Deák Dániel

Rendszerelmélet és konfliktusszemlélet

(Hozzászólás Pokol Béla „Luhmann rendszerelmélete és a Polányi Károllyal

korrigált marxi elmélet” c. tanulmányához)

 

 

 

 

 

            Pokol Béla tanulmányának[1] alapvető hozadéka annak kifejtése, hogy a (luhmanni) rendszerszemléletben bemutatott egyes társadalmi alrendszerek (árszabályozó piac, politikai demokrácia, tudomány stb.) nem egyenlő súlyúak.  E tapasztalati tényből indokolt arra következtetni, hogy a társadalmi alrendszerekben megvalósuló elkülönülést keresztülmetszik olyan hierarchiák, amelyek mögött embercsoportok közötti valóságos konfliktusok húzódnak meg, még ha nem látszanak is jól, amennyiben e konfliktusokat számos marginális körülmény (etnikai-civilizációs jegyek tarka szövete) eltakarja.  Elismerve azt, hogy megalapozott a társadalom steril analitikus szemléletét kiegészíteni egyfajta funkcionalista (konfliktus-orientált) látásmóddal, az alábbiakban kiegészítjük a Pokol-tanulmányban bemutatott elemzést néhány olyan szemponttal, amelyeket fontosnak vélünk, bár nem feltétlenül esnek egybe a szerző mondani valójával.

 

 

 

            1. A társadalom analitikus és funkcionális megközelítése

 

 

            Előzetesen megjegyezhető: Pokol Béla tanulmányában a luhmanni rendszerszemlélet kiegészítése nem annyira a funkcionális antropológia (Polányi Károly, Bronislaw Malinowski stb.), hanem inkább a marxi osztályfelfogás segítségével történik.  Nem Polányi posztulátumai (központosítás, szimmetria, önszabályozás) válnak ugyanis magyarázó elvvé, hanem a fokozódó társadalmi ellentétek marxi víziója.  Ami a funkcionális megközelítésmódot illeti, a gazdaság Menger-féle kettős felfogása (wirtschaftend – sparend) az intézmény felé irányítja a figyelmünket, amennyiben a társadalom funkcionális egységként való elképzelése annak integratív alkotóelemein (Polányinál integrációs sémákon ill. azok posztulátumain) alapul.  A modern társadalmak azonban oly annyira keresztül-kasul tagoltak, hogy nemcsak egy strukturalista-analitikus, hanem más szempontból egy funkcionalista-antropológiai felfogás alkalmazhatósága is behatárolt.[2]

 

            A konfliktus-orientált gondolkodásmód ill. a kapitalista társadalom kritikai szemlélete mindazonáltal természetesen indokolt:  A társadalmi élet gazdasági alapjait vizsgálva az első kérdés a tulajdon ill. a tulajdonhoz való jog (másként megközelítve: mi a gazdagság forrása?); vagyis az, hogy a természet tárgyainak az elsajátítása ill. azok áthagyományozása során milyen viszonyok jönnek létre az emberek között.  A tulajdonjog a természetjogból, sőt abból az erkölcsi alapkövetelményből vezethető le, hogy mindenkinek joga van az emberhez méltó élethez, ami a gyakorlatban a társadalmi ellátás minimumához való jogot jelenti.  Amit a pozitív jog fejez ki mint tulajdonosi – sőt magántulajdonosi -- jogokat, az már több ennél, és az ideológiailag motivált döntések világába tartozik.

 

            A tulajdon működtetéséhez fűződő (ideológiailag átitatott) érdekek a nyereséghez vezetnek el, továbbá a helyes ár és az állammal való együttműködés kérdéséhez (másként fogalmazva: milyen a helyes gazdasági viselkedés?).  Ideáltipikus helyzetben a nyereség a kockázat gyümölcse egy olyan társadalmi közegben, ahol az akvizíciós motiváció működőképes a csak kisegítő jellegű altruista motiváció mellett.  A kapitalista rendszer ellentmondásától azonban nem lehet szabadulni, amennyiben a tőkés ellenérték nélkül sajátítja el a munkás által előállított többletértéket (Marx); ami pedig makro szinten túltermelési válsághoz vezethet (a termelés társadalmi és az elsajátítás egyéni volta közötti ellentmondás nem oldható fel).  A kapitalizmus mégsem omlik össze, mivel az „alkotó rombolás” (Schumpeter) folyamatában kölcsönhatásban él a folytonosan meghaladott és folytonosan újratermelődő nem kapitalista szférával.  A tulajdoni jogok (mint alapvető jogok) és a tulajdoni érdekek (amelyek a tulajdon működtetéséhez kapcsolódnak a vállalkozási folyamatban) társadalmi visszaigazolást (legitimációt) igényel: a társadalmi szinten megjelenő elsajátításnak igazságosnak kell lennie.[3]

 

            A társadalmi tagozódás történeti perspektívájában lényeges megérteni azt, hogy a stratifikációs (premodern) társadalmak után nem közvetlenül a funkcionálisan differenciált alrendszerekre bomló társadalmak következnek, mivel történetileg közéjük ékelődik a versenykapitalizmusban kibontakozó osztálytagoltságú társadalom.  Egy strukturalista szemléletben megjelenő új típusú stratifikáció éppen a klasszikus osztálytagoltság tagadásaként jött létre.  Az analitikus-strukturalista felfogás a társadalmi valóság igen lényeges vetületét képes megvilágítani.  Más kérdés az, hogy a társadalom funkcionalista, pontosabban konfliktus-központú megközelítése ugyancsak helyénvaló.  Sőt, innét nézve megfogalmazható az a kritika, hogy a strukturalista, rendszerközpontú elemzés tértől és időtől eloldozott.[4]  Egyetérthetünk Pokol Bélával: túllépve az analitikus felfogás fogyatékosságain, azzal párhuzamba állítható egy olyan szemlélet, amely a társadalmi mozgásra összpontosít a változás, a konfliktus, a diszfunkció és az összeütközés kiemelésével (szemben a stabilitás, az integráció, a funkcionalitás és a konszenzus hangsúlyozásával).[5]

 

            Pokol Béla nagyon helyesen azt gondolja, hogy az analitikus társadalomfelfogás korrekcióra szorul.  Habár egy strukturális-analitikus megközelítés természetes párja módszertani szempontból a funkcionális (pl. antropológiai) felfogás, a társadalom analitikus megközelítése annyiban korántsem egyoldalú, hogy a valóság mikroszférájába, sőt azokba a nem vagy korlátozott módon racionalizálható szférákba (vallási gyakorlat, etnikai tudat stb.) is behatol, amelyekben a diskurzus, a teoretizálás kialakul.  Innét nézve a konfliktusszemlélet kevés, amely ti. csak a nagy társadalmi mechanizmusokat képes megragadni (ezek pl. a hatalomból részesülő társadalmi csoportok, kommunikácós és vezetési módok, társadalmi konfliktushelyzetek vagy hatalomgyakorlási stílusok).  Ezzel szemben a való élet részét képezik a mikrohelyzetek is: a diszkurziós mezők, a széttartó regionális struktúrák, általában a relációfüggő társadalmi tér.  Ennek figyelembe vételével nemcsak azt javasolhatjuk – amit Pokol Béla --, hogy a társadalom rendszerszemlélete egészüljön ki egy funkcionális szemlélettel, hanem azt is, hogy a strukturális-fenomenológiai felfogásban vegyük észre: a társadalmi valóság feltárásának újabb lehetősége nyílik meg a mikroszféra fölfedezésével.

 

 

 

 

            2. Analitikus magyarázatok a késői kapitalizmusban

 

 

            Az analitikus felfogás a konfliktus-központú társadalomképpel való összehasonlításban ugyan egyoldalú, valójában azonban egy bizonyos irányban nyitott: érzékeny a transzcendens értékekre, amelyeket a társadalom mikroszféráiban vél fölfedezni.  A mai társadalomtudomány úgy jut el a transzcendens értékekhez, hogy a jelenség és a lényeg közötti objektiválható különbség – és így a tapasztalt és a transzcendens közötti különbség – elhalványult, a diskurzus nem a megismerés és főleg nem a cselekvés felé mutat, hanem a megélt tárgyi valóság adott nézőpontból történő újrarendezése felé; a nyelvi játék a nyelvet és a nyelvet befogadó cselekvést is felöleli (Wittgenstein); a beszélő többé nem a beszéd megismerhető forrása.[6]  Habár a szociológiát hagyományosan az objektivista szemléletmód uralja, az utóbbi évtizedek fejleménye, a strukturalizmus kiegészítő nézőpontot kínál a relációfüggő nézőpont bevezetésével, miszerint a társadalomkutató gondolati építménye a hétköznapi megismerés építményének az építménye, a tudományos gondolkodást pedig nem lehet úgymond megtisztítani az előítéletektől vagy elfogultságoktól.[7]

 

            Rendszerelméleti megközelítésben a társadalom a szociális alrendszereken keresztül ismerhető meg, amelyek autopoietikusak: az eseményeket felfogó (de az egyének helyzetére nem kiterjedő) kommunikáció keretei, a társadalom maga a kiváló, jellegadó, mindent átfogó szociális rendszer, a kommunikáció számára orientációs mező, amely a társadalmi környezettel interakcióban lévő egyének cselekvésének is terelőkorlátja.  A rendszerelméleti megközelítés tehát a történeti esetlegességektől vagy ideológiáktól független, semleges szemléleti-analitikus keretet kínál, amelyben elkerülhető a „petitito principii” kényszere.[8]

 

            A társadalmi tér a fizikai tér mellett a társadalmi tagozódás másik mozgástere.  A gazdasági, kulturális és szimbolikus tőke javai elsajátításának folyamatában kialakuló viszonyok mellett jelentősége van a tőkejavak elsajátítása folyamatában létrejövő azon struktúrának, amely az egyedi elsajátítási pozíció szubjektív értékelését tükrözi.  Az elsajátítás abszolút aspektusa mellett valóságos társadalmi jelentőséghez jut annak relatív aspektusa is, a makroszemlélet mellett a mikrovilág szemlélete.  A társadalmi tér a tőkejavak elosztása következtében előálló struktúra hitelesítésének a mezője, azáltal jön létre, hogy az emberek egymáshoz viszonyítva érzékelik „itt és most” helyzetüket.[9]

 

            A „nominalista” kétellyel szemben feltételezhetjük, hogy a „társadalmi osztály” a valóságban is létezik.  A kiegyensúlyozott „realizmus” nézőpontja azt diktálja, hogy az osztály és annak fogalma is létezik, vagyis a társadalmi tagozódás mellett szükséges az osztály kialakulásához a táradalomban elfoglalt helyzet tudatosítása is.  Szükséges a teoretizálás,[10] ami által eljuthatunk a társadalmi fizikától a társadalmi fenomenológiáig.

 

 

 

 

 

 

            3. Bal- és jobboldal, marxizmus és reformizmus, evolucionizmus és

                világrendszer-szemlélet

 

            A habermasi elemzésben a konfliktus-középpontú társadalomkritika és a mikroszféra strukturalista fölfedezése kiegészítik, sőt feltételezik egymást.  Szerinte a késői kapitalista állam felelős az ideológiai tervezéséért, az ideológiai offenzívát azonban behatárolják a makacsul ellenálló kulturális tradíciók.  Az inadekvát kultúra korlátai közé szorított ideológia érvényessége csak a kultúrába behatoló (de azt véglegesen kisajátítani nem tudó) ideológia mezőjében megnyilvánuló diskurzus útján lehetséges, így a racionalitás egyetlen hiteles formája a mai viszonyok közötti társadalmi gyakorlatban csak a diskurzusban alakulhat ki, a ligitimációs rések miatt a legkeresettebb jószággá a jelentésadó képesség (tematizálás) válik.  A technostruktúra mint társadalmi termelési alakzat mellett lényegessé válik a diszkurzív racionalitás és a diszkurziós mező, a kulturális tőke mint az elsajátítás legfőbb tárgya mellett pedig a jelentésadás képessége.[11]  Az itt felvázolt habermasi szemléletmód birtokában nem szükséges a strukturalista nézőpont úgymond kijavítása olyan külsődleges szempontokkal (civilizációs jegyek, vallásos gyakorlat, nemzeti-etnikai sajátosságok, stb.), amelyek egyébként a való világ tényei, de nincs lényegi közük sem egy kapitalizmus-kritikához, sem pedig bármilyen más, konfliktus-központú társadalomfelfogáshoz.

 

            Amennyiben a strukturalista társadalomfelfogás befogadja a kritikai elemzést, baloldali ideológiákhoz jutunk.  Ez alatt azt értjük, hogy elkötelezettek vagyunk a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására és hiszünk is abban, hogy ez lehetséges.  Ilyen a marxizmus (és a baloldali liberalizmus).  Míg egyes marxisták (szocialisták) a forradalmi utat hirdették meg, addig mások, a reformisták a társadalmi ellentétek fokozatos felszámolásának a lehetőségét.  Az utóbbi gradualizmus, amelyen belül vannak evolucionisták, akik mechanikusan gondolkodnak, mások azonban árnyaltabban, és ezért az elmélet által előre kijelölt modellekre nincs is szükségük.  Ez utóbbiak a világrendszer-magyarázatok hívei, akik a nemzetállamot meghaladó egységes kapitalista világrendszerben gondolkodnak mint világtársadalomban.[12]

 

            Egy világrendszer-elmélet jobbról zárt: nem fogadja be az olyan konzervatív iskolákat, amelyek a civilizációs kör, a vallás vagy a nemzet szerves továbbélésére alapozva dolgoznak ki magyarázó elveket.  Az evolucionizmus ideáltípusai mindenesetre gyakran nem hozhatók összhangba a tapasztaltakkal.  Ezzel szemben a világrendszer-szemlélet lényege a széttartás felfogása a különböző strukturális helyzetű régiók (központ és periféria) között, és olyan jelenségek, mint pl. nacionalizmus vagy civilizációs identitás csak mint regresszió, esetlegesség, „couleur local” magyarázható.

 

 

            4. A politikai demokrácia nemzetállami keretének kiüresedése

 

            Pokol Bélával egyetértve valóban indokolt a rendszerelmélet korrekciója abban a tekintetben, hogy a szociális alrendszerek valóságát átmetszi az ezeken túlnyúló hierarchiák valósága, és hogy az „haute finance” fölemelkedése következtében a finánckapitalista-technostrukturális mechanizmusok domináns szerephez jutnak, szétfeszítve a hagyományos politikai demokrácia nemzetállami kereteit.  A számítógépek korában az individualizmus megőrzésén alapuló hagyományos racionalitás átalakul technológiai racionalitássá, ami óhatatlanul kívülről irányítottsághoz vezet.  A technológia nem csupán a technika alkalmazása egyedi helyzetekre, hanem szociológiailag feltárható holdudvara van: történeti nézőpontból termelési mód, és mint ilyen, a társadalmi viszonyok alakításának és újratermelésének alapvető tényezője.[13]

 

            A technostruktúra térhódítása következtében nyilvánvalóan a társadalmi tagozódás is megváltozik, a Pokol-tanulmányban kiemelt etnikai-civilizációs vagy nemzetállami megkülönböztető jegyek azonban nem könnyen emelhetők be a szociális alrendszerek felfogásába, ezek ugyanis egy rendszer-személetben lényegében zárványok.  Fontos továbbá kiemelni, hogy a globális méretűvé nőtt technostruktuális-kapitalista mechanizmusok mögött lényeges pontokon megváltozott gazdasági viselkedés áll, amire Pokol Béla tanulmánya egyáltalán nem utal.  Ez arra vezethető vissza, hogy az önszabályozó piac, a katalliktikus logika működésére nézve korlátot jelent a szubsztantív gazdasági logika kiterjedése, a tulajdon és a kontroll társadalmi méretű szétválása, a korporatív kapitalizmus megjelenése, sőt az utóbbi évtizedekben a vállalatok jogi formája és gazdasági típusa közötti ellentét kiéleződése.

 

            A politikai demokrácia hagyományos nemzeti intézményeinek a háttérbe szorulása tény, amiben azonban – ellentétben Pokol Bélával -- nem kell feltétlenül válságot, funkciózavart látnunk.  Látszatra ugyan a globális méretűvé nőtt „haute finance” üresíti ki a nemzeti törvényhozás köré csoportosuló politikai mechanizmusokat, a nemzetállami történések azonban nemcsak felülről, hanem ami legalább ennyire lényeges, alulról is behatároltak.  Az, amit Fernand Braudel a XVII-XVIII. századra vonatkozóan anyagi kultúraként nevezett meg, Jürgen Habermas mai korunkra nézve életvilágnak hívja.  Utóbbi szerint az állampolgárok nemzetét külön kell választani a politika előtti és azon kívüli nemzeti hagyományoktól, a nemzetállamot a nemzettől.  Az állampolgári közösség (res publica) olyan elvontság, tisztán jogi kötelékekkel megszervezett közösség, amely a nemzetállam határain átnyúlva, akár Európai Uniós szinten is létrehozható, miközben a nemzetállamtól a középkori évszázadok után ismét elváló nemzeti tudat új körülmények között kifejleszthető.  Ehhez azonban a nyilvánosság fórumain tartalmas diskurzusokra van szükség.[14]  Ha kiiktatható a felvilágosodás és a nacionalizmus rossz öröksége (a tételes joghoz kötöttség és a külön életet élő nemzeti jogrendszerek), akkor feltárható a közös európai jogi hagyomány.[15]  Nem értünk egyet Pokol Bélával akkor, ha úgy gondolja, hogy a politikai demokrácia csupán nemzetállami keretek között bontakozhatna ki.  Úgy véljük, a nemzetállami keretek kiüresedése nem jelenti feltétlenül a politikai demokrácia kiüresedését is.  A nemzetállami szint alatt örvénylő folyamatok megragadására azonban csak a mikrovilágra érzékeny társadalomtudomány képes.

 

 

            5. A törvényhozási hatalom eróziója Amerikában, a választójog kiterjesztése

                 osztályokra vagy intézményekre

 

            Amikor Pokol Béla bemutatja az „haute finance” fölemelkedését, azt sugallja, hogy a törvényhozási hatalom a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének utolsó bástyája, amit a konzervatív politikai erők tartanak fönn, amit azonban kikezdenek a finánckapitalista körök érdekében működtetett intézmények, befolyásoló csoportok és ágensek.  Megállapításait illusztrálandó az amerikai kongresszus eróziójára utal.  Az amerikai példa azonban nem helyes, mert a kongresszusi hatalmi építményt szétfeszítő erők nem egy valaha volt szilárd építményre hatnak.  A hatalmi ágazatok közötti megoszlás ugyanis a nem kellően modernizált amerikai szövetségi politikai rendszerben soha nem volt harmonikus.  A Pokol Béla által emlegetett példa, hogy ti. a bírói hatalom átpolitizálódik, eleve be van építve ebbe a Samuel Huntington szerint soha ki nem fejlett intézményi rendszerbe.

 

            A kongresszusban tömörülő ill. a mögötte álló konzervatív tábor elleni időnként megmutatkozó, sokrétű támadás nem csupán abban nyilvánul meg, hogy pl. a bírósági tárgyalótermet a konzervatívok ellenfelei politikai eszközként használják.  Látni kell azt, hogy az észak-amerikai politikai szerkezet archaikus.  Az 1787-es amerikai szövetségi alkotmány mintegy a felülről kapott törvény megtestesítője, ahogy az elnök a Tudor uralkodóé, a képviselők pedig nem az országos politika kifejezői, hanem épp úgy a helyi érdekeké, mint a premodern Angliában.  Az amerikai politikai rendszerben rejlő lokalizmus az elmaradottság terméke.[16]  A kongresszus tulajdonképpen – szemben az angol parlamenttel, amely a Tudor abszolutizmus racionalizmusának köszönheti főhatalommá válását -- sohasem válik szuverénné.  Amerikában az állam mint politikai mechanizmus szintjén végbement a hatalom szétválása, viszont az állam mint apparátus szintjén a Tudor hagyományok kötöttsége folytán nem.  Ezért nem is lehet csodálkozni azon, hogy Amerikában a bírói és a törvényhozó (politikai) hatalom összekeveredik egymással, hasonlóképpen az elnök is személyében egyesíti a törvényhozó és végrehajtó hatalmat.  Európában az államrezont megvalósító abszolutizmus megteremtette a technikai differenciálódást, a politikai hatalommegosztásra azonban a polgári forradalomig várni kellett.[17]

 

            Mindezek premodern jelenségek.  A gazdaság turbulens átalakulásával nem állt arányban a politikai rendszer reformja.[18]  A törvényhozási hatalom eróziója nem valamiféle politikai ármány terméke, hanem alapvetően az archaikus politikai struktúrából következik.  Amerikában a választójogot, pontosabban az intézményes politizálás jogát (suffrage) nem új társadalmi osztályokra kellett kiterjeszteni, mint Európában, hanem a kongresszuson kívül további intézményekre.[19]

 

 

 

            Véleményünket az alábbiakban összegezhetjük:

(i) Egyetérthetünk Pokol Béla tanulmányának fő gondolatával, hogy ti. a rendszerelméleti nézőpontból bemutatott egyes társadalmi alrendszerek nem egyenlő súlyúak, és ezért az analitikus társadalomfelfogás korrekcióra szorul.  Mindazonáltal Pokol Béla javaslatát, hogy ti. a társadalom rendszerszemlélete egészüljön ki egy funkcionális szemlélettel, továbbgondolhatjuk: strukturális-fenomenológiai nézőpontból a társadalmi valóság feltárásának újabb lehetősége nyílik meg a mikroszféra fölfedezésével.

(ii) Pokol Béla elemzésének alapvető tárgya a politikai demokrácia nemzetállami keretének vizsgálata.  Ezzel kapcsolatban Pokol Bélával eltérően úgy véljük, a nemzetállami keretek kiüresedése nem jelenti feltétlenül a politikai demokrácia kiüresedését is.  A nemzetállami szint alatt megbúvó folyamatok feltárására azonban csak a mikrovilágra érzékeny társadalomtudomány képes.

(iii) Végül kifogásolhatjuk a Pokol Béla által bemutatott példát is.  A törvényhozási hatalom amerikai eróziója nem csupán az „haute finance” fölemelkedésének tudható be ill. nem politikai ármány terméke, hanem lényegében az archaikus amerikai politikai struktúrából következik.