Varga Csaba

 

Halász Aladár

(Életrajzi jegyzet)

 

 

 

Halász Aladár 1892. január 25-én született Budapesten. Fővárosi egyetemvégzése nyomán 1915-ben avatták doktorrá. Hallgatóként a Galilei-kör tagjaként tevékenykedett, majd 1914-ben a Magyar Radikális Pártban folytatta ügyködését, hamarosan a párt elnöki tanácsa tagjaként. A Magyar Tanácsköztársaság szolgálatára felesküdve 1919. március 26-án a Szociális Termelés Népbiztosságának kötelékébe lépett. 1919 augusztusában, a rezsim bukásakor Bécsbe emigrált, ahol magánalkalmazott. 1924 júniusában hazalátogatva teszi le egységes bírói és ügyvédi vizsgáját. Pontosan egy év múltán települ végleg haza, s önálló irodát nyitva ügyvédkedik 1944 tavaszáig, amikor zsidóként törlik az ügyvédek jegyzékéről. 1944 november végén feleségével együtt letartóztatják a nyilasok. 1945-től ismét ügyvéd, sőt megszűnéséig az újraalakult egységes bírói és ügyvédi vizsgabizottságnak is tagja. 1945 februárjában Harrer Ferenccel újra megalakítja a Magyar Radikális Pártot, főtitkára is lesz, az 1947. évi választás eredményeként két cikluson át nagy-budapesti szervezete országgyűlési képviselője, az igazságügyi, majd a jogi bizottságnak is tagja. Létrejöttétől (1950–) haláláig a fővárosi tanácsnak szintén tagja, közlekedési bizottságának több ízben elnöke.

    Beszüntetve ügyvédi foglalatoskodását, 1951-ben lesz docens, majd megbízott tanszékvezető a szegedi egyetem római jogi tanszékén. Óriás Nándor nyugdíjaztatásának elérkeztével az 1955–56. tanévtől kérik fel, hogy egyidejűleg lássa el a pécsi római jogi tanszék vezetését is. Az 1956–57. tanévtől kezdve immár kizárólag Pécsett tanít, kandidátusi fokozatának megszerzését (1958) követően 1959. február 1-től egyetemi tanárként. 1965. július 31-én történik nyugalomba vonulása, 1966. január 10-én halálozik el Budapesten.

    A Tanácsköztársasági Emlékérem (1959), majd a Munka Érdemrend kitüntetettje.[1]

 

*

 

Gyakorlatilag alig publikált.[2] Tudományművelésben járatlanságából mégis erényt kovácsolt, amikor — az utókor emlékidézése szerint —

 

“Sokoldalúan művelt, idegen nyelveket bíró, jogirodalomban jártas jogászként gyakorlatiasan oktatta a kor mostoha viszonyai közepette is a római jogot.”[3]

 

    Meglepetést kelthetett, amikor pécsi tanárkodása idején megszületett — mint kiderült, mára kizárólag a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában megőrzötten[4] — kandidátusi disszertációja, mely a jogi gondolkodás lényegébe hatoló tárgyválasztással, harminc ívet megközelítő tekintélyes terjedelemben, valóban az úttörés erényeit felmutatóan úgy járta körül témáját, hogy abból egyszersmind egy a jogi gondolatot mint nyelvi-logikai formáltságot illető teoretikus alapállás is kibontakozhatott.

    Egy bő évtizeden át munkatársa, majd utóda, generációk hosszú sora nevelőjeként immár évek óta emeritusként munkálkodó Benedek Ferenc korabeli értékelése változatlanul megfontolandó. Eszerint

 

“Az igénytelen, ezért megtévesztő cím egy nagylélegzetű, elméleti igényű munkát takar. A három részre tagolódó értekezés első traktátusa a szimbolikus logika műveleteinek a jogban való alkalmazási lehetőségeiről szól. Halászt itt különösen a kettős tagadás (a tagadás tagadása) problémája foglalkoztatja. Alapvető tétele, hogy elemi ítélet nincsen, minden logikai ítélet konjunkció, melyben az első tagadással kétértelműséget teremtünk, melyet a második (szelektív) tagadással küszöbölünk ki. A második traktátus tárgya a jogi fikció és annak logikai struktúrája. Kimutatja, hogy a fikció lényegét tekintve nem más, mint a törvényhozó egyik modus docendije, melynek mondanivalója más logikai struktúrákba mearadéktalanul áttranszformálható. Ezért a jogi személyek magyarázatára előszeretettel alkalmazott ún. »fikciós elmélet« semmitmondó, minden tartalmat nélkülöző. A fikció lényegéről szóló megállapítások vezetnek át a harmadik traktátusban tárgyalt jogi személyek tanába. Halász itt annyiban megy túl Szászy-Schwarz cél-elméletén, hogy ő a természetes és jogi személy lényegének tekintett célt célfolyamatnak s mint ilyen a társadalmi célfolyamatok, másként társadalmi tervfolyamatok részeként fogja fel. Felfogása tehát etatisztikus, miként Szászy-Schwarzé is, s ez a magyarázata Halász szerint annak, hogy felfogását annak idején elutasították, s a zavaros, misztikus elméleteket részesítették előnyben. Mert mint helyesen mondja, osztálytársadalomban az uralkodó osztálynak nem igaz, hanem hasznos, osztályuralmát igazoló elméletre van szüksége.

          A jogi személy körében végzett vizsgálódásai elvezették Halászt az alanyi jogok mibenlétének problémájához. Tervezte az alanyi jog elméletének kidolgozását. Utalásai sejtetik, hogy a képviseletben vélte az alanyi jog elmélete kulcsát megtalálni.”[5]

 

 

*

 

Emléktörmelékekből összeállíthatóan Halász Aladár felmenői apai ágon legalább két generáción keresztül zsidó polgári iskolai pedagógusok voltak: igazgatók, ismert tankönyvszerzők, báró Eötvös József nagy tisztelői, aki miniszterként szerét ejtette, hogy Nagy-Magyarország összes iskolaigazgatóját személyesen megismerje. A történészi életrajz adatsora atyját Halász Emánuel hivatalnokként, anyját Politzer Dorottyaként azonosítja. Volt még egy húga, aki 1925 után Párizsban telepedett le. A család korán katolizált, testvére, Halász György a XX. század második felében berendezkedő rezsimmel hatalom védte bensőséget ápolva együttműködésben jeleskedő pap lett, a fővárosi Belvárosi Plébánián templomigazgató.

    Ifjúkorában formálódott bizalmi kapcsolata Rákosi Mátyással, akivel a Galilei-körben ismerkedhetett meg,[6] sőt a Tanácsköztársaság idején is ugyanazon népbiztosságon munkálkodtak.[7] A két háború közt már jobbára a Franklin Társaság szellemi köréhez vonzódott — melynek jogtanácsosi feladatát látta el —, valamint a Huszadik Század folytatására hivatottan Csécsy Imre által szerkesztett Századunk folyóirata köré tömörülőkhöz. Művelt, klasszikus filológiai területeken jártas, latinul és spanyolul egyaránt olvasó, németül, angolul és franciául kiválóan beszélő, olvasott elme, nagyszerű causeur és éles vitázó volt. Határozott, teát szertartásosan fogyasztó, nagypolgári, tartásos alkat, ugyanakkor robbanékony temperamentum, egyszersmind mindentől távolságtartó, s így “egy ponton túl már zavaró” csaknem cinizmussal.[8] Szívesen emlékezett évizedek múltán is arra, amikor utazgatásai során véletlenül vonaton megismerkedve a nála huszonöt évvel idősebb John Galsworthyvel hosszan eldiskurálhatott.

    Felesége, Lánczos Gizi, akivel 1934-ben történt házasságkötésüktől gyermektelenként éltek mindvégig, az 1853-ban Várpalotán született Löwy Károlynak, a székesfehérvári ügyvédi kamara és egyúttal a székesfehérvári izraelita hitközség elnökének[9] lánya, mintegy félezer holdnyi földbirtok örököse, s az utóbb majd Einstein valamikori munkatársaként és a kvantummechanika nemzetközileg számon tartott úttörőjeként ismert Lánczos Kornélnak[10] a leánytestvére, aki a Leövey Klára Gimnáziumban angoltanárként működött.[11] Élénk szellemű s egyes emlékek szerint buzgó vallásosságáról ismert hölgy, aki akkoriban, amikor a hidegháborús feszültség lassú múlásával s fivérének a dublini Institute for Advanced Studies vezetőprofesszoraként nyugállományba vonulásával gyakoríthatóvá váltak hazalátogatásai, vendégként fogadhatta testvérét.[12]

    Radikális párti szereplését — 1945 novemberében Csécsy Imre és Zsolt Béla után ötödikként kerülve listára (de nem a törvényhozásba) képviselőjelöltként, 1945. november 17-én pártügyésszé kinevezve (miközben például a jogászság számára jól ismert Beck Salamon elnökségi tag lesz), az 1947. augusztus 31-én megrendezett választáson a Magyar Radikális Párt nagy-budapesti listáján indulva lett pótképviselő, 1947. december 12-én hívatva be az országgyűlésbe a Zsolt Béla lemondásával megüresedett helyre, 1948-ban a Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt fúziójának előkészítése gyanánt tervezett Radikális Demokratikus Pártszövetség irányítására életre hívott tíztagú Egyeztető Bizottság tagjává kinevezve, közbenjárva Harrer Ferenc 1948. augusztus 2-án történt elnökké választásában, maga pedig 1949. március 11-én választatva meg a Magyar Radikális Párt főtitkárává,[13] majd 1949 májusában a népfront-választáson országos és nagy-budapesti listán egyaránt szerepelve (Harrer Ferenc, Kende Zsigmond, Halász Aladár sorrendjével kezdve), de megválasztásra nem kerülve — verbális antikommunizmusa fémjelezte, miközben Rákosi Mátyásnak (tanszéki visszaemlékezés szerint) mintegy “puha”, ugyanakkor mégis “leghívebb”[14] ellenzékeként szolgált, mely küldetése szerint — pontosan a kommunista előretörés gyámolaként — “arról kívánta meggyőzni a polgárságot, hogy helye a baloldalon van”.[15] Mai tudásunk ezért közelít annak sejtéséhez, hogy mindezzel netalán egyszersmind ügynöki, sőt áruló szerepet is vállalt, hiszen a hazai szabadkőművesség és a polgári radikalizmus idegen zsoldba szegődött egyik kiszolgáltatójává lett.[16]

    A mai Rákosi-életrajzírás határozottan erőteljes színekben ecseteli tevékenységét, pontosabban annak környezetét. Eszerint

 

“Egy pártmunkás »felfedezi« a szabadkőműves páholyokat. Jelentését Gerő nyomban küldi Rákosinak, s ő azonnal válaszol: »már utasítottam Péter e.-t, állítsa össze a szabadkőművesek névsorát, s egy-egy gondos jelentést működésekről […,] utána részben közigazgatási úton, a fasiszták stb. üldözésével, részben olyan politikai követelésekkel, melyeket nem mernek vállalni, dezorganizálni kell őket, s utána leleplezni… Az egészet az idén likvidálni kell. I. 26. R.« Ekkor 16 budapesti, és három vidéki szabadkőműves páholy működött 12–13 ezer taggal. Az ÁVH szerint: »1949 tavaszától kezdve a baloldali elemek túlnyomó többségben kiléptek a páholyokból, mert akik a legprogresszívebb részét alkották, Kende Zsigmond, Gönczi, Szekeres, Halász Aladár és még néhányan, hivatalosan is kiváltak […]. A szabadkőműves mozgalom félreérthetetlenül az ellenség oldalán áll. A Mindszenty-üggyel kapcsolatban nehezen lehetett állásfoglalásra bírni őket, ezt azonban Kendéék kierőszakolták.« Kende a Radikális Párt vezetőjeként is szolgálatokat tett Rákosiéknak. S mert nem voltak elvtársak, Kende te-tu kedves barátomnak szólíthatta, sőt állást kérhetett tőle Halász Aladárnak (professzor lett Szegeden).”[17]

 

    Ez a helyzet magyarázhatja gyakorlatilag párhuzamos kinevezését Szegedre, hiszen hetekkel utána azonos pozícióra a Miskolci Jogakadémia megszűntével Pólay Elemért is kinevezik, akit ezért időlegesen visszarendelnek a magánjog, sőt a családjog oktatására, és csak azután nyerheti el a néki szánt tanszéket, hogy Halász Aladár végleg eltávozik onnan Pécsre.[18] Hozzárendelt beosztottja emlékei szerint Halász szegedi ismerkedése a római jog egyetemi oktatásával még meglehetősen kalandos lehetett.[19]

    Beválasztották a Magyar Jogász Szövetség vezetőségébe, időközben az Ügyvédi Kamarák Országos Szövetségének főügyészhelyettese lett, sőt feladatot vállalt az Országos Szabadművelődési Tanácsban. Bekapcsolódva a Hazafias Népfront munkájába, hamarosan Országos Tanácsának tagjaként játszott szerepet. 1956 januárjában az Igazságügyi Minisztériummal egyetértésben az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottsága törölte az ügyvédek sorából, s fellebbezését 1957-ben elutasították. 1956-ban, a forradalom eseményeinek hatására aktivizálódott, de csupán szellemileg: elvekben társakkal élénk eszmecserében “várva a kibontakozást”.[20]

    Nemigen barátkozott, kivéve Vitányi Béla professzort, aki szintén a fővárosból utazott le hetente akkoriban.[21] Új egyetemi ismer(e)tségi köre aligha bővíthette sok évtizede bevált és politikai rokonszenven nyugvó fővárosi kapcsolatrendszerét. Gyászbeszédben is egykori mentora, Medve Zsigmond méltatta életét.[22]

 

*

 

Első évesként, 1960-ban a hézagtalan konzervatív fővárosi hivatali úri eleganciával öltözködő csokornyakkendős, zakója alatt selyemmellényt viselő idős, mindkét karján több karórájának s aranyláncon függő zsebórájának állását szüntelenül figyelő, fővárosi XI. kerületi Bukarest utcai elegáns első emeleti lakásából városunkba, Pécsre alászálló, sokat sejtető biztonsággal fellépő szuverén lényről úgy éreztem, hogy rögvest megfogja hallgatóját, bár közel éppen nem engedte magához. Sarkos, karcos megjegyzéseivel minden áthidalhatóságon túl lebegett, ha történetesen nem remegtetett. Valami kiszámíthatatlanság lengte körül akkor is, ha évfolyamunk római jogból mindössze két jelesének egyikeként állhattam vele szemben. Szelleme, epéssége megnyilatkozásaként nem is oly szűk körben vitriolos megjegyzésekkel illette szintén kurzuslovagként Pécsre érkezett, ám nála bő generációnyival fiatalabb, s egyetemünkön teljhatalmat gyakorló professzortársait, “törpeszuper cézárt”, a Néma leventéből előlépett “setét” figurát vagy éppen csupán “ego-logikával” telített “analfabetissimot” látva bennük.

 

*

 

A halála után megismert dolgozat nyilvánvalóan olvasmányélményként is önálló életet él.

Mintha a német stílusú nyelvi formalizmuson és fogalmi lényegkeresésen mint a valóság megragadásának kizárólagos pótszerén túljutva, felszabadultan, a nyelvben folyamatszerűséget és gondolatot egyidejűleg utakra terelő és generáló pragmatikus instrumentális közeget érzékelve, talán a brit megközelítésnek is hatására, mely a logikát John Stuart Mill óta magáról a gondolkozási folyamatról leválasztva határozottan a nyelvi tételállítás aktusához kötötte, immár olyan szabad változatokba helyezhető, szabadon társítható, szabad asszociációs mezőkkel felruházható gondolatkifejezési lehetőséget látna a nyelvben, mely akár játékossá is válhat, mégis kényszerűen beálló következményhalmazzal rendelkezik, ha és amennyiben — már pedig ez emberi közösségünkben változó mértékben, sűrűséggel és szórtságban ugyan, de mindig bekövetkezik — közös kultúránk, értékvilágunk letéteményeseként történetesen komolyan veszik.

Olvasmányaiban, döntő élményvilágában, szellemi arculatának formálódásában akár a két világháború közötti kor áramlatai, akár a II. világháború utáni kortársi irodalom hozzáférhető értékei játszottak is szerepet, meglepően atipikusnak, frissnek és eredetinek érzékelem szemléletét, azt, ahogyan világosan látva egy “szubsztanciákkal operáló szemlélet” öncsődjét, magába zárulkozását, a logikai formák mögött pusztán hiposztazált tartalmat, a lényeges és lényegtelen álontologizálásában megbúvó ürességet (ami egyszersmind bármiféle kreatív és valóban rekonstruktív gondolkodásnak az akadálya), magának a kifejezésnek a lehetséges sugallatait, a jelentésbokraiban megbúvó utalási és társítási mezőket veszi górcső alá.

Ez sugárzik ki a jogot érintő rekonstrukciójára is. A germán gyökerű tényállás-gondolat bilincsei alól kiszabadítva magát s az eredendő római gondolathoz visszatérve, a jogban inkább a megoldás lehetőségeinek a jelzését látja, semmint abszolút értelemben izolálható elemek logikailag szervezett halmazát; és mindennek jegyében egységként tárgyalja az eset tényeit, azok jogi megfogalmazását, valamint mindehhez a normatív rendben következmények aszkriptív jellegű kapcsolását; következésképpen tehát azt is, amit modern kontinentális dogmatikai gondolkodásunk anyagi és eljárási jogként szokott szétválasztani. Ebből adódik egyebek mellett főszabály, alszabály, kivétel és minden egyéb nyelvi, pusztán nominális különbségtételünk viszonylagossága, önmaga meghatározására irányuló képtelensége is — röviden tehát az, amit mai ontológiai igényű jogszemléletünkben, a nyelvi beszédaktus-elméletre építő analitikus megközelítésekben, illetőleg a jog, a nyelv és a logika kölcsönkapcsolatainak elemzésében, valamint a jogtechnikai, a bírói folyamatban lezajló transzformációs és aktualizálási műveletsorok feltárására irányuló törekvésekben egyaránt a jognak pusztán kontextualitásában magyarázható folyamatként történő felfogásának szoktunk tekinteni.