NAGY TAMÁS

Jog és irodalom az antebellum korszak Amerikájában I.

„I hear America singing, the varied carols I                 

                                                                           hear…”                                                                                                                                                                                                                             

Walt Whitman[1]

                                                                          „Where are we going, Walt Whitman? The

  doors close in an hour. / Which way does

  your beard point tonight?”

                                          Allen Ginsberg[2]

„It was an age of broad definitions.”

                                          Robert A. Ferguson[3]  

Bevezetés

         A modern amerikai jogelmélet történetének konvencionális elbeszélése szerint annak szimbolikus kezdőpontja 1870[4] – az az év, amelyben Christopher Columbus Langdell a Harvard Egyetem jogi karának dékánja lesz, s amelyben a fiatal Oliver Wendell Holmes, Jr. is színre lép első jelentősebb jogtudományi publikációjával.[5] S bár ez az elbeszélés nyilvánvalóan megalapozottnak tekinthető – hisz nemcsak a jogászképzés harvardi metódusa terjedt el szerte Amerikában, s lett mintaadó a mai napig, ahogy az a „keeping up with Harvard” jelszavában is kifejeződik, de a kortárs jogelméleti megközelítések sem igen keresnek kánonalapító szerzőket a Langdell és Holmes tevékenységét megelőző időkből –; mégis e történet több fontosnak tűnő dologról megfeledkezni látszik. Nemcsak arról, hogy Langdell oktatásszervezői tevékenységének és reformjainak az elemei már a megelőző két évtized jogi oktatásában is jelen voltak[6], valamint arról, hogy a jog autonóm és tudományos szemléletének, illetve a common law joganyag kategoriális rendszerezésének igénye és kísérletei már a századközép „értekezés-íróinak”[7] munkásságában is testet öltöttek[8], de arról is – s a jelen dolgozat szempontjából ennek van különösebb jelentősége –, hogy körülbelül a XVIII. század utolsó harmadának és a XIX. század első felének Amerikájában létezett a jog(ász)i gondolkodásmódnak és tevékenységnek egy olyan – természetesen szintén nem előzmények nélküli – hagyománya, amelyet Robert A. Ferguson kifejezésével („the configuration of law and letters”)[9]a jog és az irodalom sajátos „konfigurációjaként” határozhatunk meg.

            Legáltalánosabban szólva olyan, eredetében az antikvitás kultúrájáig visszavezethető hagyományról – egyszerre helyzetről és eszményről – beszélhetünk[10], amelyben „jog” és „irodalom” még nem  egymástól – rossz esetben merev – akadémiai diszciplináris határokkal elválasztott, önálló és professzionális diskurzus-formákként lépnek elénk (amelyek vonatkozásában már hosszú ideje sokkal inkább az antagonisztikus ellentétek és eliminálhatatlan különbségek meglétét szokás hangsúlyozni)[11], hanem olyan interdependens praxisokként, amelyek egymással szétbogozhatatlanul összefonódva egyenrangú szerephez jutnak a korai köztársaság fiatal Amerikája formálódó „normatív univerzumának” – a cover-i értelemben vett „nomos”-nak[12] – és önálló nemzeti identitásának a meghatározásában. A narratíva-kutatások azon meglátásait felhasználva, amelyek szerint az elbeszélés a „valóság” jelentéssel való felruházásának alapvető módja[13], valamint építve Hayden White azon hegeli eredetű „gyanújára”, hogy „a narratíva […] általában a jog, legalitás, legitimácó, tágabban pedig az autoritás témáival foglalkozik”[14], továbbá mozgósítva azt a Clifford Geertz interpretív antropológiájából származó megközelítést, miszerint „a jog a valós elképzelésének sajátos formája”[15] állítja Robert Cover a jognak és a narratívának a legelemibb szinten is megnyilvánuló kölcsönös függőségét. „A jog intézményeinek vagy előírásainak semmilyen készlete sem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg. Mert minden alkotmányhoz tartozik egy eposz, és minden tízparancsolathoz egy szentírás. Amint azoknak az elbeszéléseknek a kontextusában értjük meg a jogot, amelyek jelentéssel töltik meg, az már nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk. Ebben a normatív világban jog és narratíva szétválaszthatatlanul összefüggnek.”[16] Cover elgondolásai összhangban állnak mindazon, a narratíváknak az emberi kultúra és tudás formálódásában betöltött szerepére vonatkozó vizsgálódásokkal[17] és a szociális konstrukcionizmus azon elméleteivel, amelyek elbeszéléseinkkel kapcsolatban kiemelik, hogy azok ad1: a kulturális heurisztika alapvető eszközei, amennyiben személyes és társadalmi létünkre vonatkozó értelmezéseink vehikulumai, ad2: úgy az individuális, mint a szociális létezés konstitutív elemei, amennyiben perszonális és interszubjektív társadalmi jelentések keletkeztetése, a múlt megalkotása és jelentéssel felruházása révén nagymértékben meg is határozzák – hol nyilvánvaló, hol szubtilis módon – cselekedeteinket mind a jelenben, mind a jövőre vonatkozó elképzeléseink „önbeteljesítő” jóslataiként[18]; valamint azokkal a teóriákkal, amelyek egy adott kultúra keletkezése és későbbi folyamatos változása tekintetében a különböző diskurzus-formák – erkölcsök, művészet, technológia, tudomány, vallás, jog – interdependenciájának a tézisét fogalmazzák meg.[19] Ebben az elméleti keretben egy-egy adott kultúra jogintézményei és normái valamint az ezeket megalapozó és legitimáló elbeszélések együttesen képezik a „nomos”-t, „ a helyes és helytelen, a jogszerű és jogszerűtlen, az érvényes és érvénytelen világát” –, s az ekként felfogott jog szerepe pedig a társadalmi lét formálásában nem más, mint hogy híd legyen „a valóság és annak egy elképzelt alternatívája között”.[20] A narratíváknak azonban nyilvánvalóan különböző szerep jut egy olyan kultúrában, amelynek központi – tipikusan vallási – szövegei egyaránt magukban foglalnak jogi normákat, közösségteremtő – mitologikus és történeti – elbeszéléseket, és egy olyanban, amelyben a közösen osztott társadalmi jelentések homogén egysége felszámolódott, amely szekularizált és minden értelemben pluralisztikus. Az eltérések érzékeltetésére vezeti be Cover a normatív világok „paideikus” (vagy másként: „világ-teremtő”) és „birodalmi” (vagy másként: „világ-fenntartó”)[21]dimenziói közötti különbségtételt. Az előbbi ideáltipikus – azaz leegyszerűsített – megtestesülését látja például a bibliai idők héber kultúrájában, ahol a jog a közösség szent szövegeibe inkorporáltan inkább a társadalmi jelentésképzés – s a normatív univerzum „teremtése” – eszközének mutatkozik, szembeállítva a modernitás jellemző megközelítésével, amely viszont a jogról elsősorban a társadalmi kontroll terminusaiban gondolkozik, s amelyben az „erőszak” alkalmazásának, a „kikényszerítésnek” a mozzanatai dominálnak; ugyanakkor hangsúlyozva, hogy e két dimenzió együttesen van jelen valamennyi „nomos”-ban.

            Ez az analitikus különbségtétel viszont alkalmas fogalmi keretnek bizonyulhat azon elemzésekhez, amelyek a narratíváknak – és e kategórián belül is: a „jogi tematikájú” szépirodalmi elbeszéléseknek – egy adott jogi kultúra specifikus formája alakulásában játszott szerepére irányulnak. Ezen a módon hasznosítja a cover-i terminológiát Brook Thomas is, amikor Nathaniel Hawthorne, Herman Melville és James Fenimore Cooper műveinek értelmezésein keresztül vizsgálja a XIX. századi amerikai jog és irodalom összefüggéseit, azt a megállapítást téve, hogy az irodalmi kánon egyes darabjai a „nomos” bizonyos aspektusait sokkal „kézzelfoghatóbb módon jelenítik meg, mint maga a jog, feltárva azokat a történeteket, amelyeket egy kultúra mesél önmagáról”.[22] Hasonlóképpen szolgál a cover-i analízis kiindulópontként Kieran Dolin számára a viktoriánus és a korai modern angol-amerikai regényirodalom[23]és az angolszász jogi kultúra kapcsolatának kutatása során, eljutva ahhoz a következtetéshez, hogy „nem tartható fenn az irodalmi kultúra és a jog egyszerű bináris oppozíciójának az állítása”.[24] Ezen a nyomvonalon haladva az alábbi „történet” is olvasható annak a folyamatnak az ábrázolásaként, amelynek keretében a jognak és az irodalomnak az a konfigurációja, amely felfogható a jog és elbeszélés között Cover által tételezett absztrakt összefüggés egyfajta konkrét megtestesüléseként a XIX. század első felének Amerikájában, lassan megváltozik, majd felbomlik, és ezzel párhuzamosan az amerikai „nomos” történetében a „paideikus” vonások elhalványulnak, s a „birodalmi” mozzanatok térnyerése lesz megfigyelhető.[25]

            Amikor a jog és irodalom e konfigurációjáról beszélünk, egy olyan korszak jelenségéről van szó, amelyben a jogászok Amerika intellektuális elitjeként – vagy Alexis de Tocqueville kifejezésével: „arisztokráciájaként”[26]– saját „szakmájuk” művelésének határait átlépve egyszerre voltak éppúgy a kultúra, mint a politika „követei és mesterei”, egy születőben lévő nemzet „írástudói”. Felismerve, hogy a fiatal köztársaságnak szilárd kulturális háttérre van szüksége – mert máskülönben nem maradhat fenn[27]–, ez az amerikai elit a köztársaság és a republikánus kultúra antik mintákat követő együttes építését egyetlen és egységes feladatának tekintette. Jog és kultúra közös teremtő formálásának igénye természetesen adódónak tűnik e heroikus vállalkozás keretein belül, ha figyelembe vesszük, hogy az Alkotmány által meghatározott irányban, s az angol „anyajogtól” lassan elszakadva születő, specifikusan amerikai jogrend genezisének arról a periódusáról van szó, amikor a létrehozandó intézmények, a megfogalmazandó elvek és szabályok oly alapvetők, hogy az általános kulturális értékekkel való kapcsolatuk még közvetlennek tekinthető. S párhuzamosan azzal, ahogy a XVIII. század végén az amerikai társadalmat potenciálisan megosztó teológiai diskurzus helyett egyre inkább a jog vette át az integráló és a leginkább autoritatívnak tekintett nyelv szerepét, így vált Marshall főbíró tárgyalóterme a köztársaság szimbolikus formái és a közösségi értékek megteremtésének a színterévé, olyan pódiummá, amelyen az „amerikai kísérlet” törekvéseinek a megszövegezése zajlott. Így lettek a Supreme Court tárgyalásai a publikum által tömegesen látogatott és állandó figyelemmel kísért nyilvános eseményekké, az ügyvédek beszédei és a bírák határozatai pedig a republikánus kultúra olyan pontjaivá, amelyeket Clifford Geertz a „társadalmi rend aktív centrumainak” nevezett, azaz meghatározó eszmék és meghatározó intézmények találkozási pontjaivá, olyan „helyszínekké”, ahol az irányító elit kifejezésre juttatja, hogy valóban a kezében tartja a közösségi viszonyok alakítását.[28]

Továbbá: ebben a keretben értelmezhető leginkább a maga teljességében a korabeli fellebbviteli bíróságok ítélkezési stílusának a „fennkölt” és „általános” jellege – az amit Karl Llewellyn „grand style”-nak nevezett[29] –, úgyszintén az is, hogy a perbeszédek egyaránt és egyszerre  tartalmaztak hivatkozásokat Blackstone, Cicero és Shakespeare műveire, valamint az is, hogy a tárgyalótermi szónoklatok önálló irodalmi műfajként is értékelhetőek e korszakban. Sőt, a jog és az irodalom ezen „együttállásának” háttere előtt válik láthatóvá, hogy miért tekinthettek olyan szerzők, mint például James Kent és Joseph Story nemcsak Blackstone „Kommentárjai”-ra,[30] de saját és egymás jogtudományi értekezéseire is irodalmi művekként, egy olyan nemzeti literatúra keletkező korpuszának más művekkel egyenrangú darabjaiként, amelyben az irodalmi tevékenység, a különféle műfajok és az egyes alkotások egyazon módon a „tökéletes köztársaság” és Amerika kollektív identitása megteremtésének a szolgálatában álltak.[31] Ez a törekvés olyan fokú integratív erővel bírt, hogy Ferguson szerint a „jog” és az „irodalom” kapcsolatának természetére vonatkozó kérdést is igen nehéz értelmesen megfogalmazni a szóban forgó időszak néhány évtizedében, lévén, hogy a kor szerzőinek szemében e két „szövegtest” írása egyszerűen nem válik el élesen egymástól, a „költő” és a „jogalkotó” szerepe egyesül az új „világi pap”-éban[32]– a „szépség” és a „hasznosság” mércéinek a fúziója jegyében.

(A dolog természetéből fakadóan a jelenség vizsgálata az amerikai irodalomtörténet-írás számára is jelentőséggel bír, s a tét nem is kicsi: lényegében a köztársaság „első könyveinek” jelentéséről és értékéről van szó. Egészen a legutóbbi időkig ugyanis a korszak irodalomtörténete meglehetősen mostohán bánt az ún. „amerikai reneszánsz” bekövetkeztét megelőző évtizedek irodalmi termésével: a „sötét középkor” és a reneszánsz szembeállításával analóg módon jóval kevésbé idillikus képet festett a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedeinek belletrisztikájáról, mint az a fenti leírásból következne, mondván, hogy esztétikai minőségét tekintve nemigen született maradandó alkotás ebben a periódusban. Időnként úgy tűnik, mintha az amerikai irodalomtörténészek egy későbbi irodalom „sikertörténetének” a kedvéért megtagadták volna az irodalmi múltnak ezt a részét,[33] annak gyanúja által vezérelve, hogy eleve nem várható el „valódi” irodalom egy olyan korban, amelyben még önálló „kereső foglalkozásként” sem igen ismerik el annak művelését – „business before poetry” –, s mind az irodalmi alkotások létrehozása – a „költői képzelet” –, mind azok befogadása alárendelődik idegen, külsődleges szempontoknak, legyen az akár a politikai szükségszerűség vagy valamilyen szakmai – és tipikusan jogászi – elhivatottság.[34]Ugyanakkor – mint arra például Donald Davie is rámutat – az az elterjedt megközelítés, amely hajlamos az amerikai irodalmat kizárólag romantikus és poszt-romantikus fejlemények sorozatának tekinteni, szükségszerűen az amerikai kánon csonka ábrázolását nyújtja, közel 80 évnyi űrt hagyva annak története elbeszélésében. „Senki nem tagadja, hogy az angol irodalmi kánonnak önálló jogon részei Jonathan Swift politikai pamfletjei, Edmund Burke politikai vitairatai és parlamenti beszédei.” – írja Davie; és ehhez képest vethető fel, hogy időszerű volna az amerikai kánon felülvizsgálata és újraírása oly módon, hogy abban megfelelő szerepet és helyet kapjanak olyan szövegek, mint például Henry Clay vagy Daniel Webster szónoklatai, Francis Parkman munkái vagy épp John Adams és Thomas Jefferson levelezése.[35] Ferguson érvelése szerint pedig kifejezetten a „jog és irodalom konfigurációjának” a vizsgálata szolgálhat azzal az új perspektívával, amelyből szemlélve igazán megérthető és újraértékelhető a korszak irodalma,[36]akár abból az egyszerű tényből kiindulva, amelyre már korábban Perry Miller is felhívta a figyelmet, nevezetesen, hogy a jogászok és a „jogászi gondolkodásmód” meghatározó szerepet töltöttek be az irodalmi élet alakulásában.)[37]

Párhuzamos vélemények : skótok, németek

A jog és az irodalom összefonódásának jelensége természetesen nemcsak a korai köztársaság Amerikájára jellemző: eltérő hangsúlyokkal és megnyilvánulási formákkal ugyan, de megfigyelhető a skót felvilágosodás és preromantika vagy a német romantika kultúrájában is (s véleményem szerint azt sem volna túlzás állítani, hogy szintén hasonló a helyzet a magyar reformkor esetében[38]).

Az ellenpéldákat talán kellő súllyal figyelembe nem vevő általános meggyőződés szerint a jog és az irodalom egymástól való határozott elkülönülésének folyamata a reneszánsszal vette kezdetét és a romantikus individualizmus térhódításával vált teljessé a XIX. században: az irodalom nyelve egyre erőteljesebben a „privát” – ihlet, képzelet, látomás, érzelem, vágy, álom, neurózis, stb. – és a „partikuláris” kifejezésének eszköze lett, míg a jogé fokozódóan mechanisztikus módon annak a közösségi diskurzusnak a megtestesítőjévé, amely az individuumok egymás közötti és az államhoz fűződő viszonyainak a meghatározására irányul.[39] Függetlenül attól, hogy ez a meggyőződés egészében megállja-e a helyét, ebből a nézőpontból akár kifejezett nosztalgiával is tekinthetnénk a kultúrtörténet azon periódusaira és helyszíneire, amelyekben és ahol a jogászok egy integráns kultúra részeseiként és az irodalmi életben való részvételük révén meghatározó szereplői voltak az adott időszak szellemi életének. Efféle visszavágyódás tárgya lehetne a XVIII. századi Edinburgh – „Kames, Mackenzie, Jeffrey és Walter Scott Skóciája” –, ahol ad1. a jogászok kulcsszerepet játszottak a század második felének és a XIX. század elejének skót felvilágosodásában,[40] s ad2. (ahogy Henry Cockburn írta a „Life of Lord Jeffrey” c. 1852-es munkájában): a skót jogászság – legalábbis az elit – praxisa szorosan összefonódott az irodalmi tevékenységgel, amelynek művelését az „ország legjobb könyvtára” is segítette, ami pedig a Bar tulajdonában állt.[41]  Minden kulturális, társadalmi, politikai különbség ellenére a skót és az amerikai példa rokonítható egymással: a legerősebb kapcsolódási pontot az angol hegemóniával szembeni önmeghatározás kísérlete jelenti, amelynek irodalom és jog egyaránt szerves részét képezte. (Hasonlóan ahhoz, ahogy a „Függetlenségi Nyilatkozat”-tal kezdődően az Államok alapvető jogi dokumentumai értelmezhetőek úgy, mint Amerika angol definíciójával szembeni aktusok,[42] az 1707-es parlamenti úniót követően a jog Skóciában is szimbolikus jelentőségre tett szert a kollektív nemzeti identitás megfogalmazásának elemeként, egy olyan országban, amelynek egyik központi kérdésévé vált, hogy „mik a hazafiasság és a független nemzeti tudat ápolásának esélyei, ha az ország lemond a politikai vitának otthont adó csúcsszervéről, önálló parlamentjéről, s birodalmi tartomány státuszára csúszik vissza”.[43]) Az öndefiníció kényszere, a patriotizmus szelleme – ami a skótok esetében nem feltétlenül azonos a szeparatizmuséval – és az „írástudók köztársaságának” eszménye mindkét országban egymáshoz kapcsolta a jogászi és az irodalmi aktivitást (a politikai és a filozófiai mellett), s a Bar „úriember” tagjai a nemzeti kultúra letéteményeseiként és őrzőiként tekintettek önmagukra. (Skóciában a jogi és az irodalmi karrier ötvözésének mintaértékű példáját láthatjuk Walter Scott életútjában, aki a Bar tagjaként, Selkirk grófság seriffjeként és a Court of Session „clerk”-jaként egyben a kor regényirodalmának mai napig kanonikus szerzője.[44])

Ami pedig a német romantikát illeti: Theodor Ziolkowski elemzései mutatnak rá arra, mintegy a fentiek megerősítéseként, hogy a „jog”-nak és az „irodalom”-nak (és ezek elméleteinek) azt az izoláltságát, amit napjainkban tapasztalhatunk, nem szabad visszavetítenünk a XIX. század első felének kultúrájára. A még nagyobb kulturális különbségek, a még inkább eltérő körülmények és jogrend ellenére az amerikai és a skót mintához hasonlóan a német jogi és irodalmi diskurzus között is sokkal szorosabb kapcsolatot fedezhetünk fel, mint azt első ránézésre gondolnánk, még akkor is, ha Amerikához képest az „irodalmi mozzanat” jelenléte az aktuális német jogászi praxisban jóval gyengébbnek mutatkozik, s inkább az irodalomnak a jog és tudományának kérdései iránti érdeklődése az, ami kellőképpen dokumentálható. Az adott időszak német irodalmának szintén számos képviselője folytatott hosszabb rövidebb ideig jogi tanulmányokat vagy dolgozott jogászként, többek között nem kisebb nagyságok, mint E.T.A. Hoffman vagy Goethe. A jogi tematika legintenzívebb jelenléte ugyanakkor egy olyan szerző – Heinrich von Kleist – életművében figyelhető meg, aki vonatkozó ismereteinek javarészét a formális jogászképzésen kívül szerezte. Kleist fokozott figyelmét a jog iránt azonban tekinthetjük éppen annak példájaként, hogy a kor szellemi életét milyen mélyen áthatotta az a vita, amely a német jog kodifikációjának kérdése körül kibontakozott, illetve, hogy a három versengő jogfelfogás, hagyomány és gyakorlat – római jog, természetjogtan, szokásjog – és híveik közötti éles ellentétek mennyire erősen éreztették hatásukat a szigorúan vett jogtudomány határain kívül is.[45] (Kleist 1799-től – magánlevelezése és írásai alapján – nyomon követhető intellektuális fejlődése híven tükrözi azt a változást, ami Poroszországban is leginkább a korábban meghatározó természetjogi gondolattal való szembefordulásban testesült meg. Korai levelei még a pufendorf-i természetjogtan – mégha nem is elmélyült – ismeretéről és gondolkodására gyakorolt hatásáról tanúskodnak,[46]amelytől viszont radikálisan eltávolodik az 1801-es év eseményeinek során. Az első megrendülést a kant-i filozófiával való találkozása eredményezi, amit az egyetemes és biztos emberi tudás megszerzésének lehetőségébe vetett hite elvesztéseként él meg, majd párizsi utazásának kiábrándító tapasztalatai változtatják meg végleg meggyőződését, s teszik egyfajta „pozitivista fordulattal” a kodifikáció és különösen az 1794-es Allgemeines Landrecht elkötelezett támogatójává, amelyre ha nem is, mint a „porosz moralitás” foglalatára tekint, de mindenképp olyan alkotást lát benne, amely a társadalmi rend megteremtésének megfelelő alapja lehet. S talán ez az a motívum, a kaotikus viszonyok felszámolásának, elrendezésének igénye, az „uralhatatlan” uralásának kényszerű feladata, ami a legjellegzetesebb módon rokonítja Kleist törekvéseit a kortárs amerikai jogász-írók célkitűzéseivel.)

A „jog és irodalom konfigurációja” általános jelenségének az egyik sajátos megjelenési formájaként értékelhetjük azt, ahogyan a kant-i és természetjogi krízist követően a jog általában és az Allgemeines Landrecht pozitív joga különösen több vonatkozásban is kitüntetett referenciaponttá válik Kleist írásművészetében (azzal együtt, hogy természetesen még csak megkísérelni is értelmetlen volna az egyes alkotások lehetséges olvasatait azok jogi vonatkozásaira redukálni, mindösszesen arról van szó, hogy a kor ezirányú kérdései fontos kontextusát képezik a kleist-i szövegeknek, s ez igazolható). 1. A legszembetűnőbb a jog mint téma megjelenésének kiugró aránya műveiben: „A locarnói koldusasszony” c. elbeszélésétől eltekintve gyakorlatilag egyetlen olyan alkotása sincs, amelyben ne kapna központi szerepet valamilyen jogi konfliktus, eljárás vagy jogszemléleti probléma, érintsék ezek akár a házassági jog, a hadijog, a szerződések joga, a bosszú vagy épp a kodifikált jog és a szokásjog ütközésének a kérdéseit. 2. Egyrészt párhuzamosan Stendhal azon elhíresült megjegyzésével, amely szerint írás előtt mindig a Code Civil szövegét olvasgatta, hogy „nyelve tárgyilagos és száraz ízt nyerjen”,[47] másrészt túl is lépve ezen, számos textuális bizonyíték hozható fel annak alátámasztására, hogy Kleist elbeszéléseire – s ezeket kivétel nélkül 1805 (azaz a königsbergi kincstári kamarai alkalmazásának kezdete) után írta[48] – mind stilárisan, mind strukturálisan komoly hatást gyakoroltak azok a Landrecht stílusában fogant kézikönyvek, amelyek szigorúan meghatározták mindazon bírói döntés-előkészítési anyagoknak (Relationen) a nyelvhasználatát, formaságait és szerkezeti felépítését is, amelyek fogalmazása Kleist hivatali feladatkörébe is tartozott. Azaz: mondhatni a kodifikált porosz jog mintái szövegszervező elvekként működtek az ouvre elbeszéléseiben. 3. Szintén bizonyítható, hogy Kleist valamennyi irodalmi szövegében, amikor a cselekményvezetés valamilyen konkrét „jogkérdés” tárgyalását kívánja meg, a szerző minden esetben a porosz törvénykönyv szövegére támaszkodik, függetlenül attól, hogy a történet milyen történelmi időben és helyen játszódik. (Csak egy példa: Kohlhaas Mihály XVI. századi történetének nincs egyetlen olyan tételes jogi vonatkozása sem, amely ne volna a Landrecht szövegével összefüggésbe hozható, ahelyett, hogy például az 1532-es Carolina szolgált volna útmutatásként.)[49] 4. A művek jogszemléleti aspektusát illetően pedig Kleist írásaiból egyértelműen kiolvasható egy olyan állásfoglalás, amely a kodifikált jog primátusát hirdeti mind a szokásjog vezérelte társadalmi gyakorlattal – s így a történeti jogi iskola nézeteivel – szemben, mind pedig a természetjogtanok idealisztikus elképzeléseivel ellentétben.[50] (S hogy a megfelelő pozitív jog hiánya nem más, mint az anarchia és a káosz – a hobbes-i bellum omnium contra omnes – állapota, annak megint csak Kohlhaas Mihály története a legerősebb példája, azé az emberé, aki „…a jó állampolgár példaképének számíthatott volna…, [a] jogérzék azonban rablóvá és gyilkossá tette őt.”)[51]

Összességében a fentiek csak azt kívánják szemléltetni – vagy legalábbis érzékeltetni –, hogy a jog és az irodalom összefonódása nem kizárólagosan amerikai sajátosság, s annak ellenére, hogy a társadalmi, politikai viszonyok különbségeitől, valamint az eltérő jogtörténeti fejlődéstől függően e jelenségnek mindig más és más – kultúraspecifikus – formáival találkozhatunk, a két diskurzus közötti kapcsolat számos helyen jóval szorosabbnak mutatkozik, mint ahogy azt akár napjainkban látjuk vagy akár ahogy azt feltételezzük a XIX. század első felének időszakáról. Le lehetne ugyan mindezt egyszerűsíteni azzal – és nem is alaptalanul –, hogy mind az irodalmi, mind a jogászi praxis esetében azok pre-professzionális periódusairól beszélünk – s ily módon egy anakronisztikussá vált jelenséget vizsgálunk –, ám ezzel megfeledkeznénk a jog és a narratívák azon – Robert Cover által is megmutatott – alapvető összefüggéseiről, amelyeket a modern normatív jogtudomány és jogelmélet több mint egy évszázadon keresztül, egészen a „jog és irodalom” néven ismeretes kutatások jelentkezéséig homályban tartott.

Visszatérve Amerikához: az alábbiakban azt próbálom meg részleteiben is bemutatni, hogy a jog és az irodalom konfigurációjának a vizsgált periódusban mi volt a tartalma, melyek voltak e jelenségnek a jogi gondolkodásban és az igazságszolgáltatási gyakorlatban is megnyilvánuló elemei; s majd a későbbiek során melyek voltak azok a tényezők – az amerikai jogban és a jogirodalmi reflexiókban bekövetkező változások –, amelyek a század közepére a konfiguráció felbomlásához vezettek, teret engedve így a Langdell és Holmes nevével fémjelzett modern juriszprudencia kibontakozásának.

A konfiguráció

A. Utolsókból elsők avagy az amerikai jogászság felemelkedése

            „Az első tennivaló: öljünk meg minden törvénytudót.” – mondja William Shakespeare egyik szereplője a „VI. Henrik” c. dráma negyedik felvonásában.[52] Ha ennyire rossz nem volt is a helyzet a gyarmatokon – annak ellenére, hogy például 1769–’70-ben New Jersey-ben a lakosság jogászokkal szembeni fellépései időnként a lincselés határát súrolták –, a shakespeare-i idézet mintegy foglalata lehet mindannak az „ősi angol ellenszenvnek”, amelyet a britek a jogászok iránt éreztek, s amelyet Daniel Boorstin véleménye szerint a telepesek magukkal vittek az Újvilágba, s több, mint másfél évszázadon keresztül örökítettek tovább nemzedékről nemzedékre.[53] Az előítélet mélysége és elterjedtsége az amerikai polgárok körében nemigen rekonstruálható pontosan – a bizonyítékok javarészt irodalmiak: pamfletek, gúnyiratok; valamint kirívó egyedi esetek dokumentumai –, de minden bizonnyal jellemző az, amit a korabeli Pennsylvania-ban mondtak: „Nincsenek jogászaik. A saját ügyében mindenki maga jár el, vagy helyette valamely barátja… Boldog ország!”.[54] A mélységes bizalmatlanság okai is leginkább csak valószínűsíthetőek: a XVII. századi puritán vezetőknek az ideális államról kialakított elképzeléseibe a jogászok – a maguk angliai kiváltságaival és ezoterikus retorikájukkal – nemigen illettek; azok a telepesek, akik még odahaza valamilyent hátrányt szenvedtek, eleve fenntartással viseltettek az „ellenséges világi hatalom” jogász-reprezentánsaival szemben (különösen a bírói kar tagjait tekintették a koronahű kormányzók autoritásában megtestesülő királyi uralom képviselőinek)[55] ; a kereskedők és a farmerek lehetőség szerint beavatkozó „közvetítők” nélkül szerették volna tevékenységüket folytatni, konfliktusaikat pedig egy nem-technikai – laikus – igazságszolgáltatás keretei között rendezni.[56] A XVIII. században viszont a létszámát tekintve már valamelyest gyarapodó jogászság társadalmi – középosztálybeli – pozíciója teremtett kettős bizalmatlanságot: az alsóbb néprétegek fokozatosan a felsőbb osztályokkal szembeni ellenérzéseiket vetítették ki a jogászokra, míg a másik oldalról a tényleges uralkodó osztály tagjai a „törvénytudók” lojalitását kérdőjelezték meg, s tekintettek egyre erősödő gyanakvással és aggodalommal azok hatalmának és befolyásának a növekedésére. (Nyilvánvaló lett ugyanis, hogy különösen a megélénkülő kereskedelmi és ingatlanforgalom jogászok nélkül elképzelhetetlen –„…no colony could even try to make do without lawyers…”[57]–, s így annak ellenére, hogy az ügyletek intézése a század nagyobbik felében még jórészt a valódi szakértelemmel nem rendelkező zugügyvédek, zugírászok („pettifogger”,”shyster”) kezében maradt, és a professzionális Bar csak nagyon lassan és alacsony létszámmal formálódott,[58] a jogi természetű szolgáltatások iránti igény radikális megnövekedése a jogászság jelentős térnyerését eredményezte a gyarmati Amerika mindennapjaiban.)

            Az immáron összetett előítélet-rendszer stabilitásában és a jogászság kifejezetten negatív megítélésében csak a XVIII. század utolsó harmada hozott változásokat, s ekkor vette kezdetét az a folyamat, amelyet a vonatkozó professzió-történeti szakirodalom leggyakrabban a „felemelkedés” („rise”, „emergence”) metaforájával jellemez,[59]s amely együtt járt az „intellektuális elit” pozíciójának a kivívásával. A szemléletváltozást jól illusztrálja – igaz, csak kiragadott példaként – annak a John Adams-nek, az Egyesült Államok későbbi elnökének az egyik naplóbejegyzése, aki fiatal korában még a gyarmati értelmiség konvencionális ambícióihoz igazodva teológiai pályára szeretett volna lépni. A korábbi évek naplóinak a jogászi tevékenységgel és a jogászsággal kapcsolatos hol kiábrándult hangú, hol kényszeredetten védekező tartalmú feljegyzéseihez képest 1761-ben már így fogalmaz: „A magam részéről, és ezt köszönöm Istennek, már nem vagyok rossz véleménnyel a jogról, sem mint tudományról, sem mint foglalkozásról.”[60]

            Az, hogy a jogászi tevékenység mint élethivatás „kiváló képességekkel” rendelkező értelmiségiek – „men of talents”– számára is vonzóvá vált, magyarázható akár prózai okokkal is : a kereslet teremtette jogászi piacon a megélhetés biztosnak ígérkezett; a megítélésben bekövetkezett pozitív fordulat viszont inkább ideológiai természetű okokra vezethető vissza.

 A forradalom és függetlenség felé tartó Amerika politikai gondolkodásában és az ország jövőjéről szőtt elképzelésekben egyre komolyabb szerephez jutott a természetjogi doktrína. Az amerikai (eszme)történetírás hosszú időn keresztül – s elsősorban Louis Hartz elemzéseire alapozva[61] – egy liberális hagyomány keretébe ágyazva John Locke politikai filozófiájának és természetjogi tanításainak a meghatározó jellegét emelte ki. Ehhez képest az 1980-as évektől kezdődően a republikánus ideológia kutatóinak – Bernard Bailyn, Gordon S. Wood, J. G. A. Pocock[62] – a megállapításaira támaszkodva a jogtudomány inkább William Blackstone 1765 és 1769 között megjelenő „Kommentárjai”-nak a rendkívüli népszerűségét és befolyását hangsúlyozza,[63]amely művet nem túlzás az „amerikai forradalmiság kézikönyvének” nevezni.[64] (A liberális és a republikánus megközelítés szembenállását nem fogadja el az az álláspont, amelyet Walter F. Murphy is megfogalmaz, együtt említve Coke-ot, Blackstone-t és Locke-ot mint olyan szerzőket, akik a kor amerikai jogászainak gondolkodására egyaránt hatást gyakoroltak; s miután rámutat Blackstone természetjogi nézeteinek ellentmondásosságára – „…vagy nem értette, vagy maga sem hitte, amit mond, néhol ugyanis azt állította, hogy a pozitív jog a jogban a jó és a rossz végső mércéje…,[m]égis képes volt jámboran kijelenteni, hogy a természetjog, amely a Mindenhatótól származik ’egykorú az emberiséggel’ és kötelező erejével minden más törvény felett áll…”–, egyetértőleg idézi Benjamin F. Wright megjegyzését, amely szerint „az amerikaiak egyszerűen átvették azokat a passzusokat és eszméket, melyek megfeleltek a szükségleteiknek, a többit pedig figyelmen kívül hagyták”.)[65]Ami azonban bizonyos: a forradalmi folyamat vezetői, szónokai és pamfletírói között már számos jogászt találunk, a köztársaság alapító dokumentumainak – a Függetlenségi Nyilatkozat, az Alkotmány, a Föderalista Értekezések és a Marshall-bíróság alapvető döntései – szerzői és/vagy aláírói között pedig kiugróan magas a számarányuk: a Függetlenségi Nyilatkozat 56 aláírója közül 25, az Alkotmányozó Konvenció 55 tagjából 31 volt jogász (későbbiekben az Államok első 16 elnökéből pedig 13).[66] Ezek a tények nemcsak a vélhetően legközvetlenebbül valóban Blackstone-tól származó jogi tudás és terminológia mindenhová beszivárgását jelzik,[67]valamint azt, hogy a közügyek intézése is egyre inkább jogászok kezébe kerül, hanem utalnak – Boorstin szavaival – „a jogi és minden másfajta ismeret határainak elmosódottságára” is „egy állandóan változó Amerikában”.[68]S valóban: párhuzamosan azzal, ahogy a politikai folyamatokban – mint általában minden modern politikai berendezkedés megteremtése során – a jogászok vezető szerephez jutottak, a jog tanulmányozása az általános műveltség részévé is vált, függetlenül egy tényleges praxis folytatásától. „1730 előtt számos úriember („gentlemen”) érezte magát hivatottnak a jog gyakorlatára, ráadásul anélkül, hogy jogi tanulmányokkal vesződtek volna. Egy nemzedékkel később viszont az úriemberek a jog tanulmányozásába fogtak – a praktizálás minden szándéka nélkül.”[69]

Továbbá: hasonlóan ahhoz, ahogy az 1688-as angliai Dicsőséges Forradalomról elmondható, hogy az „a common law és a jogászok diadala volt a király felett”[70], az amerikai Forradalom retorikája is a jogászi szemléletmódot érvényesítette, ami nemcsak a politikai csatározásokban bizonyult alkalmas eszköznek és stratégiának –  amelyekben a forradalmárok ideológiája több szerző szerint is a XVIII. századi radikális whig politikusok eszmerendszeréből vezethető le[71], amely eszmerendszer pedig azoknak a jogászoknak a nyelvén fogalmazódott, „akik az 1688-as Forradalmat jogivá tették”[72] –, de az új politikai rend megteremtésére vonatkozó elgondolások vehikuluma is lett. Mindezen túlmenően a „forradalmiság szóvivőivé” vált jogászok a radikális whig retorikát sikeresen alkalmazták abbéli törekvésük során is, hogy meghatározzák a politikai közbeszéd tartalmát, és kiszorítsák a közösségi élet pódiumairól fő riválisaikat, az egyház és a hadsereg képviselőit.

Perry Miller megfogalmazása szerint „[a] vasárnapi iskolák tanítóinak, a papságnak és az egyházi méltóságoknak minden arra irányuló erőfeszítésével szemben, hogy az Amerikai Forradalom vezetőit Isten dicsőségét szolgáló keresztes lovagokként tüntessék fel, az olyan emberek, mint Wasington, Franklin, Adams, Jefferson megrögzötten világi gondolkodásúak maradtak”.[73] Ismét John Adams szolgálhat példaként: 1765-ös értekezésében, amelyben a kereszténység megszületése óta létrejött két „legzsarnokibb rendszer”, a kánonjog és a feudális jog kritikáját fejtette ki (amelyek – véleménye szerint – eredetileg egyrészt a római papság, másrészt pedig egy állandó terjeszkedésben lévő hadsereg érdekeit és igényeit szolgálták), a jogászság mint a gyarmatok szabadságának eltiprására irányuló, általánosan feltételezett összeesküvés elleni küzdelem természetes vezetői, mint az amerikaiak szabadságjogainak legfőbb védelmezői tűntek fel. Ez összhangban áll egyrészt azzal, ahogy Adams az értekezés megírásának apropójául szolgáló Bélyegilletéki Törvényt (Stamp Act) értelmezi: a Parlament kísérleteként arra, hogy a tirannikus kánonjogi és feudális rendszert az amerikai politikára erőszakolja; másrészt az állam és az egyház teljes szétválasztásának a gondolatával, ami 1775-re – részben épp Adams munkásságának hatására – az Újvilág lakóinak többsége számára az egyetlen elfogadható megoldás lett a vallásszabadság kérdése tekintetében. Adams és olyan hozzá hasonló kvalitású jogászok, mint például Thomas Jefferson minden hatalmukban állót megtettek a klérus politikai befolyásának csökkentésére,[74]miközben privát írásaikat még az új köztársaság idejében is mindenütt átszövik a félelem megnyilvánulásai valós és képzelt papságok hatalom-átvételi szándékától. Robert Ferguson idézi Adams és Jefferson levélváltását 1817-ből, amikor is Connecticut végleg beszüntette az egyház állami támogatását: Jefferson az eseményt győzelemként ünnepli a „szerzetesi sötétség, bigottság és borzalom” ellen folytatott harcban, melynek eredményeként a „protestáns pápaság többé nem hoz szégyent Amerika történelmére és hírnevére”.[75]

A katonaság politikai hatalmának megnövekedésére vonatkozó aggodalom kevésbé volt eleven, ám az állandó hadseregtől való félelem mindvégig kísértette az Alapító Atyák jogász-nemzedékét. A Függetlenségi Háború utáni korai vezetés a republikánus ideológiában eszménynek tekintett történelmi köztársaságok példáját szem előtt tartva ódzkodott a hadsereg pozícióinak a megerősítésétől, s részben ugyanez a félelem motiválta a Republikánus Párt győzelme után a jefferson-i adminisztráció részéről a Nagy-Britanniával folytatandó háború halogatását is. A többségében jogászokból álló politikai elit mindig is gyanakodva figyelte azokat a „sötét híreszteléseket”, amelyek a forradalmi hadsereg visszavonult tisztjeinek a szervezetéről (Society of the Cincinnati) szóltak, és figyelmüket csak még éberebbé tette annak a folyamatnak a szemlélése, ahogy Napóleon a Francia Forradalom romjain hatalomra emelkedett. S annak ellenére, hogy egy „Amerikai Cézár” felbukkanásának a rémképe egészen a Polgárháborúig nem tűnt el teljesen, nem kis mértékben George Washington visszafogott magatartásának köszönhetően – lásd visszavonulását mount vernon-i birtokára és a Society of the Cincinnati-tól való, Jefferson által is bátorított tudatos távolságtartását –, az amerikai hadsereg soha nem vált olyan politikai tényezővé ebben az időszakban, amely a jogász-elit vezető szerepét és a köztársasági eszmét ténylegesen veszélyeztette volna.

A jog és a jogászság „felemelkedése” jelenségének további aspektusát képezte a „frontier” – a civilizáció és a vadnyugat találkozásának „határvidéke” – meghódításáért zajló küzdelem, annak a végtelen területnek a megszerzésére és benépesítésére irányuló vállalkozás, amelyről még 1832-ben is így írhatott William Cullen Bryant: „A Puszta kertjei ezek, e feltöretlen/ Földek, gyönyörű-határtalanok,/ Anglia nyelvében melyekre nincs név –/ A Prérik. Először látom meg őket,/ S szívem tágul, ahogy tekintetem/ A roppant térben elvész.”[76] (Richard Slotkin érvel amellett, hogy az alapvető észak-amerikai mítosz nem más, mint a „határvidék” nehézségeivel való szembenézés és e nehézségek legyőzésének a narratívája. Ezen elbeszélés szerint az amerikaiak állandóan visszatérően elhagyják a „civilizációt” – legyen az az „anyaország” vagy a későbbiekben a keleti-parti nagyvárosok vagy még később saját földrészük –, és ismeretlen, veszélyes területek felé veszik útjukat, ahol primitívebb életformák szokásaival és körülményeivel kell ütközniük, s „barbárokkal” összecsapniuk a túlélésért. Amerika fejlődése pedig abból adódik, hogy mindezek során maguk mögött kell hagyniuk a „civilizáció” régi autoritás-struktúráit és/vagy osztály-kiváltságait, és új formákat kell teremteniük, amelyek révén uralmuk alá hajtják a „vadont”.)[77]S ebben a folyamatban – ahogy Lawrence M. Friedman is megjegyzi – a jogászok szintén Nyugat felé tartottak a kontinens benépesítésének előőrseivel, s nézzük bárhol és bármilyen szinten is a formálódó helyi politikai életet, „mindenütt ott voltak”; a common law pedig egyszerre volt az integráció eszköze és az amerikai „imperializmus” fegyvere (azokon „a prériken és erdőkben, ahol francia telepesek éltek és dolgoztak, útjában az amerikai előretörésnek”.)[78]

S végül: átvitt értelemben is a jog és a jogászi módszer/gondolkodásmód a rend megteremtése leghatékonyabb és legvonzóbb eszközének tűnt az ismeretlen, új világban. A természeti törvény és a pozitív jog között – Blackstone által ihletetten – feltételezett harmónia gondolata táplálta azt az önbizalmat, hogy a megfelelő ember alkotta jog és a jogrend kiterjesztése révén a még „természeti állapotban” lévő nyugati területeken (is) a bizonytalan és kaotikus viszonyok helyén átlátható és kiszámítható rend valósítható meg. Ennek a szemléletnek a megtestesülését láthatjuk Thomas Paine „Common Sense” című művében,[79]amely – amellett, hogy a „forradalom prófétájának” alkotásához illően felszólítás a fegyverkezésre – egy olyan ország létrehozásának az igényét rögzíti, amelyet egészében a jog határoz meg. Az alkotmányozó konvenció azonnali összehívásának indítványozása is tükrözi Paine legkomolyabb félelmét a jövővel kapcsolatban: egy olyan ország képét, amelynek nincs kidolgozott terve jogi konstrukcióját és kormányzatát illetően. Ez magyarázza, hogy miért dicsőíti a jogot Paine már 1776-ban – „…in America the law is king…”–, s miért írhatja a virginiai Bar vezetője, William Wirt mint egy már megvalósult eszményről 1803-ban – azaz ugyanabban az évben, amikor a Marbury v. Madison ügyben hozott döntésével a Supreme Court gyakorlatilag hivatalossá teszi a jogászi nézőpont uralmát az Államok életében –, hogy „…a Bar Amerikában: út a dicsőség felé…”.[80]

„Preach, my dear Sir, a crusade against ignorance; establish and improve the law for educating the common people.”

                                       Thomas Jefferson[81]

„A lawyer in a free country should have all the requisites of Quintilian’s orator. He should be a person of irreproachable virtue and goodness. He should be well read in the whole circle of the arts and sciences.”

                                      James Kent[82]

B. Eszmények és praxis avagy a konfiguráció tartalma

A függetlenség elnyerése után az új alkotmányos köztársaságban immár „politikai hatalomra” és a korábbiakhoz képest jóval magasabb társadalmi státuszra és megbecsülésre is szert tett jogászságról írja Robert W. Gordon: „[sz]ámarányukat meghaladó mértékben képviseltették magukat a forradalmi államférfiak között, uralták az új kormányok magas hivatalait és az elit irodalmi kultúra szerveit, a protestáns papságnál is több alkalmuk adódott nyilvános beszédeket tartani, a törvények és az alkotmányok leggyakorlottabb és leghitelesebb értelmezői voltak, és így gyorsan Amerika közösségi diskurzusának, sőt, ’civil vallásának’ az első számú médiumaivá váltak” (azzal együtt is, hogy számos, a brit hatalom iránt lojális jogász elhagyta a gyarmatokat a függetlenség deklarálása után, aminek egyik következményeként az el nem távozott tory jogászoknak több helyen kétes értékű hűségesküt kellett tenniük az „amerikai ügy” mellett, annak érdekében, hogy újra indíthassák addig felfüggesztett praxisukat)[83]; továbbá „úgy tűnt, kivételes lehetőségük nyílt arra, hogy mintaadó életutakat járjanak be, hogy saját példájuk révén szemléltessék a független polgár, a műveltséget gyakorlati bölcsességgel kombináló, feddhetetlen, igazságos ember elhivatottságát.”[84] A republikanizmus eszmerendszerében központi szerepet játszó erény (virtue) fogalmát megtestesíteni kívánó „kiváló férfiaknak” ugyanakkor komoly kételyeken kellett úrrá lenniük: egyrészt önmagukkal szemben állandó kérdésként merült fel, hogy „alkalmasak-e a republikánus kormányzat megalkotására és fenntartására, valóban rendelkeznek-e azokkal az erkölcsi tulajdonságokkal, amelyek birtokában teljesíthetik a maguk számára megfogalmazott követelményeket”,[85]másrészt a monarchikus kormányzás visszatértétől való, hosszú időre állandósult félelem annak problémájával szembesítette őket, hogy miként volna lehetséges a köztársasági eszme megóvásának lehető legtöbb és szilárd biztosítékát megteremteni. A „garanciális rendszer” kiépítésének egyik iránya természetesen alkotmányjogi/politikai jellegű volt: egy olyan kormányzati rendszer kialakítása mellett foglaltak állást, amely az erényt – s ezen keresztül a republikanizmus dominanciáját – gyakorlatilag intézményes szinten biztosítja, s amely – legrosszabb esetben – „nem igényli az erényes népet ahhoz, hogy fennmaradjon” a köztársaság.[86] Kent Newmyer szerint a „jog volt a republikanizmus kötőanyaga”, az az erő, amely képes volt egyben tartani az „erényes társadalmat”, a gyakran szükségszerűen élesen ütköző egyéni érdekek minden egymásnak feszülése ellenében is.[87]Ezzel párhuzamosan viszont a nép „erényessé tételének” programját is megfogalmazták, a tudás és a műveltség terjesztésében, s legfőképp az oktatásban látva annak zálogát, hogy az Államok polgárai – a kortárs Benjamin Rush szavaival – mintegy „republikánus gépezetekké”[88]tehetők. Amíg a monarchia az oktatás – illetve annak hiánya – révén azt kívánta biztosítani, hogy valamennyi társadalmi osztály a „megfelelő helyén” maradjon a politikai rendben, addig a republikánus ideológia egy tanult polgárság létét kívánta meg, egy olyan művelt nemzetét, amelynek tagjai képesek részt venni a köz ügyeinek intézésében – nevezzük azt akár „kormányzásnak” vagy a „civil társadalom építésének”[89] –, sőt, akik a maguk összességében tekinthetők a hatalmi ágak szétválasztása és a „fékek és egyensúlyok” alkotmányosan rögzített rendszere szerves részének is. Vagy még erőteljesebb fogalmazással: az amerikai felvilágosodás republikánusainak az oktatáshoz fűződő viszonyát jellemezhetjük akként is, hogy szemükben a szólás és a sajtó szabadsága által fejlődésében támogatott intellektuális környezet és a közoktatás rendszere képezte a „működő köztársaság valódi állandó hadseregét”.[90] ”Világosítsd fel a népet általánosan, s a test és a lélek elnyomása valamint a zsarnokság eltűnnek majd, mint a gonosz szellemek pirkadatkor.”– írta Thomas Jefferson.[91]

Összhangban azzal a meggyőződésükkel, hogy a tehetség nem automatikusan öröklődő adottság, illetve megfelelően annak a társadalomképnek, amelyben a hierarchiában történő vertikális mobilitás lehetősége mindig adott, Jefferson és más vezető republikánus értelmiségiek amellett tettek hitet, hogy egy felvilágosult társadalomnak kötelessége a tehetség felkutatása és támogatása, s különös figyelem fordítandó egy olyan elit felnevelésére, amely a republikánus eszme szellemében az egyéni érdekeit a közérdekkel szemben háttérbe szorítva vezető szerepet játszhat a közjó előmozdításában – ami a szabadság elérése mellett a forradalmi nemzedék legfőbb eszménye volt – és a köztársaság fennmaradásának biztosításában.[92] Azaz: az iskolázottság és az erény közötti közvetlen kapcsolat feltételezéséből kiindulva e meggyőződés szerint az oktatásnak nemcsak annak megvalósításához kell hozzájárulnia, hogy ami esetleg korábban „gonosz és romlott” volt, az általában erénnyé és társadalmi értékkel bíróvá nemesedjen, hanem ahhoz is, hogy legyen a republikánus ethosz érvényesítésének egy olyan „elit alakulata”, amely a közösségi erény (public virtue) gyakorlásának irányt szab és „bölcsen vezérel”.[93]

S ha nem is minden fenntartás nélkül – hisz kísértett még azoknak a vitáknak az emléke, amelyek a Forradalom előestéjén zajlottak arról a kérdésről, hogy vajon a jogászok nem „aljas és haszonleső” tevékenységet folytatnak-e[94]–, sokan a jogászokat tekintették leginkább alkalmasnak a republikanizmus legfontosabb szószólóinak a szerepére, amennyiben kisebb fokú „önzésük” okán „megfelelőbbnek tűntek a politikai vezetésre és a pártatlan döntéshozatalra, mint a kereskedők és az üzletemberek”.[95]

A jogászképzésre[96] és általában véve a jogászi tevékenységre vonatkozó eszményeiket is ennek szellemében fogalmazták meg az amerikai felvilágosodás ideológusai.

A formális jogi oktatást felsőfokú szinten először 1780-ban bevezető College of William and Mary, majd a példáját rövidesen követő más főiskolák – College of Philadelphia, Columbia College, Transylavania University, Yale College – által a gyakorlatban megvalósítani kívánt jefferson-i ihletésű elképzelések centrumában a lehető legszélesebb körű általános műveltség elsajátíttatása állt, ami az idegen nyelvek, a kortárs társadalom- és természettudományok anyagának ismeretén túl magában foglalta – méghozzá kitüntetett szerepben – a klasszikus irodalom alkotásainak a tanulmányozását is. Mindez egyrészt a felvilágosodásnak az univerzális tudásba vetett hitét tükrözi, másrészt pedig azt a meggyőződést, hogy az efféle képzés a köztársaság leendő jogász-politikusai számára megfelelő látókört biztosíthat a „társadalom problémáinak a kezeléséhez”[97]valamint ahhoz, hogy képesek legyenek „a jogot a társadalompolitika eszközeként szemlélni”.[98] (Túl azon, hogy praktikus okok is e megoldás szükségességét indokolták. A megfelelő esetgyűjtemények és a vonatkozó szakirodalom szinte teljes hiányában[99] az angol – és nem az épp születőben lévő specifikusan amerikai – jog nagy rendszerezőinek – Bracton, Coke, Matthew Bacon, Blackstone –  munkáin és néhány szintén angol gyakorlati kézikönyvön  kívül nem is igen állt rendelkezésre más tananyag a felsőbb szintű jogi stúdiumok folytatásához; ahogy a jogra vonatkozó tudás terén egyébként a már praktizáló jogászok számára sem adódott több, mint a helyi szokások és jogszabályok, illetve a regionális bíróságok gyakorlatának az ismerete.) A jogászi pályára történő felkészülés ideálisnak tekintett menetéről – s közvetve a kor jogász-elitjének eszményeiről – talán a leghitelesebben és a legkézzelfoghatóbb módon azok a „végtelen olvasmánylisták” tanúskodnak, amelyek a szóban forgó néhány évtized meghatározó „törvénytudóinak” publikus és privát írásaiban is lépten nyomon felbukkannak[100], s amelyek rögzítik, hogy egy „felkészült jogásznak” milyen ismeretekre van feltétlenül szüksége hivatása teljesítéséhez. (Ezek azok a listák, amelyek kései utódai – például John Wigmore híres összeállítása a jogászság figyelmébe ajánlott regényekről[101] – a jog és az irodalom konfigurációjának felbomlása után hosszú időn keresztül, egészen a modern „jog és irodalom” kutatások jelentkezéséig, az egyetlen érdemi kapcsolatot jelentik a két terület között.[102]) Thomas Jefferson ajánlásai – amelyeket saját hajdani mentora, Amerika elismerten egyik legkiválóbb klasszikus műveltségű jogtudósa, George Wythe útmutatásait követve fogalmazott meg – lényegében a felvilágosodás irodalmának teljes bibliográfiáját tartalmazták, és „képzési tervének” végrehajtása öt éven keresztül napi tizennégy órai olvasást követelt meg, szigorúan meghatározott rend szerint: reggel nyolc óra előtt természettudományi, erkölcsfilozófiai, teológiai és természetjogtani művek szerepeltek az olvasmányok között, majd jogtudománynak kellett következnie délig (s legalább három különböző nyelven), politikai jellegű írások és történelem délután, s végül költészet, irodalomkritika, retorika és szónoklatok tanulmányozása „sötétedéstől a lefekvés idejéig”.[103]

A célkitűzés láthatóan az emberi tudás teljes spektrumának áttekintése volt, s ugyanez a szándék nyilvánult meg a korszak más, a jogászképzés legjobbnak tartott formájával kapcsolatban egészen az 1830-as évek végéig általánosan elfogadott kézikönyveiben, mint például David Hoffmann „Course of Legal Study; Restpectfully Addressed to the Students of Law in the United States” vagy Samuel Knapp „Biographical Sketches of Eminent Lawyers, Statesmen, and Men of Letters” című munkáiban.[104] Hoffman hat éven át folytatandó tanulmányokat írt elő, amelyekben a már említett jogtudományi művek mellett központi helyet foglaltak el politikai filozófiai értekezések, szépirodalmi alkotások valamint Cicero, Seneca, Xenophón és Arisztotelész írásai is. A szokásos figyelmeztetésen túl, amely szerint egy jogász számára „az ismeretek bármilyen típusa szükségesnek bizonyulhat”, Hoffman hozzáteszi, hogy a joghallgatóknak olyan fajta megértő- és kifejezőképességgel kell rendelkezniük, amely „sajátosan a költőkre jellemző”. Knapp pedig mintegy a felkészülés egészét meghatározó irányelvként jegyzi fel, hogy a tudományok és az irodalom ismerete „az érzelmek emelkedettségét” és a „tudás szilárdságát” biztosítja a tárgyalótermekben is.[105]

Az eszmények és a valóság között ugyanakkor még a Bar legjelentősebb alakjainak pályája esetében is felfedezhető diszkrepancia: nemcsak, hogy a jogászok jelentősebb része kezdte meg működését gyakorlatilag egyetlen szöveg, Blackstone „Kommentárjai”-nak az ismeretével felvértezve, de olyan nagyságok, mint John Marshall, Daniel Webster vagy majd az „utolsó Blackstone-jogász”, Abraham Lincoln is alig néhány hónapnyi előtanulmány után indítottak praxist. (William Wirt például – aki a fentiekhez hasonlóan a leendő jogászok figyelmét szintén az egyetemes műveltség fontosságára hívta fel – maga sem rendelkezett több könyvvel pályafutása elején, mint a „Kommentárok”, Cervantes „Don Quijote”-ja és Lawrence Sterne „Tristram Shandy úr élete és gondolatai” című regénye egy-egy példányával.)[106]

Ennek ellenére: az eszmények szintjén az Alapító Atyák nemzedékének idejétől kezdve az 1840-es évekig eleven maradt az egyetemes műveltség és a jogászi tevékenység azon mintájának az idealizálása, amelynek keretében a jogászoknak (amellett, hogy – James Kent szavaival – „a törvények ex officio természetes gyámjai” és „az ország alkotmányainak és szabadságjogainak őrei” voltak)[107], polihisztoroknak is kellett lenniük, különös tekintettel az irodalomban való jártasságra.

 1829-ben Joseph Story – akkor már közel két évtizede a Supreme Court bírájaként, s egyben frissen kinevezett Dane professzorként – a Harvard Law School hallgatóinak tartott előadásában „a filozófia, a retorika, a történelem és az emberi természet tanulmányozására” bátorított, kiemelve „az antik és a modern idők irodalma teljes ismeretének” a fontosságát. Story pátosztól sem mentes fogalmazással próbálja érzékeltetni, hogy milyen megkülönböztetett jelentőséggel kell bírnia a klasszikus – és ezen belül az irodalmi – műveltségnek a jogászság számára, amennyiben ugyanis egyedül ez „teszi az elmét erősen és tartósan ragyogóvá, s ez kölcsönzi a dikciónak azt a kifinomult választékosságot és eleganciát, amely szinte észrevétlen árnyalatokkal élénkíti a gondolatokat”, hozzátéve, hogy a klasszikus tudásanyagot „nemcsak komoly értekezéseikben, de nagyszerű irodalmukban és az emberi szív festői ábrázolásaiban” is tanulmányozni kell.[108]

Ami pedig a polihisztor-eszményt illeti: a legkiválóbbak valóban rendkívül szerteágazó tevékenységet folytattak. Joseph Story irodalmi ambícióinak – amelyeket levelei tanúsága szerint csak súlyos belső küzdelmek árán tudott feladni a jogi pálya kedvéért – bizonyítéka fiatalkori verseskötete és későbbi alkalmi költeményei valamint tanulmányainak, cikkeinek állandóan visszatérő irodalmi utalásai; emellett számos nyilvános előadást tartott, kormányzattani szöveggyűjteményt állított össze, írt kilenc nagyszabású kommentárt különböző jogterületekről, mindezt párhuzamosan főbírói és harvard-i kötelezettségeinek az ellátásával.[109]James Kent – aktív jogászi karrierje és az amerikai jogról írott négykötetnyi értekezése mellett – terjedelmes tanulmányokat jelentetett meg az angol, a görög, a latin és a francia irodalomról, önálló kötetet Walter Scott-ról és egy hosszú értekezést Alexander Hamilton-ról. Theophilus Parsons, Sr., a massachusetts-i fellebbviteli bíróság főbírája, asztronómiai és matematikai tárgyú írásokat publikált, írt ógörög nyelvtankönyvet és közreműködött a korszak egyik legjelentősebb könyvtára, a mai napig működő Boston Athenaeum 1807-es megalapításában. Számtalan kötetnyi vers, színjáték, irodalmi esszé és fordítás fűződik ismert jogászok és jogtudósok nevéhez, sőt, a felsorolásban helyet kaphatnak olyan teljesítmények is, mint az első amerikai Shakespeare-összkiadás szerkesztése, zeneművek, az amerikai zászló terve vagy épp a philadelphiai Szépművészeti Akadémia létrehozása, amely utóbbi okán a „philadelphiai jogász” kifejezés a XIX. század egy részében a műveltség fogalmának szinonimájaként volt használatos.[110]

Mindezen tevékenységeket illetően a végső ideálnak leginkább az tekinthető, amit Rufus Choate John Quincy Adams életútjában vélt felfedezni: „a tanulmányoknak és a tetteknek szentelt élet – ’a life of study and a life of action’ – felhalmozott bölcsessége”. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy jogász számára a szűk értelemben vett technikai-jogi tudás nem elégséges pályája folytatásához, még akkor sem, ha egyébként az aktív, cselekvő életvezetés és a tanulmányok közé történő visszavonulás közötti egyensúly megtalálása a legtöbb esetben feszültségekkel terhes vállalkozásnak bizonyult (ami – mint azt látni fogjuk – a jogi és az irodalmi ambíciók összeegyeztetésének lehetőségeire, sőt, az irodalom feladatára vonatkozó elképzelésekre is kihatott a kor jogász-íróinak esetében). „Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férfiának törekedni kell. Tiszteletet érdemel a tudós is, ki négy fal közt halványúlva a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik: de a jelenkorra hatni kivánó polgárnak más pályán kell indúlnia.”– írja Kölcsey Ferenc 1837-ben kiadott „Parainesis”-ében,[111]első pillantásra talán meglepő módon pontosan megfogalmazva azt az eszményt – s egyben dilemmát –, ami az Alapító Atyák generációjának a sajátja is volt. Az egybeesés azonban nem véletlen: mindkét esetben közös antik minták követéséről van szó.

 Az amerikai köztársaság politikai vezetésének az ország jövőjére vonatkozó elgondolásait jelentős mértékben az antik köztársaságok történelmi példái ihlették – igaz, pesszimizmusuk forrásaként is leginkább ezek bukásának a tanulságai jelölhetők meg –, a jogász-elit számára pedig – mind tevékenységük jellegét, mind szerep-felfogásukat illetően – szintén egy antik szerző, Cicero szolgált követendő modellként.

Gordon S. Wood egyenesen azt állítja, hogy „[a] XVIII. században felvilágosultnak lenni annyit tett, mint érdeklődni az antikvitás iránt, az antikvitás iránti érdeklődés pedig azonos volt a republikanizmus iránti érdeklődéssel”.[112] Az ókori köztársaságok – Athén, Spárta, Théba – neve és történelme mind ismerős volt a korszak tanult polgárai számára, a legerősebb figyelem pedig talán a köztársasági Róma és az annak széthullását követő két évszázad – a Marcus Aurelius uralkodásáig terjedő időszak, a római irodalom „aranykora” – eszméire összpontosult.[113]E periódus meghatározó szerzői – többek között Cicero, Vergilius, Horatius, Sallustius, Tacitus – olyan a republikánus gondolat és értékrend számára alapvető fontosságú képet vázoltak fel politikáról és társadalomról, amely – részben az itáliai reneszánsz közvetítésével és módosításaival – mély hatást gyakorolt a nyugati modernitás kultúrájára, s egyben a korai Egyesült Államok intellektuális elitjére is.

 James Kent számol be 1786-os naplójában a pillanatról, amely „felébresztette dogmatikus szendergéséből”, amikor is fiatal ügyvédként tett egyik „körútja” („circuit riding”) alkalmával együtt utazott a louisiana-i kodifikáció leendő atyjával, a Jackson-kabinet majdani tagjával, Edward Livingstone-nal: „…volt egy Horatius-kötete, és felolvasott nekem néhány passzust, hangsúlyozván azok szépségét, feltételezve, hogy jól értem Horatiust. Nem szóltam semmit, de szégyen és kín mart belém. Azonnal beszereztem Horatius és Vergilius munkáit…, és elhatároztam, hogy haladéktalanul és elszántan felfedezem az elveszett nyelveket”.[114] John Quincy Adams jelentette ki 1819-ben: ”…úgy élni, hogy ne lenne Cicero és Tacitus valamely kötete a kezem ügyében, olyan volna, mintha az egyik végtagomat vágnák le”.[115] Alexander Hamilton, aki hosszú részeket másolt ki a maga számára Plutharkhosztól, a római köztársasághoz – mint ami „az emberi nagyság végső magaslataira jutott el”[116]– mérte a fiatal Amerikát, és az új szövetségi kormány tagjai közül önmagának Paulus, Jefferson-nak Scipio, Adams-nek pedig Brutus szerepét tulajdonította (mások viszont Demoszthenészt és Cicerót látták megelevenedni Hamiltonban).

 Angliában az 1688-as Dicsőséges Forradalom után a felvilágosodás hívei kezében a köztársasági Róma megidézése olyan eszközzé vált, amelynek révén távolságot tudtak teremteni saját társadalmuktól, annak érdekében, hogy kritikájukat ebből a nézőpontból kiindulva fejthessék ki. Wood meglátása szerint a klasszikus ókor „segítségül hívása” a XVIII. században az esetek többségében nem volt más, mint a köztársasági eszme leplezett dicsőítése, „s habár voltak olyanok a kései XVII. században, akik Augustus korában vélték megtalálni a helyreállított stabilitás mintáját, 1688 után a legtöbb angol, még udvarhoz közeli arisztokraták is, kritizálták Augustust, és a római köztársaság felé fordultak értékekért és ösztönzésért.” „Cicero és Cato, nem pedig Augustus, voltak azok a rómaiak, akiket csodálattal öveztek.”[117]

Ezzel analóg módon szolgáltak az antik városállamok – és különösképpen Róma „felemelkedése és bukása” – állandó referenciapontként az amerikai felvilágosodás képviselői számára, nemcsak követendő példaként és figyelmeztető intésként, de bizonyos esetekben „történelmi riválisként” is. Sokak szemében a formálódó Egyesült Államok az ókori köztársaságok közvetlen örököse volt, s a görög és a római filozófia, politikaelmélet és történetírás tartalmazta azt a – Joseph Story kifejezésével – „preskriptív bölcsességet”, amelyet az amerikaiaknak a magukévá tenniük és követniük kellett. „Virginia lenne a mi Rómánk?”– kérdezi a jogászként, íróként és politikusként egyaránt számon tartott Fisher Ames, aki 1800 és 1805 között megjelent cikkeinek hosszú sorában állít fel párhuzamokat – gyakran igen borúlátóan – Amerika és történelmi elődeinek példái között. „Azok, akik jól látják a dolgokat, kénytelenek bevallani, hogy ügyeink alakulása természetünk állandó törvényeivel és a köztársaságok ismert sorsával áll összhangban.”– írja pesszimistán az Únió jövőjét illetően. James Wilson ugyanakkor bizakodóbb volt e sors és az amerikaiak megítélése tekintetében: „[ha] jön majd egy jövőbeni Xenophón vagy Thuküdidész, hogy igazságot szolgáltasson erényeiknek és cselekedeteiknek”, – jósolja 1790-ben –„Amerika dicsősége vetekedni fog Hellászéval – s felülmúlja azt.”[118]

A felvilágosodás klasszicizmusa és a republikánus ideológia eme kontextusában kézenfekvőnek tűnik, hogy az amerikai jogászság példaképei pedig az antikvitás köztársaságpárti jogászai lettek, s közülük is elsősorban Marcus Tullius Cicero, aki több vonatkozásban is megtestesítette a „vivere civile” követendőnek tartott eszményét. John Adams a jogász, az államférfi és a filozófus szerepének egyesítése és a Caesar és Pompeius zsarnoksága ellen a szabadságért folytatott küzdelme okán tartotta úgy, hogy Cicero véleménye feltétlen autoritással bír, míg fia, John Quincy Adams a „De Officiis”-t „minden republikánus kézikönyvének” nevezte, az erény, a helyes politikai hitvallás és a tökéletes irodalmi kifejezésmód együttes jelenlétéért rajongva a műben. Az idősebb Adams jogásztársaságának, a „Sodalitas”-nak a tagjai felolvasásokat tartottak Cicero beszédeiből, nem ritkán azok tartalmától függetlenül a stílust magasztalva[119]; Hugh Swinton Legaré annak a műveltségnek a megszerzését tűzte ki céljául, amelyet az ókori jogásznak tulajdonított, azt a tudást, amely „a tevékeny élet célkitűzéseinek előmozdításához járul hozzá, a szakembert bölccsé teszi és az egyszerű igazságok kijelentéseit fennkölt és megindító ékesszólássá”[120]; Rufus Choate pedig minden jogász elengedhetetlen kötelességének tekintette Cicero írásainak a tanulmányozását – „Soak your mind with Cicero!” –, mondván, hogy annak, aki jogi tanulmányokat kíván folytatni „előbb Vergilust és Cicerót kell olvasnia, hogy képes legyen megérteni Coke-ot és Littleton-t”.[121]

Stephen Botein elemzése szerint – amelyben maga is megállapítja, hogy az amerikai jogászság szemében Cicero volt a mintaadó előd – viszont ez az elvakult rajongás valójában politikai indíttatású volt, s ennek megfelelően Cicero elsősorban mint a politikai viselkedés útmutató alakja jelent meg a XVIII.– XIX. század fordulójának közéletében, azaz nem igazán a gondolkodóért, a filozófusért lelkesedtek a korszak Amerikájának nagyjai, hanem a politikai szónokért, s különösen a Catilina-összeesküvés (az észak-itáliai kelta törzsek segítségével megtámogatott hatalom-átvételi terv) leleplezőjéért.[122] E magyarázat értelmében az újonnan megerősödött új-angliai burzsoá elit tagjai – köztük meghatározó arányban jogász-politikusok – oly módon kívántak jogot formálni a közösség vezetőinek a szerepére, hogy e szerepet immár nem hatalmas földbirtok-vagyonok vagy arisztokratikus családi származás, hanem az elitizmus valamilyen más megnyilvánulási formája legitimálja, s így Cicero alakjában megfelelő mintát, ösztönzést és igazolást találtak „önértékelésük és politikai ambícióik” támaszaként. Botein a „ciceró-i eszménynek” a XIX. század közepén bekövetkező hanyatlását is politikai természetű okokkal hozza összefüggésbe, amikor arra a következtetésre jut, hogy a Bar önképe azzal párhuzamosan változott meg, ahogy az amerikai politikából az elitizmus szemléletének maradványait kiszorítja a demokrácia képviseleti jellegének a hangsúlyozása, döntően az első nem arisztokrata származású elnök, Andrew Jackson egalitariánius ideológiájának a jegyében. Robert Rantoul szavai érzékeltetik a római köztársaságot – és Cicerót is –érintő majdani szemléletváltozást: „Róma kiváltságos rendjeinek nyomasztó despotizmusa […] soha nem engedett meg semmilyen valódi szabadságot, kivéve a patríciusokét, hogy elnyomást gyakorolhassak”.[123] (A kép teljesebbé tétele érdekében azonban meg kell jegyezni, hogy Botein eszmefuttatása az amerikai jogászság történeti szociológiájának azon vonulatával áll leginkább összhangban, amely az eddig elhangzottakhoz képest sokkal kevésbé előnyös színben tünteti fel az 1800-as évek első fele jogéletének meghatározó szereplőit. Ez a szemlélet Morton Horwitz téziseiben ölti legradikálisabb formáját, melyek szerint a jogász-elit szorosan összefonódott a gazdasági elittel, s gyakorlatilag kereskedelmi és üzleti érdekek kiszolgálója lett – természetesen egyben saját hatalmi pozíciója megerősítésének a szándékával –, s mindez igazolható az amerikai jog alapvető doktrínáinak és jogági dogmatikáinak a változásait vizsgálva.[124] Ehhez hasonló álláspontot foglal el Alfred S. Konefsky is a korabeli Boston – „az amerikai Athén” – elit-kultúrájára vonatkozó elemzésében, azzal a különbséggel, hogy egyrészt Horwitz megközelítésével szemben a tisztán doktrínális és jogdogmatika-történeti igazolást elégtelennek tartja a jogászi és a gazdasági elit összefonódásának a megalapozott állításához (véleménye szerint ez csak sokkal szélesebb körű társadalomtörténeti bizonyítékok felvonultatása révén lehetséges), másrészt lényegesen kevésbé pejoratív módon ítéli meg a keleti-parti kulturális – s ezen belül az irodalmi –, jogászi és gazdasági elit „szövetségét”.[125] Mások ugyanakkor komoly kétségekkel fogadják Horwitz kijelentéseit, mondván, hogy tendenciózusan leegyszerűsített mintát vetít ki a komplex jog- és gazdaságtörténeti változásokra[126], vagy ellenpéldákat hoznak fel cáfolatként, mint teszi azt Mark E. Steiner is, aki Abraham Lincoln kivételesen jól dokumentált ügyvédi pályafutását elemezve kísérli meg alátámasztani, hogy a Polgárháborút megelőző időszak whig jogászai ugyan „fogékonyak voltak a gazdasági szempontokra”, azonban a megélhetésért folytatott küzdelem jogászként arra kényszerítette őket, hogy „bármilyen ügyfél érdekeit képviseljék” a tárgyalótermekben.[127])

Mindenesetre: egyelőre félretéve az esetleges kételyeket és annak vitáját, hogy a „gazdasági közösség érdekeit szolgáló” elit professzionális jogászságnak mennyiben volt valóban szüksége az „igazi Ciceróra”, s hogy a jackson-i érában mennyiben válik problematikussá ez az ideál,[128]annyit megállapíthatunk, hogy a XVIII. század második felétől kezdődően jogászok három nemzedékének az antikvitás kultúrája iránti feltétlen tisztelete dokumentálható; s önmagában az a tény, hogy a polihisztor-eszménynek megfelelően Cicero-értelmezésük egyszerre látt(att)a az ókori szerzőben a filozófust, államférfit, politikai gondolkodót, jogászt, irodalmárt, szónokot és az erényes polgárt, aki mindezen tevékenységei között képes megtalálni a helyes mértékű egyensúlyt, elfogadhatóvá teszi a megállapítást, amely szerint „a ciceró-i minta volt a lehető legerősebb hivatásbeli modell a jogászok számára a föderalista és a jackson-i Amerikában”.[129] A legszűkebb értelemben vett szakmai érdeklődés a szónoki teljesítmény fontosságára irányította a figyelmet, ami nyilvánvalónak tűnik, ha tekintetbe vesszük, hogy egy olyan igazságszolgáltatási gyakorlat résztvevőinek érdeklődéséről van szó, amely ekkor még nem rendelkezett a megfelelően rendszerezett amerikai joganyaggal és szakirodalommal. A legáltalánosabb szinten pedig Rufus Choate szavai rögzítik az antik minta jelentőségét, akinek szemében a klasszikusok „az ékesszólás és a ráció könyvtárát” alkották, amelyek „formálják az érzéseit, finomítják az ízlését, megtermékenyítik és gyarapítják az értelmét minden ifjúnak, aki jogász és államférfi kíván lenni.”[130]A Cicero iránti rajongást leghívebben John Adams 1787-es – talán Catullus által ihletett[131] – kijelentése fejezi ki, amely szerint „egyetlen korban sem szült még a világ nagyobb államférfit és filozófust egyszemélyben”, a végső célkitűzést pedig Joseph Story szavai mutatják meg, ami nem volt más, mint „a jogászi értelem egyetemes erejének” felhasználása, hogy „valóra válhassanak Cicero nagyszerű látomásai”, a „tökéletes köztársaságról” szőtt álmai.[132]

A korai köztársaság jogászainak ez a (neo)klasszicizmusa kötötte oly szorosan össze a jogi és az irodalmi tevékenységet, azaz a jog és az irodalom konfigurációjának a jelensége – közelítsük meg azt akár az irodalom, akár a jog oldaláról – a fenti eszmények gyakorlati megvalósításának a kísérletéből vezethető le. Ebben a tekintetben is Cicero szolgál az eredeti példával: az antiókhiai származású költő Aulus Licinius Archias védelmében[133] i.e. 62-ben elmondott beszéde, a „Pro Auluo Licinio Archia Poeta Oratio” – röviden: a „Pro Archia”[134] – tekinthető annak a szónoklatnak, amely talán először teremtette meg a jog és a humaniórák között azt a kapcsolatot, amelynek létét eziránt fogékony jogászok és irodalmárok egyaránt állítják két évezred óta, s amelynek modern reinkarnációját találjuk meg napjaink „jog és irodalom” néven ismeretes kutatásaiban. A védőbeszéd – amelynek nagyobb része az irodalom és a költészet magasztalásáról szól[135] – komplex módon nemcsak azáltal jeleníti meg az összefüggést, hogy annak ellenére, hogy egy meghatározott bírói döntést elérni kívánó jogi szövegről van szó, esztétikai értékei okán maga is olvasható irodalmi műként, vagy azáltal, hogy rámutat azokra a szálakra, amelyek összefűzik az „emberiség közös dolgaival” foglakozó valamennyi művészetet[136] – s ezek közé sorolhatjuk az „ars boni et aequi”-ként felfogott jogot is –, valamint, hogy a költői tevékenységet olyanként ábrázolja, amely önmagában érdemessé tesz valakit a polgárjog megadására, de azáltal is, hogy egyben elsőként érzékelteti „jog” és „irodalom” viszonylatában azt az inherens feszültséget és ambivalenciát, amely e két praxis minden „szimbiózisa” mellett az amerikai felvilágosodás jogász-íróinak életműveiben is megnyilvánul. (Ugyanez a feszültség a végső forrása mindannak az idegenkedésnek – adott esetben ellenszenvnek –, ami időnként a „jog és irodalom” irányzat interdiszciplináris vizsgálódásaival szemben megfogalmazott kritikákban ölt testet, s ami e törekvéséket sokak szemében „gyanússá” és/vagy anakronisztikussá teszi.[137] Robert Wesiberg írja: „[a]nnyiban, amennyiben a jog és irodalom kutatások az etika, a politika és az esztétika cicero-i egyesítésének  az irányában vezérelnek bennünket, egy olyan világ felé irányítanak, amely már nem lehetséges, s amelyet nem is szabad akarnunk.” […] „Összehasonlítva a korai köztársasággal, a modern demokráciákban a politikusok már elvesztették eredendő morális autoritásukat, és úgy vélekedni is anakronisztikusnak tűnik, hogy komoly művészek rendelkeznének valamilyen politikai autoritással. Így egy olyan kultúra elgondolásának a valóra váltása, amelyben a jogi és az irodalmi hatalom és forma átfedésben van, az vagy történelmi szempontból irreleváns a számunkra, vagy – még ha újra megvalósítható volna is ebben a században –, a kulturális és a politikai hatalom olyan összevonására szóló engedélyt foglalna magában, amelyet a modern demokratikus gondolkodás veszélyesnek találna.”[138])

Az Alapító Atyák és kortársaik azonban még e megfontolásokra nem is gondolva inkább Cicero-t követték, s magukra nézve is alkalmazhatónak tartották a „Pro Archia” megállapítását, amely szerint „e kiegyensúlyozott és önzetlen emberek […] bizonyára, ha az erény megszerzésében és kifejlesztésében nem nyújtana segítséget az irodalom, soha annak tanulmányozására nem adták volna magukat”.[139]

A jog és az irodalom konfigurációjának jelensége szempontjából kulcsfontosságúnak tekinthetjük ezt a megjegyzést, amennyiben egyrészről mintegy piedesztálra emeli az irodalmat és az irodalmi tevékenységet, másrészt viszont egyfajta instrumentális szerepbe is kényszeríti azt, elsődleges feladataként „az erény megszerzéséhez és kifejlesztéséhez” való hozzájárulást határozva meg. A „tanulmányoknak szentelt élet” vonatkozásában ezt a szemléletet és kettősséget tükrözték a „De Officiis” szavai is: „Mindezek a tudományok az igazság feltárásával foglalkoznak, de ha tanulmányozásuk miatt elhanyagoljuk a gyakorlati életet, vétünk a kötelesség ellen. Az erény legfőbb érdeme ugyanis a cselekvés, amit azonban gyakran félbeszakíthatunk, sokszor visszatérhetünk kedves tudományunkhoz.”[140]

S ez a kettősség – és a benne rejlő feszültség – nyomja rá a bélyegegét az amerikai felvilágosodás képviselőinek a nézeteire, és a korszak – a „Nagy Ébredés” („Great Awakening”) és az „Amerikai Reneszánsz” („American Renaissance”) közé eső periódus – irodalmára is. Párizsban tett látogatása és az európai kultúra alkotásaival való szembesülése kapcsán írta John Adams 1780-ban a feleségének, Abigail Adams-nek az amerikai intellektuális elit három nemzedékét érintő elképzeléseiről: „Nekem a politikát és a hadviselést kell tanulmányoznom, ha biztosítani akarom a szabadságot fiaimnak, hogy matézissel és bölcselettel foglalkozzanak. Fiaimnak matézist és bölcseletet, geográfiát, természettörténetet, hajóépítést, tengeri ismereteket, kereskedelmet és földműveléstudományt kell tanulniok, hogy megszerezzék a jogot gyermekeik számára, hogy majd azok műveljék a festészet és a poézis, a muzsika és az építészet, a szobrászat és a szőnyegszövés avagy a porcelánégetés tudományát…”.[141] Az irodalom feladatára vonatkozó elgondolásokat illetően pedig Adams egy másik, John Trumbull-nak írott levele szolgál eligazítással. A köszönőlevélben Adams gratulál Trumbull általa is bátorított „M’Fingal: A Modern Epic” című szatirikus eposzának a végleges változatához – amely megírásának apropója az 1776-ban Massachusetts állam utolsó királyi kormányzója, Gage tábornok által Boston-ban kihirdetett szükségállapot volt –, majd újabb, nagyobb szabású vállalkozásra buzdítja a költőt: „Azt kérem Öntől, hogy gondolkozzék el egy olyan témán, amely hosszú évekre szóló elfoglaltságot biztosíthatna, és lehetővé tenné, hogy minden ízében megrendítő és fennkölt legyen. […] E tervnek megfelelően remélem látni, amint ifjú Amerikánk egy hősköltemény birtokába jut, mely egyenrangú mindazokkal, amelyeket a legtöbbre becsülnek bármely országban.”[142]

Azaz: ebben a szemléleti keretben – még ha a művészetek tűnnének is a legnemesebb foglalatosságnak – az irodalom háttérbe szorul, vagy még pontosabban: művelésének l’art pour l’art eszményével szemben (ami az amerikai irodalomban Edgar Allen Poe műveinek a „tiszta költészet” megvalósítására irányuló törekvésével jelenik meg) alárendelődik „magasztosabb szempontoknak”, mindezt összhangban azzal a normatív republikánus elvvel, amely a köz érdekét valamennyi magánérdek elé helyezi. De tűnjön bármilyen korlátozottnak is az irodalom elsőrendű feladatának egy nemzeti eposz létrehozásával történő azonosítása, a kor, és nem egyedül Adams kötötte az irodalmat végső soron politikai célokhoz. Ahogy Ruland és Bradbury is megjegyzik, a nemzetté válást követő évtizedekben „Amerika szellemi életében a közélet fontosabbnak számított a magánéletnél, az általános érvényű igazság a képzelet gazdagságánál; nem csoda hát, ha a korszak amerikai olvasóközönségének szemében az epikus jellegű, közérdekű költészet volt a legfontosabb irodalmi műfaj.”[143]

Olyan korról van tehát szó, amelyben valamennyi amerikai értelmiségi szemében a kollektív nemzeti identitás meghatározása bizonyult a legnagyobb intellektuális kihívásnak, és olyan irodalomról, amely „rendeltetéssel” bírt – „it is a literature with a purpose”[144] –, a legáltalánosabb célkitűzés pedig irodalmárok és az önmagukra a köztársasági eszme őrzőiként és követeiként, illetve „politikai művészekként” tekintő jogászok számára egyaránt a köz szolgálata volt az írott szó révén. A célkitűzés közösségét jól illusztrálják az 1780-as években az ún. Connecticut Wits költői csoportosulás tagjaként induló, majd Thomas Paine baráti köréhez tartozó jogász-költő, Joel Barlow szavai az 1807-es „The Columbiad” című eposzi költeményének – „A tengerészt éneklem, ki elsőként bontotta ki/ kelet zászlaját a nyugati világ fölött…”– előszavából, amelyben Barlow megfogalmazza költői elveit, és sorra veszi mindazon nehézségeket, amelyeket egy amerikai eposz megírása támaszt. Ezek szerint a „Kolumbiász” valódi célja, hogy „az értelmes szabadság szeretetére neveljen, és helytelenítse az erőszak és a háború iránti gyilkos szenvedélyt, s hogy megmutassa: minden jóerkölcsnek, éppúgy, mint a jó kormányzatnak vagy az örökös béke reményének, a republikánus elv alapjára kell támaszkodnia”,[145]azaz: az irodalom a köztársaság szolgálatában áll, éppúgy, ahogy a jogrend is annak fennmaradását hivatott biztosítani.

A fentieknek mind a jog, mind az irodalom – a korszakban egymásba fonódó – diskurzusai tekintetében egyaránt figyelemre méltó következményei vannak. S bár a jelen írás elsősorban a jog és az irodalom konfigurációjának jogi oldala feltárásában érdekelt – szemben Ferguson elemzésével, amely inkább a konfiguráció jellegzetes irodalmi életműveinek a feldolgozására koncentrál[146]– érdemes először röviden szemügyre vennünk a jelenség belletrisztikai vonatkozásait.

Az irodalom területén jelentkező következmények maguk is sokrétűek: nem csak a művek tematikáját és formáját, a követett poétikai konvenciókat, illetve az ezekről szóló heves irodalmi vitákat illetően mutatkoznak meg, de az irodalmi élet szerveződésének bizonyos sajátosságaiban, az egyes szerzők életpályájának alakulásában[147]valamint az utókornak a vizsgált periódus irodalmának esztétikai kvalitásaira vonatkozó értékelésében is tetten érhetők.

„Új aranykort zengjen a múzsa most:/ Hogy új hon s művészet mint született!/ Eposz illeti meg a jót s nagyot,/ A bölcs főket és nemes szíveket!” – jövendölte az ifjú Amerika számára a filozófus George Berkeley püspök még 1726-ban, s ez volt a prófécia, amelyet a forradalmi nemzedék irodalma beteljesíteni próbált.[148] A korábbi XVIII. századi amerikai irodalom túlnyomórészt azonban messze elmaradt attól, hogy valóra váltsa Berkeley jóslatát, amennyiben jobbára kimerült a klasszicizmus szellemében fogant brit minták – Milton, Dryden, Pope, Swift, Goldsmith, Addison – utánzásában. Az önállótlanság felszámolása és egy legalább tematikájában sajátosan amerikai irodalom létrehozásának a kísérlete csak az Angliától való politikai függetlenedés gondolatának terjedésével és szándékának erősödésével párhuzamosan vette kezdetét. S bár e kísérlet sikerét illetően az amerikai irodalomkritika a mai napig komoly fenntartásokkal bír, annyi bizonyos, hogy az új köztársaság irodalma felé vezető utat előkészítő irodalmárok – mint például a már említett „Connecticut-i Költők” csoportjának tagjai: Timothy Dwight, Joel Barlow, David Humphreys, Philip Frenau, Hugh Henry Brackenridge – nem csak arról voltak meggyőződve, hogy „a művészetek és a politika, a tudomány és a szabadság egyetlen revelációként ható egységet alkot”, hanem arról is, hogy a szabadság kivívásával együtt a művészetek terén is egy „új aranykor” köszönt az Újvilágra. „Röptük (a múzsáké) felénk tart most, e legjobb és legifjabb/ Ország felé, ahol virágzik a művészet/ Fegyverropogás közt is…”– fogalmaz optimistán Freneau és Brackenridge a közösen írt „Poem…On the Rising Glory of America” – azaz: „Vers…Amerika elkövetkező dicsőségéről” – című költeményében.[149] S ha nem egészen alaptalanul mondhatja is az utókor irodalomtörténeti értékelése, hogy az „amerikai felvilágosodás” szépirodalmi terméséből – néhány kötelező antológia-darabbá nemesedett alkotástól eltekintve – kevés az igazán maradandó mű, tematikájában mindenképp itt jelentkezik először az a megéneklendő tárgy – a nemzet születése –, amely különböző formákat öltve oly fontossá válik ettől a pillanattól kezdve, s az első mozzanatnak tekinthető Amerika öndefiniálási kísérleteinek véget nem érő sorában.

„Új időknek új dalai” – amelyekre valójában Walt Whitman költészetéig, illetve igazából annak poszthumusz elismeréséig kell majd várni – azonban még régi formák keretei közé szorulnak. A megkésve és lassan kialakuló drámairodalmat, ami a szépprózával közös sorsban osztozva 1820 előtt eleve másodrangú szerephez jut a költészet mögött, leginkább a Jakab-kori angol dráma mintái uralják (ezek hatását mutatják a korszakból talán egyedül maradandónak tartott életművet létrehozó, John Adams ügyvédi irodájának gyakornokából később vermont-i főbíróvá előlépett Royall Tyler darabjai is). A regényirodalom terén ugyan a szintén jogász és az amerikai regény „atyjának” tekintett Charles Brockden Brown műveiben már megfigyelhető az európai hagyományoktól való eltávolodás és az angol irodalommal szembeni „nyelvi függetlenség” megteremtésének a szándéka, és Washington Irving több műve  ma már szintén az amerikai hagyomány klasszikusának számít (különösen a „Rip Van Winkle” és „Az Álmos völgy legendája” című elbeszélései), mégis: a formájábán is valóban újat hozó próza megjelenése James Fenimore Cooper fellépéséig, a sajátosan amerikai „románc” megszületéséig várat magára. A költészetben pedig egyértelműen az epikus műfajok elsőbbsége és a klasszicizáló versformák dominanciája figyelhető meg.

Ez a helyzet természetesen számos tényező együttes hatásának eredményeként állt elő. A fontosabb okok közül néhány – „a teljesség igénye nélkül”– az alábbiakban összegezhető.

Ad 1. Már a legelemibb szinten az önálló amerikai angol nyelv létrehozásának kísérlete – amelynek legfontosabb dokumentuma Noah Webster híres műve, az 1828-ban megjelent „American Dictionary of the English Language” – is „paradox módon éppen azt bizonyítja, milyen bonyolult és erős szálak fűzik az amerikai angolt az angliaihoz, ezáltal szemléltetve a nyelvi szabadság korlátait, s azt, hogy nem létezik „könnyű, gyors módszere a nyelvi és irodalmi függetlenség megszerzésének.”[150] Ad 2. A gyarmati idők során végig a „kulturális hegycsúcs, ahonnan az irodalmi ízlést diktálták […], London volt”[151], és ennek hatása alól az amerikai irodalom nehezen szabadult.[152] (Ezt még tovább nehezítette, hogy a XVIII. századi Amerikában a könyvnyomtatás a megfelelő minőségű papír előállításának költségei és nehézségei, a nyomdafesték és a nyomdagépek beszerzésének problémái miatt igen drága volt, így egészen a század végéig olcsóbbnak bizonyult a szépirodalom terén is az angol könyvek behozatala, sőt, e körülmények ellenére adott esetben az angol művek amerikai kiadása is, mivel nemzetközi szerzői jogi egyezmény hiányában az amerikai kiadók rendszerint nem törődtek a szerzői honoráriumok kifizetésével.) Azaz: így vagy úgy, de az amerikai olvasóközönség elsősorban Angliából származó import alkotásokkal találkozhatott.[153] Ad 3. Az írott néphagyomány hiánya és ezzel párhuzamosan a puritán eredetű szentimentális és didaktikus irodalom utóhatása valamint a műfaj esetleges erkölcsromboló hatásával szemben megnyilvánuló ellenszenv s az ezáltal gerjesztett általános gyanakvás szintén nehezítette az eredeti amerikai regényirodalom kibontakozását. Ad 4. A közérdekű költészet eszményével legkézenfekvőbb módon együtt járó poétikai konvenciók jelentős mértékben késleltették az új hang és az új formák megszületését.

Mindezen túlmenően létezik a korabeli amerikai irodalom jellegére magyarázattal szolgáló olyan ok, amely a jelen írás szempontjából kiemelt jelentőséggel bír. Nevezetesen: túl azon, hogy a prózaírásra, a drámára és a költészetre úgy tekintettek, mint amelyek közös kontinuumot képeznek a filozófiával, a történetírással és egyéb „tudós diskurzusokkal” – köztük a jogtudománnyal –, s amelyek mind egy igen tág értelemben definiált „irodalom” („letters”) különböző „műfajainak” számítottak,[154]a korszak belletrisztikai szövegeinek javarészében egy olyan „jogi esztétika” működése figyelhető meg, amelynek központi gondolata és vezérelve a rend megteremtésére való törekvés volt. Robert Ferguson megfogalmazása szerint „az egyik ok, amiért az amerikaiak nemzeti létük első hetven évében oly kényszeresen próbálták megértetni Amerikát más amerikaiakkal, az volt, hogy maga az ország folyamatosan olyan változásokon esett át, amelyek felülmúlták saját népének elképzeléseit, sőt, képzelőerejét is”, s ebben a helyzetben „a kor írói számára a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy megmagyarázzák, vagy ennek kudarca esetén legalább meghatározzák tapasztalataik ismeretlen elemeit”, és így „[a] kreativitás valójában a rendteremtés képességét jelentette a megzabolázhatatlan anyag felett.”[155] A XVIII. század végének és a XIX. század első évtizedeinek túlnyomórészt jogvégzett irodalmárai szemében pedig ezt a kreativitást testesítette meg a jog és annak – mindenekelőtt Blackstone „Kommentárjai” formájában megismert – tudománya, és a mintát innen kölcsönözve hozták létre azt az irodalmat, amely a nagyszabású vállalkozásnak, az amerikai „nomos” építésének egyenrangú részeseként alapvetően a klasszicizmus szabálykövető esztétikájához igazodott, szemben a kortárs európai romantikának az univerzális eszmékből való kiábrándultságával, ráció elleni lázadásával és a szubjektum – „a belső világ feltérképezése” – felé fordulásával s mindennek a poétikai következményeivel. Azaz: az Újvilág megteremtésének, a nagyobb részében még ismeretlen kontinens szimbolikus megragadásának és materiális meghódításának a kísérletében az „uralhatatlan” uralásának vágya, a rend, az átlátható és kiszámítható viszonyok kialakításának igénye és létszükséglete a jogász-írókon keresztül közvetlen kapcsolatot teremtett a jog, a jogászi szemléletmód, a „törvények és nem emberek” uralmának gondolata és a korai köztársaság neoklasszikus irodalma között.

Ugyanakkor: az összképet tekintve a jogászi és az irodalmi célkitűzések egyezésének, illetve a jogi és az irodalmi esztétika egymást átfedésének jelensége része lehet ugyan a korabeli irodalom sajátosságaira vonatkozó magyarázatnak, ám mindazon dilemmáknak a feloldását, amelyek e periódus irodalmárait nyomasztották, még akkor sem könnyítette volna meg, ha létezett volna egy olyan kortárs „egységes amerikai esztétika”, amely határozottan és normatív igénnyel rögzítette volna a fentieket. Sőt, talán azt sem túlzás megállapítani, hogy részben éppen ez, a jognak és az irodalomnak a rend gondolatában összetalálkozó esztétikája felelős a problémákért. Magában hordozta ugyanis ez a kapcsolat azt az ellentmondást, ami a Forradalom után nemegyszer élénk irodalmi viták formájában kirobbanó feszültségekhez vezetett. A feszültségek legfőbb forrását Ruland és Bradbury abban látják, hogy a köztársaság irodalma kettős követelménynek kellett volna egyszerre megfeleljen: egyik oldalról legyen eredeti, független, sajátosan amerikai és tükrözze az „új, republikánus szellemet”, másfelől viszont ápolja a még csak ígéretként létező amerikai művészettel szemben kényszerűen magasabbrendűnek tekintett európai kulturális hagyományokat[156], és „abból táplálkozzék”. (Ebből származtatják az irodalmi viták leggyakrabban visszatérő kérdéseit is. „Ki a valódi művész, aki újít vagy aki utánoz? A nemzeti vagy a nemzetközi kultúra szelleméből születik-e a valódi irodalom? A közérdeket szolgálja-e, vagy esztétikai, következésképp alighanem dekadens örömszerzés a célja? Magukénak kell-e vallaniuk a múlt örökségét, vagy a jelen gyökeresen új energiájából kell újból megszületniük?”[157]) Nyilvánvalóan nem alaptalan a szerzőpáros feltevése, a hangsúlyok azonban helyezhetőek máshová is.

 Az európai irodalom klasszikus hagyományainak ápolása ugyanis önmagában a republikánus gondolat megfogalmazásával és terjesztésével tökéletesen összhangba hozható, amint azt a kor jogász-irodalmi elitjének tagjai vallották és írásaikban demonstrálták is. Sokkal inkább valahol az „új” és a „rend” fogalmainak asszociációs terében keresendő azoknak a problémáknak a forrása, amelyeket egy fontosabb összeférhetetlenség fel nem ismerése eredményezett, nevezetesen annak a belátásnak a hiánya, hogy egy új földrész, egy új köztársaság új tapasztalatainak irodalmi rögzítésére a régi formák nem alkalmasak, hogy a prérik megénekléséhez éppúgy nem illenek az antik strófák, mint ahogy a határvidék meghódításának történetéhez az elbeszélő költemények. (Méltánytalan volna ugyanakkor nem megjegyezni, hogy az utókor – mint mindig – lényegesen könnyebben veszi észre mindezt, Whitman költészetének vagy épp az a XIX. századi amerikai regényt, a „Moby Dick”-et megíró Melville prózájának ismeretében ma már nem nehéz felfigyelni az új amerikai tartalom és az alkalmazott irodalmi formák disszonanciájára, ahogy arra sem, hogy az „igazi amerikai tapasztalat” – „the real McCoy”– kifejezése valahol mindig formabontással és/vagy -teremtéssel járt együtt a későbbiek során is. A helyzet külön iróniája, hogy Whitman és Mellville eredetiségét sem ismerték fel saját korukban, maguk az amerikai kortársak sem, s mindkét életmű csak a XX. században kapta meg azt a helyet az irodalomtörténetben, amelyre méltó.)[158]

Mindezek alapján akár a korszak jogász-irodalmárai szemére is vethetnénk, hogy a „rendteremtés képességében” megnyilvánuló kreativitásuk és az általuk propagált neoklasszicista esztétika jelentős mértékben késleltette az igazán világirodalmi rangú amerikai belletrisztika megszületését, vagy általánosabb érvénnyel felróhatnánk azt is, hogy mivel a XIX. század első felében végig az Alapító Atyák öröksége hiteles értelmezőinek és megőrzőinek a szerepét tulajdonították önmaguknak, az amerikai magaskultúrát évtizedeken keresztül egy „konzervatív projekt” határozta meg.[159] Ezzel azonban nemcsak arról feledkeznénk meg, hogy „a Függetlenségi Háborútól az 1820-as évekig terjedő periódusban született irodalmi alkotásokban talán nem is a minőségük a legmeglepőbb, hanem maga az a tény, hogy egyátalán megíródtak”, lévén, hogy egy olyan időszak, amelyben „ a gyakorlati és politikai kérdések játsszák a főszerepet, nem szükségképpen kedvez a teremtő képzelet működésének”[160], de arról is, hogy jogászok nélkül talán semmilyen irodalmi élet nem létezett volna az új köztársaságban.

Az irodalmi színtér főszereplőinek ugyanis kétségkívül a Bench és a Bar tagjait tekinthetjük. Már a gyarmati idők irodalmának alakításából is kivették részüket, amennyiben a korszak amerikai szerzői nem voltak hivatásos írók – s a speciális irodalmi réteg hiánya még a XIX. század elején is megfigyelhető –, hanem „egyháziak, orvosok, nyomdászok, jogászok és farmerek voltak”,[161]a jogászság XVIII. század végén bekövetkező „felemelkedésével” párhuzamosan pedig mindenképp az irodalmi élet elsőszámú ágenseivé léptek elő, több vonatkozásban is. Nemcsak az Újvilág első valóban számon tartott regényeinek, drámáinak, lírai műveinek és teoretikus igényű értekezéseinek a megalkotása fűződik a nevükhöz, de irodalomkritikát is publikáló újságírókként, a nevesebb folyóiratok javarészének szerkesztőiként[162]és előfizetőiként, s nem egyszer mecénásaiként, irodalmi társaságok és könyvtárak alapítóiként és tagjaiként[163]valamint ízlést formáló befogadó-közönségként is döntő befolyást gyakoroltak a korszak literatúrájára. Sőt, azt az irodalomtörténet-írás által szinte teljes egészében negligált tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a folyamatosan az „igazságszolgáltatási körútjaik” járására kényszerülő „utazó” jogászok – bírók és ügyvédek egyaránt – voltak az iskolázott amerikaiak között az egyedüliek, akik ily módon rendszeres kapcsolatban állhattak egymással,[164]és e „társasági élet” keretében többek között irodalmi kérdésekről szóló eszmecserét is folytathattak és az Amerikában mindig is népszerű felolvasásokat tarthattak. „Ahogy a bíróságok ülésnapjai között együtt utaztak és éltek fogadókban és vendéglőkben, kivételes intellektuális fórumot alkottak.”[165]

Az érem másik oldalán azonban sötétebb kép rajzolódik ki: a jogászi és az irodalmi ambíciók összeegyeztetése gyakran megoldhatatlan feladatnak bizonyult a korszak jogász-írói számára, s ennek feszültsége nem csak személyes életútjukra, de irodalmi életművükre nézve is megkerülhetetlen következményekkel járt. Ezt fejezik ki a „Knickerbocker” néven ismert new york-i költői csoportosulás tagja, Fritz-Greene Halleck ironikus verssorai is a művészi és más – „hasznos” – tevékenységformák viszonyát illetően: „Mirtuszok árnyán nem időzhetek/ veled, szép kedvesem,/ jelenleg a pamutiparban ténykedek,/ és cukorral kereskedem”.[166] A helyzet azonban valójában ennél komolyabb volt.

A cicero-i gondolat – a „gyakorlati élet” elsőbbsége a „tanulmányokkal” szemben –, a köz érdekét mindenkor a magánérdek elé helyező, a személyes vágyak feladását morálisan kötelezőnek tekintő republikánus elv nem csak az eszmények szintjén állította a művészi-irodalmi tevékenységet a köztársaság szolgálatába, de a hétköznapi életvezetést illetően is azt az elvárást tartalmazta, hogy a köztársaság erényes polgára tekintse művészi-irodalmi ambícióit másodlagosnak bármilyen, a közösség életét „kézzelfoghatóbb” módon segítő cselekvéshez képest, legyen annak terepe akár a jog, a „pamutipar” vagy a kereskedelem.[167]

S annak is tekintették – és az írói tevékenység folytatásának igazolása sem volt más, mint hogy az a nemzetet szolgálja és jelentős szerepe lehet az amerikai nép republikánus értékekre nevelésében –, ám akár meggyőződésből, akár kényszerűségből tettek így, minden esetben rendkívül nehéz döntésekre kényszerítette a kor szerzőit a különféle tevékenységformák közötti egyensúly megtalálására irányuló törekvés. Egyaránt nehéz volt mindazok helyzete, akik estlegesen eltérő személyes preferenciáik ellenére végül is kitartottak „tanult mesterségük” mellett, azaz fogva tartotta őket az a – Ferguson kifejezésével – „szakmai szorongás” („vocational anxiety”), amely a republikánus társadalomban a gyakorlati jellegű, „produktív” hivatás feladásához kapcsolódott volna,[168] és azoké is, akik a „jog és irodalom konfigurációjának” kötelékeit eltépve elhagyták a jogászi pályát, hogy kizárólag az írásra fordíthassák energiáikat, amennyiben szembe kellett nézniük azzal az előítélettel, hogy csak „művelt naplopók” („learned Idler”), ahogy John Adams jellemezte azokat, akik eretnek módon a „cselekvő élet” helyett egyedül a „tanulmányokra” irányították figyelmüket.[169]

Az irodalmi ambíciók háttérbe szorításának belső feszültségeit jól érzékeltetik a fiatal Joseph Story feljegyzései : „[m]egkezdtem jogi tanulmányaimat, és lankadatlan szorgalommal fogom azokat folytatni; de magányos pillanataimat gyakran a bánat sóhaja kíséri – a sóhaj, amely kifejezi az irodalmi hírnév iránti szenvedélyes szeretetemet, és annak a lehetetlenségét is, hogy  vágyaim tárgyának szenteljem minden figyelmemet…”; s később visszaemlékezve hasonló érzéseket idéz fel: „[s]osem fogom elfelejteni azokat az időket, amikor Blackstone „Kommentárjai”-t már elolvasván, Mr. Sewall […] arra utasított, hogy tanulmányaim megfelelő folytatásaként olvassam Coke-ot Littleton-ról…; [n]ekiláttam, de miután napokon keresztül alig-alig jártam sikerrel, magamra maradva leültem, és keservesen sírtam.”[170]Story azonban végül „megtört”, és eljutott oda, ahova a korabeli elvárásoknak megfelelően el kellett jutnia: „[e]zennel felhagytam a költészettel, kivéve mint szabad óráim alkalmi időtöltésével; azzal az alázatos meggyőződéssel hagytam el tündéri birodalmát, hogy nem arra rendeltettem, hogy akárcsak a peremén is éljek eme elbűvölő tájéknak…; [a] jogász kényszerű búcsúját intettem, és Blackstone tanait követve belevetettem magam a jog ősi tanulmányainak sötét labirintusába.”[171]

Story szavai nem egy kiragadott eset illusztrációjaként értelmezendők, hanem tipikus példáját szolgáltatják számos irodalmi ambícióval – és nem egyszer bizonyítottan tehetséggel is – rendelkező jogász önmagával és a republikánus ideológia követelményeivel folytatott küzdelmének valamint azon döntésének, melynek eredményeképpen vagy teljes egészében lemondtak szépírói törekvéseikről, vagy a jog és az irodalom konfigurációjának keretei között próbálták megtalálni az egyensúlyt írás és jogászi hivatás között, ami gyakorlatilag az irodalom „alárendelését” jelentette a jognak, vagyis az előbbi másodlagos és instrumentális szerepbe kényszerítését. Gyakran olyankor is így történt, mint például Fisher Ames esetében, amikor az egyébként idealizált jog tényleges gyakorlatával szemben kifejezett ellenérzéssel viseltetett valaki, s az irodalmi tevékenységet sokkal többre tartotta, mint „ordítozni egy esküdtszék előtt”.[172] Törvényszerű módon minél erőteljesebb volt az irodalom iránti elhivatottság, annál nagyobbnak bizonyult akár az egyensúly megvalósításáért folytatott küzdelem s ennek feszültsége, akár az igazságszolgáltatás hétköznapi működésével szembeni ellenszenv; s mindkét tapasztalat nyomai világosan láthatóak az érintett szerzők műveiben.

Azoknak a jogászoknak pedig, akik elhagyták hivatásukat az írás kedvéért – a kor ismert szerzői közül e körbe tartozik például Charles Brockden Brown, Washington Irving és William Cullen Bryant is – nemcsak azzal a „szakmai szorongással” kellett megküzdeniük, amely nemegyszer egész életre szóló lelki konfliktust okozott, de szembe kellett szállniuk azzal a lebecsüléssel, sőt, időnként megvetéssel is, amellyel a Bar tagjai tekintettek a „dezertőrökre”. Nemcsak az Alapító Atyák legnagyobbjai – Adams, Jefferson –, de az árnyékukban élő következő nemzedék tagjai is elfogadhatatlannak tartották, hogy valaki kizárólag a művészeteknek és az irodalomnak szentelje az életét, s ez a meggyőződés könnyen eredményezhette a pályaelhagyók morális integritásának, erényességének és hazafiasságának a megkérdőjelezését; oly mértékben, hogy az egyszerre rendíthette meg a köztársaság közösségéhez való tartozás érzését és okozhatott következményeiben komoly egzisztenciális nehézségeket is. Egy olyan korban, amikor az irodalmat sokkal inkább azért értékelték, amit „tenni” volt képes – azaz a köztársaság polgáraira gyakorolt pozitív hatásáért –, s nem azért, ami önmagában volt, az irodalmi tevékenység másodlagos szerepbe kényszerítése szükségszerűnek tűnt. Jól tükrözik ezt a szemléletet Theophilus Parsons, Jr. tanácsai, amelyekkel a fiatal Henry Longfellow-t igyekezett „józan belátásra” bírni, amikor az apja ügyvédi irodájában boldogtalan joggyakornokként dolgozó induló költő irodalmi állásért folyamodott a United States Literary Gazette-nél. „Minden ragyogó elme fejlődésének van olyan állomása, amikor a fiú eldobja játékait és üveggolyóit, de a fiatal emberben még van annyi a gyermekből, hogy a dolgokat ne hasznosságuk, hanem inkább eleganciájuk és élvezetességük ereje alapján értékelje. A könyveivel játszik, s azt gondolja, hogy dolgozik, miközben pedig csak kitartóan játszik. […] Szabaduljon meg jelenlegi téveszméitől, amint csak tud; és látni fogja, milyen bölcs dolog lesz Önmagát a jognak szentelnie.”[173]

A fentiek kettős következménnyel jártak. Túl azon a fontos meglátáson, hogy a korai köztársaság irodalmát legjobban a jog és az irodalom konfigurációja jelenségének a kontextusában érthetjük meg, Ferguson elemzéseinek is alapvető tézise, hogy némileg paradox módon épp a konfiguráció kötelékeiből való szabadulás kísérlete s az azt követő feszültség eredményezte a kor leginkább maradandó irodalmi alkotásait; tehát nem azok tollából származtak a legjobb művek, akik e keretek közé szorították írásművészetüket, hanem azoktól, akik gyakran nem kevés személyes kockázatot is vállalva szembeszegültek az elvárásokkal.  „A ’szakmai szorongás’ az alapvető forrása annak az emocionális erőnek, amellyel Brown ’Wieland’ és ’Arthur Mervyn’ című regényeiben, Irving ’New York története’ és a ’Geoffrey Crayon úr vázlatkönyve’ című műveiben valamint Bryant ’Thanatopsis’-ában és az ’Egy vízimadárhoz’ című költeményében találkozhatunk.”– írja Ferguson.[174]

A másik következmény sokkal inkább negatív tartalmú, és a konfiguráció árnyoldalára mutat rá. Mivel számos szerző a republikánus értékrendnek megfelelően az irodalmi dicsőséget másodrangúnak tekintette a polgári élet kötelezettségeinek teljesítéséhez képest, s ennek megfelelően az irodalmi tevékenységet „szabad órák alkalmi időtöltéseként” művelte, ez egyben kifogásként és mentségként is szolgált műveik hiányosságaira, röviden: arra, hogy „ne írjanak elég jól”, és beérjék kevesebbel is, mint amire estlegesen tehetségükből futotta volna. Ez nem jelenti azt, hogy az ebben a szellemben fogant művek sorában ne találnánk valóban értékes alkotásokat vagy, hogy az ekképpen gondolkozó szerzők ne értek volna el sikereket a republikánus társadalom ábrázolásában, hazafias témák feldolgozásában vagy bizonyos szatirikus műfajok alkalmazásában – gondoljunk csak Trumbull vígeposzára, Tyler néhány darabjára vagy Brackenridge pikareszk regényére, a „Modern Chivalry”-ra –, „mindösszesen” arról van szó, hogy számos szerző életműve nem jutott túl azon, hogy csak ígérete maradjon a jövendölt „új aranykornak” az amerikai irodalomban. (Nem is beszélve azokról a veszteségekről, amelyet néhány meg nem írt ouvre jelent, mint azt John Quincy Adams vagy Daniel Webster esete példázza, vagy azokról – mint például Hugh Swinton Legaré, William Wirt, Fisher Ames –, akiknek megjelent művei inkább „csak” tehetségükről és nem megvalósított művészi terveikről tanúskodnak.)

S még akkor is így van ez, ha látnunk kell, hogy az utókor hosszú időn keresztül méltánytalanul alulértékelte e szerzők írói teljesítményét. A megítélést egészen a legutóbbi időkig Ralph Waldo Emerson-nak az a talán túlságosan is sokat idézett – mert bon mot-nak tökéletes – megjegyzése határozta meg, amely szerint „1790 és 1820 között ebben az államban nem született egyetlen valamirevaló könyv, egyetlen szónoklat, társalgás vagy gondolat sem”.[175] A világirodalom története mindig is számtalan példával szolgált arra, hogy az irodalmi nagyság felismerése gyakran milyen sokat várat magára, s az irodalomtörténeti értékelés tekintetében különösen nehéz helyzetbe kerültek az amerikai felvilágosodás szerzői, amennyiben az „amerikai reneszánsz” óriásainak árnyékából szinte lehetetlennek bizonyult kilépniük. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy remekművek nemigen keletkeznek előzmények nélkül, s ahogy Shakespeare sem az ismeretlenből előlépett géniusz volt, aki a „semmiből teremtett volna valóságot”, úgy Whitman költészetének vagy Hawthorne és Mellville prózájának a megszületéséhez szintén szükség volt elődökre; s mint azt Ruland és Bradbury is megállapítják az „amerikai reneszánsz” irodalmával kapcsolatban: annak művei „nem a semmiből termettek elő, még ha ezek az írók gyakran hangoztatták is elszigeteltségüket, hanem egy virágzó irodalmi kultúrának a termékei, amely, végső soron, az Alapító Atyák reményeinek és kételyeinek a gyümölcse.”[176]

Ennek a kultúrának pedig három nemzedéken át jogászok voltak a meghatározó szereplői, s ebből a tényből kiindulva a korszak irodalmának értelmezését és értékelését illetően három dologra érdemes összegzésképpen felhívni a figyelmet. Ad1. A XVIII. század utolsó harmada és a XIX. század első negyven éve amerikai irodalmának értelmezéséhez – és újraértékeléséhez – a jog és az irodalom konfigurációjának a jelensége tekinthető a legkézenfekvőbb keretnek, még ha nyilvánvaló is, hogy az érintett műveknek nem az ebből a nézőpontból megfogalmazódó olvasatai lesznek az egyedül érvényesek. Ad2. Az ily módon újraíródó kánon sokkal teljesebbé válik a korábbiakhoz képest, és látható lesz az amerikai irodalom történetében a folytonosságnak az a mozzanata, amelyről az eddig dominánsnak tekinthető irodalomtörténeti elbeszélés úgy tűnt, nem akar tudomást venni. (S még azzal együtt is védhető ez a megállapítás, ha az új értelmezések nyomán sem bukkanhatunk olyan életművekre, amelyeket teljes egészében és kirívóan igazságtalanul negligált volna az utókor recepciója.) Ad3. Ez utóbbi feltevés következményeként pedig annak a kijelentésnek is belátható az igazságtartalma, amely szerint „a nagy összegző hősköltemény […] nem is versben lett megfogalmazva: az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat formájában születetett meg”, illetve „[e]zeknek a lelkesítő időknek a költészete és elbeszélése Paine pamfletjeiben, a Nyilatkozat és az Alkotmány nyelvének ünnepélyes ritmusában és a később The Federalist Papers (Federalista írások)[177] című gyűjteményben kiadott rendkívül érdekes levélsorozatban keresendő”.[178] S végül: nem kevésbé állja meg a helyét az az értékelés sem, amelynek értelmében „maga Amerika volt a jogász könyve; s a hatékony közreműködés ennek lapjain: a szerzőség egy formája”.[179] (folyt. köv.)