A bírói döntési folyamatot több oldalról elemezni lehet. Itt három,
különböző oldalról kerül vizsgálat alá ez a folyamat. Az első részben a bírói
döntési folyamat tényfeltárási és ténymegállapítási oldala jelenti a
vizsgálódás középpontját; a második részben egy belső megfigyelő megállapításait
összegezzük a német bírói döntések vonatkozásában, majd a harmadik,
legterjedelmesebb rész az általunk a magyar bírói döntések vonatkozásában
lefolytatott vizsgálat anyagaiból emel ki néhány részletet.
Egy másik irányból tagadja az életbeli tények és a jogi normák
egymástól való függetlenségét egy Kelsen-től induló gondolati vonal: “Tények
csak a jogi eljáráson keresztül történő előzetes megállapítások révén kerülnek
be a jog birodalmába - írja Kelsen - ugyanis, mondatnánk, e révén léteznek a
jogban. Paradoxikusan azt mondhatnánk jogilag a feltételező tényeket
megállapító kompetens szerv ’alkotja’ a tényeket (idézi : Varga 1989:515).
Ugyanez a gondolat később az 1980-as években így bukkan fel: “A tényeknek a
szabály alkalmazását lehetővé tevő megszervezése olyan előzetes értelmezésre
támaszkodik, amely nélkül e tényeknek
abszolút semmiféle értelmük nincs. Ezt az előzetes értelmezést számunkra maga a
jogszabály nyújtja, és semmiképp sem fogható fel ez valamiféle objektív, a
valóságot tisztán visszatükröző adottságként… a jog egyáltalán nem az általa
figyelembe vett különféle tények, cselekedetek, vagy események valamiféle
’materialitásához’ kapcsolódik, hanem ahhoz a jelentéshez, amit e tények,
cselekedetek, vagy események a jogi rendszer körén belül felmutatnak (Patrick
Nerhot - idézi Varga 1992:133). Ugyanez
Lagneau-Deville-től: “…a bíró által megragadott ténybeli helyzet már eleve egy
’jogilag irányított’ helyzet, melyből, körvonalait tekintve, már az
alkalmazandó szabályok is kiolvashatók” (idézi: Varga 1992:133).
Ezek a jogelméleti meglátások közelebb hoznak bennünket a jog
tényoldala és normatív oldala közötti kapcsolatok megértéséhez. Azonban, ha nem
általában “a” jogról beszélünk, hanem az egyes jogrendszereket közelebbről
vesszük vizsgálat alá, akkor látható lesz, hogy nagy különbségek vannak az
eltérő jogrendszerekben a jogilag releváns tényoldal terjedelmében, a tények
előzetes jogi “preparációjának” fokában. Így a fenti jogelméleti megállapítások
eltérő fokban érvényesek az egyes jogrendszerek esetében. Két aspektust emelünk
ki az itt felbukkanó összefüggésekből. Az egyik a tények eltérő arányú
beemelésére vonatkozik az egyes jogrendszerekben, a másik vizsgálati
aspektusunk a tényekről való döntésben a hivatásos bíró illetve a laikus
esküdtek szerepét emeli a középpontba.
1.1. A tényoldal terjedelme.
Minél inkább az életbeli szituációkra esetileg megállapított, korábbi
bírói döntések hozzák létre a jogi normákat egy jogrendszerben, annál kevésbé
tudnak itt leszakadni a jog belső konstrukciói a számukra “külső” tényektől.
Ezzel szemben minél absztraktabb normákat tartalmaz egy jogrendszer, és minél
inkább saját maga kreálja meg a társadalom tagjainak cselekedeteihez az
intézményeket, melyeken keresztül történik meg ezek együttműködése, annál
inkább értékelődik le a jogtól független tények szerepe a jogban, és válik
érvényessé az, amit a Kelsentől induló gondolati szál jogelméleti
megállapításai tettek a jog tényoldala tekintetétben. E tétel igazságét jól
mutatja, hogy a bírói precedenseken nyugvó angol-amerikai common law-ban a jog
tényoldala nagyon széles terjedelemben van jelen, ezzel szemben a kontinentális
Európa kódex-jogában sokkal szűkebben jelennek meg a tények és az e feletti
viták a bírói eljárásban, illetve e mellett a szűkebb tényoldalt is sokkal
inkább jogilag “preparált” tények építik fel. A kontinentális jogok közül
különösen a francia jogrendszer jelenti a “tények elkerülésében” a common law
ellenpólusát, míg a német jogi kultúra befolyása alatt levő jogrendszerekben
egy köztes pozíció állapítható meg e téren. Nézzük meg először a francia bírói
eljárás “tény-kerülő” jellemzőit, majd az ennél mérsékeltebb német és az ehhez
hasonló magyar megoldásokat vizsgáljuk meg. Az összehasonlításban jobban
kidomborodnak az eltérő jogrendszerek közötti különbségek a magánjogi jellegű
bírói eljárásokban, így a következőkben ezt tartjuk szem előtt az elemzés
során.
Az amerikai James Beardsley - empirikus leírások híján - közvetlen
megfigyeléssel igyekezett feltárni a francia magánjogi bírói perek lefolyásának
szabályszerűségeit, és a következő főbb megállapításokra jutott (lásd Bearsdley
1986:459-486). A francia magánjogi peres eljárást az írásos bizonyítás uralja,
és e mellett van egy tendencia a francia bíráknál, hogy a ténybeli
meghatározásoktól jórészt eltekintsenek, mivel ekkor az ehhez szolgáló
bizonyítékok értékelésének nehéz munkáját magukra kellene vállalni. Ezt a
beállítódásukat érvényesíteni tudják a perben a bírák az ügyvédek szűk perbeli
jogosítványai miatt, melyek csak az új tények bizonyítására irányuló javaslatot
tesznek lehetővé, de ennek engedélyezéséről a bírák döntenek. A kialakult
francia jogi kultúrában azonban nem jellemző az ügyvédekre sem a bírákon
túlmenő ténybeli és bizonyítási aktivitás. “Mivel az ügyvédek nem csak nem
hajlamosak, de nincs is joguk a tények vizsgálatára, a bírák pedig vonakodnak e
jogosítványaikat használni, a tények bíróság általi megítélése abban áll, hogy a
felek által beterjesztett dokumentumokat vizsgálják” (Beardsley 1986:467).
Az 1972-ben létrehozott új francia polgári perrendtartás ugyan
szándékai szerint az írásosságon alapuló eljárás helyett a szóbeliségre
igyekezett alapozni az eljárás lefolyását, de ténylegesen nem sok változott az
írásos dokumentumok megvitatására korlátozódó eljárási jellegen, és azon, hogy
a bírák, az ügyész és az ügyvédek tevékenysége jórészt a dokumentumok
értelmezéséből áll. A tanúkkal történő bizonyítás csak kivételesen fordul elő a
francia magánjogi perekben, ez is inkább csak a családjogi perekre jellemző. Ám
ez úgy megy végbe, hogy a bírói tanács egyik bírája egyedül hajtja végre a
tanúkihallgatást, majd maga összegzi ezt, és a bíróság már csak ezt az
összegzésről készült dokumentumot kapja meg. De hogy mennyire az írásosságon és
az jogi dokumentumokon nyugszik a francia perlés, azt jól mutatja a francia
Code Civil azon rendelkezése is, amely a 150 frank feletti értékre irányuló
szerződésnél megköveteli az írásos formát, és az ebben foglalt kötelezettséggel
szemben megtiltja a tanukkal történő ellenbizonyítás lehetőségét (Beardsley
1986:473). Az érintkezések írásos formához kötöttsége és a vita esetén az
írásos dokumentumokra korlátozódó bírói igazságszolgáltatás, így nagymértékben
felértékeli a dokumentumok hitelességét garantáló intézmények szerepét,
közöttük a közjegyző tevékenységét. Ez ad magyarázatot ahhoz az óriási
közjegyzői gárdához, mely a franciáknál található, szemben a többi európai
ország kis létszámú közjegyzői csoportjával szemben. (Például Magyarországon a
kilencezer felé közelítő ügyvédi réteggel szemben alig 300 a közjegyzők száma).
De nemcsak a szerződési ügyek bíróság előtti vitáiban szorul vissza az
írásos dokumentumok mellett a tanúk és a bíróság általi közvetlen bizonyítás
szerepe, hanem a kártérítési ügyekben is. A bíróságok ugyanis itt is elsősorban
azokat a dokumentumokból indulnak ki, melyeket például egy balesetnél a rendőr
kiállított, vagy amit a balesetnél helyszínelő szakértő írásban közölt vele.
Teljesen valószínűtlen és idegen a francia kártérítési peres gyakorlattól, hogy
a baleset szemtanúit meghallgassák. Ha nagyon nélkülözhetetlen, akkor
legfeljebb egy szakértőt kirendelnek, aki a baleset körülményeit vizsgálva még
tanúkat is meghallgat, de a bíróság már csak a szakértő írásos dokumentumaival
foglalkozik (Beardsley 1986:477).
A francia bírák “ténykerülő” beállítódását segíti elő továbbá az a sok
törvényi vélelem, ami be van építve itt a magánjogi szabályokba, és ezzel a
tények “elő-bizonyítottságát” erősítik. Például a Code Civil 1282. cikkelye
rögzíti: ”A hitelező által az adósnak önkéntesen átadott, adósságról szolgáló
kötelezvény azt bizonyítja, hogy a hitelező felé ez az adósság megszűnt. Ennek
megdöntésére ellenbizonyításnak nincs helye”.
A francia magánjognak és a polgári eljárás szabályainak ez a jellege
teljes mértékben megfelel annak a képnek, amit az idézett jogelméleti állítások
a jog által “preparált” tényekre, tényállásokra kifejtettek. Azonban némileg
már erősebb a jogon túli tények szerepe és az ezek bizonyítására irányuló
törekvés a magánjogi perekben a német és a befolyása alatt fejlődő többi
jogrendszerben. Így a magyar polgári eljárásban is a tanúk kiemeltebb szerepe,
de a bírósági tárgyaláson a közvetlenebb ténybizonyítás ás szóbeliség szerepe
említhető itt, de ugyanígy a bírói döntések indokolásainál a kötelező
tartalmakra utalva a hazai szabályozásban a jog tényoldalának szélesebb
terjedelme körvonalazódik, mint azt a francia esetében láttuk. “A bírói
indoklásnak elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást, az arra
vonatkozó bizonyítékok megjelölésével (…). Meg kell röviden említeni azokat a
körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadóként
vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely
tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a bizonyítást mellőzte (Pp.
221§. (1); lásd ehhez Novák 1997).
Igazán széles tényoldal azonban az angol-amerikai jogrendszerek
bírósági pereiben található, ahol a szembenálló felek ügyvédei határozzák meg a
perben felhozott tények körét, és ennek bizonyítását is ők végzik. Itt minden
tényállítás és bizonyítás a legszélesebben közvetlenül a bírósági tárgyaláson
játszódik le, a legteljesebb szóbeliség mellett. Itt nem előzetesen
vizsgálóbírák és más állami hatósági emberek által foganatosított
tanúvallomások és ezek írásos preparátumai jelennek meg a tárgyalásokon, hanem
a tanukat közvetlenül kétszer vagy akár háromszor is meghallgatják a tárgyalás
folyamán (lásd Reitz 1991:386). A sikeres tényállítás és ezek bizonyítása,
illetve a szembenálló fél bizonyításának sikeres megkérdőjelezése (és kevésbé a
jogkérdések feletti vita!) jelenti itt a főútvonalat a sikeres perléshez (lásd
Markesinis 1986:354). A pervezetési jogosítványokban korlátozott angol-amerikai
bíró helyett az ügyvédek alakítják a per tényállását, akik, noha
professzionális jogászok, mint a bírák, de ők az ügyfeleik életbeli helyzetéből
kiindulva inkább kinyitják a jogot a külvilág “nyers tényei” felé, mint a jog belsejéből szemlélődő bíró pozíciójából az
lehetséges lenne.
1.2. Az esküdtszékek ténymegállapító szerepe
A bírói döntési folyamat másik összetevőjét jelenti a hivatásos bírákon
kívüli laikusok bevonása a döntésbe, amely különösen a tényállás és az egyes
tények megállapítása szempontjából fontos. E bevonás két eltérő formáját adja
egyrészt az esküdtszéki rendszer, ahol a laikusok külön testületben (az
esküdtszékben) elkülönülnek a hivatásos bírótól, és a ténykérdésekben tőle
függetlenül döntenek, másrészt az ülnökrendszer jelenti a másik formát, ahol a
laikus ülnökök a hivatásos bíróval (bírákkal) egy közös tanácsot alkotva
döntenek, elvileg minden felmerülő kérdésben. Ez utóbbi esetben azonban a
hivatásos bírákkal összezártan, azok szakértelme folytán alárendelt helyzetbe
kerülnek, és inkább csak díszletként vesznek részt a perben a ténylegesen a
nevükben is döntő hivatásos bíró (bírák) mellett. A kontinensen rendszerint ez
utóbbi a helyzet – nálunk is – és ezen túl még ez az alárendelt szerepben való
laikus-bevonás is csökkent az elmúlt évtizedekben az európai kontinensen
mindenhol, még a büntető ügyekben is csak a súlyosabb esetekre korlátozódva.
Ebből a szempontból még az angol jogrendszer is inkább a kontinentális jogokhoz
áll közelebb, mert az esküdtszékek alkalmazását a perekben itt is nagymértékben
visszafogták a XX. század első évtizedei óta (lásd Dannemann 1996:285, Bunge
1995:98). Ezzel szemben az Egyesült Államokban még csak fokozódott az
esküdtszékek szerepe, a büntető ügyeken túl a magánjogi jellegű perekben is. A
fontosabb ügyekben itt minden jogterületen esküdtek vesznek részt a perben, a
büntető perben általában 12 főből, a polgári perben hat főből álló esküdtszékek
keretében (Greenaway 1998).
Az esküdtek a felek által eléjük tárt tények valóságáról, fennállásáról
vagy ennek hiányáról döntenek, az ügyvédek az ő meggyőzésükre vonultatnak fel
bizonyítékokat. Ezzel szemben, ha a hivatásos bíró dönt ezekben a
ténykérdésekben is, az ügyvédek tényfeltárása és bizonyító munkája egy
professzionális jogász gondolkodásán keresztül válik az eljárás részévé. E
különbség fontos - pro és kontra - a jog tényoldalának “nyers ténybeli”
mivoltát, vagy ezzel szemben ezek “jogi preparáltságát” illetően. A laikus
esküdtek felé való tényprezentálás sok szempontból eltér a hivatásos bíró felé
való ténybemutatástól. Ha pedig együtt szemléljük ezt az eljárás előbbi
aspektusában jelzettekkel - a jog tényoldalának eltéréseivel a kontinentális
jogrendszerek és az angol-amerikai jogrendszerek között - akkor láthatjuk, hogy
az esküdtekkel “súlyosbított” széles tényállási terjedelem az amerikai jogban
áll szemben a szűk és jogilag preparált tényekkel dolgozó kontinentális
jogokkal, mely utóbbiakban hivatásos jogász-bírák döntenek a jogászképzésben és
a joggyakorlatban beléjük ivódott jogi konstrukciók alapján.
Összegzésként meg lehet tehát állapítani, hogy, miként minden
jogelméleti állítást, úgy a tényoldalra vonatkozó általános megállapításokat is
csak a konkrét-összehasonlító elemzés fényében lehet érdemlegesen vitatni, és
elfogadni vagy – akár részlegesen – elvetni.
A jogi diploma megszerzése után a német Rüdiger Lautmann a szociológia
taulmányozásába kezdett, és a bírói döntéseket meghatározó tényekről,
befolyásolókról szeretett volna készíteni egy szociológiai tanulmányt. Erre a
legkézenfekvőbb módszernek kínálkozott, hogy – élve jogi diplomájából fakadó
lehetőséggel – jelentkezett egy alsóbírósági álláshirdetésre, és itt mint
beosztott bíró (Gerichtsassesor) tevékenykedett egy éven keresztül. A kollégák,
a többi bíró – nem tudván a tényleges kutatómunkáról - mint kezdő bírót kezelte
Lautmannt, aki a bírói karon belüli karriert futja majd be élete során, így ő a
legteljesebben megfigyelhette belülről, mint résztvevő, a bírói döntéseket és
az ennél rendszeresen felbukkanó meghatározó tényeket, összefüggéseket. Az egy
év alatt sokszáz bírói döntéshozatalban vett részt, mint a bírói tanács tagja,
ezek közül sok esetben az előadói bíró szerepet is betöltötte. A legtöbb eset
magánjogi jellegű volt, de néha büntető bírói tanácsba is beosztották, ha itt
volt rá szükség.
A főbb megállapításai a következőkben
foglalhatók össze.
1. Formális és informális döntési program. A bírákat a döntéseik
meghozatalában a formális döntési program és e mellett az informális döntési
program vezeti, mind anyagi jogi téren, mind eljárási aspektusban. A formális
döntési programhoz tartozik a vonatkozó törvényi és más jogszabályi pozitív
jogi anyag, a felsőbírósági döntések (mind a BHG mind a felettes OLG, az
Oberlandsgericht vonatkozó döntései) és a jogirodalmi álláspontok, különösen a
kommentárok álláspontjai. Lautmann erősen kiemeli, hogy tapasztalatai alapján a
felettes Oberlandsgericht releváns döntéseinek nagy szerepe van a bírói
döntések kialakításában. Úgy tűnik, hogy még a BHG döntéseit is csak akkor
követik teljes mértékben az alsóbb bíróságok, ha már a felettes OLG is átállt
erre. Tehát ez így árnyalja a felsőbírósági döntések “hierarchiáját”, és a
közeli-lenti felsőbíróság a fontosabb sokszor. (Közbevetve: egy hazai, polgári
jogi ügyekben döntő bíró környezetéből hasonló információk merültek fel, és e
szerint a bírák itthon is nagyon erősen figyelnek arra, hogy a tőlük
fellebbezett ügyekben döntő közvetlen felettes bíróság bírája, hogyan döntött
korábban a hasonló ügyekben…) Ok: az ítéleteik elleni fellebbezéstől és a
döntésük megváltoztatásától való erős “viszolygás” a bírák részéről.
Az informális program ezzel szemben a bírák értékpreferenciáiból áll,
amely az igazi kiindulópontot jelent a bírói döntések kialakításában. Ez
határozza meg, hogy milyen irányban kutat a bíró az ehhez az
értékpreferenciához leginkább illeszkedő normák után. De Lautmann többször
jelzi, hogy ha a formális program nem engedi meg az értékek szerinti irányba mutató
döntést, akkor hűségesek maradnak a bírák a formális program iránymutatásaihoz.
Tehát a végső törvény-hűség elismerése minduntalan felbukkan az elemzés
megállapításai között, noha Lautmann többször sejteti, hogy ő
baloldali-liberális értékeket vall, és az elfogult osztálybíráskodásról
(Klassenjustiz) szóló elméletet kiválóan ismeri. Ám az is jól kijön a
leírásaiból, hogy a jogi rendelkezések tág teret adnak rendszerint az
értékpreferenciák szerinti informális program meghatározó erejének.
“A bírói ítélet számára a formális program mindenekelőtt a pozitív jog,
amelyet a törvényi normák, a szokásjogi normák és a bírói jog jelent. Továbbá
ide sorolhatók azok a precedensek, melyek nem kristályosodtak még ki bírói
joggá, továbbá a jogtudósok irodalmi véleményei. A bírák éppúgy hivatkoznak az
ítéleteikben a precedensekre és az irodalomra, mint a pozitív jogra” (Lautmann
1972:18).
“Az informális program nem formalizált, azaz nem hivatalos normákból és
értékekből áll (…) ezek jogon túli döntési alapok, amelyeket a jogász
alkotmányjogilag nem legitimált forrásokból szerez, és amelyeket az érvelésben
nem jelentet meg. E normák hordozói a lakosság felső-közép rétegei, a család,
az ismerősök, kollégák, a politikai pártok, egyházak, érdekképviseleti szervek,
tömegmédiumok” (Lautmann 1972:18).
2. A jogászi ténygyűjtés primitivitása - mondja Lautmann (49.o.) Csak a normatív
oldalra készítik fel a jogászképzésben a jogászt, a tényoldal csak úgy ott
lebeg, és ő csak átlagember módjára jár el komplex kérdések feltárása közben
is.
Van egy sor vélelemmé sűrűsödött tényállítás a visszatérő esetekben.
Pl. a válásoknál - legalábbis a
Landgericht-eknél – a “Zerrüttelung des Ehe” kérdésében, ha a válni akarók
egyszer még együtt aludtak, nemi kapcsolatot folytattak egy alkalommal még,
akkor úgy veszik, hogy az összes ez előtti, a házasság szétrombolásához vezető
cselekményt megbocsátották egymásnak. (A BHG ezzel szemben nem vallja ezt –
irja Fritz Jost a “Soziologische Fetsstellungen in der Rechtsprechung der
Bundesgerichtshof” c. munkájában.) Tehát egy sor sztereotip tényállítás
létezik, melyek a részletektől már absztrahálva vannak, és eleve az
alkalmazandó normára tekintettel vannak már kialakítva. Vagyis a reális
életbeli tények “helyi értéken” való felfogása helyett, a már kipreparált,
absztrakt, normákhoz idomított ténygyűjtés folyik.
Később írja általánosabb jelleggel a ténygyűjtésről, hogy a
kiválasztott normára orientáltan folyó ténygyűjtés egy általános torzítást
eredményez a reális tények teljességéhez képest: ”A ténygyűjtésnél a normán
való orientálódás azt hozza mindig magával, hogy a bíró meghatározott eljárási
eredményhez képest keresi a tényeket”(Lautmann 19722:146). E mellett még fontos, hogy a bíró a reális
tények helyett a már normára tekintettel interpretált tényeket veszi igazán
fontosnak. Ezek a “kulcsmegállapítások” (schlüssige Behauptungen), vagyis a
közvetlenül norma-releváns megállapítások. Az puhítja meg igazán a bírót, ha
ilyen tényekkel találkozik a keresetlevelekben, és kisebb súlyt ad annak, hogy
ezeknek milyen a valóságtartalma. A tényeknek tehát inkább csak legitimáló
szerepe van, és sokszor még belép helyettük is a bírói körökben általánosan
elfogadott fikció. (Lásd a válásnál a házasfelek egyszeri nemi kapcsolatából
levont fikciót, a megbocsátásról.)
3. A ténygyűjtésnél az információ forrásának formalizált jellege:
“A valóság-konstruálásnál az a fontos, hogy aki az információt adja, az milyen
szerepet tölt be az eljárásban. Hogy az peres fél, tanú, szakértő vagy más.
Amit például a felperes saját javára mond, az irreleváns, amit azonban az
alperes javára mond, az úgy érvényes, mint az igazság. Egy peres fél fel tud
lépni bizonyító személyként (Beweisperson) saját állítása érdekében, de csak,
ha az ellenfél beleegyezik ebbe. Tehát a peres félnek először át kell menni
ebbe a Beweisperson szerepbe” (Lautmann 1972:52).
4. Informális ténygyűjtés: Pl. ha a peres fél egy előző esetben
volt a bíróság előtt, akkor onnan ismert jellemzőit, esetleg annak a pernek a
tényeit felhasználják ebben a perben is most a bírák, de nem hivatkoznak rá.
Pl. hogy milyen jövedelmi viszonyai vannak egy peres félnek, az egy régebbi
perében kiderült, melyet a mostani bíróság döntött el, és ezt most onnan emelik
át - idéz erre egy példát Lautmann.
5. A tényektől való túlzott absztrahálás: Noha egy perben csak a
jogi rendelkezések által relevánssá tett tények számítanak, de szélesebb
nézőponttal és egy sor tény alapos megvizsgálásával e rendelkezéseket is jobban
lehet alkalmazni. Ezzel szemben a tényleges bírói döntésekben a lehető
legkevesebb releváns tényt igyekeznek figyelembe venni a bírák. Ti. ha több
van, akkor csak zavarja a döntés egyszerűségét. A kezdő bíró hamar rájön erre,
ahogy idősebb kollégái állandó elhárítását érzékeli a túl széles
ténygyűjtésével szemben. És e mellett van egy nyomás a gyors
döntésalternatíva-kiválasztásra is: “A bírói tanács elnöke mondja nekem:
“Találjon először egy irányító fonalat az eset feldolgozásához, ha Ön dönteni
akar, máskülönben soha nem jut tovább. Az nem használ, ha itt valamit felkap,
majd ott más bizonyítékot kezd mérlegelni (Lautmann 1972:61). Tehát
lehetőleg az elején egy gyors össz-verzió elképzelés kialakítása, és ezután
csak az ehhez illeszkedő tények kutatása a lényeg a bírói döntési folyamatban,
és nem a habozó-kereső, több verziót párhuzamosan mérlegelő kutatás és ehhez
elfogulatlan-széles ténykeresés - így lehet összefoglalni a reális bírói
ténymegállapítási folyamatot Lautmann megfigyelései szerint. Már néhány tényből
levonja a bíró az első benyomást, hogy mi is itt a tényállási keret, és ez a
legfontosabb, a legmélyebb lenyomatot hagyó “elődöntése”.
7. Az idegen
tényszelekció elfogadása: Nemcsak a bíró szelektál a tényekből, hanem a per
résztvevői is csak redukált módon informálják a bírót. A bíró pedig rendszerint
elfogadja ezeket a redukált tényállási prezentálásokat. Noha az eljárási
szabályok lehetővé teszik azt is a bíró számára, hogy kiegészítse a felek által
elétárt tényállást, de ténylegesen csak a felek által elétárt tényekre folyik a
legtöbbször a bizonyítás: “A legtöbb bizonyítási eljárásban - magánjogi
perekben – csak azokra a tényekre folyik a rákérdezés, amelyet a felek
kifejezetten előhoztak. A bíró kevés fantáziát enged meg rendszerint itt
magának, hogy az alternatív és kiegészítő tények után kérdezzen, noha a
formális eljárási program ezt éppenséggel lehetővé teszi (lásd 139, 142-144,
272b ZPO)” (Lautmann 1972:63). Később is írja Lautmann, hogy a bírák az őket
illető eljárási kérdésekben való mérlegelést nagyon visszafogottan gyakorolják.
Jellemző még, hogy a bírák kevésbé a felek “nyers tényközléseire”
figyelnek, inkább az ügyvédeik már jogilag redukált tényközléseire. Pl. az
egyik esetben a jelent lévő fél akarta elmondani, hogy mi történt, de a bíró
félbeszakította: "“Csak hagyja az ügyvédjét beszélni!”( 65.o.). És
különösen az alsóbb néposztályokból származó peres feleket mellőzi ilyenkor a
bíró.
8. Érvelési szlogenek, érvelési figurák a tényektől való
absztrakciónál: Ha valamilyen tényt nem akarnak figyelembe venni a
tényállás megállapításánál, akkor csak azt mondják rá a bírák, hogy az
“unsubstantiirt”, vagyis nem eléggé
részletesen kifejtett. (Substantiieren = részletesen kifejteni.) És ezzel
figyelmen kívül hagyják az ilyen tényt. Ugyanígy egy ellenigény érvényesítése
elleni kifogást elutasított a bíróság egy esetben, azzal, hogy azt csak
deklarálta, de nem fejtette ki részletesen. Így mintha nem is hangzott volna
el. Ám az, hogy mi a mérték a részletes kifejtéshez, mi elég ehhez, azt a bíró
dönti el. Így ez egy önkényt tesz lehetővé burkoltan, és a “bűvös szó”
(unsubstantiirt) ezt elfedi.
Egy másik lehetőség egy tény figyelmen kívül hagyására, ha a
bizonyítottságot kevésnek minősítik. “Az állítás vitatott maradt - hangzik a
verdikt, és ezzel kizárják a tényállás megállapításából (69.o.).
9. További megállapítások
- A bírák és az ügyvédek között
van egy kollegiális kapcsolat, és ebből sok minden következik. Pl. az egyik
ügyvéd bíró-visszautasítást kért egy perben, és később alkotmányjogi panaszt is
benyújtott, és a bírósági tanácselnök megjegyezte a belső szobában a bírói
tanácskozás alatt, hogy “majd jön még ez az ügyvéd az ő utcájukba” (kissé
magyarosan fordítva), ti. majd kér később még olyan dolgot, ami a bírói
mérlegelés körébe tartozik, és akkor majd megnézheti magát. De rendszerint mind
a két oldal tudja, hogy a folyamatos jó kapcsolat miatt vissza kell fognia
magát.
- Sok bírói döntést, ahol
mérlegelési lehetőség van, a munka-takarékossági szempont vezet. Pl. ha egy
aláírással elintézhető egy javaslat, és ezzel nagy munkától szabadul meg a
bíró, esetleg az egész ügy lezárható ezzel, akkor ez ténylegesen döntő lehet a
javaslat teljesítésében. “Munkatakarékossági szempont, jutalmazó kontaktus az
ügyvédekkel, az ügyésszel és a passzivitás az a három fontos szempont, ami az
informális döntési programot erősen befolyásolja” Lautmann 1972:141). Tehát a
értékpreferenciák mellett a informális programokat ilyen “földhözragadt”
szempontok is erősen befolyásolják.
- A bírákat nagyon
foglalkoztatja, hogy várható-e fellebbezés az ítéletük ellen, ugyanis ez két
irányban is konfliktust eredményezhet: a felső bírósággal, amennyiben az
megváltoztatja a döntésüket, másrészt a peres féllel. Ezért sokszor azért
döntenek meghatározott irányban egy részletkérdésben, hogy a fellebbezésre
ingerlést csökkentsék. Ha nagyon keményen vitatkozik egy peres fél ügyvédje, és
tartani lehet, hogy fellebbezni fog, és mindenféle jogi és eljárási lehetőséget
kihasznál a fellebbezés során, akkor a bírák sokszor akkor is engednek neki, ha
a másik fél így rosszabbul jár, mint a jogi helyzete engedné, mert a jogi
bonyodalmaktól szeretnének távol kerülni a bírák. Az ügyvédi aggresszivitásnak,
minden jogi utat, felülvizsgálati lehetőséget kihasználásnak tehát van hatása.
“Egy ember
orgazdaság miatt áll a bíróság előtt, és még közokirat-hamisítás is felmerül.
Ehhez azonban félő, hogy a főtárgyaláson kevésnek találják a bizonyítékokat. A
bírói tanács elnöke erre így szól: “Az orgazdaság elég.” Vagyis a hamisítást
félre tolja inkább. “Nekünk mindig megváltoztatás-rezisztensen kell alátámasztani
az ítéletünket. A közokirat-hamisításnál az nehéz. Akkor fogjunk inkább
kevesebbet, és ennek adjunk egy megfelelő büntetési mértéket” (Lautmann
1972:167). Vagyis ez azt jelenti, hogy bár a nehezen bizonyíthatót kihagyják a
ítéletből, de a megmaradóért jobban büntetik, hogy kompenzálják magukat a
kihagyott bűncselekményért is…
A fellebbezéstől és a döntésük megváltoztatásától való
félelemhez kapcsolódik a következő eset is. Egy bíróval beszélgetett Lautman,
és az mondta neki: “Az a mi egyik büszkeségünk, hogy csak nagyon ritkán
változtatják meg a fellebbezések során a döntéseinket, talán évente ha egyszer
van ilyen” (Lautmann 1972:167).
10. A döntés létrehozatala és indokolásban való ábrázolása közötti
eltérés (Ausführen und Darstellen).Azt is lehet mondani, hogy a bíró az
informális programmal megtalálja a döntést, és azután a teljes munka arra megy
rá, hogy ezt legalitásnak megfelelő döntési alappal lássa el. De a tényleges
megtalálás és az ábrázolás két külön munka. Ezért sokkal több az ábrázolási
munka, az ítélet megfogalmazása, mint gondolni lehetne. Pl. egy felmérés
mutatta, hogy a bírák a munkaidejük majd egyharmadát fordítják az ítéleteik
megindokolására. Persze, amit nem lehet
megindokolni, azt már eleve nem is választja a bíró, így a döntésnél is ott van
a lehetséges későbbi megindokolhatóság, de a két tevékenység sokszor teljesen
elválhat. Sokkal intuitívabb a döntési alternatíva kialakítása, és ezután a
legalitásnak megfelelő döntési alapok oda hozatala, törvényi rendelkezések,
precedensek, irodalmi vélemények precíz felvonultatása következik. És a jogász
tulajdonképpen azt tanulja, hogyan kell ábrázolni a döntését, mint a
legalitásnak megfelelőt, és a tényleges döntési motivációkat máshonnan veszi a
bíró. Ezért van sokszor az, hogy a bírák már egyetértenek a döntésben, de a
vita azon folyik, hogy miképpen lehet
azt a leghihetőbben, a törvényességnek megfelelően megindokolni, normatív
támpontokkal alátámasztani.
A bírák sokszor azért hoznak fel egy sor precedenst a döntésük
alátámasztására, hogy a semlegességüket és a korrektségüket bizonyítsák, noha
nem is lenne szükség már erre a döntési alapra már az ítéletben. Miközben a
tényleges döntésben esetleg semmilyen szerepe nem volt e precedenseknek.
3. A magyar bírói tevékenység megfigyelése
Lautmann példája által ösztönözve magam is közelebbről igyekeztem
megvizsgálni a bírói döntési folyamatok tényleges lefolyását, és ha már az
itthoni szabályozás folytán nem vállalhattam olyan egyszerűen bírói munkát,
ahogy ő Németországban, legalább a bírósági irattárakból igyekeztem a bírói
eljárások lefolyását tanulmányozni. Erre 2002 nyarán a Fővárosi Bíróság
elnökétől kaptam engedélyt - amit itt is szeretnék megköszönni neki - és
kérésemre 25 polgári illetve ugyanennyi büntető eljárás teljes anyagát
bocsátották rendelkezésemre. Ezeket a bíróság épületében jó körülményeket
biztosítva tanulmányozhattam, és az adatvédelmi szempontok tiszteletbetartása
mellett módot kaptam tudományos anyagaimban való felhasználásra. Az 50 perirat
eltérő hosszúságú és bonyolultságú pereket takart, és ebből következően is
különböző terjedelmű áttanulmányozandó anyagokat jelentett. Volt ezer oldalt is
meghaladó ügy, de néhánynál csak egy-kétszáz oldalt tett ki ez, ám
összességében így is több ezer oldal elemzését kellett elvégezni. Rekonstruálva
azonban egy-egy per jogilag közvetlenül releváns részeit (és az ehhez tartozó
tényálláselemekhez a bizonyítékokat) az ezer oldalt meghaladó periratokat
sikerült néhányszáz oldalra szűkíteni egy-egy eset vonatkozásában, és a tüzetes
elemzés így már lehetségessé vált. Mivel fénymásolni nem tudtam a periratokból,
csak részletes jegyzetelés révén volt lehetőség csak kimenteni ezekből a
döntési folyamat főbb adatait, ez pedig rákényszerített a pontos rekonstruálásra, és a fontosabb
mozzanatok elkülönítéséhez a jelentéktelenebb részektől. Így is csak sok száz
oldalas jegyzetelésben tudtam az 50 per lefolyásának főbb mozzanatait
megtartani. Ebből szeretnék a következőkben néhányat felvillantani. Fontos
jelezni még, hogy az itt közreadottaknak pusztán annyiban van értéke, hogy ezek
ténylegesen lefolyt bírói döntési folyamatok részét képezték egy magyar
bíróságnál az 1990-es években. De arra, hogy ezek milyen gyakorisággal jelennek
meg az évente folyó többszázezer magyar bírósági perben, nem adnak választ.
Inkább csak abból ehet kiindulni, hogy egy egységes bírói hierarchiában
összefutó bírósági rendszerben túlságosan nagy eltérések nem valószínűek, így
az egyes pereknél az itt tapasztaltak nagy valószínűséggel hasonlóan fordulnak elő
más perekben is. Jelezni szeretném még,
hogy az ötven áttanulmányozott per irataiból azokat a pereket emelem ki, melyek
valamilyen szempontból eltérnek az ideális bírói döntéstől elvártaktól, illetve
a törvényi tényállások alá az egyszerűen beilleszthetőségtől, és jobban a
nyitott - akár szembenálló döntési opciókra lehetőséget adó - helyzeteket adták
a bíráknak.
A P. 26793/1998 sz. polgári ügy kapcsán címként “egy bírói döntés zsákutcába
futása” szerepelhetne, ha a legfontosabb tanulságokat szeretnénk kiemelni. A
per két gyógyszerészeti jellegű havi lap kiadója között folyt 1996 őszétől,
mivel a felperes kiadó által megjelentetett korábbi laptól az eltávozott
szerkesztői gárda egy hasonló néven és hasonló formátumban előállított másik
lapot is piacra dobott, és ezért a felperes a tisztességtelen piaci magatartás
megállapítását és a további kiadástól való eltiltást kérte a másik kiadóval,
mint alperessel szemben az 1990. évi LXXXVI. törvény 7.§-a alapján: “Tilos árút
a versenytárs hozzájárulása nélkül olyan jellegzetes külsővel, megjelöléssel
vagy elnevezéssel előállítani, vagy forgalomba hozni, amelyről a versenytársat,
illetőleg annak jellegzetes árúját szokták felismerni”. A nyilvánvalóan
perelhúzó taktikát folytató alperest az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság
egyesbíróként eljáró bírája a felperes kérésének megfelelően elmarasztalta, ami
ellen az a Legfelsőbb Bírósághoz fellebbezett. Itt a másodfok egy végzésben
hatályon kívül helyezte a az elsőfokú ítéletet eljárási szabálysértés miatt, és
új eljárás lefolytatását rendelte el. Ugyanis a perben két ülnök részvétele
mellett kellett volna lefolytatni az eljárást. Ezután ugyanaz a bíró, most már
két ülnök bevonásával, egyetlen tárgyaláson ismét lefuttatta az eljárást 1998
decemberében, miután a per kezdete ót már több int két év letelt. A jegyzőkönyv
tanúsága szerint itt már csak az előző elsőfokú eljárásban megállapított tények
és jogi kérdések formális újra-deklarálása történt meg, most már az ülnökök
jelenlétében. Pedig a helyzetet illetően egy döntő változást jelzett az
alperes, miszerint 1997 márciusától nem ő a kiadója a jogsértéssel vádolt
lapnak, hanem a gyógyszerész szakma országos kamarája, és ezt a lap
bemutatásával - melynek impresszumában ez a kamara egyedüli kiadóként szerepelt
- bizonyította is. Mivel itt a fő kérelem a lap további kiadásától való
eltiltásra vonatkozott, az új kiadó perbevonása nélkül nyilvánvalóan nem
lehetett megnyugtatóan lezárni az ügyet. A felperes előadása szerint azonban “a
lapengedély az alperes nevére szól, így állítom, hogy az alperes a lap
kiadója”. Ezzel ugyan szemben állt a felmutatott lap impresszuma, de a bíró már
nem foglalkozott ezzel. Nem kérte a felperest állítása bizonyítására, például a
lapengedély másolatának bemutatásával, hanem lezárta a tárgyalást és rögtön
ítéletet is hirdetett. Ebben szó szerint ugyanúgy elmarasztalta az alperest,
mint az előző ítéletében, és eltiltotta a lap további kiadásától. Az
elmarasztalt alperes ismét fellebbezett, és a Legfelsőbb Bíróság 2001 márciusa
végén hozott ismét másodfokú határozatot. Ebben hallgatólagosan elismerve az
alperes állítását a kiadó személyének változásában 1997 márciusától, mivel -
megváltoztatva az ítéletet - csak az addigi jogsértést állapítja meg vele
szemben. Mivel azonban a lapot azóta kiadó gyógyszerészeti kamarát az elsőfokú
eljárás alatt nem vonták perbe a bíró passzivitása miatt, így a lap további
kiadására lehetőség maradt. Ennek a pernek így ugyan vége lett - és a jogsértés
bírói megállapítását a konkurens lapban illetve egy országos napilapban közölni
kellett - de a leglényegesebb felperesi kérelem, a konkurens lap további
kiadásának eltiltása, elmaradt. A megismételt elsőfokú eljárásba “belefáradt”
bíró passzivitása miatt így lényegében zsákutcába futott a négy és fél évig
tartó per, és a felperes most már új alperes felé, új per indításával kezdhette
elölről a jogi harcát, de lényegében a pernyertessége ellenére ugyanott volt,
ahol évekkel azelőtt.
A P. 23238/1991. sz. polgári per csak az ítéleti indokolásában található
sajátosság miatt érdemel kiemelést. Egy villamos ipari intézet szolgálati
találmányának feltalálója és az intézet részvénytársasággá átalakulása utáni
intézeti-jogutód között a találói díj megfizetése tárgyában indult a per 1991
szeptemberében. Az intézet apportként bevitte a részvénytársaságba azt a négy
találmányt is, melyben a felperes-feltaláló negyedrészben tulajdonos volt - a
többi feltaláló társa mellett - mint szolgálati találmány tulajdonosa. Az
alperes képviselője elismerte, hogy az apportként bevitel tulajdon-átruházást jelent,
és így a negyedrészben tulajdonos feltaláló jogosult díjazásra, de tagadta,
hogy köztük díjazási szerződés létrejött volna e találmányok tekintetében. A
felperes négy másik találmányra létrejött díjazási szerződést csatolt be,
elismerve, hogy a vita tárgyát képező találmányok nincsenek ugyan ezek között,
de kérte, hogy a bíróság analóg módon állapítsa meg ezek alapján a vita tárgyát
képezőkre is a díjazás mértékét. Kiemelést érdemel, hogy a felperes-feltaláló
ügyvédje az egyik legmagasabb rangú kamarai vezető tisztséget betöltő ügyvéd
volt, és ebben az ügyben az IM Gazdasági és Jogi Főosztályától (!) egy átiratot
és jogértelmezést tudott beszerezni igénye alátámasztására (1992 októberében!).
Becsatoltak ezután a villamos ipari intézet jogutódja ellen folyó, egy másik
hasonló perben hozott ítéletet is, melyben egy másik bírói tanács a találmány
értékének 50%-át ítélte meg, és ez alapján a felperes ügyvédje kérte itt is
ennek megítélését. A perben eljáró
egyesbíró meghozta az ítéletét, mindenben helyt adott a felperes-feltalálónak,
és indokolása pusztán annyi volt, hogy megidézte a másik tanács 50%-ot kimondó
ítéletének megállapításait, és kijelentette, hogy “a felperesnek ennek
megfelelően módosított kérelme jogos”: De hogy ő ebben a perben felhozott ellenérvekkel
szemben miért így döntött, és miért nem az alperes által kért más százalékot
állapította meg, nincs indokolás. E perben a döntést tehát formáljogilag is egy
párhuzamosan folyó másik per ítéletét alapul véve mondta ki a bíró…
A P. 20229/91. számú polgári per életközösségi vagyonmegosztás ügyében indult,
és mint a jogi szabályozás szerint
végletesen nyitott ügy iskolapéldáját lehet tekinteni, melyet a bíró csak a
tények egy, meghatározott irányú csoportosításával döntött el, de legalább
ennyire jogos lett volna az ellenkező irányú csoportosítás és ezután polárisan
szembenálló döntése meghozatala is. Ha ilyen ügyek nagy gyakorisággal
fordulnának elő egy jogrendszerben, akkor messzemenően igaz lenne a “critical
legal studies” irányzat tézise, miszerint mindig két ellentétes jogi megoldás
létezik egy ügyre, és az így nyitottan maradó esetet mindig a felek konkrét
személye, a bíró jogon túli politikai és ideológiai értékei alapján döntik el
ténylegesen. Jelezni kell persze, hogy ennyire nyitott ügy nem volt több a
vizsgált, polgári peres ügy között, így nem támasztja alá a vizsgálatunk a
CLR-nek ezt a tézisét.
A felperes férfi budapesti házába 1977 végén költözött be egy főváros
környéki faluból gyerekével az elvált asszony-alperes, és 1988-ig éltek közös
háztartásban, élettársi kapcsolatban. Közben az asszony a falubeli házából
kiköltözésért a korábbi férje által fizetett 220 ezer forintért egy másik házat
vett, majd azt eladta 350 ezer forintért 1982-bern, és az új élettársa háza
melletti üres telket megvéve egy ház építésébe kezdett. Közben együtt éltek a
felperes férfival, az asszony főzött, mosott takarított a lakásban - közösen
összeadva a háztartás pénzügyi fedezetét - a férfi pedig dolgozott a készülő új
ház építkezésén is, noha itt nagyrészt kőműves mesterek és alkalmi
segédmunkások dolgoztak. Egy közös ingatlant is vettek ez idő alatt,
negyed-negyed részben a felperes, ennek anyja, az alperes illetve ennek lánya
nevére íratva. Az életközösség 1988 nyarán ért véget, és miután az alperes
asszony átköltözött véglegesen az elkészült házba, a férfi kérte az új ház
felének értékét, mint az életközösség megszűnése után a vagyonközösség rá eső
részét. Ennek megtagadása után 1991 elején keresetet nyújtott be a Fővárosi
Bíróságra.
Az életközösséget szűkszavúan a Ptk 578/G. §-a szabályozza: “Az
élettársak - házasságkötés nélkül, közös háztartásban érzelmi és gazdasági
közösségben élő nő és férfi - együttműködésük alatt a szerzésben való
közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha közreműködésük aránya
nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni”. A bírói gyakorlat
hangsúlyosan kiemeli., hogy az életközösség megállapításhoz az érzelmi
kapcsolat mellett a vagyonközösség elismeréséhez az is kell, hogy gazdasági
összefonódás jöjjön létre az együtt élők között. A jelen perben a felperes azt
állította, hogy a közös gazdálkodás létrejött, és folyamatosan, kölcsönösen
egymás javára végzett munka keretében ő egy sor munkát végzett a készülő új
házon is, ezért kéri a vagyonközösség megosztása kapcsán az új ház értékének
felét. Az alperes asszony ezzel szemben azt állította, hogy noha közös
háztartást vittek több éven át, ennek során egymás között pontosan megegyeztek
a költségek megosztásában, és a férfinak illetve neki is külön takarékbetétkönyve
volt. Ezen túl az új ház építkezésében csak egy igen kis részben vett részt a
férfi, pontosan: a ház alapjainak ásásánál három napot segített ő is, és ő
készítette el a kész ház körül a járdát. Ezután a felek által megjelölt tanúk
meghallgatása következett, és jórészt az derült ki, hogy a férfi többet
dolgozott a ház építkezésén, mint amit az alperes asszony elismert. Az egyik
tanú szerint, ha az alperes hölgy nem volt ott az építkezésen a férfi
irányította a munkásokat. Munkások állították tanúvallomásaikban, hogy a férfi
által a Bosnyák téren nagybani áron vett zöldséget a pincében ők kötegelték az
asszonnyal együtt - amit a férfi
különböző közértekben előzetes megállapodás alapján értékesített - és aztán a
munkásokat a férfi és az asszony közösen fizette ki. A tanúvallomások többsége
tehát inkább a közös gazdálkodás léte felé mutatott. Igaz a szomszédasszony
tanúvallomása szerint egyszer hozzá menekült az alperes, mert a férfi meg
akarta verni, és utána jőve nála is durván szidalmazta, majd ezután az alperes
nála lakott egy hétig a durva férfi miatt. Jelezte azt is a tanú, hogy azóta
haragos viszonyban vannak a felperessel.
A négy évig tartó első fokú eljárásban 13 tárgyalás megtartása után
1995 januárjában született ítélet, és a felperes kérelmét az új ház értékének
felének megítélésére a vagyonmegosztás kerete között a bíróság elutasította. Az
ítélet szerint nem jött létre az érzelmi-nemi kapcsolaton túl közös
gazdálkodás, pedig az állandó bírói gyakorlat szerint ennek hiányában élettársi
kapcsolat léte és vagyonközösség nem állapítható meg Az indokolás kiemeli, hogy
külön takarékbetétkönyve volt a férfinak és az asszonynak is, és azt is hogy a
per kezdeti szakaszában a férfi tagadta a külön takarékbetét létét, és csak
később egyezett bele abba, hogy az OTP-t a bíróság megkeresse a takarékbetét
adatait illetően. Közbevetően jelezni
kell, hogy a tárgyalási jegyzőkönyvekben ez a tény nem volt benne, és a
felperes ügyvédje jelezte is fellebbezésében, hogy ezt csak az alperes
állította egy észrevételi nyilatkozatában, de ez nem került megvitatásra a
tárgyaláson, így a bírói iratellenesen hozta fel ezt érvként
indokolásában. Vitatta a felperes
ügyvédje azt is fellebbezésében, hogy a külön takarékbetétkönyvek léte kizárná
a közös gazdálkodás fennállását, mint ahogy a házastársak sokaságánál ma már ez
bevett gyakorlat.
A fellebbezést elbíráló Legfelsőbb Bíróság ennek ellenére helybenhagyta
az elsőfokú ítéletet, és ugyanezt tette felülvizsgálati eljárásban az LB
felülvizsgálati tanácsa is. A felülvizsgálati eljárás indításakor jelzi is a
pervesztes felperes ügyvédje, hogy az alsó fokú bíróság döntése teljes
mértékben az alperes előadását fogadta el, és a szembenálló tanúvallomásokat
mellőzve nem indokolta a mellőzés indokait. A felülvizsgálati ítélet elismeri ezt,
de ezt nem tekintette jogszabálysértésnek, így helybenhagyta az ítéletet.
Hogy mennyire az ellenkező irányú döntés is születhetett volna ebben a
perben, azt mutatja egy alig korábban lezárult másik hasonló ügyben született
döntés, amit BH 1994/6. sz. 252. számon tettek közzé. Itt annyiban volt
fordított a helyzet, hogy a felperes asszony kérte az élettársi vagyonközösség
megállapítását hosszú évek együttélése után, és ennek megszűnése miatt a
vagyonmegosztást, míg az alperes férfi tagadta, hogy az érzelmi-nemi
kapcsolaton túl közös gazdálkodás is megvalósult volna. Az elsőfokú bíróság
megállapította a közös gazdálkodás megvalósulását, és elrendelte az
vagyonmegosztást. Az alperes fellebbezett, és mivel a közös háztartásban
dolgozó asszony egy idő után csak rokkantnyugdíjat kapott, és nagyobb
keresettel az alperes férfi rendelkezett, ő is kezelte a pénzt kizárólagosan, a
másodfokú bíróság ”korlátozott élettársi vagyonközösséget” állapított meg. A
felperes felülvizsgálattal élt ez ellen, azzal érvelve, hogy a Ptk nem ismeri a
“korlátozott élettársi vagyonközösség” fogalmát, és ha az valamilyen fokban
megállapítható, csak a szerzés arányai nem, akkor vélelmezni kell az azonos
mértékű szerzést. A Legfelsőbb bíróság jogosnak ismerte el ezt az érvet, és az
ítéletet “a Ptk 578/G. § (1)
bekezdésének helytelen alkalmazása miatt tévesnek” minősítette (lásd
Horeczky/Szilágyi 1997:674). Az általunk vizsgált esetben nehéz volt épp
ellenkezőleg dönteni, és csak találgatni lehet, hogy mi volt a bíró tényleges
motivációja ennél.
A P. 26818/93. sz. polgári per egy fordító szerzői jogi vitájáról szólt egy
kiadóval szemben, és az ügyében eljáró ügyvéd teljes felkészületlensége és
ennek következményei miatt érdemel kiemelést. A per végig arról szólt majd két
éven át, hogy a teljesen felkészületlen ügyvédet a szabadalmi és szerzői jogi
ügyekre specializálódott bíró szelíden okította-irányította a vonatkozó tények
és jogi rendelkezések felkutatásában, és mikor végre képbe került az ügyvéd, és
meg tudta fogalmazni jogilag alátámasztottan az igényét, akkor rögtön meg is
egyeztek az alperessel, és a per egyezséggel zárult.
A fordító angol nyelvből fordított egy krimit az 1980-as években, amit
akkor egy kiadó meg is jelentetett, és az 1990-es évek elején létrejövő sok új
kiadó egyike engedélye nélkül - az ő nevének fordítóként feltüntetése mellett-
ismételten kiadott. A fordító felperesként a fordítói díj megfizetése miatt
indított pert a kiadóval, mint alperessel szemben, egy ügyvédet meghatalmazva a
per vitelével. Az ügyvéd azzal kezdte, hogy 1993 szeptemberében a PKKB-re adta
be a keresetet, de egy hónap múlva a bíróság jelezte felé, hogy a Pp. 28.§-ának
tiszta szabályozása szerint a szabadalmi és szerzői jogi ügyek a Fővárosi
Bíróság hatáskörébe tartoznak, így átteszik oda a rossz helyre küldött
keresetlevelet. A Fővárosi Bíróságon az üggyel foglalkozó bíró egy végzésben
arra kérte 1994 februárjában a felperest képviselő ügyvédet, hogy az
általánosságban kért fordítói díj megítéléséhez adná meg a hiánypótlásként,
hogy hány oldalt is teszi ki ez a fordítás. Az ügyvéd válasza szerint 339 A5-ös
oldalnyi a fordítás terjedelme, és 300 ezer forintban jelölte meg a megítélni
kért összeget, mert 800Ft/oldal összeget látott erre indokoltnak. Fél év
elteltével 1994 júniusban került sor az első tárgyalásra, és noha az alperes
vagy képviselője nem jelent meg a tárgyaláson, így halasztani kellett azt, de
előtte még a bíró - beletekintve a vitatott mű tárgyaláson felmutatott
példányába - jelezte a felperesi ügyvédnek, hogy a könyv impresszumában más is
fel van tüntetve kiadóként, mint akit az ügyvéd korábban alperesként
megnevezett. Az ügyvéd, beletekintve az általa magával hozott könyvbe igazat,
adott a bírónak, és jelezte, hogy akkor most már kéri a bíróságtól e kiadó
alperesként perbevonását is. A szerzői jogi ügyekre specializálódott bíró kérte
még a felperesi ügyvédet, hogy a vonatkozó jogszabályok alapján összegszerűen
talán pontosíthatná a követelését. A jegyzőkönyvből ugyan nem derül ki, hogy e
felhívásnál adott e pontosabb tippet a bíró az ügyvédnek, de tény, hogy ezután
az ügyvéd már megtalálta az 1/1970 (III. 20.) MM. rendeletet, amely egészen
pontosan a fordítói díjak összegét állapítja meg. Így már pontosította a
felperesi ügyvéd a kereseti kérelmét, és 9,66 ívnyi fordításra 29 ezer forintra
mérsékelte a kérelmét, az eredetileg kért 300 ezer helyett. Végül megtalálták
az impresszumban feltüntetett másik kiadót is, és miután ezt az összeget már
mindkét alperes ügyvédje elfogadhatónak találta a tárgyaláson, rögtön
egyezséget is kötöttek ez alapján az 1995 márciusában tartott tárgyaláson. Asz
egyezségben 25 ezer forint fordítói díj kifizetésében állapodtak meg peren
kívül, és ezzel a bíró az eljárást megszüntette. A vonatkozó jogszabályok és a
megfelelő szintű bíróság ismerete mellett erre nagyon hamar mód nyílt volna, e
per tulajdonképpen az ügyvéd teljes felkészületlensége miatt kezdődött el
egyáltalán, és tartott majd két éven át.
A vizsgált büntető perekre áttérve három eset kiemelése látszik
célszerűnek, ha tartjuk magunkat ahhoz a szelektálási szemponthoz, hogy az
átlagosan elvárható jogalkalmazástól eltérőket adjuk itt közre. Ez azt is
jelenti, hogy a 25 megvizsgált büntető ügy közül a többinél nem merültek fel a
jogi megítéléstől eltérő, torzító szempontok, és mind a tényálláselemek
összeállítása, mind a jogi kérdések korrekt megoldása az elvárható kereten
belül maradt.
A 41/95. sz. büntető ügy dokumentumainak áttanulmányozása után az elemző
nehezen tud elszakadni attól a konklúziótól, hogy itt a vádlottak elítélésére
inkább a Magyar Köztársaság érdeke miatt volt szükség - legalábbis ahogy az
ügyészi oldalról ezt az érdeket felfogták - mintsem a tényleges cselekmények és
ezek bizonyítékai miatt. Nézzük meg az eset lefolyását.
-
1994 november
3.-án este nyolc óra körül egy fővárosi útkereszteződősnél, az egyik
Metró-megállónál két megtermett - magas és izmos - fekete, 35 év körüli férfi
és három 17-20 év közötti, közepes termetű fiatal (vitatott egy negyedik,
hasonló korú fiatal jelenléte is, az előbbiek mellett) bomberdzsekiben, rövidre
nyírt hajjal szembement egymással a széles úttesten, át a gyalogátkelőhelyen. A
fehér fiatalok állítása szerint az egyik fekete férfi karjával összeütközött
egyikük vállával, mire az felelősségre vonólag megfordult, de a fekete férfi
pofon ütötte, erre ő is visszaütött. A
szóban forgó fekete férfi ezzel szemben azt állította, hogy ő már akkor
látta, hogy a szembenálló “bőrfejűek” közül a középső neki fog menni, amikor
elindultak az úttest átszelésére, és így is lett, majd amikor ő megfordult, egy
másik megrúgta, amitől ő elesett, de rögtön felállt, ám akkor a harmadik társuk
is megrúgta őt a térdénél.
-
Az úttesten
lökdösődés, pofozkodás volt, még ha ennek lefolyását másként is írták le a
szembenálló felek, és mivel időközben pirosra váltott a lámpa és a kocsik
megindultak, vitatkozva visszamentek a Metró-megálló felőli járdára. Itt egy
járókelő férfi lépett hozzájuk, és megkísérelte szétválasztani a vitatkozó
feleket, jelezve a fekete férfiak felszólítására, - “Te is közéjük tartozol?!” hogy ő civil ruhája ellenére rendőr, és
felmutatta igazolványát. Valaki - aki ezután nem került elő, és tanúnak sem
jelentkezett - időközben kihívta a rendőrjárőrt, azzal, hogy “bőrfejűek verik a
feketéket!”, és mivel a XIV. kerületi rendőrkapitányság alig néhány száz
méterre volt, néhány perc múlva megérkezett a rendőrkocsi. Ezután a következő
események történtek, illetve a következő tanúvallomások kerültek jegyzőkönyvbe:
-
A rendőrjárőr
három bomberdzsekis fiatalt talált a helyszínen a feketékkel szemben, és rögtön
megbilincselték a fiatalokat. A fiataloknak arra a méltatlankodó kifogására,
hogy “a nagydarab fekete férfi kezdett el pofozkodni, és itt igazán ők a
sértettek”, a rendőrök - a fiúk későbbi tanúvallomása szerint - csak harsányan
nevettek.
-
A civilruhás
rendőr azt mondta a jegyzőkönyvbe, hogy ő nem látott pofozkodást az úttesten,
csak valamilyen tumultust, és amikor a járdára visszatértek a fiatalok, a
feketékkel vitatkozva, ő a verekedés megakadályozása végett lépett oda
hozzájuk. A vitatkozás közben ő nem hallott bőrszínűk miatti gyalázkodást,
ahogy a feketék állították. “Azért, hogy elhárítsam a verekedés kialakulását,
megpróbáltam a gyerek kezéről lefejteni a kétméteres fekete kezének a
szorítását, de nem sikerült”- mondta ekkor a jegyzőkönyvbe.
-
Az egyik fekete
férfi, akit ekkori jegyzőkönyvbe mondott állítása szerint megpofoztak, majd
többen megrúgtak, azt mondta, hogy a járdára visszatérve a fiatalok már látták,
hogy botrány kezd kialakulni, ezért el akartak menni, de ő nem hagyta, mert valaki
odasúgta neki, hogy már kihívta a rendőröket. Akkor jött oda a civilruhás
rendőr, és miután igazolta magát, akkor azt mondta - állította - hogy “most már
senki nem mehet el innen, mert már itt van a hatóság”. (Ennek ellentmond, hogy
a civilruhás rendőr szerint ő épp azért ment oda, hogy lefejtse a fekete férfi
kezét a “gyerekről”.). A civilruhás rendőr elmondta még, hogy nem ő hívta ki a
járőrt, és meg is lepődött, amikor hirtelen megjelentek.
-
A megbilincselt
fiatalokat beszállították a rendőrkapitányságra, éjszaka kihallgatták őket és a
fekete férfiakat is, és az egyik fekete férfi meg is tette a feljelentést.
Ebben öt-hat fiúról és lányról beszél, akik rájuk rontottak és ütötték-rúgták
őket, ahol érték.
-
A helyszíni
intézkedést a járőrök a fekete sértettek vallomásai alapján úgy rögzítették,
hogy “5-6 fős skinhead társaság közrefogta őket, majd szidalmazni kezdték őket,
ezt tettlegesség követte, és egyikük arcon vágta az egyik fekete férfit, és
társát boxerrel mellbe vágta közülük valaki”. A motozás során a rendőrjárőr
boxert nem talált, és a fekete férfiak azt állították, hogy volt egy negyedik
fehér fiatal is, és az ütött a boxerrel, majd elmenekült, amikor megjelent a
rendőrjárőr. A fehér fiatalok tagadták, hogy lett volna negyedik társuk, és a boxert
kitalálásnak nevezték.
-
A későbbi
vallomásukban a fekete férfiak már csak azt állították, hogy a negyedik,
elmenekült fiatal csak fenyegetőleg elővette a boxert, de azzal nem ütött.
Módosították annyiban is később a helyszínen tett vallomásukat, hogy most már
csak egy rúgásról beszéltek, és tagadták, hogy második rúgásról is beszéltek
volna, és nyelvi problémának vélték, hogy ez került be korábban a
jegyzőkönyvbe. Bár a jegyzőkönyvekből kiderül, hogy mivel már tíz éve itt élt,
és orvosként praktizált az ezt állító fekete férfi, kifejezetten elhárította a
kérdést a tolmács szükségességéről a kihallgatása előtt. (A helyszint
rekonstruálva, és a fehérek és a feketék testhelyzetét pontosan felmérve,
időközben valószínűtlenné tették az elhelyezkedésük folytán, hogy második rúgás
érhette őket).
-
A két évig
húzódó eljárás, bírói tárgyalások során az a helyzet állt elő , hogy a mindkét
oldalról elismert pofozkodást és tettlegességet csak a vádlottak és a sértett
fekete férfiak egymással polárisan szembenálló állításai bizonyították, de
semmilyen bizonyíték nem került elő egyik oldal állítása alátámasztására sem,
és az egyetlen kívülálló tanú a civilruhás rendőr már csak a szétválasztásban
vett részt, és ő eközben tulajdonképpen már csak védeni tudta a fehér “gyereket”
a két méteres feketékkel szemben.
E tényállás hátteréből szemlélve az ügyész eljárásából a következők
emelhetők ki. Noha az egyetlen külső tanú, a civilruhás rendőr tanúvallomása a
következő volt: “Előttem semmiféle olyan kijelentés nem hangzott el, mely a bőr
színére vonatkozott, vagy más, esetleg sértő kifejezés lett volna, a fiúk a
jelenlétemben ilyet nem tettek”. Tehát ennek ellenére az ügyész bizonyítottnak
látta a bomberdzsekit viselő, rövid hajú fiatalok faji gyalázkodását. Ezen túl,
noha a fekete férfiak csak az első vallomásukban állították, hogy őket
boxerrel is megütötték, és ezt később
többször csak úgy adták elő, hogy “fenyegetésképpen kivette egyikük a boxert,
de azzal nem ütött”, ennek ellenére az ügyész még az elsőfokú ítélet kihirdetése
előtt is azért kérte súlyos büntetés kiszabálást, mert “boxerrel mellbe vágták
a fekete sértettet”.
A két ülnök jelenléte mellett döntő tanácselnök bírónak, a külső
tanúkkal vagy tárgyi bizonyítékokkal
alá nem támasztott büntető ügyben -
melyben a vádirat szerint garázdaság büntettében kellett döntenie - a
következő érv segített az állásfoglalásban: “Az ügyben a sértett-tanúkat
igazmondási kötelezettség terhelte, míg ez nem vonatkozott a terheltekre. Ebből
következően nagyobb bizonyító erőt tulajdonított a bíróság a tanúk
vallomásainak. Ugyanakkor a sértetti tanúvallomások is ellentmondásosak voltak,
ami magyarázható az időmúlással, valamint azzal, hogy a nyomozati szakban nem
került sor tolmács igénybevételére” ( lásd: 6 B. 41/1995/7. Sz. Főv. Bir.
ítélet indokolás 7. oldalán). Ez alapján megállapította, hogy a vádlottak
elkövették a vád tárgyát képező bűncselekményt, és tekintettel arra, hogy
korábban büntetve nem voltak, és összeütközésbe soha nem kerültek a törvénnyel,
próbára bocsátotta mindhárom vádlottat.
Az ügyész súlyosbításért fellebbezett az ítélethirdetés után, a legfőbb
ügyészségről pedig fenntartva ezt a fellebbezést, a következő észrevételt
fűzték a fellebbezés érveihez: “A jogkövetkezmények alkalmazásánál az elsőfokú
bíróság nem értékelte a súlyának megfelelően azt a körülményt, hogy a vádlottak
külföldieket bántalmaztak a bőrszínűk miatt, ami rontja Magyarország nemzetközi
megítélését (…) így javaslom mindhárom vádlottal szemben a végrehajtásában
felfüggesztett szabadságvesztés kiszabását”. A másodfokú bírákra nehezedő
ügyészi nyomás még csak fokozódott a tárgyalás folyamán, mert itt az ügyész -
megismételve a Magyar Köztársaság érdekeinek sérelmét az enyhe ítélet miatt -
így fokozta a vádindítványát: “Indítványozom, hogy a bíróság mindhárom
vádlottra végrehajtandó, rövid tartamú szabadságvesztést szabjon ki”. A Legfelsőbb Bíróság másodfokú tanácsa
azonban - elhárítva mind a védők felmentésre irányuló, mind az ügyész
súlyosbítást kérő indítványát -
helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.
Ennyi az ügy, és miután átolvasva a per lefolyását, feltettem a kérdést
egy magas rangú büntető bírónak, hogy lehet-e a gyakorlat szerint elítélni ma
valakit Magyarországon olyan esetben, amikor az egyetlen bizonyíték csak a
sértett tanúvallomása, ő úgy válaszolt, hogy ez teljes mértékben kizárt ma
nálunk. Ha a sértett állítását valamilyen külső bizonyíték vagy egyéb
tanúvallomás nem erősíti meg, akkor a vádlottat fel kell menteni.
Még epilógusként a Fővárosi Bíróság évkönyvéből - több évvel e per után
- a következő méltatás kívánkozik ide, az ügy bírájának ekkori kitüntetése
kapcsán: “Számos nagy hírű per fűződik a nevéhez, melyek közül az úgynevezett
“skinhead-perek” tették igazán ismertté (…). Ekkor figyeltek fel rá igazán,
elsősorban a nagykövetségek és a sajtó részéről kísértek figyelemmel
tárgyalásait. 1994-ben Németországban, 1995-ben az Amerikai Egyesült Államokban
kapott lehetőséget hasonló ügyek és az emberi jogi, valamint a kisebbségi jogi
kérdések tanulmányozására”.
A 136-IV.-917/1993. sz. büntető ügy a kormányváltások ügyészségre és rendőri
nyomozati munkára tett hatását mutatja kivételes tisztasággal. Ennek kapcsán
jelezni kell, hogy a 25 vizsgált büntetőügy közül négy esett abba a
kategóriába, ahol valamilyen oldalról politikai felhangot kapott az ügy, vagy
az elkövetett cselekmény jellege miatt, vagy a cselekedet elkövetőjének
személye miatt., Ennél a négy ügynél állandóan felbukkant annak fontossága,
hogy milyen politikai erők vannak kormányon, illetve a kormányon levő koalíció
erőinek belső harcai hogyan állnak, és hatnak ki ezek az ügyészség és a
rendőrség nyomozati és vádemelési munkájára. Mindezt a kormányváltások utáni
álláspontváltozások egy-egy ügyben az ügyészség és a rendőrség részéről tették
markánsan észlelhetővé. E mellett jelezni kell azt is, hogy fellebbezés és
felülvizsgálati eljárás léte esetén egy-egy ügyben, amikor több bírói szintet
is bejárt az adott ügy - a jogi kérdésekben való állásfoglalások
különbözőségein túl - a személyes ide vagy odahúzás is láthatóvá vált egy-egy
bíró részéről. (Például, mint a következő ügyben majd látni fogjuk, az első
fokon eljáró bíró olyan mértékben kedvezett a vádlottnak egy engedély
megadásánál, hogy a látszat fenntartása kedvéért még a védőügyvéd kérte
módosításra és az engedély kisebb időtartamra megadására, majd miután ez a bíró
felmentette a vádlottat, a másodfok végrehajtandó szabadságvesztést szabott ki
rá.)
Ez a mostani büntetőügy a rendszerváltás első éveinek tipikus esete
volt, ahol a nagy állami vállalatok vezérkarai az állami vagyon lebontása és
privatizálása menetében saját kis kft-ket, részvénytársaságokat létrehozva,
ügyes trükkökkel a sok milliárdos, százmilliós értékű állami vagyonrészeket úgy
juttatták magánkézbe, hogy közben az eladási árt nagy részét - e kis kft-k közbeiktatásával
- maguk tartották meg. Ezzel a megoldással az állami vállalatok vezérkarai
váltak a legnagyobb hazai tőkésekké, míg az új rendszer állami kormányzata és a
költségvetés sok-sok milliárdos bevételtől esett el. Fontos még látni azt, hogy
a “spontán” privatizáció nyertesei döntően a szocialista és a szabaddemokrata
pártok támogatói között voltak megtalálhatók a ’90-es évek elején, míg az első
kormányt adó nemzeti-konzervatív erők támogatói közül lényegében hiányoztak
ezek. Ez a konstelláció az ügy menetében - a kormányváltások kapcsán -
állandóan megmutatkozott az ügyészség és a rendőrség hozzáállásában.
A konkrét ügyre rátérve, ki kell emelni, hogy 1992-től 1996-ig tartott
ez az ügy, és előzménye 1990-ig nyúlik vissza. Ekkor a legnagyobb magyar
építőipari vállalat vezetőinek egy része egy kft-t hozott létre, melybe ők,
mint magánszemélyek egy igen kis tőkével beszálltak, és a további társként a
saját maguk által vezetett nagyvállalatot vették be, és ennek nevében bevitték
a nagyvállalat egy értékes telephelyét a kft-be, melynek nagy részét már több
éve bérelte egy magáncég. Mivel ez a magáncég szerette volna jutányosan
megvenni az általa részben már bérelt telephely egészét, a nagyvállalat vezetői
által létrehozott kft maga is alapított egy másik kft-t, és ebbe a nyolc
nagyvállalati vezetőn kívül tag lett az elsőnek alapított kft is, amely bevitte
apportként a telephelyet ebbe a kft-be. Néhány hét múlva a nyolc nagyvállalati
vezető magánszemély 18 millióért kivásárolta a telephelyet az eredeti kft-tagtársuktól
- mely telephely pedig a láncban egy láncszemmel hátrébb álló állami
nagyvállalat tulajdona volt eredetileg - és e kivásárlással 100%-os magáncéggé
alakultak át. Ezután néhány héttel 60 millió forintért eladták a telephelyet az
azt bérlő magáncégnek, és az így kapott 60 millió forintból fizették ki a 18
milliót, amiért ők vették meg a telephelyet néhány hétre. A vevő magáncég még
így is nagyon jól járt az értékes telephellyel, és a nyolc nagyvállalati vezető
42 millió forintot tudott szétosztani egymás között, míg az állami
költségvetésbe csak 18 millió jutott.
Az említett nagyvállalaton belül köztudomású volt a vállalati vezérek
tranzakciója, így a szakszervezeti titkár közérdekű bejelentésként a BRFK
Gazdasági Rendészetéhez fordult, illetve megtette ezt a feljelentést az ipari
tárca felé is. Ettől kezdve két szembenálló fél alakult ki az állami szervek
között. A gazdasági rendőrség egy ideig vizsgálta az ügyet, majd
megállapította, hogy itt nem történt bűncselekmény, és 1992 márciusában
megszüntette a nyomozást. A szocialista nagyvállalati vezérkarok ilyenfajta
privatizációjával szembenálló nemzeti-konzervatív kormány ipari minisztériuma
azonban panaszt emelt a megszüntető határozat ellen a Fővárosi Ügyészségen, és
az, helyt adva ennek, utasította rendőrséget a nyomozás továbbfolytatására. A
kívülről ösztökélt rendőrség egy ideig ismét felvette a nyomozást, de néhány
hónap múlva 1992 szeptemberében ismét határozott a nyomozás megszüntetéséről.
Az ipari minisztérium jogi részlege azonban résen volt, nem hátrált, és ismét panaszt tett a
főügyészségen, amire az, helyt adva neki, ismét elrendelte a nyomozás
továbbfolytatását, de már közvetlen ügyészi felügyelet alá vonta a nyomozást a
rendőrség obstrukciójának kivédésére. A nyomozásra kényszerített rendőrtisztek
ekkor már taktikusabban viselkedtek, nem tagadták meg a nyomozás
továbbfolytatását, de húzták az ügyet egészen másfél évig, és végül 1994
júniusában vádemelési javaslattal áttették az ügyet a főügyészségre. (Időközben
a korábbi legnagyobb magyar építőipari nagyvállalat csődbe ment, és felszámolás
alá került). Végbement azonban azóta a kormányváltás is, a szocialisták
kerültek kormányra, és ez rögtön érezhetővé vált az ügyészség
“hangulatváltásában”. Most már nem ők ösztökélték az ügyet előre, hanem ők
rendeltek el a vádemelési javaslat nyomán pótnyomozást, ami több mint egy évig
tartott, minden sürgetés nélkül, majd újabb pótnyomozást kért az ügyészség,
újabb egy évre elhúzva a bírói szakba kerülést. Így már 1996 júniusában
jártunk, amikor átküldte Fővárosi Főügyészség a vádiratot a Fővárosi Bíróságra.
De hogy már maga ez az átküldés is inkább csak kényszerből történt - a
dolgoknak haladni kellett a már elkezdett úton - azt mutatja az is, hogy amikor
1998 márciusában a bíróság ítélethirdetésig jutott el, a tárgyaláson résztvevő
ügyész maga javasolta, hogy mentsék fel a vádlottakat a bizonyítottság hiánya
miatt. A bíró azonban még az ő kérelmén is túlment, és bűncselekmény hiánya
miatt mondta ki a felmentést. Soha nem tudjuk meg, hogy a néhány hét múlva
ismét bekövetkezett kormányváltás a nemzeti-polgári erők felé miként hatott
volna ki az ügyészség álláspontjára ebben az ügyben…
Az 1. B. 309/95. sz. büntető ügy a politikailag motivált négy vizsgált eset
közül a leginkább megmozgatta a közvéleményt formáló tömegmédiumokat, és
címoldalakon közöltek részleteket az ügy előre haladásáról. Két bankár
bűnperéről volt szó ebben az ügyben, akik felerészben állami, felerészben
magántulajdonban lévő banknak voltak a vezetői, és mintegy 8-9 milliárd Ft
körüli állami pénzt úgy helyzetek ki E-hitel formájában magáncégeknek, hogy
ennek negyedét-harmadát saját tulajdoni körükbe visszaforgatták. Ezek a
cselekmények 1994 végéig zajlottak, még az első kormányciklus idején, és a már
ekkor megindult titkos nyomozás a szocialista-szabaddemokrata kormány idején
jutott el a nyílt nyomozati és a vádemelési szakaszhoz. A politikai
konstelláció fontos összetevője volt, hogy a két bankár egyértelműen a
szabaddemokrata koalíciós társ háttér támogatói csoportjaihoz tartozott, és az
ezek által finanszírozott balliberális irányultságú tömegmédiumok a
legerőteljesebben védték őket a közvélemény előtt, ezzel szemben a szocialista
miniszterelnök és környezete, illetve ezek gazdasági háttércsoportjaik éppoly
keményen elítéltek e pénzügyi csoportokat, és szembeálltak velük, mint a
nemzeti-polgári kormányok idején is megfigyelhető volt. Ez a kormánykoalíción
belüli és mögöttes társadalmi-gazdasági csoportjaik közötti szembenállás sok
mindent megmagyaráz e büntető ügy lefolyásában.
A szóban forgó bankot, melynek két vezetője ellen folyt ez a
büntetőeljárás, kis szövetkezetek alapították 1985-ben a földművelési tárca
részvétele mellett, és 1987-ben alakult át kereskedelmi bankká. Ám míg a többi
banknak nagyvállalati ügyfelek fix csoportjai voltak, ez az új bank bizonytalan
pénzügyi és szervezeti háttérrel rendelkezett. E banknak lett vezérigazgatója
1990-ben a pénzügyi tárca addigi miniszterhelyettese, és a viszonylag szegény
bank iránt 1991 végén kezdett érdeklődni a későbbi büntető per másik vádlottja,
amikor megjelent az Egzisztencia-hitelről szóló kormányrendelet. Ez a hitel a
hazai vállalkozók tőkehiányát kívánta csökkenteni, és számukra az állami vagyon
privatizációjában való részvételt elősegíteni úgy, hogy a Magyar Nemzeti Bankon
keresztül költségvetési milliárdokat 4%-os hosszúlejáratú kamatra tett lehetővé
számukra. Sok milliárdos költségvetési összeg állt e célra rendelkezésre, de a lebonyolító kereskedelmi
bankok óvakodtak e hitel kihelyezésében való részvételtől, mert 15 éves volt a
hitel futamideje, és kockázatosnak tűnt számukra a hitel visszatérítése, az ezt
felvevő adósok későbbi talpon maradása, vagy esetleg a pénzek eltüntetése
részükről, ami végül az ő csődjükhöz is vezethetett volna.
A későbbi büntető per másodrendű vádlottja, a már évtizedek óta
külföldön élő magyar-ausztrál állampolgár, külföldi pénzügyi körök
képviselőjeként, azonban fantáziát látott ebben, és brókereken keresztül
felvásárolta a viszonylag szegény bank részvényeinek 51%-át, ezzel többségi
tulajdonossá vált 1992 elejére. Ekkor a bank elnöke lett, és a másik vádlottal,
a vezérigazgatóval együtt az egész bank központi tevékenységévé tették az
E-hitel kihelyezését. Alig másfél milliárd volt a bank mozgatható tőkéje (és ez
is már az állami pénzekből finanszírozott bankkonszolidáció révén jött létre,
mert az állami részvétel elérte a bankban a 30%-ot, ami a konszolidációs pénzek
megkapásának előfeltétele volt), de ennek többszörösét, 8-9 milliárd forintot
helyeztek ki 1993 végéig E-hitel címén, amit a Magyar Nemzeti Bank biztosított
számukra. Ám ennek során az állami pénzeknek negyedét-harmadát (esetenként
eltérő mértékben) visszajuttatták a külföldi főrészvényes által ellenőrzött
magáncégekbe, így a főrészvényes két milliárdot meghaladó tulajdonrészhez
jutott közvetlenül, messze meghaladva a bankba befektetett összeget. Ugyanis a
hitelt felvenni szándékozókkal közölték, hogy csak akkor számíthatnak hitelre
tőlük – és adják ki számukra a hitelígérvényről az igazolást, ami a
privatizációban való részvételük előfeltétele volt – ha vállalják, hogy a
hitelből számukra privatizált tulajdon egy meghatározott részét az általuk
megjelölt magáncéghez adják át.
A gazdasági rendőrség - miután már több hónapja titkos nyomozást
folytatott – 1994 novemberében csapott le a bankra, a TV-kamerák kereszttűzében
megbilincselve vitték el a két bankvezért, majd néhány napi őrizet után
szabadon engedték őket. A vádiratot 1995 május végére nyújtottak be a Fővárosi
Bíróságra. A vádirat leírja az előbb már vázolt banki gyakorlatot, hogy a
vádlottak csak annak vevőnek nyújtottak E-hitelt, aki előzetesen vállalta a
megszerzett állami tulajdon egy részének átadását az általuk megjelölt
magáncéghez, és ezt bűncselekmény elkövetésének minősíti. A nagy
médianyilvánosság mellett folyó perben a tömegmédiumok egyértelműen a vádlottak
mellé álltak, és többször idézték a banki szakértőket, hogy a vádlottak
cselekményei szükségesek voltak a kihelyezett hitelek védelme és a bank
biztonsága érdekében. Nem került azonban nyilvánosságra az a tény, amit pedig
az ügyészség állandóan hangsúlyozott, hogy az állami tulajdon negyedét-harmadát
visszaszerző kis magáncégek nem a bankhoz tartoztak, hanem közvetlenül a bank
főrészvényeséhez. Így a bank az adósok felé, nem fizetésük esetén, ugyanúgy
védtelen maradt, mintha nem is éltek volna ezzel - a főrészvényest gazdagító -
megoldással. Az ügyészség azonban ezt állandóan kiemelte, és ez volt a vád
egyik legfontosabb tényálláseleme. (A közvélemény így végig félre volt
tájékoztatva az ügy érdemét illetően).
A Fővárosi Bírósághoz 1995 végén érkezett meg az ügyészség vádirata, de
a két ülnök részvétele mellett folyó ügyben a tanácselnök bíró csak 1996
április második felére tűzte ki a tárgyalási napokat. A többmilliárdos ügyben,
amelyben a vádlottakat akár tíz év szabadságvesztésre is lehetett ítélni a
büntető rendelkezések szerint, a bíró a legkészségesebben teljesítette a
vádlottak külföldre utazási kérelmét hónapokra, több esetben. Az iratok
tanúsága szerint néha már aznap, amikor a védőügyvéd beadta a kérelmet erre,
megadta a bíró(nő) az engedélyt. Volt olyan - 1996 november 3.-án -, hogy úgy
adta meg a kiutazási engedélyt a bírónő, hogy az meghatározatlan időre szólt,
bármeddig külföldön maradhatott volna az egyik vádlott, és a védőügyvéd maga írt
újabb kérelmet, hogy elég lesz csak december 10.-ig a kiutazás, és módosítaná
az eredeti engedélyt…
Végül 1997 júniusában került sor az ítélethirdetésre, sok tárgyalás
után, melyeken az ügyész konzekvensen igyekezett mindvégig bizonyítani, hogy
itt a jogszabályi rendelkezések megsértésével bűnszövetségben és üzletszerűen
elkötetett vesztegetés bűntettét valósította meg a két bankvezér-vádlott. A
bírónő azonban felmentette a vádlottakat azzal az érvvel, hogy bár a cselekmény
kimerítette a törvényi tényállást, ám a konkrét esetben nem volt semmilyen
fokban társadalomra veszélyesség. Ez pedig a bűncselekmény elkövetésének
előfeltétele, így bűncselekmény elkövetésének hiánya miatt mentette fel a
vádlottakat.
A Fővárosi Főügyészség fellebbezett az ítélet ellen, és 1998 április
30.-án a Legfelsőbb Bíróság másodfokon ítéletet hirdetett az ügyben. Ebben
bűnösnek mondta ki mindkét vádlottat a vádiratnak megfelelően, és az elsőrendű
vádlott-vezérigazgatót két év letöltendő börtönbüntetésre, a másodrendű
vádlottat, a külföldi pénzügyi körök emberét, másfél év felfüggesztett
börtönbüntetésre ítélte. A védőügyvédek felülvizsgálati kérelmet adtak be, de
1999 áprilisában az LB felülvizsgálati tanácsa helyben hagyta a másodfokú
ítéletet.
Beadsley, James (1986): Proof of Fact in
French Civil Procedure. In: The
American Journal of
Comparative Law. 1986 (Vol. 34.) 459-486.
Bunge, Jürgen (1995): Zivilprozeß und Zwangsvollstreckung in England.
Duncker und Humblot.
Berlin.
Dannemann, (1996): Acces to
Justice: an Anglo-German Comparison. In:
European Public Law, 1996,
271-292.
Engisch, Karl (1979, első kiadás 1951): Einführung in das juristische
Denken.
Kohlhammer Verlag. 8.
Auflage. Berlin-Köln.
Fjelstad, Kristen (2000): Just the Facts Ma’am
- A Review of the Practice of the
Verbatim Adoption of Findings
of Fact and Conclusions of Law. In: Saint
Louis University Law
Journal. 2000, (Vol. 44.) No. 1. 197-222.
Greenaway, Joseph (1998): The Weintraub
Lecture: Judicial Decision Making
and the External Environment.
In: Rutgers Law Review. 1998 (Vol. 51.)
No. 1. 181-191.
Horeczky Károly/Szilágyi Dénes szerk.(1997): Civilisztikai Döntvénytár.
Polgári Jog 1970-1996. HVG
Orac Lap- és Könyvkiadó. Budapest.
Lautmann, Rüdiger (1972): Justiz -
die stille Gewalt. Athenaum Verlag.
Frankfurt am Main
Markesinis, B. S. (1986): Conceptualism, Pragmatism and Courage: A
Common
Lawyer Looks at Some Judgement of the German Federal Court. In:
The
American Journal of
Comparative Law. 1986 (Vol. 34.) No. 2. 349-367.
Novák István (1997): Tényállás a polgári
perben. In: Magyar Jog 1997/7. szám
416-420.
Ogorek, Regina (1986): Richterkönig oder
Subsumtionsautomat? Zur
Justiztheorie im 19.
Jahrhundert. Klosterman. Frankfurt am Main.
Reitz, John C. (1991): Grundlegende
Unterschiede zwischen den deutschen und
dem US-amerikanischen
Zivilprozessrecht: Vorzüge, die sich ausschliessen?
Varga Csaba (1989): Tény és proceduralitás a bírói ténymegállapításban.
In:
Állam- és Jogtudomány 1989.
2. szám. 496-543.
Varga Csaba (1992): A bírói ténymegállapítási
folyamat természete. Akadémia
Kiadó. Budapest. 1992.