UDVARY SÁNDOR

Nótári Tamás: Iuridicophilologica. Tíz tanulmány

 

 

 

 

Az olvasó számára mindig élvezetes egy tanulmánykötetet kézbe venni, mert akár több, akár egy szerzőtől, de változatos módon olvashat egy adott témáról. Az általunk recenzeált kötet tanulmányainak szerzője, Nótári Tamás munkáságának egyes állomásairól is képet mutatnak a csokorba gyűjtött tanulmányok. Egy kivétellel valamennyi tanulmány megjelent folyóiratokban vagy kiadványokban, többek között hasábjainkon, illetőleg a Magyar Jog, a Collega, az Aetas hasábjain, továbbá középkortörténeti tanulmánykötetekben.

 

 

I.

 

Egy tanulmánykötetnél az első kérdés talán az lehet: mi a tanulmányok összegyűjtésének rendező elve, milyen üzenetet hordoz maga a szerkesztés? Hiszen a szerző munkásságát nyomon követő olvasó egyenként is kézbe vehetné az esszéket, rendezgethetné azokat tematikusan, időrendben vagy más szempontok szerint. Ha azonban maga a szerző határozza meg a csoportosítás szempontjait, saját maga gazdagítja ezzel a korábbi cikkeit egy rendező elv hozzáadásával. Magunk most megkíséreljük ennek a rendező elv bemutatását, amit a nemzetközi hírű klasszikus filológus és bizantinológus Szádeczky-Kardoss Samu előszava a következőképpen foglal össze: “Amint Sókratés védőbeszédében Platón írja, a vizsgálódás nélkül való élet nem embernek való élet. E kötet csokorba szedett válogatást nyújt kedves tanítványomnak, Nótári Tamásnak az elmúlt szűk egy évtizedben megtett s az utóbbi hét esztendőben napvilágot látott tudományos vizsgálódásaiból. Örvendetes e tanulmányok tematikájának sokszínűsége: a görög-római antikvitás jogtörténeti kérdéseit tárgyaló munkák mellett a római vallás- és irodalomtörténet, valamint a koraközépkori egyháztörténet és a humanista irodalom részterületeit vizsgáló írásokat is olvashatunk e kötetben. A varietas delectat elve szerint rendezett válogatást egységesíti a gratius ex ipso fonte bibentur aquae ovidiusi gondolatának kutatási elvként való alkalmazása; ennek szellemében látjuk a köteten végigvonulni a források tiszteletét, a különféle tudományterületek módszereinek és eredményeinek szintetizáló felhasználását, az egyes témák feldolgozása során a filológiai és a történeti metodika szerencsés ötvöződését.”[1]

 

A tíz tanulmány közül az első kettő görög témát érint, a következő három Cicero munkásságával függ össze, ezt két római kori fogalomelemzés követi, majd a három záró tanulmány középkori tárgyú: az avar történelemkutatás egyik hiányának pótlása két részletben, valamint egy humanista retorikatörténeti tanulmány. Így tehát a csoportosítás alapvetően időrendi, nem a cikkek születésének vagy megjelenésének rendje, hanem a kutatott téma kronológiája szerint, ezen túlmenően azonban nehéz nem észrevenni, hogy a szerző – széles érdeklődési köre ellenére – Cicero munkásságának kiemelt szerepet szánt kötetében.[2] Mindez annál is inkább érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a jogászi, klasszikus filológusi és medievisztikai képzettséggel és végzettséggel rendelkező Nótári Tamás a cicerói Pro Murena jog-, vallás- és retorikatörténeti aspektusairól írott PhD-értekezését 2005. március 16-án védte meg a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán.

 

Milyen általános képet adhatnánk a tanulmányokról, azok részletező ismertetését megelőzően? Elsősorban azt, hogy tárgyukat nem csupán a szorosan vett római jog, vagy egyáltalán a jog területéről merítik, hanem olyan kérdéseket is tárgyalnak, amelyek korunk jogászai számára a jog kultúrtörténetének megismerése tekintetében érdekes, mi több, alapvető lehetnek. Honnan eredeztették az ókori görögök a bírói hatalmat? E gyökerek ismeretével szellemiségében megalapozottabban ítélkezhet a mai bíró is. Milyen szerepe van a retorikának a jogász munkájában? Kétségtelen, hogy mai napság a szépen formált szónoklatok egyre ritkábbak, különösen a bíróságok előtt, mégsem felejtheti el egyetlen jogász sem, hogy a szó a valódi fegyvere. Honnan ered a tekintély, ez a jogilag nehezen értékelhető, ám mégsem irreleváns fogalom? Sokszor ma is auktoritásokhoz rendeljük hozzá/alá véleményünket, nem a puszta tekintély, de a forrásának meggyőző ereje miatt. Összefoglalóan tehát: a szigorúan vett jogi, dogmatikai okfejtések – így például a “summum ius summa iniuria” jogértelmezési alapelvről írott tanulmány – mellett az összegyűjtött írásokban tárgyalt, a jogelméleti és jogi kultúrtörténeti, valamint történeti és filológiai ismeretek igen jól hasznosíthatók korunk (elsődlegesen a iurisprudentia elméleti aspektusaival foglalkozó) jogászai számára is.

 

A mérleg mint az igazságszolgáltatás jelképe Homérosnál. A mérleg mint igazságszolgáltatási jelkép elemzése során rendkívül érzékletesen mutatja be a szerző a lélekmérés fogalmának kialakulását, e görög gondolat egyiptomi gyökereit, ugyanakkor végkövetkeztetése sem elhamarkodott: bár van kapcsolat az egyiptomi és a görög – s utóbb a római – gondolatvilág között, a görögök természetesen nem vették át az eredeti eszmeiséget teljes mértékben. A hatást nem csak szöveges emlékek, de tárgyiasult megnyilvánulások (vázaképek) is bizonyítják. A homéroszi ábrázolás egy, már jól körülhatárolható koncepciót takar: a Zeusz mérlegében az emberi sorsok méretnek meg.

 

Jog és bírói hatalom Hésiodosnál. Hésziodosz “Munkák és napok” című művének itt tárgyalt, a bírói hatalom működésmódját elénk állító sorainak elemzése során a szerző széles szakirodalmi bázisra támaszkodik – a jogos és igaz bírót bemutató hésziodoszi koncepció felvázolásánál segítségül híva a jogász bölcsészettudományi, illetve a bölcsész jogtudományi érdeklődését. A szerző az alapmítoszok bemutatását követően a Diké/diké itt előforduló fogalmi árnyalatait elemzi, rámutatva azon érdekességre, hogy a már a homéroszi eposzokban is többjelentésű kifejezés Hésziodosznál milyen jelentésekkel gazdagodott, illetve miként módosult.[3]

 

Jogtudomány és retorika – Cicero, Pro Murena 26. A Murena védelmében mondott beszéd igen közel áll a szerző szívéhez, hiszen fordítása – a Pro Caelio, a Pro Ligario és a Pro rege Deiotaro mellett – a “Négy védőbeszéd” című kötetben is helyet kapott.[4] Először a beszéd történeti hátterét mutatja be, aztán az egyik vádló, Servius Sulpicius Rufus munkásságát elemzi, ezt követően a jogtudomány és retorika viszonyát vázolja Cicero munkássága, illetőleg jelen beszéd tükrében, végül az elemzett paragraphus jogtörténeti hátterét vizsgálja. Jogtörténeti szempontból nagyon érdekes pillanatnak lehetünk tanúi, amikor Cicero pellengérre állítja a legis actio sacramento in rem i.e. I. századra elavult formalizmusát. A formalizmus egyik alapja a rómaiaknak a kimondott szó valóságot konstituáló hatásába vetett hite, ami azonban jelen sorok írójának véleménye szerint módosult háttérrel ugyan, de nem veszett el az ókori Róma jogának élő jogként való megszűnésével sem. Elég csak arra gondolnunk, hogy a konszenzuális szerződéseknél az akarategyezség kifejezésre jutása bizony jogi valóságot, jogviszonyt konstituál. A szerző tanulmányának utolsó részében e gondolat vallási és szimbolikus eredőit mutatja be.

 

Medea Palatina – megjegyzések Cicero Caelianájához, különös tekintettel Clodia személyére. A Pro Caelio, a Marcus Caelius Rufus védelmében elhangzott beszédet elemző írás figyelemreméltó szerkezete igen olvasmányossá teszi a cikket. (A beszéd magyar fordítását Nótári Tamás az általa fordított, kommentált és bevezetőtanulmánnyal ellátott “Négy védőbeszéd” című kötetben tette közzé.[5]) Először per történeti hátterét elemzi, azután a viszály magvait elhintő Bona Dea-ügyet mutatja be a szerző, majd ezt követően tér rá a retorikai szituáció és a szónoki taktika elemzésére. Szerzőnk írásmódját dicséri, hogy az olvasó szinte maga is hallja és érzi a versengő római családok viszályát, az egymásnak feszülő indulatokat, intrikákat.

 

Summum ius summa iniuria – megjegyzések egy jogértelmezési maxima történeti hátteréhez. Ezen tanulmány a mai kor gyakorló jogásza számára is közvetlenül hasznosítható. Az interpretatio ezen alapelvének története a “ius est ars boni et aequi” szentenciával hozható összefüggésbe. A tanulmány szerkezete ugyanazt a kiforrott stílust mutatja, mint az előbbi értekezések, szövegelemzések. Elsőként azon irodalmi forrásokat veszi sorra, amelyek a “summum ius summa iniuria” proverbium különféle változatait, kialakulásának állomásait tárják fel, majd az interpretatio fogalmának kialakulását veszi górcső alá a szerző, vizsgálja az aequitas, az igazságosság / méltányosság fogalompár idevágó kérdéseit, végül pedig kitekintést tesz a proverbium továbbélésére a humanista Rotterdami Erasmus Adagia című művének tükrében. Rotterdami Erasmus szerepe pedig azért igen fontos, mert részben az ő közvetítésével vált ez a szállóige a mai jogászok számára is a mindennapi gyakorlat részévé.[6]

 

De iure vitae necisque et exponendi. A családfői hatalom pozitív jogosultságai közül kettőt elemző írásában a szerző a pater familias bírói jogkörének kialakulását és történeti fejlődését veszi górcső alá. A tanulmány alapos szövegkritikai elemzést is ad a tárgyban fellehető fragmentumok irodalomban elfogadott kiegészítéséről, majd bemutatja az apai potestas körét: a gyermek megölésének hatalmát, amit azonban tizenkéttáblás törvény utáni jogfejlődés szigorúbb korlátok közé szorított. A patria potestas itt tárgyalt másik eleme a gyermek kitevésére irányult, e ponton a fejlődés szintén a korlátozás, illetve a kitett gyermek státuszának mind teljesebbé tétele felé mutatott, míg végül Iustinianus megadta a kitett gyermek számára a teljeskörű status libertatis-t.

 

Numen és numinozitás – a római tekintélyfogalom vallási aspektusai. A tekintélyfogalom vallási aspektusainak elemzése során a szerző több, a római ius sacrum területére tartozó intézményt mutat be: a numen fogalmát, a triumphus intézményét és a flamen Dialis papi hivatalának struktúráját.[7] A tanulmány e fogalmakat, illetve intézményeket és a tekintély, az auctoritas gyökereit hozza egy közös, mégpedig vallási nevezőre. Mindez mai, szekularizált világunkban némiképp meglepő eszmefuttatásnak tűnhet, ám a római kort tekintve teljesen magától értetődőnek kell elfogadnunk, hiszen a társadalmi intézmények mélyen beágyazódtak a vallási képzetekbe, avagy Hannah Arendt a szerző által is idézett megfogalmazásával élve: “a rómaiak szinte azonosnak tekintették a vallási és a politikai tevékenységet.”[8] Mindez indokolja, miért lehet fontos e tanulmány, amely a jogban is ismeretes fogalmak vallási fundamentumait kutatja.

 

Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Megjegyzések a Conversio Bagoariorum et Carantanorum avar vonatkozású fejezeteihez. Következő két tanulmányában a szerző a középkor-tudomány fejlődéséhez járul hozzá mestere, Szádeczky-Kardoss Samu, az avar történelem világszerte ismert kutatójának munkásságát folytatva.[9] Noha a 870-ben, Salzburgban keletkezett Conversio Bagoariorum et Carantanorum bizonyos részei már korábban napvilágot láttak magyar nyelven, mégis Nótári Tamás az első, aki e forrás első teljes, korszerű szövegkiadáson alapuló fordítását az olvasó elé tárja. A szerző e fordítást bőséges, történeti és filológiai ismeretanyagot közvetítő magyarázatokkal teszi teljessé.[10] Idevágó másik tanulmányában a Conversio avar vonatkozású fejezeteit elemzi, s ennek során aláhúzza e forrás alapvető jellegét a tekintetben is, hogy e textus a IX. századi avarok történelem egyik igen fontos dokumentuma.

 

Aeneas Sylvius Piccolomini szónoki művészete. Utolsó tanulmányában Aenas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa szónoki művészetét elemzi egy, a törökök elleni keresztes hadjáratra buzdító beszédének tükrében. Saját történelmünk keserű állomásai is bizonyítják, hogy a pápai beszéd sikertelen marad, ez azonban nem von le az oratio stiláris és retorikai kiválóságából.[11]

 

Az egyes tanulmányok önmagukban és folyamatukban olvasva egyaránt értékes és tanulságos olvasmányt jelentenek nem csupán a jogtörténészek, jogbölcselettel és klasszikus, illetve középlatin filológiával foglalkozók, hanem a tételes jogon túlmutató érdeklődésű jogászok számára is.