előírhatják a fentieken túli kiegészítő mondatok feltüntetését. Erről értesíteniük kell a Bizottságot és a többi tagállamot, az előírás indokoltságáról itt is Növényegészségügyi Állandó Bizottság meghallgatása után a Bizottság, illetve a Tanács dönt.

Az engedély kiadása kérelemre történik. Ezt annak a Közösség területén állandó lakóhellyel, székhellyel rendelkező személynek illetve megbízottjának kell benyújtania - minden egyes olyan tagállam illetékes hatóságánál, amelyben a növényvédőszert forgalmazni kívánja - aki annak első tagállami piacon való forgalombahozataláért felelős. Ezen túlmenően a mezőgazdasági tevékenységben érdekelt hivatalos, vagy tudományos testületek, illetve mezőgazdasági szakmai szervezetek és szakági felhasználók igényelhetik azt, hogy a valamely tagállamban már engedélyezett növényvédőszer alkalmazási területét kiterjesszék az engedély által lefedetten túli célokra is. Ennek feltételei lényegében megegyeznek a növényvédőszer engedélyezés feltételeivel. A kérelemben igazolni kell, hogy az anyag megfelelő növényvédelmi gyakorlat mellett nem veszélyes a környezetre.

Az engedélyt tíz évet meg nem haladó, a tagállamok által meghatározott időtartamra  adják ki, de ezen időtartam alatt is bármikor felülvizsgálható, visszavonható, amennyiben az engedélyezés feltételei megváltoztak, illetve nem állnak fenn, az engedélyes ezt kéri, vagy az eljárásban eleve hamis vagy félrevezető adatokat szolgáltattak. Az engedély visszavonásakor lehetőség van egy bizonyos időtartam biztosítására a célból, hogy az engedéllyel rendelkező személy meglévő növényvédőszer készleteit forgalomba hozhassa, felhasználhassa, vagy egyéb módon rendelkezhessen azokkal.

            Az irányelv részletesen szabályozza az 1. mellékletben foglalt pozitív lista módosításának lehetőségeit. Az adott hatóanyagot szintén tíz évnél nem hossazb időtartamra lehet felvenni a listára, ha eleget tesz a lényegében a növényvédőszerek engedélyezésére vonatkozó követelményeknek. Ez a bejegyzés szintén felülvizsgálható, megsemmisíthető illetve meghosszabbítható.

            Annak a személynek aki az engedélyt megkapta, kötelessége, hogy amennyiben a növényvédőszer vagy szermaradvány emberi, állati egészségre, a talajvízre vagy általában a környezetre gyakorolt veszélyes hatásaira, vagy ezek fennállásának lehetőségére vonatkozó új információról tájékoztassa az illetékes tagállami hatóságot.

            Ez az irányelv is számos kivételt állapít meg a fenti rendelkezések alól. Így a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy az első mellékletben nem szereplő, és az irányelv közzétételétől számított két éven belül piacon nem jelenlevő hatóanyagot tartalmazó növényvédőszer használatát egy legfeljebb három éves ideiglenes időtartamra engedélyezzék. Ezzel egyidejűleg felmérik az új hatóanyagok tulajdonságait, ezzel is elősegítve az új készítmények mezőgazdasági használatát. Természetesen ilyen esetekben is eleget kel tenni a növényvédőszerek engedélyezésekor érvényesülő feltételek közül az irányelv által megjelölteknek.

Hasonló szabályozás érvényesül az olyan peszticidekre is amelyeknek hatóanyaga szintén nem szerepel az 1. mellékletben, de amelyek az irányelv közzétételétől számított két éves időtartamon belül már a piacon voltak. Ezeknél azonban csak a közzétételtől számított 12 éves időtartam alatt kerülhet sor az engedélyezésre. Egyébként a Bizottságnak az ilyen hatóanyagok fokozatos megvizsgálására munkaprogramot kell elindítania a fenti időtartamon belül. Az irányelv közzététele után 10 évvel a bizottságnak jelentést kell készítenie a programról, és ez alapján fogják az érintett hatóanyagokat az 1. mellékletbe felvenni.

Ez az irányelv is ismeri - azonos feltételekkel - azt a lehetőséget, amikor a tagállam előre nem látható és másként el nem hárítható veszély miatt eltérhet a forgalombahozatali és használati korlátozásoktól  120 napos időtartamra.

Az olyan kutatási és fejlesztési célú kísérletek vagy vizsgálatok, amelyek nem engedélyezett növényvédőszer környezetbe jutásával járnak, csak a kutatási cél engedélyezése után végezhetők el, és akkor is csak ellenőrzött körülmények között, mind mennyiségileg, mind területileg korlátozott mértékben.

Meghatározott feltételek - mindenekelőtt a szer használata szempontjából jelentős mezőgazdasági, növényegészségügyi és környezeti (ideértve a klimatikus viszonyokat is) körülmények egymásnak megfeleltethetősége - fennállása esetén az engedélyek kölcsönös elismerését írja elő az irányelv. Ilyenkor nem kerülhet sor az egyik tagállamban már elvégzett vizsgálatok megismétlésére, és az engedélyt meg kell adni a másik tagállamban már engedélyezett peszticid vonatkozásában. A tagállam sem a kérelemben foglaltakhoz, sem a korábban megadott  másik tagállami engedélyhez nincsen kötve eljárása során.

A tagállamoknak minden negyedév végén írásban tájékoztatniuk kell egymást és a Bizottságot az általuk megadott növényvédőszer-engedélyekről, illetve az ilyen engedélyek visszavonásáról. Ezen felül évenkénti listát kell készíteni a tagállamoknak a területükön engedélyezett növényvédőszerekről, és ezt is közölni kell a Bizottsággal és a tagállamokkal. Az információk cseréjének megkönnyítésére az irányelv egy egységes és standardizált információs rendszer felállítását rendelte el.

A tagállamoknak biztosítaniuk kell a területükön forgalomba hozott növényvédőszerek, illetve használatuk folyamatos ellenőrzését a tekintetben, hogy megfelelnek-e az irányelv rendelkezéseinek. A tagállamok évente - augusztus 1-jéig - jelentést kötelesek készíteni a megelőző évben általuk foganatosított ellenőrzések eredményeiről. 

Az irányelv ezeken túl részletesen szabályozza a kérelmekben közlendő tájékoztatás körét, illetve az ezekkel kapcsolatos adatok védelmét, így különösen az ipari és üzleti titkok bizalmas kezelését. A szabályozás prioritásként kezeli az ugyanazon hatóanyagra, de más személy által indított újabb engedélyezési eljárás során a már elvégzett vizsgálatok és kísérletek megismétlésének minél szélesebb körű kizárását, különösen azoknak gerinces állatokat érintő formáit illetően. Ennek megvalósítására mindenekelőtt a korábbi engedélyes és a kérelmező közötti, az adatok és kísérleti eredmények átadására irányuló polgári jogi szerződések látszanak alkalmasnak.

Szintén részletes rendelkezéseket találunk még a fentiekben nem érintett egyéb eljárási kérdésekről is.

 

 

6.2. A vizek nitrát-terhelésének megelőzése és elhárítása

 

        A közösségi környezetvédelmi szabályozás legkidolgozottabb területét a vízvédelmi, illetve vízminőségi rendelkezések képezik.

Ezek a jogszabályok - vagyis mindenekelőtt a felszín alatti, vagy felszíni vizekről általában, illetve az ivóvízről, fürdővízről, a halak és rákfélék vizeiről rendelkező szabályok - természetesen követelményeket állítanak fel a mezőgazdasági tevékenység vonatkozásában is. Ennek megfelelően az ilyen előírásokat a mezőgazdasági termelőknek figyelembe kell venniük mind a növénytermesztési, mind az állattenyésztési tevékenység során, illetve mind az elhasznált vizeket, szennyvizeket, mind az öntözésre felhasznált vizeket illetően.

A tanulmány alapkoncepciójára tekintettel, itt csak az olyan szabályozásra utalunk, amely kifejezetten agrár-környezetvédelmi jellegűnek minősíthető. Ezt a szabályozást a közösségi vízvédelmi rendelkezések azon csoportjába sorolhatjuk, amely a vízszennyezéssel járó tevékenységek szabályozását megvalósító irányelvekből áll.

Ezzel összefüggésben a Tanács 91/676/EGK irányelvét a vizek mezőgazdaságból származó nitrát-szennyeződésekkel szembeni védelméről[78], vagyis az ún. nitrátirányelvet kell megemlíteni. A direktíva speciálisan foglalkozik a mezőgazdaság által okozott vízszennyezéssel, és ennyiben erősebb szabályozási intenzitással magasabb szabályozási fokot valósít meg, mint általában a vízvédelmi szabályok.[79]

Szabályozásának alapvető célja az, hogy megakadályozza a felszíni és talajvizek nitrátterhelésének további növekedését, amely mindenekelőtt az intenzív mezőgazdaság, és ezen belül is különösen a túlzott műtrágya, illetve szerves trágya használat, valamint az állattartás káros hatásainak következménye. Az ezirányú védelem középpontjában általában az ivóvizek védelme áll, illetve a különösen veszélyeztetett édes és tengervizek, így az Északi- és Keleti-tenger megóvása az eutrofizációtól.

A nitrátirányelv mögött is az a fokozatosan erősödő felismerés húzódik meg, hogy szükséges a jótékony környezeti hatásokkal járó mezőgazdasági módszerek erősítése.

Az ivóvíz minőségéről szóló 80/778/EGK irányelv ugyan meghatározta az ivóvíz megengedett legmagasabb nitráttartalmát (50 mg/l), de ezt az értéket több tagállamban is túllépték. Emiatt szükséges volt olyan újabb intézkedések megvalósítására, amelyek sarokpontjait az alábbiak képezik:

 

-     az emberi egészség, és a természeti elemek, így különösen a vízi ökoszisztémák védelmének megfelelő biztosítása;

-     más olyan engedélyezett vízhasználatok biztosítása, amelyek nem eredményezik az említett káros hatásokat;

-     a további nitrát-szennyeződések megelőzése;

-     a nitrogénvegyületek megfelelő tárolásának, raktározásának és alkalmazásának szabályozása;

-     a nitrátterhelést eredményező mezőgazdasági tevékenységek szabályozása.

 

A fentiekben felvázolt célok megvalósítása érdekében a tagállamoknak fel kell mérniük és meg kell határozniuk olyan vizeiket, amelyek nitrátoktól szennyezettek, vagy amelyek vonatkozásában ilyen szennyeződés veszélye áll fenn, vagyis meg kell jelölniük a "nitrát által veszélyeztetett zónákat". Ilyen zónának tehát a tagállamok által megjelölt olyan vidékek számítanak, amelyeknek talajvizei több mint 50 mg/l nitrát koncentrátumúak, illetve felszíni vizei eutrofizálódási veszélyben vannak. Mindez feltételezi a vizek és szárazföldi területek földrajzi és egyéb jellegzetességeinek, a nitrátvegyületek tulajdonságainak, illetve viselkedésének, valamint az egyes végrehajtott intézkedések hatásainak figyelembe vételét.

Az ilyen zónák meghatározása, illetve az ilyen kijelölések felülvizsgálata érdekében a felszíni és talajvizek nitráttartalmát, illetve a torkolati és parti vizek eutropikus állapotát időközönként, visszatérő rendszerességgel  ellenőrizni kell, amely megfelelő mintavételi állomások felállítását követeli meg.

A nitrát által veszélyeztetett területek kijelölését követően a tagállamoknak azokra akcióprogramokat kell kidolgozniuk, a fenti tulajdonságok illetve hatások ismételt figyelembe vétele mellett. Az ilyen akcióprogramok végrehajtását a megszületésüket követő négy éven belül meg kell kezdeni.

Az akcióprogramoknak kötelezően tartalmazniuk kell a következőket:

 

-     bizonyos műtrágyatípusok betiltásához szükséges időtartamok;

-     az olyan szerves trágyák vonatkozásában, amelyeknek felhasználása környezetre ártalmas volta miatt tilos tilos, vagy hogy ilyennek minősül-e, annak vizsgálata folyik, a tárolásukra szolgáló tartályok kapacitásának meghatározása;

-     műtrágya-használat korlátozása az adott terület tulajdonságaira, a haszonnövény nitrogénigényére, és a nitrogénszükséglet más forrásból történő biztosítására tekintettel.

 

Ezeken a területeken kötelező a helyes trágyázási gyakorlat, az évekre és területegységekre lebontva meghatározott maximumértékek betartása. Ez főszabály szerint 170 kg/év/ha nitrogénmennyiséget jelent.

Az akcióprogramok által a veszélyeztetett zónákban kifejtett hatásokat monitoring programokkal mérik fel.

Az irányelv rendszerében jelentős szerepe van a jó, illetve megfelelő mezőgazdasági gyakorlat kódexének. Ezek olyan, a tagállamok által kidolgozandó szabályok, amelyek a környezetbarát gazdálkodás alapjait tartalmazzák. Az ezekben megfogalmazott követelményeket a termelők önkéntes alapon követhetik. Ennek, illetve általában az irányelv rendelkezéseinek végrehajtását elősegítendő, a gazdálkodók számára képző- és tájékoztató programokat dolgoznak ki.

A tagállamok a veszélyelhárítás érdekében - aktuális vízszennyezettségi szintjüktől függetlenül - kötelesek a helyes szakmai gyakorlatnak, így különösen a trágya terítésének mennyiségi, időbeli vonatkozásait illetően a lehetséges nitrát szennyezéssel járó mezőgazdasági tevékenységek szabályozására. Ezeknek a szabályoknak a követése a nem veszélyeztetett vidékeken önkéntes, és ennyiben ez a szabályozás gyenge pontja.[80]

 

6.3. A derítőiszap felhasználása a mezőgazdaságban

 

A derítőiszap mezőgazdasági felhasználását nagy általánosságban hasznosként ítélik meg, de ugyanakkor az számos kérdőjelet is felvet mind ökológiai, mind szakmai vonatkozásban. A derítőiszap ugyanis a talajok nagyfokú elszennyeződéséhez vezethet, amely különösen igaz a nehézfém tartalmú iszapokra.

A derítőiszap mezőgazdasági alkalmazásának kérdéseit a Tanács 86/278/EGK irányelve a derítőiszap mezőgazdasasági felhasználása esetén a környezet, főként a talaj védelméről[81] szabályozza. Ez egyébként egyben az első olyan közösségi jogszabály, amely kifejezetten a talaj védelmére állapít meg rendelkezéseket.

Az irányelv célja az, hogy olyan módon szabályozza a derítőiszap mezőgazdasági felhasználását, aminek révén a talajra, növényzetre, az állatokra és az emberre veszélyes káros hatások bekövetkezés elhárítható.

Az irányelv hatálya különböző derítőberendezésekből, így különösen a háztartási és városi illetve más szennyvizeket kezelő derítőberendezésekből valamint ülepítőgödrökből és más hasonló szennyvízkezelő berendezésekből származó iszapokra terjed ki. Felhasználás alatt ezek talajra történő kijuttatása, illetve bármely más, a talajon vagy a talajban történő felhasználása minősül, kereskedelmi és élelmiszer-ellátási célokból kultúrnövénnyel beültetett, illetve az állattenyésztés terepéül szolgáló területeken.

Az iszapokat három fő csoportra osztja az irányelv aszerint, hogy felhasználásukra milyen szabályok vonatkoznak. A háztartási és városi szennyvizeket, illetve más szennyvizeket kezelő derítőberendezésekben megfelelő összetételben keletkező iszapokat csak az irányelv szerint lehet felhasználni. Az ülepítőgödrökből vagy más hasonló szennyvízkezelő berendezésből származó iszapok felhasználása során az adott tagállam által az emberi egészség és a környezet védelmére adott esetben szükségesnek tartott feltételeknek kel érvényesülniük. Az olyan iszapoknak - amelyek nem tartoznak a fenti két kategória által említettek közé - felhasználására csak akkor van lehetőség, ha azokra az érintett tagállam előírásokat határozott meg.

Az irányelv mellékletei határértékeket állapítanak meg az iszappal kezelt talajok, mezőgazdasági felhasználásra rendelt iszapok nehézfémtartalmára, valamint a mezőgazdaságilag hasznosított talajra 10 éves időtartamon belül kijuttaható nehézfém mennyiségére.

Az 1. A. számú melléklet szerinti határértékek túllépése esetén az iszap felhasználása nem megengedett, így a tagállamoknak minden szükséges intézkedést meg kell tenniük annak biztosítására, hogy a derítőiszapok felhasználása következtében ne lépjék túl ezeket a határértékeket. Ennek érdekében a tagállamok az irányelv által megjelölt két eljárás közül valamelyiket alkalmazni kötelesek.

Az egyik eljárás szerint a felületegységenként és évenként a talajra kijuttatható maximális iszapmennyiséget határozzák meg tonnában és száraz állapotban. Ebben az esetben az 1. B. számú melléklet szerinti, vagyis a mezőgazdasági felhasználásra igénybe venni kívánt iszapok nehézfém koncentrációjára megállapított határértékeket veszik figyelembe.

A másik szabályozási lehetőség az, hogy az 1. C. számú mellékletben megállapított határértékek betartását írják elő, felületegységenként és időegységenként, a talajba bejuttatott fémmenyiségekre, vagyis egy 10 éves időközön belüli átlagérték alapján.

A derítőiszapokat főszabályként a mezőgazdasági felhasználás előtt kezelik. Kezelt iszapnak az olyan iszapok minősülnek, amelyeket biológiai kémiai termikus módszerekkel, hosszú ideig tartó tárolással, vagy más eljárással úgy kezelnek, hogy azok bomlási képességét illetve a felhasználásukkal összefüggő higéniai hátrányokat messzemenően korlátozzák. Ez alóli kivételként a tagállamok általuk meghatározott feltételek szerint nem kezelt iszapok felhasználását is engedélyezhetik, ha erre azok talajba bemosásával, vagy beásásával kerül sor.

Az iszapok felhasználásakor úgy kell eljárni, hogy az a növények tulajdonságaira és tápanyagszükségleteire figyelemmel ne befolyásolja a felszíni és talajvizek minőségét. Savas, savanyodásra hajlamos talajokon ezen felül tekintettel kell lenni a nehézfémek növekvő mobilitására, és azok növények általi növekvő felvételére. Ez adott esetben a talaj nehézfém-koncentrációjára megállapított határérékek leszállítását is szükségessé teheti.

Tilos az iszapokat felhasználni, vagy ilyen célból szállítani az alábbi esetekben:

 

-     legelőkön vagy takarmánytermő területeken, ha ezeket egy - a tagállamok által főként földrajzi és klimatikus helyzetükre való tekintettel meghatározott, de legalább három hónapos - határidő lejárta előtt lelegeltették, illetve betakarították;

-     gyümölcs és zöldségkultúráknál - a gyümölcsfakultúrák kivételével -  a vegetáció időszakában;

-     olyan gyümölcs- és zöldségkultúrák termesztésére szolgáló talajoknál, amely haszonnövények normális körülmények között közvetlen érintkzésbe jutnak a talajjal, és termésüket szokásos módon, nyers állapotban fogyasztják. A betakarítás előtti 10 hónapos időben és a betakarítás alatt.

 

Az irányelv 2. A. - C. számú mellékletei az iszapok és talaj elemzésére, illetve a mintavételi és elemzési eljárásokra vonatkozó kérdéseket tartalmaznak. Az iszapokat és a talajokat a 2. A. és 2. B. mellékletben szereplő terv szerint kell elemezni. A mintavételi és elemzési eljárásokat a 2. C. számú melléklet tartalmazza.

A mellékletekben foglaltak néhány paraméter kivételével a műszaki és tudományos fejlődésre tekintettel felülvizsgálandók.

A tagállamok kötelesek nyilvántartást vezetni az összes termelt iszapmennyiségről, illetve az ebből a mezőgazdaság által felhasznált mennyiségről, ezek összetételéről és tulajdonságairól, a kezelés neméről, illetve azok átvevőinek adatairól, valamint a felhasználások helyéről. A kisebb derítőberendezésekből származó iszapok - amelyek lényegében csak a háztartások használt vizeinek kezeléséből származnak - csekély kockázatot jelentenek az ember, az állatok, illetve a növények egészségére és a környezetre. Erre tekintettel az ezekre az iszapokra vonatkozó információszolgáltatási, nyilvántartási, valamint elemzési szabályokra könnyítések illetve mentesítések bevezetése indokolt.

 Ezek az adatok képezik alapját a tagállamok által 3 évenként elkészítendő, és a Bizottsághoz benyújtandó ágazati jelentésnek. Az első ilyen jelentést az 1995-1997 közötti időszakra kellett elkészíteni. A Bizottság az ilyen jelentések alapján közösségi jelentést tesz közzé.

 

6.4. Ökológiai gazdálkodás

 

Az eddigiekben elemzett rendelkezések mind a hagyományos mezőgazdálkodás negatív környezeti hatásainak csökkentésére irányultak. Ezzel ellentétben egy egészen új megközelítéssel találkozunk az ökológiai gazdálkodás közösségi támogatását megvalósítani kivánó szabályokban.

Ennek alapvető jogszabálya a Tanács 2092/91/EGK tanácsi rendelete az ökológiai gazdálkodásról, és az ebből származó mezőgazdasági termékek és élelmiszerek megjelöléséről[82]. Ez a mezőgazdasági termelési módszerek alapvető megváltoztatására irányul, ezen belül is elsősorban a kemikáliák használatának nagy mértékű csökkentésére, és a saját gazdaságban jelentkező trágyával történő tápanyagutánpótlás elterjesztésére. Mindennek megvalósítása során az agrárpolitika eszköztárának felhasználása a jellemző.

A bio- vagy ökotermékek tehát olyan mezőgazdasági, illetve élelmiszertermelési tevékenységhez kapcsolható termékek, amelyek szigorú előírások keretei között, különleges ellenőrzés és minősítés mellett, valamint aktív környezet- és egészségvédelem és életforma-változtatás igényével folynak.[83]

Figyelembe véve azt az egyre inkább nagyobb méreteket öltő fogyasztói szokást, amely arra törekszik, hogy a biotermelés követelményeinek megfelelően előállított élelmiszereket részesítsen előnyben, a rendelet az ilyen termékekre speciális jelölést állapít meg. Mezőgazdasági termékeket ökológiai, illetve biogazdálkodással előállítottnak feltüntető megjelölést csak akkor lehet azokon alkalmazni, ha megfelelnek a rendeletben megállapított minimum-követelményeknek.

Az ökológiai gazdálkodás szabályozásában általában, és a Közösségen belül is, jelentős szerepe van a különböző nem kormányzati, társadalmi-érdekvédelmi szervezeteknek. Így a biogazdálkodás nemzetközi szintű követelményrendszerét a Biogazdálkodók Világszövetsége dolgozza ki ajánlások formájában. Jellemző, hogy az állami szervek helyett társadalmi szervezetek végzik a biotermékké minősítést, és ennek feltételeit is azok határozzák meg.

Itt kell utalni a környezetbarát termék-minősítés és a biotermék minősítési rendszer elhatárolásának kérdéseire. Az egységes európai ökocímke-odaítélési rendszer létrehozását a Tanács 880/92/EGK rendelete írja elő. Ennek hatálya az ipari termékekre terjed ki, bizonyos kivételekkel, így nem vonatkozik a rendelet az élelmiszerekre és az italárukra sem.

Mindkét szabályrendszerre jellemző a kedvező környezeti tulajdonságok előnyben részesítése, és azok pozitív minősítése, amely elsősorban piaci előnyökkel jár. Ugyanakkor a két minősítési rendszer - az ipari és mezőgazdasági szféra, illetve az azok keretében végrehajtott tevékenységek és azok piacának sajátosságainak is megfelelően - egymástól teljesen elkülönül. A biotermékek minősítési rendszerében is számos szempontot figyelembe vesznek, de itt nem különülnek el az ipari termékekre jellemző életciklusok, és az ökotermelés szigorú előírásainak betartása mellett egyáltalán nincsenek negatív környezeti hatások.[84]   

A rendeletnek a környezeti elemek, és általában a környezet terhelésére gyakorolt pozitív hatásai nyilvánvalóak, de azok mértéke nagyban függ a fogyasztói szokásoktól. Ennyiben tehát az ilyen eredményekkel járó gazdálkodás imperatív kikényszerítése nem lehetséges.[85]        

 

6.5. A mezőgazdasági beruházások környezeti hatásvizsgálata

 

A környezeti hatásvizsgálat szabályozása a Közösség horizontális környezetvédelmi jogalkotásához tartozik, és ennek megfelelően – jelen munka koncepciójára figyelemmel - nem képezné részét vizsgálódásainknak. Mindennek ellenére röviden célszerű utalni erre az eszközre is, ugyanis a jövőben minden valószínűség szerint a környezeti hatásvizsgálat intézménye fokozottan jelentős szerepet fog betölteni a mezőgazdasági beruházások vonatkozásában is.

A környezeti hatásvizsgálat általános fogalmát akként határozhatjuk meg, hogy az nem más, mint a jogszabályban meghatározott létesítmények és tevékenységek valószínűsíthető környezeti következményeinek előzetes modellezése - környezetvédelmi - engedélyezési eljárásban, a feladatkörük révén érintett (szak)hatóságok, a területileg érintett települések és a nyilvánosság bevonása mellett.[86]

Az Európai Közösségben a környezeti hatásvizsgálat intézményét a Tanács 85/337/EGK irányelve a meghatározott közületi és magántervek környezeti hatásvizsgálatáról[87] vezette be. Ennek a mezőgazdasági környezetvédelem előmozdításához való hozzájárulása eredeti formájában meglehetősen szerénynek bizonyult.[88]

Az irányelv egyes tervekre mindenképpen kötelezővé teszi a környezeti hatásvizsgálat elvégzését, míg más tevékenységeknél ez csak akkor kötelező, hogyha az adott tagállam a tervezett tevékenység jellemzőire tekintettel ezt szükségesnek tartja. A direktíva preambuluma szerint ebbe a körbe azok a projektek tartoznak, amelyek nincsenek szükségszerűen minden körülmények között jelentős hatással a környezetre.

Az irányelv ez utóbbi tervek közé sorol egyes mezőgazdasági, illetve mezőgazdasági vonatkozású tevékenységekre irányuló terveket, amelyek a következők:

 

-     tagosítás;

-     természetközeli vagy parlagterületek intenzív mezőgazdasági felhasználása;

-     mezőgazdasági vízgazdálkodási tervek

-     olyan első erdősítések, amelyek ökológiailag negatív elváltozásokhoz vezethetnek;

-     irtások a művelési ág megváltoztatásának céljával;

-     üzemi baromfitelepek;

-     üzemi sertéstelepek;

-     lazactenyésztés;

-     területnyerés a tengerből.

 

A Bizottság 1994. április 24-i változtatási javaslata ezt olyan értelemben kívánta módosítani, hogy a mezőgazdasági projektek a jövőben bevonandók legyenek a környezeti hatásvizsgálatokba, amennyiben olyan területeket veszélyeztetnek, amelyeket a közösségi jog véd. Minden más esetben csak akkor kerülne sor környezeti hatásvizsgálatra, ha azt az illetékes tagállami hatóságok a nemzeti határértékekre, és a közösségi szinten megfogalmazott kritériumokra tekintettel szükségesnek tartják.

A változtatásokra irányuló törekvések végül a 97/11/EK irányelv kibocsátását eredményezték, amely módosította a 85/337/EGK irányelvet .

 

7. A struktúrapolitika környezetvédelmi vonatkozásai

7.1. A környezetvédelmi szempontok térnyerése a szerkezeti politikában

 

Az agrár-környezetvédelmi politika céljai nagy mértékben összefonódnak a struktúrapolitikai célokkal. A KAP, és ennek megfelelően az agrár-szerkezeti politika - nyolcvanas évek közepétől jelentkező - új orientációja a túltermelés csökkentésére, a mezőgazdasági struktúra kiigazítására, a mezőgazdaság extenzifikálására irányul, és így egyre nagyobb súlyt nyernek a mezőgazdasági környezetvédelem céljai is. Mindennek ellenére azt állapíthatjuk meg, hogy ennek - a struktúrapolitikához viszonyított - járulékos jellege továbbra is megmaradt.[89] Az alábbiakban a környezetvédelmi szempontok szerkezeti politikában való térnyerésének folyamatát vázolja fel a tanulmány.  

A Közös Agrárpolitika megreformálására irányuló első jelentős javaslatok az 1968-as évhez kötődnek (Mansholt-terv). Az ennek keretében megfogalmazott elképzelések nemcsak az agrárpiacok átszervezését, illetve a keresleten alapuló árpolitika kidolgozását tartalmazták, hanem agrárszerkezeti reformokat is.

Ezek megvalósítására a tagállamok és a mezőgazdasági termelők ellenállása miatt csak meglehetősen "szelidített formában" kerülhetett sor az 1972-es irányelvek kiadása keretében, amelyek így az agrárreform első állomását képezték. Az ide sorolható négy jogszabály a Tanács 72/159/EGK irányelve a farmok modernizációjáról[90], a Tanács 72/160/EGK irányelve a mezőgazdasági termeléssel való felhagyásról és a hasznosított mezőgazdasági földnek a

szerkezeti fejlesztés célját szolgáló újraelosztásáról[91], a 72/161/EGK irányelv[92], amely a farmerek szakképzésének és a mezőgazdaságon belüli és kívüli jövedelemszerzésének elősegítéséhez szükséges általános, gazdasági és egyéb ismeretek megszerzésének támogatási kérdéseit tartalmazza, valamint a Tanács 75/268/EGK irányelve a hegyvidéki és egyes kedvezőtlen adottságú területeken folytatott gazdálkodás támogatásáról[93]. Ezek közül kétségtelenül a legutolsó áll leginkább kapcsolatban a környezetvédelemmel, de röviden indokolt az első két jogszabály ismertetése is.

            A 72/1596EGK irányelv a más ágazatokban elért jövedelemszínvonal megközelítése érdekében fogalmazott meg különféle támogatási konstrukciókat, az életképessé tehető gazdaságok fejlesztéséhez. Ezek a támogatások lényegében az alábbi célokat fogalmazták meg, és az alábbi formákban jelentek meg:

 

-     főfoglalkozású gazdák támogatása elsősorban olyan földek megvásárlásához, amelyek a termelésből visszavonulóktól szabadulnak fel, legalább 6 évre szóló fejlesztési tervek készítése mellett;

-     nyugdíjra még nem jogosult, és fejlesztésre alkalmatlan gazdasággal rendelkező termelők átmeneti segélyezése;

-     átmeneti segély nyújtása azoknak a farmereknek akik olyan régiókban élnek, ahol sem a lakosság, sem a mezőgazdálkodás minimum szintjének fenntartása nem biztosított, és ahol ez, ennek illetve a vidék természetvédelmének biztosítására tekintettel indokolt.

 

A 72/160/EGK irányelv a mezőgazdasági termeléssel felhagyó 55 és 65 életév közötti gazdálkodók részére biztosít segélyt korai nyugdíjazás formájában. Az így felszabaduló földterületek 85 százalékát más gazdaságok strukturális fejlesztésére írja elő felhasználni, míg a fennmaradó részt nem mezőgazdasági - így erdősítési, egészségügyi, üdültetési, stb. - célokra.

A környezetvédelem tényleges megjelenése a struktúrapolitikában a Tanács 75/268/EGK irányelvének kiadásához köthető. A direktíva környezetvédelmi karaktere - meglehetősen leegyszerűsítve fogalmazva - abban nyilvánult meg, hogy a tájak állapotának fenntartásáért támogatást biztosított. Ennek kedvező hatásai különösen a talajerózió elleni küzdelem terén voltak ígéretesek. Már találkozhatunk az irányelvben egyébként a gazdákat a környezet szabályozójának, ápolójának, illetve fenntartójának beállító szemlélet körvonalazódásával.

Az 1980-as évek közepére nyilvánvalóvá vált az agrárpolitikai eszközök bővítésének és változtatosabbá tételének szükségessége. Mindez fokozottan érvényesült a szerkezeti politika vonatkozásában. Ezzel összhangban az agrárreform második jelentős szakasza ekkor zajlott le.

A mezőgazdaságnak tájfenntartókénti felfogása jelenik meg a reform második szakaszának keretében kiadott, az agrárszerkezet hatékonyságának javításáról szóló 797/85/EGK tanácsi rendeletben[94] is. Ez a jogszabály - az előző irányelvvel ellentétben - a mezőgazdaság által veszélyeztetett környezetre általában terjed ki, nemcsak a hegyvidéki és bizonyos hátrányos adottságokkal rendelkező területekre. A rendelet jelentős lépést jelentett a környezeti követelmények agrárpolitikai integrációjának folyamatában, ugyanis első ízben tette lehetővé az agrárszférában kifejezetten környezetvédelemre irányuló tevékenység finanszírozását.[95]

A rendelet által nyújtott ilyen támogatásokban részesülőknek kötelezniük kellett magukat arra, hogy a környezet állapotát fenntartják vagy javítják, vagy hogy legalábbis a termelést nem intenzifikálják tovább, és az igénybe vett területek speciális környezeti igényeivel összhangban fognak termelni.

A rendelet alapvető célja a gazdaságok modernizációjának végrehajtása, illetve azok megváltozott gazdasági és piaci körülményekhez való alkalmazkodási képességének megerősítése. Ezt a jogszabály a piaci és árpolitika kiegészítésével kívánja biztosítani.

A rendelet alapvető prioritásaiként a hátrányos társadalmi, gazdasági, vagy természeti adottságok miatt kedvezőtlenebb helyzetű gazdaságok jövedelmi, élet- munka- és termelési feltételeinek javítása, a mezőgazdasági foglalkoztatottság fenntartása, valamint a további fölösleg-termelésre nem ösztönző beruházások támogatása jelölhető meg.

Ennek elősegítésére a rendelet nagyszámú támogatási formát vezetett be, amelyeket részben a tagállami saját forrásokból, részben a MEOGA Orientációs Szekciójából közösen rendelt finanszírozni.

Ilyen támogatási célként jelentek meg :

 

-     egyes a gazdaságokban megvalósítandó beruházások támogatása, pl. termelési költség csökkentés, minőség javítása, termékszerkezet átalakítása;

-     fiatal termelők gazdaságának megalapozása;

-     a gazdálkodás könyvelésének fejlesztése;

-     termelői csoportok létrehozása;

-     a gazdálkodást segítő szolgáltatások bevezetése;

-     a hegyvidéki és kedvezőtlen adottságú területek gazdaságai támogatásának továbbfejlesztése;

-     a gazdaságokban megvalósítandó erdősítés

-     a környezet javítását általában célzó beruházások támogatása.  

 

A szabályozás újrafogalmazására 1987-ben, az 1760/87/EGK tanácsi rendelet[96] kibocsátásával került sor, amely tovább erősítette a környezet védelmét. Immár a struktúrapolitika általános célkitűzései között szerepelt annak a környezet védelméhez való hozzájárulása is. Mindennek előmozdítására a rendelet értelmében a tagállamoknak megfelelő mezőgazdasági termelési módokat kell megállapítaniuk, amelyeknek összhangban kell állniuk a környezet, illetve a természeti erőforrások védelmének érdekeivel. Az ilyen termelési módokat a tagállamoknak támogatásban kell részesíteniük.

Az agrárstruktúra javításáról szóló 1985-ös rendeletet másodszor 1988-ban, az 1094/88/EGK tanácsi rendelettel[97] módosították, amely a földpihentetési és az erdősítési támogatások kiszélesítésének kérdéseit érintette.

A tagállamoknak a rendelet szerint lehetőségük van arra, hogy a földpihentetés által érintett területeken megtiltsanak bizonyos tevékenységeket - például trágya kihelyezését - vagy, hogy egyéb intézkedéseket írjanak elő. Ezen felül Az újratermelődő ipari felhasználású nyersanyagok termelésének támogatásáról szóló 2398/91/EGK tanácsi rendelet elfogadásával tovább bővült a szerkezeti politika és a környezetvédelem közötti kapcsolódási pontok köre.

A 797/85/EGK és az 1760/87/EGK rendeleteket a Tanács 2328/91/EGK rendelete[98] hatályon kívül helyezte azzal, hogy egyúttal az azokban foglalt agrárszerkezeti eszközöket egységes szerkezetbe foglalta. Az új szabályozás az agrárpolitikai célok elérése keretében a struktúrapolitikai eszközök további erősítését kívánja biztosítani a piacpolitikai eszközök alkalmazása mellett.

A közösségi agrár-környezetvédelmi jogalkotás átmenetileg utolsó állomása a szerkezeti politikában a MacSharry-reformokhoz kapcsolódik. Ennek vonatkozásában az 1992-es reform kísérő intézkedéseiként kiadott jogszabályok, így a Tanács 2080/92. rendelete a mezőgazdaságban teendő erdészeti intézkedésekre vonatkozó közösségi támogatási rendszer létesítéséről[99], és mindenekelőtt a Tanács 2078/92. Rendelete a környezet védelmének és a vidéki táj megőrzésének követelményeivel összeegyeztethető mezőgazdasági termelésről[100] említendő.

 

7.2. A struktúrapolitikai eszközök környezetvédelmi célú alkalmazása

7.2.1. A kedvezőtlen adottságú területek mezőgazdaságának támogatása

 

Az első kifejezetten környezetvédelmi megfontolásokból is táplálkozó struktúrapolitikai intézkedések a hegyi területek és bizonyos kedvezőtlen adottságú területek mezőgazdaságáról szóló 75/268/EGK irányelvhez kapcsolódnak.

A KAP céljainak megvalósításához bizonyos területeken nem elégségesek az általában alkalmazott szerkezeti politikai eszközök, így ezeken különleges rendelkezések szükségesek. Már a mezőgazdasági üzemek korszerűsítéséről szóló 72/159/EGK irányelv is tartalmazott ilyen rendelkezéseket, de azok a kedvezőtlen adottságú területeken csak korlátozottan voltak alkalmazhatók.

A 75/268/EGK irányelv alkalmazása tekintetében kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági területnek egyrészt az olyan hegyi területek minősülnek, ahol a mezőgazdasági tevékenység a táj megőrzése - így különösen többek közt a talajerózió elleni védelem - érdekében szükséges, másrészt az olyan - nemcsak hegyvidéki - területek, ahol bizonyos számú népesség, vagy a táj megtartása nem biztosított.

Hegyi területek az irányelv rendszerében az olyan községekből, községrészekből álló területek, ahol a talajhasznosítás lehetőségei jelentékenyen korlátozottak, és a munkaköltségek jelentősen magasabbak a következő adottságok valamelyike miatt:

 

-     a magas fekvés következtében rendkívül rossz éghajlati viszonyok, és ennek eredményeként jóval rövidebb tenyészidő;

-     kisebb magasságokban a felszín nagy részének erős lejtése, ami miatt a gépesítés lehetetlen, vagy különlegesen drága gépek és eszközök használata szükséges;

-     magas fekvésű és a felszín nagy részén lejtős területek, ahol a két előző adottságból fakadó hátrányok külön-külön csekélyebbek, mint együttes hatásuké, amennyiben ennek eredményeként a tenyészidő jóval rövidebb.

 

Egy területnek ahhoz, hogy olyan kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági területnek minősüljön, amelyet az elnéptelenedés fenyeget, és ahol a táj megőrzése szükséges, az alábbi jellemzőkkel kell egyidejűleg rendelkeznie:

 

-     olyan mezőgazdasági övezetekből áll, amelyek a természetes természeti feltételeket illetően egységesek;

-     gyenge termőképességű, művelésre és egyéb befektetésre kevésbé alkalmas talajok, amelyeknek ilyen hátrányos adottságait csak túlzott költségek árán lehet felszámolni, és amelyek főleg külterjes állattenyésztésre alkalmasak;

-     a csekély természetes termőképesség következményeként a legfontosabb mutatószámok alatta maradnak a mezőgazdaság egészében fennálló gazdasági helyzethez képestieknek;

-     alacsony népsűrűség, vagy túlnyomóan a mezőgazdaságra utalt népesség csökkenő tendenciája, amely az érintett terület életképességét és betelepítését kérdésessé teheti.

 

Az irányelvet módosító, az agrárszerkezet hatékonyságának javításáról szóló 797/85/EGK tanácsi rendelet változtatásai nyomán a kedvezőtlen adottságú területekkel egy tekintet alá eshetnek olyan külön hátrányokkal rendelkező területek, ahol a mezőgazdasági tevékenység folytatása - adott esetben különleges kötelezettségekkel - többek között a környezet, illetve a táj megtartása érdekében szükséges. Az ilyen - vagyis a módosítás hatálya alá eső - területek összterülete egyébként nem haladhatja meg az érintett tagország összterületének négy százalékát.

A kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági területek közösségi jegyzékét a Tanács állapítja meg, de az abba foglalandó területekre a tagállamok tesznek javaslatot. Ennek abban áll a jelentősége, hogy a tagállamok az irányelv szerinti különleges támogatásokat a jegyzékben szereplő területek vonatkozásában nyújthatják. Az így kijelölt területek határait is azonos eljárással lehet módosítani, azonban ez sem vezethet oda, hogy az ilyen területek a tagország mezőgazdaságilag hasznosítható területének 1,5 százalékánál nagyobb arányt érjenek el.

A tagállamok a kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági területeken, a mezőgazdasági tevékenység folytatása, valamint a népesség bizonyos részének megtartása vagy a táj megőrzésének biztosítása érdekében jogosultak arra, hogy különleges támogatási formákat vezessenek be a mezőgazdasági tevékenység javára és az abból származó bevételek növelése érdekében.

Az ilyen különleges támogatási intézkedések körében az alábbiak alkalmazására van lehetősége a tagállamoknak:

 

-     pótlék biztosítása az állandó - az egyben a kedvezőtlen adottságú területté nyilvánítás feltételét is képező - természeti hátrányok kiegyenlítésére;

-     a fejlődőképes üzemek számára más jogcímen - a 72/159/EGK irányelv alapján - biztosított támogatások az eredetitől eltérő - kedvezőbb - formában történő nyújtása;

-     egyes kollektív beruházások támogatása;

-     a 72/159/EGK irányelv hatálya alá nem tartozó üzemeknek nyújtott támogatások.

 

A tagállamok nem kötelesek az összes támogatási forma nyújtására, tehát jogukban áll az, hogy az említett intézkedéseknek csak egy részét vezessék be.

Éves kiegyenlítő pótlék az olyan termelőknek nyújtható, akik legalább 3 hektár (egyes, így például a görög és a francia tengerentúli közigazgatási területeken legalább 2 hektár) mezőgazdaságilag hasznosítható területet művelnek meg, és kötelezik magukat arra, hogy a mezőgazdasági tevékenységet - az irányelv céljaival összhangban - még legalább öt évig folytatni fogják. Ez alól a kötelezettség alól a mezőgazdasági üzemtulajdonos vis maior, és különösen kisajátítás, vagy közérdekből történő megvétel esetén mentesül, illetve akkor, ha általános öregségi járadékot kap. Mentesülhet a kötelezettség alól akkor, ha a mezőgazdasági tevékenységet abbahagyja a mezőgazdasági termeléssel való felhagyásról és a hasznosított mezőgazdasági földnek a szerkezeti fejlesztés célját szolgáló újraelosztásáról szóló 72/160/EGK irányelv szerinti feltételek mellett.

A tagállamok a kiegyenlítő pótlék nyújtására kiegészítő feltételeket vagy korlátozásokat állapíthatnak meg, illetve ők határozzák meg annak összegét a természeti hátrányok mértékének figyelembe vételével, az irányelv által felállított korlátok és egyéb feltételek szerint.

A fejlődőképes mezőgazdasági üzemek vonatkozásában a 75/268/EGK irányelv kedvezőbb feltételeket, illetve egyharmaddal magasabb összegeket állapít meg a hegyvidéki és egyéb kedvezőtlen adottságú területeken nyújtható ösztönzési prémiumokra, kiegyenlítő pótlékokra, bérmegtérítésekre, vagy egyéb tőketámogatásokra, mint a mezőgazdasági üzemek korszerűsítéséről szóló 72/159/EGK irányelv.

Kollektív beruházások támogatására a tagállamok - nagyrészt szintén a 72/159/EGK irányelv előírásaihoz képest kedvezőbb feltételekkel - a takarmánytermesztés, a közösen használt legelők és alpesi legelők javítása és felszerelése - így többek között a talajjavítás - területén hozhatnak intézkedéseket.

A tagállamok az általuk végrehajtott intézkedések következtében felmerült kiadások - változó arányú - megtérítésére jogosultak - bizonyos kivételekkel - az EMOGA Orientációs Szekciójából.

 

7.2.2. Az érzékeny környezeti területek intézménye

 

Az érzékeny környezeti területek (ÉKT, ESA - Environmentally Sensitive Areas) intézménye - elnevezése dacára - szintén a KAP részét képező szerkezeti politika eszköze, és elsődlegesen nem a környezetvédelmi jogalkotás terméke. Ennek megfelelően kialakításának célja legalább annyira gazdasági, mint amennyire környezetvédelmi.[101]

Az ÉKT intézményét az agrárszerkezet hatékonyságának javításáról szóló 797/85/EGK rendelet vezette be. A jogszabály azáltal, hogy céljai között az agrárgazdaság természeti erőforrásainak tartós megőrzését is megjelöli, lehetővé teszi a környezet javítását célzó beruházások támogatását, illetve az érzékeny környezeti területeken - vagyis az ökológiai és tájképi szempontból jelentőséggel bíró területeken - gazdálkodók számára speciális nemzeti segélyezési rendszer megteremtését.

Az ÉKT közösségi szintű bevezetésében egyébként jelentős szerepet játszott egy, az Egyesült Királyságban már működő kísérleti program. Évekkel előbb ugyanis az ún. "Halvergate-botrány" kirobbanása a figyelem középpontjába állította a kelet-angliai Broads mocsárvidéken a növény- és vadvilágban okozott visszafordíthatatlan pusztítást, amelyet a hagyományos legeltető állattartásnak a nagyobb haszonnal kecsegtető intenzív szántóföldi növénytermesztéssel való - és éppen az agrárpolitika által ösztönzött - felcserélése okozott. Az ilyen gyakorlat megállítására, valamint a kiemelkedő természeti értékekkel bíró vizes legelők megőrzésére - és egyúttal a gazdálkodás jövedelmezőségének biztosítására is - a brit kormányzat egy három éves kísérleti program keretében tett intézkedéseket.

Nagy-Britannia a közösségi rendelet-tervezet tárgyalásakor javasolta a környezet védelmét biztosító rendelkezésnek a beillesztését, illetve saját kísérleti programjának alapulvételével egy hasonló intézmény- és támogatási rendszer kialakítását, és ennek eredményeként jött létre a közösségi ÉKT-hálózat.[102]

Ennek a speciális támogatási rendszernek a célja olyan mezőgazdasági termelési módszereknek a bevezetése, illetve fenntartása, amelyek összhangban állnak a természetes környezet megőrzésének követelményeivel, valamint a termelők számára megfelelő jövedelmet biztosítanak. Támogatásban az olyan gazdálkodók részesíthetők, akik kötelezettséget vállalnak arra, hogy környezeti szempontból jelentős területeken a környezetet megőrző és fejlesztő mezőgazdasági termelést folytatnak úgy, hogy sem a növénytermesztés, sem az állattenyésztés intenzitását tovább nem növelik, és hogy termelésük általában is megfelel az adott terület sajátos környezeti szükségleteinek.

A rendelet végrehajtása során - mint a szerkezeti politika eszközeinek túlnyomó többségénél - a tagállamok nagy önállósággal rendelkeznek. Így a tagállamok jelölik ki - területi korlátozás nélkül - az ÉKT körét, ők dolgozzák ki a támogatás részletes programját, beleértve a juttatás további feltételeinek és mértékének meghatározását. Erről ugyanakkor kötelesek tájékoztatni a Bizottságot, amely megvizsgálja a kijelölt területek listáját, illetve a programok tervezeteit - magával a rendelettel, illetve a Római Szerződéssel, különösen annak az állami segélyekről szóló szabályaival való összhang érdekében - és dönt azok megvalósíthatóságáról.

Az ilyen tagállami programokat - a rendelet által szabályozott támogatási formák többségétől eltérően - eredetileg teljes egészében közvetlen tagállami forrásokból kellett finanszírozni. Ezen az 1760/87/EGK rendelet változtatott, amely megteremtette a MEOGA Orientációs Szekciójából történő visszatérítés lehetőségét.

Szintén az 1760/87/EGK rendelettel történő módosítás szerint ebben a támogatásban - hektáronkénti éves juttatás formájában - az olyan gazdálkodók részesülhetnek, akik az adott területre vonatkozó speciális programban való részvételt legalább öt évre vállalják.

Az e rendelettel végrehajtott módosításról általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy - azáltal, hogy céljai közé tartozik a mezőgazdaság megváltozott piaci viszonyokhoz való hozzáigazítása és a kibocsátás csökkentése a felesleget termelő szektorokban - még egyértelműbbé tette azt, hogy az ÉKT intézménye nem szakítható el az agrárpolitika gazdasági céljaitól, annak ellenére, hogy maga környezetvédelmi célokra biztosít támogatásokat. A rendelet a szerkezeti politika eddig alkalmazott eszközeit módosította, illetve újakat is bevezetett, és az ÉKT intézményét is ezekkel összhangban módosította.

Az új megfogalmazás szerint a tagállamok a környezet és a természeti erőforrások védelmével, vagy a táj és a vidék megőrzésével harmonizáló gazdálkodási gyakorlat bevezetése vagy fenntartása érdekében - és ezáltal a mezőgazdasági termelésnek a piaci szükségletekhez igazodó adaptálásában és irányításában közreműködve, illetve az agrárjövedelmek ebből származó veszteségeire tekintettel - speciális segélyprogramokat  vezethetnek be azokra a területekre, amelyek a fenti szempontokból különösen érzékenynek minősülnek. Vagyis az ÉKT vonatkozásában nyújtott támogatások nyújtásának nemcsak a mezőgazdaságból származó fokozott környezeti sérülékenység a feltétele, hanem az is, hogy a termelési szerkezet átalakításával hozzájáruljon az aktuális agrárpolitikai célok megvalósításához.

A 797/85/EGK és az 1760/87/EGK rendeletet hatályon kívül helyező 2328/91/EGK rendelet az ÉKT jogintézményét változatlan formában szabályozza.

 

7.2.3. A termékszerkezet átalakítása és a termelés extenzívvé tétele

 

            Amint már említettük az 1760/87/EGK rendelet a feleslegtermelő szektorok kibocsátásának visszaszorítását, a gazdáknak az új piaci és árpolitikához való alkalmazkodását tartotta szem előtt, illetve a vidék környezetének megőrzését célozta.

            Mindezekre tekintettel a rendelet bevezette a termékszerkezet átalakításának és a termelés extenzifikálásának támogatási rendszerét. A termékszerkezet átalakítására a termelésnek a Tanács által meghatározott nem feleslegtermelő szektorokra történő irányítása érdekében került sor, míg a termelés extenzifikálásával azt kívánták elérni, hogy a termelést legalább húsz százalékkal csökkentsék, minimum öt éven keresztül. Mindezek mellett a fölösleget termelő szektorok kapacitása sem növekedhet.

            Mindkét eszköz tagállami kiadásainak egynegyedét a MEOGA visszatéríti a tagállamoknak.

            A rendelet módosította az eddig már működő struktúrapolitikai eszközöket is. Ennek keretében kiterjesztette a környezettel harmonizáló termelési módszerek, a környezetvédelmi beruházások és az erdősítés támogatását. Ezen túlmenően tovább bővítette a kedvezőtlen adottságú és az érzékeny környezeti területeken alkalmazható támogatási formákat, kiterjesztve azokat újabb, a környezetvédelem szempontjából kedvező hatásokkal járó formákra is, mint például az erdőgazdálkodással foglalkozó farmerek termelési társulásaira is.

            Könnyen belátható hogy mind a termékszerkezet átalakítása - mindenekelőtt a termékfelesleg-kibocsátás előirányzott csökkentése révén - mind a termelés extenzívvé tétele számos környezetileg kedvező hatással jár. Különösen igaz ez az extenzifikálás támogatására, amely a kevésbé intenzív termelés, és általában a termelés hagyományos módszereihez közelebb álló eljárások támogatásával kevesebb kemikália használatával jár, és ezáltal a szennyezés és más káros hatások csökkentésével hozzájárul a környezet védelméhez.       

 

7.2.4. A földek mezőgazdasági termelésből való kivonása (set-aside)

 

A föld mezőgazdasági termelésből való kivonása az agrárszerkezetek hatékonyságának fejlesztéséről szóló rendeleteket módosító 1094/88/EGK rendelet által bevezett új agrárpolitikai eszköz.

A set-aside intézménye a mezőgazdasági rendeltetésű földek termelésből való kivonását az agrártermelés potenciáljának csökkentésére figyelemmel teszi lehetővé. Ezzel összhangban fő célja a termelés és a piaci kapacitás közötti egyensúly helyreállítása a fölöslegtermelő szektorok kibocsátásnak fokozatos csökkentésével. Ehhez társul az agrárpolitika új irányaihoz alkalmazkodni kényszerülő termelők támogatásának szándéka.

Mint a szerkezeti politika eszközeinek túlnyomó részénél, itt is kötelező a tagállamoknak bevezetniük a földpihentetés intézményét, illetve meghirdetni a támogatott programokat, de az azokban való részvételről a gazdák szabadon dönthetnek.

Az intézmény lényege az olyan gazdák anyagi támogatása, akik termőterületük legalább húsz százalékát minimum öt évre kivonják a termelésből. Erre tekintettel művelési ágtól függetlenül bármely földterületre nyújtható segély. A kivont földterület ugaroltatható, erdősíthető, vagy nem mezőgazdasági célra hasznosítható.

            A tagállamoknak joguk van arra, hogy a földpihentetési támogatás rendszerét azokra az esetekre is kiterjesszék, amikor a kivont földet legelőként vagy extenzív állattenyésztsés céljára, illetve meghatározott növényfajták termelésére hasznosítják.

            A tagállamok határozzák meg a támogatás hektáronkénti mértékét és a kifizetés módját. Ennek során figyelembe kell venniük a termelés felfüggesztéséből adódó jövedelemkiesést, mégpedig oly módon, hogy a támogatás ténylegesen ösztönözze a termelőket a programban való részvételre, de ugyanakkor ne nyújtson eltúlzott mértékű kompenzációt. A rendelet egyébként rögzíti a támogatás alsó és felső határát.

            Azok a termelők akik termőföldjük legalább harminc százalékán felfüggesztik a termelést, mentesülnek a gabona-többlettermelés miatti adókötelezettség alól.

            A földpihentetés végrehajtásának részletes szabályait a Bizottság 1272/88/EGK rendelete tartalmazza, így például meghatározza a támogatás mértékének szempontjait, a kivont föld karbantartására vonatkozó, a termelők által teljesítendő követelményeket.

            A korábbi rendeletek által bevezetett szerkezeti eszközöket - az extenzifikáció és a termékszerkezet átalakításának támogatása - a földpihentetés intézményével együtt, és arra tekintettel újraszabályozták. Az extenzifikáció és a set-aside támogatása csak látszólag azonos hatásúak a termékkibocsátásra, ugyanis míg a földpihentetés csak a megművelt földterület meghatározott részére vonatkozik, addig az extenzifikáció az egész földterületet érinti. A set-aside vonatkozásában fennáll annak veszélye, hogy a gazdák földterületük kevésbé termékeny részén függesztik fel termelésüket, és jövedelmük szintentartása vagy növelése érdekében a művelés alatt maradó földjeiken fokozzák a termelést.[103] Minderre tekintettel megállapíthatjuk, hogy adott esetben a külterjesítés támogatása megfelelőbb eszköz lehet mind a többlettermelés megfékezése, mind agrár-környezetvédelmi szempontok érvényesítése vonatkozásában.

            A set-aside intézményét számos alkalommal módosították, de az mind a mai napig az agrárpolitika reformjának egyik jelentős eszköze maradt.

 

7.2.5.  A mezőgazdasági tevékenység megszüntetése - korai nyugdíjazás

 

A mezőgazdasági tevékenység korai nyugdíjazás keretében történő megszüntetéséről - mint az agrárpolitikai reform struktúrapolitikai eszközéről - az 1098/88/EGK rendelet rendelkezik.

A termelők korai nyugdíjazását már az 1972-es irányelv is támogatta, a rendelet azonban ezt összekapcsolja föld használatának megszüntetésével.

A rendelet fő célkitűzései közé a mezőgazdasági népesség – elsősorban a gyenge gazdasággal rendelkező idősebb korosztály - támogatása az új piaci és árviszonyok által eredményezett súlyos jövedelmi problémák megoldásában, a termelési potenciál csökkentése, a piac stabilitásának és a gazdaságok szerkezetének fejlesztése, különösen is a gazdaságok méretének, az életképes farmok számának növelése tartozik.

A rendelet szerint évi járadékban az olyan 55 évnél idősebb gazdák, és farmjukon foglalkoztatottak részesülhetnek, akik felhagynak földjük megművelésével a tevékenység megszüntetésétől a rendes nyugdíjkorhatár eléréséig terjedő legalább öt éves időszakra. A rendelet eredeti szövege lehetővé tette azt, hogy az ilyen földterületeket a mezőgazdálkodással felhagyó személyek más aktív gazdálkodóra ruházzák át, az életképes gazdaságok növelése céljából. Ennek esetén az új tulajdonos nem növelhette a fölösleget termelő szektorok termékmennyiségét, azonban a fölöslegtermelés további csökkentésére tekintettel a 3808/89/EGK tanácsi módosító rendelet[104] megszüntette az ilyen átruházás lehetőségét.

A tagállamok - a szerkezeti eszközök nagyrészével ellentétben - nem kötelesek bevezetni ezt az intézményt, illetve ha be is vezetik, termőterületük egy részét ki is zárhatják alkalmazása alól, illetve arra régiók szerint differenciált szabályokat is megállapíthatnak.

A mezőgazdasági termelés megszüntetése alatt a rendelet szerint azt kell érteni,. hogy az ilyen földterület erdősítésre jelölhető ki, vagy a környezetminőség megóvásának megfelelő nem mezőgazdasági tevékenység folytatására. Amennyiben a mezőgazdasági tevékenységgel való felhagyás föld megművelésének tartós szüneteltetésével párosul, akkor a volt tulajdonos kötelezhető a terület tájvédelmi célú megóvására.

A rendelet a területük erdősítését végrehajtó gazdák számára kötelezően kiegészítő évi díjazást állapít meg. Ezt a díjazást olyan szervezetek számára is ki lehet utalni, amelyek kötelezettséget vállalnak a termelésből kivont föld fenntartására, a környezet védelmére tekintettel.

A jogszabály javaslatokat tesz a környezet védelmét szolgáló tevékenységek előmozdítására is, így például lehetőséget biztosít a tagállamoknak arra, hogy anyagi támogatást nyújtsanak olyan bejegyzett csoportoknak, amelyek tevékenysége a környezet védelmét és a táj megóvását biztosító új technológiák és termelési gyakorlatok bevezetését célozza.

 

7.2.6. A management-szerződések és az ösztönzők szerepe

 

            A szerkezeti politikában is fokozottan teret nyerő - az eddigiekben is érintett - szabályozási konstrukció szakított a korábban jellemző, a hangsúlyt a tilalmakra és kötelezésekre helyező szemlélettel.

A környezetvédelmi vonatkozású struktúrapolitikai eszközök megvalósítására - és egyébként az agrárszerkezeti eszközök alkalmazására - általában jellemző az, hogy azokat - a kötelezés helyett - a gazdálkodók önkéntes vállalkozásuk alapján hajtják végre. Ez a stratégia az ösztönzők fokozott szerepére összpontosítva törekszik elérni azt, hogy - az egyébként a gazdálkodás akár igen nagy mérvű korlátozásával is járó - programokban a gazdálkodók minél nagyobb számban vegyenek részt.

Azáltal, hogy ezekben a programokban a részvétel a gazdálkodók belátására van bízva, azok sikeres megvalósításához elengedhetetlen a megfelelő színvonalú ösztönzők alkalmazása. A termelő ugyanis azzal, hogy az adott - környezetvédelmi indíttatású - szerkezeti eszköz alkalmazása mellett dönt, egyúttal önként korlátozza termelő tevékenységét, és ezáltal lemond a gazdasága maximális termelőképessége melletti jövedelem bizonyos részéről.

A környezetvédelmi célok felvállalása azonban nemcsak a kieső jövedelem megtérítésének szükségességét alapozza meg. A természet értékeit megőrző gazdálkodási módszerek alkalmazása általában olyan többletmunkával, és beruházással, illetve költségekkel jár, amelyek ellentételezésére megfelelő díjazást indokolt nyújtani a termelőknek.

A környezeti és agrárérdekek összehangolását kívánja előmozdítani az ösztönzőkkel kombinált management-szerződések alkalmazása, amely egyes nyugat-európai államok környezetvédelmi politikáiban az 1980-as évektől egyre nagyobb teret nyer. Ez a jogintézmény is a kizárólag tilalmakon és kötelezéseken alapuló szabályozás alternatívájaként jelentkezik. Ezen belül pedig mindenekelőtt is a védendő területek állami, önkormányzati vagy természetvédelmi szervek általi - esetleg a földek eredeti tulajdonosnak bérletbe visszaadása melletti - tulajdonbavétele, illetve a környezetvédelmi jogszabályok és egyéb kötelező előírások megszigorítása helyett. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy ezekre az eszközökre egyáltalán ne lenne szükség olyan szabályozási területeken, ahol az elérni kívánt célok ilyen módon valósíthatók meg a legjobban.) Ennek a jogintézménynek egyébként - csakúgy mint az érzékeny környezeti területek intézményének - jelentős hagyományai elsősorban Nagy-Britanniában vannak, olyannyira, hogy itteni formáját akár ideáltípusának is tekinthetjük.

A management-szerződés az illetékes tagállami hatóság és az adott (termő)föld tényleges használója között létrejövő olyan megállapodás, amely alapján a termelő meghatározott gazdálkodási gyakorlat folytatására vállalkozik az illetékes hatóság által fizetendő éves díjazás ellenében. A megállapodás alapját a gazdálkodó által készített és gazdaságának sajátosságait tartalmazó terv, az ennek megfelelően és egyéniesített formában megállapított gazdálkodási előírások, valamint a díjazás mértéke képezi. A megállapodás tényét rendszerint bejegyzik a földnyilvántartásba.

A management-szerződés a gazdálkodó részéről megvalósítandó tevőleges közreműködést feltételez, amelynek keretét a gazdálkodás általános menetére, és az egyes évszakokban megvalósítandó speciális teendőkre vonatkozó előírások képezik. Ezek számos korlátozást és tilalmat is tartalmaznak, és megkívánják a hagyományos mezőgazdálkodás fenntartására, a környezet szennyezésével, károsításával járó gyakorlat megváltoztatására, illetve a szükségessé váló új módszerek bevezetésére, új létesítmények megvalósítására irányuló tevékenységet. Mindez összhangban áll azzal a megközelítéssel, amely a gazdáknak a természetes környezet megőrzőinek szerepkörét tulajdonítja.

 

7.2.7. Közvetlen jövedelemtámogatás

 

            A Közös Agrárpolitikának társadalmi céljaira tekintettel, a vidéki társadalom életképességének fenntartására tekintettel, amelyet a táj és a környezet védelmének követelménye tesz szükségessé az agrárjövedelmek átmeneti segélyezéséről szóló 768/89/EGK rendelet[105] a közvetlen mezőgazdasági jövedelemtámogatás kérdéseiről rendelkezik.

            A szerkezeti eszközök rendszerint tartalmaznak - még ha közvetve is - jövedelemsegély elemet, azáltal hogy kompenzálni törekszenek a gazdák agrárpolitikai reformok következtében bekövetkező veszteségeit.

            Mindennek ellenére rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy az agrárszerkezeti eszközökhöz kapcsolódó kompenzációs elemek nem elégítik ki a Római Szerződés 33.[39.] cikkely (1.) bekezdés szerinti célkitűzéseket, így különösen a mezőgazdaságból élő személyek számára a megfelelő életszínvonal biztosítására irányuló követelményt. Számos olyan régiója van a Közösségnek, ahol a mezőgazdasági tevékenység fenntartására környezetvédelmi célokból tartósan szükség van, így a közvetlen jövedelemtámogatási rendszer bevezetése elkerülhetetlen, és ezáltal környezetvédelmi jelentőségre is szert tesz.

            Ennek megfelelően a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy az agrárjövedelmekhez átmeneti jövedelmet nyújtsanak a rendelet szerinti feltételek mellett. Átmeneti jövedelemtámogatás a gazdának és családtagjainak - jövedelmük méltányos szinten tartása érdekében - gazdaságuk átalakításának (a gazdaság szerkezetének, a termelés megszervezésének - irányításának megváltoztatása) folyamata alatt, a gazdaságok anyagi kötelezettségei teljesítésének segítésére, illetve a gazdaság tevékenységének agrárszférán kívülre terelésére tekintettel nyújthatók.

A termelő akkor igényelheti ezt a támogatást, ha a család átlagos jövedelme - vagyis a farmer és a dolgozó családtagok jövedelme a nem mezőgazdasági forrásokkal együtt - a tagállamok által megállapított szintnél alacsonyabb.

            A tagállamok a rendelet által részben meghatározott tartalommal - például célok, földrajzi terület, juttatás szabályai stb. - speciális programot kötelesek kidolgozni az agrárjövedelem támogatására, amelyhez a Közösség csak akkor járul hozzá anyagi eszközökkel, ha a Bizottság a programot elfogadta. A rendelet további előírásokat tartalmaz a kedvezményben részesülőkkel szemben támasztott követelmények, a támogatás mértékének megállapítása illetve a Közösség öt éves anyagi közreműködésének vonatkozásában.

A támogatási rendszer alkalmazására a rendelet egy, a tagállamok képviselőiből álló bizottság felállítását rendelte el.

A közvetlen jövedelemtámogatási rendszer további részletes szabályait a 3813/89/EGK[106] és az azt módosító 1279/90/EGK rendelet[107] tartalmazza.

 

7.3. A Közös Agrárpolitika 1992. évi reformjának kísérő intézkedései

 

A Közös Agrárpolitika 1992. évi reformjához kapcsolódó ún. kísérő intézkedések elnevezésüket annak köszönhetik, hogy a piacszabályozásban bevezetett változtatásokhoz kapcsolódó intézkedéseket takarnak.

Ebbe a körbe a környezetkímélő és tájmegőrző gazdálkodás, az erdősítés, valamint az előnyugdíjazás támogatása tartozik. Ezek közül témánk szempontjából az első két forma jön elsődlegesen számításba, hiszen a harmadiknak inkább a kedvező birtokstruktúra kialakításában van nagyobb szerepe.

A kísérő intézkedéseket a 2078/92/EGK és a 2080/92/EGK rendelet szabályozza. Az ezek keretében megfogalmazott eszközök egyébként annak ellenére struktúrapolitikainak minősülnek, hogy finanszírozásuk támogatását az 1992/93/EGK rendelet értelmében a MEOGA Garancia Osztályából kell végrehajtani. Ennek indokául az szolgál, hogy a rendeletekben megfogalmazott célok megvalósítása - a túltermelés csökkentése révén - a tartós piaci egyensúly létrejöttéhez is hozzájárul.[108]

 

7.3.1. A környezetkímélő és tájmegőrző mezőgazdálkodás támogatása

 

A kísérő intézkedések legjelentősebb területének, a környezetkímélő és tájmegőrző gazdálkodás támogatásának kérdéseit a környezet védelmének és a vidéki táj megőrzésének követelményeivel összeegyeztethető mezőgazdasági termelésről szóló 2078/92/EGK rendelet szabályozza.

A rendelet célrendszerére megfelelően rávilágít a támogatás elnyerésének feltételeiként meghatározottak rövid áttekintése. A jogszabály szerinti támogatásra az olyan gazdák lehetnek jogosultak, akik a a környezet és a vidék védelme, illetve megőrzése érdekében az alábbiak megvalósítára kötelezettséget vállalnak:

 

-     a műtrágya- és növényvédőszer-használat jelentős csökkentése;

-     a műtrágya- és növényvédőszer-használat korábban vállalt mérséklésének fenntartása;

-     biogazdálkodás elkezdése;

-     a növénytermesztés - így a takarmány-előállítás - külterjesebb formáira való áttérés a rendelet szerinti eszközökkel;

-     a korábban bevezetett extenzívebb növénytermesztési módszer fenntartása;

-     szántóföldek füves területté alakítása;

-     az adott legelőterületen egységnyi földre eső juh és szarvasmarha létszám csökkentése;

-     a környezet és a természet védelmét szolgáló, az adott vidék és táj sajátosságainak megőrzésével konform gazdálkodási módszer alkalmazása;

-     kipusztulással fenyegetett helyi állatfajták tenyésztése;

-     az elhagyott gazdasági területek, illetve erdők megőrzése;

-     mezőgazdasági területek legalább 20 éves időtartamra történő parlagon hagyása, és azoknak környezetvédelmi célú - így különösen élőhelyek vagy hidrológiai rendszerek megőrzésére, nemzeti parkok létesítésére szolgáló - hasznosítása;

-     a földterületet mindenki számára hozzáférhetővé teszik.

 

Azok a termelők, akik a fenti célokból egy vagy több megvalósítására kötelezik magukat egy legalább öt éves - föld parlagoltatása esetén egy legalább húsz éves - időtartamra, az adott helyi programban szereplő, hektáronként vagy kivont élőállategységenként megállapított éves prémiumban részesülnek. A prémium maximálisan adható összege 150 ECU/ha és 1000 ECU/ha, illetve 100 ECU/élőállategység és 210 ECU/élőállategység között mozog.

Az egyéves tenyészidejű terményekre - amelyek a vonatkozó piaci szabályozás szerint hektáronkénti prémiumban részesülnek - és a legelőkre nyújtott támogatás maximális összege hektáronként 350 ECU-vel megemelendő, ha a gazdálkodó ugyanarra az időszakra és területre egyúttal a műtrágya- és növényvédőszer-használat volumenének csökkentését, ökológiai gazdálkodás megkezdését, a növénytermesztés külterjesebbé tételét, illetőleg a környezet és a természet védelmét, az adott vidék és táj sajátosságainak  megőrzésével összhangban lévő gazdálkodási módszerek alkalmazását, vagy kipusztulással fenyegetett helyi állatfajták tenyésztését is vállalja.

Abban az esetben, ha a támogatás nyújtása az élőállategység csökkentéséhez kapcsolódóan történik, akkor a takarmányt biztosító területre - a kemikáliák használatának csökkentésére, biotermelés megkezdésére, a növénytermesztés extenzifikációjára tekintettel - adott prémium összege a felére csökken.

 Támogatásban részesülhetnek ezen felül a gazdálkodók körében a környezetbarát gazdálkodást és erdőgazdálkodást elősegítő képzések is. Ennek megfelelően a tagállamok külön támogatási rendszerek bevezetésére jogosultak tanfolyamok és gyakornoki képzések támogatására. A támogatott képzéseknek a környezet- és természetvédelem, a vidék- és tájmegőrzés szempontjaival összhangban lévő mezőgazdasági és erdészeti termelési eljárásokkal, és különösen a megfelelő gazdálkodási és biogazdálkodási gyakorlattal kapcsolatos ismeretek megszerzését kell elősegíteniük.

Támogatás mind az ilyen tanfolyamokon, illetve képzéseken való részvételhez, mind azok szervezéséhez, illetve lebonyolításához nyújtható. A támogatás összege a teljes képzést elvégző egy személyre számítva nem lehet magasabb 2500 ECU-nél. Olyan tanfolyam vagy gyakornoki program nem támogatható, amely a közép- vagy magasabb fokú mezőgazdasági oktatás rendes programjának, illetve tantervének részét képezi.

A tagállamoknak a fenti célok megvalósítására - teljes területükre kiterjedően, illetve sajátos igényeikkel összhangban - több évre szóló helyi programokat kell kidolgozniuk. A kedvezményezett tevékenységek, illetve személyek támogatására itt is csak az ilyen tagállami programok keretében kerülhet sor. A helyi programokat a helyi környezeti sajátosságokra, a változatos természeti és mezőgazdasági struktúrákra, a gazdálkodás jellegére, és végül, de nem utolsó sorban a Közösség környezetvédelmi prioritásaira tekintettel kell kidolgozni.

A helyi programokat olyan területegységekre kell kialakítani, amelyek a környezet és a táj szempontjából egységesnek minősülnek. A programoknak tartalmazniuk kell a rendelet szerinti támogatási lehetőségek teljes katalógusát. Ettől csak akkor lehet eltekinteni, ha az adott terület sajátosságaihoz igazodás megköveteli azt, hogy a helyi program csak a támogatási lehetőségek meghatározott részére terjedjen ki.

A helyi programot legalább öt éves időtartamra kell kidolgozni, az alábbi minimálisan kötelező tartalmi elemekkel:

 

-     az adott földrajzi terület - illetve ahol szükséges, a részterületek - meghatározása;

-     a terület természeti, környezeti és strukturális jellemzőinak bemutatása;

-     a támogatásra javasolt célok és azok indokolása a terület jellemzőire tekintettel;

-     azoknak a közösségi jogszabályoknak a megjelölése, amelyek bevezetésére a helyi program törekszik;

-     a program megvalósításának feltételei, a megoldandó problémákra tekintettel;

-     a megvalósítás becsült költségei éves lebontásban;

-     a program mezőgazdasági és falusi közreműködőinek tájékoztatását szolgáló intézkedések bemutatása.

 

A tagállamoknak lehetőségük van olyan általános szabályozó keretrendszer létrehozására, amely egész területükre vonatkozóan tartalmazza a rendelet szerinti támogatási lehetőségek alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket. A keretrendszert a helyi programok szerint kell meghatározni, illetve kiegészíteni, amennyiben ez szükségessé válik.

Az igénybe vehető támogatások a rendelet által preferált eljárások, illetve módszerek alkalmazásából származó termelői jövedelemkiesés ellensúlyozására szolgálnak, és ennek megfelelően csak konkrét - a veszteségek mértékére vonatkozó - számítások alapján fizethetők ki a gazdáknak. Ennek eredményeként az így kifizetett összegek tagállamonként jelentős mértékben eltérően alakulhatnak. A támogatásokat a tagállamok fizetik ki.

A tagállamok kiköthetik, hogy a farmerek kötelezettségvállalásai csak egy teljes gazdálkodó egységre (mezőgazdasági üzemre), vagy csak annak - egy kidolgozott terv szerinti - részére terjedhetnek ki.

Bizonyos feltételek mellett a Bizottság is hozzájárulhat a prémiumok összegéhez, ennek aránya az elmaradott régiókban 75 százalék, míg a többi régióban 50 százalék. Szintén lehetséges az, hogy a Bizottság a támogatott tanfolyamok és gyakornoki programok finanszírozásához járuljon hozzá, különösen ha azok hozzájárulnak a környezetvédelmi követelményeket érvényesítő gyakorlat, illetve az ökológiai gazdálkodás terjesztéséhez. Ilyen hozzájárulásra mód van a tagállamok helyi vagy civil szervezetei által szervezett illetve segített programok - például oktatási anyagok - vonatkozásában is. A közösségi részfinanszírozás aránya itt is 75, illetve 50 százalékos.

 

7.3.2. Az erdősítés támogatása

 

Az erdősítés támogatásának alapjogszabálya a mezőgazdaságban teendő erdészeti intézkedésekre vonatkozó támogatási rendszer létesítéséről szóló 2080/92.  számú rendelet.

A rendelet célja az erdősítésnek - mint a földhasznosítás egyik lehetséges változatának - elősegítése, illetve az erdészeti tevékenység fejlesztése a mezőgazdasági üzemekben. A mezőgazdasági túltermelés és a környezeti terhelés csökkentését az alternatív földhasznosítás ösztönzésén, valamint a mezőgazdasági termelésre kevéssé alkalmas földterületek művelésből való kivonásán keresztül kívánja elősegíteni.

A támogatási rendszer az alábbi elemekből állhat:

 

-     támogatás az erdősítési költségekhez való hozzájárulás formájában;

-     az erdősített terület fenntartási költségeinek - a telepítés első öt évében történő - fedezése hektáronkénti éves felár formájában;

-     a mezőgazdasági földek erdősítéséből származó jövedelemveszteség kompenzálása hektáronkénti éves felár biztosításával;

-     beruházási támogatás az erdősített terület nyíladékokkal, szélfogó fasorokkal, tűzvédelmi pásztákkal, vízvételi helyekkel és utakkal való ellátáshoz.

 

A támogatás minden olyan természetes vagy jogi személynek megadható, aki a mezőgazdasági földek erdősítésére kötelezettséget vállal.

A támogatás maximális összege erdősítési költségek esetében - fajtától függően - 2000 ECU/ha és 4000 ECU/ha között mozog. Ugyanezek az értékek fenntartási költségek esetében 150 ECU/ha és 500 ECU/ha éves összegek között alakulnak fafajtól,  illetve a telepítéstől eltelt időtől függően. A tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy az erdősítési és fenntartási költségek vonatkozásában nyújtott támogatást összevonják és az ilyen összevont összegnek a kifizetését egyenletesen öt évre elosszák. Ennek feltétele az, hogy a frissen telepített területeket a támogatásban részesülő személyek fenntartsák és ápolják.

A kiesett jövedelmet pótló felár összege évi 150 ECU/ha és 600 ECU/ha lehet, aszerint hogy olyan személy vállalja-e az erdősítést, aki az érintett földterületet az erdősítés előtt művelte vagy sem.

A meglevő erdők felszereltségének javítására biztosított támogatás 150 ECU/ha és 700 ECU/ha között mozog. Erdészeti utak létesítése esetén elérheti a 18 000 ECU/km összeget.

Valamely tagország indokolt kérésére - amennyiben a közösségi források rendelkezésre állnak - a Bizottság megemelheti az erdőállomány javítására, valamint a paratölgyesek megújítására, javítására megállapított összegeket 120 ECU/ha illetve 3000 ECU/ha mértékűre.

A támogatás igénybevételének feltétele, hogy a tagállamok nemzeti vagy regionális szinten kidolgozott programokkal, vagy helyi (zóna) erdősítési tervekkel rendelkezzenek.

A több évre szóló, nemzeti vagy regionális szinten megalkotott programok kidolgozása során - a szabályozás célkitűzéseire való tekintettel - különösen figyelemmel kell lenni az alábbiakra:

 

-     a támogatás összege és időtartama, az erdősítés jelenlegi költségeire és az ahhoz használt fafajok vagy fatípusok fenntartására tekintettel, vagy az erdősítésből származó jövedelemkiesés alapján;

-     a támogatás - főleg az erdősítés esetén történő - megadásának feltételei;

-     a környezeti hatások értékelésére, megfigyelésére tett intézkedések, illetve a földhasznosítási kritériumokkal való összehasonlíthatóság és összeegyeztethetőség;

-     minden az előbbiekkel összefüggő - megtett vagy tervezett - egyéb intézkedés jellege;

-     az erdészettel foglalkozó mezőgazdasági illetve vidéken élő személyek megfelelő tájékoztatását célzó intézkedések.

 

A tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy helyi (zóna ) erdősítési terveket dolgozzanak ki. Az ilyen tervek a környezeti és természeti feltételek, valamint a mezőgazdasági struktúrák sokszínűségét juttatják kifejezésre. Tartalmuk mindenekelőtt az erdősítési cél meghatározására, az erdősíthető helyre és a területcsoportosításra vonatkozó feltételekre, az alkalmazandó erdészeti tevékenységekre, valamint a helyi körülményeknek megfelelő fafajok kiválasztására kell kiterjedjen.

            A támogatásokat a tagállamok fizetik, a közösségi részfinanszírozás aránya az elmaradott régiókban hetvenöt százalékos, más régiókban ötven százalékos.

            A tagállamok - megfelelő feltételek fennforgása esetén - jogosultak arra, hogy olyan további kiegészítő támogatási intézkedéseket alkalmazzanak, amelyeknek feltételei, vagy a támogatás megadása eltér a rendeletben meghatározottaktól, vagy amelyeknek az összege a rendelet szerinti összegeket meghaladja.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalom

 

Jogszabályok  

 

            Az Európai Közösségek Alapító Szerződése - Római Szerződés (Róma, 1957. március 25.)

            Az Európai Unióról Szóló Szerződés - Maastrichti Szerződés (Maastricht, 1992. február 7.)

            Amszterdami Szerződés (Amszterdam, 1997. október 2.)

 

A Tanács 72/159/EGK irányelve a farmok modernizációjáról

            A Tanács 72/160/EGK irányelve a mezőgazdasági termeléssel való felhagyásról és a hasznosított mezőgazdasági földnek a szerkezeti fejlesztés célját szolgáló újraelosztásáról

            A Tanács 75/286/EGK irányelve a hegyvidéki és egyes kedvezőtlen adottságú területeken folytatott gazdálkodás támogatásáról

            A Tanács 79/117/EGK irányelve a bizonyos hatóanyagokat tartalmazó növényvédőszerek forgalmazásának és használatának megtiltásáról

            A Tanács 797/85/EGK rendelete az agrárszerkezet hatékonyságának javításáról

A Tanács 85/337/EGK irányelve meghatározott közületi és magántervek környezeti hatásvizsgálatáról

            A Tanács 768/89/EGK rendelete az agrárjövedelmek átmeneti segélyezéséről

            A Tanács 2092/91/EGK rendelete az ökológiai gazdálkodásról, és az ebből származó mezőgazdasági termékek és élelmiszerek megjelöléséről

            A Tanács 2398/91/EGK rendelete az újratermelődő ipari felhasználású nyersanyagok termelésének támogatásáról

            A Tanács 91/414/EGK irányelve a növényvédőszerek forgalmazásáról

            A Tanács 91/676/EGK irányelve a vizek mezőgazdaságból származó nitrát-szennyeződésekkel szembeni védelméről

            A Tanács 2078/92/EGK rendelete a környezet védelmének és a vidéki táj megőrzésének követelményeivel összeegyeztethető mezőgazdasági termelésről

            A Tanács 2080/92/EGK rendelete a mezőgazdaságban teendő erdészeti intézkedésekre vonatkozó közösségi támogatási rendszer létesítéséről

 

 

Felhasznált irodalom

 

            AGRÁRJOG 1996    Fodor László - Matúz György - Mikó Zoltán - Novotni Zoltán - Orosz Gábor - Prugberger Tamás - Szilágyi Sándor: Az agrárjog alapelemeinek vázlata. Jogfejlődés és jogösszehasonlítás. Szerk. Prugberger Tamás - Fodor László. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996.

            AGRÁRJOG 1997    Csák Csilla - Fodor László - Mikó Zoltán - Novotni Zoltán - Prugberger Tamás - Szabó Ágnes - Szilágyi Sándor: Az agrárjog alapelemeinek vázlata II. Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 1997.

            AGRÁRJOG 1999    Domé Györgyné - Hársfalvi Rezső - Kurucz Mihály - Réti Mária - Vass János: Agrárjog. Szerk. Vass János. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Szövetkezeti Jogi és Földjogi Tanszék, Budapest, 1999.

            AGRÁRJOG ALAPJAI 1997          Szilágyi Sándor: Az agrárjog alapjai. Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 1997.

            ÁNGYÁN - MENYHÉRT 1999       Ángyán József - Menyhért Zoltán: Az EU-konform mezőgazdasági stratégiaváltás legfontosabb területei és feladatai a növénytermesztésben. In Környezetbarát mezőgazdálkodás. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - Műhelytanulmányok. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1999. 9-36.

            BÁNDI et al. 1999    Bándi Gyula - Erdey György - Horváth Zsuzsanna - Pomázi István: Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása. Környezetvédelmi Kiskönyvtár 8. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1999. 

            BÁNDI 2000  Bándi Gyula: Környezetjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

            BARNES, P. - BARNES, I. 1999    Barnes, Pamela M. - Barnes, Ian G.: Environmental Policy in the European Union. Edward Elgar, Cheltenham - Northampton, 1999.

            ELEK - KULIFAI 1999        Elek Sándor - Kulifai József: A környezetkímélő mezőgazdaság támogatása az EU strukturális alapjaiból. In Környezetbarát mezőgazdálkodás. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - Műhelytanulmányok. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1999. 63-74.

            FARKASNÉ 1999     Farkasné Fekete Mária: A földhasználat és az agrárpolitika összefüggése az Európai Unióban - Angliai tapasztalatok. Gödöllői Agrártudományi Egyetem - Mezőgazda Kiadó - Osiris Kiadó, [Gödöllő - Budapest], 1999.

            FENNTARTHATÓSÁG FELÉ 1997          A fenntarthatóság felé - Egy környezettel és fenntartható fejlődéssel kapcsolatos politika és cselekvés Európai Közösségi Programja. Szerk. Pomázi István - Szabó Teréz - Csanády R. András. Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, Budapest, 1997.

            FLÓRISNÉ 1985      Flórisné Sipos Ida: A környezetvédelem ökonómiai kérdései a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1985.

            FODOR 2000                        Fodor László: Integratív környezetjog - Az Európai Unióban és Magyarországon. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2000.

            FODOR - PRUGBERGER 1996     Fodor László - Prugberger Tamás: A környezetjog rendszere, elméleti és gyakorlati kérdései. Környezetgazdálkodási Intézet, Budapest, 1996.

            HAJÓS et al. 1993    Mezőgazdasági alapismeretek. Szerk. Hajós László. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, [Budapest], 1993.

            HALMAI et al. 1995            Balogh András - Halmai Péter - Kurucz Mihály - Pálovics Béláné - Szabó Ágnes - Uzonyi Györgyné: Az Európai Unió agrárrendszere. Szerk. Halmai Péter. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 1995.

            HORVÁTH 1995      Horváth Zsuzsanna: Közelítés az Európai Közösség Jogához: az érzékeny környezeti területek intézménye. Jogtudományi Közlöny 1995/11. sz. 498-513.

            HORVÁTH 1999      Horváth Zsuzsanna: Az Európai Közösség agrárpolitikai reformjának környezetvédelmi aspektusai. In Tanulmányok Veres József egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szerk. Tóth Károly. Szeged, 1999. /Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta juridica et politica. Tomus 55. Fasc. 1-34./ 133-157.

            HORVÁTH Z. 1999  Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. Magyar Országgyűlés, [Budapest], 1999.

            KENDE - SZŰCS 2000         Az Európai Unió politikái. Szerk. Kende Tamás - Szűcs Tamás. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

            KERÉNYI 1998        Kerényi Attila: Általános környezetvédelem - Globális gondok, lehetséges megoldások. Közr. Bándi Gyula - Borda Jenő - Szász Tibor. Mozaik Oktatási Stúdió, Szeged, 1998.

            LŐKÖS 2000             Lőkös László: A világ mezőgazdasága. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 2000.

            PRUGBERGER 1995          Prugberger Tamás: A mezőgazdaság és a környezet/természetvédelem kapcsolatának jogi rendezése Magyarországon. Magyar Közigazgatás 1995/2. sz., 86-95.

            PRUGBERGER 1999          Prugberger Tamás: Európai jogharmonizáció és a magyar agrárjog. In Tanulmányok Veres József egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szerk. Tóth Károly. Szeged, 1999. /Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta juridica et politica. Tomus 55. Fasc. 1-34./  269-286.

            SÁNTHA 1993          Sántha Attila: Az agrártermelés fő irányai, agrármodellek kialakulása és környezeti hatásai. In II. Országos Agrár-környezetvédelmi Konferencia - "Együtt a fenntartható agrártermelésért". Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1993. 41-56.

            SCHRÖDER 1995.   Schröder, Meinhard: Die Berücksichtigung des Umweltschutzes in der gemeinsamen Agrarpolitik der Europäischen Union. Natur und Recht 1995/3. sz., 117-123.

            STEFANOVITS 1979           Stefanovits Pál: A környezetvédelem mezőgazdasági szempontjai. Nemzetközi Mezőgazdasági Szemle, 1979/6. sz.

            SZABÓ 1998             Szabó Jenő: A magyar agrárpolitika és szabályozás igazodási lehetőségei és közelítési kényszerei. Gazdaság és Jog, 1998/7-8. 36-44.

            TAR 2000      Az EU agrár-környezetvédelmi rendelkezéseinek alkalmazása Magyarországon: a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program bevezetése. Készítette: Tar Ferenc. Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, Budapest, 2000.

 

Egyéb felhasznált irodalom

 

            Agenda 2000: For a stronger and wider Union. Common Market Law Review, 1998/2. 317-324.

            Agriculture and environment. Newsletter No. 9. (1999. február) - European Commission Directorate-General of Agriculture.

            Agricultural committees. European Commission Directorate-General of Agriculture, 1998.

            A magyar agrárgazdaság EU-csatlakozási stratégiája. FM EU-Integrációs Sorozat 1. füzet. Földművelésügyi Minisztérium, Budapest, 1997.

            A magyar mezőgazdaság és az Európai Unió. Készítette: Márton András. Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium - Külügyminisztérium, [Budapest], 1998.

            Bakács Tibor: Környezetjog. Környezetgazdálkodási Intézet, Budapest, 1997.

            Bándi Gyula - Bencze László - Elek Andrea: Az Európai Unió és a hazai környezeti jogi szabályozás intézményi rendje. In Gazdaság és környezet. Útban az Európai Unió felé. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - Műhelytanulmányok. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1998. 57-78.

            Bársony Erzsébet - Mokry Tamás: Az agrár-környezetvédelmi programok támogatása az Európai Unióban. Külgazdaság, 2000/4. 66-74.

            Barents, René: Recent developments in Community case law in the field of agriculture. Common Market Law Review, 1997/4. 811-843.

            Berke Barna - Boytha György - Dienes-Oehm Egon - Király Miklós - Martonyi János - Mádl Ferenc: Az Európai Közösség kereskedelmi joga. Szerk. Király Miklós. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998.

            Bobvos Pál - Borbély Gyula - Halmai Péter - Hársfalvi Rezső - Karner Ottó - Kurucz Mihály - Lenkovics Barnabás - Novotni Zoltán - Réti Mária - Süveges Márta - Vass János: Előadások az agrárjog köréből. Szerk. Süveges Márta. Egyetemi jegyzet. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992.

            Brouwer, Floor - Crabtree, Bob (Szerk.): Environmental Indicators and Agricultural Policy. CABI Publishing, Wallingford - New York, 1998.

            Buller, Henry - Wilson, Geoff A. - Höll, Andreas (Szerk.): Agri-environmental Policy in the European Union. Ashgate, Aldershot - Brookfield USA - Singapore - Sydney, 2000.

            CAP Reform: Rural Development. European Commission Directorate-General of Agriculture, 1999.

            Consumers and the Common Agricultural Policy. A report by the National Consumers Council. Her Majesty's Stationery Office, London, 1988.

            Csendes Béla: A mezőgazdasági termelés hatékonysága és a kedvezőtlen adottságú területek. Gazdaság és Jog, 2000/5. 22-25.

            Dorgai László - Miskó Krisztina: Vidékfejlesztés az Európai Unióban. Gazdaság és Jog, 1999/7-8. 39-44.

            Farkas Beáta - Várnay Ernő: Bevezetés az Európai Unió tanulmányozásába. [JATE Press], Szeged, 1997.

            Farm Policies and Our Food: The Need for Change. National Consumer Council, London, 1998.

            Fodor László - Mikó Zoltán - Orosz Gábor - Prugberger Tamás - Szabó Ágnes - Szilágyi Sándor: Az agrárgazdaság kézikönyve. Szerk. Fodor László - Prugberger Tamás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1997.

            Forman Balázs: Regionális politika az Európai Unióban. VÁTI, [H.n.], 2000.

            Földes Iván - Molnár Imre - Nagy László - Seres Imre - Veres József: Mezőgazdasági jog. Földjog - Termelőszövetkezeti jog. Tankönyvkiadó, Budapest, 1966.

            Hey, Christian: Umweltpolitik in Europa - Fehler, Risiken, Chancen. Ein Greenpeace-Buch. Beck, München, 1994.

            Környezeti hatástanulmány - Előzetes környezeti összeférhetőségi vizsgálatra kötelezett közületi és magántervek. Irány az EU 14. szám. Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara - Euro-Információs és Dokumentációs Szolgáltató Központ, [Budapest], 1999.

            Környezetpolitika és uniós csatlakozás. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - III. Környezetvédelem és integráció. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1998.

            MacKenzie, Judith-Anne - Phillips, Mary: Textbook on Land Law. Blackstone Press Limited, London, 1999.

            Madas András: Ésszerű környezetgazdálkodás a mezőgazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985.

            Magyarország agrárpolitikájának áttekintése. Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) Átmeneti Gazdaságokkal Folytatott Együttműködés Központja, 1993.

            Olajos István: Az Európai Unió és Magyarország agrártámogatási rendszerének összehasonlítása. Gazdaság és Jog, 1998/3. 20-24.

            Pomázi István: Az Európai Unió környezetpolitikája és a szabályozás tendenciái. In Gazdaság és környezet. Útban az Európai Unió felé. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - Műhelytanulmányok. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1998. 25-43.

            Szabó Ágnes: Az agrártermelésre vonatkozó hazai jogszabályaink harmonizációja az EK-ban érvényesülő előírásokkal. In Magyar agrárpolitika és az európai integráció - "Az európai agrárismeretek oktatása" című OMFB - FM Mec. 136 számú téma programjának keretében szervezett 1991. október 15-16-i konferencián elhangzott előadások. Gödöllői Agrártudományi Egyetem Vezető- és Továbbképző Intézet Piacgazdaságtani Tanszék. Budapest, 1992.

            Szlávik János: Az EU-konform környezetvédelmi szabályozási módok gazdasági és társadalmi hatásmechanizmusa. In Gazdaság és környezet. Útban az Európai Unió felé. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - Műhelytanulmányok. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1998. 79-97.

            Termelés, piac, természeti környezet. Zöld belépő az Európai Unióba. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - III. Környezetvédelem és integráció. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1998.

            Természetvédelem és mezőgazdaság. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - Műhelytanulmányok. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1999.

            The CAP doesn't fit. How failure to reform the Common Agricultural Policy threatens world trade liberalisation and EU enlargement. Consumers in Europe Group, [London], 2000.

            The Common Agricultural Policy - How to spend L28 billion a year without making anyone happy. Consumers in Europe Group, [London], [1994]

            Uzonyi Györgyné: Az élelmiszer-fogyasztók védelme az Európai Unióban. In Minőség és agrárstratégia. Magyarország az ezredfordulón - Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián - II. 2. Az agrárium helyzete és jövője. A minőség dimenziói a magyarországi agrárgazdaságban. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1998. 367-379.

            Varga Gyula: Az "Agenda 2000" agrárpolitikai döntései. Gazdaság és Jog, 1999/10. 20-24.

            Varga Gyula: Az "Agenda 2000" üzenete. Európai Tükör, 1999/5. 86-94.

            Willer, Helga (Szerk.): Ökologischer Landbau in Europa. Perspektiven und Berichte aus den Ländern der Europäischen Union und den EFTA-Staaten. Deukalion Verlag, Holm, 1998.

            Winter, Gerd (Szerk.): European Environmental Law - A Comparative Perspective. Dartmouth, Aldershot - Brookfield USA - Singapore - Sydney, 1996.

            Winters, L. Alan: A mezőgazdasági támogatás úgynevezett "nem gazdasági" célkitűzései. In Az agrárpolitika gazdaságtana. Válogatott tanulmányok. Szerk. Fertő Imre - Éder Tamás. Századvég Kiadó, 1998. 113-147.