NÓTÁRI TAMÁS

JOGTÖRTÉNETI MEGJEGYZÉSEK CICERO PRO MURENÁJÁHOZ

Jelen írás a jogtudomány és a retorika, e két mindmáig elválaszthatatlanul összefonódó terület kapcsolatának sajátos alakulását kívánja vizsgálni a római köztársaság utolsó évtizedeinek egy érdekes és válságos helyzetében Marcus Tullius Cicerónak, talán minden idők legnagyobb szónokának L. L. Murena védelmében elmondott beszédének egy az archaikus római jog egy jogintézményére és a római gondolkodásban a jog és a vallás szoros összekapcsolódására is fényt vető paragrafusának elemzése kapcsán.

A tanulmány felépítése a következő: 1. A Pro Murena történeti háttere.  2. A beszéd szerkezete.  3. A római választási rendszer és a választási vesztegetés törvényi szabályozása.  4. L. L. Murena, a hadvezér pályafutása.  5. S. Sulpicius Rufus, a cicerói kor legjelentősebb jogtudósának élete és munkássága.  6. A jogtudomány helye a Corpus Ciceronianumban, összevetve annak a Pro Murenában vázolt képével.  7. A res militaris a Corpus Ciceronianumban.  8. A humor és az ironia mint szónoki eszköz az antik retorika elméletében, különös tekintettel Cicero műveire.  9. A Pro Murena 26. paragrafusának jogtörténeti vonatkozásai: A manum conserere mint a legis actio sacramento in rem sarkalatos eleme. A verbalitás mint a római szakrális jog talpköve, bemutatva a fatum fogalmának és egy sajátos prodigium értelmezés példáján.  10. A Cicero korabeli pozitív jog és a méltányosság közötti ellentét megjelenése a Pro Murenában és a Corpus Ciceronianumban.

            1. Kr.e. 63-ban a 62-es évre Lucius Licinius Murenát és Decimus Iunius Silanust választották meg consulnak, rajtuk kívül azonban még Lucius Sergius Catilina és Servius Sulpicius Rufus, korának legkiválóbb jogtudósa pályázott e tisztségre. M. Porcius Cato a választás előtt nyilvánosan esküt tett, hogy sógorát, Silanust kivéve bárki nyerje is meg a választást, ambitus miatt vádat fog emelni ellene,[1] amely – a későbbiekben beváltott – fenyegetés elsősorban az összeesküvést szító Catilina ellen irányult, ám a Silanusszal együtt megválasztott Murenát szintén érintette; a vesztes Sulpicius pedig már a választás előtt, a kampány során elkezdett bizonyítékokat gyűjteni riválisainak törvénybe ütköző üzérkedéseire vonatkozóan[2]. Rómában egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy a megválasztott magistratust ambitusszal vádolták; 66-ban mindkét consul designatust, P. Cornelius Sullát és P. Antonius Paetust is elítélték, 54-ben pedig a négy pályázó egyike sem kerülhette el az ambitus miatti eljárást.[3] A consul designatus elítélése természetesen nem csekély mértékben megingathatta a res publica stabilitását.[4] Azt viszont, hogy a Sulpicius és Cato által emelt vád messze túllépte a res publica számára magában rejtett veszélynek szokásos mértékét, a 63-as év eseményei indokolták. A Pro Murena elhangzásának időpontja 63 novemberére datálható, tehát a római köztársaság egyik legválságosabb időszakára. A beszéd történeti hátterének rövid ismertetése itt elengedhetetlennek tűnik. A 63-as évre, amelynek consuljai Marcus Tullius Cicero és Caius Antonius Hybrida (a Cicero által a De Oratoréban szerepeltetett szónok Antonius fia, és a későbbi triumvir, Marcus Antonius nagyapja) voltak, esik a második Catilina-féle összeesküvés.[5] Ennek főbb eseményei vázlatosan a következőkben foglalhatjuk össze.[6]

Lucius Sergius Catilina, ezen elszegényedett nemesi családból származó, igen jó képességű, ám gátlástalan patrícius és önmagát reformernek álcázó oligarcha a legkülönbözőbb rendű és rangú embereket gyűjtötte maga köré, és nekik – hatalomra jutása esetére – adósságuk eltörlését ígérte. Ez alkotta társadalmi bázisát, célja pusztán a hatalom megragadása volt, ezen túl nem rendelkezett politikai, társadalmi programmal.[7] A sallustiusi jellemzésből[8] kiolvasható „sokszínűségével” egynémely nemes polgárt is maga pártjára tudott állítani, így például Crasust és Caesart.[9]

Miután Catilina a 63 nyarán tartott consuli választáson – amelyről a Pro Murena is szól – vereséget szenvedett,[10] nem látott más lehetőséget a hatalom megszerzésére, mint a nyers erőszakot. Fegyveres megmozdulásokat készített elő tehát e célból, s ezzel egy időben G. Manlius hadsereget szervezett Etruriában, aki csak Catilina parancsára várt, hogy e seregekkel segítségére siessen.[11] Cicero Catilina terveiről az összeesküvés egyik mellékszereplője, Quintus Curius[12] szeretője, Fulvia[13] révén értesült.[14] Minderről, valamint a senatorok ellen október 28-ára tervezett merényletről Cicero október 20-án számolt be a senatusban, mire az október 21-én elrendelte a szükségállapotot a senatus consultum ultimummal, amivel teljhatalmat adott a consuloknak, hogy mindent megtehessenek, ami az állam biztonsága érdekében szükségesnek látszik.[15] Miután a senatus hírt kapott arról, hogy Manlius október 24-én fegyveres megmozdulásokba kezdett, s hogy a capuai és apuliai rabszolgák között felbolydulást észleltek, L. Aemilius Paullus Lepidus de vi vádat emelt Catilina ellen,[16] aki erre felajánlotta, hogy valamely vezető politikus szabad őrizete alá helyezi magát, ám jóformán senki sem volt hajlandó befogadni.[17] A november 5-ről 6-ra virradó éjszakán Catilina M. Porcius Laeca házába hívta össze cinkosait, ott bejelentette, hogy csatlakozik Manliushoz, és kiosztotta a fegyveres összeesküvés kirobbantásában a szerepeket. Egyetlen gondja csupán az volt, hogy előbb Cicerót meg kellett öletnie.[18] Catilinát ezen gondjától megszabadítandó két férfi, a senatori L. Vargunteius és a lovagrendi C. Cornelius elvállalta, hogy Cicerót a reggeli salutatio alkalmával meggyilkolják.[19] Cicero e tervről is értesült, és a november 7-én reggel megjelenő két bérgyilkost nem engedte be immáron fegyveres védelemmel ellátott házába, ezután pedig rögvest összehívta a senatust a Palatinus lábánál fekvő Iuppiter Stator templomba,[20] ahol mindenki legnagyobb megdöbbenésére Catilina is megjelent.

Cicero ekkor, november 8-án mondta el az első Catilináriát, amelyben leleplezte Catilina machinációit[21] és felszólította, hogy hagyja el Rómát.[22] Catilina rádöbbent, hogy teljességgel magára maradt, kirohant a senatusból, s még az éjjel elhagyta a várost. – Színleg száműzetésbe ment, ténylegesen azonban Manliushoz csatlakozott. Másnap, november 9-én a második Catilina elleni beszédben Cicero közölte a néppel az eddig történteket. November közepén Rómában ismertté vált, hogy Catilina átvette a parancsnokságot – az imperium külső jelvényeivel együtt – Manlius serege felett, erre hostis populi Romanivá nyilváníttatott. Catilina azonban jónéhány cinkosát Rómában hátrahagyta, akiknek jelenlétéről és feladatairól Cicero Fulvia révén tudott, ám bizonyítékok híján nem léphetett fel ellenük. Itt Cicerónak a véletlen sietett a segítségére, ugyanis az összeesküvők a Rómában tartózkodó allobrox[23] követekkel léptek kapcsolatba, s azokat az összeesküvéshez való csatlakozásra igyekeztek rábírni.[24] Erről tudomást szerezvén Cicero azon javaslatot tette, hogy szerezzenek az összeesküvőkről írásos bizonyítékokat, ami meg is történt.[25] Cicero e bizonyítékhoz egy a Pons Mulviusnál[26] lezajlott támadás  révén jutott hozzá.[27]

A Concordia templomban tartott senatusi ülésen e dokumentumok súlya alatt az összeesküvés Rómában maradt vezetőit vallomásra kényszerítették; ezen cselekményekről Cicero még aznap (december 3-án) este beszámolt a forumon egybegyűlt népnek – ekkor hangzott el az úgynevezett harmadik Catilinaria. A negyedik Catilinariara december 5-én került sor a Concordia templomban,[28] ahol arról kellett határozni, hogy mi történjék az őrizetbe vett összeesküvőkkel. Iunius Silanus a legsúlyosabb, főbenjáró büntetést javasolta, akihez a legtöbben csatlakoztak is, azonban Caesar[29] az életfogytig tartó fogvatartásra szavazott, akit szintén követtek néhányan. Cicero itt közbeavatkozott, s a negyedik Catilinariában összefoglalván az eddigi véleményeket, megkérdezte a senatorokat, hogy Silanus vagy Caesar javaslatát fogadják-e el, mire a mérleg Caesar javára látszott billeni. Ekkor azonban Marcus Porcius Cato emelkedett szólásra, aki a hazaárulók számára a halálbüntetést követelte,[30] amit a senatus meg is szavazott, s az ítéletet még aznap este a Tullianumban végrehajtották. Cicerót a nép és a senatus egy emberként mint Róma megmentőjét ünnepelte,[31] Q. Lutatius Catulus pedig pater patriaeként köszöntette, amely címre Cicero élete végéig igen büszke volt. (Catilinát seregével együtt 62-ben Pistoriánál csatában győzték le, és a sereg vezére is ott lelte halálát.[32])

Ezek alapján megkísérelhetjük a Pro Murenát időben elhelyezni.[33] Catilina cinkostársait még nem vették őrizetbe,[34] és Cato még nem kezdte meg néptribunusi működését,[35] mint erre Cicero is utal.[36] Ugyanakkor terminus post quemként jelölhető meg Catilinának Rómából való távozása,[37] ugyanis erről a beszéd már mint megtörtént esemény ad számot.[38] Cicero továbbá hangot ad azon óhajának, hogy Antonius fegyveresen lépjen fel Catilina ellen; erre a parancs Catilina távozása után néhány nappal született meg.[39] Ezek alapján a beszéd elhangzását 63 novemberének utolsó napjaira tehetjük.[40]

A perben négy vádlóval (Servius Sulpicius Rufus, M. Porcius Cato, az ifjabb S. Sulpicius Rufus és egy bizonyos közelebbről nem ismert C. Postumius) és három védővel találkozunk (Q. Hortensius Hortalus, M. Licinius Crassus és Cicero), az eljárás Murena felmentésével zárult.[41]

2. A beszéd szerkezetét a következőképpen vázolhatjuk:[42] 1-10. Cicero az őt a védelem elvállalása miatt ért szemrehányásokra felel. Az antik retorikában nem ritka azon stratégia, amellyel a védő először önmagát kívánja tisztázni.  Stílusa már az első mondatban ünnepélyes mind szóhasználatát, mind ritmusát, a creticus használatát[43] tekintve. A fő részben (11-83) a vád hármas tagolású diszpozícióját követi.[44] Az első igen rövid részben visszautasítja azon vádakat, amellyel Murena életvitelét illették (deprehensio vitae). A második részben (15-53) a két vetélytárs megválasztásának esélyeivel foglalkozik. Erre azért volt szükség, mert a vád utólag Murena esélytelenségét hangoztatván kívánta bebizonyítani, hogy győzelmét csupán tisztességtelen eszközöknek köszönheti; Cicero erre kívánt feleletet adni. Hangsúlyozza, hogy a származás és az ez által nyert tisztség mindkét fél esetében azonos (15-17), pusztán ennek jogán egyikük sem kerekedhetett a másik fölé.

Murena eddigi pályafutásával vívta ki a köz megbecsülését, s ezzel a maga számára a győzelmet (18-24). A szónoki és a katonai pálya dicsőségét állítja szembe a jogász tevékenységével (22-30), amely versengésből (studiorum atque artium contentio) – amint ez a retorikai szituáció megkívánta – természetesen az eloquentia és res militaris került ki győztesen. Ezt követően azonban Cicero nyomósabb okokat is felsorakoztat Murena mellett (37-42), így például azon ünnepi játékokat, amelyeket mint praetor rendezett.[45] Azon tényt, hogy Sulpicius Rufusszal ellentétben[46] elvállalta egy provincia igazgatását,[47] s végül, hogy választását a hadvezér Lucullus és csapatai is támogatták, amelyek a harmadik mithritadesi háborúból visszatértek Rómába. Majd Servius elleni támadásba lendül (43-52): bírálja az általa követett taktikát, nevezetesen, hogy Sulpicius saját győzelmének előmozdítása helyett már kezdettől fogva inkább ellenfelei ellen készítette elő az ambitus vádjának bizonyítékait, s ezzel a Catilina győzelmétől rettegőket önkéntelenül is Murena táborába űzte.[48] A harmadik részben (54-83) tér rá a tényleges vádpontokra. Elsőként a Cato által felhozott vádakra, s ennek indítékaira felel (61-66) tudniillik, hogy Catót csak túlságba vitt erélye vitte arra, hogy a vádat támogassa.[49] Miként előbb (22-30) a iurisprudentia kicsinyességeit és bizonyos avitt intézményeit, úgy itt a stoa etikájának olykor túlzó szigorát teszi gúny tárgyává.[50] Ezt a vádat tényszerű, ám meglehetősen szűk és nem túl meggyőző cáfolata követi (66-77). A hangsúly nem is a bizonyításon van, hanem azon – miként erre nyomatékosan fel is hívja a figyelmet – hogy maga a per felettébb elhibázott lépés, s hogy aki ezzel azt akarná elérni, hogy a következő év januárjában csak egy consul lépjen hivatalba, az Catilina és cinkosai kezére juttatná a res publicát.[51] Célja tehát az állam és polgárainak védelme.[52] Az epilógusban (83-90) arra hívja fel a bírák figyelmét, hogy döntéseikben a köz érdekét tartsák szem előtt.[53]

            3. Servius Sulpicius Rufus patríciusi nemzetségből származott ugyan, ám családja nem játszott fontos szerepet a római közéletben.[54] Nagyapja nem jutott jelentős posztra a cursus honorumban, apja pedig lovagrendi volt.[55] Ifjúként Ciceróhoz hasonló tanulmányokat folytatott, Rhodoson tanult retorikát, majd pedig onnan visszatérvén az ékesszólás felől a iurisprudentia felé fordult, ugyanis – amint Cicero mondja – inkább akart a második mesterségben (tudniillik a iurisprudentiában) első lenni, semmint az elsőben (tudniillik az ékesszólásban) második.[56] A quaestori tisztet Ostiában látta el, feltehetően 75-ben,[57] majd 65-ben praetor lett, és a quaestio peculatus elnöke.[58] Mindkét tisztséget Murenával azonos esztendőben töltötte be.[59] Praetorsága után nem fogadott el provinciát, hanem Rómában maradt és továbbra is iuris consultusként tevékenykedett.[60]

Amint tudjuk 63-ban a választásokon vereséget szenvedett. Mely okokra lehet ezt visszavezetni? Servius Sulpicius nem rendelkezett a megfelelő társadalmi háttérrel és kapcsolatrendszerrel; Cicero jegyzi meg a szónoki tevékenység kapcsán, hogy e képesség segítségével gyakorta nem nemesi származású férfiak is elnyerték a consuli méltóságot, mivel igen jelentős befolyásra, felettébb erős baráti kapcsolatokra és nagy támogatottságra tettek szert.[61] A „homines non nobiles” kitétellel Cicero saját pályafutására is utal, amely noha nem volt példátlan, ám felettébb ritkának mondható, hiszen a köztársaság utolsó három századának hatszáz consula között csak tizenöt homo novus volt található.[62]

A gratia, a római közélet sine qua nonja volt, amivel a politikusnak feltétlenül rendelkeznie kellett hívei és a nép körében,[63] valamint nélkülözhetetlen volt egy-egy tisztség megszerzésénél is.[64] Noha a gratia elnyerésének eszközeit ma olykor a korrupció körébe sorolnánk,[65] Cicero is világos különbséget tett a gratia és a vesztegetés között.[66] Ezen erős társadalmi összefonódás nélkül a római jog számos intézménye, így például a mandatum, a negotiorum gestio, a comodatum stb. működésképtelenné vált volna,[67] és ha a gratia és az amicitia nem kötötte volna össze a vezető római köröket, úgy a birodalom kormányzásához jóval nagyobb közigazgatási apparátusra lett volna szükség.[68] Cicero említi, hogy a iurisprudentiában ezek közül (gratia, amicitia, studium) semmi sem lelhető fel.[69] Mennyiben tekinthető e kijelentés Cicero saját véleményének, s mennyiben e konkrét politikai helyzet szülte szükségszerűségnek? Cicero a De officiisben a következő gondolatokat fogalmazza meg: Cic. Off. 2.65. Quae autem opera, non largitione beneficia dantur, haec tum in universam rem publicam tum in singulos cives conferuntur. Nam in iure cavere, consilio iuvare atque hoc scientiae genere prodesse quam plurimis vehementer et ad opes augendas pertinet et gratiam. Itaque cum multa praeclara maiorum, tum quod optime constituti iuris civilis summo semper in honore fuit cognitio atque interpretatio, quam quidem ante hanc confusionem temporum in possessione sua principes retinerunt, nunc ut honores, ut omnes dignitatis gradus, sic huius scientiae splendor deletus est, idque eo indignius, quod eo tempore hoc contingit, cum is esset, qui omnes superiores, quibus honore par esset, scientia facile vicisset. Haec igitur opera grata multis et ad beneficiis obstringendos homines accomodata. - Azon jótétemények, amelyek nem ajándékozás, hanem teljesítmény révén keletkeznek, hol az egész állam, hol az egyes polgárok javaira fordíttatnak. Ugyanis a törvény előtt formulákkal támogatást nyújtani, tanáccsal segíteni és ilyesfajta tudással a lehető legtöbb embernek hatékonyan javára lenni, ez a gazdagság és a tekintély növelésére szolgál. Ezért volt tehát az ősök számos intézménye mellett ez felettébb ragyogó, s értelmezése mindig nagy tiszteletnek örvendett. Ennek a (jelen) kornak az összezavarodásáig a vezető férfiak birtokában voltak, most azonban, miként a dicsőség és minden méltóság, ezen tudás fényessége is kialudt, ami annál inkább méltatlan, mivel oly időben következett be, amikor élt egy férfiú, aki elődeit, akikkel dicsőségét tekintve egyenlő volt, tudásra nézve könnyedén felülmúlta. Ezen tevékenység tehát sokak számára kedves és alkalmas arra, hogy az embereket jótéteményekkel lekötelezzük vele. A beneficentia és a liberalitas (miként a Pro Murenában említett gratia, amicitia és studium)[70] nem pusztán etikai kategória, hanem a közéleti érvényesülés eszköze is.[71] Erre hajdan megfelelő eszköz volt a iurisprudentia művelése, ezt az állam első emberei tartották birtokukban, ám a zavaros jelenkorban veszített fényéből. A kor nagy jogtudósa alatt Servius Sulpicius Rufus értendő, vele kezdődik el a lovagrend beáramlása a iurisprudentia területére. Azon kijelentést tehát, miszerint a iurisprudentia nem nyújt megfelelő hátteret a közszerepléshez, csupán az adott politikai helyzet diktálta, nem pedig Cicero saját meggyőződése. Hasonlóképpen azon megállapítás, hogy a jogtudománytól semmiképpen sem vezet biztos út a consulatushoz,[72] is csak részben helytálló. A res publica 63-ban már valóban nem azon időket élte, amikor a jogtudósok gyakorta jutottak volna el a cursus honorum csúcsára, ugyanakkor 95-ig tizennyolc jogászról tudunk, akik consuli hivatalt viseltek (Appius Claudius Caecus és Cornelius Scipio Nasica kétszer is), az így kapott húsz consultatus 201-95 közé esett.[73] 95 után a legközelebbi év, amelyikben a consuli tisztet jogtudós töltötte be az 51-es volt, maga a jogtudós pedig Servius Sulpicius Rufus.[74]

Sulpicius 63-as kudarcának azonban volt egy személyes oka is, ugyanis nem lévén kellően határozott személyiség, látta ellenfelei kezdeti sikereit, túl korán feladta a harcot, és ahelyett, hogy saját győzelmén munkálkodott volna, a leendő győztesek elleni vádon munkálkodott.[75] Ezen taktika – tekintve Murena népszerűségét, amit praetorsága idején alapozott meg, és a Catilinától való általános félelmet – mintegy predestinálta Sulpiciust arra, hogy vereséget szenvedjen.

Amikor végül 51-ben elérte – épp a 63-ban vele egy oldalon küzdő Catóval szemben győzelmet aratva[76] – a consulatust, nem tudott kellő eréllyel és határozottsággal fellépni, azon meglehetősen viharos korban.[77] 43-ban halt meg a fellángoló polgárháború béke közvetítőjeként.[78] Cicero Servius Sulpiciust mind annak életében,[79] mind pedig annak halála után[80] nagy elismeréssel illette – személyes kiválóságát a Pro Murenában sem vonta kétségbe,[81] barátja számára nyilvános temetést és a rostra előtt szobrának felállítását is követelte, a végtisztesség mindkét aktusa Cicero kívánsága szerint zajlott le.[82]

Cicero nem méltatlanul dicsérte Servius Sulpicius jogtudósi tevékenységét, hiszen munkássága igen szerteágazó volt, száznyolcvan könyvből álló responsumgyűjteményt hagyott hátra,[83] amit tanítványai, Aufidius Namusa[84] és Alfenus Varus[85] tettek közzé, valamint három új műfaj megalkotása is fűződik a nevéhez.[86] Nála jelentkezett leghatározottabban a görög filozófia hatása a köztársasági kor jogászai közül.[87] Iskolateremtő voltát jellemzi, hogy tíz tanítványáról tudunk.[88] Cicero maga is méltatja azt a módszert, amellyel Servius elődeit felülmúlván új utakat járt a iurisprudentiában,[89] és kiemeli, hogy filozófiai műveltsége révén képes volt egy összefüggő, Cicero által a korábbi jogtudományból gyakorta hiányolt rendszer megalkotására, teljességgel szakított a múlt pontificalis tradícióival, a ius civile mellett tudományos igénnyel művelte a ius praetoriumot is, és széles körben felhasználta a dialektika módszerét.[90]

            4. Lucius Licinius Murena 105-ben született, s apjának fővezérsége alatt 83 és 81 között Kisázsiában teljesített hadiszolgálatot, akinek triumphusain is részt vett.[91] 75-ben Sulpiciusszal együtt töltötte be a quaesturát,[92] majd 74-ben L. Lucullus consullal visszatért az időközben újra fellángolt mithridatesi háborúba.[93] 65-ben ismét Sulpicius collegája volt, s praetor urbanusként bőven volt alkalma arra, hogy a fényűzően megrendezett Ludi Apollinaresszel nem csekély népszerűségre tegyen szert,[94] propraetorként 64-ben Gallia Narbonensist kapta osztályul. A vádlók nemzetségének új voltát vetették szemére,[95] azonban Murena nem volt a szó hagyományos értelmében vett homo novus, hiszen a generációk sorában ő volt a negyedik, aki elérte a praetori tisztséget, s e megjelölést általában azokra vonatkoztatva használták, akik családjának tagjai nem érték el a ius imaginummal járó curulisi hivatalok egyikét sem.[96] Sikerének egyik alapja erős anyagi háttere volt, amit már az általa praetorként rendezett játékok is bizonyítottak, s amelyen galliai propraetorsága csak javított; ugyanakkor az aktuálpolitikai helyzet is az ő malmára hajtotta a vizet, hiszen a Catilina részéről fenyegető veszéllyel szemben jól szervezett, ütőképes hadseregre volt szükség, amivel a pályázók közül egyedül Murena rendelkezett.[97] Consulátusa után jelentősebb tettéről nem tudunk, az adott politikai helyzettől s a választás eredményétől függetlenül jól mutatja Servius Sulpicius Rufus intellektuális fölényét az általa hátrahagyott száznyolcvan könyvből álló életmű az egyéniségét tekintve inkább színtelen Murena felett.[98]

            5. A consulok választásának a comitia centuriatákban alkalmazott rendje 241 és 218 között alakult ki, és még Cicero korában is érvényben volt sajátos vegyüléket képezvén a centuriák életkor és census, valamint a tribus szerinti felosztásnak.[99] Mind a harmincöt (négy városi és harmincegy vidéki) tribus centuriákra oszlott fel, amelyek részint életkor (iuniores tizenhét-negyvenhat év, seniores negyvenhét-hatvan év) részint az öt census osztály szerint állt össze: 5 (vagyoni osztály) x 2 (életkori csoport) = 10 x 35 (tribus) = 350 centuria. Ezen kívül az equites Romani equo publico tizennyolc centuriával rendelkeztek (ezeket a hat törzsi nevet viselő Tities, Ramnes és Luceres centuriák – ún. suffragia – és tizenkét név nélküli centuria alkotta), megjegyzendő, hogy ezen ezernyolcszáz lovag általában igen gazdag és befolyásos család tagja volt. Ezekhez járult a fegyver nélküli szolgálatot teljesítők öt centuriája. A választásnál százkilencvenhárom centuria szavazott, nevezetesen az első censusosztály (2 x 35) hetven centuriája, a tizennyolc lovagi centuria, az öt fegyvertelen centuria és a másodiktól az ötödik censusosztályból száz centuria. Azon utóbbi logikai művelet, amellyel a (2 x 4 x 35) kétszáznyolcvanas számot száz centuriára redukálták, nem ismert. A szavazatok leadásának sorrendje a következőképpen alakult. Elsőként a harmincöt iuniores-centuria első censusosztályából kisorsolt centuria voksolt (ez volt az ún. centuria praerogativa), amelynek az eredményét szavazásuk után ki is hirdették némiképp jelzést adva a választások kimeneteléről. Másodikként a maradék (34 + 35) hatvankilenc centuria első censusosztálya együtt szavazott a tizenkét név nélküli lovagi centuriával. Harmadikként a hat centuria suffragia lovagjai járultak az urnákhoz. Őket követték negyedikként a másodiktól az ötödik censusosztály centuriái. Az öt fegyvertelen centuria szavazási helye ezen eljárásban nem határozható meg pontosan – részint az első, részint a másodiktól az ötödik censusosztály centuriáival voksoltak együtt. Minden választónak annyi szavazata volt, ahány magistratusra szavazni kellett, vagyis a consul választásnál két, a praetor választásnál nyolc vokssal rendelkezett. A győzelemhez a jelöltnek a százkilencvenhárom centuria közül kilencvenhétnek a szavazatát kellett megnyernie, s amint a két jelölt elérte ezt, a választást lezárták. (Ezen eljárás megfosztotta például a harmadik helyen végzett jelöltet azon esélytől, hogy az összes, tehát százkilencvenhárom centuria szavazataival lehagyja ellenfeleit.) Mindez világosan bizonyítja az előbb voksoló, tehát a vagyonosabb centuriák helyzeti erőfölényét. A győzelemhez elegendő volt az első censusosztály hetven centuriájának, a lovagi centuriák és a második censusosztály egy részének a szavazata. Ha ezek egységesen szavaztak, úgy „idegen elem” nem kerülhetett a hatalom közelébe. Ezen rendszert tovább erősítette az, hogy a harmincöt tribus közül csupán négy volt Rómában található, a vidéki tribusok tagjai  egymástól igen messzire eső vidékeken laktak, ami a kapcsolat kialakítását szerfelett megnehezítette. (A választási hadjárat során ilyen feltételek mellett a jelöltek nemigen támaszkodhattak sem pártokra, sem programokra csupán saját nevük, ténykedésük, családi és társadalmi kapcsolataik voltak segítségükre.[100])

Miként a magistratusok választása Róma köztársasági államrendjének velejárója volt, ugyanúgy szerepet játszott e választásokban a választási vesztegetés (ambitus) is. Már nem sokkal a XII táblás törvény megszületése után, 432-ben megjelent az első törvényi rendelkezés, mely megtiltotta, hogy a pályázók különlegesen fehérített, ragyogóvá tett öltözékkel hívják fel magukra polgártársaik figyelmét.[101] Az ambitus (körüljárás, körbejárás) kezdetben csupán azon tevékenységet jelölte, amely során a hivatalra pályázó körbejárta a választókat, hogy a maga számára biztosítsa szavazataikat.[102] C. Poetelius tribunus plebis nevéhez fűződik azon 358-as plebiscitum, ami megtiltotta a pályázóknak, hogy piacokon és falvakban járják körül a választókat,[103] amely rendelkezés nyilvánvalóan a Rómán kívüli etikátlan szavazatszerzésnek kívánt gátat vetni. A római terminológia szerint mindig csupán az ambitus ütközött a jogrendbe, az ambitio viszont nem,[104] ez gyakorta egyszerűen petitio értelemben szerepelt, jelentése olykor kétségkívül pejoratív volt, ám soha nem lett belőle jogi kifejezés.[105] Megjegyzendő azonban, hogy az imént említett két plebiscitum nem tekinthető stricto sensu büntetőtörvénynek.[106] A második század első feléből két törvény létezéséről tudunk, amely az ambitust szankcionálta, ez a 181-ből származó lex Cornelia Baebia[107] és egy 159-es törvény.[108] Ezek tartalmát sajnos nem ismerjük. A C. Gracchus és Sulla közötti korban a quaestiones perpetuae rendszere már igen kiterjedt volt, a quaestio de veneficiis, a quaestio inter sicarios, a quaestio peculatus és a quaestio maiestatis (?) mellett létezett a quaestio ambitus is.[109] Erre az időre esik az első kifejezetten ambitusra irányuló perről szóló híradásunk is: 116-ban a 115-ös esztendő egyik consuli tisztségét, a homo novus[110] Marcus Aemilius Scaurus nyerte el, aki ellen vesztes vetélytársa, P. Rutilius Rufus ambitus miatt vádat emelt, mire Scaurus hasonlóképpen járt el Rufusszal szemben; mindkét vádlottat – akik vádlók is voltak egy személyben – felmentették.[111] Sulla némiképpen változtatott a quaestiones perpetuae rendszerének alapjain 81-ben. A lex Cornelia de ambitu léte vitatott,[112] a leges Corneliaere vonatkozó ismereteink korántsem teljesek, ugyanis e törvényekről két fő forrás áll rendelkezésünkre, egyfelől Cicero beszédei, másfelől a késői principatus jogászainak írásai. Cicero annyiban szól e törvényekről, amennyiben az adott beszédben megjelenő érdekei, azaz a retorikai szituáció kívánja, tehát semmiképpen sem törekszik teljességre – hiszen ez nem is feladata. A principatus jogászai Sullának csak azon törvényeivel foglalkoznak, amelyek az augustusi reformok[113] után még hatályban maradtak.[114] A lex Cornelia de ambitu létét azonban a következő utalás valószínűsíteni engedi. Ezek szerint a korábbi időkben[115] az elítéltekre a lex Cornelia alapján azon büntetést mérték, hogy a magistratusra való pályázástól tíz évig távol kellett maradniuk.[116] Az említett lex Cornelia aligha lehetett a 181-es lex Cornelia Baebia, hiszen a Publius Cornelius Sulla védelmében mondott beszéd[117] és a lex Cornelia között több mint tíz esztendő telt el, s minthogy ezen időszakban más az ambitust szankcionáló törvények is születtek, nem tételezhető fel, hogy a büntetési tétel azonos maradt volna.[118] Ugyanakkor akár egyéb bizonyíték nélkül is valószínűsíthető egy önálló lex Cornelia de ambitu megalkotása, mivel Sulla az egész quaestiones perpetuae rendszert újjászervezte.[119] A Sulla utáni questio ambitus élén általában a praetor állott, így például 66-ban C. Aquilius Gallus jogtudós volt a praetor ambitus.[120] Az ezt követő törvényekről maga a Pro Murena is nyújt tájékoztatást. C. Cornelius tribunus plebis követelésére 67-ben megszületett a lex Carpulnia,[121] amelynek szankcióiról a következőket tudjuk: tartalmazta a senatusból való kizárást,[122] az életfogytig tartó elzárást a hivatalokra való pályázástól (szemben a lex Cornelia által megjelölt tíz évvel!), és egy bizonyos pénzbüntetést. Egy 63-ból származó senatus consultum a lex Calpurnia által szabályozottak egy részét kiemelten szankcionálta, így a pályázónak Rómában történő fogadásakor párthívek pénzért való toborzását, a gladiátorjátékokra nagyszámú tiszteletjegy és -hely kiosztását és a túlzott mértékű vendégelést,[123] ezen senatus consultum feltehetően az említett törvényt értelmezte és konkretizálta.[124] A 64-es év eseményei azonban – elsősorban Antonius és Catilina egyre inkább elharapódzó vesztegetései – egy újabb törvény meghozatalát is szükségessé tették. E törvény lett a 62-es év consulatusára pályázó összes jelölt által támogatott, 63-ban megszületett lex Tullia,[125] amely új büntetésként 10 éves száműzetést is kilátásba helyezett, valamint határozottabban lépett fel a pénzt osztogatókkal szemben, és büntette a törvényből való – állítólagos betegség miatti – távolmaradást.[126] Ezen kívül megtiltotta a hivatalra pályázás előtti két esztendőre a gladiátorjátékok rendezését, amely szabály alól csak azok végrendeletben rendelt volta adhatott felmentést. A törvény így kívánta megakadályozni a közvetlenül a választóknak történő pénzfizetést, és kívánta a pályázók kíséretének számát, amelynek felduzzadása már-már diadalmenetként a biztos győzelmet sugallta a választópolgárnak, korlátozni.[127] Cicero maga elsősorban Sulpiciust említi mint olyat, aki a lex Tullia meghozatalát szorgalmazta,[128] akinek erre alapos oka is volt: Catilina tisztességtelen üzelmei már messze hírhedtek voltak, s nemkülönben tarthatott az erős anyagi háttérrel rendelkező Murena befolyásától is. Helyzetének kiegyenlítését a törvényhozástól várta, és attól, hogy ellenfeleit rendszeresen perrel fenyegette meg.[129] Tény azonban, – amint Adamietz találó szellemességgel megjegyzi – hogy az ambitus tényleges határait végeredményben csak a jelöltek anyagi lehetőségeinek korlátai szabták meg.[130]

6. A rómaiak a háborút köztudottan az élet természetes velejárójának tartották, s teljességgel tisztában voltak azzal, hogy imperiumukat is katonai erényüknek, a virtus militartisnak köszönhetik; így tehát a tudatukban a háború mestersége-művészete, a res militaris megelőzött minden más tevékenységet, amelyek gyakorlásának feltételeit a res militaris segítségével kivívott – kikényszerített béke teremtette meg. A Corpus Ciceronianum azonban egyáltalában nem bővelkedik olyan helyekben, amelyek ezen véleménynek adnának hangot: Cicero elismeri ugyan, hogy az ősök által a római népre hagyományozott dicsőség igen sok dologban áll, sőt jóformán mindenben fennáll, ám leginkább hadügyben,[131] ugyanakkor Cn. Pompeius államférfiúi előrelátását és kiváló szónoki képességeit magasztalván kiemeli, hogy éppen ezen tulajdonságok képezik a hadvezér méltóságának lényegét.[132] A res militaris primátusát hirdető tradicionálisan római nézetet a De officiisben tovább finomítja: igaz ugyan – mondja –, hogy egy ifjú ember számára a dicsőséghez az a legjobb ajánlás, amit hadi érdemeivel szerez,[133] ám mindenképpen felülvizsgálatra szorul, s cáfolandó azon, igen sokak által képviselt vélemény, mely szerint a háborús tettek nagyobbak és dicsőbbek volnának a béke tetteinél, hangzik figyelmeztetése,[134] majd levonván a következtetést azon álláspontra helyezkedik, mely szerint ha helyesen kívánunk ítélni, úgy el kell ismernünk, hogy a békés polgári élet igen sok tette nagyobbnak és kiválóbbnak mutatkozott a háborús tetteknél.[135] Meggyőződéssel s meggyőzően idézi azon szentenciát, melyet némely gonoszok s irigyek nem átallanak támadni: Cic. Off. 1.77. Cedant arma togae, concedant laurea laudi![136], igazolván, hogy a békés polgári lét bátor cselekedetei semmivel sem csekélyebb fontosságúak, mint a háborús tettek, sőt az előbbieknek több igyekezetet s fáradságot kell szentelnünk, mint az utóbbiaknak.[137]

7. Cicero a Pro Murenában gyakorta él a humor és az irónia fegyverével. Ezeket hol a kiüresedett és kicsinyes formaságok, hol a sztoikus filozófia túlzó, életidegen szigora ellen irányítja. Helyénvalónak tűnik tehát áttekinteni, hogy milyen helyet foglal el a humor és az irónia mint szónoki eszköz az antik ékesszólás elméletében,[138] ezen belül pedig különösen a Corpus Ciceronianumban.[139]

A tréfa, a geloion hasznosságáról először Gorgias szólott, aki szerint az ellenfél komolyságára tréfával, tréfájára komolysággal kell felelni, és hatását ily módon lerontani,[140] amint ezt Aristoteles is idézi.[141] Itt tesz utalást Aristoteles arra, hogy a Poétikában már kifejtette, hány faja van a nevetségesnek; ám a Poétikának azon része, melyben a komédiát tárgyalta, elveszett. Megjegyzi, hogy ezeknek egy része illik a szabad emberhez, másik része pedig nem, tehát a szónoknak az előbbiekkel kell élnie.[142] Arról, hogy több görög rétor is foglalkozott a humor kérdésével, Cicerónál olvashatunk,[143] ezen görög írások azonban nem maradtak ránk.[144] Quintilanus alapvető különbséget lát a szellemesség és a humor tekintetében az antik ékesszólás két legnagyobb alakja, Demosthenes és Cicero között, ugyanis míg Demosthenes híjával volt a kedélynek, addig Cicero nem tudott a szellemességben mértéket tartani.[145] Cicero az Oratorban[146] kitér, a De Oratoréban pedig kimerítően értekezik[147] a szellemesség, a vicc és a humor kérdéseiről. Forrásként saját szónoki gyakorlata, római viccgyűjtemények[148] és peripatetikus írások szolgáltak.[149] Felszabadított írnoka, Tiro – vagy valaki más – három könyvben összefoglalt példatárat adott ki e tárgyról.[150]

Az értekezést Cicero azon kijelentéssel kezdi, mely szerint igen gyakran kellemes és kiválóan hasznos dolog a vicc és a humor,[151] majd azzal folytatja, hogy ő maga is látta, hogy a perekben sok mindent el lehet érni szellemességgel.[152] Cicero öt kérdésre keres nevetéssel kapcsolatban választ: Mi a nevetés? Honnan ered? A szónok kívánjon-e vidámságot teremteni? Meddig mehet el? Milyen fajtái vannak a ridiculumnak?[153] Az első kérdés a dialógus egyik szereplője C. Iulius Caesar Strabo szerint nem tartozik a tárgyhoz;[154] a másodikra Aristotelesszel felel, miszerint a ridiculum a rút és torz tulajdonságok által meghatározott területeken alkalmazandó.[155] A harmadik kérdésre egyértelműen igenlő választ kapunk.[156] A negyedik kérdésre – amely jelen vizsgálódásunk tárgya, a Pro Murenában a iurisprudentia és Servius Sulpicius Rufus ellen irányuló él szempontjából lényeges, a következőt feleli: Sem a különös elvetemültségből, sem a súlyos szerencsétlenségből nem űzhet a szónok tréfát,[157] hasonlóképpen nem válhat gúny céltáblájává egy közkedvelt, köztiszteletben álló ember sem.[158] A legfőbb törvény tehát a mértéktartás.[159] Az ötödik kérdésre adott feleletből megtudjuk, hogy a vicc egyik fajtáját a dolog maga, a másikat pedig a megfogalmazás adja.[160] Ezt követően megjelöli a ridiculum azon forrásait, amelyekből a szónok meríthet,[161] és amelyekből nem.[162] A nevetést például a vicc esetében legtöbbször az váltja ki, hogy a szónok olyasmit mond, amire senki sem számított, ilyenkor saját tévedésünkön nevetünk.[163]

A tökéletes szónok (perfectus orator) ideájának meghatározása során[164] Cicero három stílusnemet jelöl meg – az egyszerűt, a közepest, a fennköltet – és megjegyzi, hogy noha az egyes stílusnemekben külön-külön ki is tűntek némelyek, ám igen kevesen értettek mindegyikhez egyaránt.[165] Az Oratorban Cicero mindhárom stílusnem elméleti megalapozását megadja, ám kiemeli, hogy az egyszerű stílusnak egyéb jellemzői mellett (a prózaritmus és a körmondat kerülése, a hiátus elhagyása, a munditia és az elegantia, mind az ékesség, mind a szó és a gondolat alakzatok alkalmazásában való mértéktartás)[166] legsajátosabb vonása a szellemesség és az éles nyelvűség. A szónoknak ezek alkalmazása során ügyelnie kell arra, hogy ne okozzon orvosolhatatlan sérelmeket, valamint hogy csupán ellenségeibe döfjön fullánkokat, ám ezt is mértékkel kell tennie, s ne folyvást, s ne mindegyiket, s ne akárhogyan sértse. Ezt mondja a legtisztább atticizmusnak, noha különösebb eleganciát e téren az újabb atticisták közül senki sem ért el.[167] A szónok által követendő – és Cicero által a Pro Murenában be is tartott – mértékletességről szólván Quintilianus megjegyzi, hogy a szónok soha ne akarjon senkit sem megsérteni, főképpen pedig álljon távol tőle azon szándék, miszerint inkább egy barátról, semmint egy szellemes megjegyzésről legyen kénytelen lemondani.[168]

Érdemes felfigyelni arra, hogy mennyire hasonló szellemben járt el Cicero Sulpiciusszal szemben is: expresis verbis kimondja Sulpiciusról, hogy egyéb erényei, így önuralma, méltósága, igazságossága, hűsége és összes többi érdeme miatt mindig kiváltképp méltónak tartotta a consuli és minden egyéb méltóságra is,[169] valamint igen dicséretesnek véli azt, hogy a civiljogban szerzett jártasságot, sokat virrasztott, dolgozott, sokaknak segítségére volt.[170] Az ironikus megjegyzések minden esetben csupán a iurisprudentiának szólnak.[171]

8. Cicerónak és a iurisprudentiának a kapcsolatát vizsgálva el kell tekintenünk a Cicero iuris consultus témakör már-már az áttekinthetetlenségig gyarapodott irodalmának ismertetésétől.[172] Hamza az ezen kérdéskörről alkotott nézeteket négy fő csoportba sorolja:[173] Egyesek Cicerót elsősorban iuris consultusnak tartják - így például Gasquy[174]-, mások – többek között Weil[175] - szerint kifejezetten a modern ügyvédek előfutára, ezzel szemben némelyek - példának okáért Stein[176] - úgy vélik, hogy Cicero jogi ismeretei meglehetősen felületesek és gyérek voltak, ismét mások pedig - mint például Tomulescu[177] - noha nem tartják stricto sensu iuris consultusnak, nem vitatják el tőle, hogy beható ismeretekkel rendelkezett a iurisprudentia területén is. Hasonlóképpen Hamzát[178] követve helyesebbnek látszik a források tükrében feleletet keresni azon kérdésre, hogy milyen szerepet szánt Cicero a jogi ismereteknek, a iurisprudentiának saját működésében, a szónoki képzésben, és a res publica hajójának kormányzásában.

Iuris consultus barátaihoz írott leveleiben a iurisprudentia technikai elemeivel példálózván a vos soletis[179] és in vestris libris[180] kifejezéseket használja, amellyel világosan elhatárolja magát e mesterség gyakorlati művelőitől, s okkal tulajdoníthatunk hasonló jelentést a Trebatiusnak ajánlott, az ő ösztönzésére megalkotott[181] Topicában az in vestris actionibus,[182] valamint a Pro Murenában olvasható vestris mysteriis,[183] vestris formulis atque actionibus és  vestrae exercitationi[184] fordulatoknak.[185] Hasonlóképpen némi büszkeséggel idézi Gallusnak azon kijelentését, mely szerint az adott tárgy nem a jog, hanem Cicero területére tartozik.[186] A Corpus Iuris Civilisben többször történik utalás, illetve hivatkozás Ciceróra: Pomponius Enchiridionjának fragmentumaiban Cicerót elsősorban mint exemplumot idézi,[187] s szentenciái inkább a retorikai-politikai, semmint a jogi auctoritas súlyával esnek latba[188] – a Digestában nem egy helyen találhatók nem jogi szerzőktől származó citátumok,[189] így pl. Marcianusnál[190] és Pomponiusnál,[191] az Enchiridiontól eltekintve Cicerót a Digestában négy helyen idézik,[192] mindegyik jogeset kapcsán az előbb említett szellemben. Ezen hivatkozások tehát nem bizonyítják azt, hogy a klasszikus iuris consultusok Cicerót stricto sensu collegának tekintették volna.[193] Mindez azonban nem indokolja azt, hogy Cicerót a jogtudományban idegen testként kezeljük, vagy a iurisprudentiát Cicerótól alapvetően távol álló területnek tekintsük, hiszen a ’Nihil hoc ad ius; ad Ciceronem’ vélemény valóban csupán a iuris consultusok nézete volt, s csak Cicerónak a jog gyakorlati, technikai művelésétől való idegenségét hangsúlyozza. A iurisprudentiának a jogi gyakorlat azonban csupán egyik ága, amelynek a mindennapokban megjelenő hasznossága még nem szolgáltat bizonyítékot annak abszolút értelemben vett fontosságára, primátusára. Tény azonban, hogy Cicero egész életében igen szoros kapcsolatban állott a iurisprudentia gyakorlati művelőivel: mesterei között tartotta számon a két Scaevolát, az augurt és a pontifexet, s a Laelius de amicitiában maga számol be arról, hogy miután felöltötte a toga virilist, atyja elvitte Mucius Scaevolához, az augurhoz, akinek ettől fogva nem távozott az oldalától, majd pedig ennek halála után a pontifex Scaevolához ment, akit a római állam egyik legkiválóbb tehetségű s szorgalmú férfiújának nevez.[194]

Érdemes továbbá áttekinteni, hogy milyen szerepet, illetve jelentőséget tulajdonított Cicero a jogi ismereteknek a szónoki képzésben. Cicero értékrendjében az ékesszólás határozottan maga mögé utasítja a iurisprudentiát, amire mi sem jellemzőbb, mint az a megállapítás, amit S. Sulpicius Rufusra vonatkozóan tesz, nevezetesen, hogy inkább akart a második tudományban első lenni, mint az elsőben második,[195] s ezért választotta az eloquentia helyett a iurisprudentiát. A jogtudomány tere szűkebb, mint az ékesszólásé, s az ékesszólás természetéből adódóan jóval összetettebb annál, hiszen egy iurisconsultus működhet igen eredményesen az ars oratoria ismerete nélkül, az orator azonban nem lehet híjával bizonyos jogi ismereteknek. A szónoki képzés tehát nem nélkülözheti a jogi studiumot,[196] miként az orator – s különösképp a De oratoreban definiált perfectus orator – nem vethet meg egyetlen tudományt sem, hiszen azok mind társai s szolgálói a szónoki beszédnek.[197] Cicero e konklúzió ilyetén való megfogalmazását a De oratoreben mesterének, a dialógus egyik főszereplőjének, Crassusnak adja a szájába.[198] A jogi ismeretek hasznosságát a beszélgetés folytatásában is határozottabban hangsúlyozza, nevezetesen azzal, hogy még akkor is fel kellene vállalniok az embereknek a tanulással járó fáradtságot, ha a jog megismerése nagy és nehéz feladat volna, mégpedig azon haszon nagysága miatt, amelyre elsajátításával szert tehetnek, ám – s ezt Scaevola jelenlétében nem merné kimondani, ha maga a mester ezt nem maga szokta volna mondogatni – szerinte nincsen a iurisprudentiánál könnyebben megismerhető tudomány.[199] A Brutusban Cicero egyetlen talán méltó – akkor már halott – ellenfelének, pályatársának, Hortensiusnak méltatásában kiemeli annak jogi ismereteit.[200] a Pro L. Valerio Flaccóban pedig maró gúny céltáblájává teszi jogban járatlan ellenfelét.[201] Megemlíti továbbá, hogy számára mindig igen fontos volt – szemben a legtöbb szónokkal – a ius civile ismerete.[202] E követelményeket bizonyos, Aristotelesszel vonható párhuzamok[203] ellenére elsősorban saját tapasztalataira és a római jogi-politikai hagyományra alapozza, és csak másodsorban a görög mintákra.[204]

A Pro Murena studiorum atque artium contentiónak nevezett részében megfogalmazza, hogy nem csupán a katonai érdemet kell iurisprudentia fölé helyezni, hanem az ékesszólás művészetét is.[205] Továbbá kijelenti: Cic. Mur. 29. Itaque mihi videntur plerique initio multo hoc maluisse, post, cum id adsequi non potuissent, istuc potissimum sunt delapsi. Ut aiunt in Graecis artificibus eos auloedos esse qui citharoedi fieri non potuerint, eos ad iuris studium devenire. - Ígyhát számomra úgy tűnik, hogy kezdetben a legtöbben inkább ezt (ti az ékesszólást) akarták, később pedig, mivel ezt nem voltak képesek elérni, főképp ahhoz (ti. a jogtudományhoz) süllyedtek alá. Miként a görög művészekről mondják, hogy azok lettek fuvolások, akik nem tudtak kitharán játszani, akként mi is úgy véljük, hogy akik nem lettek szónokká, azok fanyalodtak a jogi tanulmányokra.[206]

 Állítását tehát egy a görög zenei életből vett példával is alátámasztja, amit Quintilianus idéz a hasonlatnak mit stíluseszköznek a tárgyalása során.[207] A hasonlat kiválóan alkalmas a dolgok megvilágítására, a hasonlatok egyik része a tények megerősítésére szolgáló bizonyítékok közé sorolható, másik része pedig a képszerű kifejezést szolgálja.[208] Ennek során vagy a hasonlatot követi a hasonlított dolog, vagy fordítva.[209] A hasonlat igen célszerű fajtája az önmagába visszatérő hasonlat, a redditio contraria, amely visszatérés a szembeállított utótagban jelenik meg, minthogy a tagjai kölcsönösen megfelelnek egymásnak.[210]

A szentenciaszerű fordulat,[211] mely szerint azokból lett auloedus, illetve iuris consultus, akiket tehetségük nem jogosított fel arra, hogy citharoedusszá, illetve oratorrá váljanak, azt sugallja, hogy miként a fuvolajáték elmarad a kitharajáték mögött, ugyanúgy a jog művelése is alacsonyabb rendű az ékesszólásénál.[212]

Az aulos (latinul tibia) az ókor legáltalánosabban elterjedt fúvós hangszere volt, amelynek számos válfaja létezett (pl. a lyd és a phryg fuvola),[213] az ábrázolásokon mindig páros csőként jelenik meg, kedvelt hangszere volt a Dionysos-kultusznak és a lakomáknak.[214] A kithara húros hangszer, általában a lyrának a hivatásos muzsikusok által használt négyzetes alapú fajtáját nevezték így.[215] E szöveghely kapcsán félrevezető MacDonald értelmezése, amely szerint az auloedi azokat jelöli, akik „a fuvolához énekelnek”, szemben a lyrához éneklő citharoedivel.[216] A kitharán játszó művész a hangszeres játékkal egyidejűleg énekelhetett egyazon időben.[217] Az emberi elme sokoldalúságáról Quintilianus példaként említi, hogy a kitharán játszó egyszerre ügyel a szövegre, a dallamra, a sokféle hangnemre, egyes húrokat jobbjával kell pengetnie, másokat baljával kezelnie, közben pedig a lábával kell a taktust vernie.[218] A kitharát az aulosnál magasabb rendűnek ítélő nézettel számos helyen találkozhatni. Alkibiadész nem volt hajlandó megtanulni fuvolán játszani,[219] mert azt szabad emberhez méltatlannak tartotta, ugyanis a fuvolajáték eltorzítja az ember arcvonásait, s míg a lanton játszó énekelhet, és szavalhat is a zenélés közben, addig ezt a fuvolás nem teheti meg.[220] Platon száműzni kívánta államából a fuvolát, s csak a lyrát és a kitharát ítélte hasznos hangszernek.[221] Hasonlóan vélekedett Aristoteles is.[222] Az aulos csekélyebb értékét, illetve az ezt kimondó ítéletet támasztja alá Marsyas szatírnak, Kybelé istennő kísérőjének a története is. Eszerint kétágú sípon először Athéné játszott, ám a víztükörben meglátván képét észlelte, mennyire eltorzultak vonásai az erőlködéstől, elhajította a sípot, s megátkozta, aki azt felveszi. Ezt  Marsyas szatír tette meg, s balgán versenyre hívta Apollónt, hogy az isten lant-, vagy az ő sípjátéka-e a szebb. A vetélkedésben alulmaradt, hiszen nem tudta énekét hangszerén kísérni; büntetésként Apollón elevenen megnyúzta Marsyast.[223] Ezzel szemben a kithara ura maga Apollón isten,[224] akitől lantos tehetségét Orpheus is kapta.[225]

Mivel a citharoedusszal szemben jóval magasabb követelményeket állított már maga a hangszer is, így e művészeti ágban csak a valóban kiváló tehetségek érvényesülhettek, míg a kevésbé sokoldalú többség legfeljebb auloedus lehetett. Ezt állapítja meg Cicero a szónoki és a jogászi pálya tekintetében is; és valóban, a szónoki képzés jóval sokrétűbb, és a szónoktól elvárt ismeretek messze szélesebb körűek voltak, mint a jogász esetében.

A retorika elméleti alapjait Platón a Gorgiasban vetette meg, a Phaidrosban pedig a szónok teljes körű képzettségének igényét fogalmazta meg. Ezek szerint az ékesszólás fő célja a rábeszélés, ennek pedig számos színtere van, így a törvényszék, a bulé, a népgyűlés, vagy akármely más gyülekezet,[226] a retorika tehát a rábeszélés művészete,[227] azonban ezáltal inkább hitet (pistis), semmint ismeretet (epistémé) közvetít.[228] Ez viszont nem jelenti azt, hogy a szónoknak nem kell bizonyos ismeretekkel rendelkeznie. A szónok minden tárgyról meggyőzőbben tud szólni, mint a szakember, azonban nem szabad visszaélnie hatalmával, pl. a szakemberek hitelének csorbításával.[229] Tudását tehát mind jóra, mind pedig rosszra felhasználhatja,[230] ezért különösen fontos, hogy pontos ismeretekkel rendelkezzék az igazságosra és igazságtalanra, a szépre és rútra, valamint a jóra és rosszra vonatkozóan.[231] Filozófiai ismeretek nélkül senki sem lehet szónokká,[232] hasonlóképp nem nélkülözheti a fizikára, a lélek természetére vonatkozó ismereteket,[233] s jártasnak kell lennie a dialektikában is.[234] Cicero szerint csak az válhat tökéletes szónokká (perfectus orator), aki minden jelentős tudományterületet és művészetet ural,[235] és hangsúlyozza, hogy a szónoknak nem csupán a nyelvét kell köszörülnie, hanem elméjét is meg kell terhelnie, és meg kell töltenie mennél több jelentős tudományterület vonzó és változatos bőségével.[236] Főképp azonban a következő területek bírnak nagy jelentőséggel a szónok számára: A filozófia, hiszen senki nem tűnhetett ki anélkül, hogy a retorika elméletében, sőt minden tudományban ne mélyedt volna el,[237] a tökéletes szónokban megtalálható a filozófusok teljes tudásanyaga.[238] A szónoknak jártasságra kell szert tennie a történettudományban is,[239] különös tekintettel a hazai történelemre, ám nem szabad elhanyagolnia más hatalmas népek és királyok történetét sem.[240] Nemkülönben ismernie kell a civiljogot és a törvényeket,[241] miként a közjog és az állami közigazgatás intézményeit is.[242]

 A iuris consultus eredményesen működhet az ars oratoria ismerete nélkül, az orator azonban nem lehet híjával bizonyos jogi ismereteknek, tehát az ékesszólás jóval összetettebb mesterség, mint a jogtudomány.[243] Ezek alapján legyen volt az adott iuris consultus – jelen esetben Sulpicius – bármilyen kiváló jellem, tevékenységének köre szűkebb, mint az oratoré, aki őt már foglalkozásánál fogva, amelynek művelésére amazénál nagyobb tehetsége és szorgalma képesíti, maga mögé utasítja. A szónok tudja mindazt, amit a jogász, ám annál még jóval többet is. A jogász megállapíthatja ugyan kliensének jogi helyzetét, annak érdekeit érvényesíteni csak a szónok tudja.[244] A két hivatás művelőivel szemben támasztott követelményt Cicero még a Pro Murena ugyanezen paragrafusában így fogalmazza meg: Etenim a vobis salubritas quaedam, ab eis qui dicunt salus ipsa petitur. - Tőletek ugyanis államunk egyfajta jólétét várjuk, a szónokoktól viszont magának annak üdvét. Mindez pedig egyértelműen alátámasztja azon az Oratorban olvasható nézetet, mely szerint a jogtudomány gyakorta rászorul az ékesszólásra, ami nélkül saját területét sem igazán védelmezheti meg.[245] Cicerót a iurisprudentia területén szerzett elmélyült ismeretei tehát feljogosították, s képessé tették arra, hogy a jog elavult formalizmusát, a szó- és nem értelem szerinti jogértelmezést és jogalkalmazást, valamint a nála szűkebb látókörű jogászokat – jogászok közt csak nála szűkebb látókörűeket ismerünk – a tőle megszokott könnyedséggel nevetségessé tegye; ám iróniája soha nem kérdőjelezte meg,  még csak nem is érintette a jogrend alapjait, támadását a felszín, a kiüresedett formák ellen intézte. Az irónia azonban, amellyel a iurisprudentia egyes elemeit Cicero kikezdi, sohasem irányul barátja Sulpicius ellen, minden esetben világosan elkülöníti az embert és a barátot az általa művelt tudomány fonákságaitól. Azon felettébb kényes helyzetnek, melyben reálpolitikai megfontolásoknál fogva Murenát kell védenie barátja, Servius Sulpicius vádjaival szemben, anélkül azonban, hogy azt megsebezné vagy magától elidegenítené, fölényes eleganciával húzza ki méregfogát.

9.  Cic. Mur. 26.  Cum  hoc fieri bellissime posset: „Fundus Sabinus meus est.” „Immo meus,” deinde iudicium, noluerunt. „FUNDUS” inquit „QUI EST IN AGRO QUI SABINUS VOCATUR.” Satis verbose, cedo quid postea? „EUM EGO EX IURE QUIRITIUM MEUM ESSE AIO.”  Quid tum? „INDE IBI EGO TE EX IURE MANUM CONSERTUM VOCO.” Quid huic tam loquaciter litigioso responderet ille unde petebatur non habebat. Transit idem iuris consultus tibicinis Latini modo. „UNDE TU ME” inquit „EX IURE MANUM CONSERTUM VOCASTI, INDE IBI EGO TE REVOCO.” Praetor interea ne pulchrum se ac beatum putaret atque aliquid ipse sua sponte loqueretur, ei quoque carmen compositum est cum ceteris rebus absurdum tum vero in illo: „SUIS UTRISQUE SUPERSTITIBUS PRAESENTIBUS ISTAM VIAM DICO, ITE VIAM.” Praesto aderat sapiens ille qui inire viam doceret. „REDITE VIAM.” Eodem duce redibant. Haec iam tum apud illos barbatos ridicula, credo, videbantur, homines, cum recte atque in loco constitissent, iuberi abire ut, unde abissent, eodem statim redirent. Isdem ineptiis fucata sunt illa omnia. „QUANDO TE IN IURE CONSPICIO” et haec: „ANNE TU DICAS QUA EX CAUSA VINDICAVERIS?” Quae dum erant occulta, necessaio ab eis qui ea tenebant petebantur, postea vero pervolgata atque in manibus iactata et excussa, inanissima prudentiae reperta sunt, fraudis autem et stultitiae plenissima. - Noha a leghelyesebben így történnék: „A sabinumi telek az enyém.” „Nem, az enyém.” Aztán az eljárás – ezt mégsem akarták. „A telek – így szól – amely azon a földön van, amit sabinuminak neveznek.” Elég terjengősen; nos hogyan hát tovább? „Azt én a Quirites jogánál fogva magaménak mondom.” Aztán? „Ezért onnan a törvény elől elhívlak, hogy a kézrátétel jogán tulajdonjogomat jelöljem.” Hogy egy ilyen locsogó pörlekedőnek mit feleljen, nem tudta az alperes. Átvált ugyanazon jogász latin fuvolás módjára: „Mivel te engem a kézrátétel jogán a törvény elől elhívtál, azért onnan én is elhívlak téged.” Eközben a praetor számára is, nehogy túl jól és kényelmesen érezze magát, és magától mondjon valamint, szintén megalkottak egy mondókát, amely mindenestül oktalan, ám különösképpen ebben: „Minthogy mindkét fél tanúi jelen vannak, megmutatom az utat, menjetek az úton.” Kéznél volt a jogtudó, akinek ki kellett tanítania őket a járandó útról. „Jőjjetek vissza az úton.” Ugyanannak a vezetésével visszamentek. Mindez – úgy hiszem – már ama szakállas ősök számára is nevetséges volt; azon embereket, akik a megfelelő helyen megállottak, elküldeni csak azért, hogy rögtön vissza is térjenek ugyanoda, ahonnan elmentek. Ugyanilyen ostobasággal lett minden bevonva: „Amikor téged a törvény előtt megpillantalak” és ez: „Megmondanád-e, hogy mely okból követeled a dolgot magadnak?” Amíg mindez titkos volt, szükségképpen azoktól kellett megkérdezni, akik tudták, később azonban, miután ismertté váltak, és közkézen forogtak, megvizsgáltattak, s úgy találták, hogy híjával vannak minden bölcsességnek, ám telve vannak álnok ostobasággal.[246]

A Pro Murena elemzendő passzusában Cicero a legis actio sacramento im rem egy a telek vindicatiójában és a per megkezdésében alkalmazott, az i.e. I. századra formalizmusában már elavultnak számító és így tényleges létjogát vesztett részét mint a Sulpicius ellen intézett enyhébb hangvételű megjegyzések[247] után – a gradatiónak megfelelően[248] – a iurisprudentia elleni élesebb hangú támadás eszközét használja fel.[249]

A legis actio sacramento im rem lefolyásának leírását Gaiustól kapjuk meg: Gaius, Institutiones (a továbiakban: Gai. Inst.) 4.16. Si in rem agebatur, mobilia quidem et moventia, quae modo in ius afferri adducive possent, in iure vindicabantur ad hunc modum: qui vindicabat, festucam tenebat; deinde ipsam rem apprehendebat, velut hominem, et ita dicebat: HUNC EGO HOMINEM EX IURE QUIRITIUM MEUM ESSE AIO SECUNDUM SUAM CAUSAM; SICUT DIXI, ECCE TIBI, VINDICTAM IMPOSUI, et simul homini festucam imponebat, adversarius eadem similiter dicebat: MITTITE AMBO HOMINEM. Illi mittebant. qui prior vindicaverat sic dicebat: POSTULO, ANNE DICAS, QUA EX CAUSA VINDICAVERIS? ille respondebat: IUS FECI, SICUT VINDICTAM IMPOSUI. Deinde qui prior vindicaverat, dicebat: QUANDO TU INIURIA VINDICAVISTI D AERIS SACRAMENTO TE PROVOCO; adversarius quoque dicebat similiter: ET EGO TE; aut si res infra mille asses erat, scilicet L asses sacramentum nominabant. deinde eadem sequebantur, quae cum in personam ageretur. Postea praetor secundum alterum eorum vindicias dicebat, id est interim aliquem possessorem constituebat, eumque iubebat praedes adversario dare litis et vindiciarum, id est rei et fructuum; alios autem praedes ipse praetor ab utroque accipiebat sacramenti causa, quod id in publicum cedebat. Festuca autem utebantur quasi hastae loco, signo quodam iusti dominii, quando iusto dominio ea maxime sua esse credebant, quae ex hostibus cepissent; unde in centumviralibus iudiciis hasta proponitur. 17. Si qua res talis erat, ut sine incommodo non posset in ius afferi vel adduci, velut si columna aut navis aut grex alicuius pecoris esset, pars aliqua inde sumebatur eaque in ius afferebatur, deinde in eam partem quasi in totam rem praesentem fiebat vindicatio; itaque [vel] ex grege vel una ovis aut capra in ius adducebatur, vel etiam pilus inde sumebatur et in ius afferebatur; ex nave vero et columna aliqua pars defringebatur; similiter si de fundo vel de aedibus sive de hereditate controversia erat, pars aliqua inde sumebatur et in ius afferebatur, et in eam partem proinde atque in totam rem praesentem fiebat vindicatio, velut ex fundo gleba sumebatur et ex aedibus tegula, et si de hereditate controversia erat, aeque. – Ha in rem pereltek, az ingó és a mozgó (dolgokat), feltéve, hogy azokat a törvény elé vinni és odavezetni lehet, az in iure eljárásban vindikálták ezen a módon: aki vindikált, az egy vesszőt tartott (a kezében). Azután megragadta magát a dolgot, pl. egy rabszolgát, és így szólt: Azt állítom, hogy ez a rabszolga a ius Quiritium folytán az enyém, a maga indokai alapján. Ahogy mondottam, íme veled szemben igényt támasztok, és egyúttal rátette a pálcát a rabszolgára. Az ellenfél hasonlóképpen mondotta, és tette ugyanezt. Miután mindketten vindikáltak, a praetor azt mondta: Eresszétek el mindketten a rabszolgát! Azok elengedték. Aki előbb vindikált, az ezt kérdezte a másiktól: Követelem, mondd meg, milyen jogalapon vindikálod! Az így válaszolt: Jogosan cselekedtem, amikor igényt támasztottam. Ezután az, aki előbb vindikált ezt mondta: Mivel te jogtalanul vindikáltál, felhívlak 500 as letétbe helyezésére! Az ellenfél is hasonlóképpen szólott: Én is téged. Ti., ha 1000 asra, vagy ennél többre pereltek, 500, ha kevesebbre, 50 ast neveztek meg sacramentumként. Ezután ugyanaz következett, mint amikor in personam pereltek. Majd a praetor kettőjük közül az egyik javára vindiciaet mondott, azaz egyiküket ideiglenesen birtokossá tette, és megparancsolta neki, hogy adjon az ellenfélnek a perre és a birtokra kezeseket, azaz a dolog és gyümölcsei tekintetében. Más kezeseket kapott maga a praetor is mindkettőtől a sacramentumot illetően, amely az államra szállott. A pálcát mintegy lándzsa helyett használták, valahogy a jogszerű tulajdon jeleként. Mert leginkább azt tartották a sajátjuknak, amit az ellenségtől vettek el. Ezért szúrnak le egy lándzsát a centumviralis bíróság elé is. Ha egy dolog olyan volt, hogy kényelmetlenség nélkül nem lehetett a törvény elé vinni, vagy vezetni, pl. ha egy oszlop volt, vagy valamilyen háziállat-nyáj, akkor abból egy részt vettek. Azután erre a részre, mintha az egész dolog jelen lenne, történt a vindicatio. Tehát a nyájból vagy egy juhot, vagy egy kecskét vezettek a törvény elé, vagy éppen (egy kis) szőrt is vehettek belőle, és azt vitték a törvény elé, a hajóból vagy az oszlopból pedig egy részt törtek le. Hasonlóképpen, ha egy telekről, vagy egy épületről, vagy örökségről folyt a vita, egy részt vettek belőlük, és azt vitték a törvény elé, és erre a részre vonatkozóan, mintha az egész dolog ott lenne, történt a vindicatio, pl. egy telekről egy rögöt vettek, az épületről egy cserepet, és ha az örökségről folyt a vita, ugyanúgy.[250]  

Ezt a szöveghelyet kell a manum conserere jelentésének Gellius által adott magyarázatával, valamint annak a Pro Murena 26-ból megismert szövegével megkísérelni összhangba hozni. Aulus Gellius[251] a Noctes Atticaeben[252] az ex iure manum consertum mint a régi legis actiós keresetekből származó kifejezés eredetére és jelentésére keres magyarázatot egy hírneves grammaticusnál, aki a kérdést előbb elhárítja, hiszen ő maga a grammaticával, Vergiliusszal, Plautusszal és Enniusszal foglalkozik. Erre Gellius megjegyzi, hogy a fordulatot éppen Ennius[253] Annalesének nyolcadik könyvében találta, mire a grammaticus megállapítja, hogy Ennius e kifejezést a jogi és nem a költői nyelvből merítette. Ezt követi a tényleges magyarázat: Gell. 20.10.7. Manum conserere. Nam de qua re disceptatur in iure in re praesenti sive ager sive quid aliud est, cum adversario simul manu prendere et in ea re sollemnibus verbis vindicare, id est vindicia. 8. Correptio manus in re atque in loco praesenti apud praetorem ex duodecim tabulis fiebat, in quibus ita scriptum est: ’si qui in iure manum conserunt.’ 9. Sed postquam praetores propagatis Italiae finibus datis iurisdictionibus negotiis occupati proficisci vindiciarum dicendarum causa ad longinquas res gravabantur, institutum est contra duodecim tabulas tacito consensu, ut litigantes non in iure apud praetorem manum consererent, sed ’ex iure manum consertum’ vocarent, id est alter alterum ex iure ad conserendam manum in rem, de qua ageretur, vocaret atque profecti simul in agrum, de quo litigabatur, terrae aliquid ex eo, uti unam glebam, in ius in urbem ad praetorem deferrent et in ea gleba tamquam in toto agro vindicarent. – A kézzel történő megragadás. Ugyanis egy a törvény előtt jelenlevő dolgot, legyen ez bár föld, vagy valami más, ami felett a per folyik, az ellenféllel egyszerre kézzel megragadni, és erre a dologra ünnepélyes szavakkal igényt támasztani, ezt nevezik vindiciának. Az adott dolognak az adott helyen történő megragadása a praetor jelenlétében történik a XII táblás törvény előírása folytán, ahol ez van magírva: ’ha (a felek) a törvény előtt (a dolgot) kézzel megragadják’. Ám miután a praetorok, Itália határainak kiszélesedése következtében, a civilperekben való törvénykezés révén (túlságosan) elfoglaltak voltak, és nehézkessé vált, hogy a tulajdoni ügyekben történő ítélkezés miatt hosszú utakat tegyenek meg, a XII táblás törvény rendelkezésével ellentétben hallgatólagos megállapodással az a határozat született, hogy a peres felek ne a törvény előtt a praetor jelenlétében ragadják meg kézzel (a dolgot), hanem ’a törvény elől hívják el (egymást) a kézrátétel jogán’, azaz egyik hívja el a másikat azért, hogy a dolgot, ami felett perelnek, kézzel megragadják, és miután egyszerre megérkeztek a földre, ami felett perlekedtek, onnan egy darab földet, úgy egy rögnyit vigyenek a törvény elé a városba a praetor elé, és arra a rögre pereljenek, mintha az egész föld(terület) ott volna.

Gellius szerint tehát a manum conserere a per tárgyának kézzel történő megragadását (manu prendere) jelenti, ami megfelel a gaiusi rem apprehendere fordulatnak, ugyanakkor célját tekintve az idők során határozottan elvált attól.[254] A gaiusi szöveghely szerint a „tulajdonnak” illetve a „birtokláshoz való erősebb jognak”,[255] mindkét fél által a „Hunc ego hominem ex iure Quiritium meum esse aio” mondattal történő kijelentése az in iure jelenlévő és kézzel megragadott dologra vonatkozik. A vindicatio tehát kezdetben – miként a mancipatio[256] is – nagyobb értékű ingókra (tehát rabszolgára és igásbaromra) vonatkozó ügyletek számára konstituáltatott, hiszen azon gondolat, miszerint egy telek felett pusztán egy pálca- vagy kézrátétellel lehet uralmat gyakorolni, a bevett formalizmus jelentős, az archaikus kor gondolkodásmódjával nehezen összeegyeztethető absztrahálását tételezné fel.[257]

Az a kötelezettség tehát, hogy a per tárgya a magistratus előtt legyen, minden dologra vonatkozott, azok esetében pedig, amelyeket különösebb gond nélkül oda lehetett vinni, ezen követelmény változatlan maradt.[258] A telkek és egyéb, a comitiumra nem vihető dolgok, illetve dologösszességek esetére, Gellius szerint azért, hogy az eljárás megfeleljen a XII táblás törvény előírásának: 6.5a  SI (QUI) IN IURE MANUM CONSERUNT, mely szerint a manum conserere aktusának in iure, azaz a törvény előtt kellett lezajlania, mind a magistratus, mind pedig a peres felek kimentek a telekre, hogy ott hajtsák végre a vindicatiót, amivel az adott telek iusszá, törvénykezési hellyé vált.[259] A római hatalom kiterjesztésével növekedett a magistratusra nehezedő teher, és így a fenti eljárás már nem volt alkalmazható, tehát új megoldást igyekeztek találni. A XII táblás törvény rendelkezésével ellentétben tacitus consensussal a manum conserere aktusát már nem in iure hajtották végre, hanem a felek e célból egymást elhívták a törvény elől.[260] A dolgot követelő fél (a későbbi felperes) elhívta a comitiumról a dolog birtokosát (a későbbi alperest) oda, ahol a per tárgya feküdt, a felek együtt elmentek oda, és elvettek a dologból egy darabot, majd elvitték azt Rómába a magistratus elé, ahol végrehajtották a Gai. 4.16.-ban leírt vindicatiót, mintha az egész telek a törvény előtt volna. (Gaius már nem említi a manum conserere eljárást, hiszen a legis actiós perek elbeszélése históriai kitekintés a iurisprudentiát tanulók számára, nem pedig olyan antikvárius búvárkodás, mint Gelliusé.)[261] A manum conserere tehát csupán bizonyos pertárgyak esetén alkalmaztatott, mintegy a vindicatio előkészítéseként. A praetor említése a gelliusi szövegben a XII táblás törvény idejére vonatkoztatva természetesen anakronizmus,[262] tény azonban, hogy a római állam területe, az ager Romanus antiquus nem terjedt túl egy a Tiberis bal partján a pomeriumot körülvevő öt-hat mérföldes sávon,[263] csak Fidenae 426-ban történt elfoglalása terjesztették ki e sávot tíz mérföldre.[264] Valószínű, hogy már e területnövekedés indokolttá tette az in iure manum conserere helyett az ex iure manum consertum vocare eljárás létrejöttét.[265]

Ezen, Gellius által előadott fejlődéssel tökéletesen egybevágnak a Cic. Mur. 26.-ban leírt in iure lezajlott eljárás fordulatai; nemkülönben összhangba hozhatók a gaiusi vindicatio szertartásával, ha a Cicero által hagyományozott mondatokat a tényleges vindicatio előkészítő eljárásnak (Vorverfahren) fogjuk fel.[266]

A rög felvételéhez, azaz a manum conserere végrehajtásához ezek szerint a magistratus közreműködése már nem volt szükséges, hiszen az kiindulhatott abból, hogy a cselekménynél jelenlévő tanúk[267] jelentenék az eljárás során esetlegesen előforduló szabálytalanságokat. Ezzel a telek megszűnt ius, törvénykezési hely lenni.[268] A manum conserere immáron vindicias sumere jelentésben szerepelt; tehát a vindicatiónak,[269] azaz a per tárgyának a felek által manum conserere formájában történő megragadása és törvény elé vitele értelemben. Miként a magistratus is megkönnyítette a maga dolgát, úgy a felek is, ha egyetértés állott fenn közöttük azon kérdésben, hogy egy meghatározott telek felől kívántak perelni, magukkal hozták a telekről a vindicatióhoz majdan szükséges rögöt, és a magistratus utasítására csupán színleg távoztak el a törvény elől.[270]

A ’quando te in iure conspicio’ részlet szemmel láthatóan elkülönül az előzőektől, tehát nem kell a perbe a bevezetés után beépíteni, hiszen Cicero csak azt kívánta mondani, hogy az ősi kor formalizmusa saját korára már teljességgel értelmetlenné vált, a következő fordulat használata pedig még nagyobb balgaság. E mondattal a Corpus Ciceronianumban még egy esetben találkozhatni Cicero, Pro Caecina 54. Actio est in auctorem praesentem his verbis: QUANDO TE IN IURE CONSPICIO. A tulajdonvédelem köztudottan kezdetben mindenütt a lopás, illetve a tolvaj üldözésével járt együtt. Ha valaki saját dolgát másnál találta meg, s ezt vissza akarta követelni, úgy még a per megkezdése előtt elmondta a perben is előforduló formulát: HUNC EGO HOMINEM EX IURE QUIRITIUM MEUM ESSE AIO, SECUNDUM SUAM CAUSAM. SICUT DIXI, ECCE TIBI, VINDICTAM IMPOSUI, s ha az ellenfél ragaszkodott azon álláspontjához, hogy a dolog az övé, akkor ugyanezeket mondotta el, még a per megkezdése előtt. Erre a dolgot magának követelő fél (a későbbi felperes) felhívhatta azon személyt, akitől ő a dolgot szerezte (pl. vette, ajándékba kapta stb.), az auctort, hogy bizonyítsa a törvény előtt, hogy a dolog tőle származik. Tehát a quando itt temporális, és nem conditionalis értelemben szerepel. Mivel e mondatot mindösszes két helyen olvashatjuk, és az egyik esetben a szerző meg is magyarázza az értelmét, nehezen feltételezhető, hogy a másik helyen alapvetően más értelemben használná e formulát. Íly módon valószínűnek tűnik, hogy e mondat az ősi peres eljárás előkészítő szakaszából származik, ami Cicero korára méginkább anakronisztikussá vált, mint a vindicatio fundi szertartása, és ezért említi ezt Cicero épp itt mint az elavult formalizmus elrettentő példáját, és nem azért, mintha a legis actio sacramento in remben az előzőekben idézett szertartás után lett volna a helye.[271]

Feltétlenül megvilágítandó, hogy a manum conserere aktusában mi ellen irányult oly élesen Cicero kritikája és iróniája. A szó szerint betartandó formulák jelentősége köztudott, az ősi perben egy szó elvétése pervesztéshez vezetett. Ily módon vált a formalizmus a jog lényegi részévé.[272]

A római gondolkodásban nem csekély jelentősséggel bírt, a kimondott szó valóságot konstituáló hatásába vetett hit.[273] Ezt néhány példával kívánjuk illusztrálni a római vallás és a szakrális jog területéről, éspedig elsősorban a fatumnak mint a szónak kimondásával keletkező végzetnek, emberi sorsnak a római gondolkodásban kimutatható szerepének vázolásával.

A fatum szó eredetét illetően több római szerzőt is lehet idézni. Varro szerint a végzet (fatum) kifejezés abból ered, hogy a Párkák meghatározzák az újszülött életének idejét azáltal, hogy kimondják döntésüket: Varro ling. 6.52. Ab hoc sc. fari, tempora quod tum pueris constituant Parcae fando, dictum fatum et res fatales. Ezt Fronto is megerősíti, miszerint a végzetet a kimondott szóról nevezik fatumnak: Fronto 233.7. Fata a fando appellata aiunt. Az antikok ezen felismerését, nevezetesen, hogy a fatum a for, fari, fatus sum igéből ered – melynek jelentése „szól, mond, beszél” – a modern nyelvtudomány is megerősíti.[274] További értelmezéséhez Servius Vergilius Aeneiséhez írott kommentárja nyújt segítséget: Serv. Aen. 2.54. Modo participium est, hoc est, quae dii loquuntur, azaz a fatum participium, s azt jelöli, amit az istenek mondtak. Tehát maga a kifejezés „isteni szót”, „isteni döntést” (Götterspruch) jelent,[275] alakja a klasszikus latin grammatika szerint participium perfectum passivi, többes száma fata.          Ugyanakkor tudunk egy Fatának nevezett istennőről is. Lavinium területén találtak három, a Kr.e. IV.-III. századból származó oltárfeliratot, amely Fata istennő kultuszát bizonyítja: 1.: Neuna. Fata, 2.: Neuna. Dono, 3.: Parca Martia/Dono.[276] Neve Neuna (Nona), amit már több irodalmi forrásból ismerünk. Gell. 3.16.10. Parca... Nona et Decima a partus tempestivi tempore. Gellius itt Varrót idézi, a következőt pedig Caesellius Vindextől veszi át -  Gell. 3.16.11. Tria nomina Parcarum sunt Nona, Decuma, Morta et versum hinc Livii ponit ex Odysseia: quando dies adveniet, quem profata est Morta? - aki a Párkák nevéről is tudósít, valamint Livius Andronicus Odysseia-idézete alapján egy a Morta által előre megmondott nap eljöveteléről. A Caesellius Vindex által megnevezett Parca Morta/Maurtiáról a három laviniumi kő feliratából is tudunk.[277] Felmerül a kérdés, hogy Fata istennő nevezhető-e Párkának,[278] vagyis precízebben, hogy ugyanarról az istennőről beszélünk-e a Fata és a Parca említésekor?[279] Nonát a feliratok Fatának, az irodalmi források Parcának mondják, Mortát mind a feliratos, mind az irodalmi forrás Parcaként említi. Ugyanakkor a Livius Andronicustól származó töredék Maurtiáról beszél, akinek a Fata mintegy értelmezője, azaz tevékenységi köre a fari. Varrótól megtudjuk, hogy a Parca nevét a ’születés’ (partus) szóból veszi, annak egy hangjának megváltoztatásával: Gell. 3.16.10. Nam Parca, inquit, inmutata una littera a partu nominata. A Parca neve eredetileg Parica volt,[280] azaz szülési, születési istennőként tisztelték.[281] A Parca azonban lehet Morta/Maurtia is, tehát szoros kapcsolatban áll a halállal (mors), ami egy szülési istennőnél a halvaszületés esetén kap különleges hangsúlyt. A források alapján viszont Morta/Maurtia éppúgy állhat Fata istennő mellett értelmezőként, ami nem különösképpen meglepő, ha figyelembe vesszük a Fata kapcsolatát a fatumhoz, amelynek egyik jelentése: halál, pusztulás, romlás.

A görögök hitében a Moirák, a végzet istennői mérték ki a halandó moiráját, életrészét, s minthogy végigkísérték az emberi életet, így a születésnél is tevékenykedtek.[282] A római gondolkodás e funkciót kettébontotta, a születéssel kapcsolatos feladatokat mint Parcae látták el az istennők, az emberi sors felett mint Fatae döntöttek. Míg a görög Moirák mindkét aspektust egyesítették magukban, addig a római vallás e két funkciót két istennő által fejezte ki (Parca és Fata) – köztük a különbség csupán hangsúlybeli, hiszen amint a három felirat és az irodalmi források összevetéséből láttuk, a Parca egyszerre Fata is, a Fata egyidejűleg Parca is.[283]       Rövid magyarázatra szorul azon gondolat, mely szerint az istennők Fataként és Parcaként tesznek valamint, illetve a Parca egyidejűleg Fata is, és viszont. A római vallásnak lényeges sajátossága mutatkozik meg e példán keresztül. Míg a görög gondolkodás az isteneket személyként, lényegüket tekintve szemléletesen élte meg, addig a római vallásban az isten mint személy háttérbe lépett, működése, funkciója – ez az ún. numen – mögött, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a rómaiak isteneiket ne élték volna meg személyes istenként (működésük is személyes akaratuk kifejeződése).[284] A numen eredetileg nem jelentett mást, mint bólintást (mint az akarat kifejezését). Vergilius, Aeneis (a továbbiakban: Verg. Aen.) 1.8. quo numine laeso - e helyhez Servius a következőket fűzi: Namque Iuno multa habet numina: est Curitis... est Lucina... est Regina... sunt et alia eius numina. Azaz Iunonak sok numenje, isteni funkciója van: Curitis, Lucina – szülést segítő istennő –, Regina, azaz királynő, és még sok más numenje is van. Így tehát ezek mellett Héra-Iuno Argeié, a házasság védője, Karthágó városvédője stb.      Mindezzel együtt bizonyítottnak tekinthetjük, hogy ezen istennő, a Párkák és a Fáták valóban személyiséggel bíró istenségként léteztek a római vallásban.            Tény, hogy mind a fatum, az isteni szó, mind a Fata, az istennő, aki szólt, a fari igéből származik, alakjuk -tus, -ta, -tum végződésű participium perfectum. A klasszikus latinban ezen alak általában passzív jelentésű, kivéve a deponens igék esetén. Ugyanakkor a nyelvkönyvek bizonyos aktív alakú és jelentésű igék esetén a -tus, -ta, -tum végű participiumoknál aktív jelentést adnak meg (noha ezen alak, amint mondottuk elsődlegesen passzív), így pl. cenatus, aki étkezett, potus, aki ivott, iuratus, aki esküt tett.[285] A probléma nyelvtörténeti gyökereinek feltárása nélkül is egyértelmű, hogy a -tus, -ta, -tum participium az ősi indogermán nyelvben mentes volt a diathesistől,[286] mind aktív, mind passzív, mind intranzitív jelentésben állhatott. Azon deponens igéknél, amelyek közé a fari is tartozik, az aktív jelentés az elsődleges, ám a passzív is megengedett.[287] A fatum és a Fata kapcsolata nem tűnik véletlennek, sőt igen valószínű, hogy egyazon egységes élménynek aktív és passzív aspektusával állunk szemben.[288] A fatum, az isteni szó, a Fata, e szót kimondó istennő tevékenységének az eredménye. A latinok ezzel a funkcióval a Párkákat is felruházták, ám a tevékenység minden istenre illik, aki egy adott isteni döntést kimond.[289] Ezen felfogás igen sokáig tartotta magát, ugyanis Isidorus Hispalensis szerint is fatumnak azt nevezik, amit az istenek mondanak és amit Iuppiter mond: Isidorus, Origines sive Etymologiae 8.11.90. Fatum dicunt esse, quidquid dii fantur, quidquid Iuppiter fatur. Tehát a fatum a kimondott isteni döntés adása, a fari nem korlátozódott a Párkákra.[290]

A vindicatiónak sarkalatos eleme a per tárgyára vonatkozó rámutatás, illetve annak megragadása, valamint a szóban történő pontos megjelölés. A rámutatás mellett a kimondott szó nem csupán jelezni hivatott az adott tárgyat, hanem maga ezen aktus teszi a dolgot a per tárgyává. Érdekes párhuzamot mutat a kimondott szó valóságot létrehozó funkciójára egy sajátos prodigiumértelmezés. A rómaiak a világ megszokott rendjét, nyugalmi állapotát pax deumnak nevezték, amely az isteneknek az emberek felé való békés viszonyulását jelentette;[291] s ha ezen rend felborult, az mindig az istenek e nyugalmi állapotból való kilépésére volt visszavezethető.[292] A kozmikus rend megbomlása, azaz minden rendkívüli, újszerű esemény prodigiumnak számított.[293] A szó etimológiája kétséges, Walde–Hofmann értelmezésében a prodigium a ’prod-aio’-ból származik, amely szerint a prodigium előremondást illetve előremutatást jelent. Ezen felfogás nem tűnik kielégítőnek, ugyanis a prodigium éppenhogy értelmezésre szorult, ezért vették ehhez Rómában mindig a pontifexek, a Sibylla-könyvek vagy a haruspexek segítségét igénybe, hiszen a prodigium maga nem mond ki sem­mit, helyesebbnek tűnik azon értelmezés, mely szerint a szó a „prod-agere” összetételből származik, tehát a prodigium az előremozgás folyamatát jelenti, így a prodigium nem más, minthogy „a felszín mögött rejtőző természetfeletti erők ezt a burkot áttörve előrejönnek, nyilvánvalóvá lesznek”.[294]

A prodigium értelmezésének módjai között Plinius Maior kiemelt helyen tárgyalja a következő esetet: Plinius, Naturales Historiae (a továbbiakban: Plin. NH.) 28.15. Cum in Tarpeio fodientes delubro fundamenta caput humanum invenissent, missis ob id ad se legatis Etruriae celeberrimus vates Olenus Calenus, praeclarum id fortunatumque cernens, interrogatione in suam gentem transferre temptavit, scipione determinata prius templi imagine in solo ante se: ’Hoc ergo dicitis, Romani? hic templum Iovis optimi maxumi futurum est, hic caput invenimus?’ Constantissima Annalium adfirmatione, transiturum fuisse fatum in Etruriam, ni praemoniti a filio vatis legati respondissent: ’Non plane hic, sed Romane inventum caput dicimus.’ A történet szerint a rómaiak a Capitolium alapozása során a Tarpeius-hegyen egy emberfejet találtak, Etruria leghíresebb jósához, Olenus Calenushoz követséget küldtek, aki e szerencsés jelentőségű prodigiumot megkísérelte a saját népére átvinni. A lába előtt botjával felrajzolta a templom képét és így szólt: „Ezt mondjátok tehát, rómaiak? Itt lesz Iuppiter Optimus Maximus temploma, itt találtuk a fejet?” A jós fia figyelmeztette a követeket apja cselére, ugyanis ha nem megfelelően feleltek volna, a jóslat Etruriára szállott volna át: „Nem azt mondjuk, hogy a fej pontosan itt, hanem hogy Rómában találtatott.” – válaszolták a követek.

Plinius ezek során az Évkönyvek egybehangzó tanúságára hivatkozik, és a kutatás megállapította, hogy a leírást Valerius Antiastól vette át, aki a maga részéről Pisót és Fabius Pictort használta forrásként.[295] Ezek szerint e monda az már i.e. III. században létezett.[296] A fej szimbolikájára nem kívánunk bővebben kitérni, csak annyit jegyzünk meg, hogy az épület tartósságát (a Capitolium Róma városának s így magának a birodalomnak a jelképe) Európában a neolitikum óta élő emberek befalazásának rítusával kívánták biztosítani.[297] Minthogy egyes szövegvariánsok nem csupán emberi fejről, hanem ép emberi testről adnak hírt, valószínűsíthető, hogy a történet is egy ilyen rítusra kíván utalni.[298] A jós el akarta rabolni Rómától a fatumot, és a felvázolt alaprajzra rámutatva megkísérelte rávenni a rómaiakat, hogy kimondják, miszerint a fej a jós lábainál, Etruria földjén találtatott. Ha a rómaiak ilyen nyilatkozatot tettek volna, a prodigium hatásai az etruszkokra állottak volna be, a fej ugyan Rómában maradt volna, a vele kapcsolatos fatum azonban nem. Az emberi szó tehát a római gondolkodásban mágikus, valóságot megváltoztató hatással bír.[299] Mai gondolkodásunkkal természetesen a jós szavai értelem, és nem szó szerint interpretálnánk, a monda korának emberei azonban nem így tettek. „Az ok a rómaik rendíthetetlen hite, a kimondott szó numinózus erejében, meggyőződésünk, hogy végső soron a létezés a kimondott létezéssel azonos, teljes valóság csak a szavakba öntött valóság.”[300]

A vindicatio szavait Cicero is carmennek nevezi (Cic. Mur. 26). A carmen szó számos jelentéséből[301] (munkadal,[302]  játékvers,[303] gúnyvers,[304] szentencia,[305] varázsvers, gyógyító dal,[306] kultikus ének,[307] jóslat,[308] elhunyt ősökről szóló dal,[309] ősi törvény,[310] hadüzenet, katonai eskü[311]) kiindulva a legis actio sacramento in rem is az ennek részeként kifejlődő manum conserere szavai, jogi tartalmú, mágikus, numinózus szövegeknek minősülnek.[312]

10.  A jog- és vallástörténeti betekintés után talán érdemes egy pillantást vetni arra is, milyen következtetést von le Cicero ezen hosszú leírásból. Ugyanezen caput következő paragrafusában mondja ki – a házassági jog némely, saját korára visszássá és kiüresedetté vélt jogintézményének (coemptio tutelae evitandae causa, coemptio sacrorum interimendorum causa, coemptio matrinonii causa)[313]  említése kapcsán[314] a választ: Cic. Mur. 27. Nam cum permulta praeclare legibus essent constituta, ea iuris consultorum ingenis pleraque corrupta ac depravata sunt… In omni denique iure civili aequitatem relinquerunt, verba ipsa tenuerunt. – Ugyanis, noha számos dolgot igen kiválóan szabályoztak törvényekkel, a legtöbbet a jogászok zsenialitása tönkretette, és kiforgatta… Végül pedig az egész civiljogól elhagyták a méltányosságot, magukat a szavakat pedig megtartották.[315] A kritika tehát nem az állam talpkövét képező törvényekre, csupán a jog művelőire és azok módszereire irányul.[316] (Ezt követően további példákat hoz a házassági- és a perjog köréből, amelyekkel e kijelentését alátámasztja.[317]) Bővebb figyelmet érdemel az ’In omni denique iure civili aequtatem relinquerunt, verba ipsa tenuerunt’ kitétel, amely szoros rokonságot mutat a Cicero által is idézett ’Summum ius, summa iniuria’[318] szentenciával. 

Az aequitas fogalma Cicerónál számos esetben egy adott személy tulajdonságaként jelenik meg,[319] különösképpen elvárható az aequitas erénye a hivatalt viselő polgárok,[320] így például a bírák esetén.[321] Olykor személyes tulajdonságként értelmezhető a iustitia is,[322] ám jóval ritkábban, mint az aequitas.[323] Az aequitas és a iustitia bizonyos esetekben különálló, megkülönböztető fogalmakként kerülnek említésre,[324] ugyanakkor felettébb valószínűtlennek tűnik, hogy az aequitas lehetőséget biztosított volna a bíró számára, hogy az adott ügyben a tételes pozitív jog rendelkezésein felülemelkedve ítéletét csupán a méltányosságra alapozva hozhatta volna meg.[325]

Ezt támasztja alá a „Summum ius, summa iniuria” szentencia vizsgálata is. Először Terentiusnál találkozhatni e fordulattal: Terentius Heautontimorumenos 792. és köv. Neque tu scilicet / illuc confugies: ’Quid mea? Num mihi datumst? / Num iussi? Num illa oppignerare filiam / meam me invito potuit?’ Verum illuc, Cherme, / dicunt: Ius summum saepe summast malitia. A szituáció a következő: Syrus pénzt kér Chermestől, hogy ifjú gazdájának segíthessen, ám az összeg megszerzése érdekében azt állítja, hogy arra Chermes lánya érdekében van szüksége. A jog kétség kívül Chermes oldalán áll, azonban a jogoz való feltétlen ragaszkodás nem egyeztethető össze az egy római paterfamiliastól elvárható pietasszal és clementiával. E terentiusi helyről veszi Hieronymus a maga változatát: Hier. Ep. 1.44. O vere ius summum summa malitia.[326] Hasonló tartalmú kijelentést fogalmaz meg Columlla, amikor a paterfamilias és a jó gazda kötelességeiről szól: Columella, De re rustica 1.7.1. és köv. Comiter agat cum colonis facilemque se praebeat, …sed nec dominus in unaquaque re, cui colonum obligaverit, tenax esse sui iuris debet, sicut in diebus pecuniarum vel lignis et ceteris paucis accessionibus exigendis, quarum cura maiorem molestiam quam impensam rusticis adfert. Nec sane vindicandum nobis quidquid licet, nam summum ius antiqui summam putabant crucem. A colonusokkal szemben tehát nem szabad túlzott szigorral eljárni, inkább a belátás és a szelídség erényét kell itt is gyakorolnia a gazdának. A szentencia Cicerónál oxymoronná válik: Cic. Off. 1.33. Existunt saepe iniuriae calumnia quadam et nimis callida, sed malitiosa iuris interpretatione. Ex quis illud ’summum ius summa iniuria’ factum est iam tritum sermone proverbium.[327] Nem maga a ius tehát az iniuria, hanem a látszólag jogos igény rosszhiszemű érvényesítése,[328] azon eset, amikor a jogérvényesítés örve alatt jogtalanságot követnek el. A szenteciák hagyományozódását tekintve megállapítható, hogy a terentiusi és a columellai változat jóval közelebbi kapcsolatban állnak egymással, mint a cicerói antithesis,[329] valamint, hogy e gondolat alakulásának egy korábbi állomását képezik.[330] E két szerzőnél egyértelművé válik a jogi és a morális normák ütközése, azaz a ius által megengedett és jóváhagyott cselekvés a mos oldaláról támadhatóvá válik.[331]

A cicerói megfogalmazás azonban még messzebbre megy: itt már nem a jogi és az etikai norma ütközik, a kollízió a jogrenden belül következik be.[332] A követelés nem csupán a morálisan helyes döntés meghozatalára, hanem a jog helyes, méltányos alkalmazására irányul. A szentencia a jog abususa, rosszhiszemű, betű és nem értelem szerinti interpretációja ellen emel kifogást.[333] (A ’factum etiam tritum in sermone proverbium’ kitétel utalhat egyrészt arra, hogy a   ’Summum ius summa iniuria’ gondolatot Cicero is már egy korábbi auctortól,  illetve a forumi gyakorlatból vette át, másrészt nem zárható ki hogy saját szónoki praxisára utalt, amikor a mondás közismert voltát hangsúlyozta, hiszen számos alkalommal élt a summo iure agere és a summo iure contendere fordulatokkal is.[334])

A méltányos jogértelmezés követelményén[335] azonban jóval túllép a De legibusban, ahol egyebek mellett a természetjog és a pozitív jog közötti kapcsolatot  is elemzi. Cicero e művében törvényalkotóként lép fel – miként a példakép, Platón[336] teszi ezt a Nomoiban[337] - ami Rómában feltétlenül újnak, majdhogynem megbotránkoztatónak tűnt, hiszen ezzel mintegy egymaga kívánta megújítani és helyettesíteni az oly nagyra értékelt[338] XII táblás törvényt,[339] a törvényeket hozó nép helyébe lépve.[340] Az első könyv jogelméleti alapvetést tartalmaz, ami az i.e.I. századi Rómában jóformán ismeretlen volt. Célja a tételes jognak a természetjoggal[341] való összhangba hozása, ugyanis a római jog csak így tarthatott igényt arra, hogy az egész világ közözös joga legyen. A ius naturale[342] követelése alól nem adhat felmentést sem a népgyűlés, sem a senatus, ez örök és változhatatlan, a törvényhozónak és a bírónak alapvető kötelessége, hogy ennek megfelelően járjon el,[343] a törvény feladata pedig a jogos elválsztása a jogtalantól.[344] A törvény és a ratio elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz, sőt bizonyos szempontól egymás szinonímái.[345] A jognak ezek szerint nem a praetori edictumból, vagy a XII táblás törvényből kell származnia, hanem magából a filozófiából kell származnia,[346] így soha nem vesztheti érvényét.[347] – Szigorú imperativusban fogalmazza meg a Rómában soha le nem írt követelményt: Cic. Leg. 1.18. Lex iusta esto! A jognak tehát az igazságosságon kell alapulnia, ami önmagában talán triviálisan hat, ám Cicero saját maga is gyakorta értezte e féltétel teljesültének hiányát.[348] Ezek szerint a jog csak az igazságosságtól függ, a társadalmi együttélés pedig csak a jogtól, e következtetés a kor Rómájában igen merésznek számíthatott.[349] A filozófiában rendszeralkotóként megjelenő Cicero a jogtudományt is rendszerbe kívánta foglalni a De iure civili in artem redigendo című – azóta sajnos elveszett – művében, amely azonban egyáltalán nem látszott hatást gyakorolni Róma jogtudósaira.[350]

Betekintésünk végéhez érvén álljon itt Cicero talán legnagyobb tisztelőjének, Quintilianusnak Cicero pályáját és műveinek értékét oly nagyszerűen jellemző gondolata: Quint. 10.112. Quare non inmerito ab hominibus aetatis suae regnare in iudiciis dictus est, apud posteros vero id consecutus, ut Cicero iam non hominis nomen, sed eloquentiae habeatur. Hunc igitur spectemus, hoc propositum nobis sit exemplum, ille se profecisse sciat, cui Cicero valde placebit.

Zusammenfassung

T. Nótári: Rechtswissenschaft und Rhetorik – Cicero Pro Murena 26.

Dieser Aufsatz versucht eine möglichst komplexe Analyse des sechsundzwanzigsten Paragraphen von Ciceros Rede Pro Murena aus rechtswissenschaftlicher und rhetorischer Sicht zu geben. Die Arbeit baut sich aus den folgenden Teilen auf: 1. Der historische Hintergrund der Rede und eine kurze Zusammenfassung der Ergeignisse des Jahres 63 v. Chr.  2. Der Aufbau der Rede.  3. Die kurze Beschreibung des römischen Wahlsystems und die Wahlbestechung.  4. Die militaerische Laufbahn von L. L. Murena.  5. Die berufliche und politische Laufbahn von S. Sulpicius Rufus, dem bedeutendsten Juristen der ausgehenden Republik.  6. Die Beurteilung der Rolle der Rechtswissenschaft in Ciceros Werken verglichen mit dem in der Rede Pro Murena von der Jurisprudenz gezeichneten Bild.  7. Der Wert des Krieges und der militaerischen Laufbahn im Corpus Ciceronianum.  8. Die Bedeutung von Humor und Ironie in der antiken rhetorischen Theorie und Praxis.  9. Die rechthistorischen Aspekte des sechsundzwanzigesten Paragraphen der Rede Pro Murena: Die Zeremonie des manum conserere als Teil der legis actio sacramento in rem. Die Verbalitaet und der Formalismus als Hauptelement des römischen Sakralrechtes gezeigt an den Beispielen des Fatum-Begriffes und einer speziellen Prodigiendeutung.  10. Der Gegensatz zwischen dem positiven Recht und des Aequitas-Gedankens zur Ciceros Zeit und dessen Widerspiegelung in der Pro Murena.

Summary

T. Nótári: Jurisprudence and eloquence – Cicero Pro Murena 26.

The purpose of this paper is to give a detailed analysis of the twenty-sixth paragraph of Cicero’s speech in defence of Murena from the point of view of jurisprudence and eloquence. The study consists of the following parts:  1. The historical background of the speech and a short survey of the events of the year 63 B.C.  2. The structure of the speech.  3. A short descripion of the Roman electorial system and the crime of bribery in elections.  4. The career of the military leader L. L. Murena.  5. The professional and political career of S. Sulpicius Rufus, the most outstanding jurist of Cicero’s time.  6. The importance of jurisprudence in the Corpus Ciceronianum and its comparison with the picture described in the speech Pro Murena.  7. The role of war and military profession in the works by Cicero.  8. The means of humour and irony in the theory and practice of the classical rhetoric.  9. The significance of the twenty-sixth paragraph of the speech in defence of Murena in the history of law: The ceremony of manum conserere as an element of the legis actio sacramento in rem. The formalism of verbality as a crucial part of the ancient Roman law demonstrated on the example of the idea of fatum and on a spezial sort of the interpretation of prodigium. 10. The contradiction between the positive law and the idea of equity in Cicero’s time reflected in the speech Pro Murena.