Nótári Tamás

Aeneas Sylvius Piccolomini és a

defensio imperii Christiani gondolata

Aeneas Sylvius Piccolomini,[1] a későbbi II. Pius pápa, a kiváló humanista és jeles egyházpolitikus gondolkodását és gyakorlati ténykedését át- meg áthatotta a török terjeszkedéstől való félelem, s az az elleni fellépésre ösztökélő egyházpolitika. Jelen dolgozat Aeneas Sylvius Piccolomininek a török hódítás veszélyeiről a keresztény religio és állameszme védelméről megfogalmazott gondolatai kívánja áttekinteni két forrás alapján. Az egyik egy 1454-ben a frankfurti fejedelmi gyűlésen elmondott, Konstantinápoly pusztulásáról és a törökök ellen indítandó háborúról szóló beszéd,[2] amelynek kapcsán néhány stiláris és filológiai megjegyzést is teszünk; a másik forrás a már pápaként Mohamed szultánhoz írott levele, amelyben hosszabban fejtegeti az iszlámról alkotott nézeteit.

I. Ezt megelőzően érdemesnek tűnik röviden áttekinteni életpályáját, irodalmi munkásságát.[3]  Aeneas Sylvius Piccolomini 1405. október 18-án született elszegényedett nemesi család gyermekeként a Siena melletti Corsignanóban. Tanulmányait Sienában és Firenzében végezte, s már ekkoriban szorosabb-lazább kapcsolatot tartott fenn korának jelentős humanistáival. Ezek közül kiemelendő Francesco Filefo, Maffeo Vegio, Lorenzo Valla, Giovanni Aurispa és Veronai Guarino. A Baseli Zsinaton (1431-1449) Domenico Capranica és más egyházi méltóságok titkáraként tevékenykedett 1435-ig, amikor Niccolo Albergati bíboros diplomatája lett. 1436-ban a zsinatra visszatérvén tűnt fel kiváló szónoki képességeivel, s lett V. Félix ellenpápa titkára. Ezen időből származnak azon írásai, amelyekben a zsinat elsőbbségét hirdeti a pápa felett[4]. V. Félix 1442-ben a Frankfurtban tartott birodalmi gyűlésre küldte Aeneast, ahol széleskörű irodalmi míveltségével elkápráztatta III. Frigyest (1440-1493), aki őt poeta laureatusszá koronázta, s titkári állást ajánlott fel neki a Birodalmi Kancellárián, amit Aeneas el is fogadott. 1446-ban egy súlyosabb betegség hatására pappá szenteltette magát, és rábírta Frigyest és a választófejedelmeket, hogy adják fel az egyházszakadással szembeni semlegességüket, és ismerjék el IV. Jenőt (1431-1447) pápának. Szolgálatainak jutalmául V. Miklós pápa (1447-1455) Aeneast 1447-ben Triest, majd 1450-ben Siena püspökévé nevezte ki. III. Callixtus pápa (1455-1458) halála után a conclave 1458. augusztus 19-én Aeneast pápává választotta, aki a II. Pius nevet vette fel. (A névválasztást elsősorban a vergiliusi Aeneis hősének igen gyakran állandó epikus jelzőjével szereplő neve - pius Aeneas - befolyásolta.) Programjának sarkalatos pontjaiként a török terjeszkedés visszaszorítását és Bizánc megbosszulását emelte ki. 1459. júniusára Mantuába kongresszust hívott össze, amelynek a feladata egy keresztes hadjárat megszervezése lett volna, ám az uralkodók közönye miatt ez nem hozta meg a várt eredményt. Ennek hatására fogalmazódott meg a pápában azon terv, hogy ő maga áll a keresztes hadak élére így mutatván példát Európa fejedelmeinek. Az 1462-es török előretörés szövetségbe kovácsolta Velencét és Magyarországot, akik a pápát kérték arra, hogy bírja rá az európai országok uralkodóit a szövetséghez való csatlakozásra. Az eredmény itt is csekély volt, ám a pápa bejelentette, hogy maga áll a hadak élére[5]. 1463-ban adta ki "In minoribus agentes" kezdetű bulláját, amelyben beismerte ifjúkori tévelygéseit.[6] Ezen bulla tartalmazza a híressé vált "Aeneam reicite, Pium recipite!" felhívást. 1463. októberében bullában hirdette meg a keresztes hadjáratot, amelyben a Pápai Államon kívül csak Magyarország, Velence és Burgundia segítségére számíthatott. A hadak egy része össze is gyűlt, a pápa azonban már nem állhatott a hadjárat élére, ugyanis erősen leromlott egészségi állapota válságosra fordulván 1464. augusztus 15-én Anconában meghalt.

Aeneas Sylvius gazdag irodalmi munkásságából[7] vázlatszerű áttekintésünkben a következőket emeljük ki. Aeneas is - miként minden humanista - művelte a levélirodalmat, a levél műfajában legfőbb példának Cicerót tekintették, akinek leveleire nem sokkal Aeneas kora előtt akadt rá Boccaccio. Kora ifjúságától fogva igen kiterjedt levelezést folytatott, s levelei igen sokban messze felülmúlják a korabeli humanisták levélváltásainak jelentőségét, ugyanis gyakorta állván az események középpontjában igen fontos eseményekről számolt be, s így a kor történetének feltérképezéséhez elengedhetetlen információt szolgáltat. Mint szónok nemkülönben jelentőset alkotott, beszédeit - mind a pápasága előtt, mind a már pápaként mondottakat - maga kezdte kiadásra gyűjteni. A "Tractatus" de liberorum educatione című művét V. László királyunknak, helyesebben annak nevelőjének írta, s ebben megfogalmazta a hercegi nevelés elméletét. Hangsúlyozza, hogy a király legbiztosabb java az erény, amely a bölcsességen alapul, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a királynak széleskörű műveltséggel kell rendelkeznie, hiszen a műveletlen király (illitteratus rex) olyan, mint a megkoronázott szamár.[8] Hasonlóan Cicerót utánzó párbeszédes értekezések a "De potestate concilii" és a "De sanctis institutis", amelyekben a zsinatnak a pápa felett álló voltát fejtegette.[9] Esszéisztikus munka a "De curialium miseriis", amely eredeti humorral szólt az udvari élet viszontagságairól. Igen olvasott műve volt az "Euryalus et Lucretia" c. beszélye "erkölcs-bölcsészeti reflexiókban ez sem szűkölködik, noha egyébként hamis kis história biz ez"[10]. Ennek XVI. századi magyar átdolgozása az ún. Pataki Névtelentől származik.[11]Költői munkái közül az ifjúkorában olasz nyelven, Petrarca mintájára írottak sajnos nem maradtak ránk, ismerjük viszont azon költeményét, amelyet már pápaként írt a Károly francia királynak küldött szentelt kardhoz csatolva. Szintén pápaként írta a Szűz Máriához, Sienai Szent Katalinhoz és Szent Ágostonhoz szóló himnuszait. Epigrammákat és sírverseket mindvégig írt, így például tőle származik az is, amelyet szülei sírjára véstek.[12] Életrajzi munka a "Historica Friderici III.", amelyben Aeneas azon támadásokat írta le, amelyek Frigyest az osztrák alattvalók részéről érték, amikor azok V. Lászlót 1452-ben Frigyes gyámsága alól fel akarták szabadítani. Ebben Ausztria történetét is feldolgozta a legrégebbi koroktól kezdve - ám igen hézagosan - egészen Frigyes koráig. Jelentőségében egyedülállóak "Commentarius"-ai, ugyanis ez az első olyan emlékirat, amely pápa tollából származik.[13]

A XVI. században foglalták össze először "Cosmographia" címen[14] "De Asia" és "De Europa"[15] c. munkáit. A "De Asia" 1461 nyarán keletkezett. Ebben a földrajzi leírások lépnek előtérbe, hiszen az Ázsia történetére vonatkozó ismeretek e korban igen gyérek voltak. Alexander Humbold szerint a "De Asia" Aeneas legtudósabb műve, és nagyban elősegítette a föld megismerését - s feltehetően igen nagy hatással volt Colombusra. A "Cosmographia" második része a "De Europa" (lévén ez a második rész, a pápa előbb az "De Asiá"-t dolgozta ki részletesebben). A "De Europá"-t Aeneas már bíborosként kezdte írni, ám mint pápa még bővített rajta. A végső kidolgozás azonban elmaradt, ugyanis mielőtt ezt megtehette volna, meghalt. Erre vezethető vissza, hogy az "Európa" egyes fejezeteinek terjedelme néhol igen aránytalan, szerkesztése olykor az ideiglenesség benyomását kelti. Nem tűnik érdektelennek, ha néhány mondatban összefoglaljuk, amit a szerző a "Cosmographia" előszavában (már pápaként) előad.[16] Tisztában van azzal, hogy minden cselekedet alá van vetve az emberi rosszindulatnak, ezt még a pápa sem kerülheti ki, ám akit az ő írása untat, előbb olvassa el azt, s csak azután becsmérelje.[17] Ha valakit az írásmód eleganciája nem ragadja meg, mégis le fogja bilincselni az elbeszélt dolgok változatossága és újdonsága. Méltán menthető, hogy idejét ilyen tevékenységnek szentelte, hiszen nem hanyagolta el sem isteni hivatását, sem a tanácskozásokat, s a könyörgéssel hozzá fordulókat sem utasította el, saját magát fosztotta meg csupán a pihenéstől és az éjszakai nyugalomtól, hogy leírja azt, amit említésre méltónak tartott. Elismeri ugyan, hogy mások talán gyümölcsözőbben használták fel a virrasztás óráit, ám ő szükségesnek vélte, hogy elméjének valamely szellemi tápot nyújtson, s ezen tevékenység sem maradt eredménytelen; történetet (történeti munkát) írt ugyanis, amit a régiek az élet tanítómesterének neveztek.[18] Ezzel ugyan nem kerülheti el a gáncsoskodást, ám a közös emberi sorsot nyugodt lélekkel kell viselni.[19] Az írás során a következő eljárást követte: el kívánja beszélni, ami saját korában említésre méltó történt, ám jónéhány hajdani dolgot elhagy, az eseményeket történésük helyének megfelelően adja elő keleten kezdvén és nyugat felé haladván. Szükség esetén megjegyzéseket fűz a földrajzi helyek és a népek természetéhez s elhelyezkedéséhez, a mű elején pedig röviden a Föld általános leírását adja lévén ez az emberi cselekedetek színtere.

II. Aeneas Sylviusnak a Koránról, Mohamedről és általában az iszlámról alkotott képének legfontosabb forrása a II. Mohamed szultánhoz írott levele.[20] Ebben igen jelentős, ám csekély reálpolitikai érzékről tanúskodó tervet fogalmazott meg, t.i. felszólította a szultánt, hogy hagyja el a mohamedán hitet, és legyen kereszténnyé. Ezen levél jónéhány pontjában felhasználta Nicolaus Cusanus "A Korán megrostálása" c. művében kifejtett gondolatokat.[21] A pápa bizonyította a krisztusi tanítás és Krisztus életének igaz, valamint a mohamedi gondolat és Mohamed életének hamis voltát. Megígérte a szultánnak, hogy amennyiben az kereszténnyé lenne, szentesítené szultáni címét és elismerné bizánci császárnak. Az ezen levélben megfogalmazott nézeteket a következőkben rekonstruálhatjuk.

Mohamed mint Krisztus alakjának tökéletes ellentéte jelenik meg.[22] Míg Krisztus az emberiség számára a megváltást hozta, addig Mohamed, a Sátán eszköze csak a bálványimádást már-már teljességel kiszorító kereszténység romlására született.[23] Mivel Mohamed természete hazug és buja volt, a gyönyört tette meg törvénye alappilléréül.[24] Szemben azon ókori görög filozófusokkal, akik filozófiájuk középpontjában a hedonét állítván annak érvényét - minthogy nem hittek a lélek halhatatlanságában - csupán az evilági életre vonatkoztatták, Mohamed a voluptas főségét a túlvilági létre is kiterjesztette.[25] Mohamed híjával volt mind a bölcsességnek[26], mind pedig a toleranciának, ezért adta törvénybe tanainak fegyveres terjesztését.[27] Mohamed tehát hamis próféta[28], akinek vallása nélkülözi a ratiót[29], ami pedig a keresztény vallásnak lényeges eleme, hiszen jónéhány antik bölcselő is oly gondolatokat fogalmazott meg, mintha már ismerte volna az evangélium tanítását.[30] A Koránnak csupán azon részei tekinthetők elfogadhatónak, amelyek egyeznek az Ó-Testamentummal[31]; ezen kívül a Koránban is helyet kap Krisztus, ám csak mint próféta.[32] Mindkét eszmerender vallja a lélek halhatatlanságát, ám a Paradicsomról alkotott elképzeléseik merőben eltérőek.[33] Közös vonásuk továbbá az egyistenhit, Mohamed követői azonban nem fogadják el a Szentháromság tanát.[34] A Korán tanításának hamis voltát bizonyítja továbbá azon tény, hogy a mohamedi törvény terjedésével hanyatlott a tudomány a meghódított területeken.[35] A keresztényeknek a törökök felett aratott győzelmei a keresztény tanítás igaz voltát bizonyítják, a török sikerek viszont pusztán annak tudhatók be, hogy a leigázott kisázsiai népek katonailag gyengék és felkészületlenek voltak.[36] A két vallás túlvilágképe kapcsán felettébb szemléletesen fogalmazza meg a köztük lévő ellentétet: Vides inter tuam et nostram beatitudinem quantum interest: nostra felicitas nobiliori hominis parti, idest animae, respondit, tua viliori, idest corpori; nostra mentalis est, tua carnalis; nostra cum angelis et ipso Deo communis est, tua cum suibus et aliis pecoribus; nostram docti omnes philosophi laudant, tuam vituperant; nostra caelo digna est, tua etiam in terra reprehenditur. - Látod, mily nagy a különbség a te boldogságod, és a miénk között: a miénk az ember nemesebb részének, azaz a léleknek felel meg, a tiéd az alávalóbbnak, azaz a testnek; a mi boldogságunk szellemi, a tiéd testi; a miénk az angyalokkal és magával Istennel közös, a tiéd a disznókkal és más barmokkal; a miénket minden tanult filozófus dicséri, a tiédet helyteleníti; a miénk méltó az éghez, a tiédet még a Földön is kárhoztatják.[37]

III. Tekintsük át először a beszéd szerkezetét:

Exordium (p.-678 E – 680 D)

1.      A frankfurti gyűlés legfőbb oka a ’Constantinopolitana clades’, ami egyúttal hatalmas vereség a kereszténység számára, az efelett érzett elkeseredésnek és gyásznak azonban cselekvésre kell sarkallnia az egybegyűlteket, ennek első megnyilvánulása a ’de tuenda Christiana repulbica’ megtartandó tanácskozás. (p. 678 E – 679 B)

2.      A frankfurti gyűlés közvetlen előzményei, a regensburgi tanácskozás és a császár akadályoztatása miatt meghiúsult nürnbergi találkozó. (p. 679 B – C)

3.      A Regensburgban megtartott tanácskozáson meghatározott ’articulus principalissimus’: ’an contra Turcos sit bellum suscipiendum’, mihelyst e kérdésben egyességre jutottak, minden egyébről könnyedén megállapodhatnak majd, így például a kiállítandó sereg nagyságáról, toborzásáról, felszereléséről, valamint a hadvezér személyéről. (p. 679 C – 680 D)

Narratio (p. 680 D – 687 B), amely három alkérdés köré épül:

1.      Belli iustitia (p. 680 D – 682 E) – ezt igazolja, hogy a keresztények ebben a háborúban csupán védekezni kényszerülnek - egy, a keresztény vallás, a haza és a szövetségesek védelmében vívott háború nem lehet jogtalan, amint ezt a szentírásból, a görög, római és német történelemből idézett példák alátámasztják. (p. 680 D / E) A törökök indokolatlanul és jogtalanul támadták meg Konstantinápolyt - Konstantinápoly elfoglalása példátlan jogtalanság, ezt alátámasztandó ’repetenda est breviter Constantinopolitana calamitas’, nevezetesen hogy II. Mohamed mindennemű jogszerű indok nélkül támadta meg Konstantinápolyt, hogy a város bevétele után a törökök felette kegyetlenül bántak a lakossággal, valamint hogy a szentélyeket nem tisztelve magát a keresztény vallást gyalázták meg. (p. 680 F – 681 A) E város az antik kultúra letéteményese és örököse; Konstantinápoly városának elfoglalásával egész Görögországot mint szellemi központot is elpusztították: Konstantinápolyt Constantinus császár építtette; amikor Róma Theodosius és a gótok uralma alatt nyögött, Konstantinápoly dicsőségének régi fényében ragyogott; a ’translatio imperii’ megtörténte után Konstantinápoly mint a klasszikus műveltség őre a történelem számos viharát kiállta; a közelmúltban mint egyfajta ’vetustae sapientiae monumentum’, ’domicilium litterarum’ és ’ arx summae philosopiae’ ugyanazon szerepet töltötte be, mint az antik Róma virágkorában Athén. (p. 681 A / B) A törökök jogtalanul bitorolják ezen szellemi kincsek székhelyét, hiszen barbárok. A görög tudomány és ékesszólás eme fellegvárának birtoklása nem illeti meg a törököket, hiszen ellentétben a rómaiakkal nem a hajdani trójaiak leszármazottjai, hanem ázsiaiak – a szónok itt rövid excursust tesz a törökök Otto Frisingensistől átvett eredetkoncepciójára -, valamint életmódjuk miatt, lévén barbárok, paráznák és a ’studia humanitatis’ ellenségei. (p. 681 B / C)viszont a keresztényeknek, kiváltképp a harcosoknak szívügyükké kell válnia a műveltség védelmének. Felelet a keresztény katonák fiktív ellenvetésére, miszerint nekik nem szívügyük az irodalom és a kultúra: a katonáknak igenis érdekében áll ezek védelme, hiszen az általuk elérni remélt dicsőség és hírnév csupán a történetírók  munkája által válhat tartóssá. (p. 681 C – 682 D)A háború jogosságát számos auctoritas szavatolja. Összefoglalva a fentieket a háború jogosságát illetően senkiben nem merülhet fel kétség, hiszen a harcot műveletlen, szerződésszegő, kegyetlen és vallásgyalázó barbárok ellen, ’contra monstra hominum’ vívnák; a háború igazságos voltát a pápa, a császár és maga Isten is garantálja. (p. 682 D / E)

2.      Belli utilitas (p. 682 E – 684 F) – a harc elkerülhetetlen, a már elszenvedett veszteségekből lehet következtetni arra, hogy a közöny és a passzivitás milyen következményekkel járna, aki tehát életét keresztényként biztonságban akarja tudni, annak harcolnia kell. (p. 682 E / F) Jobb idegenben szembeszállni az ellenséggel, mint hazai földön. Hasznosabb a szövetségesek területén még azok kapitulálása előtt felvenni a törökök ellen a harcot, vagy tanácsosabb kivárni a fejleményeket? A történelem példázatai azt mutatják, hogy míg egy külhoni vereség később még jóvátehető, addig egy saját területen elszenvedett vereség végzetes; ha a jelen helyzetben a németek nem nyújtanak segítséget a velük szövetséges magyaroknak, úgy milyen alapon várhatnának el segítséget Németország közvetlen szorongattatása esetén a franciáktól; ezek alapján tehát a szövetségeseknek nyújtott segítséggel saját fejük fölül is elhárítják a közelgő veszedelmet. (p. 682 F – 683 A) A németeket hálával tartoznak történelmi nagyságukért. Mi volna a teendő, ha biztosra lehetne venni, hogy a törökök sohasem fogják Németországot közvetlenül fenyegetni? Az ’utilitates’ nem csak a jövőre, hanem a múltra is vonatkoznak, már pusztán az Istentől ezidáig kapott jótétemények ( kiváltképpen a ’dignitas imperii’) is arra kötelezik a németeket,  hogy felvegyék a harcot Krisztus ellenségeivel. (p. 683 A – 684 D) Hogyan engedhette meg Isten, hogy idáig fajuljék a helyzet? Miért nem avatkozott be közvetlenül a történelem menetébe – amint ezt számos bibliai példa is mutatja -, miért nem semmisítette meg a törököket angyalainak légióival? Isten próbára akarja tenni a halandókat, hogy valóban szeretik és tisztelik-e. (p. 684 D / E) Ám ha kiállják ezt a próbát, nagy jutalom jut nekik osztályul a mennyben. A háborúban egyedülálló lehetőség nyílik a keresztények számára, hogy a lehető legnagyobb haszonra tegyenek szert, természetesen nem földi, hanem mennybeli kincsekre, hiszen a mennyek országába vezető számos út közül a törökök ellen viselendő háború a legbiztosabb és a legdicsőbb. (p. 684 E / F)

3.      Facilitas belli gerendi (p. 684 F – 687 B) – A jelen háború esélyei kedvezőek, a háború szerencsés kimenetelére – tekintettel a fejedelmek és a nemesek egyedülálló bátorságára, felszerelésére és anyagi eszközeire – igen kedvezőek a kilátások. (p. 684 F – 685 A) A németek által a történelem folyamán viselt háborúk mindig is kedvező eredménnyel zárulnak, ezt bizonyítanó elegendő végiggondolni Németország hajdani és jelenkori területi kiterjedését. (p. 685 A / B) Az ókori rómaiak számos idegen népet hajtottak uralmuk alá, ám a germánok ellenében nem értek el tartós sikereket; ugyanakkor bizonyos korokban a germánok segítsége nélkül nem tudták volna megtartani birodalmukat, a germánok bátorságát és hűségét pedig oly nagyra értékelték, hogy a császárok gyakorta e népből származó testőrökkel vették körül magukat. (p. 685 A / B) A török sereg sem emberanyagát, sem pedig fegyverzetét nem vetekedhet a némettel, a törökök földekről és műhelyekből toborozták (rab)szolgákból álló hadseregüket, ezzel szemben a német hadsereg kizárólag nemesekből áll, akik könnyedén legyőzhetik a török sereg egyetlen komoly ellenfélnek számító magvát, a II. Mohamed közvetlen környezetét kitevő tizenötezer harcost. (p. 685 B / C) Felelet a hadjárat nehézségeit illető első fiktív ellenvetésre: kétségtelen tény ugyan, hogy a törökök ellen viselendő háborút egyúttal azok szövetségeseivel, a tatárokkal és a szaracénokkal is meg kell vívni, azonban a németek sincsenek híjával a segítségnek, szövetségeseik között tudhatják a franciákat, a spanyolokat, a magyarokat és a cseheket, továbbá feltehetően Velence is a segítségükre fog sietni a törökökkel kötött kölcsönös megnemtámadási szerződése ellenére. Ha pedig mindezek ellenére a németek mégis csupán önmagukra hagyatkozhatnának, úgy az ő erejük és elszántságuk is elegendő lesz. (p. 685 B / C) Felelet a hadjárat nehézségeit illető második fiktív ellenvetésre: a birodalmon belüli ellentétek gyengíthetik ugyan a külhonban vívott háború sikerének esélyeit, éppen ezért kell most a belső torzsalkodásnak véget vetni és öt éves általános birodalmi békét (Reichsfrieden) hirdetni; továbbá, ha a hadsereg kivonult a háborúba, Németországban is nyugalom lesz, hiszen a hadsereggel a rablók is távoznak. (p. 685 C – 686 D) Felelet a hadjárat nehézségeit illető második fiktív ellenvetésre: a birodalmon belüli ellentétek gyengíthetik ugyan a külhonban vívott háború sikerének esélyeit, éppen ezért kell most a belső torzsalkodásnak véget vetni és öt éves általános birodalmi békét (Reichsfrieden) hirdetni; továbbá, ha a hadsereg kivonult a háborúba, Németországban is nyugalom lesz, hiszen a hadsereggel a rablók is távoznak. (p. 685 C – 686 D) Felelet a hadjárat nehézségeit illető harmadik fiktív ellenvetésre: a lázongó poroszok nem gyengítik a birodalmi összefogás erejét, velük majd leszámol a Német Lovagrend, egyébként pedig legtanácsosabb sorsukra hagyni őket. (p. 686 D / E) Felelet a hadjárat szükségességét illető általános fiktív ellenvetésre: Mohamed természetéből és életkorából egyáltalában nem következik, hogy megelégednék az eddig véghezvitt hódításokkal, hiszen magát Nagy Sándort és Caesart akarja felülmúlni; eddigi tettei is világosan tanúskodnak csillapíthatatlan harci kedvéről. (p. 686 D / E)

Peroratio (p. 687 B – 689 A)

’Nolite confidere, nolite differre.’ Most még van lehetőség a cselekvére, tehát meg kell ragadni; a cél nem csupán saját magunk, hanem az egész keresztény világ védelme, a történelmi helyzet Kis Pippin, Nagy Károly és I. Ottó korát és sorsfordító szerepét idézi, az ő példájukat szem előtt tartva kell méltóvá válni az ősökhöz. ’Sentio iam titillare pectora vestra ac flagrare amore bellandi...’, a tét nem pusztán a földi haza megmentése, hanem az égi haza megnyerése, a háborús győzelem haszna nyilvánvaló, vereség esetén pedig az égben várja jutalom a küzdőket; ha az ’Orator’[38] már azok számára is biztos helyet ígér az égben, akik a földi hazáért harcolnak, mennyivel inkább így van ez azok esetében, akik a mennyei haza védelmében áldozzák fel magukat. Ezen felül a németek kétségtelen dicsőségét és jutamát biztosítja az Úrnak az őt szeretők számára tett ígérete[39]: ezért tehát már pusztán Isten nagyobb dicsőségére is vállalkozni kell a császár, a pápa és Krisztus nevében viselendő háborúra.

A jelenlevőkben a harcos lelkületet táplálandó Aeneas Sylvius lépésről lépésre bizonyítja be a háború jogosságát és elkerülhetetlen szükségességét; a legfőbb kérdést, vagyis a háború megindításának kényszerű szükségességét – ezt illetően feltehetően nem állott fenn teljes egyetértés a gyűlés résztvevői között – több részkérdésre bontja fel, ezáltal világosan áttekinthetővé teszi, és logikai rendszerbe szedi mondandóját. Ezt a retorikai szerkesztésmódot feltehetően azért választja a szónok, mivel célját, nevezetesen hallgatóságának meggyőzését azáltal véli legbiztosabban elérhetni, hogy inkább józan belátási és mérlegelési képességükre, semmint érzelmeikre hat – vagyis a szónoki eszközök közül a ’movere’ nem közvetlenül, hanem a ’docere’ által jut érvényre.

Következőként tekintsük át a beszéd két szöveghelyét a szónok által használt tropusok és figurák tekintetében;[40] az első szövegminta a beszéd elejéről, a második pedig a peroratióból való:

(p. 678 E / F) Constantinopolitana clades, reverendissimi patres ceterique viri genere et doctrina praestabiles, quae Turcorum grandis victoria, Graecorum extrema ruina, Latinorum summa infamia fuit, unumquenque vestrum, ut arbitror, tanto magis angit magisque cruciat, quanto et nobiliores estis et meliores. Quid enim viro bono et nobili magis congruit quam curam gerere fidei orthodoxae, favere religioni, Christi nomen salvatoris pro sua virili magnifacere atque extollere? Sed amissa nunc Constantinopoli, tanta urbe in potestate hostium redacta, tanto Christianorum sanguine fuso, tot animabus in servitutem abductis vulnerata est miserabiliter catholica fides, confusa turpiter nostra religio, Christi nomen damnificatum nimis atque oppressum. Neque, si verum fateri volumus, multis ante saeculis maiorem ignominiam passa est quam modo Christiana societas.

E bekezdést olvasva öt hyperbatonnal találkozhatunk, ám mindegyik igen egyszerű és áttekinthető (például ’et nobiliores estis et meliores’, ’multis ante saeculis’). A szerző nagy előszeretettel használ háromtagú asyndetonokat: ilyen például a szigorúan párhuzamos szerkesztést mutató ’quae Turcorum grandis victoria, Graecorum extrema ruina, Latinorum summa infamia fuit’ vonatkozói mellékmondat, valamint az ezt követő komparatív értelmű mellékmondatból kiemelt ’curam gerere fidei orthodoxae, favere religioni, Christi nomen salvatoris pro sua virili magnifacere atque extollere’ rész, amelynek első két tagja párhuzamos szerkesztésű, a harmadik tag pedig az infinitivus megkettőzése által válik hangsúlyossá (ez utóbbi az első két taghoz képest chiasztikus szerkezetű). Hasonlóan háromtagú asyndetont láthatunk a következő mondatban. ’Sed amissa nunc Constantinopoli, tanta urbe in potestate hostium redacta, tanto Christianorum sanguine fuso, tot animabus in servitutem abductis...’, amely ugyan négy ablativus absolutust tartalmaz, azonban – amint erre Blusch is rámutat az 1551-es szövegkiadás interpunkciójával támasztva alá megállapítását - az ablativus absolutusok nem állnak azonos szinten, az utóbbi három az elsőben megfogalmazott gondolatot világítja meg az anaphorikus ’tanta ... tanto ... tot’ párhuzamos, ám a magyarázandó ’amissa nunc Constantinopoli’ szerkezethez képest chiasztikusan elhelyezett konstrukció; a participium absolutumok után következő ’... vulnerata est miserabiliter Catholica fides, confusa turpiter nostra religio, Christi nomen damnificatum nimis atque oppressum.’ főmondatban hasonló jelenségekre figyelhetünk fel, vagyis egy háromtagú, első két tagját tekintve párhuzamosan szerkesztett és az adverbiumok által még homoioteleutonnal is megerősített, harmadik tagjára nézvést pedig állítmánykettőzéssel és chiazmussal hangsúlyossá tett asyndetonra. [41]

(p. 687 B / C) Ecce pacem Turcorum, optimi principes, ecce quietem, quam sperare potestis. Nolite confidere, nolite differre. Consulite vobisipsis et utilitati libertatique vestrae, dum tempus habetis. Causa belli, ut intelligitis, et iusta est et necessaria et maxima, vobis ad pugnam omnia quam Turcis meliora supersunt. Orat vos Caesar, ne Christianae reipublicae, ne vobisipsis hoc tempore desisitis, sed – quemadmodum Ratisponae condictum est – quos potestis milites, equos, arma, currus, instrumenta bellica, commeatus praeparetis. Nam et ipse quae sunt in potestate ad hoc opus omnia promittit, quaecunque sibi ut imperatori Romanorum, ut Austriae duci, ut religioso principi, ut homini Christiano incumbunt exsequi praesto est et valens – tantum vos principes in hoc loco de bello gerendo concordes sitis.

A peroratiót szintén a szónoki tropusok és figurák visszafogottsága jellemzi, nevezetesen az ’ecce’ és a ’nolite’ anaphorikus elhelyezése, a hyperbaton visszafogott, a syndetikus és asyndetikus szerkesztés váltakozó használata. Mint a klasszikus szerkesztés miniatűr remeke fokozott figyelmet érdemel a III. Frigyes személyére vonatkozó négy anaphorikus ’ut’-ot és egy négytagú asyndetont tartalmazó ’... quaecunque sibi ut imperatori Romanorum, ut Austriae duci, ut religioso principi, ut homini Christiano incumbunt exsequi praesto est et valens ...’ vonatkozói mellékmondat, amelyben az első és a második, valamint a harmadik és a negyedik asyndeton páros chiazmust alkot; míg az első chiazmus mindkét tagjának attributum substantivuma genitivus explicativusként jelenik meg, addig a második chiazmus tagjainak attributumai adiectivummal képződnek. Ezen caesura pontosan megfelezi a négytagú asyndetont, ilyenképpen a gondolat formai megjelenése pontosan megfelel annak tartalmi tagolásának, az első két tag III. Frigyest világi, az utolsó két tag pedig vallási funkciójában állítja a hallgatóság elé. Az ’imperator Romanorum’ és a ’dux Austriae’ valóban két egymástól világosan elkülöníthető méltóság, a ’princeps religiosus’ és a ’homo Christianus’ akár egymás szinonímái is lehetnének, azonban ezek egybeolvasztása megtörné a konstrukció ívét; ugyanis míg a társadalmi rangok ezen sorrendje egyfajta antiklimax, addig a vele az adott méltóságok szempontjából közösséget vállalók számarányára nézvést – lévén az ’imperator’ méltósága egyedülálló, a ’dux’ dignitásában néhányan, a ’princeps’ tisztjében többen osztoznak vele, mint ’homo Christianus’ pedig csupán egy az emberi közösség tagjai közül – a felsorolás klimaktikus szerkesztésű.[42] A fenti stricto sensu filológiai szempontok alapján a forrás még számos mondatát elemezhetnők, azonban e két bekezdés is kellően reprezentatív képet adott az oratio stílusáról.[43]

Szónoki műremek a török uralkodó jellemzése is, amelyet érdemes néhány gondolat erejéig behatóbban szemügyre vennünk:

(p. 687 B) Est autem Mahometus adolescens, annos natus quattuor et viginti, animo truci et gloriae cupido, robusto corpore ac laboris patiente; neque vino neque coenis indiget et, quamvis more gentis libidinosus, non tamen inter uxores languescit; choreas fugitat, unguenta devitat, raro induitur mollibus, non cantu, non sono delenitur, non canes alit, non aves nutrit, una ei voluptas est: arma tractare. Honorat milites, equos amat, naves, currus, machinas bellicas formosis mulieribus praefert. Et quamvis est barbarus abhorretque litteras, gesta tamen maiorum cupide audit ac Iulium Caesarem et Alexandrum Magnum omnibus anteponit, quorum illustria facta superare posse confidit atque contendit; nec se minus aptum ad subigendum orbem dicit, quam illi fuerunt, cum sua sint longe maiora principia, quam illorum referantur ... Hic est vester hostis, proceres, existimatote nunc, an talem naturam quiescere sit verisimile.

Piccolomini II. Mohamedet jellemezve teljességet eltérő módon vázolja fel a török uralkodó portréját, mint ahogy ezt egy hasonló retorikai helyzetben argumentáló szónoktól megszokhattuk: a Sátán földi megtestesülése helyett egy olyan embert állít elénk, aki számos tekintetben felül is múlja honfitársait, egy - ellentétben az elpuhult és csupán az érzéki örömöknek élő törökökről kialakult közhellyel - becsvágyó lelkű és a fáradalmak elviseléséhez hozzáedződött testű fiatal férfit, aki nem lakomázásban, italozásban és fényűző kicsapongásban leli kedvét, s akinek csak egyetlen valódi szenvedélye van, a háborúzás. Ezen uralkodó, noha barbár és műveletlen, hódításaival felül akarja múlni Nagy Sándort és Iulius Caesart, akiket mindenkinél többre becsül, terveihez pedig az előzőeket meghaladó háttér áll a rendelkezésére - ’cum sua sint longe maiora principia, quam illorum referantur...’.[44] Természetesen nem idegen tőle a kegyetlenség, amint ez az oratio Konstantinápoly elfoglalását és az ott véghezvitt pusztítást elbeszélő részéből[45] kiderült: (p. 680 F) Mahometus ipse terribili facie, taetris oculis, terribili voce, crudelibus verbis, nefandis nutibus homicidia mandat, nunc istum, nunc illum ad caedem poscit, manus in sanguine Christianorum lavat. Omnia foedat, omnia polluit. A Konstantinápolyban végzett pusztítás egyfelől a törökök állatias vadságát hivatott illusztrálni,[46] amit a néhány mondattal később elhangzó általános jellemzés is alátámaszt: (p. 681 B) Scytharum genus est ex media Barbaria profectum, gens immunda et ignominiosa, fornicaria in cunctis stuprorum generibus ... Et quamvis per tot saecula parumper excultam se praebuerit, sapit tamen adhuc multum pristinae deformitatis neque omnem barbariem detersit. Carnes adhuc equorum, visontium vulturumque comedit, libidini servit, crudelitati succumbit, litteras odit, humanitatis studia persequitur. A török nép ezen jellemzése egyébként teljességgel egybecseng az Aeneas Silvius Piccolomini ’Európa’ című művének negyedik, ’A törökök eredetéről, terjeszkedéséről, életmódjáról és erkölcseiről’ szóló fejezetében olvashatókkal, miszerint: ’... a török  nép szkíta és barbár, és ennek eredetéről s terjeszkedéséről – és tűnjék bár úgy, hogy eltérek szándékomtól – nem látom feleslegesnek szólni, mivel a mi időnkben oly nagyon megsokasodott az emberek ezen nemzetsége, hogy Ázsiát és Görögországot birtokolván a latin és keresztény népeket széltében rettegésben tartja. ... a nemzet maga kegyetlen, gyalázatos és minden paráznaságban és bujálkodásban feslett. Megeszik, amitől mások undorodnak, az igásbarmok, farkasok és keselyűk húsát, s az elvetélt emberi magzatoktól sem tartóztatják meg magukat. Egyetlen ünnepnapot sem ülnek, kivéve augusztus havában a Saturnaliát.’[47] Másfelől a kegyetlenség ebben az esetben egy adott háborús helyzethez kapcsolódik; a szónok ugyan elborzad a rémségek láttán, ám hajlamosnak mutatkozik, ha nem is szemet hunyni, de legalábbis egyfajta természetességgel tudomásul venni azt az öldöklést, amely ’in ipso furore primi introitus’ történt, s ezzel éles ellentétbe állítja a már elfoglalt városban elkövetett bestiális tetteket. Óvakodik tehát az általánosítástól, vagyis – hogy a jog nyelvét hívjuk segítségül – különbséget tesz a hirtelen felindulásból és jogos védelmi helyzetben, valamint az előre megfontoltan és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés között.

II. Mohamed portréját vázolva tehát nem hallgatóságának érzelmeire kíván hatni azáltal, hogy a török uralkodót rémisztőbbnél rémisztőbb jellemvonásokkal ruházza fel, hanem látszólag igen hétköznapi és egyszerű számtani műveletre szólítja fel őket: adják össze Mohamed személyiségének főbb vonásait, vagyis fiatalságát, szenvedélyes természetét, becsvágyát és a rendelkezésére álló eszközöket és hátteret – ha ez megtörtént, mindenkinek kénytelen volt önként belátni, hogy hiú ábránd volt abban bizakodnia, hogy ez az uralkodó hajlandó volna megelégedni az eddig tett hódításokkal és megszerzett dicsőséggel.[48]