„A Horthy-fasizmus állam- és jogbölcselete”

Az ELTE ÁJK tanácsülésén 1955. január 29-én rendezett vita

Szabó Imre készülő könyvének IX. fejezetéről

 

sajtó alá rendezte

Varga Csaba

 

 

 

Szabó Imre ismert első nagy műve, mely a sztálini berendezkedés hazai meghonosítása során a jogi gondolkodás körében az ideológiai váltás megtestesítésére, jövendőbeli útjainak a múlt felől történő lezárására volt hivatott — s melynek a frissen berendezkedett uralkodó hatalom szintén olyan jelentőséget tulajdonított, hogy Kossuth-díjjal jutalmazta alkotóját, elsőként a jogtudomány művelői közül —, 1955-ben készült el, és rögvest meg is jelent a korszak reprezentatív monográfiájaként.[1] Azóta az irodalomban már többszörösen jellemzett funkciója bármiféle tudományos folytonosság lehetetlenítése, a múlt egészében történő meg- és elítélése, s ezáltal bármiféle régi ösztönzésnek, szellemi inspirációnak a tudományos életből történő mesterséges kiiktatása volt.[2] Osztályharcos, közvetlenül „agitatív”, a megsemmisítő bírálat megfélemlítő eszközének szánt felhasználását — a Magyar Tudományos Akadémián Fogarassy Béla osztályelnökségével megszervezett „előadást” követő „hozzászólások”[3] megalapozását követően — éppen a fővárosi egyetem kari tanácsüléseinek rendjébe még kéziratként történő beiktatása jelzi: tárgysorozatba vétele olyan tudományos fórumként, amelynek az lesz majd a vezérlő háttérelve, hogy a múlthoz fűződő viszonyára utaló színvallással ki-ki a kommunista várakozáshoz elköteleződéssel megnyilvánuljon. Ezért úgyszólván a teljes tanári kart hivatalosan kirendelték, s elvárt hozzászólóként a múltból még aktív akadémikusok csakúgy letették a garast, mint akkoriban huszonéves korukban tanársegéd pályakezdő fiatalok.

     A napjainkban sokasodó számbavételek, monografikus és tanulmányi feldolgozások[4] többnyire csak egyetlen szemlecikkből vehettek mindmáig ezen emblematikus közösségi rítusról tudomást, abból a tömörített, recenzív — és alapjaiban korrekt, önálló továbbértékeléstől jó érzékkel tartózkodó — beszámolóból, ami kevéssel a vitát követően jelent meg egy nem szakmabeli, de az egyetemi életről rendre beszámoló folyóirat hasábjain.[5] Pedig a vita hivatalos jegyzőkönyve hozzáférhető volt, kutatható volt az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Levéltárában, sőt róla fénymásolat készítése sem volt tilalmazott.

     A jelen forrásközlés annak a hivatalos gépírásos jegyzőkönyvnek a fotókópiájára támaszkodik — számos gépírásos félreütés, helytelen nyelvtani egyeztetés, az elhangzott anyag félreértése és hasonló kisebb-nagyobb hibák korrigálásával, valamint a leginkább bántó germanizmusok, ma már idejétmúlt élőbeszédbeli pongyolaságok, alkalmatlan névelőhasználatok kiiktatásával, egyszersmind több helyen a korabeli megőrzött hivatali példány kézírásos javításainak az átvezetésével —,[6] amit az ELTE Jogász Társadalomtudományi Szakkollégium kiadványától kísérten,[7] a Ménesi úti Bibó-kollégium Jászi-termében az MTA-Soros Alapítvány támogatásával Moór Gyula, „a jogtudós születésének centenáriumán a Kelemen Imre Öntevékeny Csoport által rendezett kiállítás” előkészületekor[8] akkoriban még ifjú jogtudóssá nevelődése jegyében immár a szocializmus saját múltjától elszakadáshoz fogódzókat keresve Szájer József bányászott ki, majd adott át nékem a levéltárból.

     Habár ízlések és rokonszenvek különbözhetnek, meglepően jóleső, egyenesen nagyszerű tettnek fogjuk látni tudományosan is, akkor különösen gerincességet feltételező (és bizonyára óhatatlanul stigmatizálással járó) erkölcsi kiállásként is Nizsalovszky Endre árnyalt értékelését, vagy éppen Beck Salamonnak a baloldallal polgári radikálisként elvben rokonszenvezése ellenére mégis teljességgel szuverén, méltányos állásfoglalását, szemben történetesen Marton Gézának aligha védhető értetlenségről tanúskodó pocskondiázásával, primitíven méltatlan, csaknem talajvesztett elhatárolódásával. Értékelhető Halász Pálnak egyébként kérlelhetetlen komisszári elítélése ellenére mégis valaminő kiegyensúlyozottságra törekvése, avagy épp az akkori hivatalosságot képviselő Világhy Miklósnak elvi, mégsem bántó kritikai összképe, szemben például Vas Tibornak egykori megmentőjére és megmentését szorgalmazó közvetlen kollégájára tartalmatlanul sárt dobáló szómágiájával vagy éppen Eörsi Gyula kizárólag saját akkoriban alulmúlhatatlan színvonalról tanúskodó, üres hiteltelenséggel kopogó okoskodásával. A nap és a korszak két hangadó vezéregyénisége közül szembeötlő a politikai-belbiztonsági agenturában beágyazottabb szerepet játszó Beér János mellett nyilvánvalóan Szabó Imrének is könyörtelenül közvetlen, a sztálini–visinszkiji igényeket immár türelmetlenül a hazai szakmai nyelvre fordító elszánt politikai szolgálata, aminek egyszersmind mégis bizonyos színvonal és teoretikus igényesség felmutatásával tesznek eleget.

     Végezetül, de korántsem utolsó sorban felfigyelhetünk néhány mozzanatra, ami a bármiféle dokumentumból tükröződő korértéken túl megkülönböztetett érdeklődésünkre számot tarthat. Így mai — talán túl megszokott? — értékítéleteinkkel szemben csodálkozhatunk a különös kontraszton, melynek jegyében a minden ízében mélyen konzervatív, két háború közti időszakunk autoritatív reprezentánsaként ismert, következésképpen fasizmus iránti olthatatlan rokonszenvvel klerikalizmussal súlyosbítottan vádolt Moór Gyula még megsemmisítettségében is úgyszólván megdicsőül, ha és amennyiben kortársai a Szegedről professzorként még alig néhány éve frissen feljött (talán éppen ezért, parvenüként elutasított?) bár fővárosi gyökerű és polgártudatú liberális kísérletező, olykor a publicizmus szabadon lebegésében elmerülő széplélek, Horváth Barna társaságában láttatják. Avagy érzékelhetjük, hogy habár számunkra ma bizonyára meglepő, mégis az akadémikus világlátás távolságtartóan hűvös prelegálásáról tanúskodik az a szellemi fölényből sarjadt retorikai bravúr, amely egyfajta gondolható, bár történelmi alternatívaként meg nem valósult piedesztálon tragikus bukottságában, poraiban is társként emeli Moórt a véres emberpusztítással új ezredévet hirdető nagyhatalmi moloch ideológiai pápája, főügyésze, helytartója, nagykövete, Visinszkij mellé — talán nemcsak Moór mentésére, de egyszersmind kora tehetségtelen lihegésükből ötlettelenségbe fáradó neofitáinak emlékeztetőként: kinek is hódolnak és milyen történelmi véletlenszerűségben, amikor őseik eszkatológiáját egy zsarnokká lett postarablóvá nemesedése előtti valahai szeminarista papnövendék, valamint egy cinikusan taláros gyilkossá züllött egykori nemesember hódolatára váltották.

     Talán nem késő, hogy alma matere egykori államjogi tanszéki hagyatékából valaki megkeresése mindnyájunk okulására egyszer azonosítja majd Beér János lektori véleményét is, mely bizonyára a mélyebb megértéshez szükséges további adalékokkal fog szolgálni mind a megbírált, mind — és nem különben — a bírálatot gyakorló korról.

 

 

 

*

 

 

 

855–11/2–1955. d. sz.

 

 

 

JEGYZŐKÖNYV

 

A Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának

1955. évi január hó 29-én tartott 1954/55. tanévi III. rendes (e tanévi 2.)

tanácsüléséről

 

 

 

JELEN VANNAK

 

Elnök:          Világhy Miklós dékán

 

Antalffy György, Asztalos László,

Bajáki Veronika, Barabás Alice, Baráth Lajos, Bécsy Zoltán,

Beck Salamon, Beér János, Brósz Róbert,

Csizmadia Andor, Eörsi Gyula, Földvári Béláné,

Halász Pál, Kocsis Mihály, Kulcsár Kálmán, L’Auné Jenő,

Marton Géza, Madarász László, Mártonffy Károly, Móra Mihály,

Nagy Tibor, Nizsalovszky Endre,

Pecze Ferenc, Peschka Vilmos, Pulay Gábor,

Samu Mihály, Sárándi Imre, Szabó Imre, Szatmári Lajos, Sztodolnik László,

Theiss Ede, Vas Tibor, Várszegi József, Weltner Andor, Willert Andor†

 

 

Tárgysorozat:

1. Dékáni bejelentések

2. Az ideológiai oktatás helyzete karunkon

3. A Horthy-fasizmus állam- és jogbölcselete c. tanulmány megvitatása

 

 

 

[…]

 

Dékán bejelenti, hogy áttérünk a harmadik napirendi pontra: Szabó Imre egyetemi tanár készülő könyve IX. fejezetének megvitatására. Kérdést intéz Szabó Imréhez, hogy a sokszorosításban minden résztvevő részére megküldött anyaghoz van-e még hozzászólnivalója.

 

Szabó Imre egyetemi tanár előadja, hogy mint a sokszorosított anyagból is kitűnik, az itt megvitatásra kerülő anyagrész a IX. fejezet. A VIII. fejezet Somló Bódog jogbölcseletével foglalkozik, ami ezzel szorosan összefügg. A könyvnek az utolsó, X. fejezete annyiban érinti ezt az anyagot, hogy ebben az anyagban csak Moór és Horváth tevékenységéről van szó.

 

Dékán vitára bocsátja az anyagot.

 

Nizsalovszky Endre egyetemi tanár hozzászólása:

Szabó Imre készülő nagy munkájának velem közölt fejezetét nagy élvezettel és sok tanulsággal olvastam el. Sem túl sokat, sem túl keveset nem mondok azzal, hogy olyan élvezettel és annyi tanulsággal, mint 15 évvel korábban Moór Gyula egy-egy új tanulmányát.

     Szabó Imre a fejezet anyagát olyan kiváló szakértelemmel, alapos elmélyedéssel és részletességgel dolgozta fel, hogy nagyon valószínűtlen több évtizeden belül hasonlóan megalapozott munkának bárki részéről való újbóli elvégzése. Ezért úgy látom, többről van szó, mint egy tudományos vélemény kifejtéséről. A tanulmány ítélet, mégpedig jogerős ítélet lesz abban az értelemben, hogy egyes megállapításait lehet esetleg majd vitássá tenni, de Szabó Imre fejtegetéseiben fogja a jogászi közvélemény a legalaposabb tanulmányokon alapuló, hiteles döntést látni. Éppen ezért tartom szükségesnek, hogy minden olyan gondolatot feltárjak, amely a mű tanulmányozása során felmerült bennem, és amelyről feltételezhetem, hogy a szerző az ítélet végleges megfogalmazásánál felhasználhatja.

     Megjegyzéseim a következők:

     1. A fejezet bevezetése utal arra, hogy a munkásosztály 1919. évi forradalma idején a burzsoá állam- és jogbölcselet átadta helyét a munkásosztály forradalmi elméletének. Ennek a forradalmi elméletnek a magyarországi megnyilatkozásai azonban nincsenek ismertetve, az pedig a műből nyilván nem hiányozhat.

     2. A burzsoá jogtudomány ellenforradalmi restaurációjával kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a jogtudomány ellenforradalmi elmélete tudtommal annyira sohasem alázta meg magát, hogy a terrorcselekményeket, az ún. különítmények atrocitásait megkísérelte volna elméletileg támogatni, illetőleg igazolni, amire a német fasizmus a Röhm-féle tömeggyilkosság alkalmából a Führer személyében összpontosuló igazságszolgáltatási hatalom szégyenteljes elméletével tett kísérletet. Nálunk a „felelőtlen elemek egyéni akciójának” minősítés volt a legeufemisztikusabb álláspont, amit nyíltan hirdetni mertek, ezt is rendszerint a felszámolásnak sürgetése kapcsán. Viszont azt is meg kell állapítani, hogy ezeknek az atrocitásoknak a felszámolása végül nem belső okokból, a vezetők önkéntes jobb belátásra jutása folytán következett be, hanem egyfelől a munkásosztály kezdeményezésére megvalósult bojkott, másfelől a nyugati nagytőke hitelmegtagadása folytán. Az utóbbi meg is találja magyarázatát abban, hogy a gyarmatosító imperialista tőke a biztonság bizonyos fokát is kívánta magának. Hasonló okok játszottak közre legalább jó ideig az igazságszolgáltatási álcázásban. (3. o.)

     3. Az iparnak a nagybankok jármába kerüléséhez (2. o.) kuriózumszerű adalékként utalok Teleki Pál minisztersége idején a Károlyi-palotában Magyary Zoltán által rendezett és botrányba fulladt kiállításra, amely ezt a tényt kézzelfoghatóbban dokumentálta, semhogy azt a vezető tőkések el tudták volna viselni.

     4. A földreform megdöbbentően gyenge eszközeinek megítélésében a Moór–Magyary-féle idézett beállításon felül hozzátartozik, hogy amikor másfél évtizeddel később, amikor éppen a földbirtokmegoldás miatt a harmadik utas nyugatiak is mélységesen elítélik a feudális Magyarországot (így különösen Röpke), még mindig döntő és minden komoly földbirtokpolitikai intézkedést gyökerében megakadályozó érvként lehet használni azt, hogy minden földreform a magántulajdon teljes ellenérték fizetése nélküli erőszakos elvonása, ami a jog örökérvényű alapelveivel kerül ellentétbe. Süket fülekre talál, hogy Finnországtól Bulgáriáig minden ország, melyben a feudalizmus a burzsoá forradalmat túlélte, radikális földreformot hajtott végre. Sőt, erre a sztereotip soviniszta válasz az, hogy a földreformok nem szociális, hanem nacionalista célt szolgáltak, az igazi cél a volt uralkodó nemzet tagjainak deposszedálása volt.

     5. Annak, hogy Moór Gyula A jogi személyek elmélete c. műve nagy késedelemmel jelent meg, Horváth Barna angol jogelmélete pedig nagyobb terjedelme ellenére igen gyorsan nyomdafestéket látott (4. o.), magyarázata nem az, mintha Moór Gyulának ez a műve valaminő bizalmatlansággal találkozott volna, hanem az, hogy azt (székfoglaló előadásból terjedelmesedvén ki) az Akadémiának kellett kiadnia, az Akadémia pedig — és különösen a jogtudományi bizottság — a Vigyázó-hagyaték elnyerése előtt igen sovány anyagi eszközökkel rendelkezett.

     6. Ami az „érdekelmélet” kérdését illeti (4. o.), nem önigazolásul kívánok kettőt megjegyezni. Az egyik, hogy a szerző helyes megállapítása szerint annak idején sokszor látszott a haladás vonalába esőnek olyan nézet, amelyről ma az imperialista jelleget világosan meg tudjuk állapítani. A másik, hogy magamnak e kérdésre vonatkozó és a magyar irodalomban első tanulmánya anélkül kísérli meg az egymással harcban álló négy főirányzat bemutatását, hogy az Interessenjurisprudenz primátusát elismerné. Annak létjogosultságát az új kodifikációs művekre nézve ismertem el, egy lényegében ma is követett formulázással, ami nem azonos a Moór Gyula által a szabadjogi iskola egyik válfajaként feltüntetett fogalmazással.

     7. Nem tudok egyetérteni azzal a megállapítással, hogy a Horthy-korszaknak nem volt szüksége államelméletre. Szüksége volt Szekfű és Eckhart illúziókat felszámoló komoly történeti megállapításai után is a romantikus Szent Korona-elméletre. Erre csak egy adalékot hozok fel: Illés József a Tomcsányi közjogáról 1940-ben írt bírálatában is azt írja, hogy ez a Tomcsányi által képviselt elmélet olyan, amire nagy szükségünk van (Jogászegyleti Értekezések és Egyéb Tanulmányok, VIII. évfolyam, 342. o.). Nem is mondja, hogy ez az elmélet helyes vagy történelmileg igazolt; mindez jóformán közömbös is akkor, ha éppen „szükségünk van rá”.

     8. A fejezetnek kétségkívül leglényegesebb része Moór Gyula munkásságának bemutatása és értékelése. A szerző igyekszik a korszak kétségkívül legkiemelkedőbb jelentőségű jogbölcsészének egész életművét egységes képben, egységes elvi alapra visszavezetve bemutatni. És ennek az egységnek az alaphangját utolsó nyilvános szereplésében véli megtalálni, az 1947. október 8-i parlamenti beszédében kifejezésre jutó gondolatait vetíti vissza a Horthy-korszak alatti egész életművére. Nem így látom. Antoniusszal szólva, nem dicsérni jöttem — temetni. Mégis, az az egységesként felrajzolt kép, amelyet Moór Gyuláról Szabó Imre rajzol, önmagában is egy megmagyarázhatatlan jellembeli törést mutat. Nehéz elképzelni, hogy az, aki merő opportunizmusból a 20-as évek elején a Horthy-rendszerre kedvező elméleti álláspontokat fejt ki azért, hogy megszerezze magának a kor hivatalos jogfilozófusának tekintélyét, aki opportunista módon végig kiszolgálva a fasizmus végéig a letűnő rendszert, a felszabadulás után további érvényesülése érdekében összeszedegeti korábbi munkáinak azon morzsáit, amelyek antifasiszta megnyilatkozásokként is felfoghatók, éppen akkor, amikor — éppen mint opportunistának — világosan kell látnia, hogy egy politikai kalandor kezébe kerülve vesztett ügy oldalára állt, nem hátrál, hanem olyan álláspontot hirdet, amellyel feltétlenül és véglegesen el kell buknia, amely a győztes forradalommal szemben a vereséget szenvedett reakció álláspontja. Egy egész életen át az opportunizmus vizein lavírozó embernél ez megmagyarázhatatlan. És ebből nincs más kivezető út, mint az, hogy Moór Gyula állásfoglalásait nem az opportunizmus vezette. Aki előtt ismeretes a diktatúra, sőt a személy szerint közismert diktátorjelölt elleni állásfoglalása az ismert október 6-i beszédben, aki megfigyelte a felsőoktatási kongresszuson a kormányhatalom által képviselt nézetek ellen folytatott, személyeskedéstől sem idegenkedő, késhegyig menő harcát, amelynek során a kormány kedvenc oktatási formáját, a műegyetemi közigazgatási oktatást nem átallotta a polgári iskola színvonalához mérni, aki hallotta, hogy a Filozófiai Társaságban Schütz Antal A bölcselet elemei c. művének recenziója során milyen csapásokat osztogatott a kor valóban hivatalos filozófusainak, a „robusztus” Kornis Gyulának és az apró, de haszontalan új gondolatokat hajszoló és termelő Brandenstein Bélának, aki az Akadémia rendes tagi székfoglalójaként a szabad akaratról tartott előadása során érezte a hitleri fasizmus ellen gyilkoló éllel beállított megállapítását arról, hogy az a diktatúra az akarat szabadságát csak annyira hagyja meg, hogy a fizikai és erkölcsi halál közt enged választást, az lehet Moór Gyuláról sokféle véleménnyel, de az opportunizmust nem számíthatja sajátosságai közé, és magatartását, állásfoglalásait ezzel nem magyarázhatja. Az utoljára említett alkalommal a „sztálingrádi hősök” kategorikus imperatívusza is világosan úgy hangzott, hogy a német katona nem az emberi szörnyeteg Führerének engedelmeskedik, hanem ennél valami magasabb rendű él benne. Más oldalról kell a jellemzés helyes útját megkeresni. És ez nézetem szerint éppen az, hogy Moór Gyula egész tanítását nem lehet egységes képbe foglalni. Egység van abban, és utolsó, végzetes szereplését is leginkább az magyarázza meg, hogy burzsoá jogtudós volt, minden tanításában éppen úgy, mint sokan mások, akik mégis meg tudták találni az utat a szocialista jogszemlélet felé, legalább olyan mértékben, hogy a haladás útjában ne váljanak a történelem erejénél fogva eltávolításra ítélt akadályokká. Ezen belül, a burzsoá jogtudományi irányzatokon belül azonban Moór Gyula nem tartozik azon jogtudósok közé, akik pályájuk kezdetén felesküsznek egy irányzat mellett, és attól semmiféle tudományos érveléssel nem engedik magukat eltántorítani, hanem az egyszer beállított irányuk mellett makacsul kitartanak. Moór Gyula nem ezen a bizonyos szempontból kényelmes úton járt. Egész életén át tanult, figyelte a feltűnő új irányzatokat, és nem vonta ki magát azok hatása alól. Nem a Stammler- vagy Kohler-szerű tudósokhoz tartozott, akik minden megnyilatkozásukban újkantiánusok maradtak; a Jhering-féle típus volt, akinek változásairól Lange könyvet tudott írni. A Somló-tanítvány, aki első sikerét Stammler helyes jogi elméletének éles bírálatával aratta, csakhamar Kelsen tiszta jogtanához, a pozitivizmus túlhajtásához csatlakozik, hogy ettől elég hamar elhajoljon a természetjogi felfogás felé, amely a jogról vallott hatalmi elméletével már nem sok közösséget mutat. Később Nikolai Hartmann és Rickert tanulmányozása során megtagadja a test, szellem és lélek hármasát és keresi az újkanti és újhegeli irányzat összeegyeztetését, a jognak értékes valóságként, pszicho-fizikai realitásként szemléletét. Végül kimutathatóan a Schütz Antal kétségtelenül magas színvonalú feldolgozásában előtte megjelenő tomista filozófia erős befolyása alá kerül, amit minden valószínűség szerint a szerző személye iránt kialakuló emberi értékelése is előmozdít, és úgy látom, hogy Moór Gyula esetében egyetlen személy életútján keresztül is élesen be lehetne mutatni az imperialista kapitalizmus nézeteinek azt a bomlását, szétesését, ingadozását, amelyet nemcsak Visinszkij mutat be, hanem nyugati írók is világosan látnak, így Bonnecase bordeaux-i professzor a La pensée juridique c. művében különösen részletesen mutat be. Tény, hogy a természetjogi, a történeti, a pozitivista irányzat uralmi idejét a polgári jogtudományban szinte évszám szerint el tudjuk határolni, ami azonban azután következett be, hogy a jogtudomány a pozitivizmusból kiábrándult (és ez a kiábrándulás nézetem szerint nyilvánvalóan oksági kapcsolatban állt a kapitalizmus imperialista szakaszával): nincs többé uralkodó elmélet. Nagy kérdés, amire többé megnyugtató választ kapni nem lehet, hogy Moór Gyula, aki az új hatásokra ismét élénken, a burzsoá nézetek körén belül lejátszódó irányváltoztatásokkal reagált, megtalálhatta volna azt az utat, amely őt a burzsoá szemlélet egész bűvköréből kivezette volna. Nem tartom kizártnak. Talán ha olyan méretű szocialista jogtudóssal hozta volna a sors kapcsolatba, mint amilyen méretű burzsoá tudósok korábban hatottak rá, életének utolsó szakasza másképpen alakul. Ha Magyarország moszkvai követévé válik, bizonyosan elkerülhette volna, hogy a kórházi ágyon, orvosai tiltakozása ellenére, de már sértett önérzetének impulzív befolyása alatt, a politikai életbe egy kalandor csábítására belesodródjék, és a párt álláspontját oly szenvedélyességgel képviselje, mintha az saját álláspontja lenne. Talán a moszkvai küldetés alkalmat adott volna arra, hogy Visinszkijjel, a jogtudóssal kapcsolatba kerüljön. Talán ez a kapcsolat — múltjuk sok közössége folytán — tudósok közti elmélyülő kapcsolattá is válhatott volna. Lehet, hogy mindez semmiképpen sem következhetett volna be, de akkor is sajnálom, hogy nem következett be. Azt nem lehet elvitatni, hogy nemcsak a felszabadulás után, hanem azt megelőzően is — szemben a hitleri fasizmus elleni világos ellenszenvével — bizonyos szimpátiát már mutatott a Szovjetunió iránt, ami a felszabadulást közvetlenül követő időben komoly mértékben fokozódott. Előttem jellemezte a Szovjetunió berendezkedését a világtörténelem leggrandiózusabb kísérleteként egy új társadalmi rend megvalósítására, és őszintén sajnálta, hogy a moszkvai követség elfogadását nem látta a maga részére erkölcsi lehetőségnek rektorrá választása után, mert így nem láthatja meg ezt a grandiózus művet. Ezzel volt összhangban a felszabadulás utáni egész magatartása. Persze, nyilvánvaló az is, hogy a szimpátia és a grandiozitás elismerése távol állt attól, hogy ugyanannak a rendszernek Magyarországon való megvalósulását kívánta volna. Ez magyarázza, hogy a Szovjet–Magyar Társaságban betöltött pozíciója mellett nyugat felé irányuló hasonló jellegű társaságokban szintén szerepet vállalt anélkül, hogy ennek visszásságát a legkevésbé is érezte volna.

     9. Nem tudom viszont azt észlelni, hogy a Somló-tanítvány fejlődésének útjában törést jelentenének azok a tanulmányok, amelyeket a fejezet a Horthy-rendszer hivatalos jogfilozófusának rangja felé vezető úton kapunyitó tanulmányokként jellemez (4. o.). Az első jogfilozófus rangját nem a kormányzattól kapta, hanem a kor tudósaitól, az egyetemek tanári karaitól. És meg merem kockáztatni azt a véleményt, hogy az ebből a forrásból eredő általános elismerés nem csökkent volna akkor sem, ha Moór Gyula a marxizmussal szemben pozitívabb álláspontot foglalt volna el.

     10. Igaz, hogy a fejezet által elemzett munkáiban valóban élesen bírálja a marxizmus tételeit, amelyeket a bírálat élessége és meggyőző ereje érdekében erősen szimplifikál, amit a szerző nem minden alap nélkül állít be a tanok meghamisításaként. Moór Gyula azonban mind a Bevezetésben, mind A jogi személyek elméletében hasonló élességgel bírál nagyszámú burzsoá elméletet is, éles logikával és szellemesen döntve halomra azok okoskodását. Nyilvánvalóan a vita hevében hasonló szimplifikálások szintén előfordulnak, ami az elméletek rövidre fogott ismertetésében elkerülhetetlen is. És azt hiszem, hogy míg a marxizmusra vonatkozó fejtegetései számunkra teljesen hasznavehetetlenek, a különböző feudális és burzsoá elméletek ellen felhozott érvei ma is elevenek és marxista kézben szintén használható fegyverek.

     11. Azt hiszem, nyugodtan javasolhatom, hogy a 10. oldalon a „Horthy-Bethlen-Gömbös-féle revíziós politika” említéséből a szerző Gömbös nevét törölje, mert az, hogy Gömbösnek Moór Gyula semmi vonatkozásban sem kívánt követője lenni, nem lehet kétséges.

     12. Ami különösen a Macht, Recht, Moral c. tanulmányát illeti, ennek hatalmi elmélete tartalmánál fogva nem jelenthette a Horthy-rendszer tudományos igazolását. Ez a rendszer nem a hatalom alapján követelte magának az uralmat, hanem az „ezeréves jogfolytonosság” követelményét hirdette és a legitimitás, a történeti alkotmány, a közjogi hagyományok tiszteletben tartása, a néplélekből fakadó szokásjog voltak ábrándképei. Moór nem ezeket az ábrándokat táplálta, hanem kifejezetten cáfolta is azt a nézetet, amely szerint Oroszországnak a Romanovok a törvényes urai, a szovjethatalom joga pedig nem jog. Ez az állásfoglalás az intervenciós háborúk idején és ugyanakkor, amikor a hadifogoly-házasságok kérdésében a Kúriának az a lehetetlen, állandó gyakorlata alakult ki, amit csak a felszabadulás után hozott helyre — nagyon elkésve — a magyar jogszabályalkotás, nem lehetett kedves a kormányhatalom szempontjából.

     13. Ha nem is tudom magyarázatul az opportunizmust elfogadni, semmiképpen sem tehető vitássá, hogy Moór Gyula a Tanácsköztársaság bukása után élesen és politikai elfogultsággal fordult szembe a kommunista tanokkal. Bizonyosra veszem, hogy akkor a kolozsvári egyetem menekült tanárának élményeitől befolyásolva és Szegeden új otthonra találva komolyan hitt a Horthy-rendszer történelmi hivatásában, de ebből a hitéből elég hamar kiábrándult, és e kiábrándulásnak a következménye, hogy a politikai színezetű kérdésektől jó időre teljesen elfordul és a magasabb elméleti spekulációk világába vonul vissza, ami egyéni fejlődésének is felsőbb fokát jelenti.

     14. Fel kell hívnom a szerző figyelmét a 22. oldalon alkalmazott, Vladártól vett idézettel kapcsolatban arra, hogy a szöveg a hangsúlyos „Ma” szóval kezdődik, aminek bizonyos antifasiszta csengése érezhető.

     15. A szabad akarat problémájáról már korábban volt szó, s az egységesítési törekvés mellett, amiről a szerző a 25. oldalon megemlékezik, nekem a leginkább az tűnt fel gyenge oldalként, hogy Hartmann és Rickert okoskodását Moór Gyula olyan kérdésekre is átviszi, amelyekről ezek az emberek nem beszélnek, és nem tudta bennem azt a meggyőződést kelteni, hogy a nevezettek nézeteiként előadottak valóban fedik-e az ő véleményüket.

     16. Azt hiszem, bizonyos fokú túlzás van abban, hogy Moór Gyula tanításait a tételes jog művelői úgyszólván gondolkodás nélkül tették vizsgálódásaik kiindulópontjául (26. o.). Tény azonban, hogy nagy hatással volt a tételes jogászokra, akik között valóban akadtak, akikre e megállapítás talál. Mindenesetre az egyetlen érthető, új és nagy logikai erejénél fogva szuggesztív erejű irányító volt az olyan kérdésekben, amelyekben a szakjogász kénytelen volt valamilyen álláspontot elfoglalni, és amelyeket nem mert önállóan megoldani. Kényelmet és biztonságot jelentett, ha a csak sejtelemszerűen kialakult gondolatával összhangzó fejtegetéseket talált Moór Gyulánál, amire építhetett. Igen sokszor történt meg velem is, hogy az ilyen megnyugtató kényelmes utat Moór Gyula segítségével találtam meg. Lehetségessé tette ezt különösen, hogy Moór Gyula írásából mindig könnyen, fáradság nélkül lehetett megtudni, mit akar a szerző mondani, és ez a mondanivaló sokszor ésszerűnek, meggyőzőnek is mutatkozott. Mégsem vezetett ez mindig követésére. Nemcsak a jogrendszer tagozódására vonatkozó merész ötlete, amivel szinte meggyőződés nélkül folytatott szellemes logikai játékot, volt olyan, amitől a tételes jog művelői egyértelműleg elfordultak, hanem általánosnak lehet mondani bizonyos eklekticizmust. Mindenki más elemeket tudott a maga számára hasznosan felhasználni, míg más kérdésekben — ha nem is bocsátkozott vele polémiába, ami komoly példák alapján nem mutatkozott veszélytelen játéknak — megmaradt a maga eltérő útján.

     17. Ami a jogrendszer tagozódásának kérdését illeti, úgy érzem, hogy ennek éppen úgy, mint a beszámítási pont elméletének (23. o.) az a gyengéje, hogy Moór Gyula a jogban — nyilván kelseni alapon — csak cselekvési normát lát és az emberi cselekvésekre korlátozza a figyelmet, és nem ad mindjárt elfogadható megoldást a tulajdonjogra, amely nem a tulajdonos cselekvésében nyilatkozik meg. Nemtevésre szóló parancs is ebben az esetben csak a tulajdonoson kívülálló személyekhez szól, ami arra a tételes jogász által alig megfogható eredményre vezet, hogy a tulajdonosnak nincs is joga, hanem jogának a látszatát az adja, hogy ő bizonyos tiltó parancsok hatálya alól ki van véve.

     18. Azt hiszem, nem tévedtek azok, akik Moór Gyulát 1945-ben antifasisztának minősítették és ezért megbecsüléssel vették körül (30. o.). Valóban az volt, és — amint már erre utaltam — az, ami 1947-ben történt, olyan fordulat volt élete útján, amely nem következett szükségképpen egyéniségének, felfogásának állandó elemeiből, hanem — bizonyos körülmények eltérő alakulása esetén — el is maradhatott volna.

     19. A logikum a jogban c. tanulmányt lényegileg a szerző fejtegetéseivel (35. o.) egyetértve már annak idején a húr túlfeszítésének éreztem. Ez is olyan eleme volt Moór Gyula szellemi alkotásainak, amelyet nem tudtam követni. A szerző erre vonatkozó fejtegetéseit egyébként olyanoknak tartom, amelyek az eljárási jogászok számára nyújtanak értékes útbaigazítást.

     20. Szerzőnek a jogtudomány elszigetelésére vonatkozó fejtegetéseiről (34. o.) úgy éreztem, hogy azok lényegben találkoznak az akadémiai naggyűlésen tartott felszólalásommal.

     21. Az érdekkutatás és a logikai okoskodás adott esetekben való mellőzésére nézve (uo. a bek. végén) meg kell jegyeznem, hogy Moór Gyula az érdekkutatással, amit a szabadjogi iskola egyik válfajának tartott, mindig élesen szemben állt és a Jhering által úgynevezett teleologikus módszer létjogosultságát sem ismerte el. Ennélfogva a magyar tételes jogtudománynak az érdekkutató irányzata bizonyos mértékig az ő befolyása alól is ki volt véve.

     22. Ami a szerző egyébként tökéletes anyaggyűjtéséből kimaradt, az a Philosophia perennis c. tanulmány, amely a klerikális természetjogi felfogás (35. o.) előtérbe lépésének magyarázatát adja. Schütz Antal jól megírt művének bírálata ez, amelyről már megemlékeztem a bírált műnek a bírálóra gyakorolt nagy hatását érintve. Ez az általános jellemzés során Jheringre utaló hasonlatomat is bizonyos mértékig igazolja. A feljegyzés szerint Jhering csak a Zweck im Recht megírása után olvasta Aquinói Szt. Tamásnak a tulajdonjogról szóló tanítását, és kijelentette, hogy ha előbb olvasta volna, művét nem írta volna meg.

     23. A termelőeszközök tulajdona kérdésében a jog elsőbbségére vonatkozó megjegyzéssel (36. o.) kapcsolatban utalnom kell arra, hogy a marxizmus-leninizmus tanítása szerint is a jogi felépítmény visszahat az alapra, és főleg a forradalmat közvetlenül követő új időben az új szocialista alap kiépítésében (állami tulajdonbavétel) igen nagy szerepe van. Talán helyes lenne itt a kérdés ezen oldalát megvilágítani.

     24. Nem volt meggyőző szerzőnek az az állítása, hogy egy olyan tanítás, amely a munkásság és a parasztság közös céljára különböző eszmei utakat ajánl, a két dolgozó réteg közé ék veréseként értékelhető (37. o.).

     25. Teljesen igazat adok a szerzőnek abban, hogy a Horthy-kor többi jogbölcsészének lényegesen kisebb jelentőséget tulajdonít és lényegesen kevesebb teret szentel. Ami különösen Horváth Barnát illeti, a tételes jogász már említett szükségérzetétől indítva nem egyszer fordultam az ő műveihez is útbaigazításért, már csak azért is, hogy az egyoldalúságot elkerüljem. Ezek a kísérleteim azonban mindig eredménytelenek maradtak. Fáradságos munka árán néha sikerült megértenem, hogy mit tanít, de ennek hasznát nem sikerült vennem még akkor sem, amikor tantörténeti jellegű munkában egyenesen törekedtem arra, hogy más nézetek rendszerébe az ő nézetét is beleillesszem. A Géniusz perét találtam olvasmányként a legélvezhetőbbnek, de ebből sem láttam hasznos jogászi tanulságot levonhatónak; az angol jogelméleti írókat és nézeteket ismertető anyaga adattárként bizonyult számomra felhasználhatónak; de a Macht, Recht, Verfahren nekem mindig megfejthetetlen maradt. A kép teljessége kedvéért utalnom kell egy felszabadulás utáni akadémiai előadására, amely a franciák felé volt gesztus, mikor Roubier és egy másik francia író jogelméletét ismertette.

     26. A hatalomelmélet kérdésében (47. o.) hiányolnom kell a szerző állásfoglalását. A Moór-féle hatalomelméletet éppen úgy elveti, mint Horváth Barnának a vele ellenkező álláspontját. Az olvasó tehát várja, hogy mi az, amit annak idején ezen elvetés kiérdemelése nélkül mondani lehetett. Ha ilyen nincs, akkor a helyes állásfoglalást kizáró okok ismertetését is szívesen venné az olvasó.

     27. Természetesnek tartom, hogy a természetjogi felfogás Horváthnál is feltűnik (49. o.). Sem Moórnál, sem Horváthnál nem pusztán egyéni oka van ennek. Világáramlatról van szó, amely az imperializmus korában a pozitivizmusból való kiábrándulás és a proletárforradalomtól való félelem gyermeke.

     28. Hogy éppen a Géniusz perében tárgyalt pereknek a jog fejlődésére nem volt közvetlen hatása (51. o.), abban a szerzőnek, azt hiszem, igaza van. Johanna perére vonatkozóan legalábbis közel áll az igazsághoz Shaw-nak az a megállapítása is, hogy az első bíróság, amely a megrázóan igazságtalan ítéletet hozta, becsületes emberekből állt, akik kifogástalanul jártak el és a legjobb lelkiismeretük szerint ítéltek, míg a második perben, amely az ártatlannak halála után igazságot szolgáltatott, csupa jellemtelen ember ténykedett, szabálytalanságot szabálytalanságra halmozva. Mégsem lehet egyes eseteknek a jogfejlődésre gyakorolt hatását tagadni. Így nálunk a Lukács László megrágalmazása alól felmentett Désy ügye vezetett az esküdtszék intézményeit alaposan megnyirbáló 1914. évi XIII. törvény megalkotásához.

     29. A szerző többször érinti a klerikális természetjogi újtomista irányzatot anélkül, hogy megemlékeznék ezen irányzatnak arról a magyar teológus képviselőjéről, aki a fribourgi dominikánus egyetem tanáraként a tulajdonjogról írt művével egyházi körökben az egész világon ismerté tette magát, és a tomisták (dominikánusok) és molinisták (jezsuiták) közti éles viták középpontjába került. Horváth Sándor, a budapesti egyetem nyugalmazott professzora azért érdemel figyelmet, mert nem általában bölcselettel foglalkozott, mint Schütz Antal, hanem munkái éppen a természetjogi felfogás kifejtésére szánattak. Továbbá nem elsősorban jogbölcsészként, de mint a Spengler-féle történetszemlélet egyedülálló jogászi értékesítője, nézetem szerint megérdemelte volna a szerző figyelmét Balás P. Elemér is, aki törekvésében nyilván haladó szellem volt, bár dinamikus dologi szemlélete és ehhez hasonló fejtegetései bizonyos különcködést mutatnak. A magam részéről mindenesetre a jogfilozófia szempontjából is súlyosabb egyéniségnek ítélem, mint egyeseket azok közül, akiket a szerző említésre méltat. Mindenesetre erősen egyéni színfoltot jelent abban a korban, amelynek jogbölcseletéről a szerző egyébként oly teljes képet nyújt.

     E megjegyzések után, amelyeknek célja a tőlem telhető segítség nyújtása volt a szerző munkájához, nem mulaszthatom el annak kiemelését, hogy a szerző tudományos munkája iránt a legteljesebb elismeréssel vagyok.

 

Beér János egyetemi tanár hozzászólása:

     1. Szabó Imre elvtárs munkájának a vita alá bocsátott IX. fejezetéről ezúttal nem kívánok részleteiben szólni azért, mert a könyv egészének egyik lektora vagyok, és ebben a minőségemben részleteiben is kifejtem véleményemet. Szükségesnek tartom azonban, hogy néhány alapvető kérdésre a kari vita során is kitérjek, mert igen jelentős eseménynek látom a Kar fejlődése szempontjából a mai vitát. Szükséges ugyanis, hogy az alapvető kérdésekben, különösen Moór munkájának értékelésében egységes és helyes álláspont alakuljon ki közöttünk. Már a vita eddigi menete is feltárta viszont, hogy éppen Moór megítélésében, még az alapvető kérdéseket illetően is vannak elvi ellentétek, amelyek arról tanúskodnak, hogy Moór hatása a Karon sem szűnt meg egészen, ez pedig feltétlenül hiba és sok vonatkozásban gátolja a fejlődést.

     2. A munka egészéről szólva — nemcsak az előttünk fekvő fejezetről, hanem az általam ismert többi részről is — ki szeretném emelni, hogy az a marxista-leninista magyar szocialista jogtudomány fejlődése szempontjából igen nagy jelentőséggel bír. Meggyőződésem szerint nemcsak legkiemelkedőbb terméke eddigi jogtudományi munkásságunknak, hanem egyenesen megalapozó jellegű a továbbiak szempontjából. Egyrészt azért, mert Szabó elvtárs leszámol a magyar burzsoá állam- és jogbölcselet hamis értékelésével, másrészt azonban azért is, mert a burzsoá szerzők bírálatával összekapcsolva felveti a marxista-leninista állam- és jogelméletnek egy sor megoldatlan kérdését, és ha nem is oldja meg ezek mindegyikét, komoly lépéseket tesz előre éppen a megoldások helyes irányának kijelölésével.

     Az előttünk fekvő munka Szabó elvtárs eddigi fejlődésének is jelentős állomását mutatja. Az egészet áthatja nemcsak a marxizmus-leninizmus alkotó alkalmazása, nemcsak a következetes pártosság, hanem a szenvedélyes bírálat szelleme is. Ennek kibontakozását Szabó elvtárs tevékenységében örömmel kell üdvözölnünk. Mindez széles anyagismerettel, világos gondolatmenettel, önálló kutatási eredményekkel párosul, és egészében tudományunk nagy gazdagodását jelenti.

     3. A mű kétségtelen értékei mellett nem tudok egyetérteni abban Nizsalovszky elvtárssal, hogy a tanulmány „jogerős ítélet” lesz többek között Moór Gyula ügyében is. Úgy gondolom, nem értékelem alul Szabó elvtárs munkáját, ha tanulmánya szocialista értékű „vádbeszéd” — azon a színvonalon s azzal a tudományos megalapozottsággal, azzal az igényességgel, amit Visinszkij elvtárs valósított meg tevékenységében. „Tudományos vádbeszéd”, amely a szocialista ügyész igazságkeresését, tudományos felkészültségét, éleslátását tükrözi. Tudományos állásfoglalás, amelynek alapján a jogtudományi közvélemény egészének kell kimondania az ítéletet. Mégpedig úgy, hogy mindnyájan egybehangzóan is állást foglaljunk a lényeges kérdésekben és Szabó elvtárs megállapításait még kiegészítjük, még sokoldalúbbá tesszük. Ezt azért is kiemelendőnek tartom, mert a Szabó elvtárs által elvégzett munkával még nincsenek befejezve az ezzel összefüggő feladatok — még nem tekinthetjük felmentve magunkat, hogy tovább dolgozzunk a burzsoá nézetek maradványai ellen lefolytatandó harcban.

     4. A szóban forgó fejezetet egyébként a könyv egyik legsikerültebb részének tartom. Különös erővel bontakozik ki benne Szabó elvtárs harcos és helyes állásfoglalása. Munkájával annál is inkább nagy szolgálatot tesz további fejlődésünknek, mert Moór Gyula valóban nagy hatást gyakorolt kora magyar jogtudományára, egész jogéletére, és — mint erre már utaltam — nyugodtan megállapíthatjuk, hogy hatása még ma sem enyészett el teljesen: idősebb jogászaink jelentős része különböző összefüggésekben nemcsak Moór Gyula hatása alatt állott, de sok vonatkozásban máig nem tudta e hatást felszámolni, amint ezt Nizsalovszky elvtárs felszólalásából is láttuk.

     5. Éppen a fentiekre figyelemmel is igen nagy követelményeket kell támasztanunk Szabó elvtárs könyvének most vita alá bocsátott fejezetével kapcsolatban.

     Mint már mondottam, Szabó elvtárs elemzése és értékelése alapjában helyes és tudományosan megalapozott. Ezt annál is inkább meg tudom állapítani, mert Moór Gyula tevékenységét (különösen annak utolsó részét) illetően már Szabó elvtárs könyvének elolvasása előtt is vele teljesen azonos állásponton voltam. Moór Gyula sorsának fordulását illetően bennem is éltek olyanfajta elképzelések, hogy volt idő, amikor megpróbált a demokrácia útjára lépni. Reám is hatott Moór Gyula színes egyénisége, gondolatmenetének legalább látszólagos logikája. Moór fejlődésének egészét nézve csak az ő fejtegetései nyomán alakult ki bennem maradéktalanul a helyes kép: Szabó elvtárs félreérthetetlenül meggyőzött arról, hogy Moór Gyula pályája egészében egységes: pályája egészét nézve is törvényszerűen alakult ki Moór Gyula tevékenységének útja; törvényszerűen következett be szembenállása hazánk demokratikus fejlődésével is.

     Hiányosnak tartom azonban Szabó elvtárs fejtegetését olyan szempontból, hogy nem eléggé magyarázza meg, miért tudott Moór kortársaira olyan nagy hatást gyakorolni. Különösen nem magyarázza meg azt, hogy álláspontjának tudománytalansága ellenére miképpen tudott olyan maradandó hatás kibontakozni. Mindezekkel feltétlenül sokkal részletesebben kellett volna foglalkoznia. Jobban ki kellett volna dolgoznia azt is, hogy általában milyen formákban jelentkezett és jelentkezik ez a hatás; úgy gondolom, ebben az összefüggésben egyedül Szászy megemlítése sem kielégítő.

     6. Már az eddigi vita során is hangzottak el olyan nézetek, mintha Moór Gyulának a demokratizmussal való végső szembefordulása ellentétben állna régebbi fejlődésével és szinte tragikus fordulatot jelentenének életében. Ilyen álláspontra helyezkedett Nizsalovszky elvtárs is. Véleményem szerint ez az álláspont nem fogadható el, és Szabó elvtárs álláspontja ebben a vonatkozásban is helyes. Ezzel kapcsolatban szeretnék még egy gondolatot felvetni, mely részben Moór Gyulával folytatott személyes beszélgetéseim alapján alakult ki bennem, és amellyel kiegészíteném Szabó elvtársnak Moór Gyula műveiből leszűrt, ezzel lényegében összhangban álló indokait. Elfogadhatónak tartom, hogy Moór Gyula az események alakulása során valóban nem szimpatizált a hitleri fasizmussal. Ebben nem kis része van arisztokratikus felfogásának, amely számára különösen idegenek voltak a hitleri fasizmusnak nálunk közvetlenül jelentkező formái: a különböző nyilaskeresztes mozgalmak. Moór Gyula számára azonban nem volt általában idegen a fasizmus gondolata. Kétségtelen, hogy a szocialista fejlődéssel szemben Moór Gyula indokoltnak, sőt szükségesnek tartotta a fasiszta ideológiát és a fasiszta módszereket is. Úgy látta azonban, hogy többféle fasizmus van, és számára például elfogadható volt a fasizmusnak Mussolini által bevezetett „civilizáltabb” formája. Nyilván az lehetett a meggyőződése, hogy a Horthy-fasizmust is ilyen irányba lehet vinni. Ilyen értelemben vonzódott az amerikai eszmevilághoz és támogatta az amerikai befolyás kibontakozását. Ez a tudományosan tarthatatlan konstrukció is magyarázza Moór pályájának némely látszólagos ellentmondását.

     7. Szükségesnek tartom még azt is kiemelni, hogy a korszak rajzában nem látom megfelelően kidolgozva az állambölcselet helyzetét. Ha nem is produkált ebben a korban a magyar tudomány (még burzsoá szempontból sem) jelentős művet, szükséges ezzel a kérdéssel foglalkoznunk, mert a korszakot sok állambölcseleti kérdés foglalkoztatta, és hosszabb-rövidebb tanulmányokban ezek (különböző színvonalon) jelentkeztek is. Kétségtelen, hogy a parlamentarizmus válsága, a hivatásrendiség bevezetése, az államfejlődés totális iránya, stb. olyan kérdések, amelyek az állambölcselet körébe esnek s amelyek e korszak tudományos érdeklődésének homlokterében állottak (lásd: Haendel, Egyed, a Magyar Szemle köre, a Századok cikkírói, stb.).

     8. Eldöntendő probléma, hogy a fejezet keretében szükséges lenne-e bővebben foglalkozni az akkori magyar jogtudomány egészének az állásával. Azzal a jellemző jelenséggel, hogy a „nem hivatalos” jogtudomány (különösen a különböző tételes jogi kérdésekkel foglalkozó elméleti írók) a tételes anyag tárgyalása során felvetették a szakanyaghoz kapcsolódó bölcseleti vonatkozásokat is. Anélkül azonban, hogy ezt beállították volna a jogbölcselet egészébe, anélkül, hogy a jogbölcselet összefoglaló elemzésével általában foglalkoztak volna.

     9. Szükségesnek tartom végül felhívni Szabó elvtárs figyelmét arra, hogy a korszak történeti bevezetésében véleményem szerint erőteljesebben kellett volna hangsúlyozni és kifejezni a sovinizmus előretörését. Ez a jelenség rányomta bélyegét a tudomány fejlődésére is.

 

Halász Pál hozzászólása:

Tisztelt Kari Tanácsülés!

     Köszönöm szíves meghívásukat. A hozzászólásokból kiviláglik, hogy a Kar tagjait mélyen impresszionálja az a tény, hogy Moór Gyula az idősebbek kortársa és a középkorúaknak (mert a fiatal megjelölést már mi sem vindikálhatjuk magunknak) professzora volt. Magam elöljáróban annyit akarok megállapítani, hogy Moór Gyula szemináriumában a baloldali, marxista érdeklődésű hallgatóknak nem kellett attól félniök, hogy rendőrkézre adják őket, s ezt nem minden akkori tanszékről lehetett elmondani.

     Itt szeretnék kapcsolódni Nizsalovszky akadémikus felszólalásához, melynek egyik megállapítása arra vonatkozott, hogy a tudomány képviselői nem tettek közvetlen politikai szolgálatokat a Horthy-rendszernek. Csak egy példára hivatkozom: Egyed István Vármegyei közigazgatás c. könyvében foglalkozik a szovjetekkel is. Munkájának ez a része a budapesti törvényszék elnöke számára a népbiztosi per anyagához készített feljegyzés, melynek kézirata a Munkásmozgalmi Intézetben található. Azt hiszem, nem pusztán arról volt szó, hogy a tudományos munka a tételes jog anyagának tárgyalásával töltött be szolgálati szerepet, hanem arról is, hogy nem egy ilyen közvetlen politikai jellegű alátámasztás is történt.

     Szabó Imre elvtárs munkájának itt tárgyalás alatt lévő fejezete bizonyítja a Horthy-fasizmus burzsoá jogfilozófiájának a politikai rezsimet alátámasztó szerepét. Ezért annak egészével egyetértek.

     Utánanéztem, hogy helyes-e ebben Moór Gyulának központi szerepet tulajdonítani. Megnéztem, hogy Szabó elvtárs nem szabja-e szűkre a kört, amelyen belül ezt a kérdést tárgyalni kell. Megnéztem — mert gyanakvással viseltetem a múlt „professzori tudománya” tudományosságát illetően — a Szocializmus és a Századunk folyóirat sok cikkét, több évfolyamot, s mondhatom (ez is a Horthy-fasizmus szomorú képéhez tartozik: egyetlen tudományos szempontból szóra érdemes dolgot nem találtam bennük): a Horthy-fasizmusnak valóban Moór Gyula a vezető alakja.

     Ebben Szabó elvtárssal teljesen egyetértek.

     Amit hiányolok, az a korrajz, a politikai viszonyok alakulása, és ebben Moór Gyulának az egyes politikai periódusokban való elhelyezkedése. Engedjék meg, hogy itt a hitleri fasizmus győzelme utáni népfrontpolitikával kapcsolatos helyzetről beszéljek.

     A magyar szociáldemokrata párt, amely vállalta a Horthy-rendszer védőjének szerepét, szovjetellenes lényegének megfelelően a népfrontpolitikát úgy akarta megvalósítani, hogy szövetséget hozzon létre a kommunisták kizárásával, és szovjetellenes éllel „harmadik utas” politikai alakulást létesítsen. Minden „harmadik utas” politikai alakulás lényege kommunista- és szovjetellenességben nyilvánult meg. Ezért az ilyen alakulásban való részvétel egyúttal a Horthy-fasizmus megmentését és igazolását is szolgálta. Moór ebben a koncepcióban helyezkedett el ideológiailag, politikailag és tudományosan egyaránt. Így érthető a halvány hitler-ellenes megnyilatkozások mellett bőszült kiállása a Szovjetunióval szemben.

     A politikai korrajz hiánya oda vezet, hogy Moór útjának egyes szakaszai nem eléggé kidolgozottak.

     De ebből válik érthetővé felszabadulás utáni állásfoglalása is, amely nem a politikában járatlan, megtévesztett tudós állásfoglalása, hanem egy elvileg megalapozott politikus állásfoglalás volt a kommunizmus, a Szovjetunió, a népi demokráciák ellen. Ott fejezte be, ahol szükségszerűen be kellett fejeznie: a fasizmusnak szállást csináló reakció szolgálatában. S mivel kiemelkedő műveltséggel és hatással képviselte ezt az álláspontot, felelőssége tudományosan mindenkinél nagyobb.

 

Vas Tibor egyetemi tanár hozzászólása:

Szabó Imre elvtársnak „A Horthy-fasizmus állam- és jogbölcselete” c. könyvfejezetében kifejtett állásfoglalásával mindenben egyetértek. Véleményem szerint helyesen bírálja Moór és Horváth elméletét, mutatja ki annak a Horthy-fasizmussal való szoros kapcsolatát. Moór elméletének ismertetése során több helyen rámutatott Moórnak olyan megállapításaira, amelyek a klerikalizmussal való kapcsolatát mutatják (18., 25., 36., 37. o.). Ezek a részletek olyan képet adnak, amelyekből általános következtetésként is meg kellett volna állapítania, hogy Moór Gyula elméletében a klerikalizmus szolgálata is fontos helyet foglalt el. Ennek annál inkább lett volna jelentősége, mert ezzel is bizonyítani lehet Moór Gyula elméletének a Horthy-fasizmus rendszerével való szoros kapcsolatát, hiszen a Horthy-fasizmus idején az egyház komoly politikai tényező volt, vezető szerepet játszott és mindenben támogatta a Horthy-rendszert; viszont a rendszer is támogatta az egyházat, egyre szélesebb hatáskört biztosított számára a politikai életben (pl. az 1926. XXII. törvény az országgyűlés felsőházáról). Moór Gyulánál a klerikális jellegű fejtegetések is érveket szolgáltattak a szocializmus elleni küzdelemre, és ezzel is beilleszkedett az imperializmus általános irányzatába. Az imperializmus korában a különböző vallási jellegű ideológiák (pl. neotomizmus) a jogelmélet területén újjáéledtek, és ezek közé sorolhatjuk Moór Gyula elméletét is.

     Véleményem szerint Austint nem sorolhatjuk a korai kapitalizmus ideológusai közé (13. o.). Austin Angliában a XIX. század első felében működött, és elméletét az imperializmus előfutáraként említhetjük.

     Egyetértek Szabó elvtársnak azzal az eljárásával, hogy a Horthy-fasizmus korából részletesen csak Moór Gyulával és Horváth Barnával foglalkozott. Mégis kiegészítendőnek tartom a fejezetet a Horthy-fasizmus politikai és közjogi íróinak rövid bírálatával, akik elméleteikkel szintén kiszolgálták a Horthy-fasizmus rendszerét. Bár ezek jelentősége sokkal kisebb, mégis, megemlítésük nem mellőzhető, különösen ha figyelembe veszem, hogy a jogelmélet terén Szabó elvtárs néhány egészen jelentéktelen személyt is megemlít (Hegedűs József, Szabó József). Voltak olyan művelői is a politikának és a közjognak, akiknek jelentősége nagyobb volt, mint az utóbbi jogfilozófusoké.

     Végül felvetem, hogy a fejezet szerkezete esetleg átdolgozható lenne. Bevezetésként jobban ki lehetne mutatni a Horthy-fasizmusnak az általános európai helyzettel való kapcsolatát és ennek keretében a korszak állam- és jogbölcselőinek viszonyát az általános irányzathoz. Kétségtelen viszont: Szabó elvtársnak igaza van abban, hogy nálunk Moór Gyula és Horváth Barna emelkedtek ki, s noha nem vittek jelentős szerepet ebben az irodalomban, mégis e kapcsolat behatóbb kimutatását indokoltnak tartanám.

 

Marton Géza egyetemi tanár kifejtette, hogy reá Moór Gyula nem hatott, műveit értéktelennek találta, nem talált bennük semmi újat, semmi pozitívumot. Moór egyéniségével kapcsolatban megjegyezte, hogy szélsőségekben mozgó személyiség volt, gondolataiban is szertelen. Ennek ellenére nem tartja konjunktúra-lovagnak: öntudatlanul szolgálta ki a Horthy-rendszert, s noha minden diktatúrát ellenzett, egyetemi munkásságára mégis az erőszakosság volt jellemző. Nem tűrt ellentmondást, Horváth Barnáról egyik könyvének elolvasása után alakult ki az a véleménye, hogy ezzel többet nem érdemes foglalkozni.‡

 

Beck Salamon egyetemi tanár szerint a fejezetet ki kell egészíteni egy Moórra vonatkozó jellemképpel. Szerinte Moór Gyula komoly tudós volt, és nem mondható rá az, hogy tudományos tevékenysége egyenesen a rendszer politikáját támasztotta alá. Úgy látja, hogy vannak Moórnak olyan tételei, amelyek ma is érvényesek, pl. a jogot történelmi kategóriának fogja fel.

 

Világhy Miklós dékán rámutatott arra, hogy voltak Moórnak antifasiszta megnyilvánulásai: A szabad akarat problémájának befejező része náciellenes. Moór nem volt karrierista. Kifogásolja, hogy Szabó elvtárs Moórt túlságosan Magyarországon ábrázolja, pedig előkelő helye van az imperialista jogtudományban, az imperialista jogtudomány egyik jellegzetes alakja (nála is érezhető a tudomány csődje). Túlzásnak tartja azt, hogy Moór a Horthy-rendszer hivatalos jogtudósa lenne, mert a hivatalos jogtudósok Egyed, Tomcsányi, Illés stb. voltak. Moór logikája nagyon fejlett volt, ezzel ért el nagy hatást. A történeti és logikai szemlélet közül a logikait választotta, így jutott el a logicizmusig (pl. a beszámítási pont is logicista vonás). Ezt a logicista vonást Szabó elvtársnak sokoldalúbban kellett volna kimutatnia. Moórt a harmincas évek közepe táján elfoglalt álláspontjaiban antifasisztának tartja, mert voltak megnyilatkozásai Gömbös ellen, Horthy korlátoltságai ellen. Kettősséget lát Moórnál: a polgári demokráciát védi a fasizmus ellen, ugyanakkor a fasizmust védi a proletárdiktatúrával szemben. Helytelennek tartja azt a tételt, hogy Moór az erőszakot igazolja: szokásjog-elméletében nem látja a Horthysta vonást.

 

Eörsi Gyula egyetemi docens Nizsalovszky Endre egyetemi tanár álláspontjával szemben kifejtette, hogy Moór Gyula egyéni tragédiája nem véletlen, hanem történelmi szükségszerűség. Rámutat arra, hogy Moór egyes tételei még ma is élnek a gyakorlati jogászoknál. Moór a magánjog elsődlegességének hirdetésével az imperialista magántulajdon védelmét szolgálta. A fejezet szerkezetével kapcsolatban nagyobb tagolást javasol. Ellentmondást lát az első rész és a következő részek (a politikai és a filozófiai fejtegetések) között.

 

Szabó Imre egyetemi tanár válaszában rámutatott arra, hogy a Horthy-korszak jogbölcselőinek értékelésében nem élményekre, hanem művekre épített, és jelentőségüknek megfelelően emelte ki a tipikus alakokat, nem törekedve teljességre. Az államelmélettel azért nem foglalkozott részletesebben, mert a Concha Győző által kidolgozott reakciós elméletet az ellenforradalom idején sem vitték tovább, és a jelentéktelen állambölcselőket felesleges felemlíteni. Hangsúlyozza, hogy Moór értékelésénél nem élhetünk az emlékekből. Szerinte Moórt nem lehet kimagasló alaknak tekinteni az európai jogbölcseletben. Hatalmi elmélete a Horthy-önkény igazolása. Mint rámutatott, egyes hozzászólók eltúlozták Moór értékét; az értékelésnél Moórt nem lehet kettészakítani; rendszerezésének megvan az értéke, de nem hoz újat még a jogbölcseletben sem (az értékes valóság sem új, és ez is csak szintézis). Moór nem volt újat alkotó jogbölcsész, végeredményben nem a polgári gondolkodást, hanem az imperialista felfogást védte (nem pontos tehát az a kettősség, amit Világhy elvtárs felvetett). Megjegyzi még Szabó elvtárs, hogy a vitában felvetett szempontokat hasznosítani fogja a fejezet végleges formába öntésénél.

Több tárgy nem lévén, Dékán a kari tanácsülést berekeszti.

 

 

 

(Gergely Ernő)                                                                         (Világhy Miklós)

jegyzőkönyvvezető                            [kari pecsét]               az Állam- és Jogtudományi Kar

                                                                                                         dékánja

 

Jegyzőkönyv-hitelesítők:

Weltner Andor

Beér János

egyetemi tanárok