Balogh István

Luhmann a jog szimbolikus természetéről*

 

 

 

Kétségtelen, hogy valamely társadalomelméleti paradigma jelentőségéről az alapelv explicit megfogalmazásán túl a problémák felszínre hozásában és értelmezésében nyújtott teljesítménye alapján, azaz a szóban forgó paradigma részletes kibontását követően mondhatunk véleményt. A teljesítmény teljességének megmérettetéséhez azonban igencsak hasznosnak és tanulságosnak bizonyulhat - legalábbis egyes esetekben - visszatekintenünk a paradigma előtörténetére, s összevetnünk ama kiinduló pontot (vagyis a tézist) a kibontás folyamatában elért eredménnyel. Ehhez az eljáráshoz több oknál fogva is különösen csábító lehetőségeket kínál Niklas Luhmann autopoietikus rendszerelmélete. Egyrészt a paradigma megszületése és kibontása szinte egybeesik egyetlen életmű kibontakozásával: az autopoitikus rendszerelmélet más művelői legfeljebb Luhmann tanítványának, követőjének, hívének, de semmi esetre sem vitapartnerének, vagy gondolati inspirálójának tekinthetők. Másrészt Luhmann életművéből úgyszólván teljességgel hiányoznak a kerülő utak, leágazások: a Parsonssal történt elméleti szakítása óta páratlan következetességgel és logikai szigorúsággal munkálkodott a cselekvéselméleti hatásoktól megtisztított rendszerelmélet kialakításán. Végül, Luhmann mindvégig következetesen immunis maradt az övétől eltérő paradigmák felől megfogalmazott kritikai megfontolásokkal szemben. Ennek az immunitásnak különös jelentősége abban van, hogy Luhmann nem csupán személyes tulajdonságai okán közömbös a felfogását érintő kritikák iránt, hanem voltaképpen elméleti alapállása zárja ki a külső inspirációra kezdeményezett önreflexió lehetőségét.

 

Szubjektív rendszer

 

         Kiváló alkalmat nyújt egy ilyenfajta, a paradigma kibontásának kezdeteire visszanyúló összehasonlító elemzésre Andreas Zielcke tanulmánya, mely Luhmann korai jogelméleti, jogszociológiai felfogását teszi vizsgálat tárgyává, mindenek előtt az 1972-ben megjelent Jogszociológia alapján.[1] Az alapkérdés természetesen a jog normativitása, melyet ekkor Luhmann az élmény és az értelem összekapacsolása útján a "szubjektív rendszer" szintjén alapoz meg, tekintve, hogy az értelem fogalmát, mint az emberi élmény előzetes rendszerformáját definiálja. Erre a kiinduló pontra építve nyitható út a szubjektív - vagyis a személyes és szociális - élmény (Erleben) "objektivizálása", vagyis rendszerfogalommá transzformálása előtt. Luhmann számára világos, hogy ennek a transzformálhatóságnak egyfelől a szubjektív értelemfogalomban, másfelől viszont magában a rendszer definíciójában kell megadni az elvont lehetőségét. Az első kérdésnek Luhmann az élmény "immanens transzcendenciájában"; a másik problémakörnek, vagyis a rendszernek, mint a külső és belső közötti különbség és viszony  meghatározásában; majd végül a kapcsolat eme két vonalának kidolgozásában látja a megoldását.[2] Zielcke ennek az elméleti stratégiának a megvalósítását követi nyomon, addig a figyelemre méltó végkövetkeztetésig, mely szerint a Luhmann-i megoldás meggyőző ereje (tegyük mindjárt hozzá: az 1993-ban megjelent "Das Recht der Gesellschaft" szintéziskísérlettel ellentétben) nem annyira a koncepció egységességében és kidolgozottságában, mint inkább az alapfogalmak igen következetesen fenntartott inkonzisztenciájában áll. Zielke Luhmann korai munkásságának legnagyobb erényét éppen e termékeny inkonzisztenciában véli felfedezni.

Vegyük tehát először az élmény transzcendens természetét, illetve ennek Luhmann általi elemzését Zielcke nézőpontjából szemügyre. Eszerint az élmény értelmének kibontása során Luhmann ügyel arra, hogy nem csupán az aktuális, hanem a jövőbeli élmény lehetőségének általános megalapozottságát is biztosítsa. Ez által viszont az értelemmel bíró élmény a további élmények lehetőségére utalás elemét, vagyis a generalizáció elemét egy negációs mozzanattal összekapcsolva foglalja magában. Ily módon az értelem által konstituált élmény implicite "az élmények összességének értelem egységét feltételezi".[3] Ez az egység viszont - mint a potenciális élmények meghatározása - a további elemzésben tartalom-mentesnek bizonyul, vagyis mind az aktuális, mind pedig a jövőbeli élmények tartalmát illetően a negáció aktusát is hordozza.

Már itt, a kiinduló ponton is bebizonyosodik, hogy a negáció a Luhmann-i rendszerelmélet egyik kulcsfogalma, hiszen az ily módon kiüresített élményértelem teszi lehetővé az újraalkalmazást, a reflexiót - Luhmann későbbi terminológiáját alkalmazva - a rekurzivitást. Luhmann szerint a tagadás, a negáció elengedhetetlen mozzanat az élmény reflexivitásának kibontásához. A reflexivitás pedig a rendszer esetében abban áll, hogy valamely rendszerkonstituáló elemre, műveletre (operáció) a rendszer definíció alkalmazható. Ha tehát az élményben benne foglalt tagadás mozzanata magára az élményre alkalmazható, az eredmény nem a korábbi élmény semmivé válása, hanem az élmény-értelem fenntartásának egyik - generalizáló - módozata.[4]

A negativitás mozzanata által elvontan meghatározott aktuális és lehetséges élmények között a rendszer von világos határokat. E határmegvonás három relációban történhet. Úgy, hogy a.) a két élményforma különbsége egyben rendszerhatár is; b.) az élményformák a rendszeren belül határolódnak el, s ez által a alrendszereket alkotnak; c.) az élmények formáinak megkülönböztetése a rendszeren kívül, annak környezetében történik. Ily módon mind a negáció folyamatában mind a határmegvonást illetően több, nevezetesen három-három fokozat, illetve forma különböztethető meg, melyek együttesen a rendszer differenciálódásának dimenzióit mutatják fel: egyrészt a rendszeren belüli differenciálódás "immanens transzcendenciálódását", másrészt a rendszerhatár stabilizálódásának menetét, végül pedig a rendszer identitásának ama egységét, amely a rendszer környezetének tartalmával szemben "üresnek" bizonyul.

A negáció és a rendszerhatárok megvonása nyitja meg az utat Luhmann számára, hogy az élmény és értelem értelmezésének fenomenológiai tradíciójához, mindenek előtt annak a Schütz által megnyitott szociológiai irányzatához kapcsolódva, újból felvesse és rendszerelméleti irányban radikalizálja a külső-belső dichotómia tézisét. Ellentétben Habermas ama kritikájával, amely megelégedett azzal, hogy kimutassa Luhmann és a fenomenológiai tradíció közötti kapcsolódást,[5] Zielcke kiemeli e kapcsolódás konstruktív jellegét. A fenomenológiai tézis radikalizálása ugyanis Zielcke megfogalmazása szerint abban áll, hogy - ellentétben Schütz koncepciójával - "Luhmann rendszerelméleti álláspontjáról nézve nem a külvilágnak a rendszer belső világává redukálásáról van szó, hanem maga a redukciós viszony a téma."[6] E tematikai fordulat alapján kaphatnak új értelmezési lehetőséget a jelnek és a szimbólumnak (a fenomenológiai tradícióban szintén fontos) fogalmai is. A rendszer és a (külső) világ közötti radikális határmegvonást követően ugyanis a kettő közötti (példának okáért: az egyén és a szociális világ közötti) kapcsolat csak egy másodlagos szinten, nevezetesen jelszinten állítható helyre: a jel a külvilágot reprezentálja a rendszeren belül, mégpedig mint annak környezetét. Tehát a környezet fogalma Luhmannál levezetett fogalom, mely magában foglalja, illetve előfeltételezi a már korábban létrejött differenciálást egyrészt a rendszeren belül, másrészt a rendszer és a (kül)világ között. A jel (és szimbólum), illetve az ezzel összefüggő értelem révén a rendszer képessé válik arra, hogy ezen a másodlagos szinten folyamatosan szelektálja a környezet eseményeit. Következésképpen a szelekció, mint a rendszer alapvető teljesítménye definiálható, mégpedig az esetlegesen (időben és tárgyilag) csalódást okozó aktuális élményeken túlmenően a rendszer általános orientációinak - elvárásainak - alapján. Az aktuális élményekhez kapcsolható csalódás - és ezzel együtt: az elvárásnak a fenntartása a csalódás ellenére - feszültségre vezet, mely a fennálló és a norma, a Sein és a Sollen között feszül. A normatív Sollen a jel jelentéstartalma, mely a rendszer belső perspektívájából értelmezhető.

Luhmann az elvárásoknak két alapformáját látja megkülönböztethetőnek. "Kognitív valamely elvárás akkor, ha a csalódás megélése és feldolgozása a valósághoz alkalmazkodás révén történik",[7] vagyis az elvárás kisebb vagy nagyobb mértékben megváltozik. Másképpen fogalmazva: a rendszer a csalódás alapján tanul a környezetétől. Ezzel szemben a normatív elvárás esetében az elvárás változatlanul fennmarad. Világos, hogy, amíg az első esetben a kérdés az, hogy a rendszer miképpen tudja identitását (belső differenciáltságát) fenntartani ebből az identitásból eredő elvárásainak módosulása közepette, addig a másik - s normatív elvárás - esetében a kérdés az, miképpen van módja a rendszernek a normatív elvárások stabilizálására és (időbeli) generalizálására. Annak folytán, hogy a jog elméleti vizsgálata első sorban ez utóbbi fogalomhoz illetve problémához kapcsolódik,[8] a továbbiakban érdemes Zielcke fejtegetéseit ezen a nyomvonalon haladva követnünk.

         A normatív elvárás fenntartása nem egyszerűen az elvárás és annak teljesülése közötti idő kiterjedését jelenti, hanem ezen túlmenően a rendszer tartalmi kiteljesedése is megtörténik, vagyis növekszik a környezettel szembeni szabadsága, egyben érvényre jut a környezettel szembeni dominanciája is. Szemben a kognitív rendszerrel, mely az elvárások nem-teljesülésén okulva az elvárások változtatásával reagál (tanulóképes rendszer), a normatív rendszer nem képes tanulni a csalódásból, habár általában a normativitás fenntartása feltételezi hogy a környezet általában képes legyen teljesíteni a rendszer elvárásait.

 

Objektív rendszer

 

Egyrészt a normatív elvárások fogalmi meghatározása, másrészt a generalizáció perspektívájának kidolgozása immár közvetlenül megnyitja az utat a jog fogalmának rendszerelméleti kidolgozásához. A megnyitott úton azonban két további lépés megtétele szükséges: Először a normatív elvárások három dimenziójának, úgymint az idő, a tárgy és a szociális dimenziójának a megkülönböztetése és generalizációja. Az idődimenziójában a normatív elvárások stabilizációja történik, a tárgyi az "értelem-összefüggéseket" bontja ki, egyebek között a szerepeket, programokat és értékeket. A normák intézményesítésének jog szempontjából alapvető folyamat viszont a szociális dimenzióban történik. A jog meghatározásának következő lépése a generalizáció három, korábban említett dimenziójának "természetes inkongruenciájához" kapcsolódik: a jog bizonyos szelekciók révén felfüggeszti, illetve megfordítja a generalizációk szétfutását. "Az ebben az értelemben kongruent generalizált normatív elvárásokat, mint jogot vonatkoztathatjuk valamely szociális rendszerre."[9]

A normatív elvárások negativitás fokai (tagadás, csalódás), valamint idő, tárgy és szocialitás dimenziója, továbbá az ezekkel a dimenziókkal összefüggő generalizációk alapozzák meg tehát a jognak a tárgyalását az objektív (szociális) rendszer szintjén. Zielcke ezért úgy fogalmaz, hogy Luhmann jogszociológiája két, egymással ellentétes pont között, mégpedig "az értelemkonstitúció negatív pólusa és a jog pozitivitásának pólusa között mozog." Ez a kettősség azonban nem jelent absztrakt szembenállást, hanem ellenkezőleg: a jog pozitivitásának újrafogalmazásának válik alapjává, melyet Luhmann abban a formulában fejez ki, hogy a pozitivitás történetileg új vonása a jog változtatásának legalizálásában áll.[10] Pozitivitás (rendszerkonstitució, jogi döntések) és negativitás (a tagadás mozzanata, a redukció) együtt és egymásra hatásban érvényesülnek, s az egymásra hatás különböző módozataiban valamint szintjein egyarást fellelhetők a rendszerjellegű jelkapcsolatok. Ebből adódik, hogy a jog meghatározásának alapja közvetlenül a nyelvhez kapcsolódik, hiszen a jog esetében is "normatív és fokozatokon átmenő generalizált magatartás-elvárások a nekik megfelelő nyelv és írás révén lehetségesek."[11] A kérdés tehát az, hogy milyen alapon különböztethető meg a jog rendszere a nyelvtől - és egyéb más szimbólum rendszerektől -, ha egyaránt magaratási elvárások generalizált rendszerei, s mint rendszerek egyaránt a környezet redukcióját valósítják meg? Luhmann válasza a kérdésre az, hogy egyrészt a jog nem a konkrét elvárásokat jelenti, hanem az elvárások elvárásain alapuló rendszer, ennyiben előfeltételezi a nyelvnek egy jog előtti szelekciós teljesítményét. Másrészt és ebből következően habár a nyelv és a jog egyaránt rendszer, s ekként identitását az önmagára való reflexivitás révén alakítja ki, de amíg a nyelvi reflexió a nyelvi tartalomra (szemantika), addig a jog magára a rendszerre irányul.

Andreas Zielcke szerint az értelem és a rendszerkonstitució összekapcsolása elválaszthatatlanul összekapcsolja a jog és a jel rendszerszintű kapcsolatát, vagyis a jog, mint önmagára nézve reflexív rendszer feltételezi a Luhmann által csupán elnagyoltan tárgyalt szisztematikus jelelmélet (Zeichensystematik) részletes kidolgozását. Ennek az elméleti igénynek - és lehetséges programnak - a konkrét indoka abban áll, hogy "a rendszer és környezete közötti, az értelem révén történő elhatárolódás voltaképpen nem egyéb, mint egy önmagát definiáló, ezért jelösszefüggéseket magában foglaló szabályrendszer és e szabályrendszer által feltételezett 'reális' objektumok közötti differenciálás." Az így meghatározott jelösszefüggések legalább három irányú probléma dimenziót jelölnek ki a további vizsgálódás számára. Egyrészt a szabályok önreflexivitásának jelösszefüggéseit, másrészt a rendszer belső jelösszefüggéseinek a környezettel való megfeleltethetőségét, harmadrészt a környezetnek a rendszer által érzékelt (látott) "reálobjektumai" és ezek hátterében álló objektumai közötti jelösszefüggést. Ez utóbbi jelentőségét egy újabb, Luhmann által legalábbis részletesen nem elemzett, a rendszer és környezete közötti értelem-összefüggés adja, hiszen "miként a rendszer is csupán az önmagára való vonatkoztatás formájában gondolható el, vagyis csupán egy reál-rendszer szimbólumaként, akként a környezet sem más, mint szimbolikus realitás."[12] Zielcke szerint mindezt a jogra konkretizálva a jel-összefüggésnek további két sajátosságát kellene megvizsgálni, nevezetesen azt, hogy a jel-összefüggés felépülése és (ön)interpretációja interszubjektív jellegű és valamennyi egyes számára egyaránt érvényes, formális rendszer; továbbá, hogy a jog már eleve feltételezi a környezet és a külvilág előzetes szimbolikus közvetítését.

E javaslatok és a Zielcke által körvonalazott elméleti dimenziók persze messze túlmutatnak a jog szimbolikus természetének Luhmann általi tematizálásán. Pontosabban: a Luhmann-i koncepcióval ellentétes irányba mutatnak, s mintegy alternatív koncepció lehetőségét sejtetik, mellyel egyébként Luhmann már korábban tudatosan szakított.[13] Ennek megfelelően Luhmann későbbi jogelméletében a jog szimbolikus természete is leszűkül: a szimbólum az operációk olyan kapcsolataként jelenik meg, mely a rendszer érvényességében kifejeződő egységét valósítja meg és reprodukálja.[14] Ezt a jel-összefüggések leszűkítését eredményező elméleti programot viszont Luhmann következetesen, s úgyszólván hiánytalanul végigvitte. Kérdés, hogy ennek a teljességnek az árnyékában a Zielcke által sejdített alternatív koncepció vajon még megvalósítandó vagy megvalósítható-e?