Térey Vilmos: Csodaváróknak

Válasz Müller György:

„Kormányzati viszonyainkról az új alkotmánykommentár »A Kormány« című fejezete kapcsán” című írására[1]

 

 

 

 

 

Szép dolog a csodavárás. Húsvéti időben nem is rendkívüli. Feltűnésre azonban bizonyosan számíthat az, aki egy alkotmánykommentártól remél csodát. Ezt a látszatot kelti Müller György ez év áprilisában megjelent írása,[2] amelyben azt konstatálja, hogy az alkotmánykommentárral[3] csoda nem történt. Kétlem, hogy bárki is komolyan csodát várt volna az Alkotmány magyarázatától. Az illúzió rabját ennek ellenére alighanem lehetetlen a csalódástól megmenteni.

Ha varázsütésre, a Kommentár megjelenésével csoda nem is történhetett, örömre mindenképp van okunk. Őszintén örülünk annak, hogy az Alkotmány Kormányra vonatkozó részének magyarázatát érintően szakmai vita bontakozott ki, mely az érvek és ellenérvek ütköztetésével lehetőséget teremt arra, hogy a szakmai nyilvánosság előtt lényeges alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozzunk, illetve választ adjunk azokra. Alkalmat ad továbbá arra is, hogy rávilágítsunk olyan gondolkodásmódbeli maradványokra, illetve módszertani félreértésekre, amelyeken egy jogállami alkotmányjog-tudománynak tudatosan és határozottan túl kell lépnie. Ennek szellemében kívánok a Kommentár „A Kormány” című VII. fejezetének társszerzőjeként Müller felvetéseire reagálni.[4]

 

 

1. Módszertani kérdések

 

Mindenek előtt leszögezem azt, hogy a Kommentár „A Kormány” című fejezete nem arra volt hivatott, hogy bemutassa, ahogy Müller fogalmaz, „az alkotmány alatti (lehet, hogy rossz és nem alkotmány-konform) joganyag”, a „kormányzati gyakorlat” és a „politikai összefüggések” alapján a „magyar kormányzati viszonyok” lényegi vonásait.[5] A Kommentár szerzőiként ugyanis nem az Alkotmány alatti (nem feltétlenül alkotmánykonform) joganyag magyarázatára vállalkoztunk, de nem is a kormányzati gyakorlatról szóló leírás elkészítése volt a célunk. Azért nem, mert szerintünk az Alkotmány kommentárjának éppen az a feladata, hogy azt az alkotmányi rangú mércét kifejtse, amihez a politikai gyakorlat és az alacsonyabb szintű jogi aktusok mérhetőek.[6]

Amennyiben a mércét nem az Alkotmány, hanem a politikai gyakorlat és az alacsonyabb rangú jogi aktusok alapján határoznánk meg (ahogy ez a jogállami fordulat előtt gyakran történt), akkor nem sok értelme lenne az Alkotmánynak, s így az Alkotmány kommentárjának sem. Ezzel a technikával legfeljebb csak valamiféle módszertanilag zavaros elemzést kapnánk, amelyben egyaránt helye van alkotmányi, törvényi vagy más jogi aktusbeli rendelkezések magyarázatának, valamint a politikai gyakorlat tényszerű leírásának is. Ez olyasvalami lenne, amiben már az sem világos, hogy tulajdonképpen deskriptív vagy preskriptív természetű műfajról van szó.[7] Mi pontosan ezt szerettük volna elkerülni egy jogdogmatikai igényű alkotmánykommentárral. Szerintünk ugyanis a helyes (jogállami, alkotmányos) megközelítés pont fordított: az Alkotmány alatti jogi aktusokat kell alkotmánykonform módon értelmezni, ha pedig ez nem lehetséges, akkor alkotmányellenességüket (a tudományban, ill. az Alkotmánybíróságon) megállapítani.

A Kommentár „specifikusan csak az Alkotmányt kommentálja, az alkotmányszövegnek lehetőleg minden egyes szavát (esetleg szókapcsolatát) külön-külön megmagyarázva”.[8] Ennek megfelelően a Kommentár a Kormánnyal csak az Alkotmány keretei között foglalkozik. Így akár olyan részletek is bekerül(het)tek a Kommentárba, amelyekkel egy Kormányról szóló monográfia feltehetőleg nem foglalkozott volna.[9] Elképzelhető ugyanakkor, hogy más, a Kormányra vonatkozó lényeges kérdések viszont esetleg kimaradtak, vagy legalábbis nem kellő hangsúllyal szerepelnek a Kommentárban.[10] Ez azonban leginkább a műfaji adottságból eredő korlátoknak tudható be.

 

 

2. Tartalmi kérdések

 

Tartalmi szempontból nézve, Müller számos részletkérdést ragad ki a Kommentárból, adott esetben lábjegyzet-szövegekkel vitatkozik. Például azt a látszatot kelti, mintha a Kommentár a Kormány működésével összefüggésben nagy figyelmet fordítana a távszavazásnak, pedig az csak egy rövid lábjegyzetben jelenik meg.[11] Egy másik lábjegyzetet[12] pedig hosszasan kifogásol azért, mert szerinte nem megfelelő példákat sorol fel a kormánybizottságokra. Mellesleg az Alkotmány nem határozza meg, mi minősül kormánybizottságnak, milyen összetételűnek kell lennie, s azt sem, hogy milyen jogosítványokkal, illetve feladatkörrel kell rendelkeznie, ezért az Alkotmány alapján a kormánybizottságok köre akár tágan is értelmezhető lenne. Más helyen pedig azt hiányolja, hogy az „alkotmányból nem derül ki (és a kommentárból sem), hogy (…) a kormányban ül a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter is”. Megjegyzésével gyakorlatilag meg is válaszolja azt a kérdést, hogy miért nem foglalkozik a Kommentár a Kormány tagjai kapcsán a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterrel. Pontosan azért, mert az Alkotmányban nem szerepel a Miniszterelnöki Hivatal, s így az sem, hogy a Miniszterelnöki Hivatalt miniszternek kellene vezetnie. Amint arra Müller is utal, ez pusztán egy törvényi szabályozás alapján 1997 óta mostanáig fennálló helyzet.[13] Az Alkotmány tartalmát, illetve az Alkotmány magyarázatát pedig, amint arra a módszertani kérdések kapcsán már rámutattunk, nem lehet a (gyakran változó) törvényekhez igazítani. A Miniszterelnöki Hivatal vezetőjének miniszteri státusza mellesleg nincs, illetve nem is volt eddig sem feltétlenül összhangban az Alkotmánnyal. Az Alkotmány 37. §-a ugyanis a miniszterek két típusáról tesz említést: a miniszterek vagy „vezetik az államigazgatásnak feladatkörükbe tartozó ágait”, vagy „tárca nélküli miniszterek”. Maga Müller is elismeri, hogy a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter tulajdonképpen egyiknek sem minősült.

 

Müllernél hangsúlyosan jelenik meg a miniszterelnök dominanciája a miniszterek felett, amelyet abban vél felfedezni, hogy a miniszterelnök joga „a kormányprogram meghatározása, a kormányalakítás, a helyettesének kiválasztása és korábbról a kormányülés vezetése”. További érvként utal arra is, hogy a kormányfő a központi szervekről, valamint az államtitkárok jogállásáról szóló 2006. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Ksztv.) alapján meghatározhatja a kormány tevékenységének politikai irányvonalát. Végül pedig a „kormányalakítási jog és a bizalmatlansági szabályok (a miniszterrel szembeni bizalmatlanság kizártsága)” miatt arra a következtetésre jut, hogy a miniszterek a miniszterelnöktől függnek, „neki alárendelődnek”. Müller ebből a nézőpontból, vagyis a miniszterelnök és a miniszterek közötti hierarchikus kapcsolatból kiindulva bírálja a Kommentárt.[14]

Vele ellentétben nem gondoljuk, hogy az említett miniszterelnöki jogosítványok képesek lennének hierarchikus viszonyt létrehozni a miniszterelnök és a miniszterek között, vagy felelőssé tennék a minisztereket a miniszterelnökkel szemben.[15]

A miniszterelnök egyik legsúlyosabb jogosítványa a minisztereket érintően az, hogy ő kezdeményezheti a kinevezésüket, illetve a felmentésüket. A miniszterelnök mindazonáltal közel sem kötetlen a Kormány összetételének meghatározásában. Az Alkotmány által létrehozott parlamentáris demokráciában a Kormány törvényszerűen rá van utalva a parlament támogatására. Hangsúlyozom, hogy ez, vagyis a parlament bizalmára utalt, a parlament támogatásától függő kormányzás nem pusztán politikaelméleti tétel, hanem az Alkotmány által választott kormányforma: a parlamentáris rendszer lényege. Ezt az alkotmányjogban nyomatékosan rögzítik.[16] Erről nem ajánlatos megfeledkeznünk, mert különben a parlamentet pusztán a kormány tevékenységét szemlélő publikum szerepére kárhoztatjuk, miközben a kormánynak önkényes hatalmat biztosítunk; ez pedig aligha lehet(ett) az alkotmányozó szándéka. A parlamentáris kormányforma sajátossága tehát, hogy a parlamenti bizalom megrendülésével, pontosabban annak kinyilvánításával megszűnik a kormány megbízatása. Ebből pedig az következik, hogy a Kormánynak, s az azt vezető miniszterelnöknek – a parlamentarizmus elve szerint – a parlament támogatásával kell rendelkeznie, a kormánytagok személyének kiválasztását illetően is. Egy, a többségnek eleve ellenszenves, a többség által kormányzásra alkalmatlannak tartott testülettel a miniszterelnök nem igazán számíthat a parlament (kitartó) támogatására. A miniszterelnöknek a parlamenti akarathoz simulása különösen koalíciós kormányzás esetén szembetűnő. A kormányfő a koalíciós partnernek juttatott tárcák vezetőit nem választhatja meg saját kénye-kedve szerint, s főképp nem menesztheti őket saját akaratából.[17] S fordítva, a koalíciós megállapodás következtében még a miniszterelnök mögött álló parlamenti-politikai erő által birtokolt tárcák vezetőit sem cserélheti le szabadon, koalíciós megegyezés nélkül. A miniszterelnök továbbá még abban a (nálunk) ritka esetben sem önállósíthatja magát, amikor egyetlen (látszólag egynemű) politikai erő jut kormányzati hatalomhoz. A parlamentáris kormánynak ugyanis az egyetlen, adott esetben többséget alkotó parlamenti-politikai erő bizalmát is folyamatosan ki kell érdemelnie, különben a parlamenti bizalom megvonásával búcsút vehet a hatalmától.

Nem állítható továbbá, hogy a miniszterek a miniszterelnöknek alárendeltek lennének pusztán azért, mert a parlamentnek nincs lehetősége egyenként megvonni a bizalmat a miniszterektől, s egyenként meneszteni őket. A konstruktív bizalmatlanság indítvány léte nem alá-fölérendeltséget hoz létre a Kormányon belül, hanem politikai szolidaritásra kényszeríti a Kormány tagjait (miniszterelnök+miniszterek). Pontosan azért, mert bármelyikük tevékenységével szembeni parlamenti rosszallás nem az adott kormánytag, hanem az egész Kormány menesztését eredményezheti. A konstruktív bizalmatlansági indítvány alkotmányi rögzítése ezért nem hoz létre alá-fölérendeltségi viszonyt, hanem a kormánytagok kölcsönös egymásra utaltságát eredményezi. Ennek kapcsán találó Szentpéteri megjegyzése, aki szerint a konstruktív bizalmatlansági indítvány „jellemzően éppen a mindenkori koalíciós kormánypártok jellegzetes játékszere”, amellyel egymást kölcsönösen „sakkban tarthatják”, hogy amikor eljön az adott pillanat, „intézményesen átállhassanak az ellenzékhez”.[18]

A kormánypolitika irányvonalának meghatározására vonatkozó miniszterelnöki jogosítvány törvényi rögzítése tulajdonképpen nem jelent többet, mint amire a kormányfőnek e törvényi szabály nélkül is joga lenne (feltehetőleg ezért nem feküdt keresztbe az Alkotmánybíróság sem a kérdéses törvényi szabálynak[19]). A miniszterelnök egyszerűen politikai ereje miatt rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy megszabja azt a politikai irányt, amit a minisztereknek működésük során követniük kell. A politikai irányítás azonban mindig csak a politikai erőviszonyoktól függően talál követésre, vagyis mindig relatív, végrehajtásának megtagadását szankcionálni, ha egyáltalán lehet, akkor is leginkább csak politikai eszközökkel lehet. Nyilvánvaló ezért, hogy e törvényi szinten a kormányfő részére megállapított jogkör önmagában a Kormányon belüli alá-fölérendeltségi viszonyt nem hozhat létre, legfeljebb csak a miniszterelnök politikai erejének törvényi szintű leképeződését jelentheti.

A kötelező erővel tulajdonképpen nem rendelkező kormányprogram meghatározásának, a helyettes kijelölésének, illetve a kormányülés vezetésének joga pedig nyilvánvalóan nem teremt hierarchikus kapcsolatot a kormányfő és miniszterei között.

 

Az Alkotmány 33. § (1) bekezdésének magyarázatával kapcsolatban Müller hiányolja azt, hogy a Kommentár nem tér ki arra, hogy a Kormányban a kormányfő alatt nincs hierarchia. Valóban, a Kommentár a 33. § (1) bekezdése kapcsán csak közvetve tagadja a Kormányon belüli hierarchiát, mégpedig azzal, hogy hangsúlyozza: minden miniszternek önálló felelőssége van, illetve egyik miniszter sem ragadhatja magához a Kormány szerepét.[20] A 37. § (1) bekezdése kapcsán kifejezetten utal arra, hogy: „a miniszterelnök (…) nem utasíthatja a minisztereket”.[21]

 

Az Alkotmány 33. § (1) bekezdéséhez fűzött magyarázat kapcsán Müller szerint a Kommentárnak továbbá meg kellene állapítania azt, hogy e rendelkezés a „kormányon belüli viszonyok fontos elvét is rögzíti”, vagyis az alkotmányozó ezzel a rendelkezéssel a kormány felépítését határozza meg. Ezt lényegében a Kommentár is tartalmazza, hiszen kifejezetten szerepel benne az, hogy az Alkotmány e rendelkezése „a Kormány szervezeti felépítését rögzíti”, továbbá a „Kormány szervezeti felépítését a törvényhozó nem változtathatja meg”.[22]

 

Müller szerint a Kommentár „túlzó pontossággal” foglalkozik a miniszterek (minisztériumok) számával. A Kommentár mintegy két rövid bekezdést szentel e kérdésnek (voltaképpen ugyanannyit, mint az elkészítéséhez mintául szolgáló német középkommentárok[23]). Pusztán azért ír a Kommentár a miniszterek többes számáról, mert mint arra a Kommentár rámutat, más alkotmányi rendelkezés értelmezésénél az Alkotmánybíróság jelentőséget tulajdonított a többes szám használatának, olyannyira, hogy ez még alkotmányellenesség megállapítására is alapot adott.[24]

 

A kormányalakítás kapcsán, melyet a Kommentártól eltérően a tárcák (egyikének-másikának) betöltése nélkül is lehetségesnek tart, Müller a Ksztv. 40. §-ára[25] hivatkozik. Ez szerinte megoldást ad a hiányzó miniszterek pótlására. Szerintünk ugyanakkor a Ksztv. 40. §-a nem egyeztethető össze az Alkotmánnyal. Erre egyébként a Kommentár is utal akkor, amikor a miniszteri megbízatás megszűnésének következményeivel foglalkozik.[26] A Ksztv. 40. §-a a miniszterelnököt arra kötelezi, hogy a miniszter megbízatásának megszűnését követően haladéktalanul tegyen javaslatot az új miniszter személyére, vagy az ex-miniszter feladatának ellátásával ideiglenesen a Kormány más tagját bízza meg.

A Ksztv. 40. §-a, amint az a Kommentárból is kiderül, az Alkotmány rugalmasságát tompítja, hiszen a miniszteri megbízatás megszűnése esetén a miniszterelnököt rákényszeríti arra, hogy válasszon az említett két opció közül, holott az Alkotmány alapján más lehetőség is adódna (pl.: ahelyett, hogy a kormányfő haladéktalan kezdeményezésére kinevezik a miniszter utódját, magát a tárcát szüntetik meg, stb). Véleményünk szerint ugyanakkor abszurd az a másik opció is, amelynek alapján a kormányfő kötelező érvényű törvényi felhatalmazást kap arra, hogy a megüresedett tárcák vezetőit gyakorlatilag saját maga (nyilván a hozzá közel álló kormánytagok közül) pótolja (adott esetben egy miniszterrel akár több minisztert is helyettesítve). Az Alkotmány alapján a miniszterelnök csak a saját helyettesét jelölheti ki, de nem a miniszterekét.[27] E „jogköre” nem támasztható alá még az alkotmányellenes törvényi szabályozás alapján kialakult gyakorlattal sem. Ráadásul destabilizálná a Kormányon belüli viszonyrendszert (miniszterelnök+miniszterek), ha bizonytalanná válna, hogy az ex-minisztert (esetleg több minisztert) pótló miniszter szava milyen súllyal esik latba a kormánydöntéseknél, különösen koalíciós kormányzás esetén. Ezen túlmenően, mivel nem tisztázott, hogy mikor ér véget az ideiglenes megbízatás, előfordulhatna az, hogy a más miniszteri feladatokkal megbízott miniszter megbízatása megszűnik úgy, hogy nem vonják vissza a miniszteri feladatok ellátására vonatkozó megbízatását. Így megtörténhetne, hogy az Alkotmány 39/B. §-a alapján a Kormány megbízatásának megszűnését követően is gyakorolhatja, illetve a felhatalmazás értelmében gyakorolnia kell az ideiglenes megbízatást.

 

Végül azért is bírálja Müller a Kommentárt, mert ez a Kormány testületi minőségét megkérdőjelezi. A Kommentár tulajdonképpen inkább csak szemlélteti azt a hazai jogirodalomban is vitatott kérdést, hogy a Kormány a testületiség elve szerint működik-e, vagyis szótöbbséggel hozza-e meg a döntéseit.[28] Nem gondolom, hogy e jogirodalomban is vitatott kérdés ismertetésével a Kommentár kilépne a „jogias értelmezési keretéből”. Müller állításától eltérően nem is úgy merül fel egyébként a kérdés, hogy testületi szerv-e a Kormány abban az értelemben, hogy vajon több tagból áll-e. A vizsgálat középpontjában álló kérdés kizárólag a Kormány döntéshozatalának módja, melynek tárgyalása azért nem kerülhető meg, mert maga az Alkotmány számos esetben kifejezetten a Kormányt hatalmazza fel döntési jogkörrel. A Kommentár e kérdésben Sári álláspontja felé hajlik, aki kritizálja azt az ügyrendi szabályt,[29] miszerint a Kormány tagjait a testület döntéseinek meghozatalában egyenlő szavazati jog illet meg, mert ez nem egyeztethető össze a kormánytagok, különösen a miniszterelnök parlamenti felelősségével, továbbá ellehetetlenítené a koalíciós kormányzást is.[30] A minisztereket mellőző, egyszemélyes kormányzás viszont éppúgy összeegyeztethetetlen lenne a miniszterek parlamenti felelősségével. Ezért óvakodnánk attól is, hogy az Alkotmány alapján helyeseljük azt a Müller által kritika nélkül felemlegetett ügyrendi szabályt, amely szerint a miniszterelnök a kormányülésen kívül a kormány jogkörében is hozhat döntéseket.[31]

 

 

3. Zárszó

 

Az alkotmánykommentár írása földhözragadt tevékenység, amitől alapvetően távol állnak a transzcendens elemek. Nagy erénye ugyanakkor, hogy szövege rugalmas viszonyítási pontot jelent, amely nem csak az esetleges alkotmánymódosításokkal, hanem a meginduló szakmai viták fényében is fejleszthető, átértékelhető. Ezáltal az alkotmányjog tudománya gazdagodik. A tudományos gondolkodás pedig végül is csodákra képes.



[1] Köszönettel tartozunk Faragó Ambrusnak, Jakab Andrásnak és Lápossy Attilának hasznos észrevételeikért.

[2] Müller György: Kormányzati viszonyainkról az új alkotmánykommentár „A Kormány” című fejezete kapcsán. Jogelméleti Szemle, 2010/1.

[3] Az Alkotmány kommentárja. Szerk.: Jakab András. Budapest, Századvég Kiadó, 2. kiadás 2009. (A továbbiakban: Kommentár.)

[4] Müller György a kommentár első kiadásának oldalszámai és lábjegyzethivatkozásai alapján dolgozott. Az első kiadás három kötetben jelent meg, puhafedelű és kereszthivatkozásokat csak igen korlátozott számban, mutatókat pedig egyáltalán nem tartalmaz (az Opten Kft. forgalmazza). A tartalmában megegyező második kiadás (ugyancsak 2009-es évszámmal) lényegesen nagyobb példányszámban és keményfedeles kötésben, kereszthivatkozásokkal és mutatókkal jelent meg (a Századvég Kiadó forgalmazza). Mivel autentikusnak a második kiadás tekinthető és vélhetően az olvasók nagyobb részének is ez van meg, ezért hivatkozásaim az alábbiakban a második kiadásra utalnak. A Kommentár, Müller Gyögy írása és a jelen válasz is a legutóbbi, többek közt a miniszterelnök-helyettes intézményét bevezető, 2010. május 25-i Alkotmány-módosítás előtti jogállapotot tükrözi.

[5] A Müller által hivatkozott monográfiától (különösen annak I. részétől) eltérően. Lásd: Müller György: Kormányról kormányra a rendszerváltás utáni Magyarországon. Antalltól Gyurcsányig. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2008.

[6] Erről részletesen szól az első kötetben a szerkesztői bevezető tanulmány. Jakab András: Az Alkotmány kommentárjának feladata. In: Kommentár 5-80. o.

[7] A zavart jól kifejezi Müller szóhasználata is, amellyel „a magyar kormányzati viszonyok lényegi vonásainak a megragadás[át]” kéri rajtunk számon. Nem világos, hogy ez mennyiben lenne politológiai vagy jogi jellegű munka.

[8] Jakab András: Az Alkotmány kommentárjának feladata. In: Kommentár [137]

[9] Pl. az Alkotmány 33. § (1) bekezdése kapcsán az, hogy a miniszterelnök egyes számban szerepel, míg a miniszterek többes számban vannak.

[10] Kevés szó esik például a miniszterelnök és a miniszterek jogköréről a kormányon belül, melyről az Alkotmány is szűkszavúan beszél.

[11] 37§[4. lj.]

[12] 40§[6. lj.] Müller szerint a lábjegyzet-szövegben tévesen jelenik meg a kormánybizottságra példaként az OECD Magyar Nemzeti Bizottság, illetve a Kormányzati Koordinációs Bizottság.

[13] A központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2010. évi XLIII. törvény értelmében már meg is szűnt a Miniszterelnöki Hivatal, s a miniszterelnök munkaszerve a Miniszterelnökség lett, melyet e törvény 36. § (3) bekezdése értelmében államtitkár vezet. A már nem létező Miniszterelnöki Hivatal miniszteri vezetését először a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról és felelősségéről szóló 1997. évi LXXIX. törvény 39. § (1) bekezdése tette lehetővé. Majd a központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2006. évi LVII. törvény 30. § (3) bekezdése írta ezt elő; e törvényt 2010. május 29-én helyezték hatályon kívül.

[14] Sári a szocialista alkotmányok sajátosságaként említi azt, hogy „a miniszterelnök, a kormány, az egyes miniszterek közötti viszony hierarchikus”. Ezzel szemben a polgári alkotmányok esetében: „a felelősség, illetve felelősségre vonhatóság számít alapvető értéknek”. Sári János: A Kormány alkotmányos helyzetének alakulása az elmúlt másfél évtizedben („pártunk és kormányunktól az Unióig). Magyar Közigazgatás 2005. 327. o.

[15] Müller György: A kormány és struktúrája, kormányzati viszonyok 1988 és 2008 között. In: Sándor Péter – Stumpf Anna – Vass László (szerk.): Magyarország politikai évhuszadkönyve. Arcanum.

[16] Peter Badura: Staatsrecht. München 2003. 456. o.; Petrétei József: Magyar alkotmányjog II. Államszervezet. Budapest-Pécs 2001. 114-115. o.; Sári János: A Kormány. In: Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan I. Budapest 2007. 428. o.

[17] Példaként hozható fel az az eset, amikor miniszterelnökként Medgyessy Péter koalíciós egyeztetés nélkül csak úgy tudta eltávolítani miniszterét, Csillag Istvánt, hogy ezzel a saját bukását is előidézte.

[18] Szentpéteri Nagy Richárd: A konstruktív bizalom. Élet és Irodalom, 2009. április 24.

[19] 122/2009. (XII. 17.) AB határozat, ABK 2009. december, 2097.

[20] 33§[16]; 37§[7]

[21] 37§[8]

[22] 33§[14]

[23] Helmuth C. F. Liesegang, Art. 62 Rdnr. 16 In: von Ingo von Münch (szerk.): Grundgesetz. Kommentar. München 1983.; Georg Hermes, Art. 62 Rdnr. 12 In: Horst Dreier (szerk.): Grundgesetz. Kommentar. Tübingen 1998.; Martin Oldiges, Art. 62 Rdnr. 31 In: Michael Sachs (szerk.): Grundgesetz. Kommentar. München 1999.

[24] 49/2001. (XI. 22.) AB határozat, ABH 2001, 351.

[25] Jelenleg a központi államigazgatási szervekről, valamint a Kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról szóló 2010. évi XLIII. törvény 46. §-a tartalmazza ezt a szabályt.

[26] 33B§[5] és különösen a hozzá kapcsolódó 3. lj.

[27] Lásd pl.: az európai integrációs ügyek koordinációjáért felelős tárca nélküli miniszter feladatainak az ellátásáról szóló 33/2004. (V. 1.) ME határozatot, melyre Müller hivatkozik.

[28] 33§[16] Kilényi Géza: A Kormány és a Miniszterelnöki Hivatal. In: Kilényi Géza – Hajas Barnabás (szerk.): Fejezetek az alkotmányjog köréből – A magyar államszervezet. Budapest, 2009. 159-160. o.; Sári: i.m. (2005) 327-328. o. Mellesleg a német kommentárok is mélyrehatóan foglalkoznak a kormány döntéshozatalának módjával. Roman Herzog, Art. 62 Rdnr. 8-19 In: Theodor Maunz – Günter Dürig (szerk.): Grundgesetz. Kommentar. München; Martin Oldiges, Art. 62 Rdnr. 35-38a In: Michael Sachs (szerk.): Grundgesetz. Kommentar. München 1999.

[29] Lásd a Kormány ügyrendjéről szóló 1088/1994. (IX. 20.) Korm. határozat 67. pontját.

[30] Lásd Sárinak a Kommentár 33§[25. lj.]-ben is felhívott tanulmányát. Sári: i.m. (2005) 328. o.

[31] Lásd a Kormány ügyrendjéről szóló 1088/1994. (IX. 20.) Korm. határozat 77. pontját. E rendelkezést bírálva Kilényi megjegyzi: „a Kormány hatásköre az a Kormányé, nem pedig a miniszterelnöké”. Kilényi: i.m. 161. o. Pokol pedig a Müller által felhívott ügyrendi szabállyal tartalmában megegyező korábbi rendelkezés kapcsán a miniszterelnök „bújtatott” egyszemélyi irányítási jogát emlegeti. Pokol Béla: A magyar parlamentarizmus. Cserépfalvi 1994. 71. o.