Cservák Csaba:

Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében

 

 

 

 

 

 

A választási rendszer fogalma és elemei

 

 

   A kulcsfogalom meghatározásának – részint a rendszer-fogalom körülhatároló jellegéből, részint a téma további strukturált tárgyalhatóságának igényéből sarjadólag – minden mást meg kell előznie e tanulmányban.

Először is azt szükséges tisztázni, hogy a milyen szélesen vonjuk meg vizsgálódásunk határmezsgyéit. A polgári demokratikus rendszerekben ugyanis a hivatalos állami-hatalmi szervek közül a jogosultak választása révén jönnek létre a népképviseleti-törvényhozó szervek és a helyi önkormányzatok, (fél)prezidenciális állammodellek esetén pedig az államfő is így lesz a tisztség letéteményese. Egy adott ország választási rendszerén érthetjük az összes említett tényezőt egyetemleg, vagy pedig – szűkebb értelemben – kizárólag a parlament kialakításának folyamatára gondolhatunk. ( E dolgozatban kizárólag ez utóbbit vesszük górcső alá.) 

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a választási rendszerek összehasonlító elemzésének kizárólag a demokratikus államberendezkedés keretei között lehet helye, hisz magának a választás fogalmának szükségszerű előfeltétele a demokratikus választójog és egyéb politikai szabadságjogok megléte. ( Az államszocialista modell bábszavazásait a szó alkotmányjogi és politológiai értelmében sem tekinthetjük választásnak. )

A politológiai szakirodalom egyes új álláspontjai a választási rendszer fogalmát pusztán a szavazatok mandátumokká transzformálásával azonosítják. Eme jogtudományi szempontból tarthatatlan értelmezés teljességgel figyelmen kívül hagy olyan lételemű – az előbbivel egybeszerkeződő – tényezőket, mint a jelölés törvényes feltételei, a szavazatok leadásának formája, valamint a választókerületek kialakításának szabályai.[1] Az alkotmányjogi megközelítés ezen paneleket mindenképpen a definíció szükségszerű elemeinek tekinti. Ide tartozhatnak még olyan kérdések, mint a választó és választható állampolgárok körének meghatározása ( aktív és passzív választójog ), esetleg a kampánynak, szavazás rendjének  és a szavazatok összeszámolásának szabályozása, a választás tisztaságának garanciái s ezzel együtt a felmerülő vitás kérdések rendezésének eszközei stb.

A fentiek fényében a választási rendszer fogalmának egymondatos definíciója úgy szólhat: A választási rendszer a választópolgároknak a népképviseleti szerv létrehívására irányuló tevékenységét szabályozó    ( alkotmányos és törvényi ) normák által érintett releváns elemek összefoglaló elnevezése.

 Dolgozatomban a jogösszehasonlítás módszerével, különös tekintettel a fölmerülhető finomításokra fogom elemezni a magyar választási rendszer sajátosságait. Mivel egyes kérdések ( pl.: választójog ) ma már nemzetközi összevetésben úgyszólván egybevágóak, vita tárgyát jelenleg nem képezhetik, továbbiak pedig, jóllehet önmagukban fontosak ( pl jelöltség, kampány ), a választások eredményére nem közvetlenül hatnak, terjedelmi okok által is vezérelve eme dolgozatnak nem képezik tárgyát. A tanulmány „vezérszalagja” a szavazatok mandátummá alakításának menete ( beleértve a szavazati struktúrát, a körzetbeosztást, az elosztás algoritmusát stb. ), s az így előálló eredmények közötti összefüggés vizsgálata. Külön fejezetet szentelek a gazdag hazai hagyományokkal és széleskörű nemzetközi példával rendelkező, a reformelképzelések között gyakorta feltűnő kétkamarás országgyűlési rendszernek. Ezen célkitűzéseknek az alábbi szerkezeti beosztásban kívánok eleget tenni: a választási rendszerek típusai, a magyar választási rendszer kialakulása, az egyéni, illetve a listás rész külön-külön történő összehasonlító elemzése, választási rendszerünk arányossága és aránytalanságának okai, a kétkamarás országgyűlés lehetősége, s végül a dolgozat zárköveként a már fölmerült és még elképzelhető reformlehetőségek.

 

A választási rendszerek főbb típusai

 

 

   Mint a jogösszehasonlítás során minden típusba soroláskor, ehelyütt is azzal ildomos kezdeni: a tipizálás túlzottan általánosító, torzító lehet, nincs két egyforma megoldás, voltaképp ahány ország, annyi választási rendszer létezik. Mindazonáltal két, történetileg kifejlődött alaptípus egyértelműen elhatárolható: a többségi és az arányos konstrukció.( Persze a létező modellek messze nem mindegyike sorolható be tisztán e kettő közül valamelyikbe. ) Dezső Márta lényegi ismérvnek az előbbiek esetében az egyének rivalizálására épülést, utóbbiaknál a pártok versengését tartja.[2]

E leginkább elfogadott tipizálás léteképp teljességgel megfeleltethető az egyéni-listás rendszerezésnek ( - értelemszerűen többségi=egyéni és arányos=listás ). E 2-2 kategória a gyakorlatban mintegy valóban egylényegű, csupán néhány kivétel akad. Kivételt képez az egyéni jelöltek közötti voksoláson sarkalló szavazatátruházó arányos megoldás, mely tehát arányos, de nem listás. Egy korábban Franciaországban kipróbált modell pedig arra épült, hogy amennyiben a kerületi listák közötti választáson egy párt megkapja a szavazatok több mint felét, az összes megszerezhető mandátumot elnyeri ( ez tehát többségi elv ), ha nincs abszolút győztes, a mandátumok az arányosság elve szerint kerülnek kiosztásra. ( „Megerősített PR-rendszer” )

Más nézetek szerint az első csoportosítás ( többségi, arányos, s elkülöníthetünk még félarányos rendszereket ) a szavazatok mandátumokká alakítása alapján történik, emellett létezik a szavazás módjára épülő fölosztás, s így beszélhetünk egyéni kerületi, pártlistás, valamint e kettőt valamilyen formában kombináló megoldásokról.[3]

Ezt a problémát egyszerűsíti le az az elmélet, mely szerint a többségi-arányos felosztás a célként követendő vezérelv, míg az egyéni-listás csoportosítás az ezt megvalósítandó eszköz alapján történik. E sorok írója is ezen levezetés mellett tör kelevézt.

Az egyik legkérdeményesebb pont a vegyes rendszerek kérdésköre. Ha abból indulunk ki, hogy minden állam választási rendszere besorolható valamelyik csoportba, akkor az a modell, amely nem kizárólag egyéni kerületi vagy pártlistás szavazáson alapszik, vegyes rendszernek tekinthető, így akár a preferenciás listás és a többmandátumos egyéni körzet is. Ezzel szemben Dezső Márta következetesen azon álláspont mellett tesz hitet, mely szerint vegyes rendszer akkor jön létre, ha a többségi, illetve arányos alaptípust tiszta formájában, egymás mellett alkalmazzák, tehát egyidejűleg mindkét módon mandátumot lehet nyerni[4]. Létezik olyan fölfogás is, mely szerint nincsenek vegyes rendszerek, csak többségiek vagy arányosak, amelyek csupán abban különböznek egymástól, hogy jobban vagy kevésbé felelnek meg saját elveiknek. ( D. Nohlen ) A „legszélsőségesebb”  elmélet egyenesen azt állítja, hogy a különböző választási rendszerek között nem lényegi, hanem csupán fokozati különbség van, aszerint, hogy mennyire közelítenek az arányossághoz.[5]

 

 

Egyéni rendszerek

 

 

   Történetileg az elsőként kialakult rendszereknek az egyének vetélkedésére épülő többségi megoldásokat tekinthetjük. Ennek magyarázata a modell egyszerűsége : aki az adott körzetben a legtöbb szavazatot kapja, az lesz a képviselő. Látni fogjuk, hogy az arányosságot lobogójukra tűző rendszerekben mennyire bonyolult és a közember számára érthetetlen a mandátumelosztás módja, ehhez képest szinte nyilvánvalóságnak titulálhatjuk az említett megoldást. Sokat emlegetett erénye, hogy képes megteremteni a képviselt és képviselő közöttes közvetlen kapcsolatot, részint azért, mert a választópolgár közvetlenül a jelölt személyére szavazhat, részint pedig a képviselő „helyhez tartozása” miatt, a választókerületekben ugyanis lehetőség nyílik a rendszeres érintkezésre, például fogadóórák formájában. Persze az más kérdés, hogy eme nagyszerű elmélet hogyan működik a gyakorlatban…

Szintén e módszer javára írják egyesek, hogy képes szilárd parlamenti többséget képezni, s ekként a kormányozhatóság letételese. Ha azonban egy kicsit elgondolkodunk a megoldás rögtön észrevehetően magában rejti a legnagyobb problémát, jelesül : akár előfordulhat, hogy egy országos szinten jóval népszerűtlenebb párt a szavazatoknak a választókörzetek közötti sajátos elosztása miatt megszerzi a mandátumok többségét.

Például, képzeljük el, egy relatív többségi rendszerben A párt 100 körzetből 51-ben nyer, úgy hogy az összes kerületben a szavazatok 30 %-át szerzi meg.  ( Tehát összesítésben nagyjából 30 %-ot. ) B párt 49 körzetben a leadott voksok 60 %-át nyeri el, a többi kerületben 20%-át. ( Ez országos szinten kb. 40 %-ot jelent! ) Tehát az adott államban egyértelműen támogatottabb párt nem jut kormányzati pozícióba a választási rendszer miatt! ( Angliában többször valójában is a kevesebb szavazatot kapott párt szerzett többséget a parlamentben, például 1929-ben, 1951-benés 1974-ben! )

E rendszer problémáira világított rá Condorcet 1785-ben, és megfogalmazta máig ható tételét : relatív többségi rendszerekben, kettőnél több jelölt esetében csak az tekinthető győztesnek, aki a külön-külön, egymással szemben folytatott versengésben is legyőzné valamennyi vetélytársát.( Ez a „Condorcet-győztes” ) E lemma  gyakorlati megvalósítását elősegítendő, megalkották az abszolút többségi modelleket, amelyekben az minősül győztesnek, aki megszerzi a kerületi voksok több mint felét. Az abszolút többségi rendszernek is több válfaja ismeretes.    ( Ezeket majd a magyar megoldás elemzésénél részletezem. )

 

 

 

 

 

 

 

A listás módszer meghonosodása

 

 

Az abszolút többségi rendszereknél is csupán a győztes nyer mandátumot, a többiekre leadott szavazatok mintegy figyelmen kívül maradnak, a mandátumok elosztása tekintetében nem jönnek számításba. Így a reformtörekvések sugárpontjába a XIX. században egyre inkább az arányosság ( proporcionalitás –  innen a PR-rendszer rövidítés ) kérdése került. Nemzetközi konferenciák sora foglalkozott azzal, hogy melyik javaslatot fogadják el a fölmerültek közül.[6] A versengő listákra történő szavazás első „vasfürdője” az 1889-es belga választás volt, ahol a d’Hont-módszer alapján jártak el. Az ezt követő két évtizedben Nyugat-Európából számos országban hódított teret az arányos rendszer. Ma a világ választási rendszereinek zöme valamilyen mértékben az arányosságot irányozza elő.

Az említett kivételtől eltekintve ( ld. A szavazatátruházó módszer ) az arányos szisztémák a listás szavazás talpkövére építkeznek. Ennek mellékzöngéjeként általában a következőket szokták emlegetni.

1.        A választás személytelen, a szavazó nem közvetlenül egy adott képviselőre, hanem egy pártra szavaz, így a képviselővé válás tekintetében a párton belüli „másodlagos rekrutáció” a döntő, nem pedig a polgárok közötti népszerűség.

2.        A választási eredmények általában koalíciókényszert vonnak maguk után, a kormányalakításra a szavazónak nincs ráhatása, hisz amaz a pártok közötti paktum folyománya.

3.        A listás-arányos rendszer nagyfokú töredezettséget okoz a parlamentben, amelynek révén a kormányozhatatlanság kimérája sejlik föl.

Mindhárom állítás könnyedén ellentételezhető. Az első a preferenciális szavazatok révén, mely lehetőséget a listás részről szóló fejezetben fejtek ki. A koalíciókényszer azt jelenti, hogy az együttműködni képes (!) politikai erők kompromisszumot kötnek, vagyis egyikük sem sajátíthatja ki a kormányprogram megalkotását, tehát végső soron több választó akarata (is) érvényesül. A harmadik felvetésre a reformokat vizsgáló részben térek vissza, itt csupán annyit erről, hogy például a konstruktív bizalmatlanság intézménye foganatos ellenszer a kérdéses problémára.

 

 

Hány szintű a körzetbeosztás?

 

 

 A listás módszer vonatkozásában elsőként azt érdemes vizsgálni, hány szintű a körzetbeosztás. Léteznek rendszerek ( így például a holland és az izraeli ), ahol egyetlen választókerületnek tekintik az egész ország területét. Ez az arányosság igen magas fokát segíti elő, ugyanakkor ellene szól, hogy a pártok centralizációs törekvéseinek enged kizárólagos teret, mivel csupán az országos listán történik a mandátumszerzés. Erre dolgozott ki ellenszert a holland választási rendszer, amelyben a képviselői helyeket ( szám       szerint ) országos szinten osztják el, azonban a pártok 19 területi listájának jelölése alapján. ( „A képviselő az országé és nem a helységé” elmélet szerint azonban a központosulást nem is érheti bírálat. ) Ahol körzeteket alakítanak ki, ott általában több szinten történik a mandátumelosztás. A kétszintű rendszerek megteremtik az egyénihez hasonló szoros, választó-választott kölcsönviszonyt és előmozdítják a modell célkitűzéseinek homlokterében lévő arányosítást. E módszernek két válfaját különböztetjük meg : a maradék-átvivő és a korrekciós megoldást. Előbbi sarkköve, hogy az alsóbb szinten nem osztják ki a mandátumokat a legnagyobb szavazatmaradékkal rendelkező pártok között, hanem átviszik a magasabb szintre, és ott részeltetik a bennük valamilyen módszer alapján a pártokat. A korrekciós modellek esetében a felső elosztás csupán az alsóbb körzetek torzításait hivatott tompítani-ellensúlyozni az arányosítás jegyében.

Az Ausztriában 1992-ben bevezetett szisztéma sajátos háromszintes mandátumelosztást teremt meg, mégpedig regionális, tartományi és országos szinteken. A Landok szintjén csak az a párt juthat képviselői helyhez, melynek eggyel alább is legkevesebb egy tagja bekerült a parlamentbe vagy elérte országos viszonylatban a szavazatok 4%-át. A harmadik lépcsőfokon csak a már második elosztásban is részt vett listák szerezhetnek mandátumot. Az országos kiosztásnál levonják a már megszerzett mandátumokat a pártok részesedéséből.

 

A görög választási rendszer több változata is igen egyedi megoldásnak minősítendő. Olyan ( három, illetve négyszintes ) maradékátvivő rendszert képez, ahol a szavazatmennyiségek nem, csupán a mandátumok csúsznak feljebb egy-egy fokozattal, vagyis a mandátumok elosztása minden menetben a pártok össz-szavazata ( és nem maradék szavazata ) alapján történik.[7]

 

 

A korlátozott szavazás

 

 

A japánban alkalmazott korlátozott szavazás ( LV ) sajátlagos, félarányosnak is vélelmezhető modellt jelent. E módszer lényege, hogy a szavazás több egyéni jelöltre történik, hasonlóan az ún. kislistás rendszerekhez, egy választópolgárnak viszont egy kerületben valamennyivel kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot a körzetben kiosztanak.    ( Pl. Japánban egy körzetben 2 szavazat és 4-10 mandátum ) Hogy ez miért arányosabb, mint a többségiként besorolt kislistás szisztéma? Egy egyszerű levezetéssel belátható. Az utóbbi rendszerben ha egy párt vagy csoport egyértelmű túlnyomósággal bír a népszerűség vonatkozásában az adott körzetben, akkor általában minden támogatója minden szavazatlehetőségét ezen erőknek adja (, a mai pártelvű viszonyok között ez valószínű ). Így ezek a jelöltek  ( mondjuk 25 %-nyi támogatottsággal ) mind megelőzik a többieket                ( mondjuk a 20%-os népszerűségűeket ). Ezzel szemben az LV-rendszerben több mandátum kerül kiosztásra, mint ahány szavazatuk a legnépszerűbbeknek van, ezáltal a másik csoport jelöltjei, ha kevesebb szavazattal is, de képviseltetve lesznek. ( Esetleg a kétszavazatos modellben az első kettő A-párti lesz, a második kettő B-párti.  Általában ilyen rendszerben a pártok annyi jelöltet indítanak, ahány szavazati lehetőség van, máskülönben egymástól vennék el a voksokat. ) Az SNTV ( szintén Japán ) az LV egyik esete, ahol egy választónak csupán egy szavazati joga van.

 

 

A szavazatátruházó rendszer

 

 

   Az egyének közötti választás és az arányosság erényeit kögíti szerves egységgé a szavazatátruházó módszer, amely Írországban és Máltán használatos. A többmandátumos választókerületekben a választópolgárnak rangsorba állítva annyi jelöltre kell szavaznia, ahányan a körzetben mandátumot nyerhetnek. 

1.     A szavazás megtörténte után határozzák meg az elosztás alapjául szolgáló Droop-kvótát. Ez úgy jön ki, hogy a választókerületben leadott összes érvényes szavazatot elosztják a megszerezhető mandátumok eggyel növelt számával, majd az így kapott hányadoshoz hozzáadnak egyet. Az a jelölt, akire a leadott elsődleges szavazatok összege eléri a Droop-formulát, megválasztottnak tekinthető.

2.    Ha nem lehet ezen eljárás alapján az összes mandátumot kiosztani ( ez a szavazatok megosztottsága miatt valószínű ), újabb számítás következik. A már megválasztott képviselők szavazólapjait újra elosztják az azokon szereplő másodlagos preferenciák alapján, de csak egy arányszámmal megszorozva növelik meg a másodikként rangsorolt jelöltek szavazatszámát. Az arányszám=

 

   a megválasztott képviselő szavazatainak száma -  Droop-kvóta                               

   a megválasztott képviselő szavazatainak száma

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          

Akiknek e számmal megnövelt szavazatai elérik a kvótát, mandátumot szereznek.

3.    Ha így sem tölthetnek be minden képviselői helyet a körzetben, törlik a legkevesebb elsődleges voksot kapott jelölt szavazatait, s annak szavazólapjait a másodlagos preferenciák alapján elosztják a még be nem jutottak között. Akik így elérik a Droop-kvótát, bejutnak a parlamentbe.

4.    Ha még ezen művelet után sem talált gazdára az összes mandátum, a 2. és 3. pont szerint megválasztottak szavazólapjait a másodlagos és harmadlagos preferenciák alapján osztják újra az előbbi módszer szerint. Akiknek ezzel az eljárással jön ki a Droop-kvóta, mandátumhoz jutnak.

5.    Ha esetleg még így is maradna kiosztatlan mandátum, az egész metótus folytatódik, amíg kell.

Az arányosság szavatosa, hogy a sokadlagos preferenciák is figyelembe veendők. Bár egyéni választásról van szó, az egyének pártok jelöltjei, és a jelöltek általában tájékoztatják is a választókat, önmaguk után kinek a támogatását tartják kívánatosnak. ( A pártoknak célszerű mérlegelni népszerűségüket, és egy körzetben annyi jelöltet indítani, hogy ne rontsák túlzottan egymás esélyeit. ) Írországban egyébként a körzeti magnitúdó 3.7, tehát az alacsonyabb preferenciákat ritkábban kell felhasználni. Az ilyen rendszerekben az alacsony magnitúdó azért is ajánlatos, mert ez kevesebb terhet ró a szavazókra.

 

 

A német perszonalizált PR-rendszer

 

 

Sokan a magyar választási rendszert a némethez tartják leginkább hasonlatosnak, már csak az alkotmányozásra gyakorolt német hatás miatt is. Ezért különösen érdemes részletesen górcső alá venni szabályait. A német rendszer azonban szigorú értelmezésben nem is vegyes, hanem ún. perszonalizált PR-rendszer. Arányos rendszer az eredmények ismeretében is, hiszen az aránytalanság 1% körüli. Arányos ( listás ) mivoltát az a tény is alátámasztja, hogy a mandátumok elosztása kizárólag a listás szavazatok alapján történik; a következő módon:

1.     A jogosultak két szavazattal élhetnek: az egyéni képviselőre és tartományi listára voksolhatnak. A 328 egyéni körzetben relatív többséget elért jelöltek már mindenképp parlamenti hely letéteményeseivé emelkednek.

2.     Összesen 656 tagú a parlament, következendőleg ennyi mandátumot kell kiosztani. Ez a művelet – legalábbis a számarányok tekintetében – kirekesztőleg a pártlistás szavazatokat veszi alapul. Azon pártok, melyek nem szerzik meg országos összevetésben a voksok legalább 5%-át, vagy nem juttatnak be legalább 3 egyéni képviselőt, kiesnek, szavazataikat figyelmen kívül hagyják.

3.     A pártok között a 656 képviselőséget – a Hare-Niemeyer módszer vezérszalagján – először országos szinten osztják szét, majd az ekképp kiszámított mandátummennyiségekben – szintén a fönnérintett algoritmusra támaszkodva – a pártok területi listáit részeltetik.

4.     Az adott tartományban a pártoknak járó mandátum-összmennyiségből levonják az ugyanazon erők által megszerzett egyéni helyeket. A megmaradó mandátumok a területi lista alapján kerülnek kiosztásra.

5.     Ha egy párt által elnyert mandátumok száma meghaladja a pártnak a 3. pont szerint járó mennyiséget ( hisz az egyéni győztesek már mindenképp képviselők! ), a párt a többletmandátumot ( Überhangmandate ) megtarthatja, ezért a többiek semminemű kompenzációban nem részesülnek, s ezzel növekszik a parlament alaplétszáma. ( Erre eddig ritkán került sor. )

 

Fábián György kimutatása szerint ma formáját tekintve 23 abszolút, 58 relatív többségi, 60 arányos és 29 vegyes rendszer működik a világon.

 A választási rendszerek típusainak sorjáztatása után nézzük meg a magyar modell fejlődéstörténetét!

 

 

 

 

Választási rendszerünk kialakulása és fő jellegzetességei

 

 

A polgári modell kialakulása

 

 

   A magyar választási rendszer fejlődésének átfogó elemzése külön tanulmányt is megérne, s rajta főképp e dolgozatban nem vizsgált kérdések hangja vonulna át, ezért csupán leglényegesebb, témánk tekintetében is elhanyagolhatatlan vázlatpontjait sorjáztatom.

   A választási rendszer fogalma mai értelmének szükségszerű tartozványa a népképviseleti választójog, a parlamentarizmus és a képviselet polgári felfogása, melynek sarkalatköve a szabad mandátum intézménye. Ekként a választási rendszer hazai elemzése 1848-tól történhetik, hisz az ez évi V. törvénycikk teremtette meg a fönti alapvetést. Korábban, a rendi monarchia keretei között a megyei követek vettek részt az országgyűlés munkájában, akik mandátuma a követutasítás ( instructió ) révén kötöttségektől volt terhes. Az említettem jogszabály a Magyarországon született vagy honosított, huszadik életévét betöltött, atyai, gyámi vagy gazdai hatalom alatt nem álló, valamely bevett valláshoz tartozó férfiaknak adott választójogot, akik ellen nem indult eljárás.[8]Vagyoni cenzusként egynegyed telek birtoklását vagy 300 forint értékű városi ház tulajdonjogát, illetve évi 100 forintos jövedelmet szabtak, de az értelmiség egyes tagjai és a legalább egy segédet foglalkoztató iparosok mentesültek ezen megkötések alól. Az 1874. évi XXXIII. tc. ráadásul szigorította a jogosultságot a városi polgárok ingatlantulajdonával és az adóhátralékkal kapcsolatban. Természetesen a választás egyéni körzetekben történt. A szavazók körének kiterjesztésére irányuló kísérletek az 1918. évi I. néptörvényben értek célt, mely megteremtették az általános választójogot és a listás rendszert, azonban a Tanácsköztársaság zavaros időszakában ezek alapján választásra nem került sor.[9]

 

 

A listás rendszer megjelenése

 

 

 Az 5985/1919. ME rendelet révén a lakosság mintegy 40 %-a lett jogosult a voksolásra. A feltételek: 24 év betöltése, legalább hat éves állampolgárság és fél esztendős helyben lakás, nőknél írni-olvasni tudás. A Horthy-korban később tovább szigorították az előírásokat.[10] 1922-ben bevezették az Európa-szerte egyre inkább elterjedő lajstromos rendszert, és visszaállították az előző esetben eltörölt nyílt szavazást. Az 1925:26 tc. először szabályozta átfogóan a választási rendszer fő kérdéseit.( Itt említendő meg, hogy 1925-ben újra működni kezdett a Felsőház. ) Sajátos módon a törvényhatósági jogú városokban arányos, a többi területen abszolút többségi modell érvényesült.[11] 1938-ben érvényesült először a plurális választójog, a hagyományosan konzervatívabbnak ítélt vidéki lakosságot ugyanis kétszeres szavazati jogosultságban részeltették (, az egyéni mellett ők is szavazhattak listára. ) Az egyéni kerületekben a győzelem feltétele 40%-nyi voks elérésére lett, igen különös relatív többségi rendszert teremtvén meg.

Az 1945: VIII. tc. a világháború után még a demokrácia erénytükre volt, ugyanis megteremtette az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogot és a községenkénti szavazást. A voksolás – az arányosság jegyében – lajstromokra történt. Az országot 16 kerületre osztották, egy mandátum megszerzéséhez a kvóciens ( sajátnemű módon előre meghatározottan ) 12000 szavazat volt. Fönntartottak 50 helyet az országos listák számára, a mandátumok elosztása az országosan összesített szavazatok alapján történt. A korhatár 20 évben történt meghatározása eredőjeként a lakosság 60 %-a lett választójogosultság birományosa. Az 1947:XXII. tc. ( a kizárások és a jelölések diszkriminatív szabályozásán túlmenően ) meghonosította a prémiumos rendszert. A szavazatok 60 %-ának megszerzése a mandátumok 80 %-ának, a 75 % elnyerése pedig az összes (!) parlamenti helynek megszerzését vonta maga után[12]. A hányados 14000-re, az országos lista kerete 60 főre emelkedett. Ekkor először a kerületi töredékszavazatokat is összeadták az elosztás során.

 A kommunisták teljes hatalomátvételével a választás fogalmának megcsúfolásaként csupán egyetlen listára (!), az MDP uralta Magyar Függetlenségi Népfontra lehetett voksolni. Az államszocializmus berendezkedéséhez híven sem a politikai erők, sem az egyének közötti választásra nem nyílt mód. Az egyéni kerületi rendszer 1966-os bevezetése legföljebb formális reformnak tekinthető.[13]

 

 

A rendszerváltás hatása

 

 

Már a „lassú átmenet” folyamán, 1987-ben születtek a választási rendszer reformját előirányzó tervezetek, az MSZMP 1988-as pártértekezletének egyes felszólalói is ennek húrjait pengették. Az igazi áttörést azonban természetszerűleg az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása jelentette, melynek egyik sarkköve – a politikai rendszer átalakításának kezdeteként – persze épp a fenti kérdés volt. A BM által kidolgozott tervezet vitaalapként való elfogadása mellett, a Nemzeti Kerekasztal ( tehát az állampárt, a reformerek és a „harmadik oldal” ) az I/3. számú bizottság feladatává tette a reformjavaslat végleges kijegecesítését.[14] Az MSZMP a tisztán egyéni rendszer ( 300 fős, egy 50 helyes kompenzációs országos listával kiegészítve ) mellett kardoskodott, hisz ennek révén a ( várt ) relatív többségű győzelem a mandátumok tekintetében abszolúttá növelhető. Az EKA sem volt először teljesen egységes. Az SZDSZ egy tisztán egyéni modell hívének mutatkozott. A történelmi pártok közül például az FKgP és a KDNP a tisztán listás megoldás mellett tett hitet.[15] A feladat az volt, hogy a kormányozhatóság talpkövének felépítésével egyetemleg a visszarendeződés ellensúlyait, a demokráciát sáfároló intézményrendszert is megteremtsék. Végül mintegy összesítve elképzeléseiket, az egyéni-listás helyek egyenértékűségét támogatták. A „harmadik oldal” a kétharmad egyéni, egyharmad listás arányt vélte üdvösnek. A kerekasztal szeptember 18-i plenáris ülése adta áldását a mai rendszerre, jóllehet ekkor még 152-152 egyéni és megyei listás, valamint 70 fős országos kompenzációs helyet irányzott elő. Ennek hátterében az áll, hogy a kialakulatlan népszerűségi hagyományok okából a pártok nem tudták fölmérni esélyeiket, ezért előre biztosítékokat kerestek vereségük esetére, hasonlóan a kormányzati rendszer intézményeihez.[16] A többségi elemek a kormányozhatóság előmozdítását szolgálták. A tervezetek különböző mértékű (1-8%) bejutási küszöböket javasoltak, megakadályozandó a parlament „weimarizálódását”. Ekkor ez a sok, kialakulóban lévő, alig-alig ismert párt miatt reális aggodalom volt. Az egyéni képviseletnek az új rendszerben a bizalmatlanság légköre, és az ismert, népszerű személyeket körüllengő közbizalom fontossága adott jelentőséget. Ezek jegyében 22 módosító indítvány született.

Az országgyűlési törvényjavaslatok monnal a kerekasztal szövegezését képezték le. Az „utolsó rendi országgyűlés”[17], hasonlatosan az 1848-as névadóhoz, végül némi vonakodás és viszonkodás-vitatkozás után, a matematikai  arányok csekély módosításával, 286 igen, 20 nem szavazattal, 24 tartózkodás fogadta el, s október 30-án kihirdették az 1989. évi XXXIV. törvényt.

 

A létre hívott felépítés minden megközelítés szerint a vegyes rendszerek iskolapéldája: egyéni és listás úton egyidejűleg lehet mandátumot nyerni. Az országgyűlés létszáma 386 fő. A listás mandátumszerzésen belül is két szint különíthető el: területi ( 152 hely ) és országos ( 58 hely ). A képviselőségért való harc tehát három fronton folytatódhatik, a választópolgárok azonban csak egyéni képviselőre és területi ( azaz megyei vagy fővárosi ) listára szavazhatnak. Az országos helyek betöltése – nemzetközi összehasonlításban igen sajátos megoldást képezve – a területi és az egyéni töredékszavazatok alapján történik. Az országos lista tehát kapcsolatot teremt a két „ág” között, ezzel kompenzációs vegyes rendszert alkotva, ellentétben az ún. „árok-rendszerrel”[18], melynél a többségi elv alapján szerzett mandátumokat nem veszik figyelembe a listás elosztásnál.

 

E vázlatos áttekintés után nézzük át részletesebben a mandátumszerzés útjait!

 

 

 

 

 

Az egyéni rész egyetemes összevetésben

 

 

   A magyar választási rendszerben, mint látni fogjuk, igen jelentős szereppel bír a többségi képviseleti rész. Nézzük meg ennek egyes elemeit, a jogösszehasonlítás tükrében!

 

 

A körzetbeosztás

 

 

·  A hatályos jogszabályok az ország területét 176 egyéni körzetre osztják. Hozzávetőlegesen 60 000 lakosonként kell egy választókerületet létesíteni. Eme vezérelv mellett járulékos szempontként figyelembe veendők az alábbiak: a választókerületeknek teljes egészükben a megyék, a főváros, illetve a helyi önkormányzatok határain belül kell elhelyezkedniök, nem vághatják át az említett közigazgatási egységek határait. Ez a megszorítás nem vonatkozik a fővárosi kerületekre; például Budapest XIII. kerületének egy része a hetedik, másik a tizenkilencedik, harmadik pedig a huszadik választókerület „alkatelemét” képezi. Tekintetbe kell venni még a körzethatárok meghúzásánál a nemzetiségi, vallási, történelmi sajátosságokat, egyéb tradíciókat – ez természetszerűleg mindig viták kútforrása, hisz valamely értéknek az említettek közül mindig csorbát kell szenvednie.                   ( Finnországban érdekes módon kifejezetten a választások céljából osztják föl az állam területét, de megkötés, hogy a kisebb területi egységeket ne darabolják szét. ) A választópolgárok egyenletes eloszlása tekintetében a gyakorlat igen jelentős problémákat tükröz: a legkisebb választókerület a fővárosi 31. számú körzet ( 31 746 ), a legnagyobb szintén Budapesten található, a 18. ( 58 774 ). Eme számottevő különbség egy tisztán egyéni modellben már nem állná meg a helyét az igazságosság ítélőszéke előtt.

Itt szeretnék utalni arra a kérdésre is, hogy egy párt támogathat több jelöltet is egy körzetben[19], több körzetben viszont nem indíthatja ugyanazon személyt[20]. 

 

 

Az abszolút többség elve

 

 

·  A képviselők megválasztása abszolút többségi rendszerrel történik. Az abszolút többségi rendszereket a relatív többségi modell visszásságainak orvoslására alkották meg. ( Ehelyütt csupán emlékeztetek a választási rendszerek típusairól írt fejezetre, az elveszett szavazatok és a „Condorcet-győztesség” problémájára. ) Borda elmélete szerint az objektivitás és igazságosság letéteményese az lenne, ha a választópolgárok a körzet valamennyi jelöltjét rangsorolnák, s az így kialakuló sorrend ( a rangsorszámok összesítése alapján ) határozná meg, ki lesz a képviselő. A sok jelölt miatt e parlamenti választásokon soha ki nem próbált megoldás kicsit nehézkesnek tűnhet, azonban igen erősen figyelembe veszi a sokadlagos preferenciákat, s előmozdítja az „igazságos”, kompromisszumon sarkalló képviseletet. Hasonló elvi alapon áll az Ausztráliában honos alternatív szavazási rend, melynél szintén rangsorolni kell a jelölteket. Ha az elsődleges preferenciák alapján nincs abszolút győztes, az így utolsó jelölt szavazólapjain lévő másodlagos preferenciákat hozzáadják a többiek szavazatszámához, aztán, ha kell, a harmadlagosakat is, s így tovább, amíg valaki el nem ér a voksok 50%-a fölötti eredményt. ( Kicsit emlékeztet e módszer a szavazatátruházó rendszerekre, a legfőbb különbség talán, hogy itt nem lehet szó arányosságról, hisz csupán egyvalaki juthat mandátumhoz. )

 

 

Abszolút többségi rendszerek, relatív többség

 

 

·      A már említett abszolút többségi rendszereknek is két válfaja ismeretes. Az egyiknél a második fordulóban az első kör első két helyezettje indulhat el, s 50%+1 voks szükséges a mandátumszerzéshez. Ez az ún. abszolút-abszolút többségi modell, melyet inkább csak közvetlen elnökválasztásokon alkalmaznak. Az abszolút-egyszerű többségi formulánál a második fordulóban csupán egyszerű többség kell a győzelemhez, s értelemszerűen több jelölt indulhat, azonban rendszerint a pártalkuk okozta visszalépések folyományaképp már csak az első kettő indul el ténylegesen. A magyar megoldás ez utóbbi rendszert követi.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az első fordulóban legalább 40%-ot elérő jelöltek a második körben is megőrzik előnyüket a sok távolmaradó szavazó miatt, a 30%-kal vagy kevesebbel vezetők végső diadalában az döntő tényező, hogy miként alakulnak a másodlagos preferenciák.           ( Körösényi )

A relatív többségi rendszer mellékzöngéiről már volt szó, esetleges létjoga a hazai alkalmazás tekintetében azért merülhet föl, mert már a választások előtt összefogásra, nevezetesen közös jelöltek állítására sarkallja a pártokat, így átláthatóbbá teszi a szövetségi viszonyokat. Ez – az egyidejű listás szavazás okából – méltányosabb a választókra nézve, hisz mérlegelhetik, kedvenc pártjuk mellett kinek a sikere mellett „serkenkedjenek”.

A jelenlegi rendszerben is van lehetőség közös jelöltek állítására.[21]

 

 

 

 

 

 

Érvényesség és eredményesség

 

 

·        A forduló érvényes, ha azon a szavazásra jogosultak több mint fele részt vett, eredményesnek akkor tekinthető, ha a győztes jelölt abszolút többséggel nyer. Ez utóbbira a többpártrendszer keretei között nem akad gyakran példa,[22] hisz nálunk a körzetenként hozzávetőlegesen 8-10 jelölt alaposan megosztja az erőviszonyokat; a kevésbé népszerűek legalábbis szavazatokat „vesznek el” az esélyesektől. Ha az első fordulóban nincs győztes, második körre kerül sor. Ekkor már csupán a jogosultak 25 %-   -ának részvétele az érvényesség alapvető feltétele. Ebben a menetben az első fordulóban az élen végzett első három jelölt szerepelhet, és még az, aki a szavazatok 15 %-át megszerezte. A tapasztalat azt mutatja ( mind a magyar, mind az európai ), ilyenkor gyakori, hogy a szövetséges csoportok visszaléptetik egymás javára esélytelenebbnek vélt jelöltjeiket, így nem ritka ( sőt ), hogy a második fordulóban csak ketten vesznek részt, általában az előző kör első két helyezettje. A választópolgárok ily módon kifejezésre juttathatják másodlagos preferenciáikat, vagyis azt, hogy esetlegesen először támogatott jelöltjeik kiesése után kit látnának legszívesebben a parlamentben. ( Ez az alternatív többségi rendszerekben már az első fordulóban megtörténik. ) Ehelyütt fontos megjegyezni, hogy a később elemzendő küszöb nem érinti a megszerzett mandátumot, a győztes – pártjának bejutásától függetlenül – mindenképpen bejut a parlamentbe.

·         

A körzeti magnitúdó

 

 

·        Arra az evidenciának tűnő tényre még nem utaltam, hogy körzetenként 1 mandátum szerezhető. ( Szaknyelven: egy a körzeti magnitudó. ) A többségi rendszereknek ez semmiképp sem szükségszerű velejárójuk, például a klasszikus angol többségi rendszerben a kétmandátumos körzetek voltak jellemzőek, ekkor a jogosultak két egyéni jelöltre szavazhattak. E századév közepén is előfordult egyes országokban    ( pl.: Anglia, India, Kanada, USA ) néhány (!) többmandátumos körzet, miközben a választókerületek nagy részének lakossága csupán egy képviselőt küldhetett a parlamentbe. Ez a megoldás – bár egyes fölfogások máshogy tartják – nem arányos, hanem többségi struktúrának tekinthető. ( Dezső Márta szerint a magyar önkormányzati választásokon alkalmazott, és néhány francia reformjavaslat által tervezett kislistás rendszer szintúgy. ) A körzeti magnitúdó nálunk tehát egy, így a körzetnagyság szempontjából elemzendő kérdés ( ellentétben a listás résszel, mint ott látni fogjuk ) a kerületek lakossága. Egyéni körzetekre épülő rendszereknél az „igazságosabb”, kifejezőbb képviselet előmozdításának záloga az, ha minél kevesebb lakosa van egy körzetnek.   ( Ez levezethető a képviselet kevésbé közvetettségéből, illetve abból is, hogy a nem annyira népes körzetekben kevesebb szavazat vész el. ) Magyarországon tehát hozzávetőlegesen 60 000 lakosa van egy választókerületnek. Hogy ez sok vagy kevés? Németországban 328 körzet van, tehát alig kétszer több, mint nálunk, szemben a lakosság nyolcszoros többségével ( mintegy 240000 állampolgár /kerület ), Angliát 635 egységre osztották  ( potom 90000 lakó körzetenként, pedig itt nincs is listás szavazás ), Indiában közel 1000000 személy választhat egy képviselőt, egy klasszikus demokráciamodellben, az Amerikai Egyesült Államokban 435 körzet esik a ( elmúlt évtizedek átlagai alapján ) hozzávetőleg 270 millió állampolgárra.

 

 

A független képviselők

 

 

·        Az egyéni rendszer tagadhatatlan erénye napjaink pártelvű világban, hogy teret nyit a pártoktól független képviselőknek, esélyt teremt, hogy a társadalom mintegy más törésvonalak mentén is képviseltetve legyen – legalábbis elméletileg. A tapasztalatok alapján megállapítható, hogy a választók az egyéni szavazásnál is voltaképp a pártokat keresik17. Ennek tolmácsjegye, hogy a pártok egyéni és listás szavazatszáma között nincs lényegi különbség.[23]Az első demokratikus választás során 6 egyéni jelölt szerzett mandátumot, 1994-ben egy sem (!), legutóbb is csupán egyetlen: Kupa Mihály. Az 1990-es „siker” is magyarázatot érdemel, függetlenként indult ugyanis több ismert politikus is, akik hovatartozásáról a választók meg lehettek győződve.[24] „A kerekasztalnál megálmodott dualista szavazati jog tehát nem jött be. A választópolgárok döntő többsége mindkét szavazatával a bizalmat ébresztő pártokat kereste, másodlagos szempont volt a jelölt személye.”[25] Ez a tendencia nem csupán a függetleneket, hanem a kis pártok képviselőit is sújtotta. A többségi rendszerű országok nagy hányadára egyébként a kétpólusú pártstruktúra jellemző, ahol általában a „két nagy” jelöltje közül kerül ki a győztes.

 

 

Helyi kötődés vagy pártkötöttség?

 

 

·        Az egyéni képviselet melletti érvelésnek mindig talán legállékonyabb talpköve a választottnak a körzethez való kötődése és a szavazókkal történő közvetlen kapcsolatteremtés lehetősége. A visszahívhatóság intézményét a magyar jog nem ismeri, így a választópolgárok „ráhatási lehetősége” meglehetősen gyenge. Az esetleges képviselői fogadóórák csupán „aranyfüstöt” jelentenek: a parlamentbe beszavazott politikusok az országgyűlésben fegyelmezett pártkatonaként tevékenykednek. A jelöltek körzetükhöz való kötődése is megkérdőjelezhető, különösképp, ha összevetjük ugyanazok szereplését a megyei listákon[26]. Megállapíthatjuk, hogy jó néhány esetben teljesen eltérő körzetben indulnak a két szavazási ágon. Az egyértelmű pártkötődésű szavazók választási lehetősége nagyon behatárolt, főképp a második fordulóban; véleményem szerint csekélyebb, mint a preferenciás listák esetében.

 

Az egyéni kerület rendszer tehát, mint láttuk, nem mindenben teljesítette az elvárásokat, s ebből, valamint jelentős torzító hatásából ( ld.: az erről szóló fejezetet ) sarjadólag átgondolásra szorul.

 

 

 

 

 

A listás rész elemzése

 nemzetközi összehasonlításban

 

 

   A magyar parlamenti helyek többségének betöltése a listás rész révén történik, amely két pilléren sarkallik: a területi és az országos lista nyújt lehetőséget a mandátumszerzésre. A választópolgároknak viszont csupán a területi listára kell szavazniok ( az egyéni mellett persze ), az országos helyek elosztásának alapja a töredékszavazatok száma. „Alapállásban” előbbi úton 152, utóbbi „mellékösvényen” 58 jelölt juthat be az országgyűlésbe. A képviselőjelöltek egyetemleg szerepelhetnek egyéni körzetben, területi és országos listán, s az egyéni mandátum elsőbbséget élvez ama tekintetben, hogy a már így parlamentbe jutottak nevét törlik a listákról, s a sorban mögöttük álló veendő figyelembe. Ugyanez vonatkozik a területi és országos lista viszonyára is.

   A listás rendszereket ( illetve a vegyes felépítésűeket, már csak azért is, hisz klasszikus vegyes rendszer meglehetősen kevés létezik ) az alábbi szempontsor figyelembe vételével ajánlatos elemezni: a rendszer szintjei és jellege, a küszöb, a választókerületek kijelölése és nagysága, a szavazati struktúra ( egy vagy többszavazatos stb. ), a szavazatok mandátumokká alakítása – általában, illetve ezzel összehasonlítva hazánkban.

 

 

A rendszer szintjei és jellege

 

 

·        Választási rendszerünk listás része igen sajátos helyet foglal el a nemzetközi jogösszehasonlítás palettáján. A kétszintű rendszerek közül a lehetséges maradék-átvivő, illetve korrekciós modell közül a mandátumkiosztás vonatkozásában okvetlenül az első halmazba sorolandó, azonban az egyéni választókerületekben felhalmozódott töredékszavazatok figyelembe vétele az országos szinten egyértelműen a kompenzáció csillámköve, s egyben egy igencsak különös és ritka modell megteremtője.

Összesen – és mindenképpen – 210 mandátumot osztanak ki a listák révén. Ebből főszabály szerint 152-t e területi listákról, 58-at az országosról. Az elosztás módszerének sajátosságai miatt ( ld.: az utolsó pontban! ) azonban előfordulhat, hogy nem sikerül az összes helyet betölteni a megyékből és a fővárosból. Ilyenkor a ki nem osztott mandátumok mintegy „fölcsúsznak” az országos listára. 1990-ben 32, az 1994-es választások alkalmával 27, 1998-ban pedig 24 többlet keletkezett ily módon a felsőbb szinten.

Az országos mandátumokat a nem hasznosult ( tehát mandátumot nem eredményezett ) egyéni és területi listás szavazatok arányában osztják föl a pártok között. Ebből következően az egyéni kerületekben és a listákon jól szerepelt pártok az országos listáról kevés helyet szereznek. A győztes MDF 10, az MSZP 7, a Fidesz szintén 10 képviselőjelöltjét juttatta be e módon. A kompenzációs szerepről azonban „meg kell jegyezni, ha a lista valóban arányosító funkcióval bírna, a „túlgyőztes” pártok már nem juthattak volna újabb mandátumokhoz.[27]

 

 

A küszöb

 

 

·        A listás elosztásból ( mind területi, mind központi szinten ) kizárólag az a párt részesedhet, amely eléri országos összesítésben a ( megyei ) pártlistákra leadott szavazatok 5%-át[28]. Az e küszöb alatti pártokat a mandátumosztáskor figyelmen kívül kell hagyni. ( Tehát a közhiedelemmel ellentétben nem a győztes párt kapja közvetlenül ezek szavazatait !) Ez a megkötés az egyéniben elért eredményeket nem érinti.

A küszöb célja hivatalosan: megakadályozni a parlament fragmentálódását. A kis pártokat igencsak súlytó szabály sokak ellenérzését kiváltja, de a 3/1991. ( II. 7. ) AB határozat kimondta: a küszöb nem alkotmányellenes, mert „azt a célt szolgálja, hogy a törvényhozásban csak tényleges társadalmi támogatottsággal rendelkező erők vegyenek részt”.[29] Hasonló korlátozások nem ismeretlenek a nemzetközi gyakorlatban. A sok szempontból példának tekintett Németországban 5, Lengyelországban, Csehországban és Horvátországban szintén ennyi, Ausztriában ( a landok szintjén ) 4, Romániában, Szlovákiában és Spanyolországban 3, Albániában 2, Dániában és Izraelben 1.5-3 % a küszöb. Igazán elgondolkodtató, hogy     ( az átlagos választói aktivitást figyelembe véve ) mintegy 250-300 000 szavazó támogatása társadalmilag elhanyagolhatónak tartható-e, úgy hogy véleményét még egyetlen képviselője révén sem tudja kifejezni[30]… Az ilyetén mértékű bejutási határ egyébként indokolatlan egy vegyes rendszerben, ahol az egyéni úgyis elegendő stabilizálója ( ún. erősítője ) a struktúrának, létjoga inkább egy tisztán arányos modellben lenne. [31]

A pártok választási szövetségének alkotmányjogi vonatkozása a közös listaállítás lehetősége.[32] Azonban véleményem szerint az erre irányuló szabályozás lényegében funkciótlan, hisz kettő vagy három párt összefogása esetén a küszöb 10, illetve 15 %, tehát a szövetség épp lényegi célját nem éri el, szinte semminemű könnyítést nem jelent[33]. A cseh választási rendszer ezzel szemben, az 5%-os alapküszöb mellett két politikai erő közös listája esetén 7, hárompárti koalíciónak 9, négy- vagy több erő egyesülésének 11 % minimális elérését szabja feltételül, tehát könnyítést jelent az összefogás esetére. A francia választási rendszer          ( 1951, 1956 ) nagy találmánya az apparentement, mely a pártlisták összekapcsolásának lehetősége a közös listaállítás nélkül. A már említett „megerősített PR-rendszerben” a választókörzetekben az abszolút többséget szerzett lista az összes mandátumot elnyeri. Ha ilyen nincs, az abszolút többséggel rendelkező apparentement „visz mindent”, ha ilyen sincs, a módszer átalakul arányos d’Hont formulává, melynél a kis magnitúdójú körzetekben szintén nagy előnyt jelent az összefogás. ( E reform a „kompromisszumkész”, összefogásra képesebb középpártok érdekében született, akik a kisebb erőknek kedvezőtlen mandátumelosztás miatt így tudták fölvenni a versenyt a szélsőséges, illetve annak tartott pártokkal, a kommunistákkal és gaullistákkal. )

                                                                                                                                                                                             Az 1989-es választójogi törvény a közös és a kapcsolt listaállításra is módot ad. A törvény nem definiálja pontosan a fogalmakat, de a megnevezések magukban hordozzák a tartalmat. Előbbi esetében több párt közösen állítja össze a megválasztandó képviselők sorát, a szavazólapon pedig egy helyen szerepelnek, míg utóbbinál pedig külön, viszont szavazataikat összesítik, s így határozzák meg mandátumaik számát, amit voksaik arányában osztanak ki a szövetkezett pártok között ( ennek jelentősége a rendszer kis pártokat sújtó jellegében áll, emellett a kevésbé szoros, a pártok különállását élesebbet tükröző szövetkezésre teremt módot ). A kissé félreérthető törvényszöveget 1990-ben a 233. BH értelmezte, eszerint a küszöb a kapcsolásban részt vevő pártokra külön-külön is vonatkozik. Az 1997-es törvénymódosítás ( talán az egyértelműség jegyében is ) átfogalmazta az érintett részeket, az előbbi szabályt viszont kiterjesztette a közös listaállításban részt vevő pártokra is! Ezen pártok külön szavazatszámát az érintettek által országosan egységesen tett nyilatkozatnak megfelelően, ennek hiányában egyenlően kell megosztani[34]. ( Utóbbi esetben persze a küszöböt elért közös lista tagjai automatikusan szintén elérik a szükséges határt. ) A módosított törvényben a 8. § (5) bekezdésének bb) pontja szerint, ha a közös vagy kapcsolt lista egyik tagja a küszöböt önmagában nem éri el, kiesik, s úgy kell tekinteni, mintha a kapcsolásban vagy közös listaállításban részt sem vett volna.[35]

Homályos a törvényszöveg ama tekintetben, lehet-e egyes megyékben más-más párttal közös listát állítani, ugyanis a szöveg szerint országosan összesíteni csak az ugyanazon pártok által azonos módon összeállított listákat lehet. A korábbi szabály viszont úgy rendelkezett, az eltérő összeállítású megyei listák esetében a szavazatokat a pártok megállapodásának ( ennek hiányában egyenlő ) arányában kell külön-külön számításba venni a százalékos határ megállapítása tekintetében.[36] E sok kérdés persze azért vetődhetik fel, mert a 3 lezajlott választás során sem közös, sem kapcsolt listaállításra nem került sor, tehát az értelmezésnek nem alakulhatott ki gyakorlata.

 

 

A választókerületek kijelölése és nagysága

 

 

·        A ( területi ) választókerületek beosztása a nemzeti történelmi hagyományok hordnokára, a megyerendszerre építkezik: a 19 megye, illetve a főváros jelenti a körzeteket. Az egyes választókerületekben szerezhető mandátumok száma igen alacsony, ennek problémájára dolgozatom későbbi szakaszában részletesen kitérek. A körzetekben elnyerhető parlamenti helyek számának meghatározása előre történik. Ennek kiemelése azért fontos, mert egyes országokban ( pl.:     Szlovákiában ) csupán a választási eredmények ismeretében állapítják meg az elnyerhető mandátumok számát. Ezen megoldás mellett szól, hogy egyes megyékben eltérő lehet a választók aktivitása, így a magyar rendszer szerint lehetséges, hogy egy passzívabb területen kevesebb jogosult akár több jelöltet juttathat az országgyűlésbe, mert a körzet lakossága több. ( A mi megoldásunkban az az elmélet nyilvánul, hogy a távolmaradók is kifejezik akaratukat, úgy szavaznak, hogy egyik politikai  erőt sem választják. ) A körzetenként megválasztható képviselők szélsőségei az 1989. évi XXXIV. tv melléklete szerint:

Budapest                                         28

Pest megye                                      14

Borsod-Abaúj-Zemplén megye                 11

………………….

                                     Nógrád, Tolna, Vas megyék                4

 

A többi kerület megszerezhető mandátumai valahol középen, 5-6 körül szóródnak. Mint látni fogjuk, a választókörzetekben elnyerhető mandátumok csekély száma választási rendszerünk aránytalanságának egyik kútforrása. Az arányos mandátumelosztás szavatosai a sokmandátumos körzetek. A holland és az izraeli rendszer az egész országot egyetlen választókerületnek veszi. A német és a dán modellben ugyan vannak tartományi listák, azonban a szavazatokat először országosan összesítik, kiszámolják a pártoknak „osztályrészül jutó” mandátumokat, majd ezeket osztják el a tartományok listái között. A nemzetközi gyakorlatban ismert, nagyobb területű regionális listák bevezetése – az EU régiókban való gondolkodásának vezérszalagja mentén – ésszerűen fölmerülő javaslat.

 

 

A szavazati struktúra

 

 

·        A szavazati struktúra szempontja arra  a kérdésre ad választ, hogy a választópolgárnak hány szavazatot kell leadnia és hogyan. Léteznek egy- illetve többszavazatos rendszerek. Utóbbiakon belül megkülönböztethetjük a preferenciális, a szavazatok kumulálására lehetőséget adó, valamint a szavazatok megosztását is ismerő modelleket. Az elsőnél a választópolgárnak lehetősége van a megadott pártlistán módosításokat tettlegezni, az általa kedvelt politikusokat valahogy megjelölni. A második esetén a szavazó egy jelöltnek – bejutását foganatosabban elősegítendő – további többletvoksokat adhat. A harmadik pedig a fönnérintett lehetőségeket különböző listák jelöltjeire nézvést is megnyitja.

A preferenciás módszerek színképe igen tarka a szavazók módosítási joga tekintetében. Ausztriában csupán 1, Olaszországban 4 preferált személy jelölhető meg.  Svájcban és Luxemburgban a szavazatmegosztás is lehetséges, oly módon, hogy minden választópolgárnak annyi voksolási lehetősége van, ahány mandátum kiosztható az adott körzetben, s ezekben eltérő pártok jelöltjeit is részeltetheti. Nyugat-Európa legtöbb országában mára már elfogadottá lett a választópolgároknak a listák összeállításába való beleszólási lehetősége, Belgiumban például csaknem 50%-os az ilyen szavazatok hatásának aránya, szinte csak a német rendszer nem ismeri ezen intézményt, ott az egyéni körzetek pótolják a személyek közötti választást.

A rendszerváltások után kijegecesedett Kelet-Közép-Európai rendszerek némelyike is ismeri a „flexibilis”, rugalmas listák módszerét. Lengyelországban a választóknak a pártok területi listájáról egy nevet kell kiválasztaniok, s ez számít egyetemleg pártok közötti választásnak is. Hasonló ehhez a szlovén modell, melyben a választókörzeteket egyéni körzetekre osztják, s az egyéni jelöltek egyben a listák jelöltjei is, a választók pedig a képviselőre történő voksolással választanak pártot is.[37] A mandátumokat a listák szavazataránya alapján osztják szét, s azok a jelöltek nyernek mandátumot, akik saját listájukon a legtöbb szavazatot kapták. Csehországban és Szlovákiában is alakíthatják a szavazók az előzetesen megadott sorrendet. Minden választópolgár megjelölhet 4 olyan személyt a listákon, akit különös tekintettel szeretne a parlamentbe juttatni. Preferenciás szavazatokkal akkor lehet mandátumhoz jutni, ha a körzetben a választóknak legalább 10%-a élt a preferálás lehetőségével, s az adott jelölt a pártjára leadott szavazatokhoz képest legalább 10%-nyi ilyen voksot megszerzett. Ausztriában ugyanez a szabály, csak az egy mandátumhoz szükséges szavazatok fele vagy az adott pártra leadott voksok 1/6 része a preferenciális mandátumszerzés feltétele.

Az európai tapasztalatok azt jelzik, hogy általában ritkán változik a preferenciás szavazatok révén a pártok által előzetesen megadott sorrend, mégis elvi jelentőséggel bír, hogy tér nyílik az egyének közötti választásra is az arányos mandátumelosztás mellett. Így nem csupán a pártokon belüli „másodlagos rekrutáció” dönt a képviselői helyekről. Eme modell, úgy vélem, megteremti az egyéni és listás rendszerek erényéinek elegyítésével az igazságos, mindkét irányból ( arányosság és közvetlenség ) elfogadható mandátumelosztást.

A magyar választási rendszerben a kötött listákon való változtatásra,  preferenciális szavazatok leadására semminemű mód nincs.

A pártok domináns szerepe abban is kifejezésre jut, hogy a listás képviselő mandátumának megszűnésekor a párt jelölheti ki az új képviselőt. Egyetlen megkötés, hogy az illetőnek már a választások idején is rajta kellett, hogy legyen a listán. ( Hogy hányadik helyen, az teljesen közömbös. )

 

 

A szavazatok mandátummá alakítása

 

 

·        A szavazatok mandátumokká való átforgatása a szavazópolgárok körében kevéssé ismert, mégis a választási rendszer egyik urdallópontja. A képviselői helyek ugyanis az egy körzetben elnyerhető mandátumok         ( legalábbis a szavazatokhoz képest ) kis száma miatt nem oszthatók el teljesen a pártok arányos részesedése alapján. ( Hogy is lehetne egyszerűen a részarányok alapján elosztani 5 mandátumot, mondjuk egy 60, egy 40 és egy 30 ezres szavazatszámot elnyert párt között? ) Az arányos elosztás módszere tehát szükségszerűképp valamely érdek sérelmét idézi elő, s hogy melyikét, azáltal az egész rendszert döntően befolyásolja.

A mandátumok listák közötti arányos elosztásra szolgáló módszerek két fő csoportba sorolhatók, miszerint a legnagyobb átlag, illetve a legnagyobb maradék elvén sarkallnak.

Az első metódus „anyamódszere” a d’Hondt-módszer. Ennek lényege, hogy egy táblázatot alkotnak, melynek egyik tengelye a pártok által megszerzett szavazatok száma, a másik pedig a pozitív egész számok halmaza. A pártok szavazatszámát elosztják a fenti ( 1,2,3,4 stb ) osztósorral, majd az egész táblázatból nagyság szerinti sorrendbe állítják a kijövő számokat. A mandátumokat aszerint osztják ki, hogy az így kijövő számok kihez tartoznak. Egy ötmandátumos körzetben, egy 60000(A), egy 28000(B) és egy 12000(C) szavazatot elnyert párt között ezen eljárással az A pártot 4, B pártot1, a C-t 0 mandátumban részeltetik. A Sainte-Lague módszer ugyanez, csak a (2n-1) osztósorral végrehajtva a műveletet. A különbség: A párt csak 3, B 1 és C is 1 mandátum osztályrészesévé válik. Már ebből megállapítható tehát, hogy a Sainte-Lague módszer a kisebb pártoknak kedvez, mert az első mandátumhoz való hozzájutást könnyebbé teszi a többi osztószám megemelésével. Ezt ellensúlyozandó alkották meg a módosított Sainte-Lague-formulát, mely az első osztónak 1.4-et vesz.[38]

A Hare-módszerek az egy mandátum elnyeréséhez szükséges szavazatszámot határozzák meg először, majd ez alapján osztják el a helyeket. A kvóta: a körzetben leadott érvényes szavazatok/a megszerezhető képviselői helyek száma. A pártok voksainak számában ahányszor ez megvan, annyi mandátumot szereznek. Az LR-Hare rendszerekben ( a legnagyobb maradék módszer ) az összes mandátum gazdára talál, ha az első körben ez nem sikerül, akkor a pártok maradékszavazatainak sorrendje az elosztás alapja. A fenti példánál maradva, A párt 3, B és C 1-1 parlamenti széket tudhat magáénak ezen módszer szerint. A Hare-féle metódusnak különféle módozatait is létre hívták. A Hagenbach-Bischoff-formula könnyebbé teszi a mandátumelosztást, mert osztóként a ( megszerezhető mandátumok száma+1)-et használ.[39] ( Svájcban alkalmazzák és egy változatát hazánkban ). Az Imperiali-formula kettőt ad a kvóta meghatározásakor a nevezőben szereplő mandátumszámhoz.[40]

A legnagyobb átlag módszerek közül a legkevésbé arányos eredményt a d’Hondt módszer hozza létre, a gyakorlatban a Sainte-Lague eljárásnak csak a módosított válfaját alkalmazzák. Az Imperiali-rendszer a d’Hondt-módszerhez hasonló eredményeket hoz létre. A legarányosabbnak az LR-   -Hare algoritmust ítélhetjük.

A magyar választási rendszer egy pontosan sehol másutt nem másodolt módszert alkalmaz[41]. A mandátumelosztás alapja az első körben a Hagenbach-Bischoff-formula. A mandátumelosztás második körében azonban az a párt is mandátumot nyerhet, amelyik rendelkezik a kvóta kétharmadnyi értékével. Ha így sem sikerült az összes hely elosztása, a megmaradó mandátumok felkerülnek az országos listára, tehát a legnagyobb maradék módszere nem érvényesül, a magyar megoldás nem LR ( legnagyobb maradék )-rendszer. Ebben a modellben tehát „már nem a támogatottság mértéke dönt, hanem az, hogy a mandátumot még nem szerzett párt szavazatszáma nagyobb-e vagy a már mandátumhoz jutottak maradékvoksa”.[42] Találóan úgy lehetne minősíteni az elemzett módszer, mint a "korlátozott legnagyobb maradék módszerét”, hisz a második körben voltaképp itt is a „maradék” a mandátumelosztás talpköve, csakhogy ez a maradék minimálisan a kvóta kétharmada.

Megoldásunk tehát a kétharmadot elérni képtelen kis pártokat sújtja, számos megyében ugyanis a szerezhető 5-6 mandátumból kiindulva ~10% a fenti minimum. Az országos listán elosztható helyek jóval csekélyebb számából következőleg a fenti elosztási mód az aránytalanság egyik legmélyebb kútforrása. Az országos elosztás a szintén a nagyobb politikai erőknek kedvező, föntebb részletezett d’Hondt-módszerrel történik. A fenti kérdésre az arányosságról és a reformokról szóló fejezetben visszatérünk.

 

 

 

Választási rendszerünk arányossága és az aránytalanság okai

 

 

   A magyar választási rendszer, mint az előzőekből kiviláglik, formáját tekintve a vegyes rendszerek iskolapéldája, „nem arányos, de arányosító elemeket is tartalmazó kombinált rendszer.”[43] Vajon a konkrét eredmények fényében is ezen  megállapítások helytállóak? Nézzük meg gyakorlati példák, számítások segítségével!

 

 

Az arányosság mérése és a magyar eredmények

 

 

·        Az arányosság – tömören szólva – a leadott szavazatok és a parlamenti összetétel közötti eltérés. Arra a kérdésre ad választ, hogy a mandátumok elosztása mennyire felel meg a választók akaratának. Mérésére módszerek sokaságát dolgozták ki, ezen eljárásokban más-más tényezők hatása hangsúlyosabb. Ilyen metódus például a Loosemore-Hanby-, a Rae-, a legkisebb négyzetek-, a Sainte-Lague- és a d’Hondt-index.[44] A leginkább elterjedt, s a mellékzöngéi ellenére talán a legkifejezőbbnek ítélt módszer a Loosemore-Hanby mérőszámot veszi alapul. Ennek menete, hogy összehasonlítják a pártok által elnyert szavazatokat a megszerzett mandátumaik arányával ( pártonként ), majd az így kijövő különbségek összegét osztják kettővel. Gondot okozhat, hogy vegyes rendszerünknél fogva kérdéses lehet, mit tekintünk a pártok által megszerzett szavazatszámnak. Pusztán a pártlistákra leadott voksokat, esetleg hozzáadva az első fordulós egyéni eredményeket, netalántán a második körét is? Mivel a második körben a visszalépések eleve irreálissá tennék a számítást, az első fordulós eredmények vonatkozásában pedig az egyéni és listás szavazatszámok között ( mint már említettük ) nincs számottevő különbség, az áttekinthetőség és egyszerűség céljától vezérelve a pártpreferenciákat tisztán mérő megyei listás voksokat teszem patikamérlegre. ( ld. A táblázatokat! )

·        A számítások önmagukért beszélnek, választási rendszerünk arányossága a többi országéval egybevetve a legrosszabb! A magyar eredményekből kinyilvánodik, hogy 1990-ben és 1994-ben a győztes párt volt igencsak felülreprezentálva, s ennek mértéke rontotta le igen jelentősen az indexet. A kutatók közül néhányan úgy vélekedtek két választás után, hogy ha a struktúra változatlan marad, „akkor várhatóan mindig lesz egy párt, amelyik – az egyéni kerületi választások megnyerése révén – komoly előnyt fog élvezni.”[45] Az 1998. évi választások azonban rávilágítottak ama összefüggésre, hogy nem föltétlenül egy párt lesz felülreprezentálva, hanem akár több is, ha népszerűsége és annak szerencsés területi megosztása folyományaképp jelentős számú egyéni mandátumot képes elnyerni. Ekkor a végső győztes Fidesz, leküzdve listás hátrányát, az egyéni eredményekkel kerekedett az MSZP fölébe, de látható, hogy kicsivel több egyéni mandátum elnyerésével ( nem sokon múlott ) az utóbbi is jócskán aránytalanabb sikerrel büszkélkedhetett volna.    

·        Gallagher reálisabbnak és szemléletesebbnek ítéli a természettudományokból jól ismert legkisebb négyzetek módszerét, mely a nem annyira érzékeny a pártok számára, s a kevés nagy különbséget jobban figyelembe veszi, mint a sok kis különbséget, hisz ha például 10 pártnál egy-egy százalékos eltérés mutatkozik, az nem eshet egy tekintet alá azzal, ha ugyanezen 10% egyetlen erő aránytalanságaként jön létre. Ezen módszer inkább választásonként, globálisan méri az aránytalanságot, mint pártonként.[46] ( Ez utóbbi tényező a magyar választási és politikai rendszer sokpártisága miatt különösen fontos. ) A legkisebb négyzetek indexe: a pártok szavazat- és mandátumaránya különbsége négyzetének összege, osztva kettővel, és az egészből négyzetgyököt vonva. Mint a táblázatból kiszínlik, ezen számítási metódus szerint is a sereghajtók közé tartozunk. ( Bár 1998-ban javult az eredmény. )

·        Kovács László Imre egy sajátos számítást használ: a pártok által elnyert mandátumok százalékát elosztja az ugyanazok által kapott szavazatok százalékával. ( A megszerzett szavazatokba mindkét egyéni forduló eredményeit számításba veszi. ) A számítás záróakkordjaként kivonja a legkisebb hányadost a legnagyobból. Az így kapott együtthatók segítségével elemzi a választási rendszerek arányosságát, s arra a megállapításra jut, hogy a magyar eredmények középúton helyezkednek el a többségi angol és az arányos osztrák között. A konkrét adatok tehát voltaképp egybevágnak a rendszer formájával.[47] ( A többi mérőszámhoz képest kedvezőbb eredmények részint arra vezethetők vissza, hogy a parlamentből kiszorult pártok eredményeit nem kerültek számításba, részint pedig arra, hogy a küszöböt átlépő politikai erők egyike sincs kimagaslóan alulreprezentálva, így a számítás alapját jelentő különbség nem annyira jelentős. )

·        Fábián György az országgyűlésből kirekedt pártokra érzékeny mutatót említ tanulmányában. Az „r” kvóciens az effektív választási pártszám és az effektív parlamenti pártszám összefüggését vizsgálja, s nemzetközi jogösszehasonlításban számottevőnek titulálható 40%-os arányt eredményez, például a küszöböt (4%) szintén ismerő bolgár modell csupán 12%-os „r”-et produkál. Effektív pártszámon azon hipotetikusan egyenlő nagyságú pártok számát kell értenünk, melyek ugyanolyan hatást gyakorolnának a pártrendszer frakcionalizáltságára, mint a valóságban a különböző nagyságú pártok.

·        Tehát bármilyen számítást is alkalmazzunk, az egyértelmű, hogy a magyar választási eredmények igen jelentős aránytalanságot mutatnak, csak annak mértéke a különböző. Megállapítható, hogy az 1998-as választásokon csökkent az aránytalanság, főleg a kiegyensúlyozottabb, két nagy párt uralta egyéni eredmények, és a kiesettekre leadott kevesebb szavazat folyományaképp. ( Utóbbiról lásd a küszöb torzításának politológiai aspektusát! ) Az adatok ismeretében egyértelmű, hogy megoldásunk „a kormányozhatóságot előnyben részesíti az arányossággal szemben”[48], s „inkább a többségi, mint az arányos rendszerekhez áll közel”.[49] Vitatható az a fölfogás[50], mely szerint a parlamentbe bejutó pártok közötti arányok nem torzulnak jelentősen, csupán a kiesők rovására gyarapszik a győztes mandátumszáma. Ez utóbbi tény ugyanis a többiekéhez képest a győztes(ek) részesedését aránytalanul növeli. ( Ez az adatokból csalhatatlanul kinyilvánodik. )

 

A választási eredmények egyes tényezőinek összevetéséből visszavezethetjük, mi is okozza a rendszer nagyfokú aránytalanságát.

 

 

Az aránytalanság gyökerei

 

 

·        A táblázat adataiból kiderül, hogy az egyéni kerületi eredmények még a rendszer egészének aránytalanságát is messze fölülmúlják. 1990-ben az MDF a lehetséges 176 mandátumból 114-et megnyert, ami 64.77%-ot jelent! Ezen tény különösképp azzal összevetve érdekes, hogy a párt a megyei listákon ezzel egyidejűleg 24.73%-os támogatottságot élvezett, az első fordulóban rá leadott voksok aránya pedig 24.01% volt. A Fidesz 8.94%-os listás és 5.01%-os első fordulós egyéni eredményei, valamint az MSZP 10.89 és 10.32%-os hasonló adatai csupán 1-1 egyéni képviselő     ( az összes egyéni hely 0.57%-a ! ) bejuttatásával párosultak. Pusztán ezek alapján tehát a választási rendszer egészen ijesztő aránytalanságot produkálna. Hasonló eredményeket hozott az 1994-es országgyűlési választás is. Az MSZP ekkor 32.99%-os „lajstromos” voksrészesedése mellé az egyéni képviselői helyek 84.65%-át nyerte el, az MDF-Fidesz-FKgP-KDNP négyesnek mindössze 4.55%-nyi rész jutott ezek tekintetében, 34.56%-os együttes listás arányával egyidejűleg! Jól példázza az egyéni és listás elosztás különbségeit egy 1994-es eset. Békés megye mind a hét kerületében az MSZP jelöltjei győztek, ezzel szemben a hat listás mandátumból csupán kettőt szereztek meg, pedig utóbbi szavazataik száma meg is haladta az előbbiekét ( 68128, illetve 61277 ).[51]  Ez az aránytalanság messze fölülmúlja az angliai, tisztán többségi rendszer mutatóit.[52] A fentiek fényében megerősítést nyerhetnek azon tételek, lemmák, hogy a szavazatok kerületek közötti elosztása lényegében a véletlen műve. A „választási rendszer csupán keret, amit a választói tömegmagatartásokkal tölthetnek meg. Például egy arányos rendszer is eredményezhet egypárti túlsúlyt, ha a választói akarat így jut kifejezésre.”[53] Remek észbizonyság erre, hogy például a formáját tekintve tiszta többségi angol választások egyes években arányosabb eredményt hoztak, mint a vegyes rendszerű magyar. Szoboszlai számításai szerint a relatív többségi számítás ( vagyis az első fordulós voksok ) arányosabb összetételt eredményezett volna. Az első két választás során a második fordulóban ( mivel a politikai tagoltság többközpontú volt ) a másodlagos preferenciák döntöttek. 1998-ban a két tábor ( liberálszocialista és polgári-népnemzeti ) közötti, választói aktivitáson sarkalló népszerűség volt a győzelem szavatosa ( bár a szavazók másodlagos preferenciája nem mindig egyenlik a pártokéival ), s az egyes táborokon belül legnépszerűbb párt eredményét növelte meg szegődményeséi rovására.

 

·        A ( listás ) körzeti magnitúdó és a mandátumelosztás módja monnal „egybeszerkeződő” kérdéskör. A kevés megszerezhető képviselőség mindig az aránytalanság gyökere, hisz minél kisebb a mandátumok száma, annál kevésbé feleltethető meg, bármilyen módszert alkalmazzunk is, az elért voksok részarányának.[54] A listás részről szóló fejezetben láthattuk, egyes körzetekben csupán 4 helyet osztanak ki, ez már magában is aránytalanságot idéz elő. Ennek hatását pedig jócskán fölerősíti az alkalmazott algoritmus igen sajátos mineműsége: hisz, ellentétben az LR- -módszerekkel, csak a kvóta legalább kétharmadát elérők nyerhetnek mandátumot, míg a kiosztatlan helyek fölcsúsznak az országos listára. Ez pedig, részint mert az ott elnyerhető helyek száma jóval kisebb, és részint mert abban az elosztásban minden töredékszavazatával az összes párt részt vehet, a „kicsik” helyzetét rontja jelentős mértékben. A mandátumelosztás második körében, hasonlóan a legnagyobb maradék módszerekhez, apróságokon múlik, hogy egy nagyobb párt szerez sokadik, vagy egy nála kisebb ( de „legalább közepes” ) lista első mandátumot. Az igazán kicsik azonban képtelenek elérni az engedményes kvótát is, hisz ez a legcsekélyebb magnitúdójú körzetekben 11-13% körüli.  Csupán a területi listás eredményeket vonva mérlegelésünk fókuszába, megállapíthatjuk: ez a részterület is igen aránytalan eredményt hozott.[55] ( Az országos listával összesítve nem annyira, hisz amaz az arányosság jegyében az alsóbb szinten és egyéniben sikertelenebb pártokat próbálja kompenzálni. )

·        Az országos lista mandátumelosztásánál a d’Hondt-módszert alkalmazzák, mely általában a legaránytalanabb eredmény kútforrása, s az ezt a szintet a „beérkezés utolsó reményhorgonyának” tekintő kis pártok számára jelent újabb tehertételt. Külön aránytalansági tényezőnek ítélhetjük, hogy az országos listás helyekből azok a pártok is részesedhetnek, amelyek már megszerezték a szavazatarányuknak megfelelő mandátumot. Tehát nem csupán az alsóbb fokozatok alapján alulképviselt pártok részesülnek kompenzációban, így voltaképp a legfelső szint nem tudja betölteni rendelvényes szerepét, vagyis az arányosítás feladatát.[56] ( Ez nem önmagában növeli az aránytalanságot, hanem béklyózza az aránytalanság kiegyenlítését, a kompenzációt. Külön-külön vizsgálva, a legtöbb töredékszavazata a listákról a kicsi, az egyéni ágról a sok jelöltet állítani tudó, de kevés képviselőt bejuttató középpártoknak van. )

·        A küszöb, mint a dolgozat más részeiből kiszínlett, jelentős számarányú politikai erőt kívül rekeszt a hatalom sáncain. ( Az első két választáson 15, legutóbb 10% körüli listás szavazat nem hasznosult.) Egyes kutatók sokáig főképp a küszöbnek tulajdonították a nagyfokú torzulást.[57] Mennyire lett volna arányosabb a rendszer a küszöb nélkül? Vizsgáljuk meg az eredményeket ezen górcső alatt! Fábián György és Kovács László Imre végigfuttatta a mandátumelosztást a jelenlegi modell szerint – de küszöb nélkül[58]. A megyei listákon egyik kieső párt sem szerzett volna mandátumot, csupán az országos lista vonatkozásában kerültek volna számításba. 1990-ben 7, 1994-ben 8 újabb párt jutott volna be a parlamentbe az effektív, tényleges küszöb alapján.[59] Az ún. egyéb pártok az első választások alkalmával 26, másodjára 20 mandátumhoz jutottak volna, ami az összes képviselői helyek 6.73, illetve 5.18%-a, tehát jócskán elmarad a kapott voksok arányától. Az országos listát állító pártok közül először az összes, másodszor a Magyarországi Zöld Párt kivételével a többi párt eme fölvázolt modell szerint bejutottnak tekinthető. Az aránytalanság valódi értékét 100%-nak véve 1990-ben 91.81, 94-ben 97.17% lett volna az így számított mérőszám.  A fentiekből tehát kiviláglik hogy arányosság tekintetében a jelenlegi számítás szerint a küszöb szerepe nem jellegadó. Egyebekben persze igen fontos, és egy más számítási metódussal társoltatva az eredmények arányossága vonatkozásában is számottevően közrehatna. Annál jelentősebb a küszöb szerepe politológiai aspektusból. A közvélekedés által esélytelennek bélyegzett pártoktól ugyanis, a média által is erősítve, a nem hasznosuló szavazatok lélektani hatásának hangsúlyozásán keresztül jelentős számú voks vész el, az önmagát beteljesítő jóslat tüköröspéldájaként.[60]

 

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy a magyar választási rendszer nemzetközi összevetésben aránytalannak tekinthető ( bár mértéke mérséklődött ), ez pedig – egy gyanítható erősorrend szerint – az egyéni kerületek, a kis magnitúdójú körzetek, a mandátumelosztás módja és a küszöb „vetenyfája”.

 

 

 

 

 

A kétkamarás országgyűlés lehetősége

 

 

   A bevezető részben leírtak szerint dolgozatomban a törvényhozó testületek megválasztásának módját veszem bonckés alá, mindazonáltal eddig nem tértem ki arra kérdéskörre, hogy a parlamentek nem csupán egy-, hanem kétkamarás szerkezetben is működhetnek. E fejezetben terjedelmi okokból az egyébként külön tanulmányt is megérő témának csupán legfontosabb elemeit, választási vonatkozásait elemezhetjük.

 

 

A kétkamarás országgyűlések típusai

 

 

1.     A „Pairek kamarája” csoportba sorolható testületek az intézmény korábbi szerepét örökítette át némiképp napjainkra[61] (, ezzel pár sorral alább foglalkozunk ). Az e válfajba tartozó parlamentek közös tulajdonítványa, hogy valamiféle – származási, szellemi stb. – elitet tömörítenek magukban. A képviselők személyüknél fogva, az örökletesség jogcímén, a születési elv alapján válnak a tisztség letéteményesévé. A XX. századév elejéig a felsőházaknak eme csoportja volt túlnyomóságban[62], napjainkban azonban csupán Nagy-Britanniában találkozhatunk klasszikus formájával, ahol is a Lordok Házának 773 örökletes peer-tagja volt az 1994-es adatok alapján.

2.    A népképviseleti szenátusok megválasztására teljes egészében a dolgozat korábbi részeiben írtak irányadók.

3.    A szövetségi típusú, szövetségi tagállamok képviseletére szolgáló második kamarák a ( voltaképp bizonyos fokig szuverénnek tekinthető ) államalkotó részek érdekvédelmét látják el. Az eme csoportba sorolható testületek között nagy különbségeket fedezhetünk föl, részint a tagállamok közötti képviseleti arány, részint a képviselőség keletkezése tekintetében. Míg ugyanis egyes országokban a tagállamok egyenlőségének elve nyilatkozik meg a parlament összetételének vonatkozásában[63], addig másutt a lakosság arányában részeltetik a tartományokat képviselői helyekben[64], megint másutt pedig a két elvet egybeigazítván, az arányosságot a kisebbek javára torzítják.[65] Ami a képviselőség keletkezését illeti, abban szükségszerűen meg kell nyilvánulnia a tagállamnak mint szuverénnek: nevezetesen annak törvényhozó vagy végrehajtó hatalma általi delegálás az eme kategóriába sorolás alapfeltétele. Németországban a tartományok kormányának maguk által meghatározott tagjai ( népességszám alapján 3-5 fő ), alkotják a Szövetségi Tanácsot, Oroszországban pedig a legfőbb képviseleti szervek és a kormányok 1-1 delegáltja. Kanadában sajátos módon a főkormányzó nevezi ki a szenátus tagjait a tartományok jelöltjei közül. Érdekes, hogy a szakirodalom jeles alakjai az USA sokak által klasszikusan szövetséginek minősített felsőházát a tagok 1913-ban bevezetett közvetlen választása óta a népképviseleti kategóriába sorolják.[66]

4.    A területi vagy önkormányzati felsőházak rendszere nagyon hasonlít a szövetségiekére, a különbség csupán annyi, hogy itt az állam alkatelemei nem saját jogon, hanem a szuverén döntésének nyomán bírnak képviselettel. Főképp az unitárius és szövetségi államok között átmenetinek tekinthető regionális felépítésű országok második kamarái sorolhatók a tárgyalt csoportba. Hollandiában az Erste Kamer ( így hívják a felsőházat! ) 75 tagját a tartományi tanácsok választják, nem feltétlenül saját tagjaik közül. A küldöttek mandátuma az önkormányzatokéhoz igazodik. Hasonló volt az 1969-ig létező svéd, valamint szövetségi állammá válásáig ( 1993 ) a belga felsőház kialakítási rendje.[67] Franciaországban a szenátorokat sajátos megyei kollégiumok választják meg, melyeknek megyei és községi önkormányzati képviselők, kantonális és regionális tanácsosok a tagjai. Spanyolországban a szenátus többségét a régiók ( autonóm közösségek ) lakossága közvetlenül választja meg, a többi tagot az autonóm közösségek törvényhozó szervei delegálják. Olaszországban is a régiókra épül a felsőház, azonban a szenátorok általános és közvetlen választójog alapján nyerik el tisztségüket, voltaképp tehát a régió a népképviseleti típusú második kamara választókerületi beosztásának alapját képezi csupán.

5.    A korporatív típusú második kamarák esetében a társadalmi munkamegosztás vezérszalagja mentén történik az összetétel kialakítása, az egyes foglalkozási ágak, érdekképviseletek kerülnek be e módon is a törvényhozás menetébe. Egyetlen ma is létező megnyilvánulása az ír Szenátus[68]. A dolgozat témája, a választási rendszerek miatt fontos kiemelni, hogy 43 tagot a mezőgazdaságot, ipart, közigazgatást, oktatást, kereskedelmet stb. képviselők, társadalmi szervezetek, hivatásrendek jelöltjei közül egy mintegy 1000 fős elektori testület választja meg, hatan a két ír egyetem diplomásai közül nyernek tagságot, 11 személyt pedig a miniszterelnök nevez ki.

6.    Egyéb alkotóelvek alapján is létrejöhetnek még második kamarák, hisz az említett típusok eleve nem tiszta formájukban nyilvánulnak[69]. A képviselői tisztség keletkezésének módja szerint megkülönböztethetjük a születésen, méltóságon-tisztségen, választáson-delegáláson, valamint a kinevezésen alapuló tagságot. A kinevezésre a már említett kanadai rendszer a szinte egyetlen ma is élő példa, míg a múlt században jó néhány állam eszerint építette föl felsőházát[70], míg néhány jelenkori szenátusban pusztán járulékos elvnek tekinthető.[71] Belgiumban a tagok egy-hetednyi részét a szenátorok maguk választják ( kooptálás ).

Az ún. „ál-kétkamarás” rendszerek csupán munkamegosztási elkülönülést jelentenek. Svédországban a megválasztott országgyűlés ( Storting ) kiválasztja tagjai egynegyedét, ők alkotják a Lagtingot, míg a maradék háromnegyed az Odelstinget. Az izlandi Althing ugyanezt teszi, csak az arány itt egyharmad-kétharmad.

 

 

A népképviseleti típusú második kamarák

 

 

   A népképviseleti második kamarák közvetlen választójog, az egyéni és listás választókerületi rendszerek, tehát teljes egészében a dolgozat többi részében írtak szerint épülnek fel, viszont épp a témánkkal való szorosabb kapcsolat miatt fontos néhány lényeges vonatkozását kiemelni. Általában tehát szintén pártalapúak, így a második kamarák egyik legfontosabb hagyományos funkcióját, a hatalmi ellensúly szerepét nemigen tölthetik be. Ugyanakkor előfordulhat, hogy a két ház összetétele nem egyezik meg. Ez lehet annak hárulata is, hogy a például más elv szerint választják meg a két testületet: így Csehországban az arányosan, listás módon kialakított képviselőházat kétfordulós, abszolút többségi alapra építkező szenátus egészíti ki. Lengyelországban hasonló a rendszer, a különbség csupán az, hogy relatív többségi választást alkalmaznak a második kamara esetében. A két ház megbízatási ideje is eltérő lehet, illetve a választásokra más-más időben kerülhet sor, láthatunk számos példát a nemzetközi gyakorlatban a rotációra, vagyis arra, hogy a képviselők egyes hányadait több szakaszban választják meg.[72] Bevett gyakorlat, hogy az aktív vagy passzív választójog korhatára eltérő a két kamara tekintetében, általában a felsőházak esetében a passzív választójogot magasabb életkorhoz ( gyakran 40 évhez ) kötik. [73] Romániában mindkét kamara a vegyes rendszerre építkezik. Olaszországban a képviselőház tagjainak ¾ része egyéni választókerületből jut mandátumhoz, ¼-e pedig a pártlistára leadott szavazatok alapján. A szenátus esetében ugyanez a két módozat közötti arany, az eltérés csupán annyi, hogy e tekintetben minden választónak csak egy szavazata van, s az egyénre leadott voks egyúttal pártszavazatnak is számít a kompenzációs jellegű listán. ( A rendszer 4%-os küszöbbel és d’Hont formulával működik ).

 

A kétkamarás parlamentek létjogáról

 

 

A címben megfogalmazott kérdéskör az állam- és jogtudomány legvitályosabb pontjai közé tartozik.

Egyesek már az ókori római senatusban is eme jogintézmény gyökereit vélik fölfedezni. A rendi-képviseleti állammodellekben a két kamara az eltérő társadalmi osztályok, rétegek képviseletére volt hivatott.[74] A polgárosodással, s ekként a parlamentarizmus térhódításával párhuzamosan a „második kamarák” sokáig megmaradtak a régi uralkodó rétegek letéteményesének. A demokratikus rendszerekben azonban – a korábbiak mellett – a szenátusoknak új funkcióira is felfigyelhetünk, miközben azok összetétele is változáson ment keresztül általában.

A törvények kettős elfogadása a megfontoltabb jogalkotás szavatosa lehet, elejét veheti az állandó módosítások szükségességének. „Tehát a második kamara hagyományőrző, ellenőrzési, hozzájárulási jogköreivel enyhén korlátozó, fékező funkciót tölt be.”[75] Az országgyűlés és kormány összefonódását jelentő parlamentáris rendszerek esetében[76] valóságos hatalommegosztást teremthet, „el-elrontja” a népképviseleti szerv szavazógéppé silányuló működését, annál inkább, minél eltérőbb a két kamara megválasztásának módja. John Stuart Mill máig ható elmélete szerint a túlhatalommal rendelkező szerv, így a törvényhozó testület könnyen elbizakodottá és erőszakossá válhat annak következtében, ha senki más véleményét nem kell hivatalosan tekintetbe vennie.

A kétkamarás rendszer tekintélyesebb legitimációt biztosít az esetlegesen a parlament által megválasztott tisztségeknek, jelesül a köztársasági elnöknek, az alkotmánybíráknak, s más, a kormányzattól függetlenül működő személyeknek.[77]

A nem népképviseleti alapon létrejövő, legalábbis nem a pártrendszeren sarkalló második kamara a társadalmat más törésvonalak mentén tükrözhetné, hisz vannak az állampolgároknak pártpolitikai hovatartozásuktól függetlenül tagozódó, ugyanakkor politikaivá artikulálható érdekeik és véleményük is[78]. Képviseleti lehetőséget teremthetne az apolitikus, a pártrendszertől megcsömörlött személyeknek; mind az aktív, mind a passzív választójog gyakorlásának vonatkozásában. Szakmai alapon, és nem a kormány/ellenzék bináris kódja alapján bírálhatná felül a népképviseleti kamara határozatait (, már csak a pártoktól távolságot tartó kiváló szakemberek bevonásával is ). Montesquieu  és (kor)társai úgy látták, a második kamara célja, hogy közvetítsen az uralkodó és a nép ( azaz a népképviseleti kamara ) között. Ma ugyanezen közvetítő szerepet emelhetnénk ki – a pártok ( mint „uralkodó” ) és a nép között. Tehát e modell mintegy „detronizálhatná az új fejedelmet”.[79]

E sok észbizonysággal szemben mi szól a második kamarák ellen? Sieyés és követői szerint a bikameralizmus azért támadható, mert ha a nép egységes, a képviseletének is egységesnek kell lennie. Nos, a mai pártpolitikai viszonyok között a népképviseleti parlamentet, az igen eltérő véleményű erők miatt távolról sem lehet egységesnek tekinteni…Mindazonáltal, ha a döntések az állampolgárok, így a parlamentben lévő ( azaz leginkább a koalíciós ) pártok véleményének eredői, miért ne lehetne ebbe a folyamatba a második kamarát is beépíteni? A legvitatottabb probléma, egyszersmind az alkotmányos többség által legnehezebben egyetértést hozó kérdés a szenátus összetétele.

A két kamara viszonyáról

 

 

   A két kamara hatásköre nemzetközi összehasonlításban általában annyira egyenrangú egymáshoz, amennyire közelít a második kamara összetétele a népképviseleti elvhez.[80] A külön tanulmányt megérő kérdést most csupán vázlatosan elemezhetjük.

1.        Két teljesen egyenrangú ház esetén a szenátus abszolút vétóval rendelkezik. Ennek veszélye, hogy véleményeltérés esetén patthelyzet alakulhat ki: a törvényhozás döntésképtelen. ( Ennek leküzdésére egyeztető bizottságokat, illetve együttes üléseket szokásos összehívni. )

2.       A részben abszolút vétójog esetén a második kamara csak bizonyos kérdésekben egyenrangú; néhány igen jelentős tárgykörre nem terjed ki a szenátus hatásköre ( általában költségvetés, kormányválasztás, bizalmatlansági indítvány ), vagy épp ellenkezőleg, pont azokra terjed ki  ( , alkotmányos, vagy a szövetségi kamarát nagyon érintő kérdések ).

3.       Erős felfüggesztő vétóról beszélhetünk, ha az alsóház minősített többséggel ignorálhatja azt. Például Németországban a Szövetségi Tanács kétharmados többséggel elfogadott óvását a Bundestag jelen lévő képviselőinek kétharmada ( de legalább az összes képviselő több mint fele ) hatástalaníthatja.

4.       Gyenge felfüggesztő hatályú a vétó, ha végső soron az alsóház egyszerű többsége is kiiktathatja a szenátus döntését. Például az angol Lordok Háza döntését bizonyos feltételekkel ignorálhatja a House of Commons – pénzügyi kérdésekben. [81]

Tehát megfigyelhetjük, hogy a 2., illetve 3-4. kategóriák, a vétójog terjedelme és tárgyköre is keveredhetnek. Így Franciaországban az erős felfüggesztő vétó az organikus törvényekre vonatkozik.[82]    

A második kamara vétóját esetleg az államfőével is össze lehetne kapcsolni.

 

A második kamara magyar múltja

 

 

   A szerves fejlődésen keresztülment magyar kormányzati rendszerben a világi és egyházi főurak a XVI. századtól tanácskoztak külön a követek által képviselt megyei nemességtől, s ezt a helyzetet szentesítette az 1608. I. tc.[83] 1885-ben következett be a már anakronisztikussá váló második kamara reformja. ( Az elnevezése Főrendiházra változott. )[84]

Az 1926. I. tc. által – 8 évi szünet után – Felsőház néven újra létre hívott kamarának a Habsburg-ház 24 évnél idősebb, hazánkban élő sarjai örökös jogon tagjai. Hivatal és méltóság alapján kerültek be például egyes magas fokú bíróságok és ügyészségek vezetői, a koronaőrök, a vezérkari főnök, egyes egyházi képviselők. ( pl püspök, református világi vezető, rabbi stb. ) A demokratizálódás jegyében választás útján lettek felsőházi tagok a legalább 2000 pengő földadót fizető nemesi családok és egyes jogi személyek ( MTA, Országos Vitézi Szék, egyetemek és főiskolák stb. ) képviselői. A kormányzó kinevezésével vehetett részt a törvényhozás munkájában 40 ( később 87 ) személy.

A hatalom koncentrációjára törekvő és a közjogi hagyományokat megtagadó kommunista vezetés megszűntette a második kamarát, természetesen még annak lehetőségét is.

A rendszerváltás, a különböző politikai erők kényes egyensúlykeresése során megalkotott alkotmányreformban a szenátusnak nem jutott hely, a bikamerális rendszer nem kelt új életre. A Horthy-korral kapcsolatos előítéletek is meggátolhatták a szenátus ismételt létre hívását. Kulcsár Kálmán szerint a lengyel második kamara időleges posztkommunista eluraltságának rossz tapasztalatai is ellene hatottak. Alkotmányjogi szakirodalmunk igen jelentős képviselői azonban hitet tesznek a vitatott jogintézmény mellett.

A második kamara lehetősége napjainkban

 

 

      A gazdag történelmi hagyományokkal rendelkező kétkamarás rendszer gondolatai a jelenkor igényeinek ( és érdekeinek ) szűrőjén keresztül módosulva jelennek meg. A tudomány kész modelleket is kidolgozott a szenátus megvalósításáról.

Kulcsár Kálmán a következők szerint állítaná össze a 100 tagú kamarát:

1.     A tagok negyven százalékát az önkormányzatok delegáltjai alkotnák          ( Főváros, megyei jogú városok, tízezernél kevesebb és több lakosú települések 10-10 % - az arány más is lehet, pl.: az első kettő, illetve a második és harmadik egyharmad-egyharmad[85]);

2.    Húsz százalékot az ország legfontosabb köztestületei választanák              ( MTA, szakmai kamarák, egyetemek );

3.    A harmadik csoportot (20%) a nemzetiségi szervezetek választottjai jelentenék;

4.    A negyedik csoportot a köztársasági elnök nevezné ki egyes, jelentős társadalmi megbecsülést kivívott neves művészek, tudósok, szakemberek közül.

Az egyházak képviselőit is bevonná, ha belső szabályzatuk lehetővé tenné      ezt[86], a szakszervezeteknek azonban más képviseleti fórumot tart megfelelőnek.

Dezső Márta ¾ részben a megyei önkormányzatokra építené a szenátust. A képviselők megválasztása vagy kislistás rendszerben közvetlenül történne, vagy inkább az önkormányzatok által, állampolgárok és társadalmi szervezetek jelölése alapján, hisz szerinte így markánsabban jut kifejezésre az önkormányzatok képviselete. Megyénként 2, 3 vagy 4 ( de azonos számú ) jelölt nyerne mandátumot. Ennek függvényében 60, 80, legföljebb 100 tagú lenne a második kamara. A többi képviselőt a határon túli magyarság           ( postai úton 2-4 fő ), valamint a magyarországi kisebbségek ( 1-1 fő ) adnák, illetve hazánk minden, korábbi miniszterelnöke és köztársasági elnöke jutna be a szenátusba. ( Dezső Márta ezen elnevezést támogatja. )

Takács Imre a király nélküli királyság második kamarájának tényezői közül a regionális és közintézményi delegáltakat tartaná egy esetleges második kamarába bevonandó tényezőknek.

Pokol Béla Területi Tanács, Sajó András Kerületi Gyűlés néven szintén az önkormányzati-körzeti elv alapján építené fel a kérdéses testületet.

Bihari Mihály korporatív, etnikai, vallási elemeket javasol a szenátus felállítására; akár a szervek tagsága általi választás, akár pozícionális vagy hivatali elv alapján, de nem veti el a kooptálás korlátozott érvényesülését sem.

Samu Mihály önkormányzatok és civil szervezetek képviselőiből álló második kamara lehetőségét vázolja föl, emellett rámutat egy igen sajátos, nemigen emlegetett megoldásra, mely a korporativizmus és a népképviseleti elv erényeit társoltatja. A rendszerváltás során vetődött fel, hogy különböző érdekképviseleti szervek, szakszervezetek, egyesületek stb. indíthassanak a hagyományos pártokhoz hasonlóan listát, s az állampolgárok szavazhassanak egy pártra s emellett egy civil szervezetre. ( Utóbbi alapján a második kamarába lehetne bekerülni. )

Ifj. Trócsányi László – az előbbiek mellett – a kereskedelmi- és iparkamarák képviselőit és egyes tisztségek viselőit is ( például: MNB és Legfelső Bíróság elnöke ) lehetséges alkotó tényezőként említ.

 

A második kamara mellett hitet tevő pártok ( FKGP, KDNP, MIÉP ) részéről még felvetődött a diákok, nyugdíjasok, testi fogyatékosok, sportolók tagsága is.[87]

   Tehát a második kamara igen összetett szempontokból képviselhetné a társadalom érdekeit, ennek ellenére felállítása – bár a szaktekintélyek sora támogatja – valószínűleg csupán terv marad. A létre hívását illető esetleges megegyezést követően pontos összeállítása osztaná meg az alkotmányozókat.

   Saját elképzelésemet a reformokról szóló részben tárgyalom.

 

 

 

 

 

 

Reformelképzelések és lehetőségek

 

 

A pártok terveiről

 

 

·        Az 1989.évi választójogi törvény egyszeri használatra készült[88], ehhez képest jól kiállta az idő próbáját: a közép-kelet-európai rendszerek közül a legállékonyabbnak, legtartósabbnak bizonyult. Persze a győzteseknek mindig megfelelő, a veszteseknek mindig pallérozandó az adott megoldás...

 

 

·        Az első választás után az MDF a modell változatlansága mellett tört kopját, később az ekkor még 4%-os küszöb felemeléséért kardoskodott. A nagyjából hasonlóan szerepelt MSZP és KDNP is a vegyes rendszer hívének mutatkozott, de a rendszer valamily mérvű arányosítását tartották kívánatosnak, a listás rész szerepének növelésével. Az MSZP a küszöb eltörlésére vagy legalábbis mérséklésére tett javaslatot. Az FKgP álláspontja a kormányból való kilépés után szintén az arányosítás, így a küszöb torzító hatásának hangsúlyozásában csendült ki. A Fidesz és az SZDSZ a parlament létszámának csökkentését irányozta elő. Előbbi 200-240 fős képviselőtestületet tartott volna üdvösnek, utóbbi 280-as létszámú országgyűlést képzelt volna el, méghozzá a területi lista távoztatásával, és országos kompenzációs lista ( azaz egyszavazatos struktúra ) létre hívásával. A ciklus során azonban csupán egy változás történt: 1993 decemberében a küszöböt 5%-ra emelték. A választási programok is nagyjából a fentiekhez igazodtak. Az FKgP – G. Nagyné Maczó Ágnes tervezetét felkarolva –  a pusztán  ( továbbra is 176 fős ) egyéni rendszer megteremtését írta lobogójára, melyet összekapcsolt a képviselők visszahívhatóságának intézményével. Majd’ minden párt elképzeléseinek sugárpontjában az igen népszerű költségmegtakarítást célzó létszámcsökkentés terve állott tehát. A másik alapösszefüggés, hogy a főképp a kieséstől tartó pártok indítványozták a küszöb eltörlését.         (, kirekesztőleg az utolsó kisgazda elképzelést. )

 

 

·        Az 1994-ben hatalomra jutott erők kormányprogramja magában foglalta a választási rendszer reformját. Az egyfordulós, relatív többségi modell megteremtését és az arányosság előmozdítását határozták el. Ennek alapján többféle javaslat látott napvilágot. Az „A” variáns csupán a fenti célokat vette  tervbe az első fordulós érvényességi és eredményességi küszöb eltörlésével. A szándék egyértelmű: a modell a legerősebb párt túlnyomóságát mozdítja még inkább elő.[89] A „B” terv az SZDSZ elképzelését követte ( ld fentebb ), ez pedig a tapasztalatok szerint a második legnagyobb pártnak ( jelesül az SZDSZ-nek…) kedvezett volna. Az MSZP által ( azóta is ) leginkább támogatott „C” metódus a már elemzett német rendszert képezi le kis eltéréssel,[90] 152 egyéni és ugyanennyi listás hellyel, 5%-os küszöbbel, valamint a megtartható többletmandátumokkal. A „D” ötlet ehhez nagyon hasonló, a különbség az, hogy először az egyéni mandátumokat osztanák szét, majd kompenzációs céllal a listásokat. (Így nem lennének többletmandátumok.) Ez úgy történnék, hogy az egy mandátum megszerzésének feltételét jelentő, az egyéni és listás voksokból kiszámított kvótát megszorozzák az egyes pártok által elért egyéni győzelmek számával, s eme értéket levonják a listás szavazatokból. A területi elosztás tehát csupán a kompenzáció alapján történne. A tervezet országos szintet is előirányoz, melynek talpköve a listás töredékszavazatok száma lenne. A töredékből levonnák a pártok által részarányuknál több mandátumot eredményező szavazatszámot.[91] Mindazonáltal e rendszer arányossága valószínűleg a „C”-é alatt maradna.[92] Az „E” módozat az egyéni körzetek számát 120-150-re mérsékelné, a területi listás helyeket 180-200-ra növelné, s 60 helyet juttatna a 3%-os küszöbbel működő országos listának. A javaslat megszüntetné a mandátumok „felcsúszásának” lehetőségét, LR-módszert alkalmazva. E tervezet egy változata 120 egyéni, 120 országos (!) listás képviselőt juttatna mandátumhoz, 60 fős kompenzációs listát fönntartva.  Jóllehet 1996 márciusában hat(-, majd hét)párti tárgyalások kezdődtek, úgy tűnt, a Fidesz és az SZDSZ is támogathatná a megszemélyesített arányos rendszert, érdemi változtatást nem hajthattak végre.

 

 

·        A 98-as választások előtt az FKgP, a Fidesz és az SZDSZ írta lobogójára a parlament létszámának csökkentését. A kisgazdák visszatértek régebbi álláspontjukhoz, a rendszer arányosítása, s következendőleg az egyéni kerületek számának csökkentése mellett téve hitet. Ezen modellben egy 170 fős alsóházat és egy 70 fős felsőházat vázoltak föl. A győztes párt hozzávetőleg 220-250 létszámú egykamarás országgyűlést képzelt el. Az egyéni kerületek érintetlenül hagyása mellett a listás ág reformját irányozták elő, a kétszintűség megszüntetésével, és egy közöttes regionális elosztás megteremtésével. A nagyobb körzetek a kisebb pártok számára is méltányosabbak a Fidesz érvelése szerint, mindazonáltal részletes koncepciót nem dolgoztak ki.[93] Az MDF nem volt a létszámcsökkentés híve, így e törekvések háttérbe szorultak.[94] A MIÉP a legnagyobb kormánypárt koncepcióját a kis pártokat tekintve méltánytalannak ítélte. Az SZDSZ és az MSZP – a választási rendszert illetően – kitartott régi elképzelései mellett, előbbi a kompenzációs országos lista, utóbbi a perszonalizált PR-rendszer mellett „serkenkedett”. Lamperth[95] a német példára hivatkozva a jelenlegi rendszer erényeit és a nagyobb fokú arányosságot egyetemleg látná biztosítottnak a megszemélyesített arányos képviseleti modellben, ugyanakkor megfeledkezik arról a tényről, hogy adott választási rendszer egészen eltérő eredményeket produkálhat. A jelenlegi megoldás mellett elméletileg sokkal nagyobb szavazat-mandátum összecsengés is elképzelhető, míg Németországban egyfajta „választási csodának” lehettünk tanúivá.[96] Képzeljük el, hogy egy tízmandátumos körzetben[97] egy párt 30 %-os részesedéssel akár mind az 5 egyéni képviselőséget megszerezheti a relatív többségi rendszerben, holott az arányosan osztályrészül jutó háromhoz képest 2 többletmandátum keletkeznék. Nem tudok egyetérteni tehát azzal a megállapítással, hogy a többletmandátumok száma biztosan csekély.[98] Nem fedezhető fel a tervezetben a Németországban bevált országos mandátumösszesítés sem. A körzetekben a kiosztható kisszámú mandátum, országos lista nem lévén, az 5-10 %-os pártokra nézvést igen sérelmes lenne. Az országgyűlés létszáma alig csökkenne. Mivel a választási rendszer megváltoztatása kétharmados kérdés, az ellenzék egyetértésére is szükség lenne. 1999 januárjában a Kisgazdapárt kezdeményezte a hatpárti tárgyalásokat, s többszöri egyeztetés után a parlament március 2-án 12 tagú eseti bizottságot alakított az e téma szakértőjének (is) számító Pokol Béla elnökletével.

 

 

A szakma javaslatai

 

 

·        Választási rendszerünk ellentmondásai a szakma jobbító szándékú pergőtüzének is régóta célpontjában állnak. A szakemberek körében főként az arányosítás kérdése jutott túlnyomóságra.[99] Ennek előmozdítására megfelelő megoldásnak tartják a mandátumok elosztásának olyatén átalakítását, hogy azok maradéktalanul kerüljenek kiosztásra a megyei listákról, s ne „csúszhassanak föl” az országos szintre. Ez történhetnék az LR-Hare rendszer szerint. Fölvetődhetik, hogy az országos listáról csupán a többi szintet tekintve alulképviselt pártok részesedhessenek, azaz a listás töredékszavazatok maradjanak figyelmen kívül. [100] Szoboszlai a német rendszer leképezésének lehetőségét is fölveti. A parlament létszámcsökkentésének általában népszerű elképzelésével Fábián György azt az észbizonyságot szegezi szembe, hogy az elvégzendő munkák, feladatok nem csökkennének, tehát a pártapparátusokat, szakértői csoportokat kellene bővíteni, s emiatt semminemű megtakarítás nem maradna. ( Az mindenképp megfontolandó, hogy ennek tükrében csökkentsék a létszámot és szabályozzák a frakciók támogatását, mert talán lenne megoldás, mely a takarékosság és a létszámcsökkentés szempontjából egyetemleg sándoripolcra emelkedhetnék, vagyis megvalósítaná a létszámmérséklést és egyúttal nem vonná maga után a szakértői támogatás nagyarányú emelését. ) Ugyanő a körzeti magnitúdó növelése és a választási formula, a számítási mód reformja mellett kardoskodik. A bekerülési küszöböt illetően, mint a listás részről szóló fejezetben szó volt róla, ha létjogát nem is tagadják, mértékét általában túlzónak tartják a tudományterület művelői.[101] Többeknél fölmerül a relatív többségi egyfordulós rendszerre való áttérés gondolata az egyéni kerületek vonatkozásában, hisz egyesek szerint a második forduló nem változtat jelentősen az első kör erőviszonyain[102], sőt, mások úgy vélik, még arányosabb elosztást is eredményez[103]. Az említettem elméletekből azonban kinyilvánodik, hogy a szakértők úgyszólván mindegyike perbe száll a rendszer típusának megváltoztatásával. Dezső Márta a modell egészének megőrzése mellett fölveti a második kamara létre hívásának lehetőségét, ennek okából az alsóház létszámcsökkentését, és párhuzamosan az arányosítás kérdését. Az egyéni kerületek számát 130-ra mérsékelné[104], a 140-es keretű területi és a 30-as országos lista a kompenzációra nagyobb lehetőséget nyújtana az arányos rész nagyobb aránya okából. Az egyéni választásokat relatív többségűvé változtatná, a megyei listás mandátumokat maradéktalanul kiosztatná. Eme „arany középutat” célba vevő megoldás kapcsán csak az a kérdés merül föl, hogy a területi szint képviselői helyeinek további csökkenése révén keletkezhető további aránytalanodást ellensúlyozni tudná-e az országos kompenzáció.

 

 

Egy lehetséges megoldás…

 

 

Ennyi kritikus elemzés, ennyi „kíméletlen” bírálat után az olvasóban joggal vetődhetik fel a kérdés, vajon e sorok írójának van-e megoldási javaslata, s ha igen, megállja-e a helyét az ésszerűség ítélőszéke előtt. Nos, megkísérlem, hogy eleget tegyek ezen kívánalmaknak, hozzátéve, hogy az alábbi terv is csupán egy lesz a ( támadható ) sok közül…

A reformok szükségszerűségét az alábbi csapásirányok szerint vélem elengedhetetlennek: az aránytalanság, a kiszoruló pártok, a parlament létszáma, mindazonáltal kardot kötök a modell jelenlegi előnye, az egyének közötti választás lehetősége mellett. A választási rendszer megújítását egy vele szorosan összekapcsolódó kérdéskör, a kormányforma átalakításával egyidejűleg tartanám kívánatosnak. A következők során erre irányuló szerves egységgé „tetemesített” elképzeléseimet fogom levezetni. A magyar alkotmányos berendezkedés egyik igen vitályos pontja a kétharmados törvények kérdésköre. Kormány(ok) és ellenzék(ek) között áthidalhatatlan szakadék feszül, s ez a gond a kormányzást voltaképp meg is béníthatja. Javaslatom: a kétharmados döntések ( az alkotmányozás és egyes személyi kérdések, például az alkotmánybírák megválasztása kivételével ) eltörlése, s a kérdéskörök valamilyen más többletmegszorításokkal történő biztosítása. Ez lehetne az összes képviselő létszámának több mint fele, illetve elképzelhető esetleg a szlovák alkotmány által előírt 60 %, valamint bekapcsolható a rendszerbe  szenátus is[105]. A túlhatalom ellenszere a parlament arányossága volna.[106] Támasztékul szeretném hívni ezzel összefüggőleg Considérant lemmáját, aki szerint a többségi elv a döntés elve, az arányossági elv pedig a képviseleté. A parlament a szuverenitás átlényegült letéteményese, az elsődlegesnek tekintett közvetett demokrácia gyakorlásának hivatottja. Azonban a népfelség elvének fontos tartozványa, hogy – mintegy a közvetlen demokrácia gyakorlásaként – az állampolgárok közössége hozza létre azt a szervet, melyre hatalmát a célszerűség és szakszerűség követelményének hárulataként átruházza. E szemszögből, véleményem szerint, nem védhető az aránytalanság, valamint a jelenlegi küszöb, mert mintegy 300 000 választó társadalmilag igenis komoly támogatottságot jelent[107]. A konstruktív bizalmatlanság intézménye a kormányozhatóság oltalmazványosa volna. (Esetleg ezzel párhuzamosan el kellene határolni a kormány eredeti jogalkotási tárgyköreit, úgy, hogy az érintett kérdéseket nem törvény, hanem kormányrendelet szabályozza, ezáltal is oldva a parlamenttől való függését.[108] ) Az EU is a tagállamok választási rendszerének arányosítására ébreget, a csatlakozásra figyelemmel ezt nem árt nekünk sem szem ellőtt tartanunk.

Azon, szinte szentségtörésnek tűnő kijelentés mellett kezesítem magam, hogy a személyek közötti választásra a legnagyobb lehetőséget nem az egyéni rendszer kínálja, hanem a preferenciális lista! Mint már szó volt róla, a választók az egyénekben is a pártot keresik[109], a szavazatok megosztására ritkán kerül sor. Az egy párt mellett határozottan hitet tevő polgároknak semminemű beleszólásuk nincs, hogy saját pártjukból kit juttassanak képviselői méltóságba, vagyis csupán a „másodlagos rekrutáció”, a párton belüli küzdelem dominál, mintegy a választók megkerülésével. A módosító szavazatoknak ama formájáért szállok síkra, amely lehetővé teszi a szavazatok különböző pártok közötti megosztását, illetve kumulálását, vagyis egyetlen jelölt többszöri megerősítését.

A fölvázolt igényeket több elképzelhető modell is kielégíti, melyek egy gondolatsor módozatai.

Elképzelhetőnek tartok egy pusztán országos listáról történő elosztást ( Itt a preferálás lehetőségének technikai nehézségeit, nevezetesen, túl sok képviselőt kellene az országos listán fölsorolni, hogy ne csupán az élen állók közül lehessen választani, úgy oldanám meg, hogy a szavazólapon a támogatni kívánt képviselő meghirdetett kódszámát lehetne megjelölni ).

 Ha területi szintet is létesítenénk, a regionális listákat javasolnám ezen célra, mert a nagyobb mandátumszám arányosabb elosztást eredményez.      ( Ez ráadásul egybecseng az EU régiókban való gondolkozásának, s a körzetek is sokszor mesterséges alkotványok, így a jelöltek azokhoz sem kötődnek feltétlenül erősebben. ) E modellben a jogosultak a regionális listákon szereplő jelöltek között oszthatnák meg voksaikat, mondjuk 4-et vagy 5-öt. ( Az egész szavazás ennyiből állna, tehát nem jelentene a polgároknak jelentősebb terhet. ) A mandátumokat a pártokra leadott szavazatok szerint osztanák ki, a preferenciák csupán a pártokon belüli sorrendet befolyásolnák. Az arányosítást országos kompenzációs lista segíthetné.

A nagyobb pártok miatt, melyek kompenzációs helyeket nem kapnak, a görög rendszerhez hasonlóan eloszthatnánk egy meghatározott számú mandátumot az országosan összesített szavazatok alapján, hogy a legfontosabb személyek bejutását semmi se veszélyeztesse. ( Ugyanakkor fölvetődhetik, a kérdés, hogy vajon a népszerűtlen, regionális listákról bejutni képtelen pártvezéreket segítenünk kell-e ily módon. )

A fentieket fejleszti tovább az a gondolatsor, mely szerint a voksokat központilag összesítenék, majd a pártok részesedését leosztanánk a területi listák között.[110] ( S ekkor is elképzelhető néhány mandátum országos elosztása. )

A talán legüdvösebb az a felépítmény volna, melynek talpköve az előbbiekhez hasonlóan a regionális szint. A szavazatokat országos fokozatban összesítenék, s az országos listák között osztanák el. A regionális állomásról az a képviselő nyerhetne mandátumot, aki elnyeri a pártja regionális listájára leadott szavazatok meghatározott százalékát[111]           ( mondjuk 10 %-ot, de feltétlenül csak annyit, hogy a preferenciáknak jelentős szerepük legyen ), vagy a régióban az összes voks bizonyos hányadát. Eme modellben helyet szoríthatnánk még a független képviselőknek is, mégpedig úgy, hogy rájuk nézvést is meghatároznánk egy kvótát ( esetleg kedvezőbbet a listásnál ), és annak elérése esetén képviselőséget juttatnánk osztályrészükül. ( Esetleg a függetlenekre eső szavazatok szerint járó mandátumokat osztanánk ki a szavazatok aránya szerint, illetve többletmandátumokat képeznénk a német rendszerhez hasonlóan. ) A preferenciás úton már a régióban megszerzett mandátumok számát levonnák az országosan kiszámított összmennyiségből.

A fölvázolt rendszerekben ( lényegében egy modell 5 lehetséges módozata ) a mandátumelosztás alapjául egy méltányos algoritmus szolgálhatna, ez lehetne LR-Hare, avagy – főképp, ha pusztán megyei szinten osztjuk el a helyeket – Sainte-Lague, mely segítségével a viszonylag csekély mandátumból is részeltetni lehetne a kis pártokat.

Küszöbbel valószínűleg nem próbálnám akadályozni a parlamentbe jutás útját. Ha mégis ( a pártok töménytelen megszaporodása esetén ) ez 1-3 % lehetne, esetleg a részesedés feltétele egy regionális mandátum elnyerése volna.[112] Meghatározott szavazatszám eléréséhez is köthetnénk a bejutást. Elképzelhető, hogy a kisebb ( például 1 % alatti ) pártok csupán egy-egy szószólói helyet kapjanak.

Ezen módszer szerint tetszőlegesen változtathatjuk a parlament létszámát. Ezt úgy célszerű megtenni, hogy az így megtakarított összeg jelentősebb legyen a szakértőkre fordítandó többletösszegnél. ( Véleményem szerint a képviselők messze nem mindegyike szakértője bizottsági területének, így a pártapparátusok hathatósabb munkát végezhetnek. Magam egy 200 fős alsó- és egy 100 fős felsőház mellett török lándzsát, figyelemmel a hasonló nagyságú országok adataira. )

 

A már említett második kamarát illetően nehezebb egy kész tervvel előállni. Megannyi remek ötlet és nemzetközi példa, megannyi képviseletre méltó érték és megjelenítendő társadalmi érdek láttán minden elképzelés teljesen szubjektívnak tűnik. Itt ugyanis nem egyetlen ( népképviseleti ) elv helyes mederbe terelése a cél, hanem egyéb elvek közül minél többnek az érvényre juttatása. Magam főképp az alábbiakat javasolnám a szenátus tagságába.

Második kamaránk módot adhatna a határon túl élő magyarok képviseletére, ezt hazánk történelmi hagyományai, a nemzet szétszakítottsága, valamint a kérdés mai, hiányos rendezése is indokolja.[113]

A regionális képviseletnek a közvetett és közvetlen formája mellett is szólnak érvek, én utóbbi mellett teszem le a voksom – tekintettel a népképviseleti kamara tekintetében javasolt listás rendszerre. A választás megfelelő formája lehetne az ír szavazatátruházó modell, mely a sokadlagos   ( második, harmadik stb. ) preferenciákat is figyelembe veszi. ( Ordinális szavazás ). A választás a népképviseleti ciklus félidején történne, megfontolandó a rotáció is.[114] 

A köztársasági elnök által a közélet, tudomány, művészet, sport kiválóságai közül élethossziglan kinevezettek is a tagok közé emelkedhetnének.[115]

Érdekes ötlet a népképviseleti és a korporatív elv egyesítése ( ld. az előző fejezetet ). Ezt a módszert arra használnám eszközül, hogy a választók meghatározzák, a civil szféra tagjai, társadalmi szervezetek, kamarák közül melyek legyenek a szenátus alkotó tényezői.[116]

A ( volt ) tisztségen alapuló tagságra irányuló javaslatok között nem találtam példát a volt alkotmánybírák, alkotmánybírósági elnökök ajánlására. Pedig így talán javítható lenne a törvényhozás előzetes szűrése az alkotmányos alapjogok jegyében, s feleslegessé válhatna olykor az utólagos normakontroll az Alkotmánybíróság gyakorlatát belülről ismerő személy révén.

A szellemi elit ( MTA, egyetemi tanárok, Rektori Konferencia ) képviselőinek bevonását is megfontolandó ötletnek tartom.

 

E kézirat megszületésének időpontjában a különbizottság csupán a kapcsolt listák megszüntetése tekintetében jutott egyetértésre. Megoldatlan még a kisebbségek parlamenti képviselete[117], illetve a majdani európai uniós képviseleti rendszer megteremtése. A további reformok előkészítésének feladata már félő, hogy a következő jogászgenerációkra marad…

 

 

 

1990.	szavazat	mandátum	L-H-index	Legkisebb négyzetek	négyzetek	indexe	egyéni	területi	országos
MDF	24.73%	42.7%	17.97%	322.9%			114	40	10
SZDSZ	21.39%	23.6%	2.21%	4.88%			35	34	23
FKgP	11.76%	11.4%	0.36%	0.123%			11	16	17
MSZP	10.89%	8.55	2.34%	5.47%			1	14	18
Fidesz	8.95%	5.4%	3.55%	12.6%			1	8	12
KDNP	6.46%	5.4%	1.06%	1.12%			3	8	10
Agrárszöv.	3.13%	0.26%	2.87%	8.23%			1
többiek	12.69%	0.%	12.69%	161.03%			10
Összesen			43.05%	516.353%
Indexérték			21.525%	16.06%
1994.
MSZP	32.99%	54.14%	21.15%	447.3%			149	53	7
SZDSZ	19.74%	17.98%	1.86%	3.46%			17	28	25
MDF	11.74%	9.84%	1.9%	3.61%			4	18	15
FKgP	8.82%	6.74%	2.08%	4.32%			1	14	11
KDNP	7.03%	5.7%	1.33%	1.77%			3	5	14
Fidesz	7.02%	5.18%	1.84%	3.39%			0	7	13
Agrárszöv	2.1%	0.26%	1.84%	0.0676%			1
többiek	12.4%	0.%	12.4%	153.79%			1
Összesen			44.4%	616.55%
Indexérték			22.2%	17.57%
1998.
Fidesz	29.48%	38.34%	8.86%	78.5%			90	48	10
MSZP	32.92%	34.72%	1.8%	3.24%			54	50	30
FKgP	13.45%	12.44%	1.01%	1.02%			12	22	14
SZDSZ	7.57%	6.2%	1.37%	1.87%			2	5	17
MIÉP	5.47%	3.62%	1.85%	3.42%			0	3	11
MDF	2.8%	4.4%	1.6%	2.56%			17	0	0
többiek	8.31%	0.%	8.31%	69.%			1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

 

 

 

·        Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1998

·        Fábián György ( szerk. ): Választási rendszerek, Osiris-Láthatatlan Kollégium 1997

     Különös tekintettel az alábbi tanulmányokra:

Kovács László Imre: Választás és Választási rendszer

Douglas W. Rae: A választási rendszer változó elemei

Arendt Lijphart: Választási rendszerek: Típusok, formák, fejlődésvonalak

Michael Gallagher: Arányosság, aránytalanság és választási rendszerek

Max Kaase: Megszemélyesített arányos képviselet

Mirjana Kasapovic-Dieter Nohlen: Választási rendszerek és rendszerváltás Kelet-Európában

David Butler: A Westminster-modell változásai

Fábián György-Kovács László Imre: Az arányosság újabb dimenziói

·        Szoboszlai György: Képviselet és választási rendszer európai kontexusban, Politikatudományi szemle 1998. 1.sz

·        Kukorelli István: Az alkotmányozás évtizede, Korona Kiadó 1995.

·        Fábián György: A magyar választási rendszer kelet-közép európai összehasonlításban, Politikatudományi szemle 1999. 3. szám

·        Szoboszlai György: A választási rendszer és a választási eredmények összefüggései, Info-Társadalomtudomány 22. Sz

·        Kovács László Imre: Voksok és mandátumok, Társadalmi Szemle, 12/92

·        Fábián György: Választási rendszerek és a magyar megoldás, Társadalmi Szemle  4/94

·        Wiener György: A választási rendszer reformja, Magyar Közigazgatás 6/97

·        Dezső Márta: A választási rendszer életképessége és anomáliái, Választások 1995.

·        Pokol Béla: A magyar parlamentarizmus, Cserépfalvi 1994.

·        Körösényi András: A magyar politikai rendszer, Osiris 1998.

·        Schmidt Péter: Választottunk ( Széljegyzetek a választáshoz , Parlamenti választások 1990. MTA Társadalomtudományi Intézet 1990.

·        Dezső Márta-Tóth Zoltán: Választási rendszerek, BM Kiadó 1996.

·        Wiener György: A kelet-közép európai választások összehasonlítása, Info-Társadalomtudomány 22. sz. 1992.

·        Szente Zoltán: Bevezetés a parlamenti jogba, Atlantisz 1998.

·        Dezső Márta, Kukorelli István ( szerk. ): Választástudományi tanulmányok, Országos Választási Iroda, 1999.

·        Kelet-Európa új alkotmányai, szerkesztette: Tóth Károly, JATE-ÁJK Alkotmányjogi Tanszék, 1997.

·        1989 . évi XXXIV. törvény az országgyűlési képviselők választásáról, és az ennek módosításáról szóló 1994. évi III., 1997. évi C., ill. XCVI. tv.  

·        Magyar alkotmánytörténet, szerkesztette: Mezey Barna. Osiris Kiadó 1996.

·        Alkotmánytan, szerkesztette: Kukorelli István. Osiris Kiadó 1996.

·        Bihari Mihály-Pokol Béla: Politológia. Nemzeti Tankönyvkiadó 1992.

·        Takács Imre: A törvényhozás második kamarája. Társadalmi Szemle 1995. 10. szám

·        Kulcsár Kálmán: A kétkamarás országgyűlés problémája. Társadalmi Szemle 1995. 10. szám