Zámbó Géza

A gyámhatóságok, árvaszékek szervezete, eljárása a kiegyezés után

 

 

 

 

Az évtizedekre meghatározó jelentőségű gyámtörvény az 1877. évi XX. tc. (a továbbiakban: Gyt.) anyagi jogi és eljárásjogi rendelkezéseket is tartalmazott. Tervezzük bemutatni és magyarázni a gyámhatóság, ezen belül az árvaszék szervezetére és működésére vonatkozó szabályokat.Vizsgáljuk továbbá ezen szervek eljárására vonatkozó szabályokat. Érintjük az anyagi jogi szabályokat de főként az eljárási rendelkezésekre fókuszálunk.Kísérletet teszünk az alap- és jogorvoslati eljárásokra vonatkozó szabályok bemutatása mellett a végrehajtásra is kellő figyelmet fordítani, bár ezen szabályok elszórtan és kissé elnagyolva lettek a Gyt-ben megjelenítve. A teljesség igénye nélkül foglalkozunk a gyámoltak pénzkezelésével, a gyámpénztárakra vonatkozó keret jellegű szabályok magyarázatával.

 

 

I. Szervezeti, eljárási szabályok

 

1. A gyámhatóság szervezete

 

A törvény szerint a gyámhatóság legfőbb feladata a gyámoltak és gondnokoltak szellemi és anyagi érdekeinek a megóvása és az előmozdítása volt. Ezt a tőmondatot sajátos módon bontotta ki Papp Sándor: „Közismert tény, hogy a jövendőre hatni csak az, s csak azokkal az eszközökkel tud, aki a fiatalok – tehát kiskorúak - érdekeit felismeri, azokat megvédeni tudja és azokat irányítani is képes. Ha ezt az elgondolást s vezérelvet az előbb említett törvényi hely szavaival egybevetjük, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a gyámhatóságnak feladata és működési területe szinte kimeríthetetlen és meghatározhatatlan, sőt annyira szerteágazó bizonytalan valami, hogy azt annak céljait megvalósítani még a jelen szerény szervezetnél nagyobb szervezettel sem lehetne.” [1]

 

Ezt az előbb idézett szerző szerint lehetetlen, mindenesetre rendkívül sokrétű feladatot első fokon a törvényhatóságok és a rendezett tanácsú városok, kivételképpen pedig a községek árvaszékei látták el. Felsőbb fokon a törvényhatósági bizottság, a közigazgatási bizottság, végső soron pedig a belügyminiszter járt el. Az utóbbiakra vonatkozó eljárási szabályokat később tárgyaljuk. A gyámügyek tehát a közigazgatási szervekhez voltak telepítve, bírósági hatáskörről ennek kapcsán csak néhány alább említett esetben beszélhetünk.

Valamennyi árvaszék, függetlenül attól, hogy törvényhatóság, rendezett tanácsú város, vagy község árvaszéke volt, egyenlő rangú elsőfokú hatóságnak minősült, köztük alá-fölérendeltség nem volt.  A törvény által hozzá utalt ügyekben saját felelőssége mellett, önállóan járt el. Az önállóság azt jelentette, hogy köteles volt ugyan betartani a felettes szervek törvény felhatalmazása alapján kiadott rendeleteit és utasításait, de az egyes ügyek intézésénél már saját meggyőződése szerint alkalmazhatta ezeket, s nem volt kötve a felsőbb szervek korábbi elvi jellegű döntéseihez. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy mindez nem foglalta magában az önkényesség lehetőségét, azaz az ilyen elvi állásponttól való eltérés is csak megfelelő jogi indokokra való hivatkozással történhetett. Fontos kiemelni azt is, hogy az árvaszék tisztikara a törvényhatóság, a város, illetve a község tisztviselői körébe tartozott, így az előléptetés, javadalmazás, fegyelmi felelősség tekintetében nem külön szabályok, hanem az előbbiekre érvényes jogszabályok voltak alkalmazandóak. [2]

 

2. A gyámhatóság illetékessége, megkeresés

 

A gyámhatóság illetékességét a gyámolt községi illetősége határozta meg. A községi illetőség részletes szabályait az 1886. évi XXII. törvény tartalmazta, magában a gyámtörvényben nem részletezték ezt. A gyámhatóság illetékessége azzal, hogy a gyámolt másik hatóság illetékességi területére költözött, nem szűnt meg. Ezzel azonban nehezebbé vált az ügyek hatékony intézése, ezért a gyámolt, a gyám, vagy a rokonok kérhették az illetőség átruházását, az állandó tartózkodási hely szerinti gyámhatóságra. A gyámhatóság az illetékességet hivatalból is igényelhette, ha a gyámot vagyonának legnagyobb része a területén feküdt. Az igényt a belügyminiszter bírálta el. Halaszthatatlan intézkedéseket az illetékességgel nem rendelkező gyámhatóság is megtehetett a területén tartózkodó gyámolt védelmében, az illetékes szerv fellépéséig.

 

A halasztást nem tűrő intézkedés tartalmát a törvény még exemplifikatív jelleggel sem határozta meg, a gyakorlat azonban ilyennek tekintette például a házassághoz a beleegyezés megadását, gondnok kirendelését, a gyámolt tartásáról való intézkedést.

 

Az illetékességét minden gyámhatóság hivatalból vizsgálta. Vita esetén, ha az érintett hatóságok egymás között dönteni nem tudtak, ugyanazon törvényhatóság területén fekvő gyámhatóság esetén a közigazgatási bizottságot, különböző törvényhatóságok területén fekvő gyámhatóságok esetén a belügyminisztert illette meg a döntés. [3]

 

b) A nemzetközi eljárásjogi rendelkezések

 

A gyámhatóság határozatainak külföldön való végrehajtásához – más egyezség hiányában – a belügyminiszterhez fordult, és a belügyminiszter útján jutottak el hozzá a külföldi határozatok is. Külföldi ország gyámhatóságának határozatát a magyar gyámhatóság csak akkor hajthatta végre, ha a végrehajtás a Gyt. rendelkezései szerint a hatáskörébe tartozott és csak akkor volt köteles erre, ha a végrehajtás tekintetében a két ország között viszonosság állt fönn.

Sipőcz László ezt azzal egészítette ki, hogy ha a külföldi állam megkeresése közbenső cselekményekre (kézbesítés, felvilágosítás, szemle kérése), és nem az érdemi határozat végrehajtására irányult, akkor a magyar gyámhatóság csak akkor utasíthatta vissza ezt, ha illetéktelen volt az ügyben. [4]

 

3. A községek szerepe gyámügyekben

 

A községek gyámügyekben való részvétele azon az elven alapult, hogy a község állt legközelebb azon személyekhez, akik kapcsán az intézkedés szükségessége fölmerült. A Gyt. rendelkezései nyomán a községek között egy elhatárolást tehetünk.

Egyrészről minden község köteles volt a következő feladatok ellátására:

-         részt venni az örökösödési eljárás megindításában és lefolytatásában,

-         felügyelni és ellenőrizni a gyámoltak és gondnokoltak személyi és vagyoni ügyeit,

-         a gyámhatóság felhívására véleményt mondani a gyámoltat érintő kérdésben,

-         végrehajtani az árvaszék határozatait,

-         gondoskodni a vagyontalan árvák ellátásáról és képzéséről.

A községek ezen teendőik ellátása kapcsán a szolgabíró felügyelete alatt álltak. A törvény azonban lehetővé tette az ellenőrzési jogkör más törvényhatósági megbízottakra való átruházását akár egyes községek, akár az egész járás vonatkozásában.

Másrészről a községek egy jóval szűkebb körének – a szellemi és anyagi feltételek megléte esetén - a belügyminiszter gyámhatósági jogkör gyakorlását engedélyezhette. Abban az esetben, ha a község képes volt a számadásokat elkészíteni, biztosítékot nyújtani az árvapénzek megkárosítása ellen és biztosítani a nagykorúvá vált gyámolt járandóságainak kiadását, akkor a belügyminiszter a vagyonkezelés jogával is felruházhatta. A községek tehát ezen engedély alapján árvaszéket tarthattak fenn, és gyámpénztárban kezelhették a gyámoltak értékeit. (A két engedély megadása azonban nem járt szükségképpen együtt.)

A községi árvaszékre a rendezett tanácsú város árvaszékére vonatkozó rendelkezések voltak az irányadóak, azzal az eltéréssel, hogy a község árvaszékének elsőfokú határozata ellen nem a vármegyei árvaszékhez, hanem a vármegyei közigazgatási bizottság gyámügyi fellebbviteli küldöttségéhez lehetett fellebbezni. (A harmadfokú elintézés itt is a belügyminiszter hatáskörébe tartozott.) A másik eltérés az volt, hogy a községi árvaszék elnökeként eljáró községi bíróval szemben nem voltak érvényesítendők a polgármesterrel szemben támasztott követelmények (ez utóbbi volt ui. rendezett tanácsú város árvaszékének elnöke).[5]

A község a gyámügyekkel kapcsolatos teendőit közegei által valósította meg. Ezen közegek: a községi elöljáróság, a községi jegyző és a községi közgyám voltak.

 

a) A községi elöljáróság

A községi elöljáróság a bíróból és helyetteséből, legalább két tanácstagból, a körjegyzőből, a körgyámból és a körorvosból állt. Az elöljáróságot sokrétű feladat terhelte. A gyámhatóság megbízhatta az örökösödési tárgyalás vezetésével, például ha csak kiskorú leszármazó volt, vagy vagyon rendkívül csekély volt. Feladata volt az olyan kiskorúak ügyeiben való intézkedés, akiknek vagyonuk nem volt, vagy olyan csekély, hogy a gyám ellenőrzése csupán arra irányult, hogy a gyámolt vagyonát annak eltartására fordítja-e.

 

Mindkét esetben gyámhatósági jogkörrel intézkedhetett az elöljáróság a gyámhatóság által megállapított keretek között. Az örökösödési tárgyalással kapcsolatos jogkört az 1894. évi XVI. törvénycikk hatályon kívül helyezte.

 

A Gyt. elszórtan további teendőket ruházott az elöljáróságra:

-         Köteles volt gyámrendelés szükségességét, illetve kizáró okok felmerültét az árvaszéknek bejelenteni.

-         Felügyelnie kellett a kiskorúak iskoláztatását. A mulasztó gyermek szülőjét, gyámját, gazdáját, meginteni, szükség esetén bírságolni.

-         Elhagyottnak tekintendő gyermeket gondozásba venni, elhelyezéséről haladéktalanul gondoskodni.

Az egyes törvényhatóságok szabályrendeletei a jogkört tovább bővítették: felügyelnie kellett a tűzkár elleni biztosítás meglétét, az adósságok törlesztését, a haszonbér behajtását, stb.

 

b) A községi (kör)jegyző

A községi jegyző feladata volt a Gyt. értelmében a haláleset felvétele, a hagyaték biztosításáról való gondoskodás, a leltározás, valamint javaslattétel a gyám személyére, ha nincs nevezett gyám. A Gyt. ezen feladatok kapcsán a VI. fejezetre utalt, amelyet azonban a korábban is említett módon 1894-ben hatályon kívül helyeztek. Az új törvényi szabályozás lényeges változásokat nem hozott, csupán a leltározás vált az árvaszék eseti megbízásától függővé. A Gyt. szerint községi jegyző a közgyám után másodsorban volt köteles a számadásban járatlan gyámok szóbeli számadásánál eljárni.

 

c) A községi (kör) közgyám

A községek ezen közegének jelentőségét az jelzi, hogy a törvény kötelezővé tette a községek számára a közgyámok alkalmazását. A körközgyámi tisztség több kisközségek együttműködésének eredményeképp létrejött tisztség volt. Ilyenkor a közgyám a községek valamelyikében lakott és a községek fedezték a tisztséggel kapcsolatban felmerült költségeket. Az alkalmazás részleteit a közigazgatási bizottság határozta meg.

A közgyámi tisztség választás útján volt betöltendő. A megbízatás három évre szólt. A választásra a közgyám esetén a község választópolgárai, körközgyám esetén az érintett községek képviselőtestületei voltak jogosultak. A tisztség jelentőségét széles körű összeférhetetlenségi szabályok is erősítették. Ezek a községi elöljáróra vonatkozó összeférhetetlenségi szabályokra való utalással lettek meghatározva.

Kizáró ok volt az alábbiak tekintetében: aki községi képviselővé nem volt választható, továbbá a lelkészek, a tanítók, állami és megyei tisztviselők és hivatalnokok, a gyámság és gondnokság viseléséből kizártak. Ugyanaz a személy nem tölthette be a községi (kör)közgyámi és a jegyzői tisztséget.

A közgyámot sokrétű feladat terhelte:

-         nyilvántartotta a községbeli gyámoltakat és gondnokoltakat,

-         felügyeletet gyakorolt a gyámok és gondnokok felett, mulasztás esetén jelentést tett a községnek vagy a gyámhatóságnak,

-         a gyámrendelés szükségességének felmerültekor javaslatot tett annak személyére,

-         a gyám kirendeléséig illetve működésének megkezdéséig helyettesítette azt,

-         a korábban kifejtettek szerint a rokonokat is helyettesíthette,

-         közvetítő szerepet töltött be a gyám és a szülők, nagyszülők és más rokonok között,

-         közreműködött a leltározásnál (gyakran ügygondnoknak is kirendelték a kiskorú érdekeinek védelmére),

-         felügyelt a községi jegyző által zár alá vett hagyatékra (ezért nem láthatta el a két tisztséget ugyanaz a személy),

-         a számadás készítésében járatlan gyámok szóbeli elszámolását jegyzőkönyvbe vette, és a községnek vagy a gyámhatóságnak bemutatta,

-         ellátta továbbá mindazon teendőket, amelyet a törvény nem utalt más közeg hatáskörébe és amellyel a község vagy a gyámhatóság bízta meg. Például a gyámpénztárral rendelkező községekben pénztárnoki vagy ellenőri feladatok ellátásával bízták meg.[6]

 

4. Az árvaszék szervezete

 

Az árvaszék belső szervezetét részben a Gyt., részben az ügyrend, részben pedig a szabályrendeletek határozták meg. Az alapvető szabályok a törvényben kerültek rögzítésre, míg a szervezetre és a működésre vonatkozó részletes szabályokat a 47046./1877 számú belügyminiszteri rendelet állapította meg. A rendelet számát csupán tájékoztatásul közöljük, az alábbiakban a törvényi szabályozást magyarázzuk.

 

 

A Gyt. rendelkezése szerint az árvaszéknek egy elnökből, legalább két ülnökből, egy jegyzőből és megfelelő számú segédszemélyzetből kellett állnia. Tagok voltak továbbá a törvényhatóságok és rendezett tanácsú városok ügyészei (szavazati jog nélkül) és a számvevő.

Az elnök személyére vonatkozóan elöljáróban annyit jegyeznénk meg, hogy a vármegyei törvényhatóságoknál az elnököt választották, a törvényhatósági városoknál rendszerint a polgármester töltötte be a tisztet, míg a rendezett tanácsú városok vonatkozásában a törvény mondta ki, hogy az árvaszék elnöke a polgármester. Korábban már utaltunk rá, hogy - a községi árvaszékekre vonatkozó utaló szabály alapján - az árvaszék elnöke a községben a bíró volt.

A törvény lehetővé tette, hogy a törvényhatósági bizottságok, illetve a városok képviselőtestületei saját tagjaikból az ülnökök számával egyező számú személyt válasszanak, és szavazati joggal vegyenek részt az árvaszék ülésein.

A korábban már említett segédszemélyzethez tartozó személyek pontos körét a szabályrendeletek határozták meg. Ilyennek minősült többek között a nyilvántartások vezetője, az irattár vezetője, az iktatással, kiadással foglakozó személy.

Az árvaszék határozatainak végrehajtói a szolgabíró, a községi elöljáróság, az árvaszék kiküldött tagjai, törvényhatósági városokban a tanács erre kirendelt tagja, Budapesten a kerületi elöljáróság voltak.

Az árvaszék szervezetének ezen áttekintést szolgáló bemutatását követően vizsgáljuk meg, az egyes főbb tisztségekre vonatkozó szabályokat.[7]

 

a)      Az árvaszéki elnök

Az árvaszék élén az elnök állt, akinek törvényhatóság árvaszéke esetén jogvégzettnek kellett lennie. Akadályoztatása esetén az előzőleg a közgyűlés által kijelölt ülnök helyettesítette. Az árvaszék rendes személyzete az elnök felügyelete alatt végezte tevékenységét, az ő utasításainak megfelelően járt el.

Az elnök felügyelt az árvaszéki eljárás és ügymenet gyorsaságára és pontosságára. Ennek keretében ő tartotta nyilván minden hivatalos cselekmény, beadvány, értesítés, jelentés határidejét, szükség esetén elnöki sürgetésre volt jogosult a késedelembe esők irányában.

 

Jogosult és egyben köteles volt a felügyelete alá tartozó tisztviselők hivatalos könyveinek, kimutatásainak a megtekintésére, a felmerült hiányosságok orvoslásához szükséges intézkedések megtételére. Az elnök havonta volt köteles jelentést tenni az általa vezetett árvaszékhez tartozó ügyek állásáról, a felmerült nehézségekről a közigazgatási bizottságnak.

Az árvaszék eredetileg[8] testületi szervként járt el. Az elnök feladata volt az ügyek előadók közötti elosztása, az árvaszék tanácskozásainak vezetése, a határozatok kimondása, a kiadmányok szabályszerű kiállításának és a fellebbezésre vonatkozó rendelkezések megtartásának a felügyelete. Az üléseken szavazati joggal csak szavazategyenlőség esetén bírt. Az ügyrend a pártatlan eljárás érdekében kizárási szabályokat is megállapított az elnök vonatkozásában. Nem vehetett részt olyan ügyek elintézésében:

-         amelyekben saját személyénél fogva előny vagy hátrány érhette,

-         amelyekben felesége, jegyese, felmenő rokonai, leszármazói, negyedízig terjedő oldalrokonai, fogadott szülei vagy gyermekei, gyámoltja vagy gondnokoltja voltak érdekeltek,

-         amelyekben, mint tanú, szakértő, képviselő vagy közbenjáró járt el,

-         olyan személyek ügyeiben, akikkel vitás vagy peres viszonyban állt.

Az árvaszék testületi jellegéből adódóan ülésen kívül csak kivételes esetben lehetett eljárni: az elnök halaszthatatlan intézkedést igénylő esetekben elnöki utasítást adhatott, a következő ülésen azonban a testület elé kellett terjeszteni a problémát.

Az árvaszék külső kapcsolatait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az elnök tagja volt a közigazgatási és a törvényhatósági bizottságnak; az előbbi keretében a gyámügyi fellebbezések tárgyalására kiküldött bizottságnak szavazati joggal nem bíró előadója is volt. Az elnök volt az, aki az árvaszékhez valamely bejelentéssel, panasszal fordulókkal a kapcsolatot tartotta, őket a szükséges tájékoztatással ellátta, a megfelelő közeghez utasította.[9]

 

b) Az árvaszéki ülnök és a jegyző

A Gyt. szerint az árvaszéki ülnök és az őt helyettesítő vagy ülnöki teendőket ellátó jegyző voltak az árvaszék rendes előadói. Az előadó feladata volt a beérkezett ügyiratok naponta történő áttekintése, a sürgős elintézést igénylőknek az elnökhöz való beterjesztése. Az előadó az elnöki ügyelosztás következtében hozzá jutott üggyel köteles volt foglalkozni, de nem vehetett részt azon ügyek intézésében, amelyek kapcsán az elnöknél már ismertetett kizárási okok álltak fenn vele szemben. Az előadó feladata volt a neki kiosztott ügyek lényegének a tanácsülés elé terjesztése, a határozati javaslat elkészítése. A hozzá kerülő ügyekről pontos nyilvántartást kellett vezetnie.

A rendes feladatokon túlmenően szükség esetén a közgyűlés által kijelölt ülnök az elnök helyettesítésére volt jogosult. Az ülnök az elnökhöz hasonlóan a törvényhatósági bizottság szavazati joggal rendelkező, rendes tagja volt.

Az árvaszéki jegyző feladatai kettős jellegűek voltak. Ellátta a szoros értelemben vett jegyzői teendőket: vezette a tanácsülések jegyzőkönyveit, jegyzőkönyvbe foglalta az árvaszéknél személyesen megjelentek kérelmeit, aláírta a nem érdemi ügyekben hozott határozatokat. Külön eseti megbízás folytán a korábbiakban említettek szerint előadói feladatokkal is megbízható volt, ebben az esetben a jegyzői teendőket a vármegyei rendes vagy tiszteletbeli aljegyzők egyike látta el. Hattyuffy azonban utal arra, hogy a jegyzők vonatkozásában rendkívüli leterheltség volt tapasztalható, ezért számos árvaszék gyakornokokat alkalmazott egyes szoros értelemben vett jegyzői feladat ellátására.[10]  

 

c) A tiszti ügyész

Tiszti ügyész csak ügyvédi oklevéllel rendelkező személy lehetett. Gyámügyekben kifejtett tevékenysége mellett „magánügyködést” is folytathatott, ha ez hivatali teendőinek ellátásában nem gátolta. A magánjellegű tevékenység folytatásától azonban a gyámhatóság mind a más hatóság előtt, mind az előtte folyó eljárás vonatkozásában eltilthatta.  Az ügyész köteles volt az általa ellátott ügyekről rendszeres nyilvántartást vezetni. Az ügyész eljárása során felmerült készkiadások és a munkadíj megtérítése tárgyában a Gyt. nem rendelkezett, erre nézve az egyes hatóságok szabályrendeleteiben találhatók eltérő rendelkezések.

 

A tiszti ügyész gyámsági ügyekben kifejtett tevékenysége három irányban jelent meg.

c/1. A Gyt. kötelezően írta elő az ügyész véleményének kikérését peres ügyek kapcsán és a tágabb értelemben vett jogi kérdésekben, valamint a jogügyletek létesítésénél. Kiemelendő, hogy az iménti szabály kógens rendelkezésként jelent meg, de az ügyészi vélemény kikérésének elmaradása esetén a törvény nem tartalmazott olyan rendelkezést, amely szerint a gyámhatóság határozata így érvénytelenné vált volna. (Tehát egy lex imperfectaval van dolgunk.) A bírói gyakorlat azonban számos esetben szankcionálta ezt és megállapította az árvaszék kártérítési felelősségét a vélemény kikérésének elmaradása esetén.

c/2. Az ügyészi tevékenység második területe a törvények és szabályrendeletek megtartása felett való őrködés volt. A feladat ellátásához az árvaszék valamennyi érdemi határozata közlendő volt az ügyésszel. Fontos, hogy az ügyész által nem csak az elsőfokú, hanem a másodfokú határozatok is megfellebbezhetőek voltak. Ezen szabály révén azonban – miként azt a belügyminiszter kijelentette – az árvaszék nem volt jogosult arra, hogy az ügyészt utasítsa a közigazgatási bizottság másodfokú, az ő határozatát megváltoztató, sérelmesnek vélt határozatának megtámadására. A fellebbezések benyújtásáról való döntés ugyanis kizárólagosan az ügyész jogkörébe tartozott, az árvaszék legfeljebb felhívhatta a figyelmét a jogsértésre.

c/3. A tiszti ügyész tevékenységének harmadik területe a gyámhatóság és a gyámoltak, gondnokoltak jogainak és érdekeinek az árvaszék megbízásából való védelme volt más hatóságok előtt. A gyámhatóság érdekeinek védelme főként a gyámpénztár hivatalból való képviseletében öltött testet. A gyámoltak és gondnokoltak érdekében való eljárás eseteit a törvény taxatíve nem határozta meg, a bírói gyakorlat a perekben a képviselőként való fellépésre elegendőnek tartotta a gyámhatósági meghatalmazás igazolását. Néhány nevesített esetet azonban megemlítenénk. A tiszti ügyész volt köteles a felhívási pert a számadást be nem nyújtó gyám ellen benyújtani, a kiskorúság meghosszabbítása iránti, illetve ennek megszüntetésére, valamint az atyai hatalom megszüntetésének feloldására irányuló perben a kiskorú érdekeinek védelmét ellátni.[11]

 

d) A számvevő

A Gyt. a számvevőről, mint az árvaszék szakközegéről beszélt. A számvevő tevékenysége több területet ölelt fel. A gyámhatóság a gyámok által benyújtott számadásokat a számvevőnek adta át megvizsgálás és véleménynyilvánítás végett. A számvevőnek lehetősége volt arra, hogy az általa előterjesztett véleményre tett észrevételeket megismerje, és ennek fényében tegye meg a végső javaslatát.

A számvevő hivatalból volt köteles az árvapénztári pénzkezelést ellenőrizni. Ennek keretében az árvapénztári naplót havonként, valamint az árvapénztári számadást és mérleget is köteles volt ellenőrizni, erről jelentést előterjeszteni.

Véleménynyilvánítás végett más kérdések is a számvevő elé voltak terjeszthetők, amennyiben a kérdés a számvevő területére tartozott.[12]

 

5. Felsőbb fórumok a gyámhatósági szervezetben

 

a) Aközigazgatási bizottság

Korábban már kifejtettük, hogy a gyámhatóságot első fokon a törvényhatóságok, a rendezett tanácsú városok, kivételesen pedig a községek árvaszékei gyakorolták. A fellebbviteli fórumok sorában másodfokú fórumként a közigazgatási bizottság jelent meg. A közigazgatási bizottság saját hatáskörében:

-         döntött a területén lévő községek, rendezett tanácsú városok és törvényhatóságok között felmerült illetékességi vitában,

-         megtette a szükséges intézkedéseket a gyámhatóság és a közegei, valamint a gyámhatósági közegek és a községi elöljárók között felmerült – fegyelmi eljárást nem igénylő – összeütközések kapcsán,

-         eljárt az árvaszéki tisztviselők fegyelmi ügyeiben,

-         megvizsgálta az árvaszékek eljárása miatt hozzá benyújtott panaszokat,

-         másodfokú fórumként felülvizsgálta az árvaszék törvényben meghatározott határozatait (pl.: a nagykorúsítást kimondó határozatot, azon árvaszéki határozatot, amely a vagyont nem kezelő gyámnak 1000 forintot meghaladó jutalmat állapított meg),

-         határozott a hozzá tartozó fellebbezések kapcsán. 

A közigazgatási bizottság a hatáskörébe tartozó ügyekben teljes ülésben járt el. Kivételt a fellebbezések képeztek, amelyeket a bizottság tagjaiból alakított fellebbviteli küldöttség bírált el.

 

A törvény szerint az árvaszék elnöke a közigazgatási bizottság rendes tagja volt, aki előadóként járt itt el. Különleges jogosítványa volt, hogy ha a közigazgatási bizottság határozatát törvénytelennek, sérelmesnek vagy károsnak tartotta, akkor fellebbezéssel élhetett, amit a belügyminiszter bírált el 14 napon belül.

 

b) A törvényhatósági bizottság és képviselőtestület

A törvényhatósági bizottság, illetve rendezett tanácsú városokban és nagyközségekben a képviselőtestület a gyámügyek vonatkozásában főként igazgatási jellegű és ellenőrzési, felügyeleti tevékenységet fejtett ki.

Fontos feladat volt a gyámügyekre vonatkozó- részletszabályokat megállapító - szabályrendeletek megalkotása.

A teendők jelentős részét tette ki a tisztségviselők megválasztása, amely egyrészt az árvaszék tisztségviselőinek megválasztását jelentette. Gondoskodni kellett a körközgyámi tisztség betöltéséről, amennyiben valamely községben a tisztség betöltésére alkalmas egyént nem találtak. A feladat ebben az esetben a községek szövetkezésének elősegítése és a létrejött megállapodás foganatosítása volt. Megjegyezzük, hogy létszámhiány esetén a korábbiakban nevesített tisztségviselőkön túlmenően a közigazgatási bizottság jogosult volt új állásokat is létrehozni és a posztot betöltő személyről határozni. A törvényhatóságok bizottsági közgyűlése választotta a törvényhatósági közigazgatási bizottság tagjait is. A törvényhatósági bizottság saját tagjaiból - ugyanolyan számban, mint az árvaszék rendes ülnökei – az árvaszék ülésein szavazati joggal résztvevő ülnököket is választott.

A korábban említett szabályrendelet-alkotási jogkör kiterjedt a gyámpénztár kezelésére vonatkozó szabályrendeletek megalkotására is. Ennek keretében kerültek meghatározásra például a kölcsönadás feltételei, a kamatláb, a pénztár kezelési jutaléka, stb. A bizottság köteles volt a kezelésében lévő, vagy felügyelete alatt álló pénztárakat ellenőrizni, a hozzá benyújtott jelentéseket megtárgyalni.

A törvényhatóságok és a képviselőtestületek előbbiekben kifejtett feladataikat főként az alispán és a polgármester által gyakorolták. Ezen személyek az egyes ügyek elintézésére nézve nem bírtak beleszólási joggal, és a szorosabb értelemben vett ellenőrzés az árvaszéki elnök feladata volt.

A felügyeleti jogkör keretében a tisztségviselők ellenőrzése, a fegyelmi vizsgálat elrendelése, és a vizsgálat eredményétől függően a felfüggesztés a testületi szervek hatáskörébe tartozott.

 

c) A belügyminiszter

A legmagasabb fokú gyámhatósági fórum a belügyminiszter volt. A feladatok ellátására a belügyminisztérium keretén belül külön árvaügyi osztályt szerveztek, amely egyrészt az árvaügy közigazgatási kérdéseivel, másrészt a határozatokkal foglalkozó alosztályokra bomlott.

A belügyminisztert megillető legfőbb felügyeleti és ellenőrzési jogkör valamennyi gyámhatóságra kiterjedt. Ennek keretében az általa kiküldött közeg által jogosult volt bármikor valamely árvaszék eljárásának, ügyvitelének, pénzkezelésének vizsgálatára, követelhette felvilágosítás adását, iratok felterjesztését. A vizsgálat során feltárt szabálytalanságok orvoslása rendszerint rendeleti úton történt. Példaként hozhatjuk a 45000/1899 sz. rendeletet, amely pontosan meghatározta az ellenőrzés gyakorlásához szükséges, felterjesztendő adatokat.

Az ellenőrzést, felügyeletet a belügyminiszter nemcsak közvetlenül, az általa kiküldött közeg útján, hanem közvetetten, a főispán útján is gyakorolta. Ennek alapjául az a rendelkezés szolgált, hogy a főispán évente legalább egyszer köteles volt a központi hivatalokat, azok eljárását és ügykezelését ellenőrizni és a tapasztalt hiányosságok megszüntetése iránt intézkedni. Az ellenőrzést szolgálta a számonkérő szék is. Itt a vármegyékben a rendes közgyűlések előtt, törvényhatóságokban évente kétszer ellenőrizték azokat a kimutatásokat, amely az egyes tisztségviselők vonatkozásában személyenként rögzítette az elintézett és az elintézetlen ügyeket (ezáltal hatékonyabbá válhatott a felelősségre vonás), az árvaszéki határidő-nyilvántartás vezetését és hogy a központi árvapénztár vizsgálata megfelelően folyt-e le. A tapasztaltakról a főispán a belügyminiszternek tartozott jelentést tenni és a szükséges intézkedéseket megtenni.

A belügyminiszter gyámügyek kapcsán gyakorolt további jogosítványait részben a Gyt., részben más törvények tartalmazták. A jogosítványok kimerítő felsorolására azok sokasága és szétszórtsága miatt nem vállalkozhatunk, de néhány fontosabb kiemelésre kerül:

-         Gyám csak a magyar állam területén állandó lakóhellyel rendelkező személy lehetett, de a belügyminiszteri jóváhagyás esetén külföldön lakó is.

-         A nagyközségeket a belügyminiszter felruházhatta a gyámhatósági jogkör gyakorlásával, illetve árvapénztár működtetésével.

-         Az árvaszékek ügyrendjét a belügyminiszter állapította meg rendeleti úton. Ő volt jogosult ennek módosítására is.

-         A külön törvényhatóságok között felmerülő illetékességi vita esetén az illetékesség megállapítása, illetve a gyámhatóságnak azon az alapon való igénylése esetén, hogy a vagyon legnagyobb része a gyámhatóság területén fekszik, a döntés szintén a belügyminisztert illette meg.

-         Az árvaszék határozata ellen másodfokon benyújtott fellebbezéseket és a közigazgatási bizottság gyámügyekben hozott bármely határozata elleni fellebbezést a belügyminiszter bírálta el.[13]

 

 

II. Eljárási szabályok magyarázata

 

1. A gyámhatósági eljárás

 

a) Az alapeljárás

A Gyt. anyagi jogi és eljárásjogi rendelkezéseket egyaránt tartalmazott. Az eljárási szabályok egyrészt elszórtan, szinte valamennyi anyagi jogi szabály mellett találhatóak voltak, másrészt a Gyt. második része csaknem kizárólag eljárási szabályokat tartalmazott. A következőkben elsősorban a gyámhatóság eljárására vonatkozó általános szabályok, átfogóbb összefüggések ismertetésére teszünk kísérletet.

A gyámhatóság eljárása során a vezérfonalat az a Gyámtörvénybeli rendelkezés adta, mely szerint a gyámhatóság legfőbb feladata a gyámoltak és gondnokoltak szellemi és anyagi érdekeinek a megóvása és az előmozdítása volt. A gyámhatóság nyilvánvalóan nem igazságszolgáltatási szerv, hanem elsősorban érdekvédelmet szolgáló szerv volt. Élesen kontrasztolva a kettő közötti különbséget, Szalóky Kálmán ezt úgy fogalmazta meg, hogy a gyámhatóság határozata nem a felek között fennálló vita igazságos eldöntését, hanem az ügyben érdekelt gyámolt érdekeinek megvédését szolgálta.[14] Az érdekvédelmi funkció érvényesülésének persze korlátját jelentette, hogy nem járhatott harmadik személy törvényben biztosított jogainak vagy a közérdeknek a sérelmével. Szitás Jenő tanulmányában[15]azt is kimutatta, hogy az érdekvédelmet a középpontba helyezve a gyakorlat számos esetben kiterjesztően vagy éppen ellenkezően, megszorítóan értelmezte a törvény rendelkezéseit. Példaként hozta, hogy a gyámi tisztségből való felmentésnek csak a törvényben taxatíve meghatározott okok alapján lett volna helye, de a gyakorlatban más fontos ok is alapot adhatott erre. A gyámolt érdekeinek a figyelembe vétele miatt nem ragaszkodtak szigorúan a Gyt. azon rendelkezéséhez sem, amely szerint a kiskorú örökbeadása a vérszerinti hozzátartozók törvényes gyámságra jogosultságát nem szünteti meg.

A törvény betűjét betartva eszerint az örökbefogadó szülők halála esetén a gyámság a vérszerinti nagyatyát illette volna meg, még akkor is, ha őt a gyámolt nem ismerte és nagy társadalmi különbségek választották el tőle. A gyakorlat tehát ezen alapelv-szerű rendelkezést figyelembe véve, eltért a törvény szövegétől.

A gyámhatóság eljárása során csak olyan vitás ügyekben járhatott el, amelyet valamely törvény vagy más jogszabály kifejezetten a hatáskörébe utalt. A gyámügyi eljárás kapcsán Szitás – akinek a neve később, a Valló-féle általános eljárási kódex tervezetének előkészítő munkálatai kapcsán is fölmerült – a polgári perekből is ismert alapelvszerű rendelkezésekről beszélt.

A kölcsönös meghallgatás elve, amely már az ókor óta[16]elfogadott volt a peres eljárásokban, a gyámhatóság előtti eljárásban kötelező meghallgatásként jelent meg. A Gyt. szerint a 14. életévét betöltő kiskorú fontosabb személyi és vagyoni ügyei kapcsán meghallgatandó volt. Minthogy a rendelkezés a gyám jogait és kötelezettségeit tartalmazó fejezetben jelent meg, a meghallgatás a gyám kötelezettsége volt, de ennek elmulasztása esetén a gyámhatóság volt köteles meghallgatást eszközölni. Szitás a Kúria elvi döntése által is megerősítettnek látta a felfogást. A Kúria döntése szerint ugyanis az, hogy a kiskorú nyilatkozata döntő súllyal bírt-e a vagyoni viszonyok rendezésénél, csak a kiskorú meghallgatása után volt eldönthető, ezért a meghallgatás nem hagyható el. A szülők, nagyszülők és más rokonok vonatkozásában a Gyt. az egyes rendelkezéseknél más-más szabályt tartalmazott.[17]

Az ügy érdemében való döntéshez a tényállás tisztázása szükséges. Ennek kapcsán két elv, a nyomozati elv és a rendelkezési elv érvényesülhet. A Gyt. az előbbit tette főszabállyá azáltal, hogy kimondta: a gyámhatóság az előforduló ügyekben a tényállás valóságának felderítésére nézve hivatalból tartozik intézkedni. Ennek alapján a gyámhatóság rendszerint kérelem hiányában is eljárhatott, illetve a kérelmen túlterjeszkedhetett. Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy volt a hivatalból való eljárásnak egy különleges példája is a Gyt.-ben. A rendelkezés szerint az árvaszék kiskorúság meghosszabbítása iránt hozzá benyújtott keresetlevél kézhezvétele után köteles volt az ügy eldöntésére kiható bizonyítékokról, adatokról az eljáró törvényszéket tájékoztatni.

A nyomozati elv nem abszolút elvként érvényesült, a rendelkezési elv érvényesülésére hozhatjuk példaként, hogy nagykorúsításnak csak a kiskorú vagy törvényes képviselőjének kérelmére volt helye.[18]

Az eljárási cselekmények alakjára vonatkozó szóbeliség illetve írásbeliség kapcsán röviden csak annyit jegyeznénk meg, hogy az első fokon eljáró gyámhatósági szerv, az árvaszék előtt mindkét elv, míg a fellebbviteli fórumok előtt tisztán az írásbeliség érvényesült. E tekintetben tehát a Gyt. nem hozott újítást. Ezen szabályok az ésszerűség folytán már korábban is érvényesültek.

A törvényesség garanciájaként került rögzítésre a nyilvánosság elve, amelyet azonban sajátos módon a felek érdekeire nézve Szitás sérelmesnek talált. A törvény szerint az árvaszék az érdemi határozatokat ülésben, testületileg hozta, az ülései pedig nyilvánosak voltak. A gyámolt érdeke azt kívánta, hogy a körülményeket „a lehető legteljesebb bizalommal” tárják a hatóság elé, a nyilvánosság azonban épp ezt akadályozta meg. Lehetőség volt ugyan a nyilvánosság kizárására a jó hírnév védelme vagy az érdeksérelem megelőzése érdekében, de erről a tanácsnak még az ügy előadása előtt kellett dönteni, így Szitás szerint a szabályozás nem volt megfelelő. A problémát az árvaszék előtti eljárás vonatkozásában a törvény 1923-as módosítása kiküszöbölte, ugyanis megszűnt az árvaszék testületi jellege.[19]

A gyámhatóság döntései az ügy érdemében hozott határozat, valamint végzés formájában jelenhettek meg. (Megjegyezzük, hogy ezt a terminológiát az 1901. évi XX. törvény megváltoztatta.) A felvilágosítás adása, kézbesítés elrendelése és más alárendelt cselekmények esetén az előadó a kiadmányi tervet az elnök elé terjesztette, és az az elnök általi átvizsgálást követően került a kiadóhoz. Az ügy érdemében az árvaszék tanácsülése testületileg határozott. (Korábban is utaltunk rá, hogy a századfordulót követő egyik legjelentősebb módosítás eredményeképpen a testületi jellegű határozathozatal megszűnt.) Az ülés idejét az elnök állapította meg, az ő feladata volt az ülés megnyitása és bezárása is. A megnyitást követően a sürgős jelzéssel ellátott ügyeket soron kívül, a többi ügyet pedig az iktatás sorrendjében terjesztette elő és véleményezte az ügy kijelölt előadója. A tanács egésze általi megvitatást követően került sor a szavazásra. A határozat érvényességéhez az elnök és két rendes ülnök, vagy egy rendes ülnök és egy szavazati joggal bíró jegyző, mint helyettes ülnök, vagy egy kiküldött jelenléte volt szükséges. Az elnök csak szavazat-egyenlőség esetén rendelkezett szavazati joggal, ekkor az ő véleménye volt a döntő. A határozatot az elnök mondta ki, ezt követően a kérdést többé nem tárgyalhatták. A kiadmány - minthogy már elfogadott határozatról van szó – elkészítése az előadó feladata volt. Abban az esetben, ha a hozott határozat az előadó javaslatától eltért, a határozatot a következő ülésen a meghozatalában részt vevők (legalábbis azok többsége) előtt hitelesíttetni kellett. Az utolsó lépés itt is az elnök általi aláírás és a kiadóhivatalba küldés volt.[20] 

 

b) A jogorvoslati eljárás

 

b/1. A fellebbezés

A Gyt. az árvaszék sérelmes határozatai ellen az érdekeltek számára biztosította a fellebbezés lehetőségét. Határozatnak - a korábban kifejtettek szerint - a törvény az ügy érdemében hozott döntést nevezte, ebből következően a közbenső végzések ellen fellebbezésnek csak érdemi döntést magában foglaló határozat elleni fellebbezésben volt helye. Érdekeltként felléphetett egyrészt az, akinek jogát vagy más érdekét a döntés sértette, másrészt érdekeltnek tekintette a törvény azt is, akinek joga vagy kötelessége volt a gyámolt jogainak megvédése. Egy közigazgatási elvi határozat értelmében a meghatározott ügyek vonatkozásában cselekvőképességgel rendelkező kiskorú gyámolt is élhetett a fellebbezés jogával ezen ügyek kapcsán, ekkor azonban a gyámot nem illette meg a képviseleti jogából egyébként eredő fellebbezés joga. A gyámpénztári kölcsönök vonatkozásában a törvény további korlátozást vezetett be. Az ilyen kölcsön megszavazását magába foglaló határozat ellen csak a törvényben vagy szabályrendeletben foglaltak meg nem tartása esetén volt helye fellebbezésnek. Ilyenkor a tiszti ügyésznek kötelessége volt a fellebbezés benyújtása.

A fellebbezést a kézbesítést követő naptól számított 15 napon belül az elsőfokú határozatot hozó árvaszéknél vagy községnél kellett benyújtani. A fellebbezés benyújtása a határozat végrehajtására nézve felfüggesztő hatállyal bírt, de biztosítási intézkedések megtételét nem gátolta.

 

Sajátos szabály, hogy ha a fellebbezésben az ügy érdemére vonatkozó, új körülményeket hoztak fel vagy a már korábban felhozott körülmények megváltozására hivatkoztak, a fellebbezés új előterjesztésnek volt tekinthető, aminek alapján új érdemi határozat volt hozható. Ha az első fokon eljárt hatóság a felhozott új körülmények alapján nem tartotta szükségesnek új határozat meghozatalát, vagy a meghozott új határozat nem felelt meg a fellebbező fél kérelmének, akkor a határozatot fel kellett terjeszteni a felsőbb gyámhatósághoz. A felterjesztés kötelezettsége fennállt akkor is, ha a fellebbező - új körülményekre való hivatkozás nélkül – sérelmesnek találta az elsőfokú határozatot. A felfolyamodványt az ügyre vonatkozó iratokkal együtt 8 napon belül kellett a felsőbb hatósághoz felterjeszteni.[21] A felsőbb hatóság az első fokon a község által hozott határozatok ellen benyújtott fellebbezés esetén, másodfokon a törvényhatósági árvaszék, harmadfokon a törvényhatósági közigazgatási bizottság volt. A rendezett tanácsú városok és a törvényhatóságok árvaszékeinek első fokon hozott határozatai elleni fellebbezéseket másodfokon a törvényhatósági közigazgatási bizottság, harmadfokon pedig a belügyminiszter bírálta el. A törvényhatósági közigazgatási bizottság összetételét tekintve a főispánból, mint elnökből, az alispánból, az árvaszék elnökéből, a tiszti ügyészből, a közigazgatási bizottság négy tagjából állt. Az árvaszéki elnök és a tiszti ügyész – már korábban mással összefüggésben jeleztük - nem rendelkeztek szavazati joggal. A fellebbezés tárgyalásakor az árvaszéki elnök volt az ügy előadója, kivételesen azonban az ügyész helyettesíthette. A határozatképességhez az elnökön kívül négy szavazati joggal rendelkező tag jelenléte volt szükséges, a döntéshez szótöbbség kellett.

Gyámsági ügyekben a legfelsőbb fórum a belügyminiszter volt. A fellebbezéseket - amint az korábban is kifejtésre került - a minisztériumon belül az árvaügyi osztály, közelebbről a határozatokkal foglakozó árvaügyi alosztály bírálta el.

 

b/2. A gyámhatósági határozatok bírói útra vitele

A Gyt. meghatározott esetekben lehetőséget nyújtott arra, hogy a gyámhatóság határozatát sérelmesnek tartó fél bírói úton keressen orvoslást.

Abban az esetben, ha az örökhagyó örökösül vagy hagyományosul kiskorú gyermekét vagy unokáját nevezte, a vagyon haszonélvezőéül pedig a szülőt vagy nagyszülőt jelölte meg, akkor a vagyon jövedelmének legfeljebb egyharmadát kitevő összeget a kiskorú nevelésére és tartására kellett fordítani. A pontos összeget a gyámhatóság állapította meg, de ha a határozatot a szülő vagy a nagyszülő sérelmesnek találta, jogerőre emelkedéstől számított három hónapon belül bírósághoz fordulhatott.

Az atyai hatalom megszüntetését kimondó gyámhatósági határozatot sérelmesnek tartó atya szintén a jogerőre emelkedéstől számított három hónapon belül fordulhatott bírósághoz a sérelem orvoslására.

A számadás kapcsán már szó volt róla, hogy ha az árvaszék a gyámot valamely összeg fizetésére, cselekmény megtételére vagy abbahagyására kötelezte, fellebbezéssel élhetett. Ezen jogorvoslati lehetőség kimerítését követően volt lehetősége a számadónak - a jogerős határozat pénzfizetésre kötelező rendelkezései ellen három hónapon belül - bírói útra terelni az ügyet.

Külön kiemelendő, hogy az első két esetben a törvény ugyan jogerős határozatról beszélt, de nem írta elő a fellebbezési jog kimerítésének kötelezettségét, ezért elegendő volt, ha a fél bevárta a fellebbezési határidő lejártát, és az így jogerőre emelkedett határozatot támadta meg a bíróság előtt.

 

b/3. A hivatalból való felterjesztés

A törvény meghatározott esetekben a felsőbb gyámhatósági fórumoknak sajátos felülvizsgálati jogot biztosított. Ilyen esetben az első fokon eljáró szerv határozatának érvényességéhez szükséges volt, hogy a közigazgatási bizottság, vagy a közigazgatási bizottság és a belügyminiszter is felülvizsgálja azt. A felsőbb fórumhoz való felterjesztés nem csak a felülvizsgálatot szolgálta, ugyanis lehetséges volt a határozat megváltoztatása is. Tényleges reformatórius jogkörről volt tehát szó. A közigazgatási bizottsághoz való felterjesztés kötelezettsége állt fenn:

-         ha a nagykorúsítás kapcsán a szülők, nagyszülők, ezek hiányában a legközelebbi oldalrokonok és a gyám nem értettek egyet,

-         ha a szülőnek vagy nagyszülőnek a gyermek vagy unoka által nyújtott tartást állapított meg a gyámhatóság,

-         ha a vagyont nem kezelő gyámnak, vagy az olyan gyámnak, akinek gyámoltja olyan csekély vagyonnal rendelkezett, hogy az az eltartását fedezte, az árvaszék ezer forintot meghaladó jutalmat állapított meg.

A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a közigazgatási bizottsághoz, majd ezt követően a belügyminiszterhez való felterjesztés kötelezettsége gondnoksági ügyek kapcsán merült fel, így nem képezi vizsgálódásunk tárgyát.[22]

 

c) A végrehajtási eljárás

A végrehajtási eljárás a gyámhatósági eljárásnak nem szükségképpeni eleme, csak akkor kerül sor rá, ha a felek nem alkalmazkodnak önként a gyámhatóság döntéseihez. Jellege szerint a végrehajtás irányulhat valamely igény kielégítésére vagy a kielégítés meghiúsulásának megelőzésére (kielégítési és biztosítási végrehajtás). A végrehajtás tárgya szerint pedig személy kiadására, dolog szolgáltatására, illetve követelés érvényesítésére irányulhat.

A Gyt. végrehajtási rendelkezéseit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy nincs rendszerezett, egységes végrehajtásra vonatkozó fejezet a törvényben. A vizsgált szabályok részben utaló jogszabályok, ahol a gyámhatóság hatáskörének korlátozása is megtalálható. Ingóságokra vezetendő végrehajtás esetében a Gyt. az 1876. évi XV. törvénycikket rendelte alkalmazni. Ez a törvény a közadók kezeléséről szólt és számos alkalommal, többek között az 1883. évi XLIV. törvénycikk által módosították. (Mostani vizsgálódásunk kapcsán csak ezt a módosítást vesszük figyelembe. Az ingatlanokra vezetendő végrehajtást a Gyt. a polgári törvénykezési rendtartásban meghatározott eljárás szerint a bíróságok hatáskörébe utalta. A tényleges helyzet értékelése kapcsán problémát okozhat tehát a hatásköri megosztottság, illetve a későbbi módosításokat is figyelembe véve, a gyakorlatban kialakult többféle álláspont.

 

c/1. A végrehajtás ingóra

Az ingóságokra vezetendő végrehajtást - a korábban említett jogszabály szerint - a gyámhatóság jogerős határozat alapján rendelte el. Az elrendeléssel egyidejűleg az árvaszék a végrehajtást foganatosító közegeit is kiküldte. Ilyen közegek lehettek: A főszolgabíró, a községi elöljáróság, árvaszéki tag, rendezett tanácsú város árvaszékének kiküldött tagja, törvényhatósági városban a tanács erre kirendelt tagja(i), Budapesten pedig a kerületi elöljáróság. A kiküldött közeg két becsüssel együtt járt el.

 

A lefoglalható dolgokat illetően a törvény egy sorrendet állapított meg: kötelezett készpénze, értékpapírjai, készpénzjövedelme (házbér, haszonbér), pénzintézetben elhelyezett pénze, ezt követően a kintlévő követelései és az ingóságok voltak lefoglalhatóak.

 

Ha kinnlévő követelést, haszonbért, házbért, pénzintézetben elhelyezett követelést, vagy közpénztárból való kifizetést foglaltak le, az érintett adóst, pénzintézetet, pénztárt is értesíteni kellett a letiltásról. Ha kétséges volt, hogy valamely dolog a kötelezett tulajdonában áll-e, csak akkor lehetett foglalás alá venni, ha az egyéb vagyontárgyak fedezetet nem nyújtottak. Az ismeretlen igénylők számára hirdetményt kellett kibocsátani, hogy a kifüggesztéstől számított 15 napon belül igazolják az igényper bíróság előtti megindítását. A lefoglalt és zár alá vett javakat a végrehajtó a tulajdonos őrizetében hagyhatta, vagy a községi elöljáróságra bízta. Ha a tulajdonos – aki egyben a kötelezett is volt - a zárlat feloldása előtt elidegenítette ezeket, cselekménye bűncselekménynek minősült.

 

A foglalást a végrehajtó megszüntette:

-         ha erre az árvaszék utasította,

-         ha a követelést teljesen kielégítették, vagy megfelelően biztosították,

-         ha a jogosult a kötelezettel egyezséget kötött, vagy írásban nyilatkozott a végrehajtás megszüntetéséről vagy szüneteltetéséről,

-         ha a kötelezettel szemben csődeljárást indítottak.

Amennyiben 15 napon belül sem a követelés kielégítésére, sem a foglalás imént említett okokból való megszüntetésére nem került sor, árverést kellett tartani. Az árverési hirdetményt az árverés időpontja előtt legalább 8 nappal közzé kellett tenni a helyszínen és a közeli községekben. Az árverés szabályszerűségét két tanú igazolta és jegyzőkönyv is készült róla. Ha a lefoglalt dolog értéke az 50 forintot meghaladta, becsértéken alul csak akkor lehetett értékesíteni, ha az ígért ár az érték ¾-ét meghaladta, ellenkező esetben újabb árverést kellett megkísérelni. A befolyt vételárból a követelés kielégítését követően fennmaradó felesleg a kötelezettet illette.

 

c/2. A végrehajtás ingatlanokra

Korábban is említettük, hogy az ingatlanokra vezetett végrehajtás esetén a gyámhatóság hatásköre korlátozott volt, ugyanis a végrehajtást az árvaszék jogerős határozata alapján az illetékes bíróság rendelte el. Illetékes az a törvényszék, illetve - 500 forintot meg nem haladó marasztalás esetén - az a járásbíróság volt, amelynek területén az ügyben korábban eljáró gyámhatóság székhelye volt. Budapesten a budapesti királyi törvényszék, illetve a budapesti IV. kerületi járásbíróság volt az illetékes.  Az árvaszék feladata az volt, hogy egy külön végzést hozzon, amelyben megállapítja a határozat jogerejét, feltünteti a követelés összegét és járulékait. Ezt a végzést annak a személynek kellett kiadnia, aki jogosult volt a bíróságnál a végrehajtás elrendelését kérelmezni. (pl.: a tiszti ügyésznek vagy a gyámnak)

Megállapíthatjuk tehát a végrehajtás elrendelését illetően a bíróság javára történő hatásköri korlátozást, de ez nem volt akadálya a biztosítási intézkedések árvaszék részéről történő elrendelésének. A biztosítás szükségessége felmerülhetett egyrészt abban a korábban már részletezett esetben, amikor a számadás benyújtását elmulasztó gyámmal folytatott tárgyalás eredménytelen volt, és a gyámhatóság a felhívási kereset megindításával egyidejűleg szükségesnek tartotta azt. Ekkor a biztosítás érdekében ingóság esetén a bíróságot, ingatlan esetén a telekkönyvi hatóságot kereste meg a gyámhatóság. Az ingók biztosítását nyilván a kereset benyújtásával kérte a felperes a bíróságtól, ez azonban a gyakorlatban nem zárta ki azt, hogy a gyámhatóság már ezt megelőzően is megtegye a szükséges intézkedéseket.

A biztosítás szükségessége másrészt a számadás benyújtását követően vagy más egyéb okból is fölmerülhetett. Az ingók biztosítását a gyámhatóság saját közegei által teljesítette. Az ingatlanok biztosításához itt is telekkönyvi előjegyzésre volt szükség, amelyet - a telekkönyvi rendtartás szerint - a gyámhatóság csak az általa megállapítható követelések vonatkozásában kérhetett. Hattyuffy azonban utalt arra[23], hogy a gyakorlatban bejegyezték akkor is, ha a gyámhatóság olyan követelést akart biztosítani, amely eldöntése a bíróság hatáskörébe tartozott. Ezen gyakorlat kialakulására nyilvánvalóan a gyámolt érdekében teendő gyors intézkedések megtétele miatt volt szükség. Két esetben is példát hoztunk tehát arra, hogy a gyakorlat a gyámoltak érdekében eltért a biztosításra vonatkozó törvényi rendelkezésektől. [24]

 

2. Általános szabályok a gyámhatósági eljárásra nézve

Amint azt már korábban is kifejtettük, a gyámhatóság legfőbb feladata a gyámoltak szellemi és anyagi érdekeinek a megóvása és előmozdítása volt. Ezt a gyámhatóság előtti valamennyi eljárásban és eljárási szakaszban irányadónak tekinthető rendelkezést a törvény egy külön fejezetben részletezte. A gyámhatóság eljárásáról szóló fejezet lezárásaképp ezeket szeretnénk ismertetni.

A gyámoltak taníttatásának ellenőrzése a gyámhatóság feladata volt. A törvény alkotói azt kívánták elérni, hogy a gyámoltak vagyoni viszonyaiknak megfelelően szert tegyenek olyan ismeretekre, ami biztosítja a keresőképességüket, figyelembe véve a vagyon esetleges elvesztésének lehetőségét is. A vagyontalanok képzése a községek kötelessége volt, de a képzési költségek fejében a gyámolt határozott időre a községnek nyújtandó szolgálatra volt kötelezhető. Az árvaszék jóváhagyásától függő időtartam a képzési költségek megtérítéséig terjedhetett.

A vagyoni érdekek megóvásának kötelezettsége számos, a vagyont védő rendelkezés rögzítéséhez vezetett. A vagyon állagának „csonkítása” csak a kiskorú érdekében volt megengedhető. Ha a kiskorú számára előnyös volt, a vagyon állagának más megváltoztatása nem volt tiltott. Új vagyontárgyak megszerzésére azonban csak akkor volt lehetőség, ha a vételár kifizetésére elegendő készpénz állt rendelkezésre, illetve, ha a dolog megszerzése miatti adósság és a kamatok törlesztésére megfelelő fedezet volt.

Az árva ingatlanvagyona még fokozottabb védelmet élvezett. Mint minden ingatlanon, az árva ingatlanán is csak úgy lehetett tulajdonjogot, jelzálogjogot, vagy bármely más dologi jogot szerezni, ha a tulajdonjogot a telekkönyvbe bejegyezték és a jogot az úgynevezett telekkönyvi előzőtől szerezte.[25] A telekkönyvbe való bármely bejegyzéshez azonban szükséges volt egy a gyámhatóság jóváhagyásával ellátott, következésképp írásban rögzített adásvételi szerződés[26].

A vevő tulajdonjogának a telekkönyvbe való bejegyzésére főszabályként csak a teljes vételár kifizetése után kerülhetett sor. Kivételesen a vételár kétharmadának a kifizetése után is bejegyezték a tulajdonjogot, ha ily módon kedvezőbb vételárat sikerült elérni. Itt tehát a kiskorú érdekének a védelmében beiktatott törvényi kivételről van szó. A vételár hátralékát azonban a szerződésben rögzített időpontig, legkésőbb a kiskorú önjogúvá válásáig meg kellett fizetni.

Az ingatlant a leltárban rögzített értékén alul csak akkor lehetett értékesíteni, ha a gazdasági helyzet folytán fennállt az elértéktelenedés veszélye, vagy az esetleges bírói árverés alkalmával még kisebb ár lett volna várható. A bírói árverés mellőzésére pedig csak akkor volt lehetőség, ha a biztos volt, hogy a befolyó vételár fedezi a terheket. A szabály érvényesülésének biztosítékaként a gyámhatóság jóváhagyását csak az erről való meggyőződést követően adhatta meg.

A gyám vagyonkezeléssel kapcsolatos feladatainak meghatározásánál mindig az eset konkrét körülményei, a gyám és a gyámolt sajátosságai voltak az irányadók.

Abban az esetben, ha a földbirtokon folytatott gazdálkodási rendszer jövőbeli jövedelmezőségét illetően kétségek merültek fel, a gyámhatóság szakértőt rendelt ki, és csak annak egyetértő véleménye esetén hagyta jóvá vagyonkezelés adott módját.

Gyárat, ipari üzemet, kereskedést akkor lehetett fenntartani, ha

-         a gyámolt maga is ezzel foglakozott,

-         ha gyámolt családjának ez volt a fő jövedelmi forrása,

-         ha az ellenőrizhető és előreláthatólag jövedelmező üzlet egésze a gyámoltra szállt,

-         ha az üzlet fenntartását a szakértői vélemények támogatták.

 

Ha a gyámoltat csak az üzlet egy része illette meg, a gyámolt részét biztosítani kellett.

A kiskorú tulajdonában lévő vagy tulajdonába jutó értékpapírok és magánkötvények további létét (megtartását, értékesítését, felmondását) illetően a gyámhatóság döntött a gyám és a szülők, nagyszülők, esetleg más rokonok meghallgatását, illetve a később a tulajdonába jutó értékpapírok tekintetében a gyám javaslatának meghallgatását követően. A magánkötvények nagyobb kockázatot hordoztak magukban, ezért ezeket biztosítani, ennek hiányában felmondani volt szükséges.[27]

Korábban már említettük, hogy a gyámhatóság főszabályként hivatalból járt el. Hatékony eljárása érdekében a törvény meghatározott jogokat biztosított számára. Szükség esetén a feleket személyes megjelenésre idézhette. A személyesen vagy meghatalmazottja által meg nem jelenő és mulasztását nem igazoló féllel szemben a gyámhatóság pénzbírságot szabhatott ki, illetve kényszert alkalmazhatott. A gyámhatóság által kirendelt közeg által vezetett tárgyalás rendjének fenntartására szükség esetén a rendreutasítás, illetve a pénzbírság szolgált. Ezen eszközök alkalmazásának részleteit azonban a törvény nem határozta meg.

A gyámhatóság köteles volt nyilvántartást vezetni a gyámoltak személyi és vagyoni viszonyairól, a gyámokról, a nagykorúság bekövetkeztének határidejéről. A gyámhatóságnak ki kellett jelölni azt a közegét, aki a nyilvántartások vezetésére és azoknak az elnöknek való rendszeres bemutatására köteles. Az elnök pedig köteles volt ezt ellenőrizni és mulasztás esetén a szükséges lépéseket megtenni.

 

Végkövetkeztetések

 

Az 1877. évi XX. törvénycikkről szóló elemzésünket áttekintve látható, hogy valóban egy átfogó, anyagi ás eljárásjogi rendelkezéseket is tartalmazó törvény született. Igazi jelentőségét mi mégis abban látjuk, hogy a gyámoltak személyét minden korábbinál jobban a középpontba helyezte és a nők diszkriminatív megítélése is csökkent. A rendelkezések érvényesülésének fontos biztosítéka volt a közhatalmi aktus által keletkeztetett jogviszony.

A gyámság „államosítása” szembetűnő, mivel a Gyt. korábbi bírósági hatásköröket a közigazgatási szervezethez telepített. Ezekre a hatáskörökre a dolgozatban utaltunk. Megjegyezni kívánjuk, hogy a törvényjavaslat tárgyalásakor ez váltotta ki a legnagyobb vitát a szakértők körében.

 

 

Jelentősen bővítette a Gyt. a gyám kötelezettségeit, különösen a gyámolt vagyonának kezelésével összefüggésben. A gyámpénztárak működésére vonatkozóan a keretszabályokat helyi szabályrendeletek egészítették ki, a gyámolt vonatkozásában garanciális szabályokkal. 

Megállapíthatjuk, hogy a kiegyezés után korszakos jelentőségű volt a gyámtörvény, a benne foglalt szabályok időtállónak bizonyultak, több rendelkezése a családjogi törvényünkben is helyet kapott.

 

 

 

 

 

Bibliográfia

 

 

 

1.      Csiky Kálmán: Magyar közigazgatási jog kézikönyve. Bp., 1899. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt.

 

2.      Degré Alajos: A magyar gyámsági jog kialakulása a dualizmus korának gyámsági kódexéig. Az ELTE Magyar Jogtörténeti Tanszékének kiadványa, Bp., 1977.

 

3.      Grünwald Béla: A törvényhatósági közigazgatás kézikönyve. Bp., 1889. Franklin Társulat. Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda.

 

4.      Hattyuffy Dezső: A gyámhatósági közigazgatás kézikönyve. Bp., 1900. Politzer Zsigmond és fia kiadása.

 

5.      Hattyuffy Dezső: A gyámügyi igazgatás kézikönyve. Pannonia Könyvnyomda. Győr, 1912.

 

6.      Knorr Alajos: Gyámsági és gondnoksági ügyek kézikönyve. Bp., 1878. Kiadta: Pfeifer Ferdinánd.

 

7.      Kohányi Gyula: A gyám és a gondnok számadása. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos, belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

8.      Kovács Gyula: Árva- és gyámügyi szolgálat a községekben. Bp., 1899. Országos Központi Községi Nyomda Rt.

 

9.      Németh Péter: A gyámság és gondnokság. Bp., 1878. Az Athenaeum R. Társulat kiadása.

 

10.  Papp Sándor: Gyakorlati kérdések a gyámügyi igazgatás köréből. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos, belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

11.  Pusztai János: Gyámhatósági érdekvédelem a polgári peres és nemperes eljárásban. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos, belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

12.  Sipőcz László: Gyámsági törvény. Az Athenaeum R. Társulat kiadása, Bp., 1882.

 

 

13.  Szalóky Kálmán: Az árvaszéki határozatok. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos, belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

14.  Szitás Jenő: A gyámügyi eljárás alapelvei. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos, belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

15.  Szokolay Leó: A rokonok szerepe a gyámhatósági eljárásban. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos, belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

16.  Szokolay Leó: Nemzetközi jogi vonatkozások a gyámügy terén. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

17.  Urbán Zoltán: A telekkönyvi eljárás gyámügyi vonatkozása. „Gyámügyi- és Gyermekvédelmi Közszolgálat”, VII. Közigazgatási Továbbképző Tanfolyam. Közzétette: Vitéz Keresztes Fischer Magyar Királyi titkos tanácsos, belügyminiszter. Szerkesztette: Mártonffy Károly. Bp., 1943. Pécs Egyetemi Kiadó Nyomdaipari Rt.

 

 

 

 

 

Zusammenfassung

Die Struktur und das Vorgehen der Vormundschaftsbehörden und der Waisenstühle betreffende Regeln nach dem Ausgleich

 

 

Die Vormundschaft und die Kuratel betreffende Regeln hat zum ersten Mal der Artikel XX. der Ges. von 1877 in ein System gefasst und zeitbeständig geregelt. Das Vormundschaftsgesetz beinhaltete sowohl materiellrechtliche als auch verfahrensrechtliche Regeln. Unsere Forschungen bezogen sich in erster Linie auf die Erklärung der verfahrensrechtlichen Regeln. Wir haben versucht, die Organisation der Vormundschaftsbehörden und der Waisenstühle darzustellen, und wir haben der Darstellung der verschiedenen Phasen des Verfahrens eine besondere Aufmerksamkeit geschenkt. Mit der Regelung ging die diskriminative Beuteilung der Frauen zurück, die den Mündel betreffende Garantieregelung wurde bedeutend stärker, besonders in Bezug auf die Verwaltung seines Vermögens. In diesem Zusammenhang haben wir die Tätigkeit der Vormundschaftskassen dargestellt. Wir haben an dem Gesetz, das sonst von ausragender Bedeutung ist, aus dem Grund Kritik geübt, weil die Vollstreckung betreffende Regelung oberflächlich ist, und in dieser Hinsicht auch die Kompetenz aufgeteilt ist.