Nagy Zsolt

A klinikai jogi oktatás kérdéseiről

 

 

Manapság általánosan elfogadott, hogy egy ország jövőjét elsősorban oktatási rendszere, annak minősége határozza meg. Ebbe beletartozik az alapfokú oktatás úgy, mint a közép-, illetve felsőfokú képzés, melyeknek legfontosabb célja, hogy a tanulókat felkészítse a minél eredményesebb munkavégzésre. E nemes cél elérése érdekében különféle módszereket alkalmaznak. Ezek tényleges hatékonyságát sajnos lehetetlen rövid idő alatt felmérni, mert a tömegével végzett diákok későbbi helytállását meghatározni nem könnyű feladat, ehhez talán évtizedekre van szükség.

Az oktatási módszer országonként más és más, emellett a két nagy oktatási rendszer – a porosz és az angolszász típus – alapvetően meghatározza a tanulás és tanítás helyzetét. Vannak hasonlóságok, de tudományáganként, illetve szakmánként különbségeket is találhatunk. Minden tudományterületet, vagy szakmát nem lehet egyforma módszerekkel tanítani, így bizonyos esetekben az elméleti, más esetben pedig a gyakorlati képzés, illetve ezek kombinációja előnyösebb.

A jogi oktatást illetően az említett párhuzamok és differenciák éppúgy léteznek, mint bármely más tudományterületen. Az viszont már sokkal vitatottabb kérdés, hogy a jogászképzés esetében a maximális hatékonyság eléréséhez az elméleti, vagy a gyakorlati oktatás dominanciájának érvényesülése az eredményesebb. A szakmai álláspontok nem egyeznek mindenben, így egyes nézetek szerint a jogdogmatika átadása a legfontosabb[1], ehhez pedig elsősorban elméleti képzés szükséges, míg mások – elsősorban angolszász jogterületen - a gyakorlati képzés primátusát vallják.[2]

Az angolszász, illetve a kontinentális jogrendszer valamilyen mértékben determinálja a jogi képzés folyamatát, mint ahogy ezt a fent említett álláspontok is megmutatják, azonban a különféle vélemények ütköztetése hasznos konzekvenciákhoz vezethet, mely elősegítheti az eredményesebb, tökéletesebb oktatást. Annál is inkább, mivel legyen szó akár a jogi képzésről, akár más területről, az oktatás minden ország jövőjének egyik záloga.

 

 

Mi is az a klinikai jogi képzés?

 

 

A kérdés megválaszolásához vissza kell mennünk az időben és egyúttal át kell utaznunk az óceánon is. Nevezetesen az 1920-as 1930-as évek Amerikájában a jogi realizmus mozgalmának keretei között hallhattunk erről először. A mozgalom egyik élharcosa Jeromy Frank tette fel először a kérdést 1933-ban: Miért ne létesülhetne jogi klinika?[3] Szerte az Egyesült Államokban más szerzők tollából is hasonló cikkek jelentek meg az említett tanulmánnyal párhuzamosan. A terminológiát az orvosképzésből kölcsönözték, tartalmában pedig durván az orvosi klinikai képzéshez hasonló jogi oktatási rendszer gondolatát vetették fel. (A XIX. sz. végén, XX. sz. elején végbement ipari változások által indukált gyorsan fejlődő jogrendszer szükségessé tette a jogi képzés megváltoztatását is. A régi keretek közötti oktatási forma már tarthatatlanná vált, hátrányos következményeire reagáltak az említett cikkekkel többek között a jogi realisták is.)

Az Egyesült Államokban a XIX. sz. második felének jogi oktatását Christopher Columbus Langdell a Harward jogi karának dékánja határozta meg. Oktatási filozófiáját a következőképpen foglalta össze: “Először a jog tudomány, másodszor: ennek a tudománynak minden hozzáférhető anyagát nyomtatott könyvek tartalmazzák.”[4] Az idézett mondat teljesen kifejezi az akkori oktatás struktúráját, ami a vázolt filozófia révén nélkülözött mindenféle gyakorlati megközelítést. Ezt megerősíti a praktizálásról alkotott nézete, miszerint: “Ha feltételezzük, hogy a jogot tudományként kell tanítani és tudományos szellemben, az előzetes praxisban szerzett tapasztalat ugyanolyan feleslegessé válik, mint a praxis meghosszabbítása az oktatás megkezdése után.”[5] A “Langdell-i oktatási módszer” lényegében esetjogi tanulmányokat jelentett. A hallgatók felsőbírósági döntéseket tanultak ún. “case book-ok” segítségével, melyeket mindig az adott tárgy oktatói állítottak össze.

(A Harwardi metódus mellett létezett egy másik kevésbé elterjedt forma is, ami a Yale Law School-hoz kötődik. Ebben az iskolában a hallgatók esetek helyett jogelveket tanulmányoztak, és a számonkérés az elvek, szövegek hibátlan visszamondásának ellenőrzése volt.[6])

Jerome Frank szerint azonban a “Langdell-szellem” bénítóan hatott az oktatásra, mivel hiába tanulmányozták a hallgatók és oktatók az eseteket, a felsőbírósági vélemények az esetek csak egy részét tudják visszaadni. Hiányoznak a felsőbírósági véleményekből azok a tények, melyek igazán meghatározzák a peres eljárás kimenetelét (tanúk befolyásolása, esküdtek személyisége, tárgyalás körülményei, stb.). Mindezért azt javasolta, hogy a jogi oktatóknak vagy legyen közvetlen kapcsolatuk a bíróságokkal, vagy rendelkezzenek gyakorló jogászi múlttal. Az esetek tanulmányozása pedig ne csak a felsőbírósági döntések elemzéséből álljon, hanem át kell tekinteni az összes peres iratot, hogy teljes körűen láthassák a problémát. Összehasonlítva az orvosképzéssel álláspontja szerint a medikusoknak sem lenne elegendő, hogy műtétek, vagy boncolások leírását olvassák, azokat látniuk, illetve gyakorolniuk is kell. Ezért javasolta ún. jogi klinikák létesítését, melyeket jogi oktatók működtetnének és felügyelnének, a joghallgatók pedig a medikusképzéshez hasonlóan elméleti tudásukat a gyakorlatban is kipróbálhatnák.

Az új felvetésnek a ’30-as években tényleges gyakorlati hatása nem volt. A fejlődésnek igazi lökést a ’60-as években különböző alapítványok adtak, melyek akkoriban frissen létrejött “jogi klinikákat” támogattak. Az ilyen intézmények létesítésével és támogatásával két problémára kerestek megoldást: egyrészt ezáltal fejleszteni szerették volna a joghallgatók gyakorlati tudását, másrészt jogi szolgáltatásokat kívántak nyújtani az alacsony jövedelműek számára. Nem egészen egy évtized alatt hatalmas fejlődésen ment keresztül ez a képzési forma, amit az is mutat, hogy a ’70-es évekre már minden amerikai jogászképzést folytató iskolában szabadon választható tantárgy a klinikai program. Bár a mai napig nem lett kötelező tárgy, így a diákok egy része elkerüli, de felmérések szerint a “jogi klinikák” rendkívül népszerűek a joghallgatók körében.

Azonban a feltett kérdésre még mindig nem adtuk meg a választ. Igazán pontos meghatározás talán nem is adható, mindenesetre, ha a különböző klinikai programokat összegezzük, akkor a következő szűkebb fogalmat alakíthatjuk ki. Az orvosi, klinikai gyakorlat mintájára kialakított olyan jogi gyakorlat, ahol a joghallgató egy jogvégzett, az adott szakterületen járatos személy, vagy személyek felügyelete alatt tényleges jogi munkákat végez, beleértve igazgatási funkciókat is, vagy bizonyos ügyvédi feladatokat, jogi tanácsadást lát el. Mindezeket a feladatokat a programban résztvevők ún. jogi klinikákon teljesítik, ahol valós jogi problémákat kell - természetesen segítséggel - megoldaniuk. “Szélesebb értelmében azonban a klinikai jogi képzés a jog olyan tapasztalatokon alapuló gyakorlati aktív képzési módja, melynek – elsősorban, mint pedagógiai módszer – feladata a jogászi szakmai képzés.”[7]

Ennek a módszernek többféle változata létezik, mely országonként, iskolánként differenciálódott, illetve a jogi környezetnek a képzésre gyakorolt hatása is egyértelműen kimutatható. Mindenekelőtt meg kell különböztetni az olyan klinikai gyakorlatot, melyet az adott jogi kar berkein belül valósítanak meg (az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt egyetemhez kötött programnak), illetve melyet az egyetemen kívül, attól teljesen függetlenül valósítanak meg.

Ez utóbbi általában olyan állami intézményt takar, mely alapvetően az államilag finanszírozott kórházakhoz hasonlatos. Ilyenre példa Hollandiában az ún. jogsegélyhivatal, ahol az alacsony jövedelmű állampolgárok kaphatnak jogi segítséget jelképes összegekért vagy teljesen ingyenesen. Továbbá Oroszországban is találhatunk hasonló, nagy hagyománnyal rendelkező intézményt, ahova az emberek bizonyos meghatározott jogi ügyekben fordulhatnak, és kaphatnak segítséget. (Például igazgatási problémák megoldása vagy bevándorlási kérdések végett.)[8] Az Egyesült Királyságban is találhatunk egy igen hasonló intézményt, mely utcára nyíló helységeiben bármely, kérdéssel hozzá forduló személyt alapvető jogi információval lát el. Az ilyen szervezeteknél dolgozhatnak joghallgatók is, akik ezzel bizonyos fakultatív óra keretében meghatározott kötelezettségeknek tesznek eleget, vagy kredit pontokat szereznek. Más szóval itt kapcsolódik össze az egyetemi jogi képzés az egyetem keretein kívüli jogsegélyszolgálattal.

Az egyetemhez kötött képzési program esetében további különbségek fedezhetők fel. Létezik az ún. “kliens nélküli” rendszer és az “élő kliens” módszer.[9] A kliens nélküli klinikai program keretében a hallgatók laikusoknak magyaráznak jogi problémákról (például iskolákban, esetleg büntetés-végrehajtási intézetekben). Emellett bizonyos jogkérdéseket egyfajta szimulációs tárgyalás keretében vitatnak meg. Az élő-kliens klinikai rendszerre jellemző a közvetlen kontaktus valódi ügyfelekkel. Ennek a módszernek további két változata létezik: az ún. “peres ügyön alapuló” és a “nem peres ügyön alapuló” program, mely utóbbi lényegesen kisebb számban fordul elő a klinikai programok között. Lényege, hogy hallgatók segítséget nyújtanak non-profit szervezetek bejegyzéséhez, esetlegesen adótanácsadást nyújtanak, természetesen mindezt felügyelet alatt teszik. A “peres ügyön alapuló” program keretében a hallgatók olyan ügyekkel foglalkoznak, melyek feltehetően közigazgatási szerv, vagy bírói testület elé kerülnek. Tulajdonképpen úgy foglalkoznak az ügyfelekkel, mintha igazi ügyvédek lennének.

Ahhoz, hogy a klinikai képzések között legelterjedtebb és leghatékonyabb “élő-kliens” program lényegét könnyebben megértsük, szükséges kiemelni négy alapvető elemét. Mindenekelőtt a hallgatók valós ügyekkel foglalkoznak, többnyire olyan emberekkel, akik alacsony jövedelmük miatt nem tudnának ügyvédhez fordulni. A valós problémák feldolgozásához rendkívül nagy segítséget nyújt, hogy ezzel párhuzamosan a hallgatók szemináriumokon, gyakorlati foglalkozásokon az ügyeket megbeszélik oktatójukkal. Elsősorban olyan hallgatók vehetnek részt a programban, akik bizonyos tantárgyi előfeltételeket teljesítettek, hiszen alapvető elméleti tudás szükséges ahhoz, hogy az ügyeket kezelni tudják. Végül pedig a hallgatók saját tapasztalataik alapján tanulhatják a jog működését, ami kétségtelenül az egyik legeredményesebb módszer - ahogy ez az orvosképzésnél is látható, hiszen az is elképzelhetetlen lenne valódi betegek kezelése nélkül.

 

 

 

A klinikai jogi képzés előnyei

 

 

Minden oktatási módszer legfőbb célja, hogy minél könnyebben, minél eredményesebben adja át a tudást úgy, hogy lehetőleg ez a folyamat – beleértve a számonkérést – a hallgató számára minél kevesebb stresszel járjon. Ha különféle szabályok ismeretéről, és alkalmazásáról van szó, akkor a leginkább eredményre vezető módszer a közvetlen tapasztalat. A joghallgatók ezáltal saját élményük alapján mind az adott szabályt, mind annak alkalmazását, illetve az azzal kapcsolatosan felmerülő problémákat könnyebben elsajátíthatják, mintha pusztán az absztrakt tényállásokat ismernék, azok gyakorlati vetülete nélkül.

További előnye, hogy közvetlen visszacsatolás lehetséges, hiszen egyrészt az “élő-kliens” program esetében az ügyfél, más klinikai módszer esetében a hatóság problémák esetén visszajelez, illetve a klinikai programhoz tartozó felügyelet is számos kérdésre válasszal szolgálhat a hallgatók számára. Ezzel szemben a hagyományos képzési mód esetében sokszor jelent problémát, hogy “a hallgatók soha nem kapnak visszajelzéseket, kivéve amikor az adott tantárgyból vizsgáznak.”[10]

A klinikai program fejlesztheti továbbá a hallgatók ügyelemzési gyakorlatát, illetve azt a készségüket, hogy egy-egy problémát több oldalról közelítsenek meg, hiszen ezek aktuális ügyekből erednek.[11] Ezáltal nagyobb gyakorlatot szereznek a kreatív gondolkodás terén, ami - főleg olyan jogrendszerben, ahol a szabályok gyorsan változnak - különös előnyökkel jár. (Ezenkívül nem szabad elfelejteni, hogy angolszász jogrendszerben működő jogi iskolákban a hallgatók érdeklődése a program iránt hihetetlenül nagy, ami önmagában megmutatja a klinikai képzés eredményességét.)

Végül pedig az “élő-kliens” program az ügyvédek számára is segítséget nyújt. Az ügyvédek a klienseik által fizetett munkadíjból élnek, ezért számukra úgy tűnhet, hogy a jogi klinika aláássa ügyfélkörüket. A klinikai képzésben azonban olyan ügyfelekkel foglalkoznak, akik jövedelmi viszonyaiknál fogva nem tudnak hathatós ügyvédi segítséget kérni. Mivel az ügyvédi szervezetek is fenntartanak ingyenes jogsegélyszolgálatot, így ez az oktatási forma egyúttal súlyos terhet tud levenni az ügyvédségről. A szegény rétegek jogi segítséggel való ellátása nem a joghallgatók feladata, azonban az ügyvédség komoly ellenállást tanúsítana, ha a jogi klinikákon a hallgatók az ügyvédek potenciális ügyfeleinek problémáit látnák el.

 

 

Szükséges-e ez a képzési forma a kontinentális jogrendszerekben?

 

 

A kérdést illetően a vélemények megoszlanak. Egyesek szerint nem szükséges a hagyományos, kizárólag az absztrakt teóriákon alapuló oktatást megváltoztatni[12], sőt ebbe az irányba kell továbbfejlődni[13], mások szerint a gyakorlati képzés elengedhetetlen az egyetemi hallgatók számára.[14]^,[15] A gyakorlati oktatásra a klinikai program mellett egy másik lehetőség a német “referendárium” rendszer, ami azt jelenti, hogy az államvizsgával záruló 3 éves egyetemi képzés után, a hallgató 2 és fél éves előkészítő gyakorlatban vesz részt a jogi szakma minden lényeges területén, mely után a hallgatók a második államvizsgával fejezik be tanulmányaikat.[16] Magyarországon is, ahogy általában más közép-kelet európai országban némi eltéréssel, ehhez hasonló gyakorlati képzés valósult meg. Mint az köztudott, az egyetemi 5 éves oktatás után diplomázottaknak 3 éves gyakorlaton kell részt venniük (ügyészségi, bírósági fogalmazóként, ügyvédjelöltként, vagy a közigazgatásban fogalmazói státuszban) ahhoz, hogy szakvizsgát tehessenek. Csak a sikeres szakvizsga után lehet őket bíróvá, ügyésszé kinevezni, a közigazgatásban magasabb státuszba emelni, illetve csak ezután kérhetnek felvételt az ügyvédi kamarába. Valójában mind a két képzési forma (a klinikai és a német modell) ugyanazt a célt szolgálja: alaposabb ismeretet adni a jog valós működéséről.[17]

Közép-Kelet Európa országainak jogi egyetemei általában azzal a problémával küzdenek, hogy exponenciálisan nő a joghallgatók száma, ezzel szemben az oktatási költségvetés és az egyetemi férőhelyek behatároltak. A végzős diákok esetében a helyzet változatlan. A frissen diplomázottak száma jóval meghaladja az olyan “gyakornoki” álláshelyek számát, melyek betöltése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy valaki később szakvizsga letétele után “teljes értékű jogászként” tudjon dolgozni, tehát sokaknak már esélyük sincs arra, hogy jogi diplomával a kezükben megfelelő jogi munkát végezhessenek. (Természetesen ilyenkor kerülnek előtérbe a családi kapcsolatok, személyes ismeretségek, melyek előnyösebb helyzetbe hozhatnak egyeseket mások rovására.)[18] Talán a fent leírt visszás helyzet kezelésére egy lehetséges megoldás lenne a klinikai képzés, ami – bár ez csak feltevés – feleslegessé tehetné a diploma utáni gyakorlatot.

A klinikai oktatás egy másik probléma megoldásához is közelebb vihet, nevezetesen szociális, humanitárius segítséget nyújthat az elesettek számára, ami ebben a régióban különösen fontos. A rendszerváltás után a társadalmi különbségek rendkívüli módon megnőttek és ez a folyamat csak folytatódik. A szegényebb rétegek pedig képtelenek hatékony jogi segítséget igénybe venni, hiszen nem tudják azt megfizetni. Ha ez a program nem is eredményezne tökéletes megoldást, hiszen egy ilyen problémára más megoldásokat kell keresni, mindenképpen érdemes átgondolni ezt a vetületét is.[19]

Azonban ebben a régióban a klinikai programmal kapcsolatban egy sor probléma is felmerülne. Többek között a jogi oktatók elfoglaltsága, hiszen általában olyan kevés fizetésük van, hogy kénytelenek más állásokat is betölteni. Emellett kevésbé valószínű, hogy elég időt tudnának szakítani a klinikai program felügyeletére. Joghallgatók nem léphetnek fel ügyfél képviseletében sem bíróság, sem más hatóság előtt, így egy tényleges “élő-kliens” program megvalósítása a jelenlegi szabályok mellett szinte képtelenség. Elképzelhető az is, hogy az ügyvédség aggályokat táplálna a programmal szemben, mondván, hogy ez alááshatná ügyfélkörüket, pedig az egyetemisták – ahogy ezt az előző fejezetben jeleztük - valójában csak olyan kliensekkel foglalkoznának, akik képtelenek lennének egy ügyvédet megfizetni.

A fejezet címében feltett kérdést nem lehet tökéletesen megválaszolni, mert csak a klinikai program tényleges megvalósulása után láthatnánk annak előnyeit, illetve hátrányait. Nézetünk szerint azonban egy ilyen rendszer hazánkban a már működő hagyományos oktatás mellett kiegészítőként működhetne. Ebben az esetben ugyanis minden komolyabb kockázat nélkül lehetne kipróbálni, és ezáltal empirikus kutatásokat végezni e tárgykörben. Azt azonban mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy az egyetemeken továbbra is folynia kellene a hagyományos dogmatika központú oktatásnak, még egy ilyen program bevezetése mellett is.

 

 

Klinikai program a gyakorlatban

 

 

Angolszász jogterületen - különösen az Egyesült Államokban és Kanadában - a klinikai képzés szinte minden formája széles körben elterjedt. A hallgatók felvehetik ezeket a kurzusokat, melyekről tájékozódhatnak az előzetesen kiadott kurzusleírásokban. Ezek tartalmazzák, hogy mit várhatnak a programtól, mi ezeknek az óráknak a célja, milyen bírósági, illetve más hatósági eljárásokban vehetnek részt, milyen kérdések kerülnek az ügyek kapcsán terítékre, és milyen problémákat fognak megvitatni. Mindezek alapján választhatnak, hogy - érdeklődéstől és aktivitási készségüktől függően - melyik programban kívánnak részt venni.

A leginkább elterjedt és a hallgatók legnagyobb tömegét foglalkoztató képzési rendszer az egyetemhez kötött “kliens nélküli” és “élő-kliens” klinikai programok kombinációja egy kurzuson belül. Erről általánosan elmondható, hogy minden egyetemen elsődlegesen a programok célja olyan lehetőségek megteremtése a hallgatók számára, melyek alapján megismerhetik, hogyan kell eljárni ügyfeleik érdekében. Ezen belül megtapasztalhatják a jogászok szerepét, a jogászi szakma és a személyes erkölcsök konfliktusát, a kapcsolatot jog és igazság közt, a bíróság szerepét és hasznát. Továbbá benyomásokat szerezhetnek arról, hogy az ügyfelek problémáját a jogalkotás sikeresen vagy sikertelenül oldja meg, esetlegesen jogi reformok szükségessége is felmerülhet bennük, végül pedig a hatályos szabályok alaposabb ismeretéhez is hozzásegít.[20] A programajánlások rendkívül széles körűek, így lehetséges büntetőjog (beleértve nyomozási eljárásokban való közreműködést, bizonyítékok felvétele, stb.), polgári jog, családi jog, szociális jog ilyen módon történő tanulmányozása, de természetesen nem szükséges mindegyik tárgykört felvenni.

A programok hetekre vannak felosztva úgy, hogy általában a hét első négy napján találkozhatnak a hallgatók a konkrét ügyekkel, és az ötödik napon megvitatják a látottakat, hallottakat, vagy amit az ügyfelekkel kapcsolatban tapasztaltak. Az ilyen vitanapok viszonylag kötetlenek, melyeken lehetőség nyílik anyagi, illetve eljárásjogi problémák mellett az ügyek, etikai, politikai vetületeinek megbeszélésére is.

A hallgatók az egyetemi klinikai programba fokozatosan vonják be. Az első periódus az ún. orientációs szakasz. Ebben a terminusban próbatárgyalásokat tartnak a hallgatók részvételével. Itt a diákok eljátsszák az eljárás különböző résztvevőinek szerepét, majd megbeszélik a tapasztaltakat, illetve kritikával illetik egymást. Emellett találkoznak mind jogalkalmazási, mind jogalkotási szervek (például: országgyűlési biztos irodája, gyámügyi hatóság, stb.) vezető egyéniségeivel, illetve megbízottaival A második periódusban a hallgatók bírósági és közigazgatási eljárásokat látogatnak és hallgatnak meg. Ebben a szakaszban az eljárások minden részletét, így például büntetőügyben nemcsak a rendőrségi nyomozást, de a szakértői vizsgálatokat is megtekintik, mi több ők: maguk is megpróbálnak bizonyos vizsgálatokat elvégezni (például ittas járművezetés gyanújának esetén az elkövető szondáztatása). Végül a harmadik szakaszban dolgoznak a hallgatók valós ügyfelekkel, ami azt jelenti, hogy képviselik őket bíróság, vagy közigazgatási hatóság előtt. Ezenkívül meglátogatnak különböző biztonsági fokozatú börtönöket, illetve gyógykezelési intézményeket, igazságügyi megfigyelő intézeteket, és ezeken a helyeken az elítéltek, illetve gyógykezeltek jogi problémáival foglalkoznak. Mindezeket már szoros felügyelet alatt teszik, az adott oktató bármikor segítséget tud nyújtani a hallgatónak, vagy közvetlenül meg lehet vele beszélni a felmerült nehézségeket.

A fentiek alapján látható, hogy ez az oktatási forma rendkívül hatékony, és a hallgatók nemcsak rengeteg információt gyűjtenek össze a jog gyakorlati működéséről, hanem sokkal könnyebben jutnak a tudáshoz, mivel közvetlenül empirikus úton szerzik azt meg. Nem állítható, hogy csak ez a képzési mód egyedül az üdvözítő, hiszen az egyébként régóta működő egyetem utáni szakmai gyakorlat is elengedhetetlenül szükséges, de mindenképpen érdemes átgondolni a klinikai jogi oktatás előnyeit. Nemcsak a tudás megszerzését, de annak átadását is könnyebbé teszi ez az oktatási forma. Főleg olyan tárgyak esetében, amelyeknél nem elég pusztán a dogmatika, vagy a szabályok hiánytalan ismerete (természetesen ezek is elengedhetetlenül fontosak), emellett nélkülözhetetlen a szakmai gyakorlat, és tapasztalat is. “Egy hallgató sem tudhatja, mit csinál egy jogász, mert azt nem lehet pontosan elmondani. Ugyanis mindegyik jogász, mint ember különböző és teljesen más a jogi gyakorlatuk is.”[21]

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

Badó Attila - Nagy Zsolt: Hungarian lawyers in the making. Selectional distortions before and after the democratic changes in Hungary. Paper for the “Trends in the Legal Profession” panel. Law and Society Association Budapest, 2001

Dieker, Lawrence Jr.’s Speech before the American Bar Association/Law Student Division American University, Washington College of Law Washington D.C. October 7, 2000

Edwards, Harry T.: The Growing Disjunction Between Legal Education and the Legal Profession: A Postscript 1993 In: Michigan Law Review No.6.

Frank, Jerome: Courts on Trial Chapter XVI. Legal Education. Princeton, New Jersey, Princeton University Press 1949

Frank, Jerome: Law and the Modern Mind. Garden City: Anchor 1930

H. Szilágyi István: A jogi antropológia főbb irányai. Budapest 2000

Kennedy, Duncan: Legal Education and the Reproduction of Hierarchy. In: Boyle, J ed: Criitical legal studies 1996

Ostertag, Juergen R.: Legal education in Germany and the United States - A structural Comparison. In: Vanderbilt Journal of Transnational Law. 1993 No.2.

Pokol Béla: A jogi oktatás, mint a jogrendszer része. Jogelméleti Szemle 2000/1. http://jesz.ajk.elte.hu

Posner, Richard A.: The deprofessionalization of Legal Teaching and Scholarship. In: Michigan Law Review 1993

Priest, George L.: The Growth of Interdisciplinary Research and the Industrial Structure of the Production of Legal Ideas: A Reply to Judge Edwards. In: Michigan Law  Review 1993

Rekosh, Edwin: The Possibilities For Clinical Legal Education. In Central And Eastern Europe 1998 In: Public Interest Law Initiative www.pili.org./library/cle

The University of Victoria Faculty of Law Clinical Law Program The Official Course Description. In: The Law Centre  www.thelawcentre.ca/course.html

The University of Victoria Faculty of Law Clinical Law Program What to Expect as a Student. In: The Law Centre www.thelawcentre.ca/course.html

The University of Victoria Faculty of Law Clinical Law Program The Week in Review. In: The Law Centre www.thelawcentre.ca/course.html

Wilson, Richard J.: Clinical Legal Education As A Means To Improve Access To Justice In Developing And Newly Democratic Countries. Paper Presented at the Human Rights Seminar of the Human Rights Institute, International Bar Association Berlin, Germany October 17, 1996