Fenyvesi Csaba

A védő az “egyszerűsített” külön eljárásokban

 

A külön eljárások az általános (rendes) eljáráshoz képest speciális eljárási szabályokat tartalmaznak. Az ezekről szóló Be. fejezetek rendelkezései mutatis mutandis érvényesek, tehát a hagyományos eljáráshoz képest nyújtanak plusz garanciákat, (pl. védőkényszer van) vagy éppen ellenkezőleg, hagyhatják el akár a rendes eljárás egyes szakaszait is (pl. a nyomozás elmaradása a magánvádas eljárásban vagy akár magának a tárgyalásnak a mellőzése a büntetőparancsos vagy tárgyalásról lemondásos eljárásban).

A speciális eljárási szabályok alkalmazásának jogpolitikai indoka alapvetően kétirányú; egyrészről az eljárás minél gyorsabb lefolytatása, “egyszerűsítése” (magánvádas, tárgyalás mellőzéses, bíróság elé állításos, tárgyalásról lemondásos, terhelt távollétében lefolytatott eljárás), másrészről a hagyományostól eltérő életviszonyokból, illetve alanyokból következő eltérő szabályozási követelmények alapozzák meg pl. a fiatalkorúak és katonák ellen folytatott eljárásokat.

“Az egyes külön eljárások hol “felgazdagított eljárást” eredményeznek (procedure enriche, pl. fiatalkorúak elleni büntetőeljárás), hol éppen ellenkezőleg “zsugorított eljárást” tesznek lehetővé (procedure reduite, pl. tárgyalás mellőzése, tárgyalásról lemondás), de a külön eljárás illetőleg az abban hozott határozat akár “egyenértékű” is lehet a hagyományos eljárással (procedure equivalente, pl. a katonai büntetőeljárás).”[1] Tanulmányomban az ún. egyszerűsített (“zsugorított”), eljárást gyorsító külön eljárásokban fellelhető, védői jogállással kapcsolatos sajátosságokat tekintem át.

 

A védő a magánvádas eljárásban

 

A magánvádas eljárásban a védői jogállás - sehol másutt nem található sajátossága - fedezhető fel, nevezetesen a védő egyúttal vádlóvá is válhat. Ez az esetleges viszonvád esetén fordulhat elő, ahol mint a terhelt védője ellátja a “vádlói” jogi feladatokat is. A viszonvád védőre is kiható hatását jól érzékelteti Tremmel Flórián: “A viszonvád két alapvető eljárásjogi státuszt létesít. Az eredeti magánvádlóból egyszersmind vádlott lesz, az eredeti vádlottból pedig vádló is. Ez a multipozíció számos eljárásjogi kérdés megoldásánál komoly körültekintést kíván az eljáró bíróságtól. Különösen bonyolult eljárásjogi kérdések merülhetnek fel több sértett, több elkövető esetén. Lényegében megkettőződik a terhelt védőjének, illetve a magánvádló képviselőjének pozíciója is .”[2]

Ez a multipozíció nincs ellentétben a “védvád” elkerülésének követelményével, hiszen itt a “vádolás” esetében a terhelti védő quasi sértetti jogi képviselő. A terhelt elleni vád hiányában nem védőről kellene beszélni, hanem sértett jogi képviselőjéről. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a magánvádas eljárásban a vádat nem az ügyész képviseli, hanem ez a feladat is a védőre hárul. Ebben a speciális eljárásban fordul elő egyes egyedül, hogy a védő egyszerre tart véd- és vádbeszédet. Ám nem minden ügyészi-­vádlói jog illeti meg a védőt, nem mondható, hogy az ügyész “helyetteseként” lép fel. Nem illeti meg például kényszerintézkedés elrendelése, fellebbezés a vádlott terhére, stb. Így legfeljebb “quasi” vádlóról beszélhetünk, nem többről.

 

Az új Be. a pótmagánvádló intézményének bevezetésével szélesíti a magánvádlói jogokat. A magánvádló, illetve a pótmagánvádló mellé a bíróság ügyvédet rendelhet ki[3] [56.§ (1) bek.], aki mint (sértetti) jogi képviselő vesz részt az eljárásban és aki a magánvádlói, illetve a pótmagánvádlói jogokat - többek között a vádolás jogát ­gyakorolhatja. Az ügyvédi képviselet kötelező a vádindítvány benyújtásától kezdve. [312. (3) bek.][4] Érdekes nóvuma az új Be-­nek, hogy kötelezővé teszi a védői részvételt ha pótmagánvádló lép fel. Vagyis a tárgyalóteremben a pótmagánvádló ügyvédje (mint quasi vádló) és a terhelt védője (védőügyvédje) fog egymással szemben ülni. Ezáltal biztosítottnak látszik a fegyverek egyenlősége is, miután mindkét oldalon szakképzett, hivatásos ügyvédek fognak ülni. A többes szám mindkét oldalra helyesen értendő, mivel nincs korlátozás sem az ügyvédek sem a védőügyvédek számában, többen is képviselhetnek, illetve védhetnek egy-egy eljárási résztvevőt.

 

Itt jegyzem meg, hogy miután az új Be-ben (illetve a hatályosban a felülvizsgálat során) megjelent az ügyvéd, mint eljárási résztvevő méginkább indokolt megkülönböztetés a terhelti védelmet ellátó - hivatásos - ügyvéd esetében a “védőügyvéd”, mint terminus technikus alkalmazása. A pótmagánvádló képviseletét ellátó ügyvéd nem védőügyvéd, ilyen jogosultságai nincsenek. Jogállása sokkal inkább hasonlít a sértetti jogi képviselőhöz, valamint részben az ügyészéhez. Ebbe a körbe tartozik például a perbeszéd, azon belül vádbeszéd jellegű és célzatú beszéd tartása. [új Be. 343. § (3) bek.]

 

Előfordult a gyakorlatban, hogy magánvádas eljárásban lefolytatott személyes meghallgatáson az idézettek nem jelentek meg, ennek ellenére a feljelentett, illetve védője kérte az eljárási cselekmény megtartását. A Legfelsőbb Bíróság iránymutató álláspontja[5] szerint ebben az esetben nem tartható meg a személyes meghallgatás.[6]

A “minima non curat” elvére alapozott indokolással egyetértve jelzem, hogy a terhelt fellebbezési jogát ilyen vélelmezett vádelejtés esetén kizártnak tartom. A Tremmel Flórián által is képviselt[7] álláspontot alátámasztja, hogy egyfelől a Be. 9.§-a szerint a bíróság (a másodfokú bíróság) sem járhat el törvényes vád hiányában (illetőleg tulajdonképpen a védelem által fenntartott vád alapján), másfelől pedig a törvény kogens rendelkezése folytán a magánvádló (vagy képviselője) kellően ki nem mentett mulasztása esetén az eljárás megszüntetése mérlegelés nélkül kötelező. Ez a megoldás teljes összhangban van nemcsak a minima non curat, hanem a “vi gi lantibus est scriptum ius” követelményével.

 

A védő a bíróság elé állításnál

 

Az országos átlagban 6-8 %-ot[8] kitevő bíróság elé állítás tárgyalási szakában kötelező a védői részvétel.

 

Ennek betartása a bírósági gyakorlatban is következetes. “Feltétlen eljárási szabálysértést és felülvizsgálati eljárást eredményező ok valósul meg, ha a bíróság elé állítás esetén az elsőfokú bíróság a tárgyaláson szakértői bizonyítást rendel el, majd a szakvélemény több hónappal később történt beérkezése után az ügyész és a védő távollétében megtartott tárgyalás alapján hozza meg az ítéletét”.[9]

 

A törvényhozó sem a hatályos sem az új Be-ben nem kívánta - az általános okokon túlmenően - a nyomozási szakban is biztosítani a védői részvételt. Ez csak onnantól válik kényszerré, amikor az ügyész dönt az előállításról, amikor egyértelművé válik az eljárási forma alkalmazása. Mindaddig ugyanis az ügyész másként is dönthet, vádat emel, további nyomozási cselekményeket ír elő, stb. Miután a terhelteket tettenérték[10] vagy beismertek, az ügy megítélése egyszerű,[11] a nyomozás igen rövid idejű, egyúttal szinte a bizonyítékok az első intézkedések folytán rendelkezésre állnak, magam sem látom szükségességét a nyomozási szakra való védőkényszer bevezetésének, az általános okokon túlmenően, speciálisan erre az eljárásra nézve. Elégségesnek tartom a tárgyaláson való védői részvétel kötelezettségét, mivel legfőképpen a büntetés kiszabása és egyéb járulékos - esetlegesen minősítési - kérdések merülhetnek fel reálisan védői “terepként.”[12]

 

A bíróság elé állítás specialitása a vádlói “rövid feljegyzés”, amely a vádindítványt, illetve vádiratot helyettesíti. Ezt csak a vád “előterjesztésekor”[13] adja át a bíróságnak és a védőnek a vádló. A büntetőeljárás közbenső eljárásában de lege ferenda javaslatként vetem fel,[14] hogy kívánatos lenne, hogy az ügyész a vádját (a váddokumentum) elkészültét követően, a védőnek is megküldené közvetlenül, a bíróságnak való eljuttatás mellett. Ebben az esetben az idő rövidsége és az ügy egyszerűsége, a gyorsítás, mint fő cél maradéktalan megvalósítása érdekében,[15] ezt nem látom szükségesnek.

A hazai szakirodalomban alapvető reformjavaslatok születtek bíróság elé állítással kapcsolatban, érintve a védői jogokat is. Közülük Botos Gáboré a leginkább reformer, aki kifejti, hogy “kisebb ügyekben - véleményem szerint az érkező ügyeknek legalább 50 %-a ilyen - a bíróság elé állítás lehetőségét intézményesíteni kellene: például tettenérés esetén úgy, ahogyan az Franciaországban van: nyomban a bíróság elé kellene állítani az elkövetőt, nyomozási szakban erről csupán rövid feljegyzés készülne, amely tartalmazná az elkövető és a tanúk nevét, a helyszínt, valamint az elkövetés módját. Bár eretnekségnek hangzik, mégis azt kell mondanom, hogy a rendőrkapitányságokon létrehoznám az ügyeletes bírói rendszert, (az ügyeletes ügyészi rendszerrel együtt) és az előállításos ügyekben az ügyeletes ügyész szóban előterjesztett indítványára az ügyeletes bíró nyomban dönthetne az előreláthatóan is kisebb tartamú büntetés mértékéről és neméről. Ez ellen a határozat ellen az érdekelt ügyésznek, a vádlottnak, továbbá esetleges védőjének fellebbezési joga lehetne a városi bíróságokhoz, és a városi bíróságok ugyancsak egyes bírói eljárásban döntenének a fellebbezés alaposságáról vagy alaptalanságáról, a helyes büntetési nem és mérték alkalmazásáról, esetleges további bizonyítás felvételéről. A városi bíróságok tehát - egyúttal, mint fellebbezési bíróságok - végleges határozatot hozhatnának.”[16]

A javaslatot támogathatónak vélem, magam is az eljárás egyszerűsítésének és gyorsításának vagyok híve. Nézetem szerint semmi sem indokolja a jelenlegi gyakorlatban az egyszerű megítélésű (pl. közlekedési ügyek túlnyomó többsége, testi épség elleni, garázda jellegű stb.) bűncselekmények esetén a több hónapig tartó nyomozást, majd ügyészi, végül bírósági procedúrát. Ezekben a védő nem tesz többet, mint a bíróság elé állításnál tenne, semmiféle jogsérelemről nem beszélhetünk sem a terhelt, sem a védő oldalán.

A már Botos Gábor által is hivatkozott francia szabályozásban 1983-ban jelent meg a gyorsított eljárási forma, nevezetesen az azonnali megjelenésre szóló idézés (convocation par procés-verbal, comparution immédiate), amely csak vétség esetében alkalmazható. Tettenérés esetén kerülhet rá sor, ha a cselekmény egytől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő vétség, de tettenérés hiányában is alkalmazható kettőtől öt évig terjedő börtönnel fenyegetett vétségek esetén. Mindkét esetben feltétel, hogy a bizonyítékok rendelkezésre álljanak, ezek beszerzéséhez ne váljék szükségessé vizsgálat lefolytatása. Ha letartóztatás látszik indokoltnak, az ügyész indítványára a törvény elnöke vagy az általa megbízott bíró határoz. Ilyen esetben két napon belül tárgyalni kell az ügyet. Gyorsított eljárásban egyébként az ügyet első fokon két napon belül, másodfokon négy hónapon belül be kell fejezni.[17]

 

Az olasz büntetőeljárási kódexben (449-452 Art) is található ún. “gyorsított eljárás” (giudicio direttissimo). Alkalmazásának célja a “drága”[18] és hosszú általános eljárás korlátozása. Feltételei hasonlóak a magyar szabályozáshoz. “Az alapvető különbség abban jelentkezik, hogy a határidők lényegesen rövidebbek: Tettenéréskor elfogott gyanúsítottat 48 órán belül kell az ügyésznek az illetékes bíró elé állítania. Ha viszont az ügyész úgy látja, hogy ugyan viszonylag tiszta bizonyítási helyzetből indulhat ki, de a gyorsított eljárás rövid határideje a nyomozáshoz nem elég, indítványozhatja a közvetlen eljárást (giudicio immediatio, 453-­458. Art.), amelyben 90 nap áll rendelkezésre a nyomozás lefolytatásra. Előzetes tárgyalásra ebben sem kerül sor, de bizonyítási közbülső eljárásra a szükséghez képest igen.”[19]

 

Az Angliában honos és a hazai bíróság elé állításhoz is hasonlító, ­ám sok részletben eltérő - gyorsított eljárás (Accelerated Procedure) - olyanformán válik valósággá, hogy a vádlott írásban értesítheti az ügyészt arról, hogy beismerő vallomást kíván tenni. Ha ezt elfogadják, gyorsított eljárást folytatnak le, amely során nem szükséges tárgyalást tartani.[20]

A modell hasonlít a tárgyalás mellőzéses külön eljárásunkra is, ahol a beismerő vallomást követően elmaradhat a tárgyalás . Az angol megoldás szimpatikussága abban rejlik számomra, hogy az eljárás közben is elõfordulhat a folyamat megindítása, vagyis nem biztosan csak a cselekményt közvetlenül követő rövid időszakban.

 

Kelet-Európában is hasonló változások zajlottak le, illetve zajlanak az egyes államok büntetőeljárási szabályozásában. A reformtörekvések közé tartozik szinte mindenhol - legfőképpen a megnövekedett bűnüldözési terhek miatt - a büntetőeljárás gyorsítása, egyszerűsítése, az opportunizmus erősítése az officialitással és legalitással szemben. Egyúttal a reformintézkedések együtt járnak az eljárásban részt vevő személyek - köztük a védő - jogainak további bővítésével és a kontradiktórius elv erősítésével.[21]

 

A védő a tárgyalás mellőzéses eljárásban

 

A külön eljárásokban - mint fentebb már utaltam rá - gyakorta találunk opportunista intézményeket.[22] Itt is erről van szó, a terhelt a beismeréséért cserébe enyhe súlyú ügyekben egyszerűsített eljárást kap az igazságszolgáltatásban, anélkül, hogy találkozna az elbíráló bírósággal. Az intézmény a Bp-ben “Büntetőparancsként”[23] volt ismert a magyar szabályozásban; ezt az elnevezést használja az új Be. is, a jelenlegihez képest változatlan szabályozással. Jogtörténetileg az intézmény angolszász modellre épül[24], aholis a beismerésnek mindig is kiemelt szerepet adtak.[25] A kontinentális megoldások[26],[27] köztük a magyar is - az inkvizítórius negatív tapasztalatok emléke alapján - igyekszik biztosítani a beismerés önkéntességét, ám főszabályként fenntartja a tárgyalási formát, holott erre a valóban önkéntes és aggálytalan beismerés esetén nem feltétlenül van szükség. A tárgyalás mellőzéses (büntetőparancsos) külön eljárás óvatos lépés volt az eljárások egyszerűsítése irányába.[28]

Ugyanakkor az anyagi igazság megállapításának kívánatos helyeként megjelölt tárgyalás fenntartása és az eljárás egyszerűsítésének célja között feszülő ellentét, ahogyan Erdei Árpád megfogalmazza - “dilemmát” okozott a magyar jogalkotásban is;[29] “melyik követelménynek kell nagyobb fontosságot tulajdonítani. A tárgyalás mellőzése az eljárás egyszerűsítését veszi a legfontosabb érdeknek., ezért, s ezért a másik kettőt félretéve egyszerûen eltekint a tárgyalástól. A büntető eljárásban azonban a tárgyalást szokás az igazság megállapítására a legalkalmasabb szakasznak tekinteni. Így az egész bírósági tárgyalást s vele az inkvizíciós eljárás ellenében megszületett alapelveket félretevő eljárás egyáltalán nem látszik szalonképesnek a tárgyalás híveinek szemében. A jogalkotó tehát úgy igyekszik elfogadhatóvá tenni, hogy hatókörét csupán olyan ügyekre terjeszti ki, melyeknek egyenkénti súlya nem jelentős. A tárgyalás mellőzésének feltételei között tehát helyet kap az ügy csekély jelentősége, a tényállás egyszerûsége, valamint a kiszabható büntetés állítólagos enyhesége. Felbukkan továbbá feltételként a terhelt beismerése.

Az eredmény: erős inkvizitórius jegyeket mutató különeljárás, amely közvetett, írásbeli, nem nyilvános, nyomozási túlsúlyt mutat és a terhelt beismerését alapvető követelményként kezeli. Ismétlem, inkvizitórius jegyekről van szó. És az ilyen jegyek az angolszász modellben már csak azért sem mutathatók ki - ezt még ellenfelei is valószínûleg elismerik -, mert a bûnősség beismerése legalább a bíró előtt is elhangzik.”[30]

Nézetem szerint az olyan büntetőeljárást egyszerűsítő formák, amelyek nem sértik a terhelt és védője jogait, amelyekben megtalálhatók a törvényi garanciális elemek számukra, elfogadhatóak, támogatásra érdemesek.[31] A tárgyalás mellőzéses eljárásban ezt a törvényi garanciát abban látom, hogy a bíróság által, tárgyalás nélkül meghozott határozat ellen jogorvoslattal, “ellentmondással”[32] élhet mind a terhelt, mind a védő. Mindketten, önállóan, egymástól függetlenül is tárgyalás tartását kérhetik. Így - álláspontom szerint - adott a lehetőség a bíró előtti megjelenésre, az Emberi Jogok Európai Bírósága által is megkövetelt pártatlan[33] bíróság előtti megjelenésre, a tisztességes bírósági tárgyalás lefolytatására.

A védőt megillető speciális jogorvoslati forma, a tárgyalás tartásának kérése az alapeljárásban, jogerő előtt érvényesíthető, így erre is vonatkozik, hogy a védő a terhelt akaratától függetlenül élhet ezzel. Az - egyébként törvényi feltételként megjelenő - szabadlábon levő[34] terhelt hozzájárulása nem kell hozzá, a terhelt nem tilthatja meg. A tárgyalás kezdetéig a kérelmező visszavonhatja a tárgyalás tartására irányuló kérelmet. [Be. 355.§ (1) bek., új Be. 550.§ (1) bek.] Ugyan a törvény nem fogalmazza meg külön, hogy a védőként benyújtott kérelmet csak a terhelt hozzájárulásával lehet visszavonni - mint megteszi ezt a fellebbezés esetében -, értelmezésem szerint erre a sajátos jogorvoslati formára is vonatkoztatni kell. Ellenérvként merülhet fel, hogy majd a tárgyalást követő fellebbezésnél áll fenn ez a megszorítás, csak erre vonatkozik a törvény szövege, amit nem lehet kiterjesztően értelmezni. Álláspontom szerint a védői tárgyalás tartás kérés esetleges visszavonása - terhelti hasonló kérés hiányában - nem szolgálná a terhelt és egyúttal az anyagi igazság érdekét, perlezáró hatású lenne. Különösen fontosnak tartom az ilyen jellegű eljárásban, ahol a védői “szakérvek” tárgyaláson nem hangozhattak el.

A védői kérelem irányulhat csak járulékos kérdésekre. Ha a kérelem kizárólag az elkobzásra, az elkobzás alá eső érték megfizetésére vagy a polgári jogi igényre vonatkozó rendelkezést sérelmezi, a tárgyalást akkor is teljes egészében le kell folytatni. A végzésnek a büntetőjogi főkérésre vonatkozó része azonban jogerőre emelkedik, és a tárgyalás csupán a sérelmezett rendelkezések megvizsgálására vonatkozik akkor, ha a védő (ügyész, terhelt, magánvádló vagy annak jogi képviselője[35]) csak az intézkedést, illetőleg a polgári jogi igényt sérelmezi, illetőleg ha a tárgyalás tartása iránt kérelmet csupán a magánfél, illetőleg az egyéb érdekelt terjeszt elő.

 

Az eljárás lezárásával járhat a “hallgatólagos visszavonás”, amikoris a tárgyalás tartását kérelmező nem jelenik meg a tárgyaláson, és elmaradását alapos okkal előzetesen nem mentette ki,[36] úgy kell tekinteni, mint aki a kérelmet visszavonta. [Be. 355.§ (2) bek.] Ez a rendelkezés értelmezésem szerint a védőre is vonatkozik, miután kérelmező lehet önállóan és a terhelttel együtt is. Ha a kérelmező terhelt nem jelenik meg (és nem is mentette ki magát) a védő nem kérte a tárgyalást, (tehát nem kérelmező), akkor visszavonásnak kell tekinteni, tárgyalást nem lehet tartani.

Ha mindketten (terhelt, védő) kérték a tárgyalás tartását, a terhelt meg nem jelenése, ugyanakkor a védő jelenléte - nézetem szerint - nem jelentheti a lezárást, mivel él a védő kérelmi joga. Ez szolgálja az anyagi igazság, a tárgyaláshoz való jog, a védő önállóságának, a védelem elvének következetes megvalósulását. A kérelmező terhelt megjelenésekor, kérelmező védő hiányában (aki nem mentette ki magát) nincs akadálya a tárgyalás megtartásának, ha a terhelt is ekként nyilatkozik. Ha nem és ragaszkodik a védője jelenlétéhez, akkor a védővel szemben a mulasztásra vonatkozó szankciókat lehet alkalmazni.

A leginkább vitatható kérdésként merül fel, hogy önálló védői kérelmezés esetén a védő meg nem jelenése (és alapos okú kimentés hiánya) maga után vonja-e a “visszavonási” jogkövetkezményt, ha a tárgyalást nem kért terhelt pedig megjelenik. A jelenlegi szabályozás értelmezése szerint nem lehet az eljárást folytatni, mert az egyetlen kérelmező nem jelent meg, a terhelt pedig nem kérte a tárgyalást. Álláspontom kimondásához figyelembe veszem a fenti érvelésemet, amely szerint a védői kérelem visszavonásához szükségesnek tartom a terhelt beleegyezését. Ebben az esetben a terhelt akaratától tenném függővé a további a eljárást. A bíróság nyilatkoztatja a megjelent terheltet, hogy egyetért-e, hozzájárul-e a védői tárgyalás tartási kérelem “hallgatólagos” visszavonásához. Ha egyetért tárgyalást nem lehet tartani, ha nem járul hozzá ­indokolni sem köteles ezt -, akkor a későbbiekben tárgyalást kell tartani, a meg nem jelent védőt pedig a meg nem jelenéshez kötődő szankciókkal lehet sújtani.

 

A védő a tárgyalásról lemondás során

 

A hatályos Be-be az új Be-ből “átemelve”, az 1999. évi CX. törvénnyel beiktatott, - szintén opportunista, legfőképpen angolszász eredetű[37] - intézményről van szó, melynek célja az eljárás gyorsítása, egyszerűsítése. Csakúgy mint a tárgyalás mellőzésénél (illetve részben - mivel tettenérés is lehet - a bíróság elé állításnál) a terhelt beismerése szükséges.[38] Egyúttal a nemzetközileg is támogatott, előírt tárgyalási jogáról is le kell mondania. Védői kötelezettséget csak attól a pillanattól kezdve ír elő a törvény, amikor az ügyész megteszi indítványát az ügy nyilvános bírósági ülésen való megtételéről. A védői belépés lehetőséget nyújt arra, hogy esetleges korrekciót hajtsanak még végre a védelem alanyai, ha netán helytelenül mérlegelt az önállóan, egyedül eljárt terhelt.

 

Gyakorlati példaként említem meg, hogy tárgyalásról lemondás esetén a Btk. 87/C. és 90. § e) szakaszát együtt kell vizsgálni - főleg a védelem hivatásos tagjának, a védőügyvédnek - az esetleges szankciók miatt. Ugyanis az 5 évig, illetve 8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények esetén a másodikként idézett szakaszhely kizárja a szabadságvesztés felfüggesztésének lehetőségét. Így a terheltre - törvényi kötelezettség folytán - jóval súlyosabb szankció vár tárgyalásról lemondás esetén, mint tárgyaláson, ha a védelem célja a felfüggesztett szabadságvesztés. Miután ez törvényileg kizárt ezekben az esetekben, nem célszerű pl. halálos közúti baleset gondatlan okozása vétségében (5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő) a tárgyalásról lemondást kezdeményezni, mert - ha szabadságvesztést szabnak ki - kogens módon csak végrehajtandót szabhat ki a bíróság.

 

Helyesnek tartom azon rendelkezést is, hogy a vádemelést megelőzően az ügyész a tárgyalásról lemondás lehetőségéről és annak következményeiről tájékoztatja a terheltet. (Be. 355/x. § (2) bek.) Itt nyílik - többek között - lehetőség az esetleges rosszul mérlegelt kezdeményezés megváltoztatására, egyúttal az ügyész is meggyőződhet a szándék valódiságáról, megfontoltságáról, őszinteségéről. A terheltnek joga van védőt megbízni már ekkor is, ám a törvényi kötelező eseteken kívül ebben a stádiumban még nem feltétlenül vesz részt védő. Álláspontom szerint - miután ez a leginkább alkalmas hely és idő az esetleges rossz terhelti döntés átformálására, a tárgyalás kérésére - célszerű lenne a védői kötelezettséget ehhez az időponthoz kötni.[39] Ellenérvként többet is fel lehet hozni, nevezetesen; nem biztos, hogy az ügyész kezdeményezi a nyilvános ülést a terhelti tárgyalásról lemondás esetén sem, másrészről az indítványozás után belépő védőügyvéd mind az ülés előtt még, illetve legkésőbb az ülésen felvilágosíthatja a terheltet esetleges magára nézve hátrányos nézetéről, aminek következtében a terhelt a tárgyalás jogával kíván élni. Amikor ezt csak az ülésen teszi meg, akkor plussz munkát okoz a bíróságnak, az eljárási időtartam pedig némi csorbát szenved, hiszen az ügyet tárgyalásra kell majd utalni, amelyen a bíróság összetétele is változhat.

A törvény - feltehetõen az előző alfejezetekben kifejtett, beismerő vallomásokkal kapcsolatos tradicionális bizalmatlanság miatt - több “őszinteségi” szűrőt is beiktat a terhelti nyilatkozat helytállósága ellenőrzéseként. Először a nyomozóhatóság előtt hangozhat el a lemondás, majd az ügyész is személyesen meggyőződik a vádemelés előtt, majd a bíróságon is nyilatkoztatják erről, ami előtt a vádlott a védőjével tanácskozhat. [Be. 355/M.§ (3) bek.]

 

Az ellenőrzés következő lépcsője, hogy a bíróság “szükség esetén az ügyészhez és a védőhöz intézett kérdésekre adott válaszok alapján megállapítja, hogy a nyilvános ülésen való elintézésének nincs akadálya, a bíróság a nyilvános ülést megkezdi.” [Be. 355/M.§ (4) bek.]

Ez az egyetlen eset a hatályos büntetőeljárásban, hogy a védőtől a bíróság kérdez, a védő pedig válaszol. Az új Be. szerint - mint utaltam rá korábban - a tárgyaláson a terhelt nyilatkozatát a védő kiegészítheti [285. § (3) bek.], azonban ez nem kérdésre történik és nem válaszadás. Ugyanakkor jól érzékelhető az - általam támogathatónak tartott - tendencia, hogy a terhelti nyilatkozatok mellett megjelenik a hivatásos résztvevő, a védőügyvéd szimultán megnyilatkozási lehetősége, mintegy kiegészítve, értelmezve a laikus és “halmozottan” terhelt közléseit. Helyette tett nyilatkozat - figyelembe véve a terhelt önrendelkezési jogának nemzetközi szinten elfogadottságát - nem várható, azonban mellette az egyes államok jogában is megtalálható.

 

Végül a “túlbiztosítási” folyamat azzal zárul(hat), hogy a tárgyalásról lemondás megerősítése után a vallomástételt megtagadó vádlott esetében az ügyet tárgyalásra utalja a bíróság, vagyis nem folytatja le a különeljárást. Ilyenformán a különeljárás törvényi feltétele nem csupán a tárgyalásról való lemondás és a beismerés, hanem a kötelező vallomástétel is.[40] Ez a szabályozás - nézetem szerint - nem felel meg a Miranda elveknek, hiszen a vallomás megtagadás nem csökkenti a terhelt beismerésének értékét, amit megtett a nyomozás során, akár a nyomozóhatóság, akár az ügyész előtt. Annál inkább nem, mert a bírósági gyakorlat szerint a vallomást megtagadó terhelt nyomozási vallomását bizonyítékként értékeli. Indokolatlan vallomástételi kényszerről van így szó, amit nem alapozhat meg az eljárás külön jellege, specialitása sem.

 

A bíróság által tartott nyilvános ülésen az ügyész részvétele kötelező [Be. 355/L. § (1) bek.], ugyanakkor nincsen szó a védőről, holott védőkényszer van, már az ügyész gondoskodott róla korábban, ha netán még nem lett volna. Felfogásom szerint a védő részvétele ugyanúgy kötelező, mint az ügyészé, annak ellenére, hogy a törvény ezt nem nevesítené. Hiányában - álláspontom szerint - ülést nem lehet tartani, hiszen a védőkényszernek, a védő kötelező bevonásának egyébként értelme nem lenne. A védő elmaradását - ha alapos okkal nem mentette ki magát - az általános szabályok szerint lehet a bíróságnak szankcionálnia.

 

A védői jogorvoslati jog korlátozását vezette be ezen új intézmény esetén a jogalkotó. A bűnösség megállapítása, valamint a váddal egyező tényállás miatt nincs helye fellebbezésnek. (355/R. §)[41]

Újabb - a védő bírói megkérdezése és válaszolása, terhelti vallomástevési követelmény melletti - különlegességről van szó, amely ismét alapelvet érint. Ilyen mértékű és irányú, főleg célú korlátozást azonban nem tartok alapelv-ellenesnek, törvénysértőnek.[42] Legfeljebb megállapíthatom, hogy a trend világosan kirajzolódik: a terheltnek juttatott kedvezményekért, az eljárás egyszerűsítéséért cserébe bizonyos engedményeket kell tenni nem csak a legalitás elvéből, hanem a terhelti és védői jogokból, az őket érintő alapelvek követelményeiből is. (Jelen esetben például a jogorvoslatból.)

Cséka Ervin több ponton megkérdőjelezi az opportunista intézmények előretörését, köztük a tárgyalásról lemondást. Álláspontja szerint - az általam jelzetteken túlmenőn - indokolatlanul sérülnek, kérdőjeleződnek meg alapelvek; “A miniszteri indokolás szerint a tárgyalásról való lemondással rendkívül leegyszerűsödik a bírósági eljárás. Ezt valóban nehéz volna vitatni, legfeljebb az intézmény processzuális jogi konstrukcióját illetően merül fel néhány kérdés: A büntetőeljárásban végbemenő igazságszolgáltatás klasszikus intézménye, a tárgyalás nem egyéb, mint a terhelt egyik eljárási jogosítványa, amelyről egyszerűen (csekély ügyészi támogatással) le lehet mondani? Mi a viszony e külön eljárást megalapozó beismerés kiemelt törvényi jelentősége, illetőleg a bizonyítási eszközök és bizonyítékok előre meghatározott bizonyító erejét kizáró törvényi szabályozás között? E külön eljárásban mi a vád tárgya (ténybeli és jogi tartalma): az, amit a vádlott beismer, avagy a vád “megformálásában” van szerepe az ügyésznek is?

A büntetésnek a törvény által jelentősen leszállított keretek között megállapítása összhangban van (lehet)-e az igazságos és a törvény előtti egyenlőség követelményével?[43]