Nadja El Beheir

Jog és erkölcs egy korai római törvény tükrében

 

 

 

 

 

 

Az Európai Unió bővítése karnyújtásra áll tőlünk. Ez egy olyan esemény, amely kihívást jelent a közösség jelenlegi és leendő tagjai számára egyaránt. Az alapvető jogokról szóló Chartá-ban - az a meggyőződés került kifejezésre, hogy az Unió az emberi méltóság, szabadság, egyenlőség és szolidaritás szétválaszthatatlan és egyetemes értékeire épül.[1] Ezen általános módon megfogalmazott kijelentés tartalommal való megtöltése során viszont gyakran eltérő nézetekkel találkozunk.

 

Ezek a problémák nem új keletűek. Az antik Rómában is, a „növekvő város” [2] időszakában hasonló gondokkal küzdöttek. E küzdelem azért is szolgálhat számunkra példaként, mert eredményeiből képződött az „Új Európa” jogi hagyománya.[3] A történelem során azt figyelhetjük meg, hogy akkor, amikor egy uralkodó legalább formailag igazolni akarta hatalmának jogosultságát, mindig Róma hagyományához, jogához nyúlt vissza, belőle merített, viszont, azokban az esetekben, amikor egy ilyen igazolást nem tartottak szükségesnek, akkor a római jogi hagyomány szerepét megcáfolták, visszautasították.

 

Az ellentétes álláspontok gyakran abból eredtek, hogy azok képviselői egymással ellentétben álló elméleti felfogásokból indultak ki. Amikor azon értékek hasznosítására gondolunk, amelyek az ókori világból ránk maradtak, akkor talán elsősorban egy ismeretelméleti és módszertani megközelítést vehetünk figyelembe, amely a mai európai jogi örökséget eredményezte.[4]

 

Az ókori módszerekkel szemben az utóbbi századokban világszerte sokszor a racionalizmus, szkepticizmus és a pozitivizmus vált uralkodó nézetté. [5]  

 

Jelen értekezésben egy korai római törvény eltörlésével kapcsolatos vitát felhasználva a jog és az áthagyományozott erkölcs közötti viszonyt szeretnénk megvizsgálni. Ez a kérdés az Európai Unió bővítése kapcsán nagy aktualitással rendelkezik, hiszen pont a különböző kultúrák és hagyományok összevetéséből eredő problémák megalapozott kritériumok megfogalmazását követelik meg. Ugyanakkor legkésőbb Emánuel Kant óta mi, modern jogászok hozzá szoktunk a jogot és az erkölcsöt szigorúan szétválasztó gondolkodáshoz. Jog alatt az állam által szankcionált társadalmi normát értjük. Az erkölcsi szabályokat általában az ember és a csoportok belső fórumába szoktuk utalni.

         

2. Egy fényűzési törvény eltörlése

 

Kr. e 215-ben, a Hannibal elleni háború sikeres bejeződése után, egy L. Valerius nevű néptribunus a Lex Oppia, az egyik fényűzés elleni törvény[6], eltörlését kezdeményezte. E javaslat körül heves vita tört ki a népgyűlésben. A szócsata főszereplői egyfelől M. Porcius Cato, a régi, az ősök által áthagyományozott értékek megtestesítőjeként híressé vált cenzor volt. Vele szemben találkozunk L. Valerius néptribunussal, aki a „növekvő város” embereként jelenik meg. Az ezzel kapcsolatos eseményeket elsősorban Liviusnál[7] találhatjuk meg. A törvény a nők és az asszonyok által használható arany és egyéb dísztárgyak mennyiségét korlátozta.

 

Különlegességként említjük azt, hogy a Lex Oppia eltörlése körüli nézeteltérések megvitatása nem csak a fórumra korlátozódott, hanem a törvény megszorításaival érintett nők és asszonyok is aktív szerepet vállaltak a vita megvívásában. Az utcára vonultak, és a szavazásra jogosult férfiakat és magisztrátusokat arra kérték, hogy töröljék el a törvényt. Az így cselekvő nők száma napról napra növekedett. E magatartásban a régi hagyományoknak elkötelezett tábor a jó erkölcs felbomlását vélte felfedezni. 

 

2.1. Az exemplum maiorum Cato és Valerius beszédeiben

     

Az egyszerűség és a szerénység a korai római társadalom alaperényei közé tartozott. Így tehát a Lex Oppia - mint az egyik első fényűzés elleni törvény - ezen erények jogi feldolgozásához kiváló példaként szolgál.[8] 

 

Cato beszéde elején rögtön a régi szokásokhoz ragaszkodó emberként mutatkozik be / jelenik meg. Felháborodik az asszonyok viselkedésén, és azon, hogy a férfiak feleségüket és lányaikat nem tudják féken tartani. Nem tudja, hogy ebben mi a rosszabb: a tény önmagában, vagy a rossz példa, amely egy ilyen fajta magatartásból következik.[9]  A Lex Oppia tartalmi rendelkezéseivel kapcsolatban a szónok szintén az ősök hagyományaira hivatkozik. Cato Pyrrhos király sikertelen megvesztegetési kísérletét, a Leges Liciniae Sextiae egyes rendelkezéseit, és a Lex Cinciát említi. Ezek a rendelkezések bizonyítják azt, hogy a kapzsiság a római nép legnagyobb ellenségei közé tartozik. Ezt az álláspontot annál jobban szem előtt kell tartani, minél jobban terjed a város. Nincs nagyobb veszély a res publica számára, mint az avaritia és a luxuria. Ezekben a rossz tulajdonságokban Cato olyan járványokat lát, amelyek pusztításába eddig még minden nagy birodalom belebukott. Minél szerencsésebben alakul Róma sorsa, annál nagyobb az a veszély is, hogy ahelyett, hogy az emberek hajtanák a javakat az uralmuk alá, a dolgok uralkodnak az embereken.

 

Valerius szónoklatában nem tagadja az exemplumok jelentőségét. Nem a hagyománnyal helyezkedik szembe, ellenkezőleg, azt igyekszik bizonyítani, hogy a nők, amikor az utcára vonultak, semmi újat nem tettek [10], és azokat az eseteket sorolja fel, amikor a történelem során római nők és asszonyok nyilvánosság elé léptek, és viselkedésük a res publica javát szolgálta. A Catoval szembeni támadási stratégiáját a conzul elfogultságára, rugalmatlanságára alapozza: Cato nem csak nagy, hanem időként trucem, kemény szónok is, olyan szavakat használ, mint amilyeneket akkor szoktunk használni, ha túlozni akarunk.[11]  Ezzel szemben Valerius saját tárgyilagosságát hangsúlyozza.[12] 

 

2.2 Az exemplum maiorum jelentősége a res publica berendezkedésében

 

Régi római felfogás szerint az ősök példáinak követése garanciát nyújtott arra, hogy a res publica javát szolgálják. Az exemplum kiváltságos szerepéhez Rómában kapcsolódik az a Ciceronál megtalálható gondolat is, miszerint a res publica nem egyetlenegy, hanem sok személy tehetségére, nem csupán egyetlenegy emberöltőre, hanem évszázadok és nemzedékek egész sorára épül.[13]  Ebben az összefüggésben jellemző az is, hogy Cicero éppen a res publica c. műve elején említést tesz arról a számtalan férfiról, akinek mindegyike az állam üdvét szolgálta,[14] és arról is, hogy az ókori források sokszor az erények, ill. rossz tulajdonságok tárgyalásánál ellentétes példákból indulnak ki.[15]

 

A modern jogász számára felmerül az a kérdés, hogy az exemplum és a mos kategóriájában összefoglalt értékek jogelméleti szempontból milyen helyet foglalnak el a res publicában. A modern szakirodalom az exemplum-ot általában a jogrendszeren kívül helyezi el. A ius-ban és a mos-ban, azaz a jogban, és az ősök példáiban két egymást kiegészítő magatartást szabályozó rendszert látnak.[16]

 

A fényűzés körüli rendelkezések más irányba mutatnak. Sokáig elegendőnek bizonyultak a mos rendelkezései, azonban egy adott fejlődési szakasztól kezdve ugyanazokat a kérdésköröket törvényekben kezdték összefoglalni. Az ezzel kapcsolatban álló indíttatásokról Cato és Valerius a törvényekről szóló fejtegetéseivel nyújthatnak segítséget.

 

 

2.3. Cato és Valerius a törvényekről

 

Mindkét szónok a törvényekről általában és a konkrét törvény tartalmáról fejti ki álláspontját. Cato a Lexek meghatározó tényezőire vonatkozóan a népgyűlésben való elfogadtatást, a gyakorlatban való használhatóság bebizonyítását említi, valamint azt, hogy egy törvényt nem az egyéni érdekek érvényesítésére hozzuk, hanem a többség szolgálatára. A szónok úgy véli, hogy a Lex Oppia esetén egy több éves tapasztalat a törvény hasznát világosan mutatja, az eltörlésére irányuló törekvései mögött azt látja, hogy egyesek a személyes érdekeiket zavaró rendelkezést akarnak megszüntetni, amelyből az következik, hogy egy bevált törvény eltörlésével a többi meglévő törvény is meggyengül.

 

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a mos szabályait milyen feltételek beálltával foglalják törvénybe Cato azt mondja, hogy a törvények a rossz hajlamok megfékezését szolgálják. Mivel az ősök idején az egyszerűséget és szerénységet nem kérdőjelezték meg, ezért az azzal kapcsolatos értékek törvénybe foglalása nem volt szükséges. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan először a betegségeket ismerjük fel, és csak ezt követően kezdjük el a gyógyításukra alkalmas gyógyszerek felkutatását, a káros szenvedélyek megjelenése megelőzi azokat a törvényeket, amelyek a gyógyítás eszközeivé válnak. [17]

 

L. Valerius Cato tartalmi érveléseit nagyon szigorúnak véli, a törvényekről szóló fejtegetéseit kiegészítendőnek tartja. A néptribunus elismeri, hogy léteznek valóban olyan törvények, amelyeket nem csak egy meghatározott időre, hanem örök érvénnyel hoznak. Ezeket a törvényeket csak akkor szabad eltörölni, ha a gyakorlatban való használatuk azt mutatja, hogy tarthatatlanokká váltak, vagy akkor, ha a res publica helyzete megváltozott.[18] Ezzel szemben ismerünk olyan törvényeket is, amelyek halálra vannak ítélve, és amelyek csupán a körülmények megváltozása folytán változhatóak meg. A néptribunus érveléseit egy hasonlattal támasztja alá.  Azokat a törvényeket, amelyeket béke idején hoztunk a háború törli el, és azok amelyek a háború idején keletkeztek a béke helyezi hatályon kívül. Épp úgy, mint ahogy egy hajót más-másképpen irányítunk, attól függően, hogy jó vagy rossz időben utazunk-e. A két törvényfajta közötti különbség a – natura - a természetből fakad.  Hangsúlyozandó, hogy a néptribunus itt a natura fogalmát az ősök szokásainak pontosítására használja.

 

Valerius úgy véli, hogy a Lex Oppia a halandó törvények csoportjába tartozik. Bizonyítékul azt hozza fel, hogy a kérdéses törvényt valóban csak egy rövid idővel ezelőtt és konkrét meghatározott igények kiküszöbölésére vezették be, továbbá azt is, hogy a társadalom többi csoportja már visszatért az értékes anyagok használatához, holott a bíbor és arány használata különleges módon a nők világába tartozik. A néptribunus a törvény eltörlése mellett azt is érvként hozza fel, hogy a szövetségeseknél és latinjogúaknál az ékszer használata már a mindennapi élethez tartozik, és nagyon sértő lenne a római asszonyok számára, ha csak őket akarnánk ilyen jellegű igények kielégítéséből kizárni. Kiemelendő, hogy a magisztrátus a saját szokásaikat más közösségek szokásaival veti össze, és így a saját szűk s zárt rendszerüket kezdi el túllépni. Végezetül a néptribunus azzal érvel, hogy a törvényhozás nem alkalmas eszköz a férji hatalomgyakorlására és ezzel a törvényhozás kereteire / korlátairakorlátira hívja fel a figyelmet.[19]

 

2. 4. A törvények tartalmáról

 

A fenti, az antik forrásokból idézet gondolatokkal arra a kérdésre próbáltunk választ adni, hogy a rómaiak a mos szabályait milyen feltételek mellett ültetikfoglalják törvénybe. Most még röviden arról szeretnénk szólni, hogy milyen tartalmi követelményeket támasztottak a joggal szemben. Cato és Valerius beszédeiből kiemelhetjük azt a nézetet, hogy a törvényeknek a res publicában egybegyűltek többségét, in summam, kell szolgálnia. Azt, hogy a két szónok milyen fajta szolgálatra gondoltak, az utilitas fogalmából vezethetjük le.  E fogalommal kapcsolatban gazdag szakirodalmat ismerünk. A jog fogalmának meghatározásával kapcsolatban egy 1957-ben keletkezett tanulmányra hívjuk fel a figyelmet, amelyben Theo Mayer-Maly[20] a populus, az állam definíciójaként a Cicero által megfogalmazott kijelentésre hivatkozik, mely szerint populus alatt „non omnis hominum coetus quoquo modo congregatus, sed coetus multitudinis iuris consensu et utilitatis communione sociatu ” [21] mely szabad fordításban azt jelenti, hogy res publica alatt nem az emberek bármilyen csoportosulását értjük, hanem csak a sokaság egy olyan közösségét, amelyet jogi megállapodás által hoztak létre, és amely a közjót szolgálja.

 

Az, hogy az utilitas communis tartalommal való megtöltése kapcsán Cicero a natura-ra hivatkozik, a Valérius által használt érvelésre emlékeztet bennünket, aki a törvények fajták szerinti megkülönböztetésre a természet fogalmát használta. Cicero állítása ehhez képes általánosítást jelent.

 

A Lex Oppia körüli vitából született eredményeket összefoglalva, azt szögezhetjük le, hogy a római állam fejlődésének egy korai szakaszában a Kr. e. második század derekán – abban az időszakban, amikor Róma terjedni kezdett, a régi szokások pontosítására a natura fogalmát használtak és ezzel egy olyan érvelési irányzatot kezdtek el, amelyet Cicero maga a res publica meghatározó elemeként használt fel. Ma Európában megint a „növekvő város” időszakát éljük át, hasonlóképpen mint a régi Rómában az egyes közösségek – nemzetek – szokásai más nemzetek szokásaival való találkozásán keresztül átgondolásra, pontosításra szorulnak. Érdemes talán, hogy a régi rómaiakhoz hasonló módon, ma is olyan koncepciókat keressük, amelyek biztos útmutatók lehetnek számunkra.