Bódig Mátyás

Adalékok a jogi érvényesség jogelméleti problémájának tisztázásához*

I. Mi a gond az érvényességprobléma bevett megközelítésmódjával?

1. Ez az írás, legalábbis a megírásához vezető motívumok tekintetében, reakció Bencze Mátyás írására, amely nemrégiben jelent meg a Jogelméleti Szemlében.[1] Természetesen valamiféle kritikáról van szó. De nem azt akarom mondani, hogy valami alapvetően elfogadhatatlanra bukkantam Bencze Mátyás szövegében. Annak, amit leír, szinte minden esetben megvan a maga relevanciája. Pusztán azt gondolom, nem az a legjobb megközelítés, amit alkalmaz. Azt gondolom, még az ő megközelítésének a pozitívumai sem jutnak igazán érvényre, ha az érvényességproblémát nem helyezzük a legmegfelelőbb összefüggésbe. Talán arra van szükség, hogy most arra van szükség, hogy arról beszéljünk, mi a megfelelő kontextusa az érvényességproblémának. Éppen ezért nem fejtek ki tételes kritikát. Inkább arra a háttérre összpontosítok, amelyre az ő, dogmatikai aspirációkat dédelgető megközelítése is támaszkodhatna.

Azért tartom alkalmasnak a pillanatot egy ilyen szöveg kidolgozására, mert Bencze Mátyás arra vállalkozott, hogy felmérje a jogelmélet (de legalábbis a magyar jogelmélet) állapotát a jogi érvényesség teoretikus problémájának szemszögéből.[2] Magam is azt gondolom, hogy itt helye van a tisztázó erőfeszítéseknek, mert az utóbbi évtizedek jogelméleti fejleményei egyfajta fordulatot tesznek lehetővé ezen a téren. Egy olyan fordulatot, amelynek a lehetőségével a hazai jogelmélet még nem vetett számot. Ehhez a számvetéshez szeretnék hozzájárulni a magam eszközeivel.

Az elemzés jellegéből következik, hogy a célom nem az érvényesség problémájának végleges rendezése. Amit itt nyújtok, csak egy elméleti keret. Éppen ezért nem lennének adekvátak vele szemben az olyan ellenvetések, amelyek arra mutatnak rá, ez vagy megoldatlan marad ez elemzésemben. A releváns ellenvetések azok, amelyek azt mondják, ezt vagy azt ebben az elméleti keretben nem lehet megoldani.

2. A jogi érvényesség problémájának bevett megközelítéseivel voltaképpen három gondom van. Ezek közül kettő inkább szimptómának tekinthető, a harmadik viszont maga a probléma gyökere.

Szimptómának tekinthető, hogy a jogi érvényesség problémáját alapvetően szabályok (normák)[3] érvényességeként fogják fel.[4] Pedig szerintem nem ez a megfelelő megközelítés. A másik szimptóma az, hogy sokan ma is úgy érzik, az érvényességproblémának van egy elkerülhetetlen ontológiai dimenziója, hogy az érvényesség arról is üzen valamit, milyen a jog (a jogi szabály) ontológiai karaktere.[5] Sőt, hogy a jogelméleti probléma minden jogi fogalom összefüggésében ontológiai kérdésekre utal vissza.[6] Az ontológiai tisztázás teszi lehetővé a jog sajátos normativitásának megértését. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy az ontológiai összefüggés, ha nem is irreleváns minden vonatkozásban, semmit nem ad hozzá a jog sajátos normativitásának megértéséhez.[7] Nem ontológiai, hanem gyakorlati filozófiai megközelítésre van szükség. Mert a gyakorlati filozófia útján jutunk el azokhoz az igazoláselméleti összefüggésekhez, amelyek megfelelő tekintetbe vétele nélkül nincs esélyünk arra, hogy a joggal kapcsolatos intézményelméleti kérdéseket, köztük az érvényességproblémát, megfelelően kezeljük.

A harmadik gondom pedig, ami voltaképpen a probléma gyökerét jelenti, abban áll, hogy az érvényességproblémát nem hozzák összefüggésbe az autoritásproblémával.[8] Annak a sajátos autoritásigénynek a tisztázásával, amelyet a jog címzettjeivel szemben támaszt. Magyarországon például nincsen “forgalomban” olyan kidolgozott jogelmélet, amely érdemben foglalkozna az autoritáselmélet kérdéseivel, amely jogelméleti kérdéseit autoritáselméleti megfontolásokra is építené. Pedig szerintem az autoritáselméleti tisztázás az érvényességprobléma lelke.

Bencze Mátyás megközelítésével voltaképpen az a bajom, hogy mindhárom probléma érzékelhető benne. Elemzésében a jogi érvényesség magától értetődően szabályok érvényességét jelenti.[9] Bár egyébként nem áll ki valamiféle normativizmus mellett, sőt, megközelítése eléggé messze áll ettől, mégsem nyújt olyan perspektívát, amely (legalábbis ebben az elemzésben) szélesebben ragadná meg az érvényességproblémát. Bencze Mátyás maga is fontos szerepet tulajdonít az ontológiai összefüggésnek, és még csak fel sem veti az ontológiai megközelítés elkerülésének lehetőségét.[10] Bár ez nem zárja ki, hogy helyet találjon más megközelítéseknek (sőt, személyes eszmecserénk arról győzött meg, hogy éppen ez a szándéka), de mindenképpen nagyobb jelentőséget tulajdonít az ontológiai problémának, mint amit én indokoltnak tartok. És persze ott a harmadik, a legfőbb probléma. Bencze Mátyás nemcsak hogy nem tárgyalja az érvényességprobléma autoritáselméleti vonatkozásait, de még a helyüket sem jelöli ki az elemzésben. Így adva vannak azok a mozzanatok, amelyeket az érvelésem középpontjába állíthatok majd.

Az alábbiakban először az ontológiai reflexió kritikáját nyújtom, hogy jelezzem a gyakorlati filozófiai megközelítés relevanciáját. Aztán hozzálátok az érvényességprobléma gyakorlati filozófiai megközelítésének felvázolásához. Ennek során igyekszem rámutatni az autoritásprobléma jellegére és az érvényességprobléma tisztázásában játszott szerepére. Eközben arra is kitérek majd, hogy szerintem a szabály fogalmának hol a helye ebben a teoretikus perspektívában. Mivel az érvényességprobléma megítélését a jogelméletben és a jogászok körében is egyfajta legalizmus határozza meg, fontos szerepet szánok a legalizmus elemzésének.

II. Az ontológiai megközelítés elvetése

3. Mint említettem, a saját elméleti perspektívám megnyitása előfeltételezi az érvényességprobléma ontológiai megközelítésének elutasítását. Mivel ebben az elemzésben ez csak egy előkérdés, meglehetősen röviden intézem el. Először is azt kell leszögeznünk, hogy a kérdés nem módszertani irányzatok iránti elkötelezettségeken fordul meg. Magából a tárgyból ered az az ösztönzés, amelynek alapján el kell döntenünk. Kifejezetten a tárgyra visszavezethető ösztönzésekhez igazodva kell megmutatnunk, hogy az érvényességproblémát nem kell ontológiai kérdésként felfognunk. Így jutunk el ahhoz a tételhez, hogy a jogi érvényesség, mint jogi intézményelméleti kérdés, eredeti gyakorlati filozófiai probléma. Tehát az olyanok, mint Kelsen, amikor ontológiai kontextusba ágyazták, félrevitték és összezavarták.

Azt írom, a tárgyra visszavezethető ösztönzés lesz a döntő. De hogyan jelenik meg ez az ösztönzés — hogyan dönt? Véletlenül sem akarom azt állítani, hogy létezik a tárgynak (mondjuk a jogi jelenségeknek) valami egyedül adekvát megközelítési módja. Lehetnek olyan tárgyi ösztönzések, amelyek éppen az ontológiai megközelítésre ösztönöznek. Ez a helyzet például akkor, ha az embert akarjuk megérteni, mint az emberi világban egzisztáló lényt. És az ő világában a jogot, mint egy tevékenységi szférát.[11] Ám a jogelméleti kérdezés jellemzően nem ilyen irányú, és az én megközelítésem sem az. A jogelméleti kérdezés többnyire nem az embert az ő létében, hanem a jogot az ő működésében akarja megérteni. Tehát például tisztázni akarja, hogy egy fogalom, amit meghatározott összefüggésekben használnak, azokban az összefüggésekben mit jelent. Ilyenkor tehát olyan jogelméletről van tehát szó, amely befolyásolni próbálja a gyakorlatban immanens diskurzusok kimenetelét (ha tetszik, dogmatikai ambíciói vannak). Máshol már elneveztem az ilyen jogelméleteket jogászi jogelméleteknek,[12] úgyhogy most is ehhez a megjelöléshez ragaszkodnék. Ezt azért fontos látni, mert a következtetéseimet kifejezetten az ilyen jogelméletekre vonatkoztatom. Ebben az összefüggésben jelentem ki, hogy az ontológiai kérdezésnek első megközelítésben nincs is szerepe. A tétel relevanciáját pedig az adja, hogy azok, akikkel vitába szállok, ugyancsak jogászi jogelméletek megalkotásán fáradoztak és fáradoznak. A jogászi jogelméletekbe próbálják bekapcsolni az ontológiai reflexiót. (Ez egyébként Bencze Mátyással is így van.[13])

Azt gondolom, kiinduló tételem lényegét és alapvető igazolását könnyen be lehet látni. Képzeljünk el egy jogászt, aki egy jogi természetű vitában kijelenti: “ez a jogi szabály igenis érvényes”. Mit tehetünk azért, hogy (elméleti úton) az érvényesség olyan fogalmát állítsuk elő, amely tisztázhatóvá teszi az ilyen megnyilatkozások értelmét és sajátos igazságigényét? Kell ehhez ontológia? Vagy másképpen, kell ahhoz bármilyen ontológiai elkötelezettség, hogy valaki megfogalmazhasson egy ilyen mondatot? Kell gondolnia és hinnie, hogy létezik egy sajátos “létszféra”, és amikor ő a normát érvényesnek mondja, azt fejezi ki, hogy a szabály ehhez a szférához tartozik? Vagy hogy van a létezők egy bizonyos kategóriájának egy bizonyos létmódja? Szerintem nem. Egy ilyen mondat kapcsán azt kell megértenünk, hogy a normáról azt állítják, van gyakorlati ereje. Képes gyakorlati indokokat szolgáltatni, alkalmas bizonyos propozíciók normatív igazolására bizonyos helyzetekben, bizonyos értelmes cselekvők előtt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az a mondat, hogy “ez a jogi norma igenis érvényes”, a jogi tárgyú megismerés szempontjából az olyan további mondatok társaságában nyeri el jellegzetes funkcióját, mint hogy “tehát nem hagyhatod figyelmen kívül”, “tehát ez lesz a döntő az ítélet szempontjából”, “tehát mégsem tehetjük meg, amit elterveztünk”, “tehát igenis megbüntethetnek erre a normára hivatkozva”. Nem pedig olyan mondatok társaságában, mint hogy “tehát ne hidd, hogy ugyanaz az ontológiai státusa, mint a fizikai tárgyaknak”. Amikor érvényesnek mondanak egy normát, ez bizonyos igazolási helyzetek vonatkozásában nyeri el a maga relevanciáját, nem pedig a valóság bizonyos jellemzőire való utalásokban. Az ontologizáló reflexió hajlamos arra, hogy egészen egyszerűen elvétse azt a kérdést, ami az érvényesség tisztázását szükségessé teszi. Azzal, hogy ilyen vagy olyan állításokat tesz arról a valóságról, amelyben a jog működésbe jön, azt a képzetet kelti, hogy tisztáztunk valamit, miközben a lényegről, az érvényesség fogalmának igazoláselméleti szerepéről szót sem ejtettünk.[14] Pontosan ezt értem azon, hogy az érvényesség fogalmának analitikai tisztázása a gyakorlati filozófia területére visz bennünket.[15]

Azt gondolom, talán nem az a fő baj az ontológiai reflexióval, hogy nem a megfelelő filozófiai diszciplína terrnénumán belül pozícionálja a jogelméleti reflexiót (bár az is elég nagy baj), hanem hogy kiváltképpen alkalmas arra, hogy inadekvát fogalmi keretet kényszerítsen ránk. Az ontológiai reflexió a jogelméletben többnyire eleve normaontológiai reflexiót jelent.[16] A szabály látszik annak a jelenségformának, amely a jog fenomenológiai karaktere szempontjából meghatározó lesz.[17] Pedig a szabály érvényessége, sőt, a szabály egész problematikája másodlagos a jogra vonatkozó megértés szempontjából. A szabály érvényessége levezetett módusz. Alább éppen ez lesz az egyik fontos következtetésem.

III. Gyakorlati filozófia

4. Mivel az a tapasztalatom, hogy a gyakorlati filozófia mibenléte nem minden vonatkozásban közismert,[18] és mivel a gyakorlati filozófia terrénumát többféleképpen is meg lehet határozni, most megállnék egy pillanatra, hogy tömören tisztázzam, mint értek gyakorlati filozófián.

A gyakorlati filozófia a cselekvés problémája körül forog. Ám nem abban az értelemben, ahogy mondjuk egy szociológiai elmélet, amely magyarázni, illetve megérteni igyekszik a cselekvést. A gyakorlati filozófia a belőle fakadó ismeretek érvényességigényét nem redukálja puszta kognitív funkciókra. A gyakorlati filozófia a “mit tegyek?” kérdést állítja a középpontba. A gyakorlati filozófiai kérdezés szempontjából az bizonyul relevánsnak, ami ezt a kérdést segít megválaszolni. Ezt talán úgy lehet a legjobban megragadni, hogy azt mondjuk, a gyakorlati filozófia a cselekvés igazolásának alaphelyzetét modellezi. Annak a cselekvőnek az igényeire reagál, aki igazolni akarja cselekvését önmaga vagy mások előtt, vagy akinek igazolnia kell a cselekvéseit mások előtt. A gyakorlati filozófia ott virágzik, ahol a cselekvés indokaira vonatkozó diskurzusok fontos szerepet játszanak. (Ez nincs mindenhol így. Van, ahol a cselekvés “hallgatásba burkolózik”. Vannak olyan életideálok, amelyek a cselekvés valódi mozgatórugóit kommunikálhatatlannak vagy nem kommunikálandónak tekintik.)

A gyakorlati filozófia természetes fogalmi keretét a gyakorlat indokok elmélete képezi.[19] Korábban a gyakorlati filozófia kérdése inkább az elvek kérdése volt (a gyakorlati filozófiai reflexió az “elvek képességével” állt összefüggésben[20]). Álláspontom voltaképpen nem a régiek nézeteinek cáfolata, mert a gyakorlati indok fogalma valójában képes felölelni a cselekvési elvek fogalmát. (Még akkor sem, ha az elvekre összpontosító megközelítés hajlamos a deduktív érvelés jelentőségének túlértékelésére.[21]) A gyakorlati indokok elméletét tehát úgy tekintem, mint a régiek megközelítésmódjának pontosítását és továbbfejlesztését.

A gyakorlati filozófia bizonyos értelemben a cselekvés elmélete. Ez a megfogalmazás két okból fontos. Egyrészt azért, mert utal arra, hogy a gyakorlati filozófia nem a cselekvés kánonja. Nem mondja meg tételesen, hogy mit kell tenni, vagyis nem helyettesíti az egyéni vagy kollektív cselekvési döntést. Valójában nem sokkal tehet többet annál, minthogy tisztázza, lehetséges-e cselekvések nem önkényes igazolása: létezik-e gyakorlati racionalitás. Másrészt azért fontos a cselekvéselméleti perspektívára való utalás, mert segít megragadni a gyakorlati filozófiai és a szociológiai megközelítés különbségét. A szociológiai cselekvéselmélet, mint fentebb jeleztem, kognitív irányultságú, míg a gyakorlati filozófiai a cselekvés normatív vonatkozásaira összpontosít. Arra, amit “kell”, illetve “kötelező” tenni, nem tenni, illetve figyelembe venni. A gyakorlati filozófiai kérdezés sajátos területét nevezhetnénk normatív cselekvéselméletnek is.

A gyakorlati filozófia három kitüntetett területének a politikai filozófiát, az erkölcsfilozófiát és a jogfilozófiát (jogelméletet) tekintem.[22] Mind a három annak köszönheti jelentőségét, hogy a cselekvés valamilyen határozott (ám nem okvetlenül önálló) tárgyi kritériumok szerint körülhatárolható területére vonatkozik. A cselekvés olyan területeire, amelyeken a cselekvés indokai köré diskurzusok szerveződnek. Olyan területekre, ahol rendre előállnak igazolási igényt támasztó szituációk. Ebből természetesen az is következik, hogy a gyakorlati filozófia három kitüntetett területe csak akkor rajzolódik ki egy adott korban, nyelvben, civilizációban, ha ott egyébként már kibontakoztak a cselekvés normatív aspektusaira összpontosító diskurzusok.

Azt gondolom, ez az összefüggés a gyakorlati filozófia egyes területei közötti viszonyrendszer megvilágításának a kulcsa. Az említett három terület az utóbbi két évszázadban meglehetősen eltávolodott egymástól. Talán ennek is köszönhető, hogy maga a gyakorlati filozófia fogalma is háttérbe szorult. A jogelméleti szerzők például kiváltképpen sokat tettek azért, hogy saját kutatási területüket elhatárolják az erkölcsfilozófiától és a politikai filozófiától. Az utóbbi évtizedekben azonban ebben a tekintetben egyfajta fordulatnak lehettünk tanúi. A gyakorlati filozófia iránti érdeklődés annak a jele, hogy sokan újra egyetlen elméleti perspektíván belül akarják rendezni az erkölcsfilozófia, a politikai filozófia és a jogfilozófia kérdéseit. Az ilyen irányú törekvések igazolásában a legjobb érvet a gyakorlati indokok elmélete képezi. A gyakorlati indokok fogalma kapcsolatot teremt a gyakorlati filozófia három kitüntetett területe között. Mindegyikük minden fontos kérdése megfogalmazható ebben az elméleti keretben, és így kérdéseik újra könnyen közvetíthetőekké válnak. Az erkölcsfilozófia, a politikai filozófia és jogfilozófia viszonyrendszerét annak megfelelően lehet megragadni, hogy az egyes részterületek a gyakorlati indokok milyen körét érintik, és hogy ebből a szempontból milyen átfedések vannak közöttük.

Azt gondolom, hogy a gyakorlati indokok elméletére lehet felépíteni azt a fogalmi készletet, amelynek segítségével a jogfilozófia kérdéseit eséllyel válaszolhatjuk meg. Olyan fogalmakról van szó, mint a kötelezettség, a jogosultság vagy az autoritás. Ezek mind lefordíthatóak a gyakorlati indokok elméletének nyelvére. Olyasféle konstrukciókra gondolok, mint hogy (gyakorlati) autoritással rendelkezni azt jelenti, hogy valaki sajátos tartalomfüggetlen (preemptív) indokokat szolgáltathat másoknak. Ugyancsak ez a perspektíva segíthet tisztázni azokat a komplexebb fogalmakat, amelyek a gyakorlati filozófia részterületei közötti átfedéseket, illetve igazolási összefüggéseket feltárják. Olyan fogalmakra gondolok, mint a politikai moralitás vagy a politikai közösség.

5. Bár csak példálózó jelleggel jelöltem meg azokat a fogalmakat, amelyek a gyakorlati filozófia megközelítés talaján a jog megértésének pilléreit képezik, az egyáltalán nem véletlen, hogy nem szerepelt közöttük a szabály fogalma. Amint azt fentebb jeleztem, a szabályt levezetett módusznak tekintem. A szabály fogalma valójában nem szükséges a jog alapvető megértéséhez. Sőt, az érvényességprobléma tisztázáshoz sem. A szabályok pusztán megkönnyítik az alapvető jogi funkció betöltését, de egyáltalán nem konstituálják azt.

Egy gyakorlati filozófiai megközelítés számára a reflexió eredeti tárgya a cselekvés. A cselekvés, amely mások előtt, pláne ha tesz valamit a többi emberrel is, bizonyos feltételek között igazolásra szorul. A jog első megközelítésben ott jelenik meg, ahol az emberek meghatározott cselekvéseket azzal próbálnak igazolni, hogy az autoritásuk kiterjed rájuk. Az érvényességprobléma vezérfonalát az a kérdés adja, hogy az ilyen igények milyen normatív igazolással láthatóak el. Hogyan válthatóak be az ilyesféle autoritásigények? Ekkor az “érvényes” első megközelítésben azt fogja jelenteni, hogy az autoritásigény beváltható, vagyis kellő normatív igazolás áll mögötte. A jog megértése és a jogi érvényesség tisztázása szempontjából az autoritás fogalma lesz a meghatározó. Ez adja az analitikai vezérfonalat.

IV. Mi adja az analitikai vezérfonalat: a funkciók vagy az autoritásigények természete?

6. Ezen a ponton megint érdemes megállni egy pillanatra. Azt mondom, hogy a jog megértése szempontjából az analitikai vezérfonalat az autoritás fogalma adja, nem pedig a szabály fogalma. De mintha hamis lenne ez az alternatíva. Lehet, hogy a jog megértésének azt a funkciót kell a középpontba állítania, amit a jog alapvetően szolgál. Nos, ezzel magam is egyetértek, de azt gondolom, a funkcionális megközelítésnek egy jogászi elméletben egy autoritásprobléma közvetítésével kell eljutnia az intézményelméleti kérdésekhez (köztük az érvényességproblémához is.

Ezt érdemes megfontolni. Ám mivel nem ez most a fő kérdésünk, nem tekintem át teljes mélységében a funkcionális elemzés problémáját. Csak illusztrációra vállalkozom, amely azonban talán alkalmas arra, hogy sejtesse az alapvető érveimet. Csak azzal a változattal foglalkozom, amely a legelterjedtebbnek látszik. Az a sejtésem azonban, hogy amit itt megfogalmazok, más funkcionális magyarázatokra is vonatkoztatható. A legelterjedtebb változat pedig abban áll, hogy a jog megértése szempontjából sokan tekintik meghatározónak a jog koordinációs funkcióit. (Gerald Postema[23] kezdetben egy ilyen konstrukcióval próbálkozott, de John Finnistől[24] és Michael Moore-tól[25] sem áll távol egy ilyen konstrukció.[26]) Implicit módon ez jelenik meg, valahányszor a jogot a rendezett együttélés szükségleteiből eredeztetik.[27]

Kétségtelen, hogy a jog bizonyos koordinációs funkciók összefüggésében kapcsolódik ahhoz, amit társadalomnak szoktunk nevezni. Ám a koordinációs funkciókra alapozott megközelítés mégis hallatlanul félrevezetőnek bizonyulhat, ha autoritáselméleti közvetítés nélkül próbál válaszolni intézményelméleti kérdésekre, illetve így próbál jogi fogalmakat tisztázni. A jog ugyanis sajátos módon tölt be koordinációs funkciókat. Nem pusztán tanácsok formájában kínál megoldásokat koordinációs problémákra (mint egy tanácsadó cég), és nem is a nyers kényszerhatalom révén teremt valamilyen rendet (mint mondjuk egy bűnbanda, amely egy városnegyedben az ott élők megfélemlítésével alakítja ki a neki tetsző rendet). A jog olyan koordinációs megoldásokat kínál, amelyekről azt állítja, másoknak kötelességük hozzájuk igazodni. A hivatalos személyek még az egyébként elrettentő célzatú szankciókat is úgy szabják ki, hogy közben valamilyen kötelezettség megszegésére hivatkoznak. A koordináció megvalósításának tehát van a jogra jellemző módja: kényszerhatalommal társított autoritatív indokok szolgáltatása. A jog megértése szempontjából éppen az lesz meghatározó, hogy a jog milyen sajátos módon kínál megoldásokat a társadalom koordinációs problémáira.

A koordinációs funkcióra hivatkozó magyarázat azért is félrevezető lehet, mert koordinációs funkciókat a jogon kívül más intézmények és társadalmi gyakorlatok is betöltenek. Ilyen például a család, ilyen az erkölcs, ilyenek bizonyos vonatkozásokban a különböző testületek. Sőt, bizonyos értelemben még egy bűnbanda is ellát koordinációs funkciókat. Ez megint arra mutat, hogy a jog szempontjából nem önmagában az lesz meghatározó, hogy koordinációs funkciókat tölt be, hanem az, hogy ezt a koordinációt olyan módon valósítja meg, amely így vagy úgy minden más intézménytől, illetve társadalmi gyakorlattól eltérővé teszi.

Mivel a jog sajátos normatív igényt támaszt, a jog megértése feltételezi a jog sajátos normativitásának tisztázását. A jog sajátos normativitása pedig a nyilvános autoritás fogalmából tárul fel. Igazolási összefüggéseit pedig az olyan kérdések tárják fel, mint hogy miért nem jó, ha a nyers erő koordinál egy társadalmat, miért nem elegendő, ha pusztán tanácsokat adunk a koordinációs problémák ügyében. Ha pedig belátjuk az autoritatív intézmények szükségességét, az lesz a kérdés, ki és milyen alapon tarthat igényt arra, hogy autoritatív indokok révén koordinálja más emberek cselekvéseit. Ezért használom az autoritásproblémát elemzésem analitikai vezérfonalaként.

V. Autoritás és érvényesség

7. Ha azt állítjuk, hogy az érvényességprobléma tisztázása szempontjából az autoritás fogalma lesz a meghatározó, akkor ideje talán rámutatni, hogyan nézne ki ez a tisztázás. A tanács, illetve a nyers kényszerhatalom révén való koordinációhoz képest az autoritatív intézmények valamilyen kötelezettségre hivatkoznak. A kötelezettség viszont erkölcsi kapcsolatot feltételez, és sajátos normatív igazolási igényt támaszt. Az autoritatív indokok szolgáltatása (vagyis az általános, illetve partikuláris autoritatív döntés) mellett kell állnia valamilyen normatív igazolásnak. Egy igazolásnak, amely választ kínál a kérdésre: hogy jönnek ezek ahhoz, hogy engem kötelezni próbáljanak.

Azt mondanám, hogy első megközelítésben ez a normatív igazolás nevezhető érvényesnek. Az érvényesség pedig azt jelenti, hogy a felhozott igazolás alkalmas rá, hogy igazolja az autoritatív intézmény eljárását. Az érvényes igazoláshoz megfelelő gyakorlati indokokra van szükség, amelyek kellő normatív erővel rendelkeznek. Második megközelítésben tehát az igazolás építőköveit, az egyes gyakorlati indokokat nevezném érvényesnek.

A normatív igazolás igénye gyakran merül fel kötött igazolási helyzetekben. Ilyenkor nem hivatkozhatunk akármilyen indokokra. Persze sosem teszi meg bármilyen indok: minden igazolási helyzetben vannak irreleváns és releváns indokok. A kötött igazolási helyzetekben azonban többről van szó: még olyan indokok is kizárás alá eshetnek, amelyeket a címzett talán jó okkal fogadna el. Ilyenkor az is tényezővé válik, hogy az indokok, vagy az indokok egy része a megfelelő forrásból származik-e. A kötött igazolási helyzetek egyik jellegzetes területe éppen az a társadalmi gyakorlat, ami jognak nevezünk. A modern jogrendszerekben azoknak, akik autoritatív döntéseket hoznak, a kellő normatív erővel rendelkező indokokat (vagy legalábbis azok jelentős részét) pontosan meghatározott forrásokból kell meríteniük. A jog területén az ilyen források jellegzetes esete az autoritatív szabály (a “törvény”). Harmadik megközelítésben az indokok ilyen értelmében vett (hiteles) forrásait nevezném érvényesnek.

A jogelméletben és a jogászi nyelvhasználatban az érvényesség értelmének ez a harmadik változata dominál. Még ha alkalmanként neveznek is kötelezettségeket vagy érveléseket érvényesnek, még ilyenkor is arra gondolnak, hogy az érvényesség valamiképpen a szabályok következménye. (Az alábbiakban ennek az attitűdnek a megjelölésére használom majd a legalizmus fogalmát.) Szerintem ez a felfogás igencsak alkalmas arra, hogy összezavarja a fogalmi összefüggéseket. Szabályokból ugyanis többféle is van, és a különböző változatoknál az érvényesség fogalma is különböző alakot ölthet. Ennek legkézenfekvőbb megnyilvánulása az, hogy egyes szabályok autoritatívak, mások viszont nem. Egyesek szolgáltatnak tartalomfüggetlen indokokat, mások azonban nem: pusztán általánosítva tartalmazzák azokat az indokokat, amelyeket tekintetbe kell majd vennünk bizonyos gyakorlati döntéseknél (így működik például minden általános formára hozott tanács).[28] A jogi szabályok érvényességét illetően nem látunk tisztán mindaddig, amíg nem tudunk valamit arról, hogy mi az, ami igazolásra szorul. Hogy a jogi szabályoknak jellemzően a szabályok milyen változatait jelenítik meg. Vagyis hogy milyen annak a normatív igénynek a jellege, amelynek igazolásába a jogi szabályok bekapcsolódnak.

Egyebek közt ezért nem jó, ha közvetlenül a szabály érvényességére kérdezünk rá. Ezért jobb, ha az autoritásigény tisztázásától haladunk a szabályok szerepének tisztázása felé.

VI. A politikai kötelezettség jelentősége

8. Tehát mélyebbre kell hatolnunk a jog autoritásigényének tisztázásában, hogy a jogi érvényesség problémáját megfelelő formára hozzuk. Megint azt kell mondanunk, hogy autoritásigényből is többfélével kerülhetünk szembe. Azt mondanám, hogy a jog olyan autoritásigényt támaszt, amely más autoritásigényekkel szemben is elsőbbséget követel magának. (A bíróság előtt nem ment fel bennünket, ha a szülői autoritásra, a tanáraink autoritására, az edzőnk autoritására, netán az egyházunk spirituális autoritására hivatkozunk. Csak akkor, ha a jog maga fogadta el az adott autoritást egy adott kompetenciakörben. Ha például maga ruházott bizonyos döntéseket a szülőkre vagy a tanárokra. A jog, valahányszor más autoritásigényekkel konfliktusba kerül, mindig elsőbbséget követel magának.) Ezt úgy fejezném ki, hogy a jog autoritásigénye politikai autoritásigény.

A “politikai” jelző itt arra mutat rá, hogy merre keressük a jog sajátos normatív igényének alapját. Azért alkalmazom, mert továbbutal azokra a közösségekre, amelyeket egyébként politikai közösségeknek szoktunk nevezni. A politikai közösségek ugyanis bizonyos vonatkozásokban ugyanígy elsőbbségi igényt jelentenek be. Ezt szoktuk úgy mondani, hogy önrendelkezési igényük van, vagy hogy szuverenitásigényt támasztanak. A szuverenitás pedig maga sem más, mint az imént említett elsődlegességi igény egy meghatározott kompetenciakörben (egy adott területen, egy adott népesség felett).[29] Fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a jog autoritásigénye ugyanolyan jellegű, mint az a normatív igény, amellyel a politikai közösségek jelentkeznek tagjaikkal szemben. Amikor azonban a jog autoritásigényét “politikainak” nevezem, ezzel azt is ki akarom fejezni, hogy ez nem csak ugyanolyan igény, hanem pontosan ugyanaz az igény. A jog autoritásigényében egy politikai közösségnek a tagjaival szemben támasztott normatív igényei nyilvánulnak meg.

Azt kell észrevennünk, hogy az autoritásigény mindig valamilyen korrelatív kötelezettségre hivatkozik. A kötelezettség pedig valamilyen erkölcsi kapcsolatot fejez ki. Tehát az autoritás gyakorlójának és az autoritatív aktus címzettjének bizonyos értelemben “kell hogy legyen valami közük egymáshoz”. Olyan emberek, akiknek semmi közük egymáshoz, nem szolgáltathatnak egymásnak autoritatív indokokat, mert nem hivatkozhatnak egymással szemben kötelezettségekre.[30] Tehát valamilyen határozott értelemben “közösséget” kell alkotniuk. Amikor azt mondom, a jog politikai autoritásigényt támaszt, ezzel arra is utalok, hogy a vonatkozó közösség politikai közösség lesz. A korrelatív kötelezettség pedig politikai kötelezettség. Azt állítom, hogy ha komolyan vesszük azt az autoritásigényt, amit a jog támaszt, akkor azt kell mondanunk, a jogot (mint társadalmi gyakorlatot) csak egy politikai közösség alakíthatja ki.

A későbbiekre tekintettel fontos leszögezni, hogy a politikai kötelezettség fogalmában rejlik a politika és az erkölcs közötti viszony kulcsa. A politikai kötelezettség, mint említettem, erkölcsi kapcsolatra utal bizonyos emberek között. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az erkölcs egyik területét definiálja: a politikai erkölcsöt.

9. A jog autoritásigénye tehát egy politikai közösségre utal vissza, amelyben a tagokat a politikai kötelezettség kötelékei fűzik egymáshoz.[31] Ennek a politikai kötelezettségnek, még ha komoly meghatározási nehézségekbe is ütközik, van valamilyen tartalma. Akit politikai kötelezettség fűz egy politikai közösséghez, az abban nyer egy bizonyos morális státust. Bizonyos dolgokat igazoltan megtehet, bizonyos más dolgokat viszont nem. Mások bizonyos dolgokat igazoltan megtehetnek vele, bizonyos dolgokat ellenben nem. A többiekkel szembeni felelőssége áldozatokra késztetik, de a többiek vele szembeni felelőssége folytán előnyöket is remélhet. Bizonyos védelmet élvez, de bizonyos korlátok közé kell szorítania cselekvését. Az a viszonyrendszer, amely a politikai közösség többi tagjához kapcsolja, megtestesíti a politikai igazságosság egy felfogását. Ez képezi a politikai kötelezettség tartalmát.

A politikai közösség létezése abban áll, hogy a tagok cselekvéseiből kirajzolódik a politikai kötelezettség tartalma. Tehát a tagok felveszik a politikai kötelezettségnek megfelelő gyakorlati orientációt, a politikai kötelezettség tartalmi vonatkozásai alakítják gyakorlati perspektívájukat. Tehát a politikai kötelezettségből fakadó indokokat ténylegesen használják cselekvések igazolására. Ha nincsenek ilyen tagok (akik a politikai kötelezettségből fakadó indokokat tartalomfüggetlen gyakorlati indokokként kezelik, és minden más kötelezettséggel szemben elsődlegesként tekintik[32]), akkor nem beszélhetünk politikai közösségről.

A politikai közösség azonban többnyire csak akkor válik hosszabb távon is életképessé, ha a politikai kötelezettség érvényesülését nem bízzák kizárólag a tagok önkéntes cselekvésére (noha az mindennek az alapja). A politikai kötelezettség érvényesülésének előmozdítására a politikai közösségek autoritatív intézményeket hozhatnak létre. Ezek olyan autoritatív indokokat szolgáltatnak, amelyek megkönnyítik a politikai kötelezettség teljesítését. Alapvetően azzal, hogy világossá teszik, egy adott helyzetben milyen cselekvést követel a politikai kötelezettség teljesítése. (Hogy például mi következik a politikai kötelezettségből a koordinációs problémák megoldására nézve.) De persze azzal is, hogy adott esetben (politikai kötelezettséggel igazolt) kényszert is alkalmaznak a megfelelő magatartás kikényszerítése céljából.

VII. Politikai autoritás és jogi érvényesség

10. Hogyan horgonyozhatjuk le a jogot ebben az összefüggésrendszerben? Azt mondtam, hogy egy politikai közösségnek lehet joga. De ez nem jelenti azt, hogy egy politikai közösségnek okvetlenül van joga. A magam részéről azt mondanám, hogy akkor beszélhetünk a jog létezéséről, ha a politikai közösségnek vannak autoritatív intézményei. A jogi igazolás az én nézetem szerint először is autoritatív aktusok igazolása a politikai kötelezettségre hivatkozva, másodszor pedig cselekvések igazolása politikai autoritással rendelkező intézmények gyakorlatára hivatkozva. Az előbbi eset lehet az, amikor egy bíró igazolással látja el azt az igényét, hogy jogvitákat dönt el emberek között, a második pedig az, amikor egy magánember olyan jogra vagy kötelezettségre hivatkozik, amelyet bírósági úton is kikényszeríthet. Szerintem az ilyen jellegű igazolások vonatkozásában beszélhetünk jogi érvényességről. Ha vannak is számottevő különbségek a két esettípus között, az alapfogalmi összefüggések szempontjából ezek nem meghatározóak. Ezért az alábbiakban, az egyszerűség kedvéért, csak az egyik igazolási típusra összpontosítok. Mégpedig az előbbire, az autoritatív döntések igazolására.

Az eddigiekből szerintem az adódik, hogy a jogi igazolás primer forrása maga a politikai kötelezettség. Az autoritásigények igazolása végső fokon mindig erre fut ki. Vagy, az érvényesség terminusaiban kifejezve, egy jogi aktus attól érvényes, hogy sikeresen hivatkozik a politikai kötelezettségre. Az lehet, hogy a politikai közösségben viselt tagság rációja a koordinációs problémák megoldásában (vagy valami egyéb funkcióban) rejlik, de az igazolási kérdések szempontjából az adja a vezérfonalat, hogy a koordinációs problémákat a tagok a politikai kötelezettség érvényesítése révén próbálják kezelni.

Mármost megtörténhet, hogy a politikai kötelezettségből fakadó indokokat szabályokban rögzítik. Ezeket a szabályokat nevezhetjük törvényeknek. Az is lehet, hogy a nyilvános autoritás igazolási feltételévé teszik, hogy az intézményes gyakorlatok minden normatív igazolásra szoruló vonatkozása jelenjen meg nyilvános szabályokban. Ekkor joguralomról beszélhetünk.

11. A jogelmélet szempontjából természetesen az okozza a zavart, hogy a jogi gyakorlatok némileg elfedik ezt az alapszerkezetet. Éspedig azért, mert az autoritatív intézmények működése és a szabályok révén való igazolás közötti összefüggés a jogrendszerek ősi jellemzője, a joguralom feltételrendszere pedig sok politikai közösségben beépült a politikai igazságosság nyilvános felfogásába.

A szabályokra való utalás a normatív igazolás jellegzetes módja lett. Kész vagyok elismerni, hogy ennek talán az az oka, hogy ez kínálja az igazolás legjobb módját az olyan társadalmi gyakorlatok vonatkozásában, mint a jog. De nem képezi az igazolás egyedüli módja, és nem képezi az igazolás fogalmi feltételét sem. (Ami azt illeti, egy jogrendszer elvileg elképzelhető akár egyetlen regulatív szabály nélkül is — gondoljunk arra, ahogy Platón elképzelte az eszményi poliszt, ahol is a filozófusok teljesen decízionisztikusan gyakorolják autoritásukat.)

Mi tehát a jogi szabály? Talán olyan általános normatív propozíció, amely jogi igazolások összefüggésében a kellő normatív erővel rendelkező gyakorlati indokok hiteles forrása lehet. Tehát olyan gyakorlati indokoké, amelyek képesek nyilvános autoritatív aktusok normatív igazolásához hozzájárulni.[33]

12. Az imént vázolt szerkezet talán kiszolgáltatottnak látszik az olyan ellenvetésekkel szemben, amelyek arra hivatkoznak, a létező gyakorlatok nem mutatnak ilyen szoros korrelációt a politikai kötelezettség és a jogi érvényesség jellegzetességei között. Ebben pedig sok igazság rejlik. Éppen ezért jól meg kell gondolnunk, hogyan értékeljük azokat az eltéréseket, amelyeket a létező jogi gyakorlatok mutatnak az itt vázolt modellhez képest. Az azonban hiba lenne, ha azt gondolnánk, fentebb valamilyen ideális szerkezetet vázoltam. Igazából olyan feltételeket vázoltam fel, amelyek bizonyos normatív fogalmak igazolási szükségleteiből adódnak. Ebben nem volt semmilyen ideális mozzanat, mert a megközelítésem interpretív volt. A gyakorlat önértelmezését vettem alapul. Vagyis azt, hogy a gyakorlat autoritásigénnyel lép fel. A magam részéről csupán kibontottam ennek az igénynek az implikációit a gyakorlati indokok elmélete által kínált terminológia segítségével.

Ostobaság lenne vitatni, hogy az igazolási feltételek kibontásán alapuló elemzés egy olyan szerkezet felvázolásához vezetett, amely a létező jogi gyakorlatokban legfeljebb igen elmosódottan rajzolódhat ki. Nem hiszem azonban, hogy ez hatékony ellenérveket alapozna meg a konstrukciómmal szemben. Az alapszerkezet elmosódása nem azt jelenti, hogy az alapszerkezet nem létezik vagy nincs jelentősége. Csak azt, hogy ahol az alapszerkezet világosan kirajzolódik, ott a normatív igazolással kapcsolatos kérdések (az érvényességgel kapcsolatos kérdések) egyértelműen megválaszolhatóak. A nyilvános intézmények vagy egyértelműen rendelkeznek autoritással, vagy egyértelműen nem. Ahol az alapszerkezet elmosódik, ott nem az analitikai vezérfonalat veszítjük el, csak az egyértelmű válaszok lehetőségét. Az autoritásigény és annak igazolása problematikussá válik. Az érvényességgel kapcsolatos állítások pedig krónikusan vitathatóak lesznek.

Azt gondolom, hogy az alapszerkezet ilyen vagy olyan vonatkozásban tulajdonképpen mindig elmosódott, az autoritás mindig problematikus, az érvényesség pedig mindig vitatható. Ennek rengeteg oka van, úgyhogy az összes tényező áttekintése szinte lehetetlennek látszik. De hogy lássuk, milyen jellegű tényezők játszanak szerepet ezen a ponton, példálózó jelleggel kiemelnék három komplex bonyolító tényezőt, amelyek önmagukban is képesek az alapszerkezet bizonyos vonásait elhomályosítani.

Először is, érdemes arra figyelni, hogy a jog olyan autoritásigényt támaszt, amely minden más autoritásigénnyel szemben elsőbbséget követel magának. A benne testet öltő intenciók szerint minden más kötelezettség elébe vág. De nehéz elképzelni olyan épeszű embert, aki egy ilyen jellegű autoritásigényt elfogadna az élet minden területén. Ha mindig mindent a nyilvános autoritások irányítása alatt kellene megtennünk, akkor nem mondhatnánk az életünket a sajátunknak. Értelmetlenné válna a politikai közösségben viselt morális tagság.[34] A politikai közösségek ezt a problémát úgy kezelik, hogy igényt tartanak ugyan az említett elsőbbségre, de csak egy korlátozott terület határain belül. Ahol autoritásigénnyel lépnek fel, ott megkövetelik az elsőbbséget, de nem lépnek fel minden területen autoritásigénnyel. Bizonyos területeket meghagynak az egyéni és kollektív autonómia számára. (És persze más autoritásigények számára is — például az egyházak vagy a civil testületek autoritása számára.) A politikai kötelezettségnek fontos tartalmi jellegzetessége, hogy ezt a bizonyos elsőbbségi igényt milyen területeken kívánja érvényesíteni. Ugyanis a nyilvános autoritások csak ezen a területen rendelkezhetnek igazolt autoritással. Ha túlterjeszkednek ezen a területen, akkor megsértik a politikai kötelezettséget a tagokkal szemben, igazolttá teszik az ellenállást, és előidézhetik a morális tagság felbomlását. Viszont mivel a politikai kötelezettség tartalmilag eléggé meghatározatlan, lényegében mindig vita tárgya lehet, hogy az autoritásigények pillanatnyilag az igazolható határon belül maradnak-e. És hogy egyáltalán hol húzódik az a határ.

Másodszor, az is előfordulhat, hogy az autoritásigénnyel fellépő intézmények nem terjeszkednek ugyan túl a politikai kötelezettségre tekintettel igazolható határon, mégis baj van velük. Vagy túlterjeszkednek az igazolható határon, de nem ez velük az igazi baj. Hanem az, hogy nem reprezentálják hitelesen a politikai kötelezettséget. Nem maga a tevékenységük az, ami nem igazolható, hanem a felhatalmazásuk arra a tevékenységre, amit folytatnak. Vagyis bizonyos intézmények bitorolják az igazolható intézmények helyét. Ennek drámai példája lehet, ha autokratikus intézmények próbálnak autoritást gyakorolni egy olyan politikai közösség felett, amelynek demokratikus politikai moralitása van. Vagy ha egy idegen hatalom kiküldöttjei próbálnak intézkedni egy erőszakkal elfoglalt országban. Persze az ilyen drámai példák elméleti szempontból nem túl érdekesek, mert világos helyzetet teremtenek: az ilyen intézmények (működjenek egyébként bármilyen jól) nem rendelkeznek igazolt autoritással. A kevésbé drámai esetek valójában problematikusabbak az érvényesség szempontjából. Ilyenkor arról van szó, hogy az intézmények bizonyos vonatkozásai nem felelnek meg a politikai kötelezettségnek, vagy inkább bizonyos intézmények vitatottá válnak ebből a szempontból. Nem az egész intézményrendszer normatív igazoltsága kérdéses, hanem egy bizonyos hivatalé, egy bizonyos eljárástípusé, egy bizonyos összetételű törvényhozó testületé.

Harmadszor, nehéz elképzelni olyan társadalmat, ahol mindenki felveszi a politikai kötelezettségnek megfelelő gyakorlati orientációt. Valószínűleg minden társadalomban vannak olyanok, akik az autoritatív intézményeknek csak stratégiai megfontolásokból vagy csak félelemből engedelmeskednek. Márpedig velük szemben ezek az intézmények nem autoritást gyakorolnak. Aki csak félelemből engedelmeskedik, azon valójában erőszakot gyakorolnak. Aki pedig stratégiai megfontolásokból engedelmeskedik, az az intézmények gyakorlatát nem autoritatív indokok, hanem csak “tanácsok” forrásának tekinti. Ha senki nem veszi fel a megfelelő gyakorlati orientációt, vagyis ha senki nem tekinti magát kötelezve a politikai kötelezettség által, akkor könnyű a helyzet: a politikai közösség nem létezik. De inkább az a helyzet, hogy az emberek egy része felveszi a megfelelő gyakorlati orientációt, egy másik része viszont nem. Sőt, az is lehet, hogy a legtöbben mintegy részlegesen veszik fel a megfelelő gyakorlati orientációt. A politikai közösség tagjainak tekintik magukat, és komolyan is veszik a politikai kötelezettség által igazolt törvények egy részét (mondjuk a büntető törvények java részét), miközben más törvényeket (mondjuk az adótörvényeket és a közlekedési rendszabályokat), amelyeket ugyancsak a politikai kötelezettséggel igazolnak, nem. A példákból is látszik, hogy ebben a tekintetben a jogkövetés nem hiteles mérce. Ha valaki pusztán azt teszi, amit előírnak, abból még nehéz kikövetkeztetni, hogy ezt félelemből, stratégiai megfontolásból vagy inkább a politikai közösség iránti elkötelezettségből teszi.

Így a politikai kötelezettség érvényesülése meglehetősen bizonytalan és vitatott kérdéssé válhat. Az biztos, hogy nehéz tagadni egy politikai közösség létezését, ha az azt reprezentáló intézmények hangos és tömeges ellenállás nélkül érvényesítik autoritásigényüket. De hogy kikre terjed ki a politikai közösség, és hogy velük szemben kik az erőszakkal kordában tartott, vagy prudenciális indokokkal együttműködésre késztetett “mások”, igen nehéz kérdés. Nem vállalunk komoly kockázatot, ha azt mondjuk, lényegében mindig vannak olyanok, akikkel szemben itt és most kényszerrendként nyilvánulnak meg az intézményes gyakorlatok.

Úgy vélem, a példákból kiviláglik, hogy bizonyos értelemben beszélhetünk itt “a” legalapvetőbb feszültségről. Ez pedig abban áll, hogy a jogi igazolások (az intézményes gyakorlatok igazolása) a politikai kötelezettségre utalnak vissza, de a politikai kötelezettség tartalmilag igencsak meghatározatlan. Voltaképpen nincs olyan hiteles forrás, amelyből közvetlenül megismerhetnénk. Még a kartális alkotmány sem ilyen forrás, noha azt egyebek közt éppen azért alkotják, hogy a tagok (állampolgárok) morális státusát (alapvető jogait és kötelezettségeit) tételesen rögzítsék. Éspedig azért, mert az alkotmány a saját normatív igazolását maga is a politikai kötelezettségből meríti.[35] Csak akkor tudósít megbízhatóan a politikai kötelezettség tartalmáról, ha tényleg igazolja őt a politikai kötelezettség. Tehát már tudnunk kell valamit a politikai kötelezettség tartalmáról, hogy megállapíthassuk, nem “oktrojált” alkotmányról van-e szó, amely csak mímeli az igazolt autoritást. Éppen ezért az alkotmány vonatkozásában mindig helye van az olyan értelmezésnek, amely azt igyekszik tisztázni, valóban helyet kapott-e az alkotmányban a politikai kötelezettség tartalma.[36]

A politikai kötelezettség “leghitelesebb” forrása nem más, mint a politikai közösség vélelmezett tagjainak gyakorlati orientációja. Annak mindig meghatározó jelentősége van, hogy az emberek maguk mit mondanak erről: azonosulnak-e a politikai közösséggel, morális tagnak tekintik-e magukat. Ezzel viszont az a baj, hogy az ilyen gyakorlati orientációkból nem rajzolódik ki a politikai kötelezettség valamilyen egységes tartalma. Lehetnek olyanok, akik a politikai kötelezettség tartalmát történeti hagyományokkal,[37] netán egy etnikai csoport kultúrájának bizonyos vonásaival azonosítják, de olyanok is, akik a demokratikus eljárásokban kirajzolódó politikai elvekkel, de még olyanok is, akik bizonyos “örök értékekkel”. Még ha meg is nyugtat bennünket, hogy az ilyen divergáló orientációk gyakran ugyanarra a politikai közösségre referálnak (mondjuk ugyanarra a köztársaságra), és sok közöttük a tartalmi átfedés (például mindegyik elveti az antidemokratikus intézményeket), az eltérések akkor is rendre vitákat gerjeszthetnek az intézményes autoritások gyakorlatának igazolhatósága körül.

A politikai kötelezettségre való utalással nem jelölünk ki valamilyen egyértelműen megragadható tárgyat, noha az igazolási probléma szerkezeti sajátosságai folytán ez az utalás elkerülhetetlen. Ugyanakkor nagy hiba lenne a politikai kötelezettséget puszta hipotézisnek, kimérának vagy ideológiai természetű illúziónak tekinteni. Erre ugyanis mindenki rácáfol, aki őszinte áldozatot hoz egy politikai közösségért a politikai kötelezettség nevében.

VIII. Legalizmus

13. Mindebből az következik, hogy az érvényesség kérdése végső kifutásában kétségbeejtően bonyolult. Olyan bonyolult, hogy végigbeszélésének a létező jogi gyakorlatok nem is hagynak teret. Azok az eljárások, amelyek a jól ismert jogi gyakorlatokban normatív igazolással látják el az autoritásigénnyel fellépő aktusokat, az érvényességproblémának csak egy-két vonatkozását tükrözik vissza. A jogi gyakorlatokban meggyökeresedett egyfajta legalizmus,[38] amely a szabályok révén való igazolást lényegében kizárólagos jelleggel érvényesíti. Ez a háttére a jogi formalizmusnak, de ugyanúgy az érvényesség formális fogalmának is, amit a jogi oktatás is “voltaképpeni” jogi érvényességként ábrázol. A legalizmus igen hatékonyan korlátozza a szövevényesebb igazolási kérdések felbukkanását. Ezzel pedig, noha elősegíti az intézményes gyakorlatok hatékonyabbá tételét, maga is hozzájárul az igazolási probléma alapszerkezetének elhomályosításához. A probléma összetettsége igazából csak az olyan határhelyzetekben válik érzékelhető, amilyeneket a polgári engedetlenség teremt, vagy az, amikor egy forradalom után új intézményeket kell autoritással felruházni.

A legalizmustól áthatott jogi gyakorlatok egyik fontos sajátossága, hogy vélelmezik az autoritásigény igazoltságát. Abból indulnak ki, hogy a címzetteknek van okuk a politikai kötelezettség teljesítésére, még ha ezt ők maguk nem is tudatosítják, még ha őket ezzel a kérdéssel soha nem is szembesítik. Bár persze az, aki tudja, hogy módja lenne lemondani az állampolgárságról (kilépni a politikai közösségből), és módja van arra, hogy kísérletet tegyen az intézményes gyakorlatok megváltoztatására (például azzal, hogy elindul egy választáson), az a lényeget illetően tisztában van az igazolási probléma jellegével.

Ugyanakkor a legalizmustól áthatott jogi gyakorlatokkal van egy komoly baj. Az, hogy az autoritás igazoltságát eleve feltételező legalizmus elfedi azt az összefüggést, hogy így vagy úgy szinte mindenkivel szemben megsértik a politikai kötelezettség igazolási feltételeit. Így valójában mindig helye a van a folyton megújuló döntésnek, hogy a hiányos igazolás alapjáról is kiállunk-e a politikai közösség mellett. A legalizmus úgy tesz, mintha létezne általános engedelmességi kötelezettség a joggal szemben, pedig ez egyáltalán nincs így. Nincsenek olyan érvek, amelyek egy ilyen kötelezettséget egy társadalom minden tagjára képesek lennének ugyanúgy, ugyanazzal a tartalommal vonatkoztatni.[39]

Ez a baj nyilvánul meg abban, hogy az érvényesség legalizmus által leegyszerűsített felfogása látványos kudarcot vall az olyan bonyolultabb esetekben, mint amilyen a náci jogrendszer autoritásigényének megítélése. Csak leegyszerűsítő válaszokat tud adni például arra kérdésre, hogy a náci bíróságok ítéletei érvényesek voltak-e. A legalizmus problémájának tisztázása érdekében ezt a (komoly jogelméleti karriert befutó) kérdést szeretném most szemügyre venni. Anélkül, hogy megpróbálnám megválaszolni.

14. A nácik által elkövetett rémtettek, de talán még inkább az azokra reagáló, utólagos igazságtételi erőfeszítések igen nagyban hozzájárultak az érvényességproblémával kapcsolatos elméleti álláspontok továbbfejlődéséhez. De igazából nem sikerült a probléma mélyére hatolni, mert hiába sorakoztak fel egymással szemben a természetjogtan és a jogpozitivizmus igen kifinomult koncepciói, a vita mindvégig a legalizmus különböző változatai közötti összecsapás maradt.[40] Pedig a kérdés éppenséggel a legalizmus alapjait és határait feszegeti. Vagyis azt, ahogyan a jogi igazolás problémái összefüggésbe kerülnek a politikai kötelezettséggel. Márpedig éppen ez az, amire a vita legfontosabb résztvevői, Radbruch, Hart és Fuller nem kérdezett rá. Mindannyian a jog és az erkölcs közötti viszony problémájaként vetették fel a kérdést. Így viszont megközelíteni is alig tudták a voltaképpeni igazolási kérdést.

Radbruch voltaképpen egyfajta erkölcsi minimum megfogalmazására tett kísérletet, amely “lelkiismereti határvonalat” húzna a jogalkalmazók számára.[41] De mivel ennek a határvonalnak valamiképpen magából a jog belső összefüggéseiből kellene kirajzolódnia, Radbruch törekvése nem a legalista álláspont meghaladását, hanem annak pontosabb artikulálását jelenti. Tulajdonképpen csak a “törvény az törvény” tételét dogmatikusan képviselő, “primitív” legalizmus elutasításáról van szó egy komplexebb legalizmus nevében. A törvényes jogtalanság fogalmi konstrukcióján alapuló Radruch-formula azzal az igénnyel lép fel, hogy a jog dogmatikájává váljon. Maga Radbruch is kifejezetten felhasználta bírói ítéletek jogimmanens értékelésére. (A vele kapcsolatos viták jelentős része azóta is a formula dogmatikai jelentősége körül forog.)

Radbruch megoldása azonban súlyosan problematikus. Ő maga is elbizonytalanodik ott, ahol meg kellene határoznia, miben is áll a törvényes jogtalanság. Nem az a baj, hogy saját bevallása szerint is képtelen “pontosan” megmondani, hol húzódik a határ, amin túl törvényes jogtalanságról van szó,[42] mert ez csak annak a megnyilvánulása lenne, hogy ez is egy gyakorlati fogalom. A gyakorlati fogalmaknak soha nincsen “sebészi” pontossággal meghatározható alkalmazási területe. Az igazi baj az, hogy nem tudja tisztázni, miben áll a törvényes jogtalanság.

Radbruch itt tulajdonképpen megfutamodik egy kellemetlen dilemma elől. A törvényes jogtalanság egyfajta erkölcsi érvénytelenséget eredményez. Az ilyen jog erkölcsi alapon elfogadhatatlan. Olyannyira, hogy az már az érvényességére is kihat. De mi határozza meg azt az erkölcsöt, amely itt a mércét adja? Az egyik lehetőség az, hogy a kritériumot a hivatalos személyek (bírók) személyes erkölcsi meggyőződései adják, a másik pedig egy univerzális erkölcs. Ám mindkettő alkalmas arra, hogy zavarossá tegye az érvényesség fogalmát, és megrendítse a jog autoritását. A bírók személyes erkölcsi meggyőződéseinek kritériummá emelése ugyanis önkényessé teheti a normatív igazolásokat, míg az univerzális erkölccsel az a baj, hogy metafizikai megalapozást követel. A metafizikai megalapozás pedig sebezhetővé tenné a jog autoritásigényét a metafizikakritikai érvekkel szemben, ráadásul egyfajta világnézeti elfogultságnak is teret engedne. A jog autoritásának elfogadása metafizikai meggyőződések függvénye lenne. Aligha véletlen, hogy ezt a kellemetlen dilemmát Radbruch inkább elkerüli. Néhol metaforikus utalásokba rejti álláspontját,[43] néhol egy olyan bírói éthoszra hivatkozik,[44] amelynek természetéről nem mond semmit.

Ebből a szempontból ígéretesebbnek látszik Fuller törekvése, amely a jog belső erkölcsének megfogalmazására irányul.[45] Az ő megoldási javaslata abban áll, hogy tisztán pragmatikai megfontolásokból kell levezetnünk azokat a kritériumokat (visszaható hatály tilalma, a szabályok kihirdetése, stb.), amelyek ahhoz szükségesek, hogy egyáltalán jogot alkothassunk.[46] Ezek nem személyes meggyőződésekben, és nem is metafizikai tételekben vannak megalapozva. Mégis elmondhatjuk róluk, hogy a jog nevében gyakorolt embertelenség csak ezek megsértésével vált lehetségessé.[47] Ez a megoldás lényegesen kevesebb intézményelméleti nehézséggel terhes (nem fenyeget sem önkénnyel, sem világnézeti elfogultsággal), ám ennek is megvan a gyenge pontja. Nincs tisztázva ugyanis, hogy ezek a pragmatikai megfontolások miből merítik erkölcsi erejüket. Nem világos, hogy a Fuller által vázolt kritériumok szerint megalkotott jogban mi lenne lényegileg “jó”.[48] Hogy miképpen lehet az ilyen kritériumokra, prudenciális indokokon túl, erkölcsi tartalommal bíró normatív követelményeket alapozni. Hogy ez az álláspont miként eredményezi a jogi érvényesség erkölcsi határainak megvonását.

Éppen ezért érthető, hogy Michael Moore elkerülhetetlennek látja, hogy ennél tovább menjünk. Vállaljuk fel az erkölcsi realizmus metafizikai álláspontját, fejtsük ki annak a metafizikailag megalapozott igazságosságnak a tartalmát, amely a jog értelmét adja, hogy aztán ehhez rendelhessük hozzá a Fuller által felhozott pragmatikai kritériumokat.[49] Vagyis hogy döntsük el végre a Radbruch által eldöntetlenül hagyott dilemmát. Mégpedig egy metafizikai jogelmélet javára.

Az lehet, hogy ez a határozott döntés következetesebbé és teljesebbé teszi az álláspontunkat, és a náci rendszer jogi minőségére vonatkozó kérdésre is egyértelmű válaszokat sugall, csakhogy, amit azt fentebb jeleztem, kiszolgáltatja a jogelméletet a metafizikakritika támadásainak. Valóban azt kell mondanunk, hogy a bíróknak explicit metafizikai elkötelezettséget kell vállalniuk, hogy dönthessenek a jogi érvényesség kérdéséről, hogy megtalálják a kellő normatív erővel bíró indokokat? Nem hinném.

Mindebből adódik, hogy a jog nevében gyakorolt embertelenség kérdésben Hartnak van egy fontos féligazsága Radbruch-hal és az összes természetjogásszal szemben. Túl nyers az az álláspont, amely azt követeli a bíróktól, hogy a “törvényes jogtalanság” eseteiben ne ismerjék el a normák jogi érvényességét. Ilyen vagy olyan módon mind elmosnak egy fontos összefüggést. Az ugyanis a jogi gyakorlatok egyik sajátossága, hogy a jogi indokokkal kapcsolatos erkölcsi megfontolások háttérbe szorítását követelik meg a hivatalos személyektől. Ettől azoknak természetesen nem kell lelkiismeretlenné válniuk: nyilván előfordulnak olyan esetek, hogy egy jogi norma alkalmazása lehetetlenné tenné a bíró számára, hogy békében éljen önmagával. Teljesen érthető, sőt, akár erkölcsileg igazolt lehet valakinek a döntése, hogy ebben az esetben szembefordul a jog autoritásigényével, és nem hajlandó azokat követve cselekedni. Mi kényszerít azonban bennünket arra, hogy ebben az esetben a gyakorlati indokok közötti kollíziót az érvényesség kérdésével is összefüggésbe hozzuk? Miért kell azt mondanunk, hogy egy bizonyos norma, amelyet valaki erkölcsileg igazoltan utasított el, egyszersmind jogilag érvénytelen is volt?

Azt hiszem, Hart “igazsága” azon alapul, hogy reménytelen vállalkozás a legalizmus saját terminusaiból feltárni azokat az összefüggéseket, amelyek képesek kizárni az jog nevében gyakorolt embertelenség jogi érvényességét. Hart ezért bátran kiállt egy olyan legalizmus mellett, amely a jogi érvényesség tekintetében kitart a jog és az erkölcs szétválasztása (vagy inkább szétválaszthatósága) mellett.[50] De ebben a tekintetben ő is tévedett. A tévedés pedig abban nyilvánul meg, hogy Hart azt gondolta, az olyanoknak, mint Radbruch, azért nem lehet igazuk, mert a kötelezettség mást jelent jogi és erkölcsi kontextusban.[51]

Nem kétséges, hogy számottevő kontextuális különbségek vannak a kötelezettség kifejezetten erkölcsi és kifejezetten jogi használata között, és hogy ezeknek analitikai következményei vannak. Hart tétele viszont oda vezet, hogy eltagadjuk a jogi indokok és a politikai moralitás közötti megalapozási összefüggést. Vagyis azt a szerepet, amit a politikai kötelezettség játszik a jogi igazolásokban, vagyis a jogi érvényesség jelentésében.

A legalizmus harti változata ott hibázik, hogy nem érzékeli, a Radbruch által felvetett dilemma hamis volt. Nemcsak a személyes erkölcsi meggyőződések és valamiféle univerzális erkölcs játszhat szerepet a jogi igazolásokban, hanem a politikai erkölcs is. Ez nem személyes erkölcsi meggyőződés (vagyis nem kell azonosnak lennie senki személyes erkölcsi meggyőződéseivel), de nem is univerzális erkölcs. Egy nyilvános igazolás támasztja alá egy politikai közösség tagjai számára, akár minden metafizikai előfeltétel nélkül is.[52] Nem az a jog bizonyul érvénytelennek “erkölcsi szempontból”, amely bárki személyes erkölcsi meggyőződésével vagy egy metafizikailag megalapozott univerzális erkölccsel kerül szembe, hanem az, amelyik a közösség politikai moralitásával. Vagyis ami biztosan nem igazolható a politikai kötelezettséggel.

Ennek megfelelően Hart figyelmeztetését is pontosítanunk kell. Igazat kell neki adnunk abban, hogy valóban vannak olyan esetek, amikor valaki erkölcsileg igazoltan száll szembe a jog autoritásigényével, ám ez nem kérdőjelezi meg a jogi gyakorlatok érvényességét. De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan esetek, amikor az erkölcsi indokok érinthetik a jogi érvényességet. A jogi érvényességet igenis érinthetik az olyan indokok, amelyek a politikai erkölcsre hivatkoznak. Felállítanék itt egy hasznos analógiát. A politikai filozófiában megkülönböztetik a lelkiismereti ellenszegülést és a polgári engedetlenséget.[53] Az előbbi esetében az ember saját erkölcsi indokaira tekintettel utasítja el az engedelmességet, de nem feltételezi, hogy másoknak is így kellene eljárniuk. A polgári engedetlenség esetében viszont olyan indokokról van szó, amelyről azt gondolják, mindenki számára indokot jelentenek az engedelmesség ellen. Az utóbbi esetben tehát arról van szó, felmerült a gyanú, hogy egy adott döntés vagy norma nem illeszthető be a közösség politikai moralitásának keretei közé. Szerintem egy hasonló megkülönböztetést kell alkalmaznunk a hivatalos személyek eljárásaira is. Előfordulhat egyrészt az az eset, hogy a hivatalos személy “nem veheti a lelkére”, hogy egy bizonyos döntést meghozzon. Előfordulhat másrészt az az eset, hogy a hivatalos személy kénytelen belátni, hogy nincs autoritása bizonyos emberek felett, vagy hogy egy adott döntés kívül esik annak az autoritásnak a terrénumán, amely az ő pozícióját is meghatározza a döntés címzettjeivel szemben. Bár a kettő között komoly átfedés lehet (az autoritást megrendítő döntés általában lelkiismereti kérdés is), összemosásuk súlyos hiba, amely több vonatkozásban is eltorzítja az erre épített jogelméletet.

Ebből szerintem az következik, hogy a legalizmus határait a politikai erkölcsnek kell megvonnia. Az olyan esetekben, amikor a legalizmus melletti kitartás súlyos erkölcsi dilemmákkal terhes (mint bármely német bíró esetében 1944-ben), ott már ki kell lépnünk a legalizmus igazolási stratégiájának keretei közül. Azt kell tisztáznunk, a legalizmus hátterében hogyan tárul fel a politikai kötelezettség igazolási szerepe.[54]

15. A náci rendszer esetében ennek megfelelően szinte biztosan nem lesz olyan egyszerű a helyzet, mint amilyennek például Michael Moore feltünteti. Szerinte egy jelentős mértékben igazságtalan rend nem képezhet jogrendszert. Így az utólagos igazságtétel mellett nem az szól, hogy ez vagy az a törvény igazságtalan volt, hanem az, hogy akkoriban Németországban nem is volt jogrendszer. Következésképpen nem lehettek érvényes bírói ítéletek sem.[55]

A magam részéről inkább azt mondanám, hogy a helyzet igen összetett volt. Voltak olyanok, (mint a németországi zsidók), akiket olyan súlyosan diszkrimináltak, hogy velük szemben megszűnt a rend autoritása. Másokkal szemben azonban inkább csak súlyosan problematikussá és hiányossá vált. Azt nem lehet mondani, hogy a náci párt ideológiája, amely sok vonatkozásban áthatotta a jogi gyakorlatokat, a német politikai közösség politikai moralitásának hiteles kifejeződése lett volna.[56] Így bizonyos aktusok azokkal szemben is nélkülözték az autoritatív jelleget (a jogi érvényességet), akiket nem ért nyílt diszkrimináció. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a korábbi intézményes gyakorlatok jelentős része többé-kevésbé fennmaradt. Nem hinném, hogy ezek nagy részének vonatkozásában ne lett volna elfogadható a legalizmus melletti kitartás. Nem látom okát, hogy ezek autoritásigényét kétségbe vonjuk. A náci rendszer tehát, az utólagos igazságtétel szempontjából, igen változatosan megítélhető helyzetek tömkelegét teremtette meg.

16. Szeretném leszögezni, hogy nem azt akarom mondani, hogy a legalizmus valami ördögtől való dolog, afféle átok, amely a jogelméletet sújtja. Még akkor sem, ha a legalizmus sok szempontból félrevezeti a jogelméletet: magától értetődőnek tünteti fel az olyan jogelméleti álláspontokat, amelyek nem kérdeznek rá a jogi autoritás alapjaira. Nem azért tekintettem át a náci jogrendszer példáját, amely a legalizmus gyengeségeit olyan jól megmutatja, hogy leszámoljak az egész szemléletmóddal, hanem azért, hogy tisztázni tudjuk a szerepét. Mert azt gondolom, egy ilyen tisztázás alapozza meg a formális érvényesség jelentőségének megértését is. Sőt annak megértését is, hogy az érvényesség szempontjai hogyan rajzolódnak ki a jogászok érvelésben, és hogy hogyan nézne ki egy tartható jogalkalmazás-elmélet.

Ami azt illeti, a legalizmus szinte elengedhetetlen feltétele a jogi gyakorlatok hatékony működésének. Fentebb utaltam rá, hogy a politikai kötelezettség tartalmilag meglehetősen meghatározatlan. A hivatalos személyek tehát nem remélhetik, hogy a politikai kötelezettségre való explicit utalás az autoritatív aktusok igazolását megkönnyítené. Sőt, számíthatnak arra, hogy inkább csak feltárja annak problematikus jellegét. Ezért érthető, ha a jogi gyakorlatokban inkább egy leszűkített igazolási stratégiát alkalmaznak, amelyben a politikai kötelezettségre való utalás formalizált szabályokba van elrejtve (olyan ügyesen, hogy gyakran még a jogászok sem veszik észre). Sőt, még az is érthető, hogy az intézményes gyakorlatok a legalizmust mintegy beépítik a normatív igazolás feltételeibe: hogy bizonyos körülmények között érvényes igazolásnak csak az autoritatív szabályokra hivatkozó igazolást fogadják el.

A legalizmus voltaképpen olyan igazolási stratégiát jelent, amely nem garantálja az autoritásigények igazolását, de ha helyesen alkalmazzák, azt mégis garantálja, hogy ésszerűen hihessük, az autoritatív intézmények gyakorlata lehet autoritatív. Legalábbis nem kizárt, hogy a gyakorlat autoritatív legyen, a legjobb esetben pedig valóban autoritatívnak bizonyul. Az autoritatív jelleg legbiztosabb jele ugyanis többnyire az, hogy az autoritásigénnyel fellépő aktusok előre megállapított eljárásrendbe illeszkednek, bizonyos szabályok szerint hitelesítik egymást. Ennek az igazolási stratégiának az ésszerűsége megalapozza, de be is határolja az olyan fogalmak relevanciáját, mint a “formális jogi érvényesség”.

Joseph Raz azt javasolja, hogy tegyünk különbséget az érvényesség két fogalma között. Az egyik az engedelmesség indokoltságára utal, míg a másik csak arra, hogy egy szabály (egy kötelezettség, egy jogosultság, stb.) része egy jogrendszernek.[57] A legalizmussal kapcsolatos megfontolások következményeként magam is elismerem egy ilyen megkülönböztetés hasznosságát. A magam részéről azt gondolom, hogy a megkülönböztetést az indokolja, hogy a legalizmus érvelési stratégiája mellett nem garantált az igazolás érvényessége. A Raz által javasolt különbségtevés így kifejezheti a valódi igazolás és a létező jogi gyakorlatokban teret nyert, pusztán posszibilis igazolás különbségét. Az érvényesség utóbbi értelme alkalmas arra, hogy megfelelően jelezze, a legalista érvelési stratégia mellett valamivel kevesebbet kapunk, mint valóban igazolt normatív igényt.[58] Arra azonban vigyáznunk kell, hogy a megkülönböztetés ne vezessen bennünket arra, hogy az érvényesség utóbbi értelmét függetlennek tekintjük az előbbitől. Ez ugyanis a legalizmusnak azt a veszedelmes változatát testesítené meg, amelyet Radbruch teljes joggal bírált. Nem szabad leszoktatni a jogászokat arról, hogy alkalmanként közvetlenül is kérdezzenek rá az autoritásigényeket igazoló politikai kötelezettségre, mert ekkor a legalista éthosz akkor is együttműködésre késztetheti őket, amikor a jogi gyakorlatok már régen elveszítették autoritásukat, és rideg kényszerrenddé alakultak.

17. A legalizmus, azt hiszem, alapvetően két vonatkozásban szorul kiegészítésre, ha el akarjuk kerülni a benne rejlő elméleti csapdákat. Először is, tisztázni kell, ez a leegyszerűsített igazolás nem megoldja, hanem elfedi az intézmények autoritásigényének problematikus jellegét. Ezért nem szabad hozzá görcsösen ragaszkodnunk, ha bizonyos ellenvetések a legalizmus mögé hatoltak. Pontosan ez a helyzet a polgári engedetlenséggel, általában véve pedig minden delegitimáló célzatú kritikával. Másodszor, észben kell tartani, hogy az ilyen érvelési stratégiáknak mikor van egyáltalán helye. A magam részéről azt mondanám, akkor van helyük, ha azok, akik az autoritatív aktusokat igazolják (mint a saját döntéseiket indokoló bírók), megnyugtató választ tudnak adni két kérdésre. (1) Miért lehetnek számukra autoritatív indokok forrásai az eljárásukat meghatározó szabályok? (2) Miért szolgáltathatnak másoknak gyakorlati indokokat az ő döntéseik. Ha az előbbi kérdésre nem tudnak válaszolni, akkor cselekvésüket kénytelenek irracionálisnak tartani, ha a második kérdés marad rendezetlen, akkor nem gondolhatják őszintén, hogy tényleg van autoritásuk azok felett, akiknek az ügyeiről döntenek.[59]

A két kérdésnek talán nem egészen ugyanolyan a súlya. Ami azt illeti, az előbbire, úgy tűnik, könnyebb válaszolni, mert a lehetséges érvek köre szélesebb. Válaszként prima facie a következő kijelentés is megteheti: “azért szolgáltatnak számomra indokokat a jogszabályok, mert jól megfizetnek azért, hogy alkalmazzam őket.” A nagyobb gondot a második kérdés jelenti, amely meggyőződésem szerint arra kényszerít, hogy számba vegyük azt a morális kapcsolatot, amely a jogalkalmazót és a jogalanyt összekapcsolja, amely mintegy az autoritásviszony igazolási keretét képezheti közöttük. Ugyanakkor a második kérdés visszahat az elsőre. Vagyis második megközelítésben alighanem arra jutunk, hogy ha jó választ akarunk adni a második kérdésre, akkor az elsőre is körültekintőbben kell reagálnunk. Ha például azt mondjuk, számunkra kizárólag a fizetség a jogi normák alkalmazása mellett szóló gyakorlati indokok forrása, nehéz lesz megmondani, hogy amit teszünk, mások számára miért lehet indokok forrása. Mert a mi fizetségünknek az ő szempontjukból nincs igazolóereje. Szóval így nehéz lesz őszintén autoritatívnak tartanunk a saját gyakorlatunkat velük szemben. Azt hiszem, éppenséggel ezen a ponton bukik el minden olyan elméleti törekvés, amely a jogi érvényesség problémáját az autoritáskérdésre tekintet nélkül próbálja megoldani.[60]

Fontos, hogy a legalizmus efféle átszabása nem abban áll, hogy módosítjuk a jogászok önmagukról alkotott képét. Az, ahogyan az autoritásigénnyel fellépő hivatalos személyek válaszolnak a két kérdésre, igen sokban függ attól, hogy milyen az az intézményes gyakorlat, amelybe a tevékenységük ágyazódik. Tehát az intézményes gyakorlatokra kell valamilyen hatást gyakorolnunk. Enélkül minden “nevelőmunka” hiábavaló. Alapvetően az intézményes gyakorlatoknak (köztük pedig a formális érvényesség kritériumainak) kell olyanoknak lenniük, hogy lehetővé tegyék a hivatalos személyek számára, hogy mind a két kérdésre megnyugtató választ adjanak. Ellenkező esetben ugyanis megrendülhet, vagy akár össze is omolhat a jog nevű társadalmi gyakorlat autoritása.

A második kérdés, mint utaltam rá, alapvetően arra a morális kapcsolatra vonatkozik, amely a jogalkalmazó hivatalos személyt és a jogalanyt összeköti. Itt tehát szükség lesz a fentebb már többször jelzett utalásra a politikai kötelezettségre. A jó válasz tehát valahogy úgy néz ki a második kérdésre, hogy a hivatalos személy azért rendelkezik autoritással egy meghatározott személy felett, mert ezt az igényét annak a politikai közösségnek az intézményei alapozzák meg, amelyhez ő is tartozik. Ekkor mondhatjuk, hogy a döntések, amelyeket a hivatalos személy meghoz, egyáltalán érvényesek lehetnek rá. Ennek a feltételnek teljesülnie kell, hogy a legalizmus álláspontját egyáltalán védelmezhessük.

IX. Konklúzió

18. Úgy tűnhet, hogy igen messzire kalandoztunk az eredeti kérdéstől. A kiindulópontunk a jogi érvényesség kérdése volt, egy elég jól körvonalazható intézményelméleti kérdés. Ennek ellenére az érvelésünk sok vonatkozásban inkább a politikai filozófia kérdései felé mozgott. Nem valamilyen jól bejáratott jogi fogalom, hanem a politikai kötelezettség fogalma lett az elemzés középpontja. Bár jogászi elméletként jelöltem meg azt a teoretikus perspektívát, amelyen belül ezt az elemzést pozícionáltam, úgy tűnhet, nem közelebb kerültünk a jogi érvényességgel kapcsolatos dogmatikai problémákhoz, hanem éppenséggel távolodtunk tőlük.

Bizonyos értelemben éppen ebben az összefüggésben rejlik ennek az elemzésnek a lényegi üzenete. A jog politikai intézmény, ezért fogalmi összefüggéseinek tisztázása politikai filozófiai tisztánlátást követel meg. Nem arról van szó, hogy a jogászoknak kell politikai filozófiai okoskodásokba bonyolódniuk, amikor jogi kérdéseket megválaszolnak, hanem arról, a jogelméletnek tisztában kell lennie saját politikai filozófiai jelentőségével, és ebből a nézőpontból kell megmutatnia a jogászi nyelvhasználat karakterét. Ez az, amit nem pótolhat, ha a jogelmélet reflektálatlanul átadja magát a jogászi szemléletnek, és az abban gyökeret vert legalizmusnak. Ezért a dogmatikai problémák megválaszolására nem kerülhet sor addig, amíg a politikai filozófiai háttér nem tisztázódott. Erre szerettem volna felhívni a figyelmét Bencze Mátyásnak is.