Vigh József

A kárhelyreállító igazságszolgáltatás eszközei a hazai büntető

igazságszolgáltatás rendszerében[1]

 

 

 

 

I.                    Az igazságszolgáltatás fejlődésének rövid áttekintése.

 

 

Az igazságszolgáltatás problémáit is csak akkor tudjuk igazán megérteni és a fejlődés irányát felismerni, a megfelelő reformokat megvalósítani, ha van áttekintésünk a vizsgált jelenség múltjáról és jelenéről nemzetközi és hazai szinten egyaránt.

Ezért célszerű legalább vázlatosan áttekinteni az igazságszolgáltatás múltját, jelenét és felvázolni a jövőjét, hiszen a kárhelyreállító igazságszolgáltatás ma még nem annyira a jelen, mint inkább a jövő igazságszolgáltatási formájának tekinthető.

A történelem folyamán többféle igazságszolgáltatási rendszer került alkalmazásra. Ezek közül csupán az utóbbi két évszázad rendszerét tartom áttekintendőnek, nevezetesen: a.) a retributív (megtorló) rendszert, b.) a preventív (megelőző) rendszert és c.) a restoratív (kárhelyreállító) igazságszolgáltatás problémáit.

ad. a.) A retributív, megtorló, s ma már klasszikusnak is nevezett büntető igazságszolgáltatási rendszer az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején formálódott ki a polgári forradalmak hatására elsősorban a fejlett európai államokban. Lényege, hogy a bűncselekmény a szabadakarat következménye, csak az egyéntől függ, hogy milyen magatartást tanúsít, s ezért a bűnösség megállapítása után a tett súlyával arányos megtorlási céllal kiszabott büntetés az indokolt és igazságos. Eszerint a felfogás szerint csak az ilyen büntetés állíthatja helyre a megsértett jogrendet, csak az állam által alkalmazott ilyen szankció elégítheti ki, csillapíthatja le a társadalom bosszúvágyát, amit a bűncselekménnyel okozott kár, sérelem és szenvedés vált ki az áldozatból és a tisztességes állampolgárokból. A retributív igazságszolgáltatási rendszerben az igazságszolgáltatás az elkövető és az állam viszonyára redukálódik, az áldozat, a bűncselekménnyel okozott kár és sérelem elszenvedője kívül marad az igazságszolgáltatás hatáskörén. A kár és sérelem jóvátételére, helyreállítására az esetek túlnyomó többségében nem kerül sor. Ezért a szigorú büntetések iránti igény általánossá válik, az áldozatok jelentős részénél a “feszítsd meg őt” hangulat lesz uralkodóvá. Pl.: ma is magas a halálbüntetést igenlők száma és aránya. A halálbüntetés, mint a legsúlyosabb büntetés és a különböző időtartamú szabadságvesztés büntetés, valamint a különböző összegű pénzbüntetés különösen alkalmas volt, és az ma is a bűncselekmények súlyának kifejezésére.

ad. b.) A preventív célú igazságszolgáltatási szemlélet, vagy más néven a pozitivista szemlélet, az oksági törvényszerűségeknek, a bűnös emberi magatartások körében is érvényesülő törvényeknek a felismerésén alapszik. Ezt a felismerést az 1820-as években a nyugat-európai országokban bevezetett bűnügyi statisztikai adatszolgáltatás tette lehetővé. Adolph Quetelet belga morálstatisztikus – akit ma a kriminológia atyjának tekintünk – elemezte elsőként a bűnügyi statisztika adatait, s úgy fogalmazta meg gondolatait, hogy a bűnös emberi magatartások körében éppen úgy törvényszerűségek uralkodnak, mint a társadalmi és a természeti jelenségek körében. Ezt a felismerést erősítették meg a XIX. század második felében megjelenő kriminálszociológiai és a kriminálantropológiai- genetikai irányzatok. (Quetelet, A.: 1935, Liszt, F.: 1905.)

Ezekből a nézetekből egyenesen következik, hogy az emberi magatartás közvetlenül az ember pszichikus állapotából és az objektív szituációs hatásokból fakad, közvetve pedig a személyiséget formáló múltbeli környezeti és genetikai hatások okozata, vagyis nem az objektív viszonyoktól független “szabad akarat” megnyilvánulása. Tehát a büntetés nem épülhet tisztán a cselekmény súlyára, s így az ítélkezés során az elkövető személyiségét, genetikai és társadalmi adottságait is figyelembe kell venni. A megtorlás, az elrettentés nem lehet a büntetés fő célja, hanem az elkövető személyiségét, genetikai adottságait és társadalmi körülményeit is figyelembe kell venni, s ennek alapján a bűncselekmények megelőzését kell előtérbe állítani, a büntetés fő céljának tekinteni, s a büntetést nem tettarányosan, hanem individualizáltan, az elkövető személyiségéhez és életkörülményeihez igazítva kell kiszabni.

E követelmények tükrében különösen nagy hangsúlyt kapott a “treatment ideológia”, azaz az elkövetőkkel való bánásmód, kezelés és nevelés milyenségének a meghatározása a megelőzési, a speciális és generális preventív célok követése. Ez a szemléleti mód maga után vonta azt a felismerést is, hogy az elkövetők számára is biztosítani kell az alapvető emberi jogokat. A preventív célú kriminálpolitika alapján fogalmazódott meg az a nézet is, hogy a tettarányos büntetési rendszer igazságtalan, elavult, mert csak a cselekmény súlyára koncentrál és nem veszi figyelembe az ugyanolyan súlyú bűncselekmény elkövetőinél a lényeges személyiségi, genetikai és társadalmi különbségeket. Holott a bűnözés csökkentése, a bűncselekmények megelőzése szempontjából ezek alapvető, nagyon lényeges ismérvek. A preventív célok jelentős mértékű elfogadása a szakemberek részéről azt eredményezte, hogy a XX. század elejétől kezdve megszülettek azok a büntetőjogi törvények, amelyek bevették a büntető igazságszolgáltatásba az elkövetők különböző ismérveit, külön törvényt alkottak pl.: a fiatalkorú elkövetőkre vagy a visszaesőkre.

ad. c.) A kárhelyreállító (restoratív) igazságszolgáltatás bemutatása előtt célszerű utalni arra, hogy a preventív célú igazságszolgáltatás haladó elveinek kidolgozása és gyakorlati alkalmazása ellenére is az igazságszolgáltatás jelentős mértékben igazságtalan maradt, mert az áldozatok még mindig kívül maradtak az igazságszolgáltatáson a “gyenge tanu” szerepére kárhoztatva a számukra okozott kár és sérelem kompenzálása nélkül.

A restoratív igazságszolgáltatási koncepció a bűncselekmény áldozatát helyezi a büntető igazságszolgáltatás középpontjába. Ez az álláspont abból a tényből fakad, hogy az áldozat vagy sértett szenvedi el a vagyoni kárt vagy egyéb sérelmeket. Ezért az igazságszolgáltatás fő feladata az áldozat kártalanítása, a bűncselekmény előtti állapot visszaállítása, de legalább az arra való törekvés. Az elkövető nevelése és a büntetése csak ezek után következhet, amilyen mértékben erre még szüksége van a társadalomnak. Ebben az igazságszolgáltatási rendszerben az áldozat kártérítése mellett nagy szerepe van az elkövető rehabilitálásának és a közösség bevonásának az igazságszolgáltatásba. A restoratív igazságszolgáltatás érvényesülése megszünteti az állam igazságszolgáltatási monopóliumát, a sztrikt legalitás elvét, s lényeges reformokat kíván megvalósítani a bűncselekményre való reagálás jelenlegi rendszerében.

A felvázolt három igazságszolgáltatási elv – lehet mondani – napjainkban egymás mellett él a fejlett globalizálódó országokban, s ma már a restoratív igazságszolgáltatásnak is megtalálhatók a kezdeti formái. Az előző rövid leírás alapján megállapítható, hogy a retributív, a preventív és a restoratív igazságszolgáltatás főbb ismérvei három alapvető kritérium figyelembe vétele útján hasonlíthatók össze. Nevezetesen, e három kritérium az igazságszolgáltatás: ideológiája, célja és eszköze. Ime:

a). retributív vagy klasszikus  igazságszolgáltatás:

      1. ideológiai akapja: a szabad akarat koncepciója,

      2. célja: a megtorlás, elrettentés,

      3. eszköze: a tettarányos büntetési rendszer.

b). preventív vagy pozitivista igazságszolgáltatás:

      1. ideológiai alapja: a determinizmus, a bűnös emberi magatartás törvényszerűsége,

      2. célja: prevenció (speciális és generális),

      3. eszköze: tanítás, nevelés, társadalmi viszonyok megváltoztatása, individualizált

büntetés

 

 

 

c). restoratív vagy kárhelyreállító igazságszolgáltatás:

      1. ideológiai alapja: determinizmus, a bűnözés törvényszerű volta,

      2. célja: kárhelyreállítás, megelőzés,

      3. eszköze: elkövető és áldozat megbékélése, megegyezése vagy az állami kártérítés,

individualizált büntetés

 

A vázolt igazságszolgáltatási típusok ma már és ma még nem érvényesülnek, tisztán a különböző országokban. Rendszerint átfedéssel, az elvek keveredésével, valamelyik elv dominanciájával működnek. Az európai országokban pl.: az 1970-es évektől a pozitivista irányzat háttérbe szorult és megerősödött a klasszikus irányzatot némileg módosító neo-klasszikus irányzat. Majd ennek reakciójaként a neo-pozitivista és a restoratív irányzat hódított teret magának fokozódó mértékben. (Wilkins 1984, Smith – Berlin 1988, Pepinsky – Quiny 1991., Vigh 1990.)

 

II.                 Az áldozatokra vonatkozó nézetek előtérbe kerülése,

az áldozatok segítése, kártalanítása.

 

1. Az áldozatokra vonatkozó kezdeti nézetek.

Az áldozatokra vonatkozó nézetrendszer kiformálódásában jelentős szerepet játszott és játszik még ma is a fennálló igazságszolgáltatási rendszer elégtelensége, hatástalansága és elöregedése. A XX. század közepén virágzó, az okságra, a treatmentre épülő preventív rendszert, amely jelentős mértékben kombinálódott a megtorló igazságszolgáltatással, az 1960-as, 70-es évektől kezdve súlyos kritikák érték és érik ma is. A bírálatok elsősorban arra a tényre irányultak és irányulnak, hogy a bűnelkövetőkkel való fokozott törődés nem hozta meg az elvárt hatást, mert nő a bűnözés és nő a visszaesők aránya, vagyis a dekriminalizáció, a depoenalizáció, a humánus eljárások igénye nem eredményezte a társadalmi normák, a társadalmi értékek fokozott tiszteletét. (Wright – Galaway, 1989, Nelken, 1994.)

Ez az elégedetlenség az igazságszolgáltatással szemben reformgondolatokat ébresztett a szakemberekben, akik megoldásokat, hatékonyabb eszközöket kerestek a növekvő bűnözés megfékezésére. Ennek megfelelően különböző mozgalmak bontakoztak ki és egymástól eltérő nézetek kerültek felszínre a szakirodalomban. E nézetek közé tartoznak az áldozatoknak a bűncselekmények elkövetésében betöltött szerepére, a társadalomban és a büntető igazságszolgáltatásban elfoglalt helyére vonatkozó értékelések.

Az első jelentős munka e téren Benjamin Mendelson, jeruzsálemi ügyvéd 1947-ben a Bukarestben rendezett pszichiátriai kongresszuson “A bio- pszicho- szociológia új távlatai: az áldozattan” címmel tartott előadása. A tanulmány széleskörű visszhangot váltott ki a szakemberek körében. Hasonlóan nagy visszhangja volt Hans von Hentig “A bűnöző és áldozata” című, 1948-ban kiadott könyvének. Ugyancsak feltűnést keltett Stephen Schäfer (Schäfer István) amerikai magyar professzor publikációja (The Victim and his Criminal. New York, 1968.)

Az áldozatokkal kapcsolatban felszínre kerülő nézetekkel párhuzamosan megemlíthető még a Nemzetközi Kriminológia Társaság 6. Kongresszusa (1970. Madrid), amelynek a napirendjén szerepelt a bűncselekmények áldozatainak helyezte is, mint vitatéma egy kerekasztal beszélgetésen. A remélt, a tervezett 20-30 fős szakemberekből álló társaság helyett mintegy, 200 fő jelentette be részvételi szándékát. Ennek következményeként 1973-ban már Viktimológiai Kongresszusra jöttek össze az érdeklődők Jeruzsálemben és ott megalakult a Viktimológusok Világszövetsége, amely 3 évenként tartja Kongresszusait. (Vigh, J. – Károly, E.: 1970.)

Summázva az áldozatokra vonatkozó kezdeti megnyilvánulásokat megállapítható, hogy a bűnügyi tudományok képviselői közül sokan és egyre többen kívántak résztvenni az áldozatok jogainak, sérelmeinek orvoslásában, egy új, az áldozatok érdekeit is képviselő igazságszolgáltatási rendszer létrehozásában.

 

2. Nemzetközi szervezetek az áldozatok védelmében.

 

Jelentős lökést adtak az áldozatok jogainak elismerésében és elismertetésében a nemzetközi szervezetek állásfoglalásai és határozatai, amelyek ajánlásul szolgáltak a szervezetekhez tartozó államok számára, és irányt mutattak az igazságszolgáltatás reformjának kidolgozásához.

A nemzetközi szervezetek állásfoglalásai közül mindenekelőtt megemlítendő az ENSZ. 1985. nov. 29-én elfogadott nyilatkozata. “Az Igazságszolgáltatás Alapelveinek Deklarációja a bűncselekmények és a hatalmi visszaélések áldozataival kapcsolatban”. Ez a deklaráció az ENSZ Bűnmegelőzéssel és az Elkövetők Kezelésével Foglalkozó 7. Kongresszusának állásfoglalása alapján készült. (ENSZ Deklaráció 1985.)

 

 

 

A Deklaráció főbb tételei a következők:

-         a világon emberek milliói szenvednek sérelmeket a bűncselekmények és a hatalmi visszaélések következtében igazságtalanul, s ezeknek az áldozatoknak a jogai nem kellően biztosítottak,

-         nemzeti és nemzetközi intézkedésekre van szükség az áldozatok jogainak elismerésére, tiszteletben tartására és biztosítására,

-         a tagállamok foganatosítsanak társadalmi, gazdasági, egészségügyi, nevelői bűnmegelőző politikát az áldozattá válás elkerülése érdekében,

-         segítsék elő a társadalom részvételét a bűnmegelőzésben,

-         nyújtsanak segítséget az áldozatoknak,

-         vizsgálják felül a hatályos normákat és a gyakorlatot, hogy azok összhangban legyenek a nemzetközi normákkal,

-         működjenek együtt más államokkal a kölcsönös jogi és igazgatási segítségnyújtásban,

-         támogassák az olyan kutatásokat, amelyek csökkenthetik az áldozattá válást.

 

Az Európai Tanács már 1985 június 28-án jóváhagyta “Az áldozatok büntetőjogi és büntető eljárásjogi jogállására vonatkozó ajánlás” c. állásfoglalását. Ez a jogi szempontból nagyon lényeges Ajánlás a tagállamok számára az alábbi főbb irányelveket fogalmazta meg:

-         a rendőrség köteles úgy bánni az áldozattal, hogy az ne szenvedjen további pszichikus sérüléseket, továbbá köteles felvilágosítást adni az áldozat jogairól és annak orvoslási feltételeiről,

-         az eljárás vádemelési szakaszában figyelembe kell venni, hogy az elkövető nyújtott-e jóvátételt az áldozatnak,

-         a tettessel szemben alkalmazható szankció meghozatalánál tekintettel kell lenni az áldozat igényeire is. Előtérbe kell állítani a bűncselekményekkel okozott kár jóvátételét, mint főbüntetést vagy mint kiegészítő vagy helyettesítő büntetést,

-         az áldozat kártérítését a pénzbüntetéshez hasonlóan kell végrehajtani,

-         a bűncselekmény nyilvánosságra hozatala esetén az áldozat személyét titokban kell tartani vagy úgy kell eszközölni, hogy ne sértse az áldozat személyi jogait,

-         meg kell védeni az áldozatot és családját a tettes bosszújától, aminek veszélye különösen szervezett bűnelkövetés esetén áll fenn.

-         keresni kell a lehetőséget az áldozat és az elkövető közötti közvetítő, békéltető (mediációs) eljárásra, az alakszerű büntető eljárás mellőzésére, annak minden kedvező következményével.

 

Az Európai Tanács ajánlásai közül meg kell még említeni az 1987-ben kiadott “Az áldozatoknak nyújtandó segítségről és az áldozattá válás megelőzéséről” c. Ajánlást. Ez az Ajánlás különösen hangsúlyozza:

-         az áldozatokkal kapcsolatos tudományos kutató munka fontosságát,

-         a lakosság lelkiismeretének (tudatának) felébresztését az áldozatok támogatása iránt,

-         a gyors egészségügyi, pszichikai és anyagi segítség biztosítását,

-         a büntető eljárás folyamán az állandó jogi felvilágosítást,

-         az önkéntes segítségnyújtás bátorítását,

-         a lakosság informálását a segítségszolgálat létezéséről és hozzáférhetőségéről,

-         a részletes tájékoztatást az áldozattá válás megelőzésének módozatairól és eszközeiről.

 

Ez az ajánlás már egy modern viktimológiai szemléletet tükröző kriminálpolitikát követ, illetve juttat kifejezésre.

Az ENSZ és az Európai Tanács itt bemutatott határozatai mellett igen fontos szerepet tölt be az Európai Áldozatvédő Fórum, amely az 1980-as évek végén alakult az áldozatok védelme érdekében. Ma már ez a szervezet fogja össze az európai országokban található áldozatvédő szervezeteket. A magyar Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület is tagja az Európai Áldozatvédő Fórumnak (European Forum for Victim Services).

Amint az látható az alapvető nemzetközi szervezetek ajánlásaiból az igény meg van az áldozatok kártalanítására és erősödő tendenciát mutat. Az azonban természetesnek tűnik, hogy a szép elvek gyakorlati megvalósulása nehezen halad. A valóság átformálására, a fejlődés irányának a meghatározására vonatkozó elméletek kidolgozása mindig egyszerűbbnek tűnik, mint a helyesnek tekintett új elméletek megvalósítása. Tudomásul kell vennünk, hogy az új, a valóságot és annak törvényszerűségeit tükröző elméletek megvalósítása az érdekellentétek és a tudatformálódás hosszú folyamata miatt lassan realizálódik.

De nézzük meg közelebbről, hogy a restoratív igazságszolgáltatás megvalósítása milyen elvek gyakorlati átültetését, és milyen szervezési formák megvalósítását igényli. E célból indokoltnak tűnik a restoratív igazságszolgáltatásra vonatkozó ismeretek tömör összefoglalása, ami szinte maradéktalanul megtalálható Daniel Van Ness és Karen Heetderks Strong “Restoring Justice”c. könyvében. A szerzők 4 kérdést tesznek fel és 16 feleletben válaszolnak az alábbi sorrendben:

 

      “1. Kérdés: Mi a kárhelyreállító igazságszolgáltatás?

-         Az egy olyan gondolkodási mód, amelyik a bűncselekményekre adandó válaszok tekintetében eltér a jelenlegi gondolkodási módtól.

-         Az a bűncselekménnyel okozott kárra irányul: az áldozatnak okozott kár reparálására és a bűncselekménnyel okozott kár jövőbeni csökkentésére.

-         Az elvárja az elkövetőktől, hogy vállalják a felelősséget tetteikért és az azokkal okozott kárért.

-         Az törekszik arra, hogy az elkövetők kártalanítsák az áldozatokat és, hogy mindkét fél reintegrálódjék a társadalomba, a közösségi életbe.

-         Az elérhető a közösségek és az állam együttes erőfeszítésével.

 

2. Kérdés: Miben különbözik a kárhelyreállító igazságszolgáltatás a jelenlegitől?

-         Az a bűncselekményt átfogóbban értelmezi, ahelyett, hogy a bűncselekményt csupán jogsértésnek definiálja, az tudatosítja, hogy az elkövető kárt okozott az áldozatnak, a közösségnek és önmagának is.

-         Az több szereplőt foglal magába: ahelyett, hogy kulcs szerepet adna az államnak és az elkövetőnek, az bevonja az igazságszolgáltatásba az áldozatot és a közösséget is.

-         Az különbözőképpen méri az eredményt: ahelyett, hogy a büntetés súlyát méregetné, annak megállapítására törekszik, hogy a kárt milyen mértékben reparálták, vagy tudják megelőzni a további károkat.

-         Az elismeri a közösség bevonásának és kezdeményezésének fontosságát a bűncselekmények csökkentésében és az azokért való felelősségben, ahelyett, hogy a bűnözés problémáit egyedül az államra hagyja.

 

3. Kérdés: A restoratív igazságszolgáltatás hogyan válaszol a bűncselekményre?

-         Az hangsúlyozza az áldozat sérült állapotának visszaállítását a kártérítés, a védelem és a gyógyítás által.

-         Az hangsúlyozza az áldozat kompenzálását az elkövető által a tisztességes bánásmód és a habilitáció útján.

-         Az olyan eljárást létesít, amelyen keresztül a felek képesek felismerni a valóságot, ami megtörtént és az okozott kárt; továbbá, hogy azonosítható legyen az igazságtalanság, ami megvalósult, hogy egyetértsenek azokban a cselekményekben, amelyek a károkat okozták.

-         Az létrehoz olyan értékű folyamatot, amelyen keresztül a közösség és az állam megfigyelheti, hogy a bűnözés megelőzéséhez milyen új stratégiákra van szükség.

 

4. Kérdés: Hogyan törekedhet a kárhelyreállító igazságszolgáltatás a bűnözés megelőzésére?

-         Az a közösség és az állam megerősödésére épül. A közösség békét teremthet az erős, mindent magába foglaló és jogos kapcsolatokon keresztül; a kormány rendet teremthet a tisztesség, a hatékonyság és a jogerő takarékos használatával.

-         Az hangsúlyozza a múltban okozott károk kijavításának szükségességét a jobb jövő kialakítása céljából.

-         Az arra törekszik, hogy megbékítse az elkövetőket azokkal akiknek sérelmet okoztak.

-         Az segíti a közösségeket, hogy megtanulják az áldozatok és az elkövetők visszailleszkedését”. (Van Ness, D. – Heetderks Strong, 1997.)

 

A feltett kérdések és az adott válaszok behatárolják a restoratív igazságszolgáltatás lényegét, s lehetőséget teremtenek arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló érvek alapján

kialakítsuk azokat az intézményeket, gyakorlati programokat, amelyek biztosítják a jelenlegi igazságszolgáltatás reformját, az igazságosabb ítélkezés rendszerét, s nem utolsósorban jelentősen növelik a bűnmegelőzés, de különösen a speciális prevenció hatékonyságát.

A nemzetközi szakirodalomban is egyre erőteljesebbé válik a vita a resztoratív igazságszolgáltatás, mint új paradigma bevezetése, megvalósítása körül.[2]

 

3. Igazságszolgáltatás az áldozatok érdekében.

 

Minthogy a restoratív igazságszolgáltatás központi kérdése és legfőbb célja az áldozatok kártalanítása, az áldozat és az elkövető megbékélése, ezért célszerű vizsgálat alá venni, hogy milyen módjai lehetségesek a kártalanításnak, a békéltetésnek a bűncselekmény előtti állapot visszaállításának.

Indokoltnak tűnik négy alapvető terület előtérbe állítása, nevezetesen:

      a). a professzionális bíráskodás kárhelyreállító ítélkezése,

      b). az állami kárhelyreállítás,

      c). a mediációs eljárás,

      d). a társadalmi áldozatvédelem.

 

      ad. a). A professzionális bíráskodás kárhelyreállító ítélkezése.

A jelenlegi professzionális bíráskodás, mint az igazságszolgáltatás monopóliumának birtokosa az ítéleteket elsősorban a cselekmény súlyával relatíve arányos büntetésre építi. Természetesen a XX. század eleje óta az ítélkezés a tettarányosság mellett az elkövető személyiségét, korát, múltbeli magatartását, társadalmi helyzetét és egyéb lényeges ismérveit is figyelembe veszi, veheti. Az áldozat kárának megtérítése, az elszenvedett sérelmek orvoslása azonban kívül marad az igazságszolgáltatás keretein. A viktimológia, az áldozattan kiformálódása, az idevágó tudományos nézetek erőteljes hangoztatása, az áldozatok igényeinek, jogainak elismerése és biztosítása napjainkban már egyre nagyobb teret foglal el az igazságszolgáltatás megítélésében és egyre több reformgondolat realizálódásához vezet. A szakmai tanulmányok sokasága igényli, hogy az áldozatok jogainak érvényesítése, sérelmeik kompenzálása jelenjen meg a bírói ítéletekben is, azaz a professzionális bíráskodás is segítse elő az áldozatok jogainak az érvényesítését. 1992-ben Németország, Svájc és Ausztria büntető jogakadémiáinak javaslata szerint a kár-jóvátételt be kell venni a jogkövetkezmények közé. (Rösser, D. 1996., Görgényi I. 2001.)

Már ma is van rá példa, hogy a bíróság a büntetés csökkentésével serkenti az elkövetőt az áldozat kárának megtérítésére vagy enyhítésére. A német Büntető Eljárásjogi Kódex már 1987-ben összekapcsolta az ítélkezést a károk kompenzálásával. (Rösser, D. 1996.) Ez a tény már azt mutatja, hogy van ahol a professzionális bíráskodás sem korlátozódik a tettarányos büntetésre, és túlnő a pozitivista irányzat büntetési alapelvein is, mert az ítélkezésben, a büntető igazságszolgáltatásban megjelenik az áldozat érdekeinek a biztosítása az elkövető gondolkodásának és érzelmeinek a befolyásolásán keresztül.

Az említett német büntető törvény szerint a bíró eltekinthet a büntetéstől ha az egy éven aluli és az áldozat-elkövető megbékélése megtörtént, sőt már az ügyész visszavonhatja a vádat hasonló helyzetben. Így az áldozat-elkövető megbékélése és az elkövető érdekeltté tétele a kár megtérítésében vagy enyhítésében szerves részévé válik a büntetési rendszernek, az igazságszolgáltatásnak. (Rösser, D. 1996.) Mindez abból fakadt, hogy a német szakemberek egy jelentős része is úgy ítélte meg, hogy a “treatment ideológia”, a pozitivista irányzat nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, alkalmazása nem vonta maga után a bűnözés csökkenését, az eredményes bűnmegelőzést, ezért az igazságszolgáltatást az áldozatvédelem, az áldozatok kompenzálása felé kell fordítani. (Schöch, H. 1992.) Az áldozat kompenzálása, a felelősség elismerése, a bűntett megbánása az elkövető részéről az áldozatok rehabilitálásán és a társadalmi konstruktivitáson keresztül betölti a büntetési célokat. Így, a felelősség represszív kinyilvánítása, a büntetés alkalmazása feleslegessé válik. (Rössner, 1996. 411.o.)

Vannak országok ahol az áldozatok kárának kompenzálása önálló szankcióként is szerepelhet. Pl.: Az Egyesült Királyságban 1972- óta a büntető törvény fogalmazza meg önálló büntetési nemként az áldozatok kárának kompenzálását (Compensation Order), ha az elkövető elismeri bűnösségét és kész a kártérítésre. (Joutsen, M. 1987.) A szakemberek nagy része ezt a szankció- formát csak a kisebb súlyú bűncselekmények esetén tartja alkalmazhatónak.

Az áldozatok védelmét is szem előtt tartó intézkedéseken túl, a restoratív igazságszolgáltatás előtérbe állítását az a tény is indokolja, hogy a jelenlegi neo-klasszikusnak nevezhető igazságszolgáltatási rendszer már elavult, képtelen eleget tenni a célként megfogalmazott prevenciónak, a bűnözés megelőzésének, csökkentésének. Ezért alapvető reformokra szorul. Érdemes itt idézni az egyik amerikai szakember szavait “Az amerikai büntető igazságszolgáltatás a krízis állapotában van. A lakosság rémült és dühös. A gyakorlati szakemberek kimerültek és frusztráltak… A jelenlegi igazságszolgáltatás költségei hosszú távon elviselhetetlenek. Az áldozatok az eljárás folyamán újra viktimizálódnak. Az elégedetlenségnek ez a széles körben elterjedt érzése elvezetett az igazságszolgáltatási rendszer újragondolásához és egy alternatív rendszer kidolgozásához, amit restoratív igazságszolgáltatásnak nevezhetünk.” (Prins, K. 1996.)

A hazai igazságszolgáltatás viszonyait értékelve is elmondhatjuk, hogy az igazságszolgáltatási rendszerünk nem tudja biztosítani a kitűzött cél, a prevenció érvényesülését. Még ma is uralkodnak a megtorló jellegű büntetések, a rideg, sokszor kifogásolható eljárási módok, a másodlagos viktimizálás, az ártatlanság vélelmének erőteljes hangoztatása és tetszésszerinti értelmezése, a büntetés végrehajtás elégtelen feltételei stb.

Különösen nehezíti az igazságszolgáltatás humanizálását a sztrikt legalitás elve, az a szemlélet, hogy az igazságszolgáltatás a professzionális bíróságok monopóliuma. Ezek szerint a szabálysértések, a fegyelmi vétségek ügyében hozott állásfoglalásoknak, döntéseknek semmi közük az igazságszolgáltatáshoz. A 9000 forintnyi összeg ellopását megállapító és ez ügyben szankciót kiszabó szabálysértési eljárás nem igazságszolgáltatás, de az 1100 ft-os lopás már bűncselekmény, s ezért az eljárásnak igazságszolgáltatás a neve. Mennyivel más, a megelőzést jobban szolgáló ideológiát tükrözne, ha a kisebb súlyú tiltott magatartásokért történő fegyelmi eljárást, társadalmi bíráskodást, vagy mediációs eljárást is igazságszolgáltatásnak neveznénk. Vagyis teljesen megérett a helyzet az igazságszolgáltatás reformjának megkezdésére, a resztoratív igazságszolgáltatás mielőbbi bevezetésére és megszilárdítására, esetleg a társadalmi bíráskodás visszaállítására. Itt van az ideje az új igazságszolgáltatási elvek széleskörű propagálásának és a realizálásukhoz szükséges feltételek megteremtésének.

 

      ad. b). Az állami kárhelyreállítás.

A bűncselekményekkel okozott károk és sérelmek helyreállítása az állam részéről nemcsak az igazságszolgáltatás inspirálásán, hanem közvetlenül az áldozatok kárigényének kompenzálásán keresztül is megvalósulhat.

Az elkövetők jelentős része nincs abban a helyzetben, hogy az általa okozott kárt vagy sérelmet jóvá tudná tenni. Pl.: vagyoni kár esetén az elkövető nem tud fizetni, az áldozatnak nincs biztosítása vagy egyéb forrása, amiből a kár vagy annak jelentős hányada megtérülhetne. Ilyen esetekben egyes szakemberek szerint a kártérítés az állam kötelezettsége. A nyugat-európai államokban azonban a szakemberek többsége nem ért egyet az állam ilyen kötelezettségével, s szerintük ha az állam mégis kártérítést fizet az áldozatnak, azt nem kötelességből, hanem nagylelkűségből teszi. Szerintünk viszont az állam kártalanítási kötelezettsége abból fakad, hogy az állam kisajátította magának az igazságszolgáltatást, a bűncselekmények elbírálását, s éppen ezáltal megfosztotta az áldozatokat az önbíráskodástól, az elkövetővel szembeni fellépéstől. Sőt az önbíráskodás egyes esetekben bűncselekménynek minősül. Ebből logikusan adódik, hogy az államnak bizonyos keretek között kötelessége az áldozatok kártalanítása, az elszenvedett károk és sérelmek kompenzálása.

A legtöbb fejlett országban ma már az áldozatvédő szervezetek segítségével az áldozatok közvetlenül folyamodhatnak az állam által erre a célra kijelölt intézményekhez kárenyhítési igényeikkel. A kárenyhítés ma még túlnyomórészt az erőszakos bűncselekményekkel okozott károk vagy sérelmek kompenzálására irányul. Az állami támogatás kialakulása főként nyugat-európai országokban működő áldozatvédő szervezeteknek köszönhető. Az egyes államok kisebb- nagyobb összegeket biztosítanak a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésére. A kártalanítási elméleteknek és gyakorlati kérdéseinek ma már széleskörű irodalma van (Görgényi I. 2001. és Elias R. 1986.), ami azt bizonyítja, hogy a szervezett állam-rendszerben, ahol alapjaiban az állami bíráskodás testesíti meg az igazságszolgáltatást, az állam egyre inkább elismeri az áldozatok jogát az állami kártérítéshez is.

Az állami kártérítéssel kapcsolatban gyakran fel merül a kérdés, hogy vajon minden áldozatnak kell-e biztosítani a jogot az állami kárenyhítéshez vagy csak bizonyos jól körülhatárolt személyeknek. A kártérítésre jogosult áldozatok körének meghatározásánál rendszerint felmerül a bűncselekményben vétkes áldozatok kizárása, a vagyon elleni bűncselekményeknél a jobb módú, a gazdag, az átlagkereseten felüli jövedelemmel rendelkező áldozatok mellőzése, mondván, hogy az áldozatok állami kárpótlása nagy terhet jelent az állam számára, ezért csak a “rászorulók” kaphatnak kárpótlást. Általános felfogás, hogy nem kaphat minden áldozat mechanikusan kártérítést, hanem az illetékes szervek körülhatárolt feltételek között egyéni elbírálás alapján ítélik meg annak jogosságát és mértékét.

Hazánkban az áldozatok állami kártérítése alig néhány évre nyúlik vissza. A Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület kezdeményezésére fogalmazódott meg az igény egy kártérítési rendszer kiépítésre. Az Egyesület 1995. febr. 22-én, a Bűncselekmények Áldozatainak Napja alkalmából bocsátotta vitára “A bűncselekmények áldozatainak jogi helyzetére és kártalanítására vonatkozó nézetek és javaslatok” c. tanulmányát. (Vigh – Láng – Miszlainé – Lányi – Orlai – Vargáné 1995.) Az itt megfogalmazott célok és eszközök elfogadása után az Egyesület az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosával (Ombudsman) közösen készített előterjesztést a Parlament illetékes bizottsága számára. A javaslat csak hosszas harc után 1999-ben lépett a megvalósítás útjára, amikor a Belügyminisztérium Jogi Főosztálya “Koncepciót” dolgozott ki “A bűncselekmények áldozatai és hozzátartozóik védelme, káruk megtérülése, enyhítése érdekében teendő jogalkotási feladatokról és egyéb intézkedésekről szóló kormányhatározat és előterjesztés tervezetéhez”. A dr. Borai Ákos nevéhez fűződő koncepció gazdag szakmai ismeretekre támaszkodva, mélyreható elemzés után fogalmazta meg javaslatait egy kormányhatározat számára (1999. 03.24.). A kormány megvitatta és elfogadta az előterjesztést és 1074/ 1999 (VII.7) számon meghozta a határozatát.

 

A határozat legfontosabb rendelkezései az alábbiakban foglalhatók össze:

-         A kormány elfogadja az Egyesült Nemzetek Szervezetének, az Európai Tanácsnak, az Európai Uniónak az áldozatok sérelmének orvoslására kidolgozott fontos dokumentumait.

-         Felül kell vizsgálni a büntető jogszabályokat annak érdekében, hogy az áldozatok jogait kellőképen érvényesíthessék, s a számukra okozott kár mielőbb megtérüljön.

-         A büntető jogszabályok közé be kell illeszteni azokat az újabb rendelkezéseket, amelyek az elkövetővel szemben enyhébb felelősségre vonást tesznek lehetővé, amennyiben az áldozatnak megtérítik az okozott károkat.

-         Meg kell vizsgálni, hogy a büntetésekből és a büntetés-végrehajtás során végzett munka következtében befolyt bérekből milyen összeg fordítható az áldozatok kártérítésére.

-         Olyan büntetőjogi rendelkezésekre kell törekedni, amelyek szerint a vádat képviselő ügyész számára lehetővé válna a kárral kapcsolatos magánjogi igény érvényesítése olyan esetekben amikor az igény elbírálása a büntetőeljárás gyors befejezését nem veszélyezteti.

-         A bűnüldözéssel, a bűnmegelőzéssel és más közintézkedésekkel megbízott szerveknek segítséget kell nyújtaniuk az áldozatoknak, hogy megismerhessék jogaikat és kötelezettségeiket. E szerveknek a médiumok segítségével széleskörű propaganda tevékenységet kell kifejteniük az áldozatok támogatása érdekében.

-         Nagy figyelmet kell fordítani az áldozatok ügyében eljáró hatóságoknál és más állami szerveknél dolgozó szakemberek különleges képzésére. A közoktatás szintjeihez igazodva a Nemzeti Alaptanterv részévé kell tenni az áldozatok védelmére, a bűnözés megelőzésére, a kriminális kockázatok felismerésére vonatkozó ismereteket.

-         A kormány a pénzügyminisztériumon és a belügyminisztériumon keresztül biztosítja a kárhelyreállítás és az ezzel járó adminisztráció költségeit a 2000. évtől kezdve.

-         A kormány külön mellékletben szabályozta azoknak a bűncselekményeknek a körét, amelyeknek az áldozatai kárenyhítésért folyamodhatnak. Kárenyhítést továbbá csak az a személy kaphat, aki jövedelmi és vagyoni viszonyai alapján rászorul. Azaz jövedelme a havi minimálbér háromszorosát, vagy vagyona negyvenszeresét nem haladja meg.

 

Az itt röviden bemutatott kormányhatározatot a 209/2001. (X.31). Kormány rendelettel módosították, az első év tapasztalatai alapján pontosabban és szakszerűbben fogalmazták meg a kárenyhítési teendőket és azok feltételeit.

Napjainkban a “Biztonságos Magyarországért Közalapítvány”  nevű szervezet gondoskodik az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésével kapcsolatos állami közfeladatok végrehajtásáról. A munka adminisztratív lebonyolításáért, az egyes esetekben hozott döntésekért a Közalapítvány Kuratóriuma felelős.

A Közalapítványhoz benyújtott kérelmek száma lényegesen alacsonyabb, mint a ténylegesen elkövetett erőszakos bűncselekmények vagy azok áldozatainak száma. Pl.: 2000-ben 203 befejezett emberölést és 152 emberölési kísérletet követtek el Magyarországon és mindössze 73 ilyen alapú kérelem került benyújtásra, ami 21%-os arányt jelent.

Talán érdemes bemutatni a benyújtott kérelmek abszolút és arányszámait a 2000, a 2001, és a 2002. évi adatok alapján.

 

	2000	2001	2002	Összesen
Benyújtott kérelmek száma	222	346	357	925
Befejezett kérelmek száma	222	346	317	885

 

A befejezett kérelmek megoszlása
	2000	2001	2002	Összesen
Elutasítva	90	98	130	318
Támogatva	132	248	187	567
Összesen	222	346	317	885

 

Az adatok azt mutatják, hogy a kérelmek relatíve alacsony száma évenként növekszik. (2000-ben és 2001-ben a novemberi és a decemberi kérelmek száma mintegy 30%-át jelentette az évi benyújtott kérelmeknek, így a benyújtott és a befejezett kérelmek száma 2002-ben is nagy valószínűséggel meghaladja az előző évi befejezett kérelmek számát). Az elutasított és támogatott kérelmek aránya összesen 36% illetve 64%. Az elutasított kérelmek részaránya magasnak tűnik. Ebben jelentős szerepet játszik, hogy a hiányosan kitöltött kérelmek pótlására irányuló felkérésnek sokan nem tesznek eleget. 

A rendelkezésre álló statisztikai adatok közül érdemes még bemutatni a benyújtott kérelmek bűncselekmények és a megyék szerinti megoszlását. (BMK. statisztikai adatai 2002.)

 

A kérelmek megoszlása az elkövetett bűncselekmények szerint.

 

	2000	2001
Emberölési kísérlet	2	25
Emberölés	70	111
Súlyos testi sértés	12	6
Maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés	6	18
Életveszélyt okozó testi sértés	26	62
Halált okozó testi sértés	1	17
Halált okozó segítség nyújtás elmulasztása	7	8
Ittas gépjármű vezetés	16	19
Nemi erkölcs elleni bűncselekmény	2	8
Rablás	16	19
Egyéb bűncselekmény	83	40
Nem történt bűncselekmény	20	10

 

Az adatokból jól látható, hogy az emberölések és az életveszélyt okozó testi sértések miatt benyújtott kérelmek kiemelkedő számban és arányban szerepelnek mindkét évben. Ez a tény azzal magyarázható, hogy e bűncselekmények okozzák a legsúlyosabb kárt és szenvedést az áldozatoknak és hozzátartozóiknak.

 

A kérelmek megyei megoszlása

 

Megye	2000	2001	2002
Baranya	12	3	5
Bács-Kiskun	6	13	11
Békés	6	44	14
Borsod-Abaúj-Zemplén	19	36	33
Budapest	37	71	65
Csongrád	8	6	10
Fejér	12	4	16
Győr-Moson-Sopron	10	11	13
Hajdú-Bihar	4	25	24
Heves	11	9	30
Jász-Nagykun-Szolnok	16	11	16
Komárom-Esztergom	5	8	15
Nógrád	10	10	10
Pest	25	17	29
Somogy	3	7	11
Szabolcs-Szatmár-Bereg	14	38	33
Tolna	4	4	4
Vas	3	3	2
Veszprém	8	14	12
Zala	9	12	4

 

 

 

 

 

A támogatott (elfogadott) kérelmekre kifizetett összegek a következők.

 

	Kifizetett összeg Ft.	Támogatott kérelmek	Egy kérelemre jutó összeg Ft
2000	10 940 000	132	82 877
2001	37 917 785	248	152 891
2002 (X.30.)	70 908 488	149	475 892
Összesen	119 766 273	529	226 401

 

 

Amint az adatokból látható az egyfőre jutó eddig kifizetett összeg viszonylag alacsony, de az összeg évente két- háromszorosára emelkedik.

A kártérítés teljes értékét akkor lehetne pontosan meghatározni, ha bizonyítottan ismernénk az okozott kár tényleges nagyságát. Az itt vázlatosan bemutatott kártérítés igazi értékét az adja, hogy társadalmunk már eljutott arra a szintre, hogy elkezdődött az áldozatok támogatása állami eszközökkel is, s az évenkénti változások kedvező tendenciát mutatnak.

 

      ad. c). A mediációs (közvetítő) eljárás.

A jelenlegi állapotok szerint a resztoratív igazságszolgáltatás gerincét a mediációs eljárás képezi.

A mediációs eljárás lényegét röviden úgy határozhatjuk meg, hogy az egy olyan formája az igazságszolgáltatásnak, melyben egy közvetítő (mediátor) segítségével az elkövető és az áldozat vállalja, hogy részt vesz egy békéltető, az áldozat kárát részben vagy egészben kompenzáló eljárásban. Ilyen eljárásra akkor kerülhet sor ha “jogtiszta” ügyről van szó, vagyis a bűncselekmény elkövetése bizonyított, az elkövető ismert és elismeri tettét, s az elkövető kiléte, személye is bizonyított tanuk által vagy egyéb kétséget kizáró módon. Az eddigi gyakorlat szerint a mediációs eljárásra rendszerint a kisebb súlyú bűncselekményekkel okozott károk esetén kerül sor. A bűnügyet mediációs eljárásra átengedheti a rendőrség, az ügyészség és a bíróság egyaránt. Amennyiben a felek (áldozat- elkövető vagy közülük az egyik) nem nyilvánítja ki a békéltető és kárhelyreállító tárgyalás elfogadását, úgy az ügyben az állami igazságszolgáltató apparátus folytatja tovább a bűncselekménnyel kapcsolatos eljárást.

A mediációs eljárásban a mediátor, az elkövető és az áldozat találkoznak, hogy megbeszéljék a bűncselekmény hatását, az okozott kárt, sérelmet, fájdalmat és mind azt a rendkívüli állapotot, amit az elkövető a bűncselekmény által okozott. A mediátor feladata, hogy irányítsa az elkövető és az áldozat közötti beszélgetést, hogy az elkövető átérezze cselekménye kedvezőtlen hatásait és tudatosuljon benne az áldozattal szembeni kártérítési kötelezettsége. Az áldozat oldaláról akkor eredményes a mediációs eljárás, ha elfogadja az elkövető által felajánlott kártérítés mértékét és módját, és próbálja megérteni az elkövető gondolkodását és érzelmeit tettével kapcsolatban. Az eddigi ismert tényekből arra lehet következtetni, hogy a mediációs eljárásnak igen jelentős preventív hatása van. Az áldozat- elkövető megbékéltető programok kezdete az 1970-es évekre tehető, s 1990-es években az ilyen programok alkalmazásának száma a “nyugati” országokban: Európában és az Egyesült Államokban már meghaladta a 700-at illetve a 300-at. (Kurki L. 1999.)

Az áldozat - elkövető mediációs eljárások száma az elmúlt évtizedben jelentősen megnövekedett. Ausztriában például 1989-től lehetőség nyílt arra, hogy az ügyész fiatalkorú elkövetőket átirányítson mediációs eljárásra. A mediációs eljárást, a próbára bocsátást felügyelő tisztviselők, mint mediátorok szervezik és folytatják le.

Ha a mediációs eljárás sikeresnek bizonyul az ügyész elejti a vádat. (Lösching, 1997.) Az Egyesült Államokban a mediációs programok zömét, főleg fiatalkorúak által elkövetett kisebb súlyú és nem erőszakos bűncselekmények esetén alkalmazzák, s egyre szaporodik a rendőrség és az ügyészség által kezdeményezett mediációs eljárások száma. (Umbreit, 1994.)

Több szakembernek az a véleménye, hogy a mediációs eljárás alkalmatlan az erőszakos vagy szexuális bűncselekmények rendezésére. De ettől eltérő tapasztalatok is találhatók. Egy Kanadában lefolytatott vizsgálat szerint az említett bűncselekmények áldozatainak többsége (89%-a) akar találkozni az elkövetővel, hogy megtudja miért követték el a bűncselekményt, milyen gondolatok és érzelmek motiválták a bűncselekmény elkövetését. Az áldozatok azt remélik, hogy egy ilyen beszélgetés után a haragjuk elmúlik, a lelki sebeik begyógyulnak.

Ezekből a véleményekből kiindulva a hatóságok megengedik, hogy az áldozatok és az elkövetők találkozzanak a börtönben és beszélgetést folytassanak. (Gustavson, Dave. 1997.) Ma már egyre több esetben lehet találkozni mediációs programmal súlyos erőszakos bűncselekmények esetén is. (Kurki, L. 1999.)

A mediációs eljárás realizálásával kapcsolatban megemlítendő Franciaországban a szabadságvesztéssel nem járó szankciók alkalmazásának megerősítése, különösen a fiatalkorú bűnelkövetők esetében. Emellett kifejlesztik az “Igazság és őszinteség” házak hálózatát, melynek keretében az elkövetők és a sértettek közötti mediáció jogintézményének kifejlesztésével elérhetővé válik az azonnali igazságszolgáltatás lehetősége. A mediációs eljárás irányítását az e célra kiképzett bírók végzik. (100. bűnmegelőzési program. 1999.)

Hazánkban ma még nincs meg a lehetőség arra, hogy bűncselekményeket mediációs eljárás keretében értékeljenek és ezúton szolgáltassanak igazságot, minthogy az Alkotmány szerint a bíróságokat illeti a bűncselekmények feletti ítélkezés, vagyis az igazságszolgáltatás monopóliuma. A büntető ügyeket nem lehet más állami vagy társadalmi ítélkező szervhez elterelni. Ezért alapvető érdek az Alkotmány megváltoztatása, a mediációs eljárás lehetővé tétele.

 

      ad. d). A társadalom bevonása az igazságszolgáltatásba.

Az áldozat és az elkövető megbékélésére és az áldozat kárának megtérítésére, enyhítésére létrejött mediációs eljárás mellett találhatók más eljárási módok is, amelyek azonos vagy hasonló célokat szolgálnak. Ezek közül érdemes itt megemlíteni a “Családi csoport konferenciát” (Family Group Conferencing), amelyen elsősorban az elkövető, annak családja, az áldozat, a rendőrséget képviselő személy és a mediátor vesznek részt. A bűnelkövetésnek és következményeinek megvitatása a kárhelyreállítás mellett mindenekelőtt az elkövető jövőbeni viselkedésének és az ehhez szükséges feltételek kialakításának lehetőségeit vázolják fel. Ezt a restoratív igazságszolgáltatási formát először 1980-as évek végén vezették be Új-Zélandon. (Wachtel, T. 1995., Görgényi I. 2001.)

A “családi konferencia” helyett a társadalomnak más csoportjaival is lehet szervezni békéltető, az elkövetőt a kártérítésre serkentő mediációs eljárást. Ilyen csoportokat lehet szervezni pl.: a munkahelyen, az iskolában, és más társadalmi közösségekben is ahová az elkövető kapcsolódik, ahol előreláthatólag az elkövető őszintén beszélhet az elkövetett bűncselekményről, annak okairól, a jövőjére vonatkozó elképzeléseiről és nem utolsó sorban az általa okozott kár megtérítésének mértékéről és módjairól.

Érdemes még itt megemlíteni a Japánban 1949 óta működő “családi bíróság” feladatkörét és szervezeti kereteit. Ez az ítélkezési forma szerves része a japán igazságszolgáltatási rendszernek. A legáltalánosabb modell szerint a bíróság tagjai: a szakbíró, a családi ügyek békéltető megbízottja, a családi bíróság próbárabocsátási tisztviselője, a bíróság titkára, az érintett személyek: a szülők, családtagok, az elkövető, az áldozat és a törvényszolga. A családi bíróság speciális bíróság, amely mindenekelőtt családi ügyeket és a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekményeket tárgyalja. A családi bíróság egy olyan szervezet, melyben a jogi alapelvek, a társadalom lelkiismerete és a társadalmi tudás, különösen az emberi viselkedésre irányuló bánásmód és a személyes viszonyok kapcsolódnak egybe. Gyakorlatilag a bíróság funkciója realizálódik a jogi normáknak megfelelően a családok és a fiatalkorú elkövetők aktuális problémáinak megoldásában.

A jogesetek kezelési módját felhasználva a családi bíróság kísérletet tesz az aktuális családi, társadalmi zavarok okainak diagnosztizálására és egy ésszerű megoldás kialakítására. Természetét és funkcióját tekintve ez az eljárás lényegesen különbözik a tradicionális bírósági eljárástól. A családi bíróságok eljárása nem formális és teljesen alkalmazkodik a jelenlévő személyek körülményeihez, minthogy az elkövető vagy az érintett személy meghallgatása nem idegen publikum előtt történik. A családi bíróságra vonatkozó törvény célja, hogy megteremtse a család békéjét és fenntartsa az együttműködést a családtagok között tekintettel az egyéni méltóság érvényesülésére, hogy biztosítsa a fiatalkorú fejlődését, az egyéni adottságok és a nevelő hatású családi kapcsolatok alapján. (Guide, 1989., Yokoyama, M. 1996.)

A társadalmasított igazságszolgáltatás gyakorlati előzményeinek tekinthetők azok a törekvések is, amelyek az 1950-es években kezdődtek el a szocialista országokban. Ekkor erősödött meg az a kriminálpolitikai szemlélet, amely az igazságszolgáltatás fokozatos társadalmasítására és demokratizálására irányult. Így vált lehetővé Magyarországon is, hogy a kisebb súlyú társadalmi tulajdon elleni bűncselekményekért az elkövetőt fegyelmi úton vonják felelősségre. (1956. évi 11.sz. törv., 1966. évi 16.sz.törv.). Ezentúl megszerveződtek a szakszervezetek keretein belül a társadalmi bíróságok. ( 1962.évi 24.törv.). A törvény értelmében a hivatalos bűnügyi hatóságok a kisebb súlyú bűncselekményeket áttehették a társadalmi bíróságokhoz. A kapitalista országok kriminológusai közül többen a szocialista országokban beindult társadalmi bíráskodásban az igazságszolgáltatás követendő példáit látták. (Rudas, 1979.). A Német Demokratikus Köztársaságban pl.: a büntetőügyek egy negyedében a társadalmi bíróságok hoztak ítéletet.

Magyarországon a társadalmi bíráskodás megtűrt igazságszolgáltatási forma volt, “idegen volt a nép lelkületétől” (Horváth, 1969.), minthogy a szakismeret nem volt biztosítva az eljárás során. Ezért az 1975. évi 24.törv. kivonta a büntetőügyeket a társadalmi bíróságok hatásköréből, s a szigorú legalitás elvét helyezte előtérbe, vagyis ez időtől kezdve bűncselekményt csak hivatásos állami bíróság bírálhatott el. (Vigh, 1980.)

A társadalom fokozódó bevonása az igazságszolgáltatásba ma is pozitív folyamat a bűnmegelőzés szempontjából. Ez a folyamat és ennek pozitív értékelése azonban nem jelenti azt, hogy a professzionális bíráskodás feleslegessé válna. A bűncselekményekért történő felelősségre vonás céljának, rendszerének és a mindennapi tevékenység módjának a meghatározása azonban kétségkívül reformokra, átrendezésre szorul. Kitűnő bizonyítékkal szolgál erre a Tony Peters és munkatársai által írott “A társadalmi szankciótól a restoratív igazságszolgáltatásig” című tanulmány. (Peters és társai 2003.)  

 

III.               A restoratív igazságszolgáltatás és a bűnözés megelőzése.

 

Mint ahogyan a pozitivista, a preventív célú büntető felelősségre vonás a klasszikus szemlélet továbbfejlesztését jelenti, ugyanígy a restoratív igazságszolgáltatás is a pozitivista szemlélet meghaladásából fakad. A pozitivista szemlélet alapjában jól tükrözi a valóságot: ma is követendőnek tartjuk a szemlélet ideológiáját, nevezetesen, hogy a bűnös emberi magatartás is az oksági törvények következménye, hogy a büntető felelősségre vonás alapvető célja, a megelőzés; a speciális és a generális prevenció, hogy a megelőzés eszköze a tudatformálás, a gyógyítás, és a megfelelő létfeltételek megteremtése. Érdemes itt idézni Gabriel Tarde, a XIX. sz. végén tevékenykedő, kiváló francia kriminológus szavait. Ha igaz az, hogy a kriminalitás voltaképpen nem más, mint a társadalmi betegségek megnyilvánulása: úgy az ezen betegségek megelőzésére alkalmas eszközök után való kutatás szükségképpen a társadalmi egészség állapotának s feltételeinek, más szóval a társadalom létét, működését, fejlődését, szabályozó törvényeknek tanulmányozására vezet. (Tarde 1908.)

A bűnözés okainak és a megelőzés eszközeinek vizsgálata mellett a XX. század közepén a kriminológia gyors fejlődése felszínre hozta a bűncselekmények áldozatainak háttérbe szorított és igazságtalan helyzetét, igényelve az áldozatok védelmét, a számukra okozott károk és sérelmek kompenzálását, orvoslását, s nem utolsó sorban azt az igényt, hogy az áldozatok méltó helyet kapjanak az igazságszolgáltatásban. Ennek biztosítása vagyis a restoratív igazságszolgáltatás megteremtése egy olyan új igazságszolgáltatási rendszer kiépítését jelenti, amely elveti a klasszikus irányzat megtorló és tettarányos büntetési rendszerét, átveszi és tovább fejleszti a pozitivista irányzat nevelésen alapuló prevenciós rendszerét, és a felelősségre vonás középpontjába állítja az áldozatok kártalanítását, sérelmeiknek orvoslását, s igyekszik biztosítani az áldozatok és az elkövetők megbékélését.

A restoratív igazságszolgáltatás tehát a társadalomban törvényszerűen jelentkező bűncselekmények és más jogilag tiltott emberi magatartások, mint például a szabálysértések által okozott károk és sérelmek rendezésének, az elkövető és az áldozat megbékélésnek, s ezzel párhuzamosan a bűnözés megelőzésének, csökkentésének a társadalmi és állami szervezete. Ha a restoratív igazságszolgáltatás biztosítani tudja az áldozatokat ért károk és sérelmek orvoslását, akkor egyben a bűnözés megelőzéséhez, különösen a speciális prevenció érvényesüléséhez is hozzájárul.

Ami pedig a generális prevenció biztosítását illeti, szemben a megtorló igazságszolgáltatási rendszerrel nem a büntetés miatti félelemtől várja a bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodást, hanem az emberséges, a mások érdekeit is figyelembe vevő gondolkodásra serkentés testesíti meg a generális preventív erőt.

Manapság már sokan fogalmazzák meg a tudásalapú társadalom megteremtésének az igényét. A kriminológia a bűnözés oksági törvényeinek a felismerése óta egyre erőteljesebben hangoztatja, hogy a bűncselekmények mint a bűnözés okainak az okozatai csak akkor csökkenthetők, csak akkor előzhetők meg, ha az okokat megszüntetjük vagy csökkentjük azok hatását. (Vigh J., 1964.)

Ha tehát egy olyan társadalmat akarunk kialakítani, amelyben a bűncselekmények száma és aránya a minimálisra csökken, akkor először alaposan meg kell ismernünk az adott társadalomban uralkodó kriminogén tényezőket és csak oly mértékben tudjuk megelőzni, lecsökkenteni a bűnözést, amilyen mértékben a bűnözéshez vezető kriminogén tényezőket: a genetikai és társadalmi viszonyokat meg tudjuk változtatni, át tudjuk alakítani. (A bűnmegelőzésről I. – II. 1983, 1984.)

A bűnmegelőzési elvek elfogadása egy ország vezető kriminálpolitikusai részéről lehetővé teszi az elvek érvényesítését, a bűnmegelőzés szervezeti kereteinek megteremtését. A megelőzés kezdetben csupán néhány kísérleti programra korlátozódott, de napjainkban már a fejlett demokratikus államokban egyre több bűnmegelőzési programnak teremtik meg a szervezeti és anyagi feltételeit. A Kanadai Országos Bűnmegelőzési Központ pl.: 1999-ben kiadott egy 100 bűnmegelőzési programot tartalmazó könyvet. (100 bűnmegelőzési program. 1999.) A kiadványban közölt programok felölelik a földünk államainak, térségeinek és városainak igen jelentős hányadát, ami azt jelenti, hogy a bűnmegelőzés különböző formáinak alkalmazása általános jelenséggé vált.

Hazánkban a bűnmegelőzés gondolata a kriminálpolitika vezetői részéről már az 1970-es évek elején elfogadást nyert. Határozat is született, hogy az 1979-ben életbe léptetendő új Büntető Törvénykönyvvel egyidőben a Bűnmegelőzési Törvényt is életbe kell léptetni. Az igazságügyi miniszter azonban úgy ítélte meg, hogy egy ilyen törvény elkészítését egy mélyreható tudományos kutatásnak kell megelőznie. Ezért felkérte az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Kriminológiai Tanszékét, hogy tudományosan dolgozza fel a témát, és készítsen róla összefoglaló jelentést, melynek alapján a bűnmegelőzési törvény elkészíthető.

A kutató munka 1982-ben befejeződött, az Igazságügyi Minisztérium megkapta a közel 1000 oldalas kutatási anyagot, amit a Minisztérium két kötetben meg is jelentetett. (A bűnmegelőzésről I. és II. 1983, 1984.). A törvény azonban nem készült el, mert a kriminálpolitika vezetői és a bűnügyi szervek (bíróság, ügyészség, rendőrség, büntetésvégrehajtás) képviselői több kérdésben nem jutottak megállapodásra. Az 1990-es évektől kezdve pedig a nagy politikai kérdések kerültek előtérbe. Csak napjainkban nyílt meg újra a lehetőség, hogy vita alakuljon ki a bűnmegelőzés problémáiról, s az illetékes minisztériumok szakembereket bízzanak meg a bűnmegelőzési törvény előkészítésével, a különböző állami és társadalmi bűnmegelőző szervezetek létrehozásával.

Ez azt jelenti, hogy hazánk is bekerült a bűnözés megelőzéséért aktívan harcoló országok táborába. Ebben a táborban a bűnmegelőzési és a restoratív igazságszolgáltatási kezdeményezések összekapcsolódnak, a bűnözés elleni harchoz új elméleti alapokat teremtenek és új szervezeti formák létrehozását javasolják. Az állami és a társadalmi bűnmegelőzés megteremtése igényli a jelenlegi, alapjában neo-klasszikus irányzatot tükröző igazságszolgáltatási rendszer gyökeres reformját, ami utat nyit a restoratív igazságszolgáltatás elveinek megvalósítása előtt.

 

 

IV.              A restoratív igazságszolgáltatás jövője.

 

Napjainkban sok szakember teszi fel a kérdést, hogy a restoratív igazságszolgáltatási formák be tudnak-e illeszkedni a megtorló (retributív) elméletekre, a neo-klasszikus irányzatra épülő és állami monopóliumként működő igazságszolgáltatási rendszerbe. A válaszok eltérőek. Vannak, akik elképzelhetőnek tartják, míg mások összeférhetetlennek minősítik. Abban azonban egyetértés van, hogy az igazságszolgáltatás jövőbeni fejlődésében döntő szerep jut a jelenleg is vezető pozícióban lévő szakembereknek. Sok függ attól, hogy az illetékes szakemberek mennyire képesek idejétmúltnak, elavultnak a valóságot rosszul tükröző, a bűnözés megelőzését, az áldozatok sérelmeinek az orvoslását egyáltalán nem biztosító jelenlegi igazságszolgáltatási rendszert reformokra érettnek tekinteni. (Kurki. L, 1999.) Egy másik előfeltétele a restoratív igazságszolgáltatási elvek alkalmazásának, hogy a lakosság minél szélesebb körben megismerkedhessen a restoratív elvekkel és az első lépésként (próbaként) bevezetett restoratív igazságszolgáltatási eljárásokkal. Pl.: Kötelezővé lehetne tenni az általános iskola felső tagozatában az igazságszolgáltatásra, a konfliktusok megoldására vonatkozó iránymutató és alapvető ismereteket. Az állami kártérítés, az állami bíróságok kártérítésre ösztönző ítéletei, a mediációs eljárások engedélyezése és megszervezése mind- mind olyan tényezők, amelyek megalapozzák a restoratív igazságszolgáltatás általánossá válását és tovább fejlesztését. Ezekre a “kezdeti” lépésekre azért van szükség, mert nem szabad, hogy megismétlődjék egy olyan antidemokratikus jelenség, mint a halálbüntetés eltörlése az Alkotmány Bíróság által 1990-ben, amikor az ország lakosságának 85%-a egyetértett a halálbüntetéssel és ellenezte a halálbüntetés eltörlését. Elegendő lett volna a halálbüntetés felfüggesztése. Hiszen közismert, hogy a lakosság túlnyomó többsége jelenleg is a retributív, a megtorló igazságszolgáltatás híve, s ezért lehet gyakran találkozni a “feszítsd meg őt” hangulattal, a szigorú tettarányos büntetés igénylésével. (Vigh, J. 1995.)

A restoratív igazságszolgáltatás hívei ezt azzal magyarázzák, hogy az ország lakossága már második évszázada folyton azt hallja, hogy akkor igazságos az igazságszolgáltatás ha az elkövetett bűncselekményt méltóképpen, tettarányosan megtorolják. A szakemberek közül is többen erre az álláspontra helyezkednek. De mind ez csak azért van, mert az áldozatok sorsa mindeddig kártalanítás nélkül feledésbe merült, mert az áldozat személye az igazságszolgáltatásban a “gyenge tanú” szerepére korlátozódott. Manapság, amikor az áldozatok már a legtöbb országban kártalanításban, kárenyhítésben részesülnek, az elkövetőkkel szemben az áldozatokban feltámadt harag és bosszú lecsillapodik, a kárpótolt áldozatok sok esetben már a büntetéshez sem ragaszkodnak.

A tudomány, a bűnügyi tudományok, a kriminológia fejlődésével egyre szélesebb körben válik láthatóvá, hogy a jelenlegi igazságszolgáltatási rendszer sok tekintetben igazságtalan, minthogy nem mindenütt kapcsolódik össze az áldozatok kártalanításával. Az pedig már ma is a szakemberek többsége által elfogadott elvnek tekinthető, hogy az igazságszolgáltatás csak akkor igazságos, ha az áldozatoknak is igazságot szolgáltat. Napjainkban nálunk a vagyon elleni bűncselekményeknél az okozott kárnak alig néhány százaléka (5-10%) térül meg.

Korábban már volt erről szó, de nem árt újra megfogalmazni, hogy a retributív, a megtorló (vagy neo-klasszikus) igazságszolgáltatás alapelvei között a megelőzési célok, követelmények nem szerepelnek. Ezzel szemben a restoratív igazságszolgáltatás az áldozatok védelme, kártalanítása mellett a prevenciót is a felelősségre vonási rendszer alapvető céljának tekinti. A bűnmegelőzést illetően hasonló követelmény fogalmazódik meg a pozitivista igazságszolgáltatás elvei között is.

A resztoratív igazságszolgáltatási rendszer több országban megvalósított kezdeti formái  megerősítették azt a felfogást, hogy a bűnmegelőzési, a preventív akciókat nemcsak a norma sértésekre, s ezen belül a bűncselekményekre való reagálásra kell építeni, hanem a normakövető magatartások ösztönzésére, elismerésére és díjazására is. Ez az igény a szakirodalomban már több helyen megfogalmazódott “pozitív felelősségre vonás” címen. (Vigh J. 1988.) A pozitív felelősség megállapításának lényege röviden abban foglalható össze, hogy az emberi magatartások a társadalmi értékítélet szempontjából két nagy csoportba oszthatók, nevezetesen a jogkövető és a jogsértő magatartások csoportjára. Ez utóbbiak közé tartoznak a bűncselekmények, mint a legsúlyosabb jogsértő magatartási formák. Ezekre a felelőtlen magatartásokra a megelőzési célokat szem előtt tartva többféleképpen lehet reagálni. A mai neo-klasszikus szemlélet szerint minden bűncselekménynek valamiféle, de tattarányos malumot, rosszat kell maga után vonnia, mert a megítélés így igazságos, így testesül meg benne a tettarányosság és így nyilvánul meg benne az egyenlőség elve. (Kurki. L, 1999.) A tettarányosság jogosságát a pozitivista szemlélet az 1900-as évek elejétől kezdve különböző büntetőjogi rendelkezésekkel (pl.: 1908. I. Büntetőjogi Novella a fiatalkorúak külön büntetőjogáról.) megcáfolta. Vagyis a büntetés nem szabható ki csupán a tett súlya szerint, hanem az elkövetők személyében, az elkövetésben mutatkozó különbségeket is figyelembe kell venni.

Napjainkban pedig a tudomány már bebizonyította, hogy nem tettarányos büntetésre, hanem individualizált reagálásra van szükség a bűnmegelőzés érdekében. Sőt a bűnmegelőzés érdekében kifejtendő tevékenység, akkor lehet igazán hatékony, ha a megfelelő nevelés, a szükséges tudás megszerzése útján elősegítjük a jogkövető magatartást, biztosítjuk ennek megértését.  Vagyis a jogkövető magatartást kell fokozottabban serkentenünk, előmozdítanunk. A felelősséggel végzett, a felelősségteljes munkára, életmódra ösztönzéssel segíthetjük elő leghatékonyabban a bűnözés, és a normasértések megelőzését. Ebből adódik, hogy a jogkövető magatartást, mint társadalmi produktumot akkor is honorálni kell a fennmaradás érdekében, ha nem kiemelkedő, hanem átlagos vagy a követelményi szintet éppen elérő produkcióról van szó. Ezt tekinthetjük pozitív felelősségre vonásnak, amit kitüntetéssel, elismeréssel, dicsérettel, de legalább egy “köszönöm” szóval célszerű honorálni. A restoratív igazságszolgáltatás az eddig ismert igazságszolgáltatási formák közül a legalkalmasabb a pozitív felelősség biztosítására. 

Ebben az igazságszolgáltatási formában a bűncselekmények helytelenítése mellett a résztvevők megfelelő tudati és érzelmi információkat kapnak a jogkövető magatartásokról. A résztvevők így jobban megértik a társadalmi elvárások és a bűnözés törvényszerűségeit, ami már a mai társadalomban, az egyre inkább a tudásra épülő társadalomban ha lassan is, de egy fokozottabb összhangban lévő emberi együttéléshez vezethet.

 

 

Lábjegyzetek

 

1.      A bűnmegelőzésről I. – II. Igazságügyi Minisztérium Kiadványa. 1983, 1984.

2.      Az Egyesült Nemzetek Hetedik Bűnmegelőzési kongresszusa. Miláno, 1985. Igazságügyi Minisztérium Kiadványa. 1986.

3.      Biztonságos Magyarországért Közalapítvány. Kárenyhítési kérelmek összesített statisztikai adatai.

4.      Elias, R.: Community Control, Criminal Justice and Victims Services, In.: Ezzat Fattah (ed. From Crime Policy to Victim Policy. Reorienting the Justice System. The Macmillan Press 1986.

5.      Fattah, E.: Some reflection ont he paradigm of restorativ justice end its viability for juvenile justice. In.: Resorative justice for Juveniles. Potentialities, Risks and probelms. 1998.

6.      Görgényi I.: A viktimológia alapkérdései. Osiris Kiadó. 2001.

7.      Groenhuijsen, M.: Victim’s rights and restorative justice. Piecemal reform of the criminal justice system or a change of paradigm? 2002. (Kézirat)

8.      Guide to the Family Court of Japan. Supreme Court of Japan. 1989.

9.      Gustavson, Dave.: Facilitating Communication between Victims and Offenders in Case of Sirious and Violent Crime. In.: The International Community Corrections Association Journal on Community Corrections. 8. 1997.

10.  Horváth, A.: A társadalmi tulajdont sértő cselekmények bíróságon kívüli elbírálása az egyes európai szocialista országokban. Budapest, 1969. MTA kiadványai.

11.  International Carter for the Prevention of Crime. Montreal, 1999.

12.  Joutsen, H.: The Role of Victims of Crime in European Criminal Justice Systems. A Crossnational Study of the Rele of Victim. HEUNI. Publication Series. No.11. Helsinki 1987.

13.  Karalyi Józsefné Dr.: A szabálysértésekért történő felelősségre vonás mint a bűnözés megelőzésének eszköze. In.: A bűnmegelőzésről I. 1983. Igazságügyi Minisztérium Kiadványa.

14.  Kurki, L.: Incorporating Restorativ and Community Justice Into American Sentencing and Corrections. In: Sentencing and Corrections Issues for the 21st Century. N. 3. 1999.

15.  Lisz, F.: Lehrbuch des deutschen Strafrecht. 1905.

16.  Lösching – Gspandl, M. - Kilching M.: Victim – Offender Mediation and Victim Compensation in Austria and Germany – Stock- taking and Perspectives for Future Research. In.: European Journal and Crime, Criminal Law and Criminal Justice 5. 1997.

17.  Nagy, F.: A jóvátétel, mint a konfliktust feloldó büntető igazságszolgáltatás egyik formája. Jogtudományi Közlöny. 1993. 3.sz.

18.  Pepinsky, H.E. – Quiney, R.: Criminology as Peacemaking. Indiana University Press, 1991.

19.  Prins K.: A State Initiative forward Restorative Justice: The Minnesota Experience. In.: Restorative Justice Press. Monsey, NY. USA. 1996. 493.o.

20.  Quetelet, A.: Sur l’home et developpement de ses facultés on essai de physique sociale 1935.

21.  Rösser, D.: Situation, Ethical Grounds and Criminal Political Perspectives of Victim – Offender Reconciliation int he Community. In.: Restorative Justice: International Perspectives. Criminal Justice Press, Monsey, NY, U.S.A. Kugler Publication, Amsterdam. 1996.

22.  Rudas, Gy.: Az ENSZ-nek a bűnözés megelőzésével és a bűnözőkkel való bánásmóddal foglalkozó IV. Kongresszusáról. Belügyi Szemle, 1970. 12.sz.

23.  Schäfer, S.: The Victim and his Criminal. A study in functional responsibility. Random House, New York, 1968.

24.  Schöch, H.: Empfehlen sich Änderungen und Ergänzungen heiden strafrechtlichen Sanktionen one Freibeitsetzung, In.: Deutschen Juristantag in Hannover München.

25.  Smith, A.B. – Berlin, L.: Treating the Criminal Offender, London, 1988.

26.  Tarde, G.: Összehasonlító tanulmányok a kriminológia köréből. Budapest, 1908.

27.  Umbreit, Mark.: Victim Meets the Offender: The Impact of Restorative Justice and Mediation. Monsey. NY. Criminal Justice Press, 1994.

28.  Vigh J.: A fiatalkori bűnözés és a társadalom. Közgazdasásgi és Jogi Könyvkiadó. 1964.

29.  Vigh J.: Felelősség és társadalom. Belügyi Szemle, 1988. 9.sz.

30.  Vigh, J. – Károly, E.: The Role of Victimology and its Significance in the System of Criminal Investiagation in Hungary, the Soviet Union and Other Socialist Countries with a Special View to Criminal Acts Committed by Violence. Hungarian National Report on Victimology, VI. International Congress on Criminology. Madrid 1970.

31.  Vigh, J.: A büntető igazságszolgáltatás néhány problémája. Magyar Jog, 1990. 2.sz.

32.  Vigh, J.: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről. Belügyi Szemle 1995. 1.sz.

33.  Vigh, J.: Kauzalitás, determináció és prognózis a kriminológiában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.

34.  Vigh, J.–Láng, L.– Miszlayiné– Orlai, I.– Vargáné: A bűncselekmények áldozatainak jogi helyzetére és kártalanítására vonatkozó nézetek és javaslatok. Belügyi Szemle, 1995. 6.sz.

35.  Wachtel, T.: Family Group Conferencing: Restorative Justice in Practice Juvemile Justice Update 1(4) 1995.

36.  Waller, I. 100 bűnmegelőzési program, amely szerte a világon további cselekvésre ösztönöz. Országos Bűnmegelőzési Tanács. (Az ICPC – Nemzetközi Bűnmegelőzési Központ engedélyével) 2002. Budapest.

37.  Waller, I.: 100 bűnmegelőzési program.

38.  Wilkins, L.T.: Consumerist Criminology. London, 1984.

39.  Wright, M. – Galaway, B.: Mediation and Criminal Justice, Victims, Offenders and Community. Sage Publications, London, 1989. Nelken, D.: Futures of Criminology. Sage Publication, 1994.

40.  Yokoyama, M.: The Relationship between Criminal and Social Welfare Policies in Japan. Inside or Outside of Law. Ed. Leslie Sebba, The Magnes Press, Jeruzalem 1996.