Jakab András: A norma szerkezetének vizsgálata

 

A hagyományos magyar jogelméleti felfogás szerint a normának három része van: tényállás (hipotézis), rendelkezés (diszpozíció) és jogkövetkezmény (szankció vagy joghatás).[1] Ebben a dolgozatban arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam, ez az álláspont elvetendő, s helyesebb lenne, ha feltételeznénk: a normának csak két szerkezeti eleme van: tényállás és jogkövetkezmény.

A dolgozat utolsó részében egy joglogikai problémára, nevezetesen a kategorikus és a hipotetikus normák közti különbségre térek ki. A dolgozat fő mondanivalójának megértéséhez (ti. a diszpozíció fogalmának fölöslegessége) azonban semmiféle logikai előismeretre nincs szükség, s az utolsó részben is arra törekedtem, hogy minden használt szimbólumot azonnal megmagyarázzak.

 

Mielőtt a fő gondolatmenetbe belekezdenénk, néhány előzetes megfontolást kell tennünk a jogelméleti és a pozitív jogi fogalmak természetéről.

1. A jogelméleti és a pozitív jogi fogalmak természete

 

A Kedves Olvasó a dolgozat bevezető sorait olvasva talán értetlenkedik. Hogy gondolhatom én, hogy a normának két szerkezeti eleme van, amikor annak valójában három szerkezeti eleme van. Ez azonban téves hozzáállás lenne, hiszen a jogelméleti fogalmak jelentésére nem lehet azt mondani, hogy „igaz vagy hamis” (azaz, hogy „valójában” ez vagy az a helyzet). Értelmesen csupán annyit mondhatunk róluk, hogy célszerű-e a használatuk, azaz hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a problémákat jobban megértsük és átlássuk.[2] A jogelméleti fogalmak ugyanis lényegében segédfogalmak: a magyarázatot segítik.

        Egy pozitív jogi fogalom meghatározásáról, pl. arról, hogy mi is az a lopás, lehet azt mondani, hogy igaz vagy hamis, hiszen van egy világos és egyértelmű mércénk, nevezetesen a törvény (Btk. 316. § (1) bek. „Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el.”). A lopás minden ettől eltérő definíciója hamis.

        A jogelméleti fogalmak azonban ennél sokkal bonyolultabbak. Esetükben nincs közvetlen mérce[3], az egyetlen, ami számít, az a célszerűség. Célszerűség alatt az értendő, hogy melyik fogalmi konstrukciónak jobb a magyarázó ereje, azaz melyiknek a keretei közt lehet 1. a legtöbb jogi jelenséget 2. ellentmondásmentesen és 3. a lehető legegyszerűbben magyarázni (4. bizonyos körülmények között a magyarázó erőn túl ideológiai-politikai megfontolások is szerepet játszhatnak[4]).

Ez a dolgozat arra vállalkozik, hogy a norma szerkezetét megvizsgálja, s kimutassa: a kételemű normaszerkezet célszerűbb a háromeleműnél, mert

·        mindazon jogi jelenséget meg tudja magyarázni, amelyet a háromelemű (sőt többet is, hiszen nem vetődik fel a lex imperfecta problémája[5]),

·        nem áll ellentmondásban a jogi gondolkodásunk alapjait jelentő jogalkalmazási modellel (a háromelemű azonban ellentmondásban áll vele), és végül

·        egyszerűbb a háromeleműnél, hiszen kevesebb fogalommal (nevezetesen három helyett kettővel) dolgozik.

Az elkövetkezőkben tehát bemutatom, hogy a kételemű normaszerkezet mindazt tudja, amit a háromelemű (2. A diszpozíció), majd pedig  azt, hogy miért jobb az általam vázolandó kételemű megoldás a réginél (3. Miért jobb a kételemű normaszerkezet, mint a háromelemű?).

 

2. A diszpozíció

 

Az általánosan elfogadott háromelemű normaszerkezet első (hipotézis) és harmadik (szankció vagy joghatás) eleme megfeleltethető az általam javasolt kételemű normaszerkezet tényállásának és jogkövetkezményének. A különbség tehát a diszpozíció létében vagy nemlétében van.

De mi is az a diszpozíció? A diszpozíció a jogalkotó által kitűzött normatív cél, a jogalkotó által elvárt magatartás. A továbbiakban külön vizsgálom az implicit és az explicit diszpozíciót.

 

2.1 Az implicit diszpozíció

 

Erre a klasszikus példa a következő: az „Aki mást megöl, az bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” [Btk. 166. § (1) bek.] norma diszpozíciója a „tilos mást megölni”.

Ez az implicit diszpozíció azonban nem része a normának! Az, hogy ne öljék az emberek egymást, lehetett a jogalkotó célja, de a tiltást nem fogalmazta meg a normában, és logikailag sem vezethető le belőle.[6]

Fölösleges ennek a tiltó normának („tilos mást megölni”) a létezését feltételeznünk, hiszen sem pozitív jogilag nincs megfogalmazva (és le sem vezethető), sem pedig nem kell mindenképpen a létét feltételeznünk a jogrendszer működéséhez. Ez utóbbi eset áll fenn pl. az íratlan lex specialis esetében: ez egy olyan norma, amely nincs általános érvénnyel megfogalmazva, és nem is joglogikai elv, mégis feltételeznünk kell létezését, hiszen enélkül nem tudnánk a magyar jogrendszer működését magyarázni. (Ockham borotvája)[7]

 

2.2 Az explicit diszpozíció

 

Nézzük például:

 

„Adásvételi szerződés alapján az eladó köteles a dolog tulajdonát a vevőre átruházni [...]” [Ptk. 365. § (1) bek.]

 

továbbá:

 

„[...] a jogosult a hibás teljesítésből eredő kárának megtérítését [...] követelheti [...].” [Ptk. 310. §]

 

A hagyományos felfogás szerint esetünkben a tényállás: „ha adásvételi szerződést kötöttek”, a diszpozíció „a dolog tulajdonát át kell ruházni a vevőre”, a szankció pedig [tehát ha mégse ruháznák át a tulajdont minden részjogosítványával, mert például azt zálog terheli, akkor] „a károkozónak – a jogosult követelésére – kártérítést kell fizetnie”.

Csakhogy itt két normáról van szó!

1. ha adásvételi szerződést kötöttek, akkor a dolog tulajdonát át kell ruházni a vevőre

2. ha a dolog tulajdonát át kell ruházni a vevőre és ez mégsem történik meg, akkor a károkozónak – a jogosult követelésére – kártérítést kell fizetnie

Mind a két normának saját tényállása és saját jogkövetkezménye van.

 

2.3 A kógens és a diszpozitív diszpozíció

 

A hagyományos felfogás szerint a kógens (kényszerítő) és a diszpozitív (hézagpótló)[8] normákat az különbözteti meg egymástól, hogy diszpozíciójuk kógens-e avagy diszpozitív. Kérdés, hogy lehet a kógens és a diszpozitív normák közti különbséget az általam vázolt kételemű normaszerkezettel kezelni.

Nézzünk egy példát a diszpozitív normára:

 

„A megszűnt alapítvány vagyonát - az alapító okirat eltérő rendelkezése hiányában - a bíróság hasonló célú alapítvány támogatására köteles fordítani.” [Ptk. 74/E. § (5) bek.]

 

Hogy fejezhető ki a kételemű normaszerkezetben az, hogy „az alapító okirat eltérő rendelkezése hiányában”? A következőképpen:

 

Ha (a vagyon a megszűnt alapítványé és nem rendelkeztek róla), akkor (azt a bíróság más hasonló célú alapítvány támogatására köteles fordítani).

 

Álláspontom szerint tehát a diszpozitív normákat az különbözteti meg a kógens normáktól, hogy tényállásuk (konjunktíve) tartalmaz egy olyan tagot is, amely a „nem-rendelkezés”-t jelenti.

A kógens és a diszpozitív normák közti különbség tehát a normák tényállása közti különbség.

 

3. Miért jobb a kételemű normaszerkezet, mint a háromelemű?

 

A kontinentális jogrendszerekben elfogadott jogalkalmazási modell szerint a normának csak két szerkezeti eleme van, mégpedig tényállás és jogkövetkezmény.

 

Ha A, akkor kell, hogy B.[9]

A                                            

Tehát kell, hogy B.

 

Az „A” a tényállás, a „kell, hogy B” a jogkövetkezmény.

Vagy egy konkrét példán:

 

„Aki mást megöl, az bűntettet követ el és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”

Kovács János mást megölt.                                                                                    

tehát: „Kovács János bűntettet követett el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”

 

Ez esetben a tényállás az „Aki mást megöl”, a „bűntettet követ el és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” a jogkövetkezmény. A „bűntettet követ el” is a jogkövetkezményhez tartozik, hiszen ez határozza meg a konkrét jogkövetkezményt, azaz pl. a büntetés-végrehajtási fokozatot (pl. Btk. 43. §).

Avagy:

 

„Aki idegen dolog feldolgozásával vagy átalakításával a maga számára jóhiszeműen új dolgot állít elő, [az] a dolog tulajdonosának választása szerint köteles a dolog értékét megtéríteni, vagy munkája értékének megtérítése ellenében az új dolog tulajdonjogát átengedni.”

Kovács János idegen dolog feldolgozásával új dolgot állított elő.                                    

tehát: „Kovács János a dolog tulajdonosának választása szerint köteles a dolog értékét megtéríteni, vagy munkája értékének megtérítése ellenében az új dolog tulajdonjogát átengedni.”

 

Azt látjuk, hogy az általánosan elfogadott jogalkalmazási modell ellentmondásban áll a háromelemű normaszerkezettel.

 

A kérdés az, hogy melyiktől kell megválnunk: a jogalkalmazási modelltől, vagy pedig a háromelemű normaszerkezettől. Két érv is szól amellett, hogy a jogalkalmazási modellt tartsuk meg.

1. Először is a magyar (és általában a kontinentális) jogrendszer gondolkodási stílusának alapjait érintené, ha a jogalkalmazási modellhez nyúlnánk hozzá – míg a háromelemű normaszerkezet ehhez képest periférikusnak mondható. Azt is mondhatjuk: a jogalkalmazási modell a maga egyszerűségével a magyar jogi gondolkodás paradigmáját jelenti, a háromelemű normaszerkezetről a kételeműre való átváltás pedig ezen paradigmán belül lehetséges. 2. A jogalkalmazási modellt nap mint nap használják magyar jogászok tömegei a gyakorlatban, míg a háromelemű normaszerkezetnek csupán a jogtudományban van szerepe, s mindig csupán tudományos(kodó) szövegösszefüggésben kerül elő. A jogtudomány művelői pedig értelemszerűen sokkal kevesebben vannak, és ráadásul sokkal könnyebben hajtanak végre egy váltást, hiszen a tudományra műfajánál fogva jellemző az új elméletek feltűnése és a régiek elvetése.[10]

Ezért aztán érdemesebb (és könnyebb) a háromelemű normaszerkezettől megválni, mint a jogalkalmazási modelltől.

 

4. Kategorikus és hipotetikus normák

 

Az eddigiekben beláttuk, hogy miért jobb a kételemű normaszerkezet, mint a háromelemű. Most egy olyan problémával fogunk foglalkozni, amely felmerülhet a kételemű normaszerkezettel kapcsolatban. Ezt a problémát a háromelemű normaszerkezettel még kevésbé tudnánk megoldani, tehát az eddig elért eredményt ez a probléma nem fenyegeti. Ezt a vizsgálatot csupán a téma kimerítő tárgyalása végett, mintegy ráadásként tesszük meg, hiszen a tanulmány által eredetileg kitűzött célt már az előző pontban elértük.

Ezt a gondolatmenetet azonban már sajnos csupán joglogikai eszközökkel tudom bemutatni, de arra törekedtem, hogy lehetőleg minden használt szimbólumot azonnal megmagyarázzak. A jelölés során elsősorban Solt Kornél művére támaszkodom.[11]

A vizsgálandó probléma: a kategorikus és a hipotetikus normák elhatárolása.

 

Azt állítom: a hipotetikus (feltételes) és a kategorikus (feltétlen) normák közt nincs logikai különbség, logikailag mindegyik norma megfogalmazható kategorikus és hipotetikus normaként is.

Nézzük:

 

„A vámhatóság a 2000. június 30-ig benyújtott bejelentkezést, illetve engedélykérelmet legkésőbb 2000. december 31-ig köteles elbírálni.”

 

Ez a következőt jelenti: Ha a bejelentkezést ill. engedélykérelmet 2000. június 30-ig benyújtották, akkor azt a vámhatóságnak 2000. december 31-ig el kell bírálnia. Képletben:

 

(1) "x(B(x, k) O(E(v, k)))

 

ahol k a kérelem és B a 2000. június 30-ig benyújt [kétargumentumú (diadikus) predikátum, ahol az első helyen az alany, a második helyen a tárgy áll]; O az obligatory (kötelező), E a 2000. december 31-ig elbírál [kétargumentumú predikátum, ahol az első helyen az alany, a második helyen a tárgy áll], v a vámhatóság. A " a „minden”, a a „ha-akkor” jele. Azaz: minden x-re [itt úgy is érthető: minden emberre] igaz, hogy ha x 2000. június 30-ig benyújtja a kérelmet, akkor a vámhatóságnak azt 2000. december 31-ig el kell bírálnia.

Erre a normára mindenki azt mondaná, hogy hipotetikus. Én azt mondom, hogy ez csak megfogalmazás kérdése. Nézzük, hogy néz ki ez a norma kategorikus alakban:

 

(2) O(E(v, k₁))

 

ahol E továbbra is a 2000. december 31-ig elbírál, v továbbra is a vámhatóság, de k₁ a 2000. június 30-ig benyújtott kérelmet jelenti [és nem általában a kérelmet]. Ennyi az egész.

 

Miután láttuk, hogy a látszólag csak hipotetikus alakban felírható normákat kategorikus alakban is felírhatjuk, nézzük meg fordítva: hogyan írható fel egy látszólag csak kategorikus alakban felírható norma hipotetikusként. Lássuk:

 

„Ne ölj!”

 

Ez kategorikus alakban:

 

(3) F(Ö)

 

ahol F a forbidden [tilos], Ö a mást megölni. Ugyanez hipotetikus alakban:

 

(4) "x"y((E(x) & E(y)) F(Ö(x, y)))

 

ahol E az ember, F a tilos és Ö a megöl [kétargumentumú predikátum, amelynek első helyén az áll, aki öl, a második helyen pedig az, akit öl]. A & az „és” jele. Tehát minden x-re és minden y-ra igaz, hogy ha x és y is ember, akkor tilos x-nek y-t megölnie.[12]

 

Láttuk tehát, hogy a kategorikus és a hipotetikus normák logikailag átfogalmazhatók egymásba. Ez tehát egy hamis dichotómia.

A hipotetikus [logikailag: kondicinális] alakban felírt norma előtagját nevezzük tényállásnak, utótagját pedig jogkövetkezménynek. A jogkövetkezmény mindig csak deontikus mondatfunktorok argumentumába foglalt kifejezéseket tartalmazhat, míg a tényállás mind tényállítást mind deontikus kifejezést tartalmazhat.[13] Lássunk egy olyan esetet, amikor az előtag deontikus kifejezést is tartalmaz:

 

(5) "x"y((F(R(x, y)) & R(x, y)) O(K(x, y)))

 

ahol F a forbidden [tilos], R a más vagyonát rongálni [kétargumentumú predikátum, amelynek első helyén az áll, aki rongál, a második helyen pedig az, akinek a vagyonát rongálják], K a kártérítést fizet [kétargumentumú predikátum, amelynek első helyén az áll, aki fizet, a második helyen pedig az, akinek fizet]. Azaz minden x-re és minden y-ra igaz, hogy ha x-nek tilos y vagyonát rongálni, és ezt mégis megteszi, akkor x-nek kötelessége kártérítést fizetnie y részére.

 

Ugyanez kategorikus alakban:

 

(6) "x"y(O(K₁(x, y)))

 

ahol K₁ a „tiltás ellenére elkövetett rongálás alapján fizetendő kártérítés megfizetése” [kétargumentumú predikátum, amelynek első helyén az áll, aki a jogtalan rongálásért fizet, a második helyen pedig az, akinek jogtalanul megrongálták a vagyonát, és ezért fizetnek neki].

 

Sőt: az is lehet, hogy az előtagban csak deontikus kifejezés szerepel. Pl.

 

(7) "x"y(O(D(x)) F(Z(y, x)))

 

ahol D a dolgozni, Z a mást zavarni [kétargumentumú predikátum, amelynek első helyén az áll, aki zavar, a másodikon pedig az, akit zavar]. Azaz minden x-re és minden y-ra igaz, hogy ha x-nek dolgoznia kell, akkor y-nak tilos őt zavarnia.

 

Ugyanez kategorikus alakban:

 

(8) "x"y(F(Z₁(x, y)))

 

ahol Z₁ a „munkára kötelezettet zavarni” [kétargumentumú predikátum, amelynek első helyén az áll, aki zavar, a másodikon pedig a munkára kötelezett].

 

Ezek után nézzünk meg még egy érdekes esetet: a jogalkotást szabályozó normát. Hogy fejezhető ez ki hipotetikus normaként? Íme (az egyszerűség kedvéért most nem kvantifikált formában, hanem a nulladrendű logika eszköztárával [plusz a deontikus mondatfunktorral]):

 

(9) A O(B)

 

ahol A a jogalkotási eljárás összes lépését (megfelelő sorrendben) jelöli, B pedig a jogszabály által előírt magatartás tanúsítását. Tehát pl.: ha megvalósul a törvényhozási eljárás minden lépése, akkor kötelező lesz a B. Az O(B) kifejezés a törvényben szereplő összes norma együttesét jelenti. Ezzel három probléma adódhat: 1. először is a törvényben nem biztos, hogy csak kötelező magatartások, hanem akár tiltott magatartások is megtalálhatók, 2. másodszor pedig nem csak egy B magatartásról van szó, hanem számos magatartásról, 3. végül pedig a törvényben szereplő normák hipotetikus alakúak, márpedig a képletben az utótag helyén egy kategorikus norma szerepel.

Ad 1.: a deontikus mondatfunktorok egymásba átalakíthatók, ez csak megfogalmazás kérdése.[14] Ad 2.: a képletben szereplő O(B) kibontható a törvény normáinak konjunktívjaként.[15] Ad 3.: azt már az előzőekben láttuk, hogy a kategorikus normák átalakíthatók hipotetikusba és viszont.

 

Ugyanez kategorikus alakban:

 

(10) O(B₁)

 

ahol B₁ a „jogalkotási eljárás lépéseinek megtétele esetén keletkező jogszabály által kötelezővé tett magatartások összessége”.

 

Végül pedig írjuk fel a „minden ember jogképes” normát hipotetikus alakban:

 

(11) "x(E(x) ◊(O(M₁(x)) & R(M₂(x))))

 

ahol E az ember mivolt, M₁ és M₂ valamely magatartás tanúsítása, R a joga van deontikus mondatfunktor, ◊ pedig a „lehetséges” szimbóluma. Azaz: aki ember, az lehet jogok és kötelezettségek alanya.[16]

Evvel a felírással azonban van egy kis baj: R deontikus mondatfunktor egyelőre nem létezik. Megpróbálhatnánk persze egy deontikus logikai rendszert a „joga van”-ra felépíteni, ez azonban a kifejezés számos jelentése miatt kétséges vállalkozás lenne. Ezért helyesebb (egyszerűbb), ha az előbbiekben a lábjegyzetben (14. lábj.) elmondottak alapján kifejtjük:

 

(11/A) "x"y(R(M(x) <=> (~F(M(x)) v O(S(y, M(x))) v O(M_m(x) É M(y))))

 

ahol R a joga van valamire deontikus mondatfunktor, M és M_m valamely magatartás tanúsítása, S pedig a segít [a predikátum első argumentumhelyén az alany áll, a másodikon a tárgy]. A v a „vagy” jele. Ez a képlet aztán behelyettesítendő a (11)-be.

 

4.1 Mindig megtehető-e az átalakítás?

 

Az eddigiekben arra törekedtem, hogy az olvasóban megingassam a hitet a kategorikus és a hipotetikus normák közti különbségben. Amit azonban eddig tettem, az nem volt más, csak példálózás. Itt az ideje, hogy mondandómat kissé „szakszerűbb” módon is megpróbáljam beláttatni.

 

Ez azonban azt jelenti, hogy nem halogathatom tovább a deontikus mondatfunktorral végezhető műveletek legalább részleges elemzését. Ezen a helyen csupán az O deontikus mondatfunktort elemzem néhány szempontból.[17]

 

4.1.1 Konjunkció, alternáció és kondicinális a deontikus mondatfunktor argumentumában

 

Nézzük először a konjunkciót:

 

(12) O(A & B) => (O(A) & O(B))

 

azaz ha egy A magatartás és egy B magatartás együttes megtétele megparancsolt, akkor ezek a magatartások külön-külön is megparancsoltak. Pl. ha egy adásvételi szerződés értelmében az egyik szerződő fél számára megparancsolt, hogy a szerződést időben teljesítse (A) és hibátlanul teljesítse (B), akkor külön-külön is megparancsolt számára mind a szerződés időben történő teljesítése, mind a szerződés hibátlan teljesítése.[18]

De ugyanez fordítva is igaz: ha két magatartás egyszerre megparancsolt, akkor tulajdonképpen a két magatartás együttesen megparancsolt. Tehát:

 

(13) O(A & B) <=> (O(A) & O(B))

 

Nézzük ezek után a kondicionálist:[19]

 

(14) O(A B) => (A O(B))

 

azaz, ha kötelező, hogy „ha A, akkor B”, akkor ha az A bekövetkezik, akkor a B kötelező. Például: ha elő van írva, hogy a fuvarozó késedelmes teljesítés esetén (A) a megrendelőt a késésről értesíti (B), akkor a késedelem esetén a megrendelőt értesíteni (B) kell. De fordítva is igaz: amennyiben egy normaszöveg kimondja, hogy A esetén meg kell tenni B-t, akkor ez azt jelenti, hogy elő van írva: ha A, akkor B. Tehát:

 

(15) O(A B) <=> (A O(B))

 

A kondicionálisra felírt azonosságból következik az alternációra vonatkozó is, hiszen tudjuk, hogy:

 

(16) A B <=> ~A v B

 

tehát (15) és (16) alapján azt is tudjuk, hogy:

 

(17) O(~A v B) <=> ~A v O(B)

 

vagy egyszerűbben:

 

(18) O(A v B) <=> A v O(B)

 

azaz a „megparancsolt, hogy A vagy B” azonos azzal, hogy „A vagy kötelező, hogy B”. Ez magyarul azt jelenti, hogy amennyiben két magatartás vagylagosan megparancsolt, és ezek közül az egyik megvalósult, akkor a másik már nem feltétlenül kötelező.[20]

 

4.1.2 A hipotetikus normák kategorikussá alakítása

 

Először gyorsan zárjuk le a problémamentes esetet: a hipotetikus norma kategorikus normává alakítását. Ez esetben egyszerűen a (15) számú formulában szereplő azonosságra kell hivatkoznunk:

 

(15) O(A B) <=> (A O(B))

 

Ha van egy a kifejezés jobb oldalán szereplő formula szerkezetével rendelkező hipotetikus normánk, akkor az előtagot is nyugodtan bevonhatjuk a deontikus mondatfunktor argumentumába.

Ezután már csak annyi a dolgunk, hogy a kapott kondicionális kifejezést [A B, azaz a bal oldalon szereplő deontikus mondatfunktor argumentumát] egy új névvel illessük [pl. F]. Tehát:

 

(19) (A O(B)) => O(F))

 

Ez nem volt különösebben nehéz feladat. Lássuk azonban a kategorikus normák hipotetikussá alakítását! Ez már kicsit bonyolultabb lesz, hiszen nem csak logikai megfontolásokat igényel.

 

4.1.3 A kategorikus normák hipotetikussá alakítása

 

A példák során mindig azt a módszert alkalmaztam, hogy (jobb híján) mindig a kötelezés alanyából csináltam előtagot („Aki ember, az…”). A probléma nyilvánvalóan a következő: mi van, ha nincs alanya a kötelezésnek? Ekkor ugyanis nem lenne miből előtagot csinálni, azaz lennének hipotetikusból kategorikussá nem átalakítható normák.

Ez azonban nem lehetséges, hiszen a normák mindig valaki(ke)t (értve ez alatt természetesen a jogi személyeket is) köteleznek, tehát minden normának van alanya. Ezért mindig van miből „kondicionális-előtagot” csinálni.

Mi történik azonban, ha mégis előfordul ilyen: pl. előírja egy törvény, hogy valamit közzé kell tenni, de nem határozza meg, hogy e kötelességnek ki az alanya, és levezetni sem lehet sehonnan? Ilyenkor nem normáról van szó, hiszen egy olyan kötelezettség, amelynek nincs alanya egy csonka (értelmetlen) kifejezésként értékelendő.

 

Azt látjuk tehát, hogy a normák mind felírhatók „ha-akkor” szerkezetűként [azaz hipotetikus normaként].[21]

 

4.2 A tényállás és a jogkövetkezmény közti határ képlékenységéről

 

Azt láttuk, hogy a látszólag csak kategorikus alakban felírható normákat is átírhatjuk, méghozzá úgy, hogy a kötelezés alanyát predikátumként a kondicionális előtagjába tesszük át. Ez azonban felveti a következő problémát: bizonyos normákat többféle kondicionális alakban is felírhatunk. Nézzünk erre példát:

 

(n) „Ha az elöljáró előírja az éjszakai őrséget, akkor a katonának éjszaka őrködnie kell.”

 

Ezt első ránézésre a következőképpen írnánk fel:

 

(a) E O(Ő)

 

ahol E az „elöljáró előírja az éjszakai őrséget”, az Ő pedig a „katona éjszaka őrködik”.

Ez azonban másképp is felírható logikailag:

 

(b) "x(E & K(x) O(Ő₁(x)))

 

ahol E az „elöljáró előírja az éjszakai őrséget”, K a „katona” predikátum (azaz a katona tulajdonság viselése), az Ő₁ pedig az „éjszaka őrködik” predikátum.

Azt látjuk tehát, hogy a „katona” tulajdonságot átemelhettük a jogkövetkezményből a tényállásba, tehát mintegy eltoltuk a határt a jogkövetkezmény és a tényállás között, azaz megnövelhettük a tényállást a jogkövetkezmény kárára. Ugyanazt a normát többféle alakban is felírhattuk.

A tényállás és a jogkövetkezmény közti határ tehát logikailag képlékeny. Kérdés ezek után: mit értsünk tényállás ill. jogkövetkezmény alatt ezentúl? Hogyan használhatjuk ezt a két fogalmat úgy, hogy mindig lehessen tudni, miről beszélünk?

 

Elhatárolási kísérlet: Első ránézésre biztatónak tűnik az a próbálkozás, miszerint: amennyiben a tényállásban konjunktíve több kifejezés szerepel, amelyek közül legalább egynek nem ugyanaz az alanya [pl. a (b)-ben az E], de van olyan kifejezés [pl. a (b)-ben a K], amelynek ugyanaz az alanya, mint a jogkövetkezménynek [a (b)-ben az x jelöli az alanyt], akkor azt, amelyiknek ugyanaz az alanya, mint a jogkövetkezménynek, a jogkövetkezményhez számoljuk [azaz nem a (b), hanem az (a) lesz a használandó logikai alak]. Minden bizonnyal szimpatikusabbnak tűnik, ha a fenn szereplő (n)-normában a „katona” szót a jogkövetkezménybe értjük bele. Ennek oka pedig a nyelvi megfogalmazás: ennek alapján érezzük helyesebbnek az (a) felírást, mint a (b)-t.

Azt állítom tehát, hogy a többféle hipotetikus logikai alak közül (amelyek egyébként ugyanazt jelentik) azt szokták a norma helyes(ebb) logikai felírásának tekinteni, amelyik jobban tükrözi a nyelvi alakot.

Hogy ez még szembeötlőbb legyen, egy példát mutatnék:

 

(I.) „Ha katonáról van szó, akkor a rablásért öt évi fegyházbüntetést kell rá kiszabni.” [avagy: „Aki katona, arra rablásért öt évi fegyházbüntetést kell kiszabni.”]

(II.) „Ha rablást követ el, akkor a katonára öt évi fegyházbüntetést kell kiszabni.”

(III.) „Ha a katona rablást követ el, akkor öt évi fegyházbüntetést kell kiszabni rá.” [esetleg magyarosabban: „Az a katona, aki rablást követ el, öt évi fegyházbüntetéssel büntetendő.”]

 

Ugyanezek logikai alakban:

 

(L/I.) "x(K(x) O(R(x)))

(L/II.) "x(R₁(x) O(F(x)))

(L/III.) "x((K(x) & R₁(x)) O(B(x)))

 

ahol K a „katona”, R a „rablásért öt évi fegyházbüntetést kiszabni valakire”, R₁ a „rablást elkövet”, F a „katonára öt évi fegyházbüntetést kiszabni”, B az „öt évi fegyházbüntetést kiszabni valakire”. A három formula logikailag egyenértékű (ekvivalens).

 

A három norma ugyanazt jelenti, mégis háromféle a logikai alak: más és más a három esetben a tényállás és jogkövetkezmény. Az, hogy a (III.) normát szimpatikusabbnak találjuk, csupán annyit jelent, hogy általában ilyen nyelvi alakban fogalmaznánk meg ezt a konkrét normát. Tehát sem az (I.), sem a (II.) nem hibás logikailag vagy tartalmilag: csupán nyelvi érzékünket bántják. A nyelvi érzék azonban nem egy olyan egzakt fogalom, amely elégséges (és objektív) alapot nyújtana az éles logikai elválasztáshoz.

 

Azt látjuk, hogy nem lehet minden esetben logikailag élesen elválasztani a normában a tényállást a jogkövetkezménytől. Kérdés: vajon nagy baj-e ez?

Nem. Ha egy normáról elmondjuk, hogy mi a tényállása és mi a jogkövetkezménye, akkor tulajdonképpen lényegtelen, hogy milyen variációban tettük ezt: hiszen ugyanazt fogja jelenteni minden (helyes) variáció. Önmagában a tényállás vagy a jogkövetkezmény nyilván nem mond sokat: hiszen a norma a tényállás és a jogkövetkezmény együttese.[22]

 

5. A tételek összegzése

 

Lássuk vázlatszerűen, milyen eredményekre jutottunk:

 

1.      Érdemes azt feltételeznünk, hogy a normák két részből állnak: tényállás és jogkövetkezmény. A diszpozíció fogalma fölösleges, sőt káros, hiszen a tisztánlátást akadályozza.

2.      A hipotetikus és a kategorikus normák közt nincs logikai különbség.

3.      A tényállás és a jogkövetkezmény közti határ megállapításakor az (ideális) nyelvi megfogalmazást szokták figyelembe venni.