Az originalizmus és a textualizmus
kialakulása[1]
A mai, formalizmus
gyűjtőnév alatt összefoglalható irányzatok, és ezek közül is elsősorban az
originalizmus és a textualizmus[2]
elméleti irányvonalukat tekintve a klasszikus formalizmus modern követőinek
tekinthetők, a XX. század végén történő felemelkedésük pedig egyfajta
válaszként értékelhető az ötvenes-hatvanas évek alapjogi forradalmára.
A klasszikus formalizmus, mely a madisoni felfogáson
alapult[3],
egészen az 1930-as évek közepéig meghatározta az amerikai alkotmányjogi
gondolkodást. A madisoni felfogás lényege, hogy az Alkotmány nem elsősorban
individuális alapjogok katalógusa, melyek a különböző élethelyzetekben az egyes
embereket védik, hanem az Alkotmány funkciója az, hogy kijelölje azokat a
határokat, amelyek korlátozzák az egyes államhatalmi ágakat, így védve a
társadalom egészét valamely hatalmi ág túlzott mértékű befolyásával
szemben. A madisoni alapot az 1900-as évek elején két irányba fejlesztették
tovább[4].
A langdelliánusok – akiknek a mai követői a strict (“szigorú”) textualisták –
mélykonzervatív beállítottságúak, akik elutasítják az alkotmányjogi bíráskodás
és jogszabály-értelmezés minden formáját. Tiszta formalistáknak vagy
puristáknak is nevezik őket, ugyanis ragaszkodnak a szavak tiszta nyelvtani
értelméhez, és a nyelvtani, illetve a logikai értelmezésen kívül más –
szabadabb – értelmezési módot nem fogadnak el. Velük ellentétben a lochneriánusok
(akiknek bizonyos kiindulópontjait az originalisták is átveszik) elfogadják
annak a lehetőségét, hogy az Alkotmány szövege nem mindig ad tiszta és
egyértelmű megfogalmazást, ezért szerintük szükség lehet a nyelvtani és a
logikai értelmezésen kívül másfajta értelmezési mód felhasználására is, amelyet
ők “alkotmányos értelmezésnek” neveztek. A lochneriánusok már elfogadják az
egyes alapjogok (például tulajdonszabadság, szerződéskötési szabadság,
vállalkozási szabadság) tekintetében is az értelmezési szabadságot, de magát az
értelmezést még a konzervatív értékek fényében hajtják végre, ragaszkodva a
hagyományos társadalmi rendhez és értékekhez.
Ezt a beállítottságot váltotta fel fokozatosan a
pragmatista funkcionalizmus vagy más néven a progresszív irányzat, amely az
1900-as évek elejétől fokozatosan teret nyert az amerikai elméleti jogi
gondolkodásban, a gyakorlati jogi életben pedig az 1930-as években bevezetett
New Deal elméleti alátámasztójává vált[5].
A progresszív irányzat hívei már erőteljes mértékben figyelembe veszik az
Alkotmányban és annak kiegészítéseiben található emberi és állampolgári
jogokat, és azok társadalmi funkcióját állítják a középpontba, jelesül azt,
hogy a “welfare state”, a jóléti állam követelménye megenged bizonyos mértékű
beavatkozást az önfejlődő társadalmi viszonyokba. A pragmatista funkcionalisták
már elfogadják a redisztribúciót, a szegényebb rétegek segítését és a
társadalmi szolidaritás elvét, és ehhez egyre intenzívebben kezdik felhasználni
az egyes alkotmányos jogokat.
Ez a fejlődési vonal vezet el azután a dinamista
irányzathoz (vagy más elnevezéssel az alkotmánybírósági aktivizmushoz)[6],
amelynek hívei és támogatói, de elsősorban maguk az alkotmányosság felett
őrködő Szövetségi Legfelsőbb Bíróság bírái az ötvenes-hatvanas években már
nemcsak az Alkotmányban nevesített alapjogokat terjesztik ki eredetileg alájuk
nem tartozó esetekre, hanem tudatosan kreálnak az Alkotmányban nem nevesített
jogokat is abból a célból, hogy az alkotmányosság nevében, de gyakorlatilag
saját igazságossági elképzeléseik által hajtva “továbbfejlesszék” az
Alkotmányt, ítéleteiken keresztül pedig közvetve magát az amerikai társadalmat
is. Az originalizmus, közvetve pedig a textualizmus is erre az ún. alapjogi
forradalomra adott válasz volt, amely következetessége révén – nyilvánvaló
hibái ellenére is – alkalmas volt arra, hogy visszafordítsa egy dogmatikailag
megalapozottabb irányba az amerikai jogelméletet és alkotmánybíráskodást. A
következő fejezetben erről: az aktivista alkotmányfelfogás és az “élő
alkotmány” konstrukciójának hibáiról és az ezekre a hibákra adott originalista
válaszról lesz szó.
A dinamista irányzat,
vagyis az aktivista alkotmánybíráskodás[7]
az ötvenes évektől kezdett elterjedni Earl Warren szövetségi főbíróvá, majd a
visszafogottabb Frankfurter bíró kiválásával legfőbb bíróvá való kinevezésével,
és a hatvanas években érte el tetőpontját. A dinamisták az “élő Alkotmány”
elméletét hirdették: szerintük az Alkotmányban és annak kiegészítéseiben
lefektetett alapjogok jelentése korszakról korszakra változik, és az új és még
újabb szükségletek felmerülésével az alkotmánybíráskodásnak is lépést kell
tartania, vagyis a megváltozott társadalmi viszonyok fényében folyamatosan újra
kell értelmeznie az Alkotmány szövegét. Mindezt az alkotmánybíráskodási
funkciókat is ellátó Szövetségi Legfelsőbb Bíróság még jobban kitágította,
ugyanis olyan jogokra is alapított ítéletet, amelyek nincsenek benne az
Alkotmányban, de facto tehát saját hatáskörben új alapjogokat konstruált.
Mindennek visszahatásaként a hetvenes években kialakult az originalista
irányzat, amely a jogalkotó eredeti szubjektív akaratának, illetve az adott
jogszabály létrehozását inspiráló objektív társadalmi célnak a kutatását
állította a jogértelmezés középpontjába.
Az originalisták több oldalról is támadták a dinamista
jogfelfogást, illetve az azt alkalmazó bírói gyakorlatot. Mindenekelőtt a
demokrácia leértékelésének fogták fel azt, hogy kilenc kinevezett bíró elvont
jogelvekre hivatkozva megsemmisítheti a Kongresszus által meghozott
törvényeket. A kilenc szövetségi főbírót ugyanis nem választják, hanem az
Egyesült Államok elnöke nevezi ki, így egyik bíró sem a nép akaratából kerül a
hivatalába, ellentétben a Kongresszus tagjaival, akik egytől egyik demokratikus
választásokon mérettetnek meg. Tehát az originalisták szerint ellentétes a
demokráciával, ha egy nem választáson alapuló szerv felülbírálhatja a nép
többsége által mandátumhoz juttatott és ezért a kongresszusi döntéshozatalkor a
nép többségi akaratát kinyilvánító képviselők és szenátorok által meghozott
törvényeket. Ráadásul az Egyesült Államok Alkotmánya pontosan rögzíti a
törvények megalkotásának eljárási rendjét, és ebben nem juttat szerepet a
Legfelsőbb Bíróságnak, ugyanis nem tartalmaz semmilyen konkrét kitételt, amely lehetővé
tenné, hogy az a többségi akarattal szembefutó döntéseket hozzon. Természetesen
ez nem jelenti azt, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak semmilyen alkotmányvédő
funkciója ne lenne, hiszen már a kezdetektől fogva eljárt ilyen szerepkörben,
csak nem egy nevesített felhatalmazásból következően, hanem az ún. strukturális
alkotmányfelfogás[8] alapján,
amely viszont csak az alkotmányban immanensen benne lévő jogokkal ellentétes
törvények alkotmányellenessé nyilvánítását tette lehetővé. Az anomáliák tehát
az originalisták szerint akkor kezdődtek, amikor a főbírák funkciójuk eredeti
határait átlépték, és gyakorlatilag maguk kezdtek jogot alkotni. Az ötvenes
évektől kezdve ugyanis a bírák már nemcsak értelmezték a jogot, nemcsak
felfedték a jogi szöveg értelmét, hanem azt maguk alkották meg, vagyis olyan
irányba “fejlesztették tovább” az értelmezés által a szövegszerűen változatlan
törvényeket, amilyenbe ők akarták. Ha pedig a meggyőződésükkel ellentétes
törvény szövege egyértelmű, és ezért nehéz azt ellentétesen értelmezni, akkor
még mindig meg lehet a törvényt semmisíteni[9].
Ezzel az állásponttal azonban több probléma is van[10].
Először is a bíró sem mindenható, ő is csak egy ember, ugyanúgy, ahogy a
képviselő vagy a szenátor. Miért magasabbrendűek tehát a bíró értékei, mint a
törvényhozóé? Másodszor: a bíró sem egy objektív, külső hatalom által
felállított értékrendet képvisel, hanem a sajátját, amely ugyanolyan
szűklátókörű lehet, mint a törvényhozóé. Ráadásul a Kongresszus tagjai 535-en
vannak (435 képviselő és 100 szenátor), a főbírók pedig csak kilencen. Hogy
lehet az, hogy a bírók mégsem látják be, hogy 535 ember akarata csak
objektívabb, mint kilencé? A harmadik probléma, hogy egy pluralista
demokráciában értékek sokasága létezik. Milyen felhatalmazás alapján
vindikálják maguknak azt a jogot a bírák, hogy konkrét esetekben ők válasszanak
az egymással versengő értékek közül, ne pedig az Alkotmányban erre
felhatalmazott Kongresszus, amely mégiscsak a többségi értékrendet képviseli?
Végül fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy miért gondolják a dinamisták
hatékonyabbnak a bírói politikai döntéshozatalt a kongresszusiénál.
Ezt a problémakört azonban egy másik oldalról is meg
lehet közelíteni, mégpedig onnan, hogy a törvényhozók minden egyes aktusukért
politikai felelősséggel tartoznak, a bírák viszont nem. Ha egy képviselő vagy
egy szenátor olyan törvényeket fogad el vagy erősít meg, amelyek ellenkeznek a
választóik preferenciáival, vagyis a többségi akarattal, akkor valószínűleg nem
fogják őket két, illetve hat év múlva újraválasztani, márpedig a politikusok
legfőbb célja a hatalom megszerzése, illetve megtartása. A bírák vállát viszont
ez a teher nem nyomja, hiszen őket életre szólóan nevezik ki a Szövetségi Legfelsőbb
Bíróságba, azaz gyakorlatilag bármit megtehetnek, amit jónak tartanak. Nemcsak
hogy nem tartoznak felelősséggel ítéleteikért, hanem folyamatos
újraválasztásokon sem kell megmérettetniük magukat, így a versengés szituációja
sem hajtja őket társadalmilag elfogadottabb törvénykezésre. Persze a bírói
függetlenség fontos garancia a politikai befolyásolással szemben, ezáltal
ugyanis valóban biztosítható az elfogulatlan és pártatlan ítélkezés, hiszen a
bírónak semmilyen előnye nem származik abból, ha valamilyen pártérdeknek
megfelelően hozza meg döntéseit, és ellenkezőleg: hátránya sem származik abból,
ha nem ezt teszi. Azonban az így biztosított függetlenséggel nem volna szabad
visszaélni sem, mint tették ezt a Warren- és a Burger-bíróság idején.
További probléma az alkotmányos aktivizmussal
kapcsolatban az is, hogy bár az ennek alapjául szolgáló Alkotmányt több mint
kétszáz évvel ezelőtt valóban egy többség fogadta el, de ez akkor még csak
néhány államot jelentett, és ez semmiképpen sem mérhető a mai negyedmilliárd
amerikai állampolgárhoz[11].
Ehhez kapcsolódóan az is problematikus, hogy a változó társadalmi viszonyokra
tekintettel sem lehet egy új Alkotmányt elfogadni és annak hatályba léptetését
a néppel megszavaztatni, ehelyett a mindenkori fejlesztéseket a főbírák végzik
el saját értékhierarchiájuk alapján, miközben az Alkotmány maga szövegszerűen
változatlan marad.
Az a gyakorlat is hibásnak minősíthető, hogy a bírák
kiválasztásában középponti szerepet játszik a politika. A megüresedő szövetségi
bírói helyet ugyanis az éppen hivatalban lévő elnök tölti be, ő pedig mindig
olyan bírót nevez ki, amelyik ítélkezésével bizonyította, hogy társadalmi
beállítottsága megegyezik az elnök társadalmi beállítottságával. Nem véletlen,
hogy a dinamista alkotmánybíráskodás a hatvanas években és a hetvenes évek
elején kulminált, hiszen a hatvanas évek demokrata elnökei liberális felfogású
bírákat jelöltek szövetségi főbíróvá, mint ahogy az sem véletlen, hogy ez a
trend a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején fordult meg, amikor
tizenkét éven át republikánus elnökök uralták a Fehér Házat, akik a fokozatosan
kiváló liberális bírák helyébe konzervatív beállítottságú főbírókat neveztek
ki.
Azonban a bírák szerepe a különböző típusú
törvénykezési esetekben eltérő lehet. Kétfajta különbségtételt kell
megemlíteni: egyrészt a bírói jogértelmezés milyensége eltérő lehet attól
függően, hogy a bíróság az Alkotmányt vagy csak valamelyik egyszerű törvényt
értelmezi[12], másrészt a
bírói jogalkalmazás különbözhet abban, hogy az adott ügy a common law-hoz,
tehát a bírói jogfejlesztés révén létrejött, döntően magánjogi jogterületekhez,
avagy a statute law-hoz, azaz a központi jogalkotó hatalom által létrehozott,
közjogi jellegű jogterületekhez tartozik-e[13].
A common law-hoz tartozó ügyekben ugyanis a bíró ténylegesen alkothat jogot,
amennyiben az adott esetre sem írott jogi rendelkezés, sem precedens nincs,
hiszen ilyen esetekben a bíró köteles dönteni, és ha ezt nem tudja megtenni egy
már létező szabály alapján, akkor magának kell megalkotnia ezt a szabályt.
Ilyen esetekben tehát a felsőbírói jogfejlesztés ténylegesen létező jelenség.
Ezzel ellentétben viszont a statute law-hoz tartozó ügyekben még a Legfelsőbb
Bíróság sem alkothat jogot, még bújtatottan sem, vagyis a létező
törvényi-rendeleti jog értelmezését is úgy kell elvégeznie, hogy az így adott
értelem megfeleljen annak a jelentésnek, amelyet a központi jogalkotó adni
szándékozott az adott törvénynek. Az originalisták legfőbb bírálata a
dinamistákkal szemben éppen abban áll, hogy azok lehetőnek látják a pontos
szövegű törvényi rendelkezések bírói “továbbfejlesztését” is, amennyiben ezt a
megváltozott társadalmi körülmények indokolják, míg a neoformalista irányzatok
hívei ragaszkodnak a leírt törvényszöveg szavaihoz, illetve a jogalkotó által
azoknak eredetileg tulajdonított jelentésekhez. Vagyis az originalisták azt
vallják, hogy ha a megváltozott társadalmi viszonyok közepette a statute
eredeti jelentését a jogalkotó már nem tartaná relevánsnak, akkor
megváltoztatná az adott törvényt, ha pedig ezt nem teszi meg kifejezetten, az
azt jelenti, hogy kitart az eredeti értelem mellett.
A másik említett különbség az Alkotmány, illetve a
törvények eltérő értelmezési módjára vonatkozik. Ugyanis az Alkotmány egyik fő
funkciója az, hogy védje a kisebbségeket a többségi törvényhozás túlkapásaival
szemben, és ezért az alkotmánybírósági feladatkörrel is felruházott Szövetségi
Legfelsőbb Bíróságnak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy az Alkotmányt
úgy értelmezze, hogy az az egyéni szabadságjogok biztosítására alkalmas legyen.
Ellenben ugyanezt az LB a törvények tekintetében már nem teheti meg, azokat
ugyanis köteles úgy értelmezni és alkalmazni, ahogy azt a jogalkotó eredetileg
kívánta. A jogalkotói szándéktól és a törvény szövegszerű értelmétől egyetlen
esetben térhet el az LB, mégpedig akkor, ha az így keletkezett jelentés
kifejezetten alkotmányellenes, vagyis ha kifejezetten ellentmond az Alkotmány
valamely konkrét rendelkezésének.
Amit a dinamisták eufemisztikus módon az Alkotmány
vagy a törvények “fejlesztésének”, “élő Alkotmánynak” vagy
konstitucionalizmusnak neveznek, azt a formalisták egyszerűen csak elitizmusnak[14]
vagy bírói aktivizmusnak[15]
tartják. A dinamisták ugyanis sokszor nem hajlandók mást látni a törvényekben,
mint a “többség zsarnokságának” lehetőségét, és ezért igyekeznek elméletileg
kidolgozni és a gyakorlatban is alátámasztani azt a tételt, hogy néhány magasan
képzett értelmiségi, és csakis ők képesek ezt a veszélyt csökkenteni. Ez pedig
szükségszerűen azzal jár, hogy ez a kulturális elit határozza meg, hogy mi a
helyes és mi nem. Például Lewis F. Powell szövetségi főbíró módszeresen annak
alapján ítélkezett, hogy szerinte “mi a jó az országnak” (“right for the
country”)[16]. William
Brennan a “demokráciába vetett vakhitre” (“blind faith in democracy”)[17]
figyelmeztetett, Robert Jackson pedig azt állította, hogy az alapjogok
függetlenek a választók akaratától (“…fundamental rights … depend on … no
elections”)[18]. Ezzel
szemben például Lino A. Graglia azt kérdezi, hogy ha az alapjogok nem a
választások kimenetelétől függnek, akkor ugyan mitől? Szerinte ugyanis
semmiféle kisebbség nem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy a többségi
akarattal szemben ők határozzák meg a társadalom alapvető értékeit, és ezt ne
maga a társadalom, illetve annak többsége tegye meg. Ha ugyanis egy ilyen
kulturális elit kezébe kerül az alkotmányos jogok meghatározása, akkor ez semmi
mást nem jelent, mint hogy a többség uralmát a kisebbség uralma (“minority
rule”)[19]
váltja fel. És miután az Alkotmány kifejezetten tiltja bármiféle politikai elit
kialakulását, amely felette állna más politikai tényezőknek, ezért a dinamista
alkotmánybíráskodás nemcsak hogy alkotmányjogilag nem igazolható, hanem
egyenesen ellentétes is az Alkotmánnyal. Graglia példákat is idéz, amely
esetekben az egyes államokban tartott népszavazás helyett a Szövetségi
Legfelsőbb Bíróság döntött, az egész országra kiterjesztve alapvető kérdésekben
az akaratát. Ilyen volt például az abortusz
kérdése vagy a koldusok kitiltása a közterületekről[20].
Ezeket a példákat egészíti ki Steven G. Calabresi, aki szerint helytelen, hogy
a hatvanas években született döntést az iskolai imádkozás megtiltásáról a
társadalom nagy többsége által támogatott mozgalom 35 éven át sem volt képes
megváltoztatni[21].
Ehhez kapcsolódik a dinamizmus egy következő hibája
is: az alkotmánybírói döntések visszavonásának nehézkessége. Nehéz ugyanis
megindokolni és a közvéleménnyel elfogadtatni azt, hogy egy korábbi döntés
miért volt helytelen és újabban miért egy másik tartalmú döntés a helyes mégis,
noha az Alkotmány szövege változatlan maradt. Ha ugyanis a korábbi álláspontról
is azt mondják, hogy az abszolút igazságosságot testesíti meg, és a későbbi
döntés is ezt szolgálja, akkor a kettő mégis miért tér el egymástól? Valamelyik
esetben hibáznia kellett az LB-nek, hiszen két igazság egyszerre nem létezik
(de még egymás után sem). Ezért ódzkodik tehát az LB a korábbi döntéseinek
megváltoztatásától. Természetesen ezen döntések újragondolására is van
alkotmányos lehetőség, de a gyakorlatban csak három esetben történik ez meg:
egyrészt akkor, ha a bíróságot sikerül meggyőzni, hogy korábbi döntésük
helytelen volt (ez az előbbiekben elmondottak miatt igen ritka); másrészt
akkor, ha olyan bírákat sikerül bejuttatni az LB-be, amelyek a korábbi
többségtől eltérő társadalmi-politikai beállítottsággal rendelkeznek; végül
pedig abban az esetben, ha sikerül egy új alkotmánykiegészítést elfogadtatni a
Kongresszussal[22].
Graglia szerint ezért a konzervatívok hátrányban
vannak. Ugyanis míg az olyan liberális jogvédő szervezetek, mint az American
Civil Liberties Union (ACLU) vagy elérik az általuk kívánatosnak tartott
társadalmi változásokat, vagy ha nem, akkor próbálkozhatnak újra, addig a
konzervatív értékeket preferálók helyzete éppen fordított: a legtöbb, amit
elérhetnek, az a negatív eredmény elmaradása (azaz vagy megszünteti az LB a
hagyományos társadalmi értékek alkotmányos védelmét, vagy ha nem, akkor
legfeljebb időhöz juttatja őket, hogy felkészüljenek az újabb csatára, de pozitív
győzelmet nem arathatnak).
Végül pedig szólni kell a dinamista alkotmányfelfogás
egy további problémájáról is, amely – az előbbiekkel ellentétben – nem
alkotmányjogi, hanem társadalmi probléma. Ha ugyanis a Legfelsőbb Bíróság
alapvető társadalmi kérdéseket dönt el kötelező jelleggel, és ezáltal kivívja
magának egyesek ellenszenvét, illetve mások rokonszenvét, és ezek a
nyilvánosság előtt elkezdenek vitatkozni ezen döntések helyességéről, akkor
ezzel az LB témát szolgáltat a politizáló nagyközönségnek, vagyis meghatározza
azon kérdésköröket, amelyek körül a viták folyni fognak, míg más, esetleg
fontosabb kérdések figyelmen kívül maradnak. És nemcsak a széles nyilvánosság
összpontosítja a figyelmét ezekre a kérdésekre, hanem a törvényhozók is e
társadalmi viták körül alakítják ki álláspontjaikat, tehát ezáltal nem(csak) ők
fogják meghatározni, hogy mi kerüljön egy adott ülésszak tárgysorozatába és mi
nem. Ezért nevezte el Steven G. Calabresi a Legfelsőbb Bíróságot a politikai
napirend meghatározójának (“political agenda setters”)[23].
Ahelyett tehát hogy az LB hagyományos funkcióját teljesítené, azaz őrködne a
hatalommegosztás érvényesülése felett mind horizontális (azaz a szövetségi
Kongresszus és az elnök közötti), mind pedig vertikális (vagyis a szövetségi
törvényhozás és a tagállamok törvényhozásai közötti) síkon, inkább nyíltan
bekapcsolódik a politikai küzdelmekbe, félig félreértelmezve, félig pedig
elhanyagolva eredeti alkotmányos szerepkörét.
Valójában persze bizonyos mértékű alkotmányos
aktivizmusra szükség van, hiszen csak így lehet megvédeni mind a kisebbségi
jogokat (és ezáltal magukat a kisebbségeket), mind az egyes egyének
individuális szabadságjogait a többség esetleges elnyomásával szemben, azonban
az LB bírái az ötvenes-hatvanas években hatáskörüket nagymértékben túllépték,
pontosabban visszaéltek vele. A megoldás a két szélsőség között keresendő, amit
Martin H. Redish úgy fogalmazott meg, hogy az amerikai demokrácia alkotmányos
demokrácia. Ebben a kifejezésben szerinte mind a főnév, mind a melléknév
egyaránt fontos. A baloldalon álló jogtudósok és társadalomtudósok többsége
ugyanis hajlamos a kifejezésből kihagyni a főnevet, a demokráciát, miáltal
elméleteikben a többségi döntéshozatalnak a fontossága nem kap kellő hangsúlyt,
vagy csak negatív értelemben jelenik meg. A jobboldali tudósok nagy része
viszont a melléknevet, az “alkotmányos”-t felejti ki gyakran a jelzős
szerkezetből, így viszont eltünteti azt a lényeges sajátosságot, ami az
amerikai demokráciát a “tiszta demokráciától” (“pure democracy”)
megkülönbözteti, vagyis hogy az amerikai demokrácia képes a kisebbségi jogokat
a többség zsarnokságával szemben is biztosítani[24].
Az originalizmust tehát a
dinamizmus tagadása hívta életre, de ezen sajátosságán túl nem tekinthető
egységes irányzatnak. Olyannyira nem tekinthető annak, hogy még egységes
fogalmi meghatározása sincs. Az
átvizsgált jogelméleti tanulmányok közül mindössze egyben találtunk definíciós
kísérletet, mely így hangzik: az originalizmus olyan előírás, amely szerint a
jogi szöveg értelmét a jogalkotók tényleges alkotáskori mentális állapotát
kifejező bizonyítékok figyelembe vételével kell megállapítani[25].
Azonban ez a meghatározás sem alkalmas az originalizmus tényleges
tulajdonságainak definiálására, mivel ez az irányzat maga is több belső
csoportra bomlik.
Az originalizmusnak két
fő áramlata van[26]: a
purpozivista originalizmus vagy röviden purpozivizmus, és az intencionalista
originalizmus vagy röviden intencionalizmus. A purpozivizmus hívei szerint a
jogalkalmazó bíró egy statute értelmezése során köteles annak széles értelemben
vett társadalmi célját vizsgálni. Ez a célvizsgálat történhet a törvényhozási
történet (“legislative history” – tehát a bizottsági felszólalások, bizottsági
és plenáris ülési jegyzőkönyvek, a Képviselőház által elfogadott módosító
javaslatok stb.) figyelembe vételével, de még inkább a jogszabály szövegében
magában megtalálható, a jogszabályi célra utaló konkrét rendelkezések
vizsgálatával (amelyek elvileg bárhol elhelyezhetők a törvényben, de tipikusan
a preambulumban találhatók meg). Ez az értelmezés a jogszabály objektív társadalmi
céljának feltárására irányul, vagyis döntően teleológiai értelmezés útján azt
vizsgálják, hogy a statute alkotásakor mi volt az a létező társadalmi
szükséglet, ami miatt egy ilyen fajta szabályozás létrehozatala fontossá vált.
Ezzel ellentétben az
intencionalizmus hívei a jogalkotó szubjektív szándékának vizsgálatából
indulnak ki, és történeti értelmezés útján azt próbálják megállapítani, hogy
mit kívánt a jogalkotó a törvénnyel elérni, az adott társadalmi problémát
személy szerint mi módon kívánta megoldani. Ehhez az intencionalisták is
döntően a törvényhozási történetet használják fel, és ezekben az anyagokban
személyes motivációkra történő utalásokat keresnek. Az intencionalizmus további
két alcsoportra bontható: archeologikus intencionalizmusra és hipotetikus
intencionalizmusra[27].
Az előbbi tipikusan a törvény szövegét és a törvényhozási történetet vizsgálja
abból a célból, hogy megállapítsa, mi volt a jogalkotó feltehető akarata,
szándéka akkor, amikor az adott szabályozást megalkotta és elfogadta. Utóbbi
pedig azt vizsgálja, hogy az akkori jogalkotó hogyan döntene ma, ha a
megváltozott társadalmi viszonyokra alkalmazandó szabályozásról most kellene
döntenie, tehát a hipotetikus intencionalizmus az akkori jogalkotó mai
társadalmi viszonyokra vonatkozó feltételezhető álláspontját kutatja. Ezt a
megközelítést hívja Richard A. Posner “képzeletbeli rekonstrukciónak”
(“imaginative reconstruction”)[28].
Az előbbi csoportosításon
alapul Cass R. Sunstein felosztása is, aki kemény és lágy originalizmus között
tett különbséget[29]. Ő a kemény
originalizmuson (“hard originalism”) a hipotetikus intencionalizmust, a lágy
originalizmuson (“soft originalism”) pedig a purpozivizmust és az archeologikus
intencionalizmust értette. Szerinte az originalizmus kemény válfaja
elfogadhatatlan, mivel hívei az értelmezés során megpróbálnak az időben
visszamenni, és megtudni azt, hogy hogyan kívánnák az akkori jogalkotók a mai
társadalmi viszonyokat szabályozni, ami nyilvánvaló képtelenség. Az akkori jogalkotók
akkor éltek, az akkori társadalmi viszonyokat ismerték, és az akkori
helyzetre kívántak szabályokat alkotni; ha ma élnének, a jelenlegi
társadalmi viszonyok közepette, akkor bizonyosan másfajta szabályozást hoznának
létre, mint tették ezt más társadalmi viszonyok fényében. Erre legjobb példa a
szabadságjogok kérdése: ha ugyanis elfogadnánk ezt az értelmezési lehetőséget,
akkor a mai alapjogi védelem gyakorlatilag megszűnne, hiszen azok az
alkotmánykiegészítések, amelyek ma védik például a szólásszabadságot, a
vallásszabadságot, avagy tiltják például a faji és a nemi diszkriminációt, azok
1787-ben, az Alkotmány elfogadásának időpontjában még nem léteztek, pedig ha az
Alkotmány készítői ezeket a szabályozásokat kívánatosnak tartották volna, már
akkor elfogadhatták volna ezeket. Sunstein csak a lágy originalizmust tartja
elfogadhatónak, sőt kívánatosnak, ugyanis szerinte ez a változat nélkülözi a
kemény megközelítés hibáit, ugyanakkor alkalmas arra, hogy a törvényhozó
történeti akaratának kutatásával és a szó szerinti szövegértelmezéstől való
elszakadással az absztrakció egy magasabb szintjét érje el, így állapítva meg
az esetleges fogalmazási hibák, nyelvi kétértelműségek ellenére is a jogszabály
valódi értelmét és rendeltetését.
Paul F. Campos az
originalizmus egy további fajtáját határozza meg: az ún. “erős intencionalizmust”
(“strong intentionalism”)[30].
Meglátása szerint egy szöveg értelmezéséhez első lépcsőben a szöveg elolvasása
szükséges; a szöveg elolvasása mindig egy olyan tevékenység, amely a szerző
szemantikai szándékának feltárására irányul; végül pedig ez a szerzői szándék
azonos a szöveg szemantikai jelentésével. Ha megállapítjuk, hogy a szerző mit akart
mondani, akkor egyúttal azt is megállapítottuk, hogy mit mondott
a szerző, tehát a szerző szándéka és a szöveg jelentése azonos. Campos szerint
a jogi szereplőknek nem csupán meg kell kísérelniük a szerző szándékának
feltárását is, hanem a jogalkalmazó nem is végezheti másképp az
értelmezést, csakis ezen az egyetlen módon. Valójában azonban ez a
feltételezés egy idealisztikus képen alapul, hiszen a tényleges jogi szövegek
értelmezésekor nem tekinthetünk el sem a jogi szövegnek magának, sem a
kifejezésre juttatott jogalkotói akaratnak az esetleges hiányosságaitól,
kétértelmű vagy homályos megfogalmazásaitól.
Ha összefoglalóan akarjuk
megadni az originalista felfogás főbb jellemzőit, akkor azt mondhatjuk, hogy
ezen elmélet hívei szerint a jogalkalmazó bíró legfőbb feladata a jogalkotó
politikai értékválasztásainak feltárása és a jogszabály ennek fényében való
alkalmazása. A jogszabály céljának, illetve a törvényhozó szándékának feltárása
főként a törvény-előkészítési anyagok, miniszteri indokolás stb. figyelembe
vételével történik meg, és az ezekből megállapítható törvényi céltól vagy
jogalkotói szándéktól nem szabad eltérni. Az originalisták elfogadják a szöveg
primátusát a törvény-előkészítési anyagok felett, amennyiben az egyértelmű, de
ha kétség merül fel a szöveg jelentését illetően, akkor lehetőnek látják annak
félretolását. Szilárdan a demokrácia talaján állnak: a jogszabályok alkalmazása
során a Kongresszus felsőbbségét posztulálják a bírói értelmezési szabadsággal
szemben. Ezek miatt pedig érvényesülhet a jogállamiság egyik legfőbb
követelménye, a kiszámíthatóság, illetve betöltheti rendeltetését az
Alkotmányban lefektetett hatalommegosztás elve.
Az originalista
jogértelmezés a nyolcvanas évek elejére érte el csúcspontját, de az akkorra már
nyilvánvalóvá vált hibái miatt lassan hanyatlani kezdett. Egyfelől támadták ezt
a jogfelfogást a dinamikus alkotmányértelmezés hívei, másfelől pedig született
egy új jogelméleti irányzat is, amelynek képviselői, a textualisták több
oldalról is igyekeztek elvégezni az originalista felfogás korrekcióját. Mivel a
dinamizmus hibái is jól ismertek voltak, ezért ezek a bírálatok különösebb
visszhangot nem váltottak ki a jogtudományon belül, ellentétben a
textualizmussal, amely a nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére az
egyik legbefolyásosabb (és egyben legvitatottabb) jogelméleti irányzattá vált.
A textualisták először is
azt kifogásolták, hogy – állításával ellentétben – az originalista felfogás
ellentétes a demokrácia eszméjével, ugyanis a törvényszövegből kiolvasható
egyértelmű jelentés helyett is sokszor a törvény-előkészítési anyagokban
bennerejlő (vagy nem rejlő) jogalkotói szándékot vagy jogszabályi célt kutatja.
Ez viszont ellenkezik az originalisták által elvben oly nagyra tartott
Alkotmánnyal, pontosabban annak I. cikkelye 7. paragrafusával, amely a
jogalkotási eljárásra vonatkozik. Ez ugyanis kimondja, hogy csak az a
törvényszöveg tekinthető jognak és csak arra lehet ítéletet alapítani, amelyet
a Képviselőház többségi szavazással elfogadott, a Szenátus többségi szavazással
megerősített, és amelyet ezek után az Egyesült Államok elnöke aláírt (illetve
elnöki vétó esetében, vagyis ha az elnök a törvény aláírását megtagadja, a
törvényszöveg akkor léphet hatályba, ha a Kongresszus mindkét háza külön-külön
tartott ülésén legalább 2/3-os szavazati aránnyal a törvényt elfogadja). A
jogalkotási eljárás ezen Alkotmányban rögzített követelménye a demokrácia egyik
legfőbb biztosítéka, ez a szabályozás ugyanis garantálja, hogy csak az az
elképzelés válhat joggá, amely előzetesen átment egy háromszoros szűrőn. És
miután csak a törvény szövege az, amely ezen a szűrőn átmegy, nem pedig a
jogalkotói szándékot tükröző (vagy nem tükröző) törvény-előkészítési anyagok
(képviselői felszólalások, bizottsági jegyzőkönyvek, különvélemények stb.),
ezért a textualisták szerint ítéletet csak az így többszörösen leellenőrzött és
elfogadott szövegre lehet alapítani, az előkészítési anyagokra nem. Ráadásul az
előkészítési anyagok nem a valódi jogalkotói szándékot jelenítik meg, hiszen ha
azt tennék, akkor ezek a szándékok magában a szövegben is kifejezésre jutnának,
és nem kellene akkor a törvényhozási történetben felkutatni ezeket. A
textualisták éppen ezért egyetlen esetben
fogadják el a törvényhozó akaratának vagy a jogszabály céljának
figyelembe vételét: akkor, ha az szó szerint kifejezésre van juttatva a
szövegben.
Azt is gyakran felhozzák
az originalizmussal szemben, hogy a jogalkotói célt nem lehet meghatározni,
vagy hogy ilyen egyáltalán nem is létezik. Fruehwald szerint például a
törvényhozási történet természeténél fogva inkoherens[31],
egymásnak ellentmondó hivatkozási alapok találhatók benne, és bármelyiket is
vesszük figyelembe, az biztosan nem testesíti meg a Kongresszus mint testület
álláspontját (amennyiben pedig mégis, akkor az magából a törvényszövegből is
kiolvasható, felesleges tehát az előkészítő anyagokra való hivatkozás). A
jogalkotói szándékot mint olyant en bloc tagadó jogtudósok szerint pedig azért
nem létezhet “törvényhozói akarat”, mert a Kongresszus 535 tagjának eleve nem
lehet egyetlen akarata, hiszen mindegyikük külön személyiség, külön
véleményekkel, elképzelésekkel, értékekkel, preferenciákkal. Akaratuk tehát
csak az egyes embereknek lehet, egy kollektív testületnek nem. Egy
testület csak tagjai véleményeinek stb. összegzését tudja megtestesíteni, csak
az egyes akaratok összeütköztetéséből kialakuló kompromisszumokat képes
kinyilvánítani, egységes szándéka nincs. Ezért helytelen az az álláspont,
miszerint a törvényhozási történetből megállapítható valamilyen motívum, amely
a törvényhozást mint kollektív képződményt egy egységes elhatározásra
sarkallja.
Még azok a kritikusok is,
akik elvben elfogadják a törvényhozási történetet hivatkozási alapként, azt
mondják, hogy az előkészítő anyagok is gyakran éppolyan homályosak és
többértelműek, mint maga a törvényszöveg, ha nem még homályosabbak. Ezért erre
alapozni egy bírói ítéletet semmivel sem vezet biztosabb eredményre, mint ha a
szövegre alapoznánk azt. Ráadásul ekkor még annak a lehetősége is felmerül,
hogy az egymásnak ellentmondó kongresszusi felszólalásokból, képviselői
véleményekből a konkrét jogeseteket eldöntő bírák kiválogatják a nekik tetsző
állásfoglalásokat, és erre mint a jogalkotó egyértelmű akaratára hivatkoznak
döntési alapként, míg az ezzel ellentétes szempontot megtestesítő képviselői, szenátori
véleményeket figyelmen kívül hagyják. Ezáltal pedig úgy tudják beállítani az
általuk meghozott ítéletet, mint ami nem is lehetett volna más, mint ami
kényszerítően következik a törvény-előkészítési anyagokból, jóllehet ellentétes
álláspontú képviselők véleményeit, bizottsági felszólalásait stb. felhasználva
polárisan szembenálló eredményre lehetett volna jutni, éppoly meggyőzően
érvelve azon ítélet helyessége mellet, mint amilyen meggyőzően a ténylegesen
meghozott ítéletet interpretálták[32].
És ez a lehetőség nem pusztán fikció: a
hetvenes-nyolcvanas években azok a bírák ténylegesen is éltek e lehetőséggel,
akik már korábban is arra törekedtek, hogy normatív bázis helyett saját
igazságossági elképzeléseik alapján döntsenek a konkrét ügyekben. Látható
tehát, hogy ez a törvénykezési módszer, más elméleti kiindulópontról ugyan, de
lényegében ugyanoda vezet, mint a dinamikus alkotmány- és törvényértelmezési
metódus. Azok a bírák tehát, akik korábban az alkotmányos alapjogokat
használták ki arra, hogy saját értékeiket jelenítsék meg az általuk meghozott
döntésekben, most az originalista jogértelmezési módszerrel tették ugyanezt,
lényegében először meghozva a tényleges döntést, és utána kikeresve azokat a
bizottsági vagy plenáris ülési jegyzőkönyveket, képviselői hozzászólásokat,
amelyek összhangban vannak az ő saját szubjektív véleményükkel.
Ehhez kapcsolódik a
textualisták további kritikája az originalizmussal szemben, mégpedig az, hogy a
különböző érdekcsoportok ezt a lehetőséget felismerve eleve arra sarkallnak
néhány képviselőt, hogy a bizottsági állásfoglalásokban az ő érdekeiknek
megfelelő álláspontot testesítsék meg, így téve a kongresszusi jegyzőkönyveket
alkalmassá arra, hogy esetleges későbbi jogvitákban döntési alapként hivatkozni
lehessen rájuk. Vagyis bizonyos képviselői felszólalások, különvélemények,
hozzászólások eleve csak azért születnek, hogy biztosan legyen egy olyan
szövegszerű hivatkozási alap, amelyet objektívnak álcázott jogalkotói
akaratként idézni lehet majd a bíróságon[33].
Mindez pedig ugyanoda vezet, ahova a dinamikus jogértelmezés is vezetett,
jelesül hogy mindkét fél “megdönthetetlen” bizonyítékot tud szolgáltatni a
törvényhozási történetből saját álláspontja alátámasztására, és a bíró –
bármelyik álláspontot is fogadja el saját preferenciái alapján – mindenképpen
olyan ítéleti indokolást tud a feleknek és a közvéleménynek prezentálni, amely
szerint a jogalkotó szándékából egyértelműen és kétségbevonhatatlanul
következik a meghozott ítélet[34].
Ezek az anomáliák
vezettek tehát a nyolcvanas évek közepétől az originalista jogértelmezés
szerepének csökkenéséhez, illetve a purpozivizmus és az intencionalizmus
hibáinak visszahatásaként a textualista irányzat megjelenéséhez és
elterjedéséhez.
Roger Colinvaux a
textualizmusnak három fajtáját különbözteti meg: a (jelző nélküli)
textualizmust, a strukturális textualizmust és a hipertextualizmust[35].
A “sima” textualizmus a szöveg jelentésének megállapításánál a törvény által
használt szavak, kifejezések hétköznapi értelméből indul ki, és ezek
vizsgálatánál meg is áll. A strukturális textualizmus már túlmegy az egyes
szavak, kifejezések vizsgálatán, és a törvény egészét, a törvény más részein
elhelyezett értelmező rendelkezéseket, a szövegösszefüggéseket és a
szövegkörnyezetet is figyelembe veszi a jogszabály értelmének feltárásakor. A
hipertextualizmus pedig még ennél is tovább megy: ez már más jogszabályokat és
az azokban használt kifejezéseket, szövegösszefüggéseket, utalásokat is
felhasználja egy adott törvény értelmének meghatározásához. Azonban a belső
különbségek ellenére is a textualizmus alapvetően egységes irányzatnak
tekinthető, és a következőkben is mint ilyent vesszük vizsgálat alá.
A textualista jogelmélet
legfőbb sajátossága az, ami a nevében is benne van, mégpedig hogy a jogszabályi
értelem feltárásakor elsődlegesen a szövegből indulnak ki. Számukra a jog az,
ami a törvény szövegében megjelenik, más alapján feltárni a jogi szöveg
értelmét, mint ami feketén-fehéren a törvényben le van írva, nem lehet.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a jogalkotói szándék ne lenne fontos a
számukra, csak éppen ezt a szövegben magában keresik. Amennyiben a szövegből
magából megállapítható a törvényhozó szubjektív akarata, akkor az a
rögzítettség folytán objektívvá válik, tehát lehet rá ítéletet alapítani;
azonban a jogalkotói szándék a szövegen túli forrásokban nem kereshető[36].
A textualisták szerint a szöveg nem pusztán a szándék bizonyítéka (az egyik
lehetséges a sok közül), hanem a szándék manifesztációja (azaz maga a
szándék, szövegszerűen kifejezve)[37].
Kizárólag a szövegből tudhatjuk meg a jogalkotó valódi akaratát, mert
csak a szöveg megy át a jogalkotás mindhárom fázisán[38],
csak azt fogadja el a Képviselőház, erősíti meg a Szenátus és írja alá az
elnök, az előkészítő anyagokat, bizottsági jegyzőkönyveket, képviselői
hozzászólásokat és véleményeket nem. Ehhez kapcsolódik az is, hogy ezen
irányzat hívei a jogszabály rendeltetését, célját is csak akkor tartják
fontosnak, ha azt a törvény szövege kifejezetten tartalmazza, egyébként nem
tartják azt vizsgálhatónak.
A textualisták hisznek
abban, hogy a szöveg objektív, erre szolgál számukra a törvény által használt
szavak, kifejezések “hétköznapi értelméhez” (“ordinary meaning”) való
ragaszkodás[39]. Miután egy
szó hétköznapi értelme mindenki számára ugyanaz –mondják a textualisták –,
ezért ha kötelezzük a bírákat, hogy ők is ebben az értelemben fogják fel a
törvényben használt kifejezéseket, akkor ezzel ki tudjuk szűrni a bírói
szubjektivizmust, hiszen ezután egy bíró sem értelmezheti másként az adott
törvényszöveget, mint ahogy azt egy átlagos ember tenné. Ezáltal pedig egyrészt
lehetővé válna a kiszámítható jogszolgáltatás (minden bíró egységes, objektív
alapon bíráskodna, ugyanazokat a szavakat ugyanazon értelemben felfogva),
másrészt a jog (amelyet ma még egy szűk réteg ural) közelebb kerülhetne az
emberekhez, a társadalomhoz.
A textualizmus szerint
először meg kell kísérelni felderíteni a szöveg egyértelmű, “tiszta” jelentését
(“plain meaning”); ha ez megállapítható, a vizsgálódás véget ér; ha ez nem
állapítható meg, akkor lehet vizsgálni a szövegben kifejezésre juttatott célt,
szándékot (ez utóbbiaknak tehát csak kisegítő szerepe van). Scalia szerint a
plain meaning általában megfelel az ordinary meaningnek, vagyis a szövegből
kivehető tiszta jelentés azonos azzal a jelentéssel, amit egy átlagos ember az
adott kifejezés alatt ért, kivéve ha a törvény valamely részében (tipikusan az
értelmező rendelkezések között, de elvileg bárhol) található egy olyan utalás,
miszerint az adott szót vagy kifejezést nem vagy nem csak a hétköznapi
értelemben kell használni.
Bár az értelmezés során a
textualisták nem használnak külső forrásokat (egyetlen forrásuk maga a
törvényszöveg), ám értelmezési módszereikben már nagyobb változatosság
figyelhető meg. Alapvető módszerük a nyelvtani értelmezés (ez mindennek a
kiindulópontja náluk) és ezt kiegészítve a logikai értelmezés (az ún.
jogértelmezési kánonok felhasználása), ám amennyiben ezekkel a módszerekkel nem
sikerül megtalálniuk a szöveg nyilvánvaló értelmét, akkor ehhez hajlandók
felhasználni egyéb értelmezési módszereket is. Ilyen például a kontextuális
értelmezés (a törvény szerkezete, felépítése, illetve a törvény más részeiben,
fejezeteiben, címeiben található egyéb rendelkezések alapján), a jogszabály
gyakorlati végrehajtásának módja, hasonló tárgyú más jogszabályok rendelkezései
és az azok megsértése esetén alkalmazott bírói gyakorlat. Ezekkel tehát szükség
esetén a textualisták hajlandóak kiegészíteni az elementáris értelmezési
módszereket, de arra már nem tartják felhasználhatónak ezeket, hogy a nyelvtani
értelemmel szembeni eredményeket alapozzanak meg velük. Tehát a nyelvtani
értelmezés mellett, azt segítve ezen elmélet szerint is lehet bizonyos
más módszereket is használni, de arra már nem alkalmazhatóak ezek a
módszerek, hogy a nyelvtani értelemmel szembenálló eredményeket állapítsunk meg
a segítségükkel.
Tehát a textualista
jogfelfogás alapvetően a szövegből indul ki, és elutasítja a szövegen túli
források (például a törvény-előkészítési anyagokból “megállapítható” jogalkotói
akarat vagy a tág értelemben vett jogszabályi cél, illetve másfelől az
Alkotmányban nem rögzített alapjogok vagy a feltételezhető alkotmányozói
szándék) figyelembe vételét, ugyanakkor igyekszik elkerülni azt a zsákutcát is,
mely szerint mindenáron kellene találni egy “nyilvánvaló” nyelvtani értelmet,
még akkor is, ha az nem is létezik.
A textualista
jogfelfogást legfőképpen az originalista elmélet hívei támadják. Egyik
leggyakoribb támadási pontjuk az, hogy a textualisták leszűkítik a törvény
értelmének kutatását a jogszabály szövegére. Ez szerintük azért helytelen, mert
egy szó vagy kifejezés valódi értelme nem állapítható meg a szóból önmagából,
annak hétköznapi értelméből, hanem figyelembe kell venni azt a
szövegkörnyezetet is, amelyben az adott kifejezés megjelenik. A szavaknak
ugyanis rendszerint nemcsak egy jelentésük van, hanem több, és ezek közül a
bíráknak kell választaniuk, nekik kell a szövegösszefüggések alapján
megállapítaniuk az adott szó lehetséges jelentései közül a valódit. A szöveg
csak nagyon ritkán egyértelmű; a törvényi megfogalmazás hiányosságait,
kétértelműségeit tehát óhatatlanul a bírónak kell eldöntenie, mégpedig (miután
a szöveg többértelműsége miatt a belső források csak korlátozottan
használhatók) a külső források segítségével. Ez az álláspont a hermeneutikai
kiindulópontot veszi alapul, vagyis hogy egy szöveg (nemcsak jogi, hanem
bármilyen szöveg) értelme függ az értelmező (itt: a bíró) tudati állapotától,
kognitív képességeitől, értékeitől, tapasztalatától, vagyis a textualizmus
kritikusai szerint az értelmezőnek mindig van (pontosabban: kell, hogy legyen)
valamilyen fokú szabadsága.
Ebből következik a
törvény-előkészítési anyagok originalisták általi védelme a végül is elfogadott
szöveggel szemben. Ha ugyanis nincs (márpedig szerintük az esetek többségében
nincs) plain meaning, akkor a szöveg éppoly homályos lehet, mint a
törvényhozási történet. Éppen ezért semmi sem indokolja, hogy az egyik
többértelmű bizonyítékot egy másik többértelmű bizonyítékkal váltsuk fel,
ahelyett hogy mindkettőt felhasználnánk az értelmezés során. Az originalisták
tehát elfogadják a szöveg primátusát, de a kizárólagosságát nem.
Kiindulópontnak megfelelőnek tartják azt, és amennyiben tényleg nyilvánvaló a
jelentése, akkor meg is állnak a vizsgálatban, ha viszont homályos a törvényi
megfogalmazás (és az originalisták szerint általában az), akkor elkerülhetetlen
az előkészítő anyagok bevonása is az értelmezés folyamatába. Ez utóbbiakat
azonban csak arra lehet felhasználni, hogy segítségükkel tisztázhassák a szöveg
hiányosságait és megszüntethessék a többértelműségeket, de arra nem, hogy olyan
értelmet tulajdonítsanak segítségükkel a törvénynek, amely nyilvánvalóan
ellentétes annak szövegével[40].
A textualista felfogás
következő nagy hibája – az originalisták szerint – az, hogy a bírót kizárólag
jogalkalmazóként fogják fel, holott például Colinvaux szerint a bíró is
szerves része a jog alkotásának. A bíró a törvény potenciális
értelmezési lehetőségei (pl. a kongresszusi, a közigazgatási jogalkalmazói vagy
valamelyik alsóbb fokú bírósági értelmezés) közül választ, és nem pusztán
“megtalálja” a jogszabályban az elfogadása pillanatától bennerejlő értelmet. A
textualisták szerint minden jogszabálynak egyetlen jelentése van, Colinvaux
szerint viszont több is, és amikor a bíró a jogi szöveg és a jogalkotói szándék
között szükségszerűen nyitva hagyott térben szubjektíve értelmezi az adott
törvényt, akkor gyakorlatilag jogot alkot[41].
Colinvaux még egy hibára
felhívja a figyelmet, jelesül arra, hogy a textualisták különböző szótárakhoz
fordulnak segítségért a szavak hétköznapi értelmének feltárásakor. A szótárak
azonban nem feltétlenül definiálják azonos módon az egyes kifejezéseket, így
megkérdőjelezhető a szavak hétköznapi értelmének, az ordinary meaningnek a
létezése[42].
További hibája a
textualizmusnak, hogy a törvény célját nem veszi figyelembe, csak ha szó
szerint meg van említve a szövegben, pedig előfordulhat, hogy a jogszabály
társadalmi rendeltetése nemcsak a szövegből, hanem a törvényhozási történetből
is egyértelműen megállapítható. Learned Hand bíró szerint például minden
jogszabályt egy konkrét probléma megoldási kényszere hívott életre, vagyis
rendeltetése van, amit be kell töltenie, és ettől a céltól akkor sem lehet
eltekinteni, ha az esetleg nincs is szó szerint megemlítve a szövegben[43].
Végül azt is gyakran
felhozzák a textualizmussal szemben, hogy nem képes figyelembe venni a
társadalmi viszonyok változásait. Ezen irányzat kritikusai szerint ugyanis ha
mindenáron ragaszkodunk az eredeti szöveghez a megváltozott társadalmi
viszonyok közepette is, és nem módosíthatjuk értelemszerűen a törvény értelmét,
akkor a “múlt halott keze” (“dead hand of the past”) irányít bennünket[44],
és rég halott emberek akaratának engedelmeskedünk egy olyan átalakult világban,
amely nem is hasonlít az ő világukhoz.
Mivel az előző
fejezetekben “az originalizmus kritikái”, illetve “a textualizmus kritikái”
címszavak alatt már részletesen kifejtettük a két neoformalista irányzat
közötti főbb különbségeket, ezért itt csak a leglényegesebbeket emelnénk ki,
mintegy összefoglalásképpen. Először is elmondható, hogy mindkettő az Egyesült
Államok jogelméleti gondolkodásában jött létre, csak míg az előbbi a hetvenes,
addig az utóbbi a nyolcvanas években. Az originalisták eredetileg az Alkotmány,
míg a textualisták a törvények értelmezésére fejtették ki elméletüket, ám
később ez a különbség eltűnt, és az originalisták is kiterjesztették
értelmezési módszerüket az egyszerű törvényekre, a textualisták pedig az
Alkotmányra.
Alapvető különbség a két
elmélet között, hogy a textualizmus számára a törvény szövege a fontos, míg az
originalizmus azt csak az első lépcsőfoknak tekinti a törvény értelmének
vizsgálatakor; utóbbi híveinek elsősorban a jogalkotó bizonyítható
történeti akarata és a jogszabály célja, társadalmi rendeltetése számít. Ez
utóbbiakat a textualisták akkor tartják alkalmazhatónak, ha azok szó szerint a
szövegbe vannak foglalva, egyébként pedig csak arra használják őket, hogy
helyesbítsék a szövegben esetleg előforduló “gépelési hibákat” (“scrivener’s
errors”)[45].
További különbség, hogy a
textualizmus a belső kontextusokat (tehát az értelmezendő törvényt és annak
belső részeit, a fejezetek, címek, alcímek strukturális rendjét, illetve az
azokban található rendelkezéseket), az originalizmus pedig a külső
kontextusokat (vagyis a törvény-előkészítési anyagokat, a törvényhozási
történetet, a jogalkotói – miniszteri, államtitkári – indokolást) használja fel
az értelmezés során. Végül pedig abban is eltér a két elmélet, hogy míg a
textualizmus a szöveget objektívnek tartja (mivel lehetőnek látja a szavak,
kifejezések hétköznapi értelmének a feltárását, amely minden bíró számára
iránymutatást jelent a jogértelmezés során), addig az originalizmus szerint a
szöveg szubjektív, és a jogalkotói szándékok ismerete nélkül nem tartja
lehetőnek a szöveg tényleges értelmének a feltárását.
* * *
Összefoglalásképpen
elmondhatjuk, hogy a neoformalista irányzatok egy szerves fejlődés
eredményeként jöttek létre: a klasszikus formalizmusból fejlődött ki a
pragmatista funkcionalizmus, ezt fejlesztette tovább a dinamizmus, majd ennek
viszahatásaként jött létre az originalizmus, ezen irányzat gyengeségeinek
kiküszöbölésére pedig a textualizmus. Látható tehát, hogy egy körforgás megy
végbe a jogtudományon belül, és valószínű, hogy a textualista elmélet
nyilvánvaló hibáinak visszahatásaként ez a fejlődési folyamat a közeljövőben
újra fog indulni, vagy egy újabb funkcionalista társadalmi ideológia jogi
alátámasztásaként, vagy a bíró szerepének növelését hirdető irányzatként, vagy
pedig a jog mögöttes fogalmi rétegének fontosságát szem előtt tartó
jogelméletként. Azonban addig is (párhuzamosan a dinamizmussal) a formalizmus
uralja a mai jogelméletet, és jelentős részben ez az irányzat határozza meg a
XX. század végi és a XXI. század eleji jogi gondolkodást.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1.
BeVier, Lillian
R.: The Integrity and Impersonality of Originalism. In: Harvard Journal of Law
and Public Policy, Vol. 19., Number 2, Winter 1996, pp. 283-291.
2.
Calabresi,
Steven G.: Textualism and the Countermajoratorian Difficulty. In: The George
Washington Law Review, Vol. 66., No. 5/6. June/August 1998, pp. 1373-1394.
3.
Campos, Paul F.:
A Text is Just a Text. In: Harvard Journal of Law and Public Policy, Vol 19.,
Number 2, Winter 1996, pp. 327-333.
4.
Colinvaux,
Roger: What is Law? A Search for Legal Meaning and Good Judging Under a
Textualist Lens. Internet. Copyright 1997, The Trustees of Indiana University
5.
Easterbrook,
Frank H.: Textualism and the Dead Hand. In: The George Washington Law Review,
Vol.66., No. 5/6. June/August 1998, pp. 1119-1126.
6.
Fruehwald,
Scott: Pragmatic Textualism and the Limits of Statutory Interpretation: Dale
v. Boy Scouts of America. In: Wake Forest Law Review, Vol. 35., pp.
973-1027.
7.
Graglia, Lino
A.: It’s Not Constitutionalism, It’s Judicial Activism. In: Harvard Journal of
Law and Public Policy, Vol 19., Number 2, Winter 1996, pp. 293-299.
8.
Grey, Thomas C.:
The New Formalism. In: Stanford Law School Working Paper No. 4., Date 1999
9.
Kay, Richard S.:
“Originalist Values and Constitutional Interpretation. In: Harvard Journal of
Law and Public Policy, Vol 19., Number 2, Winter 1996, pp. 335-341.
10.
Pokol Béla: A
jog elmélete. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001
11.
Pokol Béla: Az
amerikai textualista jogfelfogás felemelkedése. Jogelméleti Szemle, 2002/3.
12.
Redish, Martin
H.: Interpretivism and the Judicial Role in a Constitutional Democracy: Seeking
an Alternative to Originalism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy,
Vol 19., Number 2, Winter 1996, pp. 525-532.
13.
Schauer,
Frederick: Defining Originalism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy,
Vol. 19., Number 2, Winter 1996, pp. 343-346.
14.
Sherry, Suzanna:
Textualism and Judgement. In: The George Washington Law Review, Vol. 66., No.
5/6. June/August 1998, pp.1148-1152.
15.
Spence, Muriel
Morisey: The Sleeping Giant: Textualism as Power Struggle. In: Southern
California Law Review, Vol. 67., March 1994, No. 3
16.
Strauss, David
A.: The New Textualism in Constitutional Law. In: The George Washington Law
Review, Vol 66., No. 5/6. June/August 1998, pp. 1153-1158.
17.
Sunstein, Cass
R.: Five Theses on Originalism. In: Harvard Journal of Law and Public Policy,
Vol. 19., Number 2, Winter 1996, pp. 311-315.
[1] Ehhez a fejezethez lásd: Calabresi, 1373-1385. o., Grey, 5-15. o., ill, Pokol (2001), 401-410. o.!
[2] Thomas C. Grey a neoformalista irányzatokon belül az originalizmus és a textualizmus mellett megkülönbözteti még az objektivizmust és a konceptualizmust. Az objektivizmust a formalizmus általános irányzatának (alakjának) tartja, amelynek fő követelménye a joggal szemben, hogy az meghatározott legyen, elutasítja tehát a szabad értelmezést lehetővé tevő standardok, elvek használatát. A konceptualizmus fő ismérvének pedig azt tekinti, hogy hívei úgy tekintik az absztrakt kategóriákat (pl. a szerződést vagy a szerződésen kívüli károkozást), mint a fogalmak és alapelvek összefüggő, egységes rendszerét, és nem úgy, mint a parlament helyett a bírói eljárások során kialakított szabályozási anyagot. A két irányzat között a fő különbségnek azt tartja, hogy míg a konceptualizmus elfogadja az olyan absztrakt fogalmak létrehozását, amelyek homályosak vagy többértelműek, addig az objektivizmus csak pontosan meghatározott, egyértelmű szövegű és jelentésű kategóriákat hajlandó használni. Részletesebben lásd: Grey 2-3., 21-24. o.!
[3] Calabresi, 1374. o.
[4] Grey, 8. o.
[5] Calabresi, 1377. o., ill Grey 9-13. o.
[6] Fruehwald 978-980. o., Calabresi 1378-1379. o., ill. Grey 13-15. o.
[7] A dinamizmussal, dinamista alkotmányfelfogással szinonim fogalmakként használhatjuk az alkotmánybírósági aktivizmus, a kulturális elitizmus, illetve a morálfilozófiai jogelmélet kifejezéseket. Az amerikai aktivista alkotmánybíráskodásról, annak hibáiról és következményeiről részletesebben lásd: Pokol (2001), 133-143. és 197-205. o.!
[8] Calabresi, 1376. o.
[9] Meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Államokban a Supreme Court formailag egyetlen törvényt sem helyez hatályon kívül, csak “eltekint azok alkalmazásától”. Persze ez a gyakorlatban ugyanarra az eredményre vezet, mintha az LB formailag is megsemmisítette volna a törvényt.
[10] Fruehwald, 983. o.
[11] Calabresi, 1385. o.
[12] Fruehwald, 982. o.
[13] Fruehwald, 980. o.
[14] Fruehwald, 983. o.
[15] Graglia, 296. o.
[16] Ld. Roe v. Wade, 410 U.S. 113 (1973)
[17] Juctice William J Brennan, Jr., Speech to the Text and Teaching Symosium. Gergetown University, Oct. 12, 1985. In: The great Debate: Interpreting our written Constitution 11, 16 (Federalist Society, 1986). Idézi: Graglia, 293. o.
[18] 319 U.S. 624 (1943). Idézi: Graglia, 293. o.
[19] Graglia, 294. o.
[20] Graglia, 294. o.
[21] Calabresi, 1388. o.
[22] Calabresi, 1390. o.
[23] Calabresi, 1388. o.
[24] Redish, 528-528. o.
[25] Schauer, 343. o.
[26] Colinvaux, 1. o., Fruehwald, 976-977. o., ill. Pokol (2002), 1-2. o.
[27] Fruehwald, 977. o.
[28] Richard A. Posner: Statutory Interpretation – in the Classroom and in the Courtroom, 50, U. Chicago Law Review 800, 817, (1983). Idézi: Fruehwald, 977. o.
[29] Sunstein, 312-313. o.
[30] Campos, 327-330. o.
[31] Fruehwald, 987. o.
[32] Lásd ehhez: Pokol (2002), 2. o.!
[33] Pokol (2002), 3. o.
[34] Spence, 587., 591-593. o., ill. Fruehwald 985-987., 996. o.
[35] Colinvaux, 1-2. o.
[36] Ezt az elméletet nevezi Fruehwald pragmatikus textualizmusnak. Eszerint a törvényhozói szándék fontos a jogszabályi értelem feltárása szempontjából, de csak akkor, ha az az adott törvény szövegében szó szerint is kifejezésre jut. A jogalkotói akaratra alapozott értelmezés csak segítheti a szövegszerű értelem feltárását, de nem lehet azzal ellentétes. Lásd ehhez: Fruehwald, 973., 997-1011. o.!
[37] Colinvaux, 11. o.
[38] Spence, 597. o., Fruehwald, 975. o., Colinvaux 11. o.
[39] A szót magát (“ordinary meaning”) Antonin Scalia találta ki, aki 1986. szeptember 26-a óta tagja az Egyesült Államok Szövetségi Legfelsőbb Bíróságának. A szó értelmezéséhez a példákat a joggyakorlatból magyar nyelven lásd: Pokol (2002), 4-5. o.!
[40] Sherry, 1152. o.
[41] Colinvaux, 4. o.
[42] Colinvaux, 9. o.
[43] Cabell v. Markham, 326 U.S. 404 (1945). Idézi: Fruehwald, 991. o.
[44] Redish, 530. o.
[45] Grey, 18. o.