Hollán Miklós

Megkésett búcsú a társadalomra veszélyességtől*

 

 

 

 

Egyetlen tanulmány keretei között természetesen igen nehéz lenne érzékeltetnem a korszak büntetőjogának és kapcsolódó büntetőjog-elméletének akár fontosabb kérdéseit. Úgy döntöttem tehát, hogy kiválasztok és alaposabb elemzés alá veszek egy olyan kérdést, amely a szocialista büntetőjog és elmélete számára is központi jelentősséggel bírt, de a rendszerváltás utáni időszak jogászai számára sem tekinthető közömbösnek. Így esett a választásom a cselekmény társadalomra veszélyességének fogalmára.[1] A téma részletesebb tanulmányozása során egyébként csak megerősödtem döntésem helyességében, mivel kiderült, hogy ezen anyagi büntetőjogi fogalom számos olyan, a szocialista jogelmélet számára (és annak megítélése szempontjából) is releváns problémával is kapcsolatos, mint pl. a szokásjog elismerése, illetve a jogértelmezés módszerei.

A cselekmény társadalomra veszélyességének témáján belül is több vonatkozásban leszűkítettem a vizsgálódás területét. Tanulmányomban a konkrét cselekmény társadalomra veszélyességének jogalkalmazói értékelését mutatom be, az absztrakt társadalomra veszélyesség a jogalkotás során való értékesítésének problémáját csak annyiban említem, amennyire az előbbi kérdés megvilágításához feltétlenül szükséges.[2] A konkrét cselekmény vonatkozásában is csak az elkövetéskor jelentkező társadalomra veszélyességgel kapcsolatos kérdéseket elemzem, nem fordítok figyelmet az elbíráláskor jelentkezőre.[3] Vizsgálódásom ezen belül is azokra az esetekre korlátozódik, amelyeket a korszak irodalma a társadalomra veszélyesség elkövetéskor jelentkező “teljes hiányaként” jelölt meg. Nem tárgyalom tehát azt az esetkört (tulajdonképpen a bagatell-kriminalitás anyagi jogi kezelésének problémáját), amit a hatályos Btk. 28. §-a a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély fokaként fogalmaz meg.[4] Ugyancsak nem foglalkozom a cselekmény társadalomra veszélyességének büntetéskiszabási vonatkozásaival sem.[5]

 

 

1. A társadalomra veszélyesség a bűncselekmény-fogalom fejlődésének kontextusában

 

Választott témám tehát az, hogy milyen esetekben állapíthatja meg a jogalkalmazó konkrét cselekmény társadalomra veszélyességének elkövetéskor jelentkező hiányát. Ezt a problémát sem lehet azonban összefüggéseitől megfosztva (“légüres térben”) tárgyalni. Be kell mutatni, hogy hová érkezett a társadalomra veszélyesség kategóriája, azaz ki kell térni a szocializmust megelőző évtizedek (a szocialista szerzők által burzsoáként megjelölt) büntetőjogának azon kategóriájára, nevezetesen a (materiális) jogellenességre, amelynek sorsa a későbbiekben leginkább összefonódott a társadalomra veszélyességével. Ennek kapcsán pedig, nemcsak a korabeli hazai álláspontok ismertetése szükséges, hanem a hazai büntetőjogra akkoriban alapvető hatást gyakorló német szerzők felfogásáé is. Nem mellőzhető annak vizsgálata sem, hogy honnan jött a társadalomra veszélyesség fogalma, azaz nyilvánvalóan meg kell vizsgálni a szovjet-orosz büntetőjog vonatkozó szabályozását és teóriáit, amelyek alapvető szerepet játszottak a hazai rendelkezések megalkotása és a kapcsolódó tudományos álláspontok kialakítása során. Ezt követően már csak arra kell kitérni, hogy merre tart a társadalomra veszélyesség fogalma, nevezetesen hogyan viszonyul a fogalomhoz a rendszerváltás utáni időszak jogalkotása, bírói gyakorlata és jogtudománya.

 

A materiális jogellenesség a német büntetőjogban és a magyar büntetőjogban 1950 előtt

 

A XIX. század végének klasszikus büntető kódexei megelégedtek a bűncselekmény törvényi fogalmának formális meghatározásával, tulajdonképpen a nullum crimen / nulla poena sine lege elv kodifikálásával.[6] A korszak német büntetőjog-tudománya azonban a bűncselekmény fogalmát (Franz von Liszt és ernst von Beling nyomán) a törvényi fogalomnál több elemmel – tényállásszerű, jogellenes és bűnös cselekményként – határozta meg.[7] A klasszikus büntető kódexek megoldását követte hazánkban a bűntettekről és vétségekről szóló 1978: V. tc. (a továbbiakban Csemegi-kódex) is. Eszerint: “Bűntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít.” (1. §). A hazai büntetőjog elmélete csak az 1930-as évekre zárkózott fel a német büntetőjogtudósok által a XIX. és XX. század fordulóján kialakított fogalmi vázhoz.[8] Ekkor jelentek meg azok a szerzők (Heller, Schultheisz), akik a bűncselekményt – tudományos fogalomként – tényállásszerű (tényálladékszerű), jogellenes és bűnös cselekményként határozták meg.[9] Érdemes rámutatni, hogy a jogellenesség a tudományos bűncselekmény-fogalom konjunktív elemeként szerepelt, a tényállásszerűség mellett sohasem volt önálló felelősségmegalapozó funkciója.

A jogellenességet kezdetben alaki (formális) elemnek tekintették, a jogszabállyal való ellentétességet értették alatta. Később alakult ki a materiális jogellenesség tana, amely szerint a szóban forgó bűncselekmény fogalmi elemnek csak az egyik oldala a formális jogellenesség, míg a másik a materiális jogellenesség. Ez utóbbit a cselekmény azon tulajdonságára vezették vissza, hogy jogtárgyat sért vagy veszélyeztet, illetve pontosabban arra, hogy ez összességben társadalmilag káros.[10] Ez utóbbi fogalom meghatározásában Franz v. Liszt tekinthető úttörőnek. Máig is helytálló definíciója szerint “materiálisan jogellenes a cselekmény, ha a társadalomra káros (gesellschaftschädliches) magatartás… A jogellenes cselekmény jogtárgyak sértése vagy veszélyeztetése…” Ehhez azt is hozzá tette, hogy “a jogtárgyak kollíziója nem zárható ki teljesen. Az emberi együttélés fenntartása megköveteli, hogy ilyen konfliktusban a kisebb érdeket feláldozzuk, amikor csak ennek árán lehet megmenteni a nagyobb értékűt. Ebből az következik, hogy egy jogtárgy sértése vagy veszélyeztetése csak akkor materiálisan jogellenes, ha az emberi együttélés célját biztosító jogrendnek ellentmond”.[11]

Kezdetben a jogellenességet hazánkban is kizárólag alaki (formális) bűncselekményi fogalmi elemnek tekintették. A hazai büntetőjogtudományban az 1920-as évekre ugyan megjelent a jogellenesség materiális felfogása,[12] azt azonban a szerzők jelentős része a későbbiekben sem tette magáévá.[13] Azok a szerzők, akik elismerték a jogellenesség materiális elemét, azt általában a jogtárgy-sértésre vagy veszélyeztetésre vezették vissza.[14] Így pl. Schultheisz szerint a jogellenes cselekmény materiálisan “valamely jogtárgynak a közösségre káros megsértése vagy veszélyeztetése”,[15] amely definíció tulajdonképpen Liszt fentebb idézett klasszikus megfogalmazásán alapul. A cselekmény közösségre káros jellege tehát semmiképpen sem önálló fogalmi elem, hanem csak a materiális jogellenesség definíciójának körében jut szerephez. Azon belül is csak azt fejezi ki, hogy a jogtárgyak összeütközését az egész jogrendszer alapvető elveinek megfelelően kell feloldani. Ettől megítélésem szerint élesen el kell választani azt a kérdést, hogy a cselekmény “társadalomellenes” jellege megjelenik a bűncselekmény társadalmi fogalmában,[16] mivel ennek – a jogi fogalommal szemben – a dogmatikai rendszerben, a konkrét esetek elbírálásánál semmiféle jelentősége nincsen.[17]

 

Társadalomra veszélyesség szovjet büntetőjogban

 

A bűncselekménytan kialakításakor a szovjet büntetőjog alapvetően más úton indult el, mint a kontinentális államok (ezen belül a német nyelvű országok és hozzájuk kapcsolódva hazánk 1950 előtti) büntetőjogi dogmatikája. Kezdetben ugyanis – a korábbi “burzsoá-földesúri” büntetőjog megsemmisítésével párhuzamosan – a szovjet büntetőjog forrása “a forradalmi dolgozó tömegek szocialista jogtudata”. A szovjet jogalkalmazók tehát egyúttal jogalkotók is voltak.[18] A joggyakorlat bizonyos orientálására az 1919-es Vezérelvek tettek első alkalommal kísérletet, az ebben szereplő definíció szerint a bűncselekmény olyan magatartás, amely a “társadalmi viszonyok adott rendszerére veszélyes”. A Vezérelvek azonban csak általános rendelkezéseket tartalmaztak, az egyes bűncselekmények tényállási ismérveit maga a bíróság határozhatta meg.[19]

Az első jogszabály, amely a társadalomra veszélyesség fogalmát értékesítette, az 1922-es szovjet-orosz Btk. volt, amelynek témánkkal kapcsolatos rendelkezéseit 1926. évi szovjet-orosz büntető kódex is átvette. Az utóbbi kódex is olyan megoldást alkalmazott, amely szerint a társadalomra veszélyesség – a magatartásnak a jogalkalmazó által felismerendő és értékelendő jellemzőjeként – egymaga (a formális jogellenesség nélkül is) büntetőjogi felelősséget keletkeztetett. A kódex 6. §-a ugyanis nemcsak a szovjet jogrendet sértő (azaz tényállásszerű) cselekményeket nyilvánította bűncselekménynek, hanem büntetni rendelte a szovjet rendszer elleni magatartásokat is. A jogalkalmazó tehát büntetést alkalmazhatott olyan cselekmény miatt is, amelyet a jogalkotó egyetlen különös részi tényállásba sem foglalt. Az ilyenkor követendő eljárásról a kódex 16. §-a adott útmutatást: “Ha valamely társadalomra veszélyes cselekményre e törvénykönyv kifejezett rendelkezést nem tartalmaz, úgy e cselekményért való felelősség alapját és mértékét e törvénykönyv azon szakaszának megfelelő alkalmazásával kell megállapítani, amely az ehhez leginkább hasonló bűncselekményről rendelkezik.” A cselekmény társadalomra veszélyessége azért is központi kategóriája az 1926. évi kódexnek, mert hiánya megfosztja a cselekményt bűncselekményi jellegétől, annak formális jogellenessége ellenére is. A 6. §-hoz fűzött hivatalos megjegyzés szerint ugyanis “nem bűncselekmény az a cselekmény, mely bár formailag megfelel a törvénykönyv különös része valamelyik szakaszában foglalt törvényi tényállásnak, de amelynek nyilvánvalóan csekély jelentőségére és a káros következmények hiányára való tekintettel nincs társadalomra veszélyes jellege”.[20]

1958-tól – az Alapelvek szerint – az analógia elkövető terhére való alkalmazására nincs mód a szovjet büntetőjogban. Azaz a társadalomra veszélyesség önmagában már nem lehet alapja a büntetőjogi felelősségnek.[21] A bűncselekmény materiális meghatározása azonban fennmaradt, a társadalomra veszélyesség a formális jogellenességgel együtt adja a bűncselekmény fogalmát. A jogalkalmazónak tehát a tényállásszerűség megállapításán túl mérlegelnie kell, vajon a konkrét magatartás veszélyes-e a társadalomra. Csak így döntheti el, hogy történt-e bűncselekmény, vagy sem. Megmaradt ugyanis az a rendelkezés, amely kizárja azoknak a formálisan bár jogellenes magatartásoknak a társadalomra veszélyességét, és ily módon bűncselekményi minősítését, amelyeket a jogalkalmazó jelentéktelennek ítél.[22]

A társadalomra veszélyesség fogalma tulajdonképpen annak a Pasukanisz-féle jogelméleti iskolának a terméke, amely uralta a korszak jogelméletét. A teória szerint a jog burzsoá maradvány, amely akadályozza a forradalmat, ennek megfelelően az elmélet középpontjában a társadalom jogiatlanításának forradalmi programja állt. A teória képviselői tehát nemcsak a jog autonómiáját tagadták, hanem létének szükségességét is. Távlatilag mindenképpen a kodifikált jog megszűnését tartották szükségesnek, a büntetőjog vonatkozásában pedig addig is például a teljes különös rész eltörlését szorgalmazták.[23]

Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az új gazdasági politikával (NEP) együtt a formális racionalitásra való igény is feltámadt, amit jól tükröz Lenin 1922-ben Sztálinhoz intézett levele.[24] Ehhez képest az 1922-es Btk. megalkotása során a társadalomra veszélyesség kodifikálása már úgy is értelmezhető, mint a jog megszüntetése és a formális racionalitás maradéktalan megteremtése közötti kompromisszum. Azt azonban hangsúlyoznom kell, hogy ez a szerep csak a pasukaniszi gondolatokon alapuló forradalmi őskáoszhoz képest tekinthető fejlődésnek, a polgári liberális állam jogától még mindig fényévekre van.

A szovjet jogba az 1930-as évek közepén – paradox módon éppen Visinszkijjel – visszatért formalizmus sem érintette a társadalomra veszélyesség fogalmának fennmaradását. Ennek magyarázatául a Visinszkij szocialista normativizmusának három olyan – Fleck által feltárt – jellemzőjét emelem ki, amelyek szerintem kulcsszerepet játszottak a társadalomra veszélyesség fennmaradásában. a) A jogi formalizmus mögül hiányzott a jog államhatalmat korlátozó szerepére vonatkozó nyugati jogi tradíció. A rendszert az állampolgári jogok semmibevétele, a jogállami garanciák hiánya, a klasszikus szabadságjogok elsikkadása jellemezte. b) Másrészt – az előbbiekkel összefüggésben – a diktatúra büntetőjogszabályai továbbra is hemzsegtek az önkényes jogalkalmazásra lehetőséget adó megfogalmazásoktól, ami önmagában is lehetővé tette az ügyek hatalmi szempontok alapján történő manipulációját. c) Harmadrészt pedig a pozitív törvények úgyis háttérbe szorultak a puszta politikai szándék mögött, az ideológiai mozgalmi tételek bármikor a jog fölé helyezkedhettek.[25] A társadalomra veszélyesség ebben a kontextusban olyan határozatlan jogfogalomként jellemezhető, amely az állampolgároknak lényegében semmiféle garanciát nem biztosít abban a vonatkozásban, hogy előrelássák cselekményük következményeit. Tetszés szerint felhasználható olyan ellenségnek nyilvánított személyek felelősségre vonására, akik nem valósítottak meg semmiféle különös részi tényállást, de olyanok felmentésére is, akik a különös részi tényállást megvalósítása ellenére – vagy éppen amiatt – a párt kegyeltjei maradtak. Alkalmas volt tehát nyers politikai érdekek büntetőjogi köntösbe öltöztetetésére, akkor is, ha a hatalom a formális jogot éppen nem akarta félretenni.

 

 A társadalomra veszélyesség a hazai büntetőjogban
 1950 és 1989 között

 

A társadalomra veszélyesség a második világháborút követően utat tört magának az európai szocialista országok büntető törvénykönyveibe és büntetőjog-tudományába is.[26] Hazánkban – természetesen szovjet hatásra – már az első szocialista félkódex (1950: II. törvény, Btá.) bűncselekmény-fogalmában megjelent [1. § (2) bek.]. A cselekmény társadalomra veszélyességének fogalmát az első teljes szocialista Btk. (1961: V. törvény) is tartalmazta (2. §) és az átkerült a jelenleg hatályos 1978. évi Btk.-ba is (10. §).

A fogalom természetesen a szocialista büntetőjog-tudomány bűncselekmény-fogalmának is mellőzhetetlen elemévé vált,[27] de rögtön felmerült a jogellenességgel való konfliktusának problémája.[28] A szerzők egy része (Kádár/Kálmán, Viski) a társadalomra veszélyességet úgy illesztette be a bűncselekmény-fogalom rendszerébe, hogy meghagyta abban a (büntető)jogellenesség fogalmát, nyilvánvalóan (formális) értelemben, tulajdonképpen a tényállásszerűség meglétét és a jogellenességet kizáró okok hiányát jelző fogalomként.[29] A szerzők másik része (Földvári, Békés, Tokaji) a jogellenesség fogalmát mellőzve tette meg a társadalomra veszélyességet a bűncselekmény fogalmának elemévé.[30] A társadalomra veszélyesség előnyben részesítésében komoly szerepet játszott, hogy az, mint “tételes jogi fogalom: szükségképpen megelőzi, elnyeli, indokolatlanná teszi a »materiális jogellenesség« kifejezés használatát.”[31]

Számos népi demokratikus ország (pl. Albánia, Bulgária) törvényei – a szovjet példát követve – fejlődésük bizonyos szakaszában megengedték az elkövető terhére analógia alkalmazását.[32] Kevésbé ismert, hogy hazánk is alig kerülte el az analógia bevezetését az elkövető terhére, de erre – szerencsére – nem került sor.[33] Az analógia meghonosítását az elkövető terhére támogatók a szovjet példára hivatkoztak, és arra is, hogy társadalmi-gazdasági átalakulásunk sokban hasonlít a korábbi szovjet fejlődéshez.[34] A fenti érvek még a tervezeti szinten is megjelentek az 1950. évi Btk. előkészítése során.[35] Végül azonban a magyar büntetőjogban – más csatlósállamokkal szemben –az analógiát az elkövető terhére a Btá. szerencsére nem engedte meg. Az 1950. évi II. törvény (Btá.) alapján önmagában a cselekmény társadalomra veszélyessége miatt – büntetni rendeltség nélkül – senkit sem lehetett büntetőjogi felelősségre vonni. Az analógia alkalmazásának megtagadását (ravaszul) általában azzal indokolták, hogy hazánkban erre már nem volt szükség, míg a Szovjetunióban – a világ első szocialista büntetőjogának kialakításakor – még igen.[36]

A társadalomra veszélyesség jogalkalmazási funkciójaként tehát csak a büntetőjogi felelősség kizárása merülhetett fel a hazai büntetőjogban. Ez a kérdés volt az, amely talán a legnagyobb vitakérdést jelentette a hazai büntető-jogtudomány és gyakorlat számára az elmúlt évtizedekben. Ez képezi tanulmányunk tulajdonképpeni témáját, de mielőtt ennek részletes elemzésére rátérnénk, lássuk, miképpen alakult a társadalomra veszélyesség sorsa a rendszerváltás után.

 

 A társadalomra veszélyesség a rendszerváltás után

 

A rendszerváltás idejének a büntetőjogot átalakító törvényei érintetlenül hagyták a Btk. (1978-ban megalkotott) bűncselekmény-fogalmát. A társadalomra veszélyesség tehát megmaradt a bűncselekmény törvényi fogalmában, legális definíciójában is csak stiláris változást hozott az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvény, amelynek 38. § (1) bekezdésének harmadik mondata szerint “Ahol jogszabály a Magyar Népköztársaságot említi, ezen a Magyar Köztársaságot kell érteni.” A rendszerváltás után valószínűnek tartották, hogy – egy a Btk. II. fejezetét érintő törvénymódosítás, még inkább egy új büntető törvénykönyv megalkotása esetén – a társadalomra veszélyesség kikerül a bűncselekmény törvényi fogalmából.[37] Voltak azonban a rendszerváltás utáni jogirodalomban is olyan szerzők (Földvári, Berkes), akik nem tartották szükségesnek mellőzni a társadalomra veszélyesség elemét a bűncselekmény törvényi fogalmából.[38] Földvári még azt is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a fogalom törvényből való eltávolítását semmiképpen nem lehet azzal indokolni, hogy “honnét került be hazai büntetőjogunkba”.[39] Azonban a jogirodalom másik része (pl. Wiener) inkább búcsút intett volna a Btk. módosítása (még inkább az új Btk. megalkotása során) a materiális bűncselekmény-fogalom kodifikálásának, és ennek megfelelően mellőzte volna annak fogalmi elemeként a társadalomra veszélyesség törvényi értékesítését.[40] Az új Btk. 2000-ben megindult előkészítése során végül többségbe került azon álláspont, amely szerint az új Btk. visszatérne a bűncselekmény formális törvényi meghatározásához, és abban értelemszerűen nem értékesítené a társadalomra veszélyesség elemét.[41]

A hazai jogirodalom igen változatosan reagált arra, hogy a rendszerváltás után egyik napról a másikra megszűnt a társadalomra veszélyességnek a bűncselekmény fogalmi elemeként fenntartására irányuló ellenállhatatlan ideológiai nyomás. Blaskó egyszerűen a törvényi fogalomhoz igazodva alakította ki tankönyvének bűncselekménytani kérdéseket tárgyaló részét, így természetesen nem kerülheti el (de úgy tűnik, nem is kívánja elkerülni) a társadalomra veszélyesség fogalmi elemének használatát.[42] Talán még nála is konzervatívabbnak tűnik Földvári, aki tudományos bűncselekmény-fogalmában továbbra is tudatosan értékesíti a társadalomra veszélyesség elemét. Kifejezetten fenntartja azon – még a szocializmusban kialakult – tételét, hogy a (materiális) jogellenesség fogalom mellőzését a társadalomra veszélyesség kategóriájával való azonossága indokolja.[43] Lényegében a hatályos törvény fogalomhasználatára tekintettel tartotta meg Békés a rendszerváltás után alkotott tudományos bűncselekmény-fogalmában a társadalomra veszélyesség elemét. A jövőre nézve azonban lehetségesnek és indokoltnak tartja a fogalom felváltását a materiális jogellenességgel.[44] Ennél is tovább ment Tokaji, aki a rendszerváltás után már nem tulajdonított a társadalomra veszélyességnek szerepet a bűncselekmény tudományos fogalmában, hanem már 1995-ben “kodifikált materiális jogellenességként” fogta fel azt.[45] Wiener pedig a bűncselekmény didaktikai fogalmából szintén teljesen mellőzi a társadalomra veszélyesség elemét. Az addig más szerzők által ennek keretében vizsgált problémákat (a jogtárgy megsértésének rendkívüli élethelyzetekben való hiánya, a törvényben nem szabályozott kizáró körülmények) lényegében a materiális jogellenesség fogalmának felhasználásával oldja meg.[46]

 

 

2. A társadalomra veszélyesség és a materiális jogellenesség hiányának bűncselekménytani funkciói

 

A következőkben részemről négy esetvariációt mutatok be, amelyben a szocializmus vagy a rendszerváltás utáni időszak jogirodalma vagy joggyakorlata a cselekmény társadalomra veszélyességének hiányát állapította meg. Mindegyik vonatkozásában külön-külön elemezés alá vesszük, hogy mennyiben volt alkalmas a társadalomra veszélyesség fogalma az adott dogmatikai probléma megoldására. Az esetvariációk mindegyikénél azt is megvizsgáljuk, hogy a (materiális) jogellenesség már megismert kategóriájának volt (illetve van-e) hasonló bűncselekménytani szerepe. Az utóbbi kérdés részletes elemzése különösen azért szükséges, hogy meg lehessen állapítani: helytállóak-e azok a rendszerváltás utáni hazai álláspontok, amelyek – sokszor német szerzők kiragadott megállapításain alapulva – a társadalomra veszélyesség és a materiális jogellenesség fogalmának azonosságát hirdetik. Sőt, egyesek éppen ezzel kívánják indokolni a társadalomra veszélyesség bűncselekmény-fogalmi szerepének fenntartását.[47]

 

2.1 A tényállás értelmezésénél

 

A német büntetőjog elismeri a teleologikus (azaz a jogszabály célját figyelembe vevő) értelmezés – Jhering által kidolgozott – módszerét, amelyet Jescheck egyenesen “az értelmezési eljárás koronájának” nevez, mivel közvetlenül azt a célt szolgálja, amit a többi módszer megpróbál elérni. A büntetőjogban a teleologikus értelmezés (részben) jogtárgy-harmonikus értelmezésként jelentkezik. E módszer lényege, hogy a tényállás több lehetséges jelentéséből azt választják ki, amely egyben a védett jogi tárgy elleni támadást jelent. Az ennek megfelelően értelmezett tényállást alkalmazzák ezt követően az adott esetre, és így zárják ki a nem jogtárgysértő cselekmény miatti felelősséget. A német nyelvű országok irodalmában a jogtárgy-harmonikus értelmezés klasszikus példája az, hogy a sikeres orvosi beavatkozás nem vonható a német Btk. 223. § (a testi sértés tényállása) alá, mivel a testi épség ugyan ideiglenesen megzavarodott, de végeredményben nem sérült, hanem éppen helyreállt.[48]

A tényállás teleologikus értelmezése a szocializmus előtti magyar jogirodalomban is ismert volt, de nem volt kizárólagos.[49] A büntetőjogi irodalomban pl. Heller ismerte el ennek a módszernek a jelentőségét, de érdekes módon a jogszabálytan körében még ő is csak a tradicionális (négyféle) értelmezési elvet említi, a teleologikus értelmezésről csak a materiális jogellenességgel kapcsolatban szól.[50] A jogtárgy-harmonikus értelmezés jelentőségét Schultheisz a következőképpen fogalmazza meg: “Ha történetesen valamely bűncselekményi tényálladék olyan életjelenséget tükröz vissza, amely [...] különböző érdekeket támad meg, egymástól sokszor teljesen eltérő lesz a tényálladék értelme aszerint, hogy a jogalkalmazó a megtámadott érdekek közül ezt vagy azt tekinti-e a bűncselekmény jellegzetes jogtárgyának.”[51] A jogtárgy-harmonikus értelmezési módszer alkalmazására hazánkban is elsősorban az orvosi beavatkozás bizonyos eseteinek testi sértésként való megítélését említették példaként. A lege artis eszközölt műtét (pl. amputáció), mivel a testi épség védelmére szolgál, nem minősíthető a testi épség érdekét támadó (azaz a jogi tárgyat sértő) bántalmazásnak vagy egészségsértésnek.[52] A jogtárgy-harmonikus értelmezés fontosságát – egy ma is aktuális, de javarészt elfelejtett probléma vonatkozásában – Schultheisz a következőképpen mutatja be: “Ha pl. valaki mástól egy általa háborús emlékként őrzött srapnell repeszdarabot vesz el eltulajdonítás céljával, tehát egy olyan dolgot, amelynek pénzben kifejezhető értéke nincs, a cselekmény, ha a lopás jogtárgyául a tulajdonjogot tekintjük, lopás lesz, ha ellenben a vagyont, nem lesz [...] bűncselekménynek minősíthető.”[53]

A szocialista büntetőjog hazai hivatalos jogelmélete – a szovjet joggal összhangban – nem ismerte el a teleologikus értelmezés módszerét, hanem csak a Savigny-féle négyes felosztást alkalmazta, azaz nyelvtani, logikai, rendszertani és történeti értelmezést különített el.[54] Nem szabad elfelejteni azonban, hogy azért a jogelméletben is voltak törekvések a teleologikus értelmezési módszer szocialista változatának elfogadtatására, ami a norma-struktúráknak a maguk társadalmi-gazdasági funkciójában és determináltságában való vizsgálatát jelentette volna.[55] A korszak büntetőjogi tankönyveinek és monográfiáinak jogszabálytani része is tükrözte a négy klasszikus értelmezési módszer elfogadását, amelyek mellett a teleologikus (jogtárgy-harmonikus) értelmezésről szó sem esett.[56] Azonban azt is meg kell említeni, hogy egyes szerzők (pl. Wiener) monográfiáikban elismerték és értékesítették is a jogtárgy jogértelmezési funkcióját.[57] Sőt Tokaji az általa írt tankönyvrészletben is megemlíti, hogy “A jogalkalmazónak […] tisztázni kell, hogy mi a bűncselekmény jogi tárgya, mert vitás esetekben csak így képes a jogszabályokat helyesen értelmezni, a büntetőjogi felelősséggel kapcsolatos kérdésekben helyesen dönteni”.[58] Az mindenképpen megállapítható, hogy a teleologikus (jogtárgy-harmonikus) értelmezés, ha nem is volt ismeretlen, a szocialista büntetőjogban általános elismertségre biztosan nem tett szert.

A társadalomra veszélyességnek viszont már a Btá. miniszteri indokolása is kifejezett értelmezési funkciót is tulajdonított. A Btá. 1. § (1) bekezdés szerint “A büntetőtörvények feladata, hogy védelmet biztosítsanak a társadalomra veszélyes cselekményekkel szemben.” A rendelkezéshez fűzött miniszteri indokolás azt is leszögezte, hogy a rendelkezés “nem csupán a törvényjavaslatra (a következőkben: Btá.), hanem az összes büntetőjogi szabályokra vonatkozik, a Btá. hatálybalépése után még fennmaradó korábbi büntetőjogi rendelkezéseket – különösen az egyes bűncselekményekre vonatkozókat – tehát szintén a társadalom védelméhez fűződő követelmények szem előtt tartásával kell alkalmazni.” A miniszteri indokolásnak ez a megállapítása látszólag mindössze azon – minden kódex esetén szükséges – követelmény érvényesülését kívánja biztosítani, hogy a melléktörvényeket és egyéb kapcsolódó jogszabályokat a törvénykönyvvel összhangban értelmezzék. Ilyen követelmény megfogalmazását egyébként első hallásra a Btá. – mint Különös Résszel nem rendelkező “félkódex” – esetén talán a szokottnál is indokoltabbnak tekinthetjük. Azonban itt meglátásom szerint valójában többről van szó, mint a kódex és más melléktörvények kapcsolatának szokásos rendezéséről. Jól látszik ez, ha összevetjük a Btá. miniszteri indokolásának fenti megállapítását más kódexek hasonló rendelkezéseivel. A német Btk. 10.§-a szerint “Fiatalkorúak vagy fiatal felnőttek esetében e törvény [azaz a német Btk.] rendelkezéseit csak akkor lehet alkalmazni, ha a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény nem rendelkezik eltérően.” Az utóbbi rendelkezés ugyanis csak más jogszabályok és a kódex viszonyát rendezi, lehetővé téve bizonyos kérdések eltérő rendezését a külön törvényekben. Addig a Btá. indokolása egy bizonyos a félkódexben szabályozott – alapelvi jelentőségű – fogalomnak vetné alá a félkódex és bármilyen más büntetőjogi törvény rendelkezéseinek értelmezését is. A másik különbség az, hogy míg német Btk. szabálya azonos társadalmi rendszerben született más jogszabályokra vonatkozik, addig a Btá. indokolásának megállapítása kifejezetten a Csemegi-kódex (akkori szóhasználattal) burzsoának tekintetett különös részére és melléktörvényeire irányult. Tulajdonképpen azt szolgálta, hogy a korábbi (burzsoá) társadalmi rendszerben született jogszabályokat a szocialista követelményeknek megfelelően értelmezzék.

A korabeli jogirodalomban születtek olyan javaslatok is, amelyek még ennél is komolyabb szerepet tulajdonítottak a társadalomra veszélyességnek a tényállások értelmezésénél. Ezek alapján pl. a tényállásszerűséget “nem a nullum crimen sine lege elve szellemében, hanem a társadalomra veszélyesség alapelvének szem előtt tartásával, a forradalmi célszerűség szellemében kell értelmezni.”[59] Az ilyen javaslatok tulajdonképpen az értelmezés mezébe bújtatva gondolták becsempészni a magyar büntetőjogba a társadalomra veszélyesség felelősséget megalapozó szerepét, aminek kodifikálását a Btá. bűncselekmény-fogalmának kialakítása során nem sikerült elérniük. A társadalomra veszélyesség értelmezési felhasználásának ilyen túlhajtásaival szemben azonban már a (szocialista) törvényesség biztosítása érdekében is erős kritikák fogalmazódtak meg az uralkodó nézet képviselői (pl. Kádár) részéről.[60]

A rendszerváltozás után éppen a társadalomra veszélyesség fogalma körében tért vissza a jogtárgy-harmonikus értelmezés fogalma. Ennek legjobb példája az ún. Marxim-ügy, amely egyébként nemcsak a társadalomra veszélyesség fogalmának alkalmazása, hanem az elkövetési tárgyak által is kapcsolódik a szocializmushoz. A Marxim nevű étteremben ugyanis vendégcsalogatónak a kommunista diktatúra önkényuralmi jelképeit (pl. ötágú vöröscsillagot) használták dekorációnak. Azonban az ötágú vöröscsillag közszemlére tétele – az 1993. évi XLV. törvény 1. §-a alapján – az önkényuralmi jelképek használatának vétségét valósítja meg és pénzbüntetéssel büntetendő.[61] Az adott esetben nem volt alkalmazható a 269/B. § (2) bekezdése sem, amely szerint nem büntethető az a személy, aki az önkényuralmi jelképek használatának vétségét “ismeretterjesztő, oktatási, tudományos, művészeti célból vagy a történelem, illetve a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatás céljából követi el”.

Az ügyben eljáró bíróság szerint a Btk. 269/B. §-ban meghatározott bűncselekmény csak akkor állapítható meg, ha a tiltott önkényuralmi jelképek eredeti szellemiségükben, nem pedig megváltoztatott formában kerülnek közszemlére. A bíróság szerint a közszemlére tétel akkor valósul meg, ha az volt a célja, hogy a tiltott jelkép által képviselt eszmerendszer a köztudatban minél jobban elterjedjen. A változatlan ideológiai célból történő közszemlére tétel az a magatartás, amely alapot adhat a bűncselekmény megállapítására. Az adott esetben a jelképek torzított használata, valamint az egyértelműen kritikai módon megjelenített gúnyos ábrázolás önmagában bizonyítja, hogy a közszemlére tétel célja nem az önkényuralmi jelképek mögött álló eszmék propagálása volt. A bíróság azonban nem a mi fogalmaink szerinti tényállás megvalósulását tagadta, hanem azt mondta ki, hogy az adott esetben a tényállásszerű cselekmény társadalomra veszélyessége hiányzott.[62]

Ahogy Wiener rámutat a bíróság – bár indokolásában végső soron a társadalomra veszélyesség fogalmára hivatkozott – valójában jogtárgy-harmonikus értelmezésnek megfelelő tevékenységet végzett.[63] Ebben a vonatkozásban a társadalomra veszélyesség fogalmának (kizárólag a jogtárgy-harmonikus értelmezésre való) felhasználása ellen nem is lehetne kifogásunk. Ha csak az nem, hogy a tényállás által védett jogi tárgy megsértésének hiányát nem célszerű egy másik szinten elhelyezkedő bűncselekmény-fogalmi elem (nevezetesen a társadalomra veszélyesség) körében értékelni, sokkal logikusabb lenne ilyenkor eleve nem tényállásszerű magatartásról szólni. Erre azonban csak a jogtárgy-harmonikus tényállás értelmezési módszere alkalmas, a tényállásszerűségtől önállósított társadalomra veszélyesség külön bűncselekmény-fogalmi eleme azonban nem. A közszemlére tétel fenti értelmezése egyébként nézetem szerint kihat a Btk. 269/B. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazására is. A fenti értelmezés mellett ugyanis ez a kizáró ok soha sem érvényesülhet, hiszen a tudományos, ismeretterjesztő stb. (azaz nem propagandisztikus) cél fennállása esetén, a jogtárgy-harmonikus értelmezés mellett már maga a tényállás sem valósul meg. Ez egyébként összhangban van azzal a dogmatikai törvényszerűséggel, hogy bizonyos bűncselekményeknek már a tényállása sem valósul meg, amikor egyébként jogellenességet kizáró okoknak tekintett helyzet áll fenn (ilyen pl. magánlaksértésnél a sértett belegyezése).[64] A 269/B. § (2) bekezdésében foglalt jogellenességet kizáró ok azonban semmiképpen sem felesleges, ugyanis a jogalkotó nem lehetett biztos abban, hogy a bíróságok a tényállást a fenti módon értelmezik, így a legszükségesebbnek vélt esetek vonatkozásában legalább rendelkezett a büntetőjogi felelősség kizárásáról.

Érdemes megjegyezni, hogy a Marxim-ügyben eljáró bíróság érvelése nemcsak jogtárgy-harmonikus, hanem egyben – akarva vagy akaratlanul – alkotmány-harmonikus értelmezésnek is tekinthető.[65] Az eljáró bíróság jól ismerte fel a tényállás jogi tárgyának olyan megfogalmazását, amelynek védelme érdekében a véleménynyilvánítási szabadság a tényállásban immanensen benne rejlő korlátozása szükséges és arányos. Ez jól látszik a 14/2000. (V. 12.) AB határozat Indokolás IV/4. pontjában tett következő megállapításból: “A Btk. 269/B. §-ában szereplő, tételesen meghatározott elkövetési magatartások a jelképek által képviselt – a hatalom erőszakos megragadásához, diktatórikus fenntartásához kapcsolódó – eszmékhez való sajátos viszonyt fejeznek ki; ennek lényeges tartalmát jelenti a náci és bolsevik népirtó és erőszakkal kizárólagosságra törő ideológiákkal való azonosulás és azok propagálásának szándéka.”[66] A közszemlére tételt az Alkotmánybíróság úgy értelmezte, hogy e “magatartással az az elkövető szándéka, hogy a tilalmazott jelkép és a hozzá kapcsolódó eszme minél nagyobb körben elterjedjen.” Az Alkotmánybíróság tehát a tényállás elkövetési magatartásait – bár ezt nem mondta ki kifejezetten, de – (csak) ilyen értelmezésük mellett nem tartotta alkotmányellenesnek. Holló alkotmánybíró párhuzamos indokolása szerint pedig az elkövetési magatartások fenti értelmezését alkotmányos követelményként kellett volna megfogalmazni. Szerinte a határozat rendelkező részében az Alkotmánybíróságnak ki kellett volna mondania, hogy “A Btk. 269/B. § alkalmazásában […] [a] tiltott jelkép terjesztője, használója stb. csak akkor büntethető, ha olyan magatartást tanúsít, ami a jelképek által szimbolizált diktatúrák melletti intézményes kiállásnak, propagálásnak minősül […].” Szerinte ez a megszorító értelmezés “teszi a szükségesnek ítélt korlátozást arányossá, ezáltal a Btk. 269/B. §-t alkalmazásában alkotmányossá.”

 

2.2 Az absztrakt veszélyeztetési bűncselekménynél

 

Az absztrakt veszélyeztetési deliktumoknál a büntetni rendelt magatartástípus megvalósítása rendszerint alkalmas a jogtárgy veszélyeztetésére, a tényállás a konkrét veszélyhelyzet (vagy a sérelem) létrehozatalának ismérvét azonban nem tartalmazza. Ezeknél a bűncselekményeknél tehát a konkrét veszélyhelyzet tényleges bekövetkezése nem eleme (eredményként) a tényállásnak, hanem csak a törvényhozót az adott magatartástípus büntetni rendelésénél befolyásoló motívum. Nyilvánvaló tehát, hogy a törvény szövege alapján az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmény tényállását akkor is megvalósítják, ha a büntetni rendelt (tipikusan ugyan veszélyes) magatartás tanúsítása következtében a védett jogtárgy adott esetben nem kerülhetett veszélybe.[67] A német jogirodalomban mindmáig erősen vitatott és nem megoldott kérdés, hogy ennek ellenére ki lehet-e zárni – és ha igen, akkor milyen körben és mely feltételek mellett – a büntetőjogi felelősséget, amennyiben az adott esetben a tényállásszerű elkövetési magatartás tanúsítása ellenére a jogtárgy veszélyeztetése teljesen kizárt.[68]

A vonatkozó kérdésre adott válaszok bemutatása külön tanulmányt igényelne, azonban ezen cikk érvelése szempontjából elegendőnek tartom a következő tényezők figyelembevételét. Az uralkodó nézet szerint a problémát az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmények egyes csoportjainál külön-külön kell vizsgálat alá venni és megoldani.[69]

a) Az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmények egyik (ún. klasszikus) csoportjában az irodalom egy része lehetőséget lát a felelősség kizárására, ha a jogtárgy veszélyeztetése kizárt. Az ebben a vonatkozásban kialakult felfogások sokszor – a jogtárgy-sértés lehetőségének hiányán kívül – további faktorokat is megkövetelnek a büntetőjogi felelősség alóli mentesüléshez, ezek közé tartozik például, hogy a tettes tanúsítson veszélyelhárító magatartást. Más szerzők szerint a terheltre kell telepíteni annak terhét, hogy magatartása veszélytelenségét bizonyítsa (tulajdonképpen veszélytelenségen alapuló kimentés, Gegenbeweis der Ungefährlichkeit). Az irodalom nem fordít kifejezett figyelmet a felelősség- kizárás rendszertani elhelyezésére, de vannak olyan utalások, hogy az a tényállásszerűség szintjén (szűkítő értelmezéssel) történik.[70] Bizonyos tényállásoknál már maga a jogalkotó is rendelkezik a büntethetőség kizárásáról részben a jogtárgy-sértés lehetőségének hiánya miatt. Így pl. a veszélyes hulladék jogellenes elhelyezése nem büntetendő, ha “a hulladék csekély mértékénél fogva nyilvánvalóan kizárt a környezet károsítása, különösen az emberekre, vízforrásokra, levegőre, talajra, háziállatokra, termesztett növényekre gyakorolt káros hatás.”[71] Ezen büntethetőségi akadály rendszertani helye a törvény alapján nem derül ki egyértelműen, az azonban bizonyos, hogy nem jogellenességet kizáró okról van szó. Ilyen esetben ugyanis a német Btk. – a magyarral ellentétben – kifejezetten és konzekvensen megjelöli (a különös részében is), hogy a tett az adott körülmények között nem jogellenes [nicht rechtswidrig]. Ezzel szemben a 326. § (6) bekezdés alapján a tett nem büntethető [nicht strafbar], az irodalom szerint ilyenkor a bűncselekmény fogalmán kívül álló büntethetőségi akadályról [objektive Strafausschliessungsgrund] van szó.[72]

b) Az absztrakt veszélyeztetési tényállások másik releváns csoportja (ezek klasszikus példája az ittas vezetés, német Btk. 316. §) az uralkodó nézet szerint akkor is büntetendő, ha a cselekmény elkövetéskor – a dolog természeténél fogva (mert pl. néptelen területen követik el) – eleve kizárt volt a veszélyeztetés. Az irodalom ilyen álláspontjának hátterében elsősorban generál-preventív megfontolások, illetve a tényállás társadalomszervező funkciójáról vallott elképzelések állnak. Ha elfogadnánk azt az álláspontot, amely szerint nem büntetendő a cselekmény, ha az nem veszélyezteti a jogtárgyat, az adott magatartás (az ittas járművezetés) tabu jellege kerülne veszélybe.[73]

c) Arra is érdemes utalni, hogy vannak tényállások, amelyek kifejezetten megkövetelik azt, hogy a cselekmény konkrét esetben is alkalmas legyen a jogtárgy veszélyeztetésére. Ilyen pl. a német büntetőjogban (is) a rágalmazás [Üble Nachrede] tényállása, amelynél az állított ténynek alkalmasnak kell lennie tulajdonképpen a sértett becsületének csorbítására (186. §). Ezeknél tehát a tényállás leszűkítéséről már maga a jogalkotó gondoskodott.[74]

A hazai szakirodalomban a jogtárgy-veszélyeztetés lehetőségének hiánya esetén az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmény miatti felelősség kizárását a hazai szakirodalom egyik része a társadalomra veszélyesség fogalmával kívánta megoldani. Viski ugyan pl. elkülöníti azokat a deliktumokat, amelyek “a jogtárgy-veszélyeztetés beálltának minden konkrét esetben történő bizonyítottságát kívánják meg”, azoktól, ahol “a tényállásban írt tevékenységnek a jogi tárgyat sértő, illetve veszélyeztető voltát illetően törvényi vélelmet állítanak fel.” Azonban szerinte a jogtárgy sértésének vagy veszélyeztetésének lehetősége a büntetőjogi felelősségre vonásnak mindkét bűncselekmény-csoportnál szükséges feltétele. A különbség csak annyi, hogy első esetben a jogalkotó kifejezetten felhívja a jogalkalmazó figyelmét a jogtárgy veszélyeztetésére való alkalmasság vizsgálatának szükségességre, egyben annak hiányának esetére egyszerűbb eljárási lehetőséget biztosít. Azonban ez szerinte csak tényállás-szerkesztési kérdés, mert a jogtárgy-veszélyeztetés hiányának konkrét esetben való megállapítása természetesen az 1961. évi Btk. 2. §-ára tekintettel e bűncselekményeknél is kizárná a büntethetőséget,[75] feltehetően a társadalomra veszélyesség elemére tekintettel. Bár kifejezetten nem utal az absztrakt veszélyeztetési bűncselekményekkel való kapcsolatra, de ebbe a problémakörbe tartozik Tokaji azon a társadalomra veszélyesség hiányával kapcsolatos jogesete, hogy “valaki megtalálja szomszédjának az általa is ismert elveszett értéktárgyát, de azt a hatóságnak nyolc napon belül nem adja át, hanem másokkal is közölve szándékát, megvárja, amíg a szomszédja családjával együtt hazatér kéthetes külföldi útjáról, s neki adja vissza a talált dolgot. Teszi pedig ezt azért, hogy a dolog elvesztőjét az utánajárástól megkímélje. Szomszédja azonban, aki titokban már régóta haragosa volt, köszönet helyett feljelenti őt azon az alapon, hogy a dolognak a hatóság számára történő át nem adása nyolc napon belül beleillik a jogtalan elsajátításról szóló büntető rendelkezés keretei közé.”[76] Tokaji szerint “a cselekmény a Btk. 10. § értelmében mégsem bűncselekmény, mivel nem sértette és nem is veszélyeztette a tulajdonviszonyokat, következésképpen nem veszélyes a társadalomra.”[77]

A szocialista korszak jogirodalmában tehát ismert volt olyan álláspont, amely a társadalomra veszélyesség bűncselekmény-fogalmi eleme körében oldotta meg azt a problémát, hogy megállapítható-e az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmény, ha a jogtárgy-veszélyeztetés lehetősége is kizárt. Ezek a felfogások a tényállás típusától függetlenül a bűncselekmény társadalomra veszélyességének hiányát állapították meg ilyen esetben, kivéve természetesen azokat a bűncselekményeket, amelyeknek már a tényállása is kifejezetten megkövetelte a jogtárgy veszélyeztetésére való alkalmasságot. A veszélyeztetésre alkalmasság elemét nem tartalmazó tényállások vonatkozásában az ilyen felfogások differenciáltalan megközelítése már önmagában is bírálat tárgya lehetett. A Tokaji által felvetett esetben pl. egyébként könnyen lehet érveket találni arra, hogy a talált dolog leadását éppen olyan feltétlen jellegű kötelezettségnek (a tabu jellegű magatartások ellenpárjának) tekintsük, amely esetében a jogtárgysértés lehetőségének kizártsága ellenére nem lehet eltekinteni – legalábbis differenciált szemlélet mellett – a büntetőjogi felelősség megállapításától. Az adott magatartás tanúsítása ugyanis nemcsak a büntetőjogszabály, hanem a talált dolgok tekintetében követendő eljárásról szóló 18/1960. (IV. 13.) Korm. rendeletet alapján is kötelező, nevezetesen “a találó köteles a talált dolgot a találástól számított nyolc nap alatt a dolgok elvesztőjének, tulajdonosának vagy más átvételre jogosult személynek (a továbbiakban: jogosult) átadni, vagy a települési önkormányzat jegyzőjének (a továbbiakban: jegyző) beszolgáltatni.” [1. § (1) bek.].[78]

Témánk szempontjából azonban talán még tanúságosabb rámutatni arra, hogy a kérdés differenciálatlan megoldása feltehetően a társadalomra veszélyesség általános törvényi definíciójának felhasználására vezethető vissza. Ez ugyanis nem is vezethetett más eredményhez, mint ahhoz, hogy az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmény a jogtárgy-veszélyeztetés konkrét lehetőségének hiányában sohasem bűncselekmény. Hiszen a társadalomra veszélyesség törvényi fogalma az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmények büntetni rendelését in abstracto mindig megfelelően indokolja, hiszen ezek a cselekménytípusok veszélyeztetik az ott megjelölt jogtárgyak valamelyikét. Azonban ugyanezen fogalom a jogtárgy veszélyeztetés lehetőségének konkrét hiánya esetén sohasem valósulhat meg. A társadalomra veszélyesség általános fogalmának felhasználásával tehát soha nem lehet differenciált megoldást nyújtani az in concreto a jogtárgy-veszélyeztetés lehetőségét sem hordozó absztrakt veszélyeztetési bűncselekmények miatti felelősség kizárásának problémájára. Ezenfelül a társadalomra veszélyesség fogalmának felhasználásánál az sem tekinthető logikusnak, hogy a tényállás sajátos konstrukciójából eredő probléma megoldását egy másik bűncselekmény fogalmi szintjére toljuk el.

Azt sem lehet azonban említés nélkül hagyni, hogy volt olyan nézet is, amely az absztrakt veszélyeztetési bűncselekményeknél differenciáltan kívánta megoldani a jogtárgy veszélyeztetés lehetőségének kizártságából eredő problémákat. Erre példaként Viski egy későbbi felfogását kell említenünk, amelyben elismeri a veszélyesség ellenbizonyításának lehetőségét, de azt nem tartja szükségesnek, hogy erre minden absztrakt veszélyeztetési bűncselekmény esetén lehetőség nyíljon. A probléma tényállások szerint differenciált megoldásának szükségessége éppen az ő javaslatára nyert elismerést a X. Nemzetközi Büntetőjogi Kongresszus határozatainak végeleges szövegében, még a határozat-tervezet generalizáló felfogásával szemben is. Egy ilyen megközelítés viszont inkább a probléma tényállások szintjén való megoldásával van összhangban, ha a rendszertani elhelyezésre Viski kifejezetten nem is tér ki.[79]

 

2.3 A büntethetőséget kizáró okok

 

A német jogirodalomban kezdetben formális jogellenességről szóltak törvényen alapuló jogellenességet kizáró okok, míg materiális jogellenességről a törvényfeletti jogellenességet kizáró okok hiánya esetén.[80] A szóhasználat később egyes szerzőknél (pl. Baumann) átalakult. Ezek a tényállásszerű cselekményt tekintették formálisan jogellenesnek, materiálisan pedig azt, amelynél nem áll fenn jogellenességet kizáró ok.[81] Ahogy azonban Roxin rámutat, ez a szóhasználat nemcsak hogy nem célszerű, de egyenesen tévedésre vezet. Az (1975) óta a Btk.-ban szabályozott jogellenességet kizáró végszükségben, vagy más jogszabály alapján hivatali hatáskörben elkövetett cselekmény nemcsak materiálisan, hanem formálisan sem jogellenes.[82] A fenti terminológiai áttekintésből az mindenképpen látható, hogy a materiális jogellenességnek a jogellenességet kizáró okok mindegyikénél jelentősége van, de ezen felül különleges szerephez jut a törvényfeletti büntethetőséget kizáró akadályok esetén.

A jogellenesség materiális oldalának minden jogellenességet kizáró ok értelmezésénél és rendszerezésénél kiemelt szerepe van.[83] Gondoljunk csak a jogellenességet kizáró okok Mezger-féle csoportosítására, amely szerint a jogellenesség kizártságának alapja vagy a hiányzó érdek gondolata [“Gedanke des mangelnden Interesses”] (pl. a sértett belegyezése esetén) vagy a túlnyomó érdekek elve [“Prinzip des überwiegenden Interesses”] (pl. a jogellenességet kizáró végszükségnél).[84] Fontos kiemelni azonban, hogy a jogtárgy-összeütközés mellett az egyes jogellenességet kizáró okok kialakítását más tényezők is alakítják. Ennek jó példája, hogy a jogellenességet kizáró végszükség (német Btk. 34. §) csak akkor vezet büntetlenséghez, ha (az elhárítani kívántnál kisebb sérelmet okozó cselekmény) a veszély elhárításának megfelelő eszköze.[85]

A nem törvényen alapuló (más kifejezéssel: törvényfeletti) jogellenességet kizáró okok kategóriájánál a materiális jogellenesség nemcsak az adott büntethetőséget kizáró körülmény magyarázatánál, hanem annak kialakításánál is alapul szolgál.[86] A jogellenesség kizártságát a német büntetőjog kezdeti időszakában csak törvényre vezették vissza. A nem törvényen alapuló jogellenességet kizáró okok kialakítása vonatkozásban áttörő jelentőségű volt a német joggyakorlatban a Reichsgericht azon 1927. március 11-ei ítélete (RG, 61, 242), amely felmentette azt az orvost, aki a magzatelhajtást a nő életének megmentése céljából hajtotta végre. Annak ellenére határozott így, hogy a cselekményt a tételes jog nem engedélyezte, a végszükségről szóló akkori rendelkezés szerint csak a saját vagy hozzátartozó életét vagy testi épségét lehetett csak menteni.[87] A későbbiekben is számos döntés alkalmazta ezt a jogintézményt. A jogbiztonság érdekében azonban a törvényfeletti végszükséget a 2. büntetőjogi reformtörvény a német Btk. 34. §-ában szabályozta,[88] a Reichsgericht fenti döntésének alapjául szolgáló helyzetre pedig speciális rendelkezés, a Btk. 218a. § (2) bekezdése vonatkozik. Ennek ellenére a végszükséghez hasonló helyzetek jogellenességének törvény feletti kizárása – ha szűk körben is – továbbra is elismert.[89] A német büntetőjog ugyanis a jogellenességet kizáró okok jogforrásaként nemcsak a törvényi jogot [Gesetzesrecht], hanem a szokásjogot [Gewonheitsrecht] is elismeri.[90] Ez nem kérdőjelezi meg a büntetőtörvény garanciális funkcióját, mivel a büntetőjogi felelősséget szűkíti, nem pedig tágítja. Azonban fontos kiemelni, hogy a jogellenességet kizáró okok minél szélesebb körű törvényi szabályozását az irodalom továbbra is megfontolásra érdemesnek tartja.[91]

Az elkövető javára szóló szokásjogot több a szocializmus előtti hazai szerzőnk elfogadta, többek között éppen új jogellenességet kizáró okok (pl. orvosi beavatkozás, fegyelmi jog gyakorlása) kifejlesztésére látták ezt felhasználhatónak.[92] Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy a szocializmus előtti hazai joggyakorlat és jogirodalom a fentiekhez képest a törvény feletti jogellenességet kizáró okok elismerése tekintetében a német jognál – lehet, hogy az új fejlemények átvételének megkésettségéből eredően – sokkal tartózkodóbb volt. A hazai bírósági gyakorlat a kisebb értékű érdeknek a nagyobb értékű érdek megvédése végett való feláldozását nem tekintette jogellenességet kizáró oknak.[93] Az irodalomban pedig még Heller is csak kérdés formájában veti fel a fenti jogellenességet kizáró ok elismerésének szükségességét (bár annak valószínűleg igenlő megválaszolására várt).[94] Egyedül Schultheisz fogadja el maradéktalanul a kisebb értékű érdeknek a nagyobb értékű érdek megvédése végett való feláldozását mint jogellenességet kizáró okot, amelynek elismerését a gyakorlatban is komolyan szorgalmazza, pl. bizonyos az orvosi beavatkozás körébe tartozó esetek jogérzetet kielégítő módon való megoldására.[95]

A hazai szocialista jogirodalom azon része, amely megtartotta a jogellenesség fogalmát, általában ehhez a fogalmi elemhez kapcsolódóan helyezte el az olyan büntethetőséget kizáró okokat, mint a jogos védelem, vagy a végszükség. Elismerték azonban általában azt is, hogy az ilyen cselekmény általában nem tekinthető társadalomra veszélyesnek sem.[96] Azok a szerzők, akik a társadalomra veszélyesség bűncselekmény-fogalmi elemét a jogellenesség nélkül értékesítették, az addigi jogellenességet kizáró okokat társadalomra veszélyességet kizáró okokként illesztették be a büntethetőségi akadályok rendszerébe. Ebben a vonatkozásban hangsúlyozva azt is, hogy ez egyben a jogellenesség kizártságát is jelenti.[97] Ez utóbbi felfogás azonban csak nehezen volt összeegyeztethető a társadalomra veszélyesség törvényi fogalmával, amely kizárólag a jogtárgy megsértésére vagy veszélyeztetésére utalt, olyan szituációkra nem, ahol a versengő érdekek közül a fontosabbat lehet (kell) választani. Márpedig a jogellenességet kizáró okok (pl. a rendőrségi törvény előírásainak és a szolgálati szabályzatnak megfelelő lőfegyverhasználat) esetén nem arról van szó, hogy az adott magatartás ne sértene valamilyen jogtárgyat, hanem az egyik védett érdek megsértését más fontosabb érdek (pl. a közbiztonság) védelme végett kell engedélyezni. A társadalomra veszélyességet kizáró okokat elfogadó szerzők közül Tokaji úgy hidalta át ezt a problémát, hogy tulajdonképpen megalkotta a társadalomra veszélyesség tudományos fogalmát. Ez a törvényi definícióban szereplő ismérvek mellett tartalmazta azt az elemet, hogy a jogtárgysértés “megfelelő társadalmi előnnyel nincs vagy kellőképpen nincs kompenzálva”.[98] A társadalomra veszélyesség ilyen tudományos fogalma már aggálytalanul alkalmas volt a jogellenességet kizáró okok összefogására, azonban semmiben nem tér el a materiális jogellenesség Liszt által elfogadott fogalmától.[99] Jól mutatja ezt, hogy ilyen elvi alapról Tokaji a rendszerváltás után már könnyen visszatérhetett a társadalomra veszélyességet kizáró okok helyett a jogellenességet kizáró okok elismeréséhez.[100]

A szocializmusban a szokásjogot – a szovjet jog kezdeti időszakát követően – a hivatalos jogelmélet nem fogadta el a jog forrásaként. Csak az állandó jogalkalmazói gyakorlat létét ismerték el, de azt is csak tényként, és nem jogforrásként.[101] Ehhez a megoldáshoz igazodtak a korabeli szocialista büntetőjogi tankönyvek is: az elkövető javára szolgáló szokásjogot nem tekintették a büntetőjog forrásának. Ennek megfelelően viszont megoldást kellett találni azon büntethetőséget kizáró okok jogforrási megalapozására, amelyek addig szokásjogi eredetűként nyertek elismerést. Ezeket az új felfogás szerint “a jogszabályokból kiolvasható jogelvek, a tudomány kimunkálta tételek alapján az állandó bírósági gyakorlat alakított[a] ki.”[102] Az ítélkezés folyamán azonban ezen túl szükség volt egy olyan meghatározott jogszabályi rendelkezésre, amelyhez ilyen esetekben felelősséget kizáró joggyakorlat kapcsolódhatott. Ebben a vonatkozásban viszont kapóra jött a társadalomra veszélyességnek a bűncselekmény törvényi fogalmában való szerepeltetése. Ennek segítségével sikerült ugyanis megőrizni a szocialista törvénypozitivizmus látszatát. Nevezetesen azt, hogy olyan helyzetekben, ahol addig a szokásjogra visszavezetett felelősségkizáró körülmények érvényesülnek, most már törvény alapján zajlik az ítélkezés. Valójában azonban a társadalomra veszélyesség fogalma korántsem befolyásolta az adott döntések érdemét, hiszen a bíróságok a Btk. 10. §-ában már csak kialakult döntésükhöz kerestek utólagosan törvényi fogódzót. Jól látató ez a következő határozatok okfejtéséből: A Székesfehérvári Megyei Bíróság Bf. 594/1982. számú határozata szerint “A sértett hozzájárulása azonban […] akkor zárja ki az »okozó« büntetőjogi felelősségét, ha ez a beleegyezés társadalmilag értékes vagy legalábbis elismert cél érdekében történt. Ilyenkor ugyanis a sértett beleegyezésével vagy kérésére elkövetett tevékenység nélkülözi a társadalomra veszélyességet, amelynek hiányában a bűncselekmény nem valósul meg.”[103] A Legfelsőbb Bíróság B. törv. I. 1280/1983. sz. határozata szerint “[…] a pedagógus nem csupán jogosult, de köteles is az oktatás eredményessége érdekében a tanóra rendjét biztosítani, és az ehhez szükséges fegyelmet fenntartani. E körben pedig megilleti az a jog, hogy a rendet ismételt figyelmeztetés ellenére súlyosan megzavaró, tiszteletlenül viselkedő tanulót a tanteremből eltávolítsa. Ha a tanuló a távozást megtagadja, és ellenszegülése miatt a pedagógus vele szemben – a bántalmazás szintjét el nem érő módon – [az adott esetben annak bal karját megragadva] intézkedni kényszerül, a tanár magatartása nélkülözi a társadalomra veszélyességet. Minthogy a társadalomra veszélyesség hiányában nincs bűncselekmény, így a terhelt terhére becsületsértés vétsége sem állapítható meg.”[104]

A törvénypozitivista szemléletmód a rendszerváltás után kisebbségi nézetként megmaradt büntetőjogban is. Földvári pl. tagadja a szokásjog jogforrási szerepét, és továbbra is törvényben meg nem határozott, az elméletben és a gyakorlatban kialakult kizáró okokról szól.[105] A rendszerváltás után a büntetőjogászok többsége azonban már kezdte elismerni az elkövető javára szóló szokásjog jogforrási szerepét. Nevezetesen azt, hogy a fenti esetekben a jogrendszer részét alkotó – a bírói gyakorlat által tételezett normák – alkalmazása zárja ki az adott esetben a büntetőjogi felelősséget. Ennek következtében viszont ezen szerzőknek már nincs szüksége arra, hogy a törvényben nem szabályozott kizáró okok tekintetében a társadalomra veszélyesség fogalmát az adott esetre kibontó joggyakorlat fikciójával éljenek.[106]

 

2.4 Közvetlen alkalmazás egyéb esetekben

 

A materiális jogellenességgel szemben kezdettől fogva felmerült a jogbiztonság veszélyeztetésének gondolata. A német jogirodalomban jelenlegi uralkodó álláspont (pl. Jescheck) szerint a materiális jogellenesség generál klauzulaként megfogalmazva – ilyen például a Dohna által kidolgozott “helyes eszköze a helyes célnak [“rechtes Mittel zum rechten Zweck ist”] formula – soha nem alkalmazható közvetlenül az adott esetre, hanem minden esetben konkretizálást igényel, pl. olyan jogellenességet kizáró okok megadása útján, amelyek a tényállásszerű cselekményt kivételesen jogszerűvé teszik.[107]

A társadalomra veszélyesség vonatkozásában a szocialista jogirodalom egy része  elismerte annak lehetőségét, hogy a bíróság (jogellenességet kizáró ok hiányában is) megállapíthassa a tényállásszerű cselekmény társadalomra veszélyességének hiányát. Más szerzők viszont kifejezetten tagadták ennek lehetőségét.[108] A nézetkülönbségek fennmaradtak a rendszerváltás után is.[109] A fogalom ilyen közvetlen alkalmazását ellenzők a jogbiztonság veszélyeztetésére hivatkoztak. Érveik szerint éppen ezekben az esetekben mutatkozik meg a társadalomra veszélyesség fogalmának fő problémája, az, hogy “olyan absztrakció, amely nem felel meg a törvény pontos meghatározása jogállami követelményeinek”.[110] Alkalmazása ugyanis Györgyi szerint egy olyan zsilip megnyitásához hasonlít, amin nemcsak a kívánt mennyiségű víz, hanem az egész – addig a gát által fenntartott – víztömeg átzúdulhat.[111] A rendszerváltás utáni joggyakorlatban is több példát lehetett találni arra, hogy a bíróság a vádlott felmentését a társadalomra veszélyesség törvényi fogalmának közvetlenül az adott esetre való alkalmazására alapozta. Lássunk két olyan esetet, amelyek jól láthatóvá teszik a társadalomra veszélyesség közvetlen alkalmazásának veszélyeit.

A Legf. Bír. Bf. V. 1651/2001. számú döntésének alapjául szolgáló tényállás szerint “A szerződéses szolgálati jogviszonyban álló vádlottnak az alakulata által tartott lőgyakorlaton, szolgálati tevékenysége közben birtokába került 2 db. 7,62 mm 43M acélmagvas lövedékű töltény. A töltényeket ekkor a ruházatában helyezte el, de azokról a későbbiekben megfeledkezett, azokat csak később, a gyakorlat befejezését követően, a ruházatának átvizsgálásakor találta meg. A vádlott az általa talált töltényeket az elöljáróinak nem adta át, hanem a nőtlen tiszti szállón a szobájában, az éjjeliszekrényén egy dobozban tárolta. A katonai tanács az igazságügyi fegyverszakértői vélemény adatai alapján megállapította, hogy a vádlottól lefoglalt töltények egyike minősül csak az 115/1991. (IX. 10.) kormányrendelet alapján lőszernek, mivel a másik töltény nem tartalmazott lőport. A vádlott az általa birtokolt, illetve tartott 1 db. 7,64 mm 43/M. lőszer tartásához nem rendelkezett engedéllyel. A katonai tanács ezért a honvéd törzsőrmester vádlott ellen lőszerrel visszaélés bűntette miatt folyamatban levő büntetőeljárást megszüntette, és a vádlottat megrovásban részesítette. A védő fellebbezésében a Btk. 10. §-ára figyelemmel a vádlott felmentését kérte társadalomra veszélyesség hiányában. Álláspontja szerint az 1 db. lőszer »megszerzésének, illetve tartásának körülményei mellett összességében a cselekmény társadalomra veszélyesnek nem tekinthető.« A Legfelsőbb Bíróság végső soron osztotta a védői álláspontot, és a következőket fejtette ki: »Összességében kell valamennyi tényezőt, ezek közül elsősorban is a megszerzés körülményeit, indokát, illetve a jogosulatlan birtokban tartás körülményeit vizsgálni ahhoz, hogy megalapozottan állást lehessen foglalni a társadalomra veszélyesség fennállásáról, avagy annak esetleges hiányáról. Az ügyet valamennyi részletében vizsgálva a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a cselekmény nem valósítja meg a lőszerrel visszaélés bűntettét. A vádlott […] szolgálati tevékenységével összefüggésben szerzett meg 2 db. géppisztolylövedéket, amelyek közül az egyik működésképtelen volt. A […] működőképes lőszert katonai fenntartású létesítményben, a nőtlen tiszti szállón levő szobájában tárolta, – és arra sem merült fel adat, hogy azt bármilyen bűncselekménnyel összefüggésben kívánta volna felhasználni. Így a magatartás – bár tényállásszerű, de – összességében nem alkalmas a Btk. 263/A. §-a által védeni kívánt jogi tárgy veszélyeztetésére. «”[112]

A fenti döntés végső soron a társadalomra veszélyesség fogalmára vezeti vissza e felelősség kizárását, de – az új idők szelét érezve – a jogi tárgy veszélyeztetésének kizártságára is utal. Valójában azonban nem jelöl meg olyan körülményt, amely ezt a megállapítását meggyőzően megalapozná. Azt ugyanis nehéz kimondani, hogy a közbiztonság sérelme kizárt volt pusztán attól, hogy a szolgálati tevékenységgel összefüggésben megszerzett 1 db. működőképes acélmagvas lövedékű töltény – egyébként minden fajta ellenőrzés nélkül – egy katonai fenntartású létesítmény olyan helyiségében került elhelyezésre, ahol annak semmi keresnivalója nincs. Az pedig számomra egyenesen döbbenetes, hogy hazánk legfelsőbb bírói fóruma arra hivatkozik a lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés miatti felelősség kizárásának indokaként, hogy a terhelt a lőszert nem kívánta semmilyen bűncselekménnyel összefüggésben felhasználni. Arra pedig már csak mellékesen utalok, hogy a lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés korántsem tartozik biztosan azon tényállások közé, amelyeknél a veszélytelenség ellenbizonyítására egyáltalán sor kerülhet. Az is nyilvánvaló, hogy az adott esetben a bíróság által önkényesen összeválogatott konkrét körülmények semmiképpen nem érik el a bírói jogban kialakított jogellenességet kizáró ok (norma!) absztraktságát. Ez mutatja, hogy a döntés valójában a társadalomra veszélyesség konkrét esetre való alkalmazásának visszás módszerét alkalmazta. Ennek körében olyan – az adott esettől nehezen elvonatkoztatható – tényezőkre hivatkozott (mint pl. “a jogosulatlan birtokban tartás körülményei”), amelyek figyelembe vétele a büntetőjogi felelősség kizárásánál nézetem szerint nem egyeztethető össze a jogbiztonság követelményével.

Talán még problematikusabb a Tolna Megyei Bíróság Bf. 246/2000. számú döntése.[113] Az alapul szolgáló tényállás szerint a vádlott által üzemeltetett vendéglátó egységben hetente egy alkalommal diszkó működtetésére került sor, gépi zeneszolgáltatással. Erre vonatkozóan a vádlott írásbeli megállapodást kötött az ARTISJUS Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesülettel, amelynek alapján a vádlottnak zenei jogdíjat kellett fizetnie. Ennek a kötelezettségének 1996. január 1. napjáig eleget is tett, ettől kezdődően azonban már többszöri felszólítás ellenére sem tudott fizetni. Így 1996. január 1. napjától 1997. szeptember 30. napjáig 273 861 forint jogdíjtartozása keletkezett. A másodfokú bíróság megállapította a cselekmény tényállásszerűségét (a Btk. 329/A. §-a, szerzői és szomszédos jogok megsértése alapján), mivel az elkövetéskor hatályos szerzői jogi jogszabályok alapján a felhasználói jogosultság nem önmagában a megállapodás (felhasználói szerződés) megkötésével, hanem csak a jogdíj előzetes megfizetésével jön létre. A megyei bíróság azonban a következőket is kifejtette: “A Btk. 10. §-ának (2) bekezdéséből levezethető materiális jogellenesség-fogalom szem előtt tartása mellett a bűncselekmény megvalósulásához a formai tényállásszerűség önmagában nem elegendő, ezért a jogalkalmazó minden esetben vizsgálni köteles a cselekmény konkrét társadalomra veszélyességét is. […] A cselekmény társadalomra veszélyessége káros következmények előidézését, tehát egy fennálló állapot hátrányos megváltoztatását jelenti. Az adott cselekmény társadalomra veszélyességének megítélésénél figyelembe kell venni – esetleg egyéb ismérvek mellett – a hátrányos következmények súlyosságát, a reparálhatóságot, valamint azt, hogy a jogrend képes-e ellátni a jogtárgy védelmét a büntetőjogon kívüli eszközökkel is vagy sem. […] A vádbeli cselekmény esetében a jogsértés elenyésző súlyát […] jelenti, hogy a vádlott a zeneszolgáltatás megkezdése előtt a szükséges megállapodást megkötötte, és egy ideig – amíg tehette – a jogdíjat is fizette. A későbbiekben a kisvállalkozásban mutatkozó anyagi nehézségek miatt a jogdíjfizetést elmulasztotta ugyan, de a jogsértő cselekményt nem titkolta el, és hajlandóságot mutatott a hátralék kiegyenlítésére is, amelynek az összegszerűségét sem vitatta. [...] A másodfokú bíróság megítélése szerint az ilyen jellegű cselekmények esetében sem a társadalom védelme, sem a szerző jogainak megvédése nem teszi szükségessé a büntetőjogi eszközök felhasználását, elegendő a polgári jogkövetkezmények lehetőségeinek igénybevétele is.”

Talán a rendszerváltásra tekintettel utalt a Tolna Megyei Bíróság a társadalomra veszélyesség mellett a materiális jogellenesség fogalmára is. Ez utóbbi fogalomnak azonban nincs semmi jelentősége a bíróság későbbi érvelésben, erre tekintettel azt a megállapítást is megkockáztatjuk, hogy gond nélkül kicserélhető (véletlenül kicserélődött?) a társadalomra veszélyesség elemét tartalmazó (a szocializmusban kedvelt) materiális bűncselekmény-fogalom terminussal. A bíróság egyébként a társadalomra veszélyesség fogalma vonatkozásában még a törvényi definíció pontos felidézésére sem volt képes, hiszen az nem a fennálló állapot hátrányos megváltoztatásáról, hanem ennél pontosabban bizonyos jogtárgyak sértésről vagy veszélyeztetésről szól. Azon körülmények, amelyeket a bíróság ennek megítélésénél állítása szerint figyelembe vett, önmagukban sem elégítik ki a jogbiztonság követelményeit. Ráadásul a társadalomra veszélyesség fogalmának parttalansága újabb megerősítést is nyert azzal, hogy annak meghatározásánál “esetleg egyéb ismérvek” is szóba jöhetnek. A bíróság által említett egyik tényező a hátrányos következmények súlyossága ugyan kapcsolatos lehet a jogtárggyal, de nem a társadalomra veszélyes megléte, hanem mértéke vonatkozásában bír jelentőséggel. Nem is szólva arról, hogy százezer forintos nagyságrendű vagyoni hátrány esetén szerintünk még a jogtárgy sérelmének elenyésző fokáról sem lehet szólni. De a büntetőjogi felelősség kizárásához – a helyes szemlélet szerint – egyébként is a jogtárgysértés hiánya lett volna szükséges. A bíróság álláspontjával szemben a jogsértés súlyát pedig egyáltalán nem befolyásolja az, hogy “a vádlott a zeneszolgáltatás megkezdése előtt a szükséges megállapodást megkötötte, és egy ideig – amíg tehette – a jogdíjat is fizette”. Az előzetes jogszerű magatartás nem legalizálhatja a későbbi jogszerűtlent, ezen körülménynek legfeljebb az elkövető veszélytelensége körében a büntetés kiszabás során lehet szerepe. Azt viszont egyenesen abszurdnak tartjuk, hogy a bíróság szerint reparálhatóságot azaz a megtérítés puszta lehetőségét, figyelembe lehet venni a társadalomra veszélyesség kizárására. Nehéz ugyanis mondani olyan vagyon elleni bűncselekményt, amelynél (a vagyoni érdekek vonatkozásában) ennek ne állna fenn a lehetősége. A jogdíj megfizetésének hajlandóságát pedig csak a büntetés kiszabása (intézkedés alkalmazása) során lehetne az elkövető javára értékelni.[114] Azt pedig, hogy a “a jogrend képes-e ellátni a jogtárgy védelmét a büntetőjogon kívüli eszközökkel is vagy sem”, a jogalkotónak, és nem a jogalkalmazónak kell vizsgálnia. A jogalkotónak ez a döntése a hatályos jog szerint az Alkotmánybíróság, nem pedig a rendes bíróságok kontrollja alatt áll. Ennek megfelelően a bíróságnak – az eljárás felfüggesztése mellett – az Alkotmánybíróság eljárását kellett volna kezdeményeznie, ha az előtte folyamatban levő ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alkotmányellenességét észleli [az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdés]. A félreértések elkerülése végett rámutatunk, hogy az adott esetben szó sem volt alkotmány-harmonikus értelmezésről. Az ítélet indokolása ugyan tartalmazza az “ilyen jellegű cselekmények” megfogalmazást, de részemről nem tudok felfedezni olyan precízen körülhatárolt cselekménytípust, amelyet a büntetőhatalom terjedelmére vonatkozó alkotmányossági aggályai miatt a bíróság kirekesztett volna a tényállás alkalmazási köréből. Ez lett volna ugyanis a tényállás alkotmány-harmonikus értelmezése. Ami történt az csak a társadalomra veszélyesség fogalmának konkrét esetre való alkalmazása volt, olyan körülmények figyelembe vételével, amelyek vizsgálata a bűncselekmény megvalósulásának eldöntésénél a jogbiztonság szempontjából nem tekinthető elfogadhatónak.

 

 

3. A társadalomra veszélyesség jövője,
 illetve inkább annak hiánya

 

A cselekmény társadalomra veszélyességének hiányára (is) hivatkozva a hazai büntetőjog tudomány és joggyakorlat sokféle esetkörben tartotta lehetségesnek a büntetőjogi felelősség kizárását. Ezen esetkörök egy részében a társadalomra veszélyesség a materiális jogellenesség – jogállami büntetőjogokban elfogadott – funkcióit látta el (a jogtárgy-harmonikus értelmezésnél vagy a jogellenességet kizáró okok alapjaként érvényesült). Ismeretesek azonban olyan esetek is, amelyekben a társadalomra veszélyesség fogalma olyan funkciókat lát(ott) el, ami a materiális jogellenesség értékesítése kapcsán kizárt. Ilyen például azon felelősségtani probléma megoldása, hogy miképpen lehetséges az absztrakt veszélyeztetési bűncselekmény miatti felelősség kizárása, ha a jogtárgy veszélyeztetése az adott esetben lehetetlen. Ennek differenciált megoldására a társadalomra veszélyesség fogalma – éppen általános megfogalmazása miatt – egyébként teljesen alkalmazhatatlan. A közvetlen alkalmazás lehetősége is kizárt (legalábbis a modern, jogállami felfogás alapján) a materiális jogellenesség tekintetében, míg sok szerző és a joggyakorlat által is elfogadott funkciója (volt) a társadalomra veszélyességnek. Erre figyelemmel viszont a társadalomra veszélyesség és a materiális jogellenesség-fogalom – a rendszerváltás utáni irodalomban elterjedt – azonosítása[115] legfeljebb csak akkor nem félrevezető, ha együtt jár az előbbi kategória szerepének komoly redukálásával.[116]

A társadalomra veszélyesség ilyen korlátozott alkalmazási körű fogalma is számos módszertani hátránnyal rendelkezik a materiális jogellenességhez képest. Feleslegesen görgeti például tovább a jogtárgy-harmonikus értelmezést egy másik bűncselekmény-fogalmi szintre, ahelyett, hogy azt a tényállásszerűség szintjén értékesítené. Nézetem szerint már csak ezért is nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás után a két fogalom közötti – a tudományos bűncselekmény fogalomban való bennmaradásért 1950 óta folytatott – küzdelemnek a materiális jogellenesség győzelmével kell zárulnia. Emellett másodlagos, de korántsem közömbös körülmény az, hogy a materiális jogellenesség fogalmát eleve nem kell megtisztítani semmiféle – önkényuralmi rendszerben rárakódott – üledéktől.

A fenti felismerésekből a következtetéseket természetesen a büntetőjogi kodifikáció során is le kell vonni. A társadalomra veszélyesség fogalmát el kell távolítani a törvényi bűncselekmény-fogalomból. Hiszen éppen a fogalom törvényi megjelenítése hordozza a legnagyobb csábítást arra, hogy azt az adott esetben közvetlenül is alkalmazzák. Ez nem jelenti a materiális jogellenesség-fogalom kodifikálásának szükségességét, mivel ezen kategória a szükséges bűncselekménytani funkciókat a szokásjog segítségével és a jogértelmezés körében is el tudja látni. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy a törvényi jogellenességet kizáró okok körének bővítése szükségtelen lenne. De ebben a vonatkozásban fontos felhívni a figyelmet arra, hogy konkrét kizáró okok szabályozására van szükség, és nem pusztán a materiális jogellenesség közvetlen törvényi megjelenítésére.

Megítélésem szerint a társadalomra veszélyesség a törvényi és a tudományos bűncselekmény-fogalomból való eltávolításával térnénk vissza a kontinentális büntetőjog rendszeréhez, végleges búcsút mondva a szocializmus által büntetőjogunkban hagyott több szempontból is veszélyes örökségnek.

 

IRODALOM

 

Bárd Károly (1987) A büntetőhatalom megosztásának buktatói. Értekezés a bírósági tárgyalás jövőjéről. KJK, Budapest.

Baumann, Jürgen (1966)         Strafrecht. Allgemeiner Teil. Ernst und Werner Giesbeing, Bielfeld.

Békés Imre (1980)                    “A büntetőjog és a büntetőjogtudomány”, “A magyar büntetőjog fejlődése a Csemegi-kódextől a hatályos Büntető Törvénykönyvig (1878-1978)”, “A magyar büntetőjog alapelvei”, “A bűncselekmény fogalma”, “A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai”, “A bűncselekményi egység és halmazat”, “A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések” In: Földvári (1980) 9-33., 34-48., 49-54., 83-99., 150-233., 286-303., 423-438.

Berkes György (1999)              “A társadalomra veszélyesség hiányának büntetőjogi értékelése” Magyar Jog (MJ), XLVI. évf. 12. sz. 730-731.

Berkes György (2002)              “Felelősség a csekély súlyú bűncselekményekért az új Btk. szerint” Büntetőjogi Kodifikáció (BJK), II. évf. 1. sz. 28-29.

Finkey Ferencz (1902)             A magyar büntetőjog tankönyve. Politzer, Budapest.

Finkey Ferencz (1914)             A magyar büntetőjog tankönyve. 4. kiad. Grill, Budapest.

Fleck Zoltán (2001)                  Jogszolgáltató mechaniz­musok az állam­szocializmusban. Totalitarizmus-elméletek és a magyarországi szocializmus. Napvilág, Budapest.

Földvári József (1980)           Békés Imre (és mások): Magyar büntetőjog, általános rész (szerk.: Földvári József). BM könyvkiadó, h.n.

Földvári József (1984)           Magyar Büntetőjog. Általános Rész. Tankönyvkiadó, Budapest.

Földvári József (1998)           Magyar büntetőjog. Általános rész. 4., átdolgozott kiadás. Osiris kiadó, Budapest.

Földvári József (1999)           “A bűncselekmény fogalmáról – de lege ferenda” MJ, XLVI. évf. 1. sz. 1-4.

Györgyi Kálmán (1984)          Büntetések és intézkedések. KJK, Budapest, 1984.

Györgyi Kálmán (1990)          “Dogmatikai forgácsok Király Tibor hetvenedik születésnapjára” In: Király Tibor professzor 70 éves. “Kriminológiai közlemények 33.” Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest. 24-39.

Haft, Fritjof (1996)                   Strafrecht. Allgemeiner Teil. Eine Einführung für Anfangssemester. “Schriftenreihe der Juristischen Schulung Heft 24.” 7. Aufl. C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1996.

Heller Erik (1945)                   A magyar büntetőjog általános tanai. (Rövidített tankönyv.) Grill, Budapest.

Irk Albert (2002):                       “A gondatlan bűncselekmények újrakodifikálásának elméletéhez” Jogtudományi Közlöny (JK), LVII. évf. 3. sz. 117-124.

Jescheck, Hans-Heinrich/

Weigend, Thomas (1996)         Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil. 5. Aufl. Duncker & Humblot, Berlin, 1996.

Kádár Miklós (1959)               Szovjet büntetőjog és eljárás. Felsőoktatási Jegyzetellátó, Budapest.

Kádár Miklós (1964)               Büntetőjog. Általános rész (szerk.: Kádár Miklós). I. k. Tankönyvkiadó, Budapest.

Kádár Miklós/

Kálmán György (1966)           A büntetőjog általános tanai. KJK, Budapest.

Kovács Pál (1967)                  “A társadalomra veszélyes értékelése a jogalkalmazásban” MJ, XIV. évf. 11. sz. 653-656.

Lakó Ibolya (1982)                   “A bűncselekményfogalom alakulása hazánkban a századfordulótól a Btá.-ig.” JK, XXXVII. évf. 4. sz. 282-290.

Liszt, Franz von (1927)             Lehrbuch des Deutschen Strafrechts. Walter de Gruyter, Berlin – Lepzig.

Nagy Ferenc/

Tokaji Géza (2001)                  “A bűncselekmény tana” In: Uő (szerk.) ­ Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része. Korona kiadó, Budapest. 123-308.

Otto, Haro (1998)                    Grundkurs Strafrecht. Die einzelnen Delikte. 5. Aufl. Walter de Gruyter, Berlin – New York.

Pázsit Veronika (2001)             “Tájékoztató a kodifikációs bizottság üléséről” BJK, I. évf. 2. sz. 33-34.

Roxin, Claus (1997)                  Strafrecht. Allgemeiner Teil. Band I. Grundlagen. Der Aufbau der Verbrechenslehre. 3. Aufl. Beck, München.

Schultheisz Emil (1948)       A bűncselekmény tana. Debreceni Tudományegyetemi Nyomda, h.n.

Szabó Imre (1960)                    A jogszabályok értelmezése. KJK, Budapest.

Szabó Imre (1963)                    A szocialista jog. KJK, Budapest.

Szűcs Márton (1999)                “Bűncselekménytan a Hexagonban” MJ, XLVI. évf. (1999) 5. sz. 307-315.

Tímár István (1949)                  “A büntetőjogi analógia alkalmazásának kérdéseiről” JK IV. (új.) évf. 13-14. sz. 265-270.

Tímár István (1950)                  “Az 1950. évi II. törvény egyes kérdései” Jogtudományi Közlöny, V. évf. 11-14. sz. 378-382.

Tokaji Géza (1980)                  “A büntető törvény”, “A büntetőjog forrásai”, “A büntető törvény értelmezése”, “A büntető törvény hatálya”, “A törvényi tényállás”, “A bűncselekmény megvalósulási szakaszai”, “A bűncselekmény elkövetői”, “Az általános részi rendelkezések az európai szocialista államok büntetőjogában” In: Földvári (1980) 57-60., 61-62., 63-68., 69-79., 100-149., 234-253., 254-285., 456-489. o.

Tokaji Géza (1984)                  A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. KJK, Budapest.

Tokaji Géza (1995)                  “Jogszabálytan”, ”A bűncselekmény tana” In: Nagy Ferenc (szerk.) ­ Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része. JATEPress, Szeged. 3-23., 25-170.

Ujvári Ákos (2003)                  “Gondolatok a társadalomra veszélyesség (materiális jogellenesség) jövőbeli jogi sorsáról” Jogelméleti Szemle (http://jesz.ajk.elte.hu), 2003/1.

Varga Csaba (1980)                “Jogalkalmazás” In: Antalffy György és mások: Állam és Jogtudományi Enciklopédia (főszerkesztő: Szabó Imre) Akadémiai kiadó, Budapest. 795-811.

Varga Csaba (1998)                Jogállami átmenetünk. Budapest.

Viski László (1958)                   “A társadalomra veszélyesség és a bűnösség viszonya a bűncselekmény-fogalom felépítésében” Állam és Jogtudományi Intézet Értesítője, I. köt. 2. sz. 213-239.

Viski László (1968)                   “A veszélyeztetés mint materiális bűncselekmény” Állam és Jogtudomány, XI. évf. 1. sz. 56-98. o.

Viski László (1970)                   “A veszélyeztetési bűncselekmények a X. Nemzetközi Büntetőjogi Kongresszus napirendjén” MJ, XVII. évf. 1. sz. 11-16.

Viski László (1974a)                  “Tézisek a bűncselekményfogalom felépítéséhez” Állam és Jogtudomány, XVII. évf. 3. sz. 382-409.

Viski László (1974b)                 Közlekedési büntetőjog. KJK, Budapest.

Wiener A. Imre (1999)             “Dogmatika – Filozófia” “Büntetendőség–Büntethetőség (felelősségtan)” In: Büntetendőség, büntethetőség. Büntetőjogi tanulmányok (szerk.: Wiener A. Imre). KJK–MTA-JTI, Budapest. 125-162.

Wiener A. Imre (2000)             Elméleti alapok a büntetőtörvény általános része kodifikálásához. “MTA Jogtudományi Intézete Közlemények /N^o 12/ Working Papers” MTA Jogtudományi Intézet, Budapest.

Wiener A. Imre (2002):            Büntetőjog. Általános Rész (szerk.: Wiener A. Imre). KJK. Budapest.