I. Történeti bevezetés:
A jog- és igazságszolgáltatás a
történelem folyamán a prevenció és a reparáció eszközeivel kísérelte megadni a
felelősség fogalmi kritériumait, ahol a reparáció restitutív elemhalmaza
gyakorta párosult punitív jellemzőkkel. Ez utóbbi a büntetőelem, mely a többi
kritériummal együtt hatva igyekszik visszatartani az e szempontból eddig
jogkövető magatartást tanúsító emberek csoportjait a jogsértéstől. Az már egy
további tanulmány lenne, megvizsgálni, hol válik el a jogszolgáltatás az
igazságszolgáltatástól; mindenesetre az előbbi objektívabb, leszűrt
szociolingvisztikai kategória. A punitív jelző a jogszolgáltatásban a
történelem korai korszakait jellemezte inkább, jóllehet, ma is megtalálható
részelem mind a közjogban, mind a magánjogban. A szeriátjog – mint erről később
lesz szó – kiváltképp megőrizte a punitív karakterisztikát a polgári jogban is.
Valahol – később ezt is látni fogjuk – az ókori-középkori Wergeld
manifesztálódik a modern, európai jogrendnek nevezhető német juriszprudenciában
is, amikor a pénzbeli tartozás (exempli gratia a környezetvédelmi kártérítési
összeg) meg nem fizetése esetén szabadságvesztést alkalmaznak a kötelezettel
szemben. Ez Magyarországon elképzelhetetlen volna. Ez a szabadságvesztés
természetesen csak annyit jelent, hogy legfeljebb hat hónapra, amíg a fizetni
nem akaró vagy nem tudó károkozó listát nem készít elárverezhető tárgyairól,
börtönbe lehet küldeni a Zivilprozessordnung alapján.
II. Fő tárgy:
A mai bírói gyakorlat valamiféle
fokozatosságra épül az emberi környezetet veszélyeztető tevékenységgel okozott
károk megítélésekor. Különös gondosságot igényel a bíró részéről a
birtokvédelem és a szomszédjogi
problematika elhatárolása, hiszen ami első látszatra birtokvédelmi
zavarelhárítás körébe tartozik, és a jegyzőhöz kerülhet eldöntésre, illetve
személyesen a felek rendezhetik, az jobban szemügyre véve szomszédjogi kérdéssé
változhat. Bizonyos helyzetekben (lásd: BH 1975/3. 117.!) szomszédjogi
felelősség megállapítására kerül sor. Például zajkeltő szerkezet indokolatlan
működtetésekor szomszédjogi érdekek sérülnek. A BH 1996. 61. esetben az emberi
környezet védelméről szóló 1976: II. tv. került alkalmazásra, míg a BH 1987.
437. casusban a Ptk. 345.§-ához fordult a bíróság. Erre majd visszatérünk! Más
nézőpontra helyezkedik a francia bíró, amikor a troubles anormaux de
voisinage tárgykörében keresi a megoldást.
A fokozatosság megállapítására a
bírói pulpitus mögül kerül sor. Annak megítélése, hogy a konkrét magatartás
melyik felelősségi lépcsőfokot érinti, egyéni elbírálás kérdése, mégis
leszűrhető sui generis joggyakorlat az eseti döntések sorából. Az 1976. évi II.
törvény az emberi környezet védelméről előfutára volt az 1977. évi
Ptk-novellának. Már az előbbi jogszabály veszélyes üzemként kezelte az emberi környezetet
veszélyeztető tevékenységet, akárcsak a 1995. évi környezet- és az 1996. évi
természetvédelmi törvény. Döntő változást a Ptk. 1977. évi módosítása hozott,
mely veszélyes üzemi felelősségként nevesítette a vadállattartás mellett az
érintett tevékenységformát is: Aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet
folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól,
ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, mely a fokozott
veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. Ezeket a szabályokat
kell alkalmazni arra is, aki az emberi környezetet veszélyeztető
tevékenységével másnak kárt okoz. A törvényhozó objektív felelősséget
állapít meg, mely alól igen nehezen exculpálhatja magát a károkozó. Ez
mindazonáltal nem jelenti gátját annak, hogy a három év eltelte után még
további két esztendeig a jogi szakzsargonban “általánosnak” nevezett
felelősséggel tartozik a károkozó a Ptk 339.§ alapján; csak ekkor már
könnyebben mentesülhet a kártérítés terhe alól.
A hatályos magyar Ptk. 345.§ (1) bek. 3. mondata
megfogalmazza a környezeti károkozásért való polgári felelősséget. Ez a
felelősség a szerződésen kívüli károkozás alá tartozik a kódexben. Mint
veszélyes üzemi felelősség létezik deliktuális (vétkes) és sine culpa (vétlen, extrakontraktuális)
alakzata. A három év eltelte után belépő 339. § esetén azonban már kizárólag
deliktuális felelősségről lehet szó. Ennek oka, hogy a magyarban vétkesnek
nevezett felelősség legalább a büntetőjogi negligentia fogalmi elemeinek
meglétét feltételezi. A veszélyes üzem esetében azonban előfordulhat olyan
elháríthatatlan ok, amely üzemkörön - a fokozott veszéllyel járó tevékenység
körén - belül keletkezik; ez sine culpa felelősséget generál, tekintettel arra,
hogy hiányzik a vétkesség minden fogalmi eleme. Ez az extrakontraktualitás
paradigmája. Extrakontraktuális veszélyes üzemi felelősségi alakzat esetén
hiányzik a kár fogalmi elemei közül a felróhatóság; így az kizárólag a
jogellenességre, a kárra és az okozati összefüggésre korlátozódik.
Sine
culpa felelősségi alakzat mellett a Luganói Egyezményt és az EU 2002. Január
23-i direktívatervezetét (a környezeti károkozás polgári
felelősségrendszeréről) is figyelembe véve kártalanításra kerülhet sor, míg
deliktuális esetben kártérítésre. Előbbi esetben tehát kizárólag a damnum
emergens és az indokolt költség megtérítését lehet követelni, míg utóbbiban a
lucrum cessans is fogalmi eleme a kárnak. A veszélyes üzemi felelősségi fokban
az elháríthatatlanság és az üzemkörön kívüliség, míg a Ptk. 339.§ esetében
annak bizonyítása lehet exculpatiós indok, hogy a károkozó úgy járt el, ahogy
az az adott helyzetben általában elvárható; ill. ez utóbbi esetben a bíró
különös méltánylást érdemlő esetben mentesítheti a károkozót a kár részbeni
megtérítése alól. A károsult
közrehatása a kár keletkezésében enyhíti a károkozó által megtérítendő
kárkötelmi pénzösszeget, méghozzá abban a mértékben, ahogy a károsult
közrehatott a kár keletkezésében, ill. nem tanúsított kellő magatartást a
kárenyhítésben, a kár elhárításában. Amennyiben veszélyes üzemek találkozásáról
van szó, a felróható közrehatás dönti el, kié a felelősség. Czövek István
táblaügyész 1822-ben megjelent munkájában írja, hogy az “álnokságos kárt”
(deliktuális, szándékos), a “hibából esett kárt” (deliktuális, gondatlan) és a
“történetbeli kárt” (extrakontraktuális, sine culpa) meg kell különböztetni
egymástól. A római jog megkülönböztette a culpa levist és a culpa latát, előbbi
alatt a gondatlanság ma ismert két formáját (luxuria és negligentia), az utóbi
alatt a szándékosságot értve (dolus directus, dolus eventualis). Továbbá
létezik egy culpa levissima (ez alatt értendő az extrakontraktualitás alá
tartozó veszélyes üzemi bárminemű kárfelelősség). A német, a francia és több
más nyugati jogrend nem ismer ehhez hasonló megoldást a felelősségtanban.
Szomszédjogi károkozásról beszélnek, ill. Franciaországban létezik egy bizonyos
közjogi szankció is, mely negyven év után évül csak el. A német megoldás a
franciára rímel.
A
Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében a szennyezési határérték túllépése
szennyezést valósít meg, mely implikálja a veszélyeztetés fogalmi elemeit is.
Petrik Ferenc, a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának vezetője megállapítja
Kártérítési jog c. könyve 113. oldalán, hogy a Ptk. szövegéből az a következtetés
is levonható, hogy minden – a legcsekélyebb szennyező tevékenységgel okozott
kár objektív felelősséget von maga után…a Ptk. nem ismer olyan elvet, hogy csak
egy bizonyos mértéket meghaladó kár megtérítése kötelező: a törvény a teljes
kártérítés elve alapján áll. Ha tehát a határértéket el nem érő kár keletkezik,
a Ptk. alapján ez is megtérítendő. (Petrik Ferenc: Kártérítési jog. Az
élet, testi épség, egészség megsértésével szerződésen kívül okozozz károk
megtérítése, HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2002., p.113.)
Mint
fentebb utaltam rá, visszatérek a három kiemelt jogesethez. Szomszédjogi
problémának tekinthetők tehát a “kisebb” veszélyességi faktorral bíró kérdések,
mint az ablakjog korlátozása, a szomszédból átszűrődő zongoraszó, lábdobogás, a
kertben túlburjánzó növényzet stb.
Azonban a BH 1996. 61-ben az elsőfokú környezetvédelmi hatósághoz 1989-ben
lakossági panasz érkezett a későbbi felperesi kft. zajos tevékenysége miatt. Az
eset hosszan elhúzódott, s végül az 1976:II. tv. került alkalmazásra: már-már
úgy tűnt, másodfokon (a bíróságon) megdől az államigazgatási határozat, ám a
Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet hagyta helyben. A BH 1987. 437. eset értelmében a légi járműről
folytatott vegyszeres permetezés veszélyes üzemi felelősséget generál. FP
méheit vesztette a permetezés folytán, s ezért kérte kártérítés megfizetésére
kötelezni AP-t. A perbeli személyek változtak, és a bíróság végül nem is
teljesen az FP keresetében hivatkozottak szerint bírálta el a kérdést, mégis a lényeg,
hogy kétféle veszélyes üzem is fennáll a perben: egyrészt veszélyes üzemnek
kell minősíteni a permetezést végző motoros repülőgépet, másrészt ilyen
tevékenység maga a permetezés is. Hogy ki a mezőgazdasági repülőgép
üzemeltetője, most nem fontos – a permetezést az eredetileg alperesként perbe
hívott állami gazdaság rendelte el, tehát a felperes méhészetében okozott
károkért az tartozik felelősséggel, méghozzá három éven belül veszélyes üzemi
felelősséggel. Annak eltelte után hivatkozhat csupán arra, hogy általában
elvárhatóan járt el. A BGB 823.§-a alapján általános felelősséget, az 1004. §
alapján pedig szomszédjogi felelősséget lehet megállapítani a környezeti
károkozás esetén. A BGB 823. szakasza kimondja, hogy wer vorsatzlich oder
fahrlassig das Leben, den Körper, die Gesundheit, die Freiheit, das Eigentum
oder ein sonstiges Recht eines anderen widerrechtlich verletzt, ist dem anderen
zum Ersatze das daraus entstehenden Schadens verpflichtet. A BGB 1004.
szakasza szerint pedig wird das Eigentum in anderen Weise als durch
Entzihung oder Vorenhaltung des Besitzes beeintrachtigt, so kann der
Beseitugugng der Beeintrachtigugng verlangen. Sind weitere Beeintrachtigungen
zu besorgen, so kann der Eigentümer auf Unterlassung klagen.
Németország egyébiránt megelőzte az
Aarhusi Egyezményt a környezeti információ áramoltatása terén. Az
Umweltinformationsgesetz (UIG) 1994. Július 8-ra datálódik. Ennek értelmében
környezeti információnak minősül a vízi utak, a levegő, a talaj, a növényzet és
az állatvilág, a természetes élőhelyek (habitat), valamint a környezetre káros,
zajkeltő tevékenységek, az ezek csökkentésére irányuló intézkedések, a
környezetvédelmi programtervek, valamint a táj megóvására irányuló lépések és
az ezekkel kapcsolatos adatok. A környezeti információhoz mindenkinek – tehát
bármely hatóságnak, jogi vagy nem jogi személynek – joga van hozzáférni.
Mindazonáltal az UIG a szövetségi, tartományi, helyi hatóságok, vagy ezek
társult szerveire, valamint olyan jogi és természetes személyekre vonatkozik,
melyek közjogi értelemben vett környezetvédelmi feladatokat látnak el. A
környezetjog mint keresztülfekvő jogág és a polgári jog kapcsolatrendszere
Németországban is kimutatható. A Kreislaufwirtchafts- und Abfallgesetz szól a
csomagolóanyagok környezetbarát karakterisztikájáról. Létezik egy ún.
zöldpontrendszer, mely azt jelenti, hogy egy cég magára vállalja –
természetesen anyagi ellenszolgáltatás fejében – a csomagolóanyagok
reciklálását. Ugyanez a törvény mellékletében előírja, hogy a hulladéknak minősülő
anyagok hány százaléka kerülhet reciklálásra, és mennyi ártalmatlanításra.
Egyébiránt az uniós jogszabályok irányadók a német hulladékjogra is. Civiljogi
felelősséget is megállapít a törvényhozó a fokozott veszéllyel járó
tevékenységet folytató létesítményekre vonatkozó szabályok be nem tartása
esetére, valamint az atomenergiával, ill. a hidrokarburátoros
tengerszennyezéssel előidézett károk megtérítésére. Az 1969. november 29-i
nemzetközi egyezmény a szénhidrogén-meghajtású járművek polgári kárfelelősségéről
(Franciaország 1976-ban ratifikálta) a hajó tulajdonosát teszi felelőssé
ezekért a károkért. A FIPOL (nemzetközi kártérítési alap) 1992. december 20-án
látott napvilágot Londonban. Franciaország 1994-ben ratifikálta. Ennek az
egyezménynek az értelmében a kár bekövetkeztétől számított három éven belül
lehetséges a hajó tulajdonosa és biztosítója, valamint a FIPOL Alap irányában
kártérítési igénnyel élni. És hátránya az eljárásnak, hogy ökológiai kár
megtérítése iránt csak abban az esetben terjeszthet elő igényt a károsult, ha
pénzben kifejezhető materiális kára keletkezett, és ezt tudja bizonyítani.
A Code Civilben troubles anormaux du voisinageként
találjuk a környezetikár-okozás szomszédjogi vetületét, mint erről fentebb már
szó volt. Ez a francia polgári törvénykönyv 544. cikkelyén alapul: la
propriété est le droit de jouir et disposer des choses de la maniere la plus
absolue, pourvu qu’on n’en fasse pas un usage prohibé par les lois ou par les
reglements. Azaz a tulajdonjog gyakorlásának a jogszabályok szabnak csupán
korlátot. Mindazonáltal nem állapított meg a francia bíró szomszédjogi
zavarást, amikor a szomszéd földjén lévő trágyadomb keletkezése időben
megelőzte a családi ház felhúzását egy vidéki falucskában, ahol egyébként is
természetes dolog a trágyadomb. Ezek az utóbbihoz hasonló esetek azonban mindig
kényes elbírálás tárgyát képezik a francia környezetvédelmi szomszédjogban.
Hiszen zavarásnak minősül ugyanakkor az is, ha a puszta látványával,
jelenlétével fejt ki valami oda nem illő módon – pl. a belvárosban emelkedő
trágyadomb – zavaró hatást. (Lásd: Code de l’environnement, Dalloz, Párizs,
2002, pp. 136-137.) A Code Civil 1384. cikkely (1) bekezdésében foglalt qui
est causé par le fait (…) des choses qu’on a sous sa garde (a felügyelete
alatt álló dolgok által okozott károkért való felelősség) lett később az
objektív környezeti kárfelelősség alapja Franciaországban. 1896 óta
Franciaországban ezt a törvényhelyet alkalmazzák az üzemi balesetekre, majd a
20. század elejétől fokozatosan az üzemkörön kívüli káresetekre is. A présomption
de faute, azaz a vétkesség vélelme után 1930-tól a présomption de
responsabilité, azaz a magyar veszélyes üzemi felelősséghez hasonló
felelősségi vélelem kerül alkalmazásra a francia bíróságokon. Innen ered az
analógia alapja, mellyel a francia polgári törvénykönyv 1384. cikkelyét lehet
többek közt az emberi környezetet veszélyeztető károkozásokra is alkalmazni. A
vétkes felelősség, mely a Code Civil 1382. és 1383. cikkelyein alapul, ritkán
kerül alkalmazásra, jóllehet, ehhez elegendő lenne annak megállapítása, hogy
akár környezetvédelmi szabálysértés történt; és a vétkesség feltételei máris
fennállnak. Az 1384. cikkely (1) bekezdése értelmében vétlen felelősséget is
megállapíthat a bíró. Ilyen, amikor egy vegyi üzemből gázok szabadulnak ki
(Civ., 1969. december 17., Bulletin, p.261.). Vagy éppen az üzemben tartó
kéménye, gépei okoznak károkat.
A 98-389. sz. 1998. május 19-i törvény a hibás
termékek által okozott károkat a tárgyi felelősség alapjára helyezi, és a Code
Civil 1386-1. és ezt követő cikkelyeibe illeszti be. Mindez a 85/374/EKK
direktívát implementálja Franciaországban. A Code Civil 1386-4. cikkelye
értelmében a gyártó felel a termék által okozott károkért. Ez a Luganói
Egyezmény rendelkezéseire rímel. A francia bíróságok fokozatosan kialakították
azt a gyakorlatot, hogy, aki szennyező tevékenységet folytató üzem, gyár mellé
költözik, az gondatlansága, vagy hanyagsága révén nem tarthat igényt
kártérítésre. Ugyanez a szomszédjogban is fennáll. A közmunkákkal (travaux
publics), azaz például útépítéssel okozott károk esetén is fennállhat polgári
kártérítési felelősség.
Végezetül tehát megállapíthatjuk, hogy a francia
környezeti civil felelősség hármas síkon fut: responsabilité pour faute (vétkes
felelősség); troubles anormaux de voisinage (szomszédjogi károkozás);
responsabilité du fait des choses (vétlen felelősség). Ezek a síkok, jóllehet
közelítenek a magyar környezeti polgári felelősségrendszerhez, eltérőek attól.
További érdekessége a francia jogrendnek, hogy a károsult dönti el, melyik
felelősségi forma alapján perel. (…c’est au plaideur a apprécier au momernt
de son recours quelle est la voie la mieux adaptée a la nature de son
préjudice. – Michel Prieur: Droit de l’environnement, p. 876.)
III. De lege ferenda:
A
készülő Polgári Törvénykönyvben véleményem szerint – a félreértések elkerülése
végett, és a jogalkalmazói döntéshozatal megkönnyítésére – elkülönítve kellene
megjeleníteni a sine culpa és a deliktuális környezetjogi civil felelősséget a
veszélyes üzem szabályain belül (Ptk. 345.§ (1) bek. 3. mondat). Számos
jogásszal folytatott beszélgetésem után fontosnak tartanám leszögezni expressis
verbis, hogy a veszélyes üzem három évi elévülte után a Ptk. 339.§ szabályai
belépnek mint szubszidiárius felelősségi forma. (Ezt kiváltképp indokolják
vizsgáztatási tapasztalaim, ahol egyetlen leendő bíróval, ügyésszel, ügyvéddel
sem találkoztam, aki tisztában lett volna ezzel a ténnyel.) Továbbá érdekes
elkülönítési szempont lehetne a veszélyes üzemen belül a vétkesség alapján
történő szeparáció. Ennek eklatáns példája lehetne a környezetjogi
extrakontraktualitás-deliktualitás pandanok párba állítása, és a szerződésen
kívüli károkozás egyes eseteit ezen az alapon taxatíve csoportosítani.
A
kizárólag szomszédjogi alapú nyugat-európai polgári környezetjogi felfogásnál
messzebb mutat a magyar birtokvédelem – szomszédjog - veszélyes üzem – Ptk.
339.§ láncolat. Ennek a szoritésznek az egyes láncszemei megjelennek a Polgári
törvénykönyvünkben, ám csak a veszélyes üzemi felelősséghez iktatta be az 1976.
évi II. törvényt követően az 1977-es Ptk-novella a környezetvédelem
problémakörét. Fontosnak és gyakorlati szempontból is (nemcsak elméleti
megfontolásokból) hasznosnak tartanám a többi láncszem esetében is a környezetvédelmi
szempontok nyílt megjelenítését a kódexben. Véleményem szerint oda lehetne írni
egy bekezdésben a birtokvédelem, a szomszédjog és az általános (szerződésen
kívülinek nevezett) deliktuális felelősség szakaszaihoz a környezetjogi
vonatkozást.
A készülő, “uniós” civiljogi
kódexünk tisztán kauzális alapra kívánja helyezni az eddigi modusos-titulusos
szerződéskötési szisztémát Magyarországon, rímelve ezzel pl. a francia
szerződési jogra. Ebben az esetben a szerződéses jogviszony keretein belül
történő környezetkárosítás (veszélyeztetés, szennyezés) jelenleg a Ptk. 318.§-a által levédett keretek között már a
jogcím átvinné a környezeti kárért való felelősséget a károkozóra, s a modus
elveszítené jelentőségét. A Verpflichtungsgeschaft (elkötelező ügylet) mellett
már nem igényelt a Verfügungsgeschaft (véghez vivő ügylet). Ez a civil
környezetvédő szemszögéből feltétlenül kívánatos, hasznos előrelépés lenne. A nagyvállalatok azonban továbbra is a
Kaldor-Hicks-kritérium alapján járnak el környezetvédelmi termékfelelősségüket
érintően, amikor nem hajlandók többet áldozni – hozzáteszem, tisztán materiális
érdekből – a környezetvédelmi kutatásokra, mint amennyit előre láthatóan
kártérítési összegként ki kellene fizetniük később környezetkárosítás jogcímén.
Az 1997. évi LVIII. törvény, a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvény
(Rtv.) 4.§-a határozza meg a tilos reklámfajtákat, ide sorolva a környezet-
vagy természetkárosításra ösztönző reklámokat.
Ennek a passzusnak az élénkebb gyakorlati alkalmazását segítené elő a
Fogyasztóvédelmi Törvénybe (Fvtv.) iktatása is; jóllehet ez kettős
szabályozottsághoz vezetne, mégis tisztábban átlátható lenne a fogyasztóvédelmi
jog szempontjából. Hiszen a Reklámtörvény is megadja a fogyasztó definícióját. A Környezetvédelmi Törvény (a Ktv.), az
1995. évi LIII. tv. 99.§-a csak a környezetvédelemmel foglalkozó társadalmi
szervezetek és az ügyész (minden ügyészségen ma már van a környezetvédelemre
kijelölt, arra szakosodott ügyész) számára teszik lehetővé actio popularis indítását.
Én ezt kiterjeszteném valamennyi természetes és jogi személyre, horribile dictu
személyes érdekeltség alapján, de anélkül is. Ez megengedné bárkinek és
mindenkinek a környezet védelmében történő fellépést.
Érdekes kérdést vet fel a kumuláció problematikája
a deliktuális és a kontraktuális felelősség egyidejű megállapíthatósága
kapcsán. Amennyiben kontraktuális károkozás történik, belépnek a Ptk.
szerződésszegési szabályai, azok közül is kiemelten a kellékszavatosság
intézménye. Ha a károkozó a hibás teljesítés alól sikerrel kimenti magát,
szubszidiárius alapon a szerződésen kívüli károkozás szabályai alapján felel.
Azonban Nyugaton felmerült annak a lehetősége is, hogy dolus-malus előidézett
kár esetén (faute dolosive) mind kontraktuális, mind szerződésen kívüli
károkozás alapján felelősségre lehessen vonni a károkozót. Természetesen
egészen más a helyzet, ha a szerződésbe belefoglalják a környezetet
veszélyeztető magatartással előidézett káreseteket is, mert ekkor már tisztán
szerződéses alapon felel a károkozó. Hozzáteszem, itt belép a polgári jog
szerződéses felek közötti jóhiszeműségi alapelve. Amennyiben tehát X. megbízza
Y-t, hogy permetezze le a szőlőjét, ám az nem megfelelő vegyszert használva
kiirtja a szőlőt és a talaj felső termőrétegét is kiégeti, szerződéses
leszabályozottság esetén vélelmezhetően jóhiszeműen járt el, ám ha ez nincs a
szerződésbe foglalva (és itt belépnek majd az új Ptk. előreláthatósági
szabályai), vizsgálni kell, hogy fennállt-e a dolus-malus. Utóbbi esetben
ugyanis lényegesen szigorúbb mércével kell mérni az előidézett környezeti kárt.
Véleményem
szerint a két elméleti szabályrendszer együttes alkalmazása vezethet el a
környezetvédelem kellő szigorához, azaz abban az esetben, ha a környezeti kárt
dolus-malus idézték elő, mind szerződéses, mind szerződésen kívüli szabályok
alapján felel a károkozó. Ha a szerződéses kárral még a veszélyes üzemi
extrakontraktuális felelősség szabályai alapján sem lehet senkit sem sújtani, akkor tisztán kontraktuális kárról
beszélhetünk, és a Ptk. szerint mentesülhet a károkozó. Mindez természetesen
abban a helyzetben áll fenn, ha a szerződés nem tartalmaz utalást a Ptk. 345.
§-ra. Köztes helyzetet teremt az az állapot, amikor a kontraktuális károkozás
bár nem dolus-malus történt, a Ptk. 345. §-a alapján legalább a veszélyes üzemi
extrakontraktuális felelősség fennáll. Ekkor ugyanis véleményem szerint a
kumuláció tilalma belép.
A német Környezetvédelmi
Törvény környezetet veszélyeztető üzem esetén azt mondja ki, hogy az
okozatosság meglétét kell vélelmezni. Az exkulpáció tehát az alperest terheli.