Simon Zoltán

Érdekérvényesítés a bírói hatalmi ágban: az amicus curiae levelek

 

 

1.      Bevezetés

 

I.1. Érdekérvényesítés és lobbizás

 

A lobbizás fogalma és jelensége az utóbbi években - sajnálatos módon elsősorban politikai botrányok és korrupciós vádak nyomán - a közvélemény érdeklődésének előterébe került. A kifejezés megjelent és teret hódított a közbeszédben, valmint a politikai diskurzusban egyaránt. Így ma már – csekély mértékű - tudományos érdeklődés is mutatkozik a jelenség iránt. Ennek kezdeti megnyilvánulásai a témakörben elszórtan, de immár több-kevesebb rendszerességgel megjelenő publikációk, a Demokrácia Kutatások Magyar Központja gondozásában napvilágot látott első magyar lobbi kézikönyv,[1] valamint a szervezett érdekérvényesítés világát bemutató kurzusok felbukkanása néhány felsőoktatási intézmény tantervi kínálatában.

 

A lobbizás ugyanakkor korántsem újkeletű jelenség a magyar politikai életben. A partikuláris  érdekek érvényesítésének hasonló formái - ha nem is nyilvános formában, de a korszak sajátos hatalmi hálózatának szövedékében – megjelentek a Kádár-rendszer politikai rendszerének mindennapjaiban. Maga a kifejezés sem újdonság a közbeszédben. Az angolszász eredetű fogalom[2] az 1980-as években elsősorban a tervezett bős-nagymarosi beruházás körüli viták kapcsán nyomult be a köznapi diskurzusba („vízügyi lobbi”). Azonban időközben – ami a magyarországi használatot illeti - jelentős átalakuláson ment keresztül, hiszen a rendszerváltás utáni magyar politikában megváltozott tartalommal és a korábbiaktól eltérő kontextusban jelentkezett. Ennek kereteit mindenekelőtt az alábbi témakörök adják:

1.   a múlthoz való viszony; a Kádár-rendszer kései éveinek, valamint a kádári évtizedek politikai elitjének és nomenklatúrájának megítélése; a valós vagy vélt hatalomátmentési kísérletek; a politikai-gazdasági átmenet jelenségei, és mindenekelőtt a magánosítási folyamat;

2.   a demokratikus jogállam és a demokratikus politikai intézményrendszer működése; az érdekek és érdekcsoportok sokfélesége és ezek versengése; az érdekszervezetek helye és szerepe, különös tekintettel a szakszervezetekre és a kamarákra;

3.   a politikai elit morális megítélésének hanyatlása; a demokrácia deficitje; a közéleti botrányok és a korrupciós ügyek; különös tekintettel a privatizációs ügyletekre és a közbeszerzési pályázatokra;

4.   az Európai Unió közösségéhez való csatlakozás: a közösség által kínált előnyök és lehetőségek érvényesítésének módja;

5.   a lobbi tevékenység szabályozásával, és ezen belül a tervezett lobbitörvénnyel kapcsolatos viták.[3]

 

A lobbizás jelensége mindezen kapcsolódások nyomán - ha egyelőre csekély mértékben is,  de – felkeltette a tudományos műhelyek érdeklődését is. Ez az érdeklődés jelentős részben a rendszerváltás utáni magyar társadalomban, gazdaságban és politikában bekövetkezett mélyreható változásokhoz kötődött. Ugyanakkor a lobbi tevékenység iránti érdeklődést fokozta az a tény is, hogy Magyarország nemzetközi kapcsolatrendszere jelentős mértékben átalakult az elmúlt években. E tekintetben különösen a 2004-ben esedékes EU-csatlakozás tartogat kihívásokat, hiszen a közösség által kínált előnyök és lehetőségek érvényesítése versenyhelyzetben történik, ami nélkülözhetetlenné teszi az uniós döntéshozatali szereplők, folyamatok és szabályok, az aktuális érdekviszonyok, valamint a bevett és elfogadott érdekérvényesítési csatornák és eszközök alapos ismeretét. Ez utóbbi kapcsolatrendszer egy másik oldalát jelentik ugyanakkor a Magyarországon működő multi- és transznacionális gazdasági társaságok elvárásai. Ezek a cégek ugyanis kifejezetten igénylik, hogy hazánkban is módjuk legyen alkalmazni a más országokban megszokott érdekérvényesítési eljárásokat anélkül, hogy ezzel rendszeresen támadásoknak tennék ki magukat.

 

A lobbi tevékenység vizsgálatának ugyanakkor különös aktualitást adnak az információs társadalom formálódó jelenségei, így mindenekelőtt az információhoz való hozzáférés újabb csatornái és eljárásai, valamint a politikai közélet és a kormányzati munka újfajta nyilvánossága. Végül, de nem utolsó sorban, a lobbizás jelensége, és különösen a körülötte kibontakozó politikai viták kapcsán figyelnünk kell a magyar politikai rendszert érő kihívásokra is. Ezek között az egyik legsúlyosabb jelenség a politikai elit morális hitelvesztése, ami nem csupán a politika iránti érdeklődés, és ezen keresztül a politikai tudatosság csökkenését eredményezi, de helyenként a demokratikus berendezkedés egészébe vetett bizalmat fenyegeti, és így hozzájárulhat a politikai demagógia, valamint a politikai szélsőségek felerősödéséhez. Így a közélet tisztasága és a politikai rendszer stabilitása egyaránt megköveteli, hogy széles körben átlátható legyen, hogy az egyes politikai döntések mögött milyen érdekcsoportok állnak, és azok milyen eszközökkel rendelkeznek érdekeik érvényesítésére.          

 

1.2. A bírói hatalom

 

A lobbizás jelenségéhez hasonlóan a magyar politikatudományi irodalom csupán a közelmúltban kezdett határozottabb érdeklődést mutatni a bírói hatalmi ág iránt. Hiszen           - ahogy a témakör hazai kutatója, Pokol Béla megjegyzi –, amíg a „bírói hatalom expanziója” a 90-es évek egyik sikertémájának számított a nyugati országok politológiai és jogelméleti irodalmában, nálunk ezek a kutatások lényegében visszhangtalanul maradtak. Holott időközben – különösen 1997 végétől – Magyarországon egy európai összehasonlításban is kiemelkedően nagy önállósággal rendelkező bírói hatalom jött létre.[4]

 

A bírói hatalmi ág önállóságát illetően az Alkotmánybíróság határozatai már az 1990-es évek első felében is egyértelmű álláspontot rögzítettek. Ezek alapját az 53/1991. (XI.30.)  AB határozat jelentette. A beadvány szerzője ugyanis alkotmányellenesnek tartotta az igazságügyi miniszter feladatkörét, amely szerint – a bíróságokról szóló törvény értelmében - "az igazságügyi miniszter, a bírói függetlenség sérelme nélkül biztosítja a bíróságok működéséhez szükséges személyi és anyagi feltételeket és irányítja a bíróságok elnökeinek igazgatási tevékenységét, valamint szabályozza a bírósági ügyvitel rendjét.” Véleménye szerint ugyanis kétség sem férhet ahhoz, hogy az Alkotmány önálló hatalmi ágként szabályozza a bíróságokat, így tehát azok nem tekinthetők az államigazgatás részének. Az államigazgatás egyik ágát vezető igazságügyi miniszternek ezért nem lehetnek alkotmányos jogosítványai a bíróságok tekintetében.

 

 

 

Bár az Alkotmánybíróság a beadványt elutasította, a taláros testület az indoklásban maga is kimondta: a bírói hatalom „a magyar parlamentáris demokráciában is elválik a végrehajtó hatalomtól”. Sőt, Dr. Ádám Antal és Dr. Vörös Imre alkotmánybírók különvéleményükben még határozottabban foglaltak állást: „Egyetértve a határozat azon megállapításával, hogy a bírói hatalom önálló hatalmi ág, amely az ítélkezésben ölt testet, és amelynek érvényesülése kétségkívül megkívánja a végrehajtó hatalommal való bizonyos mértékű kapcsolatot, különvéleményünket az alábbiakban kívánjuk összegezni. A hatalommegosztás és az ebből eredő bírói függetlenség elve olyan nagy jelentőségű alkotmányos elv, amelynek érvényesülése alkotmányos garanciák megfogalmazását kívánja meg.”[5] 

 

A bírói hatalom önállóságának kérdésében ennél is határozottabb fordulatot jelentett a bíróságok szervezetéről és önállóságáról szóló 1997. évi LXVI. törvény elfogadása, amely a bírósági szervezetrendszert leválasztotta a kormányzatról, illetve különösen az addig meghatározó hatáskört és befolyást gyakorló igazságügyi miniszterről, és - az Országos Igazságügyi Tanács életre hívásával - szervezeti értelemben is zárt rendszert teremtett. Ezáltal elhárult az akadály a bírósági működés és a bírói ítélkezés függetlenségének kiterjesztése, valamint a több szempontú, közpolitikailag érzékeny, a külső információk iránt nyitott bírói gyakorlat kialakulása elől.

 

Mindezek ellenére – ahogy Pokol megjegyzi – „a magyar bírói kar továbbra is erősen „törvényszövegfüggőnek” minősíthető ítélkezésében, és belső politikai szétszakadozottsága sem jött létre, így tényleges hatalmi szerepet nem játszik a mai államhatalmi szereplők között.”[6] Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöke egy a Heti Világgazdaságnak adott interjúban pedig határozottan kijelentette: „A politikailag semleges harmadik hatalmi ágnál csak szakmai kérdésekről beszélhetünk. … A bírók nem politizálhatnak, nem sztrájkolhatnak, nem tüntethetnek. Épp ezért a megyei elnökök jobb- vagy az LB bíráinak baloldalisága olyan vélemény, amit minősíteni sem kívánok. Érdekérvényesítésük kulcsa nem a politikai megítélés, hanem kizárólag az, hogy a honatyák ne egyszerű fejezetként kezeljék a költségvetési viták során az igazságszolgáltatást, hanem valóban önálló hatalmi ágként.”[7] Majd mindehhez hozzátette: „A bírói hatalom szigorú politikamentességét… várom el, s törekszem rá, hogy ezt a közvélemény elhiggye.”[8]   

 

A bírói hatalom ugyanakkor – Lomnici Zoltán állításával szemben – korántsem magától értetődően politikamentes. Mi több, egyes országokban – mint az Amerikai Egyesült Államokban, Európa esetében Olaszországban, illetve kisebb mértékben Spanyolországban és Portugáliában, Latin-Amerikában pedig különösen Costa Ricában és Kolumbiában – a bírói rendszer erősen átpolitizált.[9] Az átpolitizáltság, a bírói hatalmi ág - a kelet-európai új demokráciákra is jellemző – kiterjedt önállóságával együtt, olyan jogon kívüli szempontok és megfontolások megjelenését eredményezi a bírósági ítélkezi gyakorlatban, amely más országokban elképzelhetetlen. A szempontrendszer bővülése pedig mind jobban ráutalja a bíróságokat és az egyes bírót a külső információs forrásokra, teret engedve ezzel az érdekérvényesítési csatornák kiépülésének is.  

 

2. Az amicus curiae levél fogalma és természete

 

2.1. Az amicus curiae levél[10]

 

Mindezek után érdemes közelebbről is szemügyre vennünk vizsgálódásunk tárgyát, az amicus curiae levelet. Mivel a latin kifejezés magyar nyelvre fordítása inkább fogalmi pontatlanságot eredményezne, mintsem a jelenség pontos megismerését és megértését segítené, ezért a magyarítás helyett inkább a tényleges tartalom bemutatására törekszem. Az amicus curiae latin eredetű kifejezés, ami a bíróság – mint látni fogjuk, inkább csupán feltételezett - barátainak tevékenységére utal. Arra a tevékenységre, amelyet már a római jog is ismert. Az ókori Róma jogrendje ugyanis lehetővé tette, hogy egyes jogtudósok olyan levelet juttassanak el a bírósághoz peres ügyben, amelyben kifejtik az ítélkező testület számára a véleményüket egy-egy különösen bonyolult vagy nagy jelentőségűnek tartott jogi tárgyban. Meg kell jegyezni, hogy ekkor még – az esetek többségében – ténylegesen a bíróság barátairól beszélhetünk, hiszen a jogtudósok által előadott megfontolások túlnyomó részben független, egyik peres fél érdekeit sem szolgáló tudományos állásfoglalások voltak.[11]

 

Az amicus curiae intézményének fejlődését a későbbieknek elsősorban az angolszász common law jogrendszerben, és különösen az Egyesült Államok jogi életében követhetjük nyomon. Angliában az Évkönyvek tanúsága szerint már a 14. század közepén, 1353-ban előfordult olyan eset, amelyben a bíróság hozzájárult amicus curiae levél benyújtásához.[12] Samuel Krislov pedig több olyan 17. századi esetet említ tanulmányában, amelyekben az – ügyben peres félként egyébként nem érintett – állami szerv vagy magánszemély a bírósághoz fordult véleményének kifejtésére.[13]

 

Az amicus curiae gyakorlata ezen előzményeket követően elsősorban az Egyesült Államok ítélkezési gyakorlatában talált befogadásra. Ennek magyarázat több tényező együttes hatásában kereshetjük. Először is, az angolszász jogrendszer működésében, ami az egyes ítéleteket meghatározó súllyal ruházza fel, és a – politikai, társadalmi vagy   gazdasági - érdekcsoportok figyelmét a törvényalkotás folyamatáról és a parlamentről bizonyos mértékig az ítélkezési tevékenységre és a bíróságokra tereli. Hasonlóan fontos hatást gyakorol a bíróságok tevékenységére az amerikai politikai rendszer felépítése, hiszen egyrészt a „fékek és egyensúlyok” elvének érvényesülése politikai és közjogi értelemben is felelősséget ruház a bírói hatalmi ágra, másrészt a szövetségi típusú államszervezet megtöbbszörözi az érdekérvényesítési csatornákban megjelenő érdektörekvések számát. Ezen túl jelentősnek mondható az amerikai bírósági rendszer belső sajátosságainak befolyásoló ereje is, amire a későbbiekben bővebben kitérek.[14]     

 

Az amicus curiae levelek alapvető formai jegyei az idők folyamán nem sokat változtak, természetük azonban jelentős módosuláson ment keresztül. Az amicus curiae levél ma is olyan szakértői vélemény, amely egy-egy bonyolultabb jogi, társadalmi, politikai vagy szaktudományos kérdésben igyekszik a bíróság számára információt közvetíteni, illetve az ítélkező testület figyelmét felhívni olyan fontos vonatkozásokra, amelyek a felek perbeli cselekedetei és nyilatkozatai alapján egyébként rejtve maradnának. Mindez – a bíróság eljárását meghatározó szabályokhoz, valamint a bírói testület gyakorlatához igazodva - történhet a peres felek vagy egy harmadik fél érdekében, a bíróság kifejezett felkérése alapján, avagy az amicus curiae levelet beterjesztő személy saját kezdeményezése nyomán. 

 

Ugyanakkor, mint azt már említettem, az amicus curiae levelek természete jelentős módosuláson ment keresztül a korábbi évszázadok, de különösen az utóbbi évtizedek folyamán. A bíróság barátainak tevékenysége kilépett a jogtudományi szakmaiság köréből, és mindinkább érintkezésbe lépett a társadalomvezérlési döntéseket meghatározó politika világával. Ennek következménye, hogy számos újabban megjelent politikatudományi lexikon felvette szócikkei közé az amicus curiae kifejezést, melyet például az Iain McLean által szerkesztett oxfordi fogalomtár a következő módon határoz meg: a bíróság barátja, aki felszólalhat egy bírósági ügyben, akár önös érdekei által nem érintett független tanácsadóként, akár olyan személyek vagy testületek véleményének közvetítőjeként, akik ugyan nem szerepelnek peres félként az eljárásban, de érintettek az ügy kimenetelét illetően.[15]

 

A másik jelentős változás – az előbb említett körülménnyel is összefüggésben – az amicus curiae levelek érdeksemlegességének megszűnése. Ezek ugyanis – mint azt elnevezésük is mutatja – eredeti formájukban a bíróság barátainak felszólalását jelentették, aminek egyedüli célja az ítélkező testület segítése volt az igazság keresésében. Manapság azonban – ahogy Petros Mavroidis megjegyzi tanulmányában – a bíróság barátai közül sokan inkább a saját maguk barátai. Az amicus curiae levelek pedig nem az igazság keresését, hanem a háttérben álló érdekcsoport üzenetének „eladását” szolgálják. Mindehhez Mavroidis hozzáteszi: ez persze nem indok arra, hogy a bíróságok elutasítsák az amicus curiae levelek befogadását. Sokkal inkább indok arra, hogy a bíróságok tagjait kellő gondossággal válogassák meg.[16]                   

 

Így tehát, a római jogi gyökerekkel szemben, a modern amicus curiae levelek rendszerint egy meghatározott politikai cél, társadalomvezérlési törekvés vagy gazdasági érdek érvényesítését szolgálják. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a bíróság barátai teljesen szakítottak volna a korábbi hagyományokkal. Továbbra is igaz ugyanis, hogy az amicus curiae levelek elsődleges funkciója a bíróság figyelmének felkeltése olyan jogbeli vagy ténybeli körülmények iránt, amelyek egyébként rejtve maradnának. Ami változott, hogy a felszólalás hátterében rendszerint egy érdek(csoport) közpolitikai céljai vagy üzleti érdekei állnak, és az amicus curiae levél valójában ezek elérését szolgálja. Mindemellett azonban az amicus curiae levelet megfogalmazó szerzőt továbbra is terheli az alapos és valós jogi szakvélemény kidolgozásának kötelezettsége, különös tekintettel arra, hogy tevékenysége       – amely által kívülállóként avatkozik be más ügyébe – valójában a bíróság által a rendes eljárás keretein túl biztosított különleges privilégium. 

 

2.2. Az amicus curiae levelek, mint az érdekérvényesítés eszközei

 

Az amicus curiae levelek természetének fent említett változása az, ami kiszélesítette alkalmazásuk területét, és az érdekérvényesítés hatékony eszközévé teszi őket. Hiszen, ahogy Greg Overstreet fogalmaz: a bíróság barátai ma már inkább egyfajta „ügyvédek” és lobbisták.[17] Ez a kijelentés persze az európai országok többségében, így Magyarországon is jelentős kritikát váltana ki a jogászok körében. Hiszen Overstreet állítása egyúttal azt is jelenti, hogy igenis lehetséges a bírói ítélkezés külső befolyásolása, a bírói hatalom köreiben történő érdekérvényesítés, tekintettel arra, hogy a bíróságok is a társadalmi, gazdasági és politikai érdekcsoportok küzdelmének erőterében találhatók. Ezért a következőkben arra kívánok kitérni, hogy valójában milyen mértékű párhuzam állítható a professzionális szervezett érdekérvényesítés, a lobbizás, valamint a peres eljárásokban megjelenő amicus curiae levelek között.

 

Ehhez azonban tisztázni kell, hogy mit is értek lobbizás alatt. Abból indulok ki, hogy a lobbizás olyan kommunikációs tevékenység, amely a politikai döntéshozatalhoz kötődik, fő funkcióját tekintve információáramoltatást végez, és ennek révén (politikai/politikusi) döntéseket befolyásol. A lobbizás tehát mindenekelőtt információközvetítés. Mivel a politikai döntéshozók általában még munkatársaik segítségével sem rendelkeznek elegendő kapacitással és minden szakmai területre kiterjedő felkészültséggel feladataik ellátásához, saját erejükből nem képesek a hozzáférhető tudás- és információtömeget maradéktalanul feldolgozó és mérlegelő, minden tekintetben megalapozott döntések kialakítására. Ez teszi különösen fontossá a lobbi tevékenység említett alapelemét, az információközvetítést.

 

A lobbizás azonban nem puszta információközvetítés, hanem egyben célvezérelt meggyőzési tevékenység is. A cél a lobbista által képviselt érdekek érvényre juttatása a rendelkezésre álló információk szelektált közvetítésével, valamint különféle befolyásolási technikák alkalmazásával. Ez a meghatározás azonban még mindig túlzottan tág kereteket biztosít az értelmezés számára, ezért azt is rögzítenünk kell: a lobbi tevékenység célpontja – annak természeténél fogva – mindig politikai döntés befolyásolása, méghozzá szigorúan a fennálló jogi és etikai normák keretei között. Így meghatározásunkat pontosítva elmondható: a lobbi tevékenység a politikai döntések célvezérelt, szelektált információközvetítés által megvalósuló befolyásolása, melyet a lobbista a jogszabályok és a lobbi tevékenységre vonatkozó etikai normák betartásával végez.[18]    

 

Mindebből két fontos dolog feltétlenül következik. Az első, hogy – az európai megközelítést követve – határvonalat kell húznunk a lobbi tevékenység és az amicus curiae levelek között. Amíg ugyanis a lobbi tevékenység minden esetben politikai döntéshozatali folyamatban lép fel, és politikai döntés befolyásolására irányul, addig az amicus curiae levelek a bírói döntéshozatali folyamathoz kapcsolódva keletkeznek. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a lobbisták ne vennék fel az eszköztárukba amicus curiae levelek beterjesztését, azonban ezt a bírósági eljáráson kívül eső célok megvalósításának támogatása, és nem elsősorban a bírói ítélet tartalmának befolyásolása érdekében teszik. Elég legyen erre egyetlen példa: a lobbi tevékenység során a törvényalkotási folyamat befolyásolásának hatékony eszközévé válhat, ha egy számottevő közfigyelmet kiváltó bírósági perben valamely nagy tekintélyű jogász amicus curiae levelet terjeszt a bíróság elé, ami a médiában nyilvánosságot kapva visszahat a folyó törvényhozási tárgykör társadalmi és politikai megítélésére. Ugyanakkor – legalábbis Európában – a lobbizás fogalmi kereteibe tagadhatatlanul nehezen illeszthető be a bíróság előtt folytatott érdekérvényesítési tevékenység.

 

A másik fontos tanulság, hogy az amicus curiae levelek és a lobbi tevékenység közti legfontosabb hasonlóság a két jelenség közös jellemzője: az információközvetítő jelleg. A lobbizás kapcsán már szót ejtettünk ennek fontosabb vonatkozásairól. Az amicus curiae levelek esetében a hatékony információközvetítésre a bírói döntési folyamat sajátosságai nyújtanak lehetőséget. Pokol Béla tanulmányában – a német Rüdiger Lautmann megfigyeléseire hivatkozva – a bírói döntéshozatal kapcsán különbséget tesz a formális és az informális döntési program között. Lautmann szerint ugyanis a – törvényi normákat, a szokásjogot, a bírói jogot, valamint a jogirodalmi álláspontokat magában foglaló - formális döntési program mellett mindig ott áll a bírák értékpreferenciáiból álló informális program, amely a tényleges kiindulópontot jelenti a bírói döntéshozatali folyamatban.[19]       

 

Ez utóbbi informális program nem csupán jelen van a bírói döntésekben, de egyenesen meghatározó befolyást gyakorol rájuk. Az informális program határozza meg ugyanis, hogy merre kutat a bíró az értékpreferenciáihoz igazodó és azokat jogilag is alátámasztó normák után. Mindez tehát egy fordított és szelektált jogi megközelítést eredményez, amelyben a bíró egy előrevetített eljárási eredményhez keresi a jogi tényeket, és amelyben „az informális program nem formalizált, azaz nem hivatalos normákból áll (…), amelyeket a jogász alkotmányjogilag nem legitimált forrásokból szerez, és amelyeket az érvelésben nem jelentet meg. E normák hordozói a felső-közép rétegei, a család, az ismerősök, kollégák, a politikai pártok, egyházak, érdekképviseleti szervek, tömegmédiumok.”[20]

 

Látható tehát, hogy az informális döntési program, és ezen belül a nem hivatalos, rejtett információközvetítési csatornák meghatározó szerepet játszanak a bírói döntés tartalmának alakításában. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a bírói döntés befolyásolására irányuló törekvések legnehezebb pontja éppen a rejtett információs csatornák feltárása, hiszen a peres eljárásban a bírói ismeretszerzést szoros eljárási szabályok kötik. Ezért is rendelkeznek különös jelentőséggel az amicus curiae levelek, amelyek – Overstreet szavaival élve – a bírákkal való etikus kommunikáció módját jelentik, szemben az eljárási szabályok által tiltott kapcsolatfelvétellel.[21]

 

Az amicus curiae levelek környezete, természete és tartalma

 

Mindezek után érdekes lehet, hogy milyen célok kielégítését szolgálják az amicus curiae levelek által közölt ismeretek és vélemények, mely feltételek segítik elő ezek érvényesülését, és a kitűzött célokhoz milyen tartalom társul. Az érdekcsoportok oldaláról ugyanis az amicus curiae levelek benyújtásának elsődleges célja az általuk fontosnak ítélt információk szelektált továbbítása. Ezen belül kettős megfontolás irányítja őket: egyrészt közpolitikai céljaik megvalósítása, másrészt a csoport fenntartása, illetve lehetőség szerinti növelése. Ezért folyamatosan mérlegelik a sikeres beavatkozást meghatározó körülményeket, valamint a csoportcél elérését biztosító stratégiák alkalmasságát.

 

A beavatkozás sikerét meghatározó körülmények között elsősorban az alábbiakat kell említenünk. Először is, az érdekcsoportok – érthető módon - olyan bíróságokhoz és olyan ügyekben nyújtanak be amicus curiae levelet, melyek a sikeres fellépés ígéretét hordozzák. E tekintetben tehát az érdekcsoportoknak a bírósági rendszer jellemzőihez, valamint a megcélzott bírói testület gyakorlatához kell alkalmazkodniuk. Már az indulásnál pontosan meg kell határozniuk azokat az informális szempontokat, amelyek az eljáró bírákat befolyásolhatják ítélkezésük során. Ilyen körülmények lehetnek például: az újraválasztás igénye (olyan államokban, amelyek választott bírákkal rendelkeznek), az előmenetel, a fellebbezés és a felsőbírósági felülvizsgálat elkerülése, a politikai meggyőződés, a személyes kapcsolatok, valamint számos egyéb, itt nem sorolt tényező.

 

Különösen fontos előfeltétele a valószínűsíthető sikernek a bíróság információhiányos helyzete. Minél kevesebb ismeret birtokában van ugyanis az ítélkező testület, annál inkább rászorul a külső információkra. Ezért is különösen jellemző az amicus curiae levelek megjelenése a jelentős közpolitikai kihatású – és így a bíróság számára bizonyos mértékű kockázatot is jelentő -, valamint a bonyolult jogi természetű, vagy nagyfokú jogon kívüli szaktudományos ismereteket igénylő esetekben. A közpolitikai vonatkozású ügyekben például néhány országban – és különösen az Amerikai Egyesült Államokban - bevett gyakorlattá vált, hogy a későbbi viták elkerülése érdekében a bíróság már az előzetes eljárás során kikéri a kormányzat állásfoglalását az adott kérdésben. Az érdekcsoportok számára pedig pontosan ezek az ügyek kínálnak kiváló lehetőséget a per „társadalmiasítására”: a közvélemény figyelmének felkeltésére, az érdekeltek körének bővítésére.

 

Az érdekcsoport fenntartására és növelésére irányuló törekvések pedig a széles társadalmi érdeklődést kiváltó ügyekre hívják fel a figyelmet. Ezek között is elsősorban azok jöhetnek számításba, amelyek alkalmasak arra, hogy – a média támogatásával – látható és láttatható sikert hozzanak a csoport számára. Ezzel ugyanis egyszerre bizonyítható a működés hasznossága és a szakmai hozzáértés, valamint a potenciális tagok széles körében alakítható ki a győztes szervezethez való csatlakozás szándéka. Mivel azonban ehhez a látható jelenléten keresztül vezet az út, a bíróságokat megcélzó érdekcsoportoknak különösen a nagy jelentőségű, egyszerűen kommunikálható, és sikeresen mediatizálható ügyekre kell összpontosítaniuk.

 

Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Thomas G. Hansford az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának gyakorlatát elemezve arra a megállapításra jutott, hogy az érdekcsoportok bíróság előtti fellépését meghatározó legfontosabb tényezők a következők:

• a per alkotmányjogias jellege;

• az ügy bonyolultsága, illetve az egyszerű formában történő bemutatás lehetőségei;

• a kormányzati beavatkozás valószínűsége;

• az ügyvédek felkészültsége;

• a média bevonásának esélye;

• a siker valószínűsége;

• az ügy jelentősége, annak politikai kihatásai és visszhangja;

• az érdekcsoport fenntartásával összefüggő megfontolások.[22]

 

Amennyiben mindezek alapján egy érdekcsoport amicus curiae levél megfogalmazása és előterjesztése mellett dönt, akkor azt általában a következő tartalommal teszi. Az amicus curiae levelek leggyakrabban olyan jogi érvelést tartalmaznak, amelyek a peres felek által nem említett tényekre, vagy éppen valamely intézmény, szervezet szakmai álláspontjára hívják fel a figyelmet. Ezekhez kapcsolódóan gyakran tartalmaznak olyan jogtörténeti, illetve rendszertani háttértanulmányokat, amelyek elkészítésére a bíróságoknak - korlátozott kapacitásaik miatt – nincs lehetőségük, holott ezek legtöbbször fontos adalékokkal szolgálnak az ügy megítéléséhez.

 

Az amicus curiae levelek ugyanakkor gyakran tartalmaznak olyan érveket, melyeket a peres felek - külső nyomás vagy taktikai megfontolás miatt - nem említenek. Ismert gyakorlat, hogy a hitelesség látszata kedvéért a peres fél tudatosan átengedi egy érv ismertetését a látszólag független jogi szakértőnek. Hasonló módon, visszatérő elemei az amicus curiae leveleknek a szélesebb társadalmi összefüggéseket és közpolitikai hatásokat bemutató elemzések is. Ezek mindenekelőtt azokban az esetekben fontosak a bíróság számára, amikor az ítélkező testület a iurisdictio és a jogalkotás határterületére érkezik. Ekkor ugyanis a bonyolultabb társadalmi kihatások a bíróságot is nagyobb óvatosságra és körültekintésre késztetik, a döntéssel szembeni esetleges társadalmi ellenállás megelőzése, valamint saját tekintélyének megőrzése érdekében.

 

Így az amicus curiae levelek többsége a következő tartalommal kerül megfogalmazásra:

• korábbi peres ügyekre és bírói ítéletekre való utalás;

• más országok releváns jogi gyakorlata, valamint a meghatározó jogtudományi álláspontok ismertetése;

• a peres felek által az eljárásban nem közölt tények és körülmények említése;

• meghatározó közpolitikai összefüggések bemutatása.[23]         

 

Mindezek nyomán tehát bátran állíthatjuk, hogy az amicus curiae levelek az érdekérvényesítés egyik lehetséges eszközét jelentik, ami az Egyesült Államokban közelebb áll a lobbi tevékenységhez, míg Európában a - törvényhozói és végrehajtói hatalmi ág területére korlátozódó - lobbi tevékenység körén kívül esik. Így az Egyesült Államokban az amicus curiae levelek beterjesztése egy adott kérdésben akár a kongresszusi lobbizás alternatívájaként is felmerülhet, méghozzá elsősorban az erős közpolitikai elkötelezettséggel rendelkező érdekcsoportok esetében, és különösen az alkotmányjogias ítélkezésre alkalmat kínáló peres ügyekben.[24] Ezzel szemben Európában a lobbizás és az amicus curiae levelek kapcsolata legfeljebb is csupán áttételesnek mondható.        

 

Más típusú érdekérvényesítési eszközökkel szemben az amicus curiae levelek számos előnyt tartogatnak, igaz, hátrányokkal is rendelkeznek. Az előnyök közé kell sorolnunk, hogy az amicus curiae levelek előterjesztése gyors beavatkozásra teremt lehetőséget, és költségtakarékos jellege miatt még a korlátozott erőforrásokkal rendelkező érdekcsoportok számára is lehetővé teszi a hatékony fellépést. Az amicus curiae levelekre ráadásul általában sem formai, sem tartalmi kötöttségek nem vonatkoznak, így a beterjesztők olyan körülményeket is felmutathatnak, amelyek egyébként a peres felek érvelésében nem szerepeltek. A kontinentális jogrendszerekben ismert beavatkozás intézményével szemben pedig az amicus curiae levelek előterjesztése jóval kisebb érintettséget kíván meg. A beavatkozás feltételei ugyanis rendszerint megkövetelik a bíróság eljáráshoz szorosan illeszkedő közvetlen és személyes érintettséget, míg az amicus curiae levelek esetében az ítélkező testület rendszerint pusztán a közérdekre alapozva is engedélyezi vélemény kifejtését annak érdekében, hogy az ügyben egyébként meg nem jelenő harmadik személy, valamint a jogos közérdek érvényesüljön, illetve a szakértői állásfoglalások megóvják a bíróságot egy hosszú távú károsan ható ítélet következményeitől.

 

Ugyanakkor más tekintetben az amicus curiae levelek előadói hátrányos helyzetbe kerülnek. Mindenekelőtt azért, mert – a perben részes felektől eltérően – közvetlen perbeli cselekményt nem végeznek, így a szóban forgó levél beterjesztésén túl legfeljebb a bíróság kifejezett felkérése alapján, szóbeli meghallgatás keretében tehetnek további észrevételeket. Ráadásul a bíróság barátai nem nyernek betekintést az ügy kimenetelét meghatározó dokumentumokba sem, miként hivatalosan nem illeti meg őket kompenzáció vagy költségtérítés az eljárás során kifejtett tevékenységükért. Ugyanakkor ne feledjük, hogy számukra a legtöbb esetben az amicus curiae levél útján való felszólalás az egyetlen lehetséges eszköz a perbeli ítélet tartalmának befolyásolására.   

 

Kérdés persze, hogy a mindennapi ítélkezési gyakorlatban milyen súllyal esnek latba ezek a levelek. Az Egyesült Államokban is felmerült kétségekről sokat elárul Brendan I. Koerner közelmúltban megjelent rövid írásának címe: Do Judges Read Amicus Curiae Briefs? (Elolvassák a bírák az amicus curiae leveleket?) A szerző - bár elismeri, hogy a bírák bizonyára nem minden amicus curiae levelet olvasnak végig a kellő gondossággal - megjegyzi: ha a bírák maguk nem is, de munkatársaik általában kimerítő figyelmet szentelnek ezeknek az irományoknak. Ráadásul Koerner több olyan ügyet is említ példaként, amelyek esetében az ítélet indoklása egyértelműen bizonyítja: a bírák álláspontjuk kialakításkor figyelemmel voltak a bíróság barátainak véleményére.[25]

 

Hasonlóan foglal állást Hansford is, amikor azt írja: amicus curiae levelek megfogalmazásával az érdekcsoportok információval láthatják el a bíróságot tevékenysége politikai, társadalmi és jogi kihatásaira vonatkozóan. Az információátadáson keresztül pedig egyúttal törekedhetnek a számukra fontos döntések tartalmának befolyásolására. A tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy a bíróságok érvelése gyakran támaszkodik az érdekcsoportok által közölt információkra, és a bíróság barátainak érvei valódi hatást gyakorolnak a bírói testületek álláspontjára. Ugyanakkor a szerző megjegyzi: a bíróságok általában nem ismerik fel az amicus curiae levelek fontos információközvetítő szerepét.[26]      

 

3. Amicus curiae levelek az Amerikai Egyesült Államokban

 

Mint arról már szó esett, az amicus curiae levelek jelenléte elsősorban az angolszász jogrendszerben, és különösen az Egyesült Államokban számottevő. Az okok között mindenekelőtt az amerikai bírósági rendszer és ítélkezési gyakorlat néhány alapvető jellemzőjét kell említeni. Ezek között is elsőként a bírák választásának, kinevezésének, valamint szakmai előmenetelének rendszerét, ami meghatározó befolyást gyakorol a bíróságok és az egyes bírák magatartására. E tekintetben a szövetségi bírák helyzete kedvezőbb, hiszen ők életük végéig elmozdíthatatlanok. Ennek a kitüntetett helyzetnek is köszönhető mozgásterük bővülése, az egyéni értékpreferenciák érvényesítésének nagyobb szabadsága. A nagyobb szabadság pedig elősegíti a mind szélesebb mérlegelés szempontok megjelenését. Ezek között nagy számban vannak jelen politikai és társadalomvezérlési megfontolások is. 

 

A bírák mozgásterét tovább bővítette az alkotmányjogias bíráskodás térnyerése, valamint az „alapjogi forradalom” hatásai. Pokol Béla ez utóbbi lényegét abban látja, hogy „a mindennapi bírói perekben az ítélkezést egyrészt közvetlenül az alkotmányos alapjogokra ültették, másrészt a társadalom alapvető kérdéseiben a döntéseket – a kongresszusi döntések helyett – a legfőbb szintű bírói ítéletekkel igyekeztek meghozni. Ez a jelenség – az 1960-as évek demokrata elnöki adminisztrációjának lelkes támogatásával – az egész szövetségi bírói kart megragadta, és ezzel megtörtént a törvényszövegekhez kötött ítélkezés átalakulása szabad mérlegeléssé.”[27] Ennek pedig további következménye volt a bírói kar átpolitizálódása, a belső politikai megosztottság kialakulása, valamint mindezeken keresztül a társadalomvezérlési törekvések benyomulása a bírói ítélkezés gyakorlatába. Így néhány emblematikus ügy „kiemelkedett” a peres felek kontradiktórius ellentét-helyzetéből, és a társadalmi, gazdasági vagy politikai érdekcsoportok küzdelmének színterévé vált. 

 

Az egyes tagállamok bíróságainak esetében más a helyzet. Ezekben ugyanis – a szövetségi bíróságoktól eltérően – nem élethossziglan választott vagy kinevezett bírák ülnek. Így bírói tevékenységükről az újraválasztás, illetve az újbóli kinevezés során ítéletet mondanak. Ennek tudatában magatartásukat is a szövetségi bíráktól eltérő szempontok vezérlik. Scott Comparato szerint a tagállami bírákat alapvetően kettős megfontolás irányítja: közpolitikai meggyőződésük érvényesítése, valamint újraválasztásuk (újbóli kinevezésük) sikere.[28] A két szempont esetenként konfliktusba kerülhet egymással, hiszen amíg a személyes meggyőződésen alapuló közpolitikai törekvések határozott és karakteres vélemény megfogalmazására késztetik a bírákat, addig az újraválasztás (újbóli kinevezés) szempontja a kompromisszumkeresésre ösztönzi őket. Ugyanakkor a két szempont szoros összefüggésben is áll egymással. Hiszen ahogy az újraválasztáshoz (újbóli kinevezéshez) a vitás kérdésekben való nyílt állásfoglaláson keresztül vezet az út, úgy újraválasztás hiányában a bíró számára reménytelenné válik közpolitikai elkötelezettségének érvényesítése.

 

Ezért is írja Comparato, hogy ebben a helyzetben „a bírák politikai aktorok”.[29] Olyan politikai szereplők, akik egyrészt az újraválasztás, illetve a megerősítés érdekében állandó figyelemmel vannak más közpolitikai szereplők - így különösen a törvényhozó testület, a kormányzó, a bürokratikus szakapparátus és a közvélemény - álláspontjára, valamint állandó figyelmet fordítanak szakmai környezetük - a kollégák, a szövetségi bíróságok, és mindenekelőtt a Legfelsőbb Bíróság - magatartására. Így azonban, az erős függetlenséget élvező szövetségi bírákkal szemben, a külső forrásokból származó információk a tagállami bíróságokra meghatározó befolyást gyakorolnak, mi több, egyfajta függőségi helyzetet teremtenek, és ezzel megnyitják a bírói döntési folyamatot. Mindez pedig – bizonyos mértékben - kívülről vezéreltté teszi a bíróságok ítélkezési magatartását.

 

 

 

 

Láthattuk tehát, hogy – bár szervezetében és működésében alapvetően eltérő rendszerekről van szó – az Amerikai Egyesült Államokban mind a szövetségi, mind a tagállami bíróságok ítélkezési gyakorlata kedvező hátteret teremt a kiterjedt érdekérvényesítési tevékenységhez. Kérdés azonban, hogy az amerikai társadalmi, gazdasági és politikai élet szereplői milyen mértékben élnek ezzel a lehetőséggel. Mivel a bírósági érdekérvényesítés bizonyára legjellemzőbb formáját az amicus curiae levelek megfogalmazása és benyújtása jelenti, ezek számának alakulásán keresztül részben választ kaphatunk erre.

 

Hansford több tanulmány megállapításait összegezve azt állítja: bár a hagyományos érdekcsoportok érdekeik érvényesítésének lehetőségét továbbra is elsősorban a Kongresszusban keresik, mind többen ismerik fel a bírói hatalmi ág befolyásolásában rejlő lehetőségeket. Ennek nyomán a szervezett érdekek mind szélesebb köre jelenik meg amicus curiae formájában az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, a szövetségi bíróságok, valamint a tagállami bírói fórumok előtt. Összességében tehát elmondható, hogy az Egyesült Államokban a bíróságok előtti érdekérvényesítési törekvések volumene az elmúlt évtizedekben jelentős megnőtt, a bírósági ítéletekre gyakorolt hatásuk pedig számottevően erősödött.[30]

 

Az elmúlt évtizedben számos tanulmány foglalkozott ezzel a jelenséggel az amerikai jogi és politikatudományi irodalomban. Gregory Caldeira és John Wright kimutatták, hogy az érdekek igen széles köre jut kifejezésre az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának ítélkezési gyakorlatában.[31] Szintén a Legfelsőbb Bíróság ügymenetét vizsgálta Lee Epstein, aki az érdekérvényesítési törekvések számának robbanásszerű növekedését állapította meg az elmúlt évtizedekben.[32] Joseph Kobylkával közösen készített tanulmányukban pedig részletesen elemezték az érdekérvényesítési tevékenységnek a bírósági döntésekre és azok indoklására gyakorolt hatásait.[33] Koerner pedig a University of Pennsylvania Law Review által közölt tanulmányra hivatkozva állítja: a Legfelsőbb Bírósághoz benyújtott amicus curiae levelek száma az 1940-es évek óta a nyolcszorosára emelkedett, és míg a 20. század elején az ügyek 10 százalékát érintette a bíróság barátainak fellépése, ez a szám ma már a 85 százalékot is eléri.[34]      

 

Jelentős változások történtek azonban az állami bíróságok körében is. Az amicus curiae levelek száma az 1960-as évek óta indult növekedésnek, azonban az igazi robbanás az     1970-es évek közepe és az 1990-es eleje között következett be.[35] Ugyanakkor a Comparato által a tagállamok legfelsőbb bíróságain végzett felmérés adatai szerint az amicus curiae levelek elterjedtsége továbbra is jelentős eltéréseket mutat. Hiszen amíg például a Michigan állam felső ítélkező testületének gyakorlatából vett 77 esetben 139, New Jersey állam esetében pedig 96 esetben 160 levelet regisztrált a szerző, addig Dél-Karolinában csupán 74 amicus curiae levelet talált a vizsgált 61 ügyben.[36] Egy másik, Washington állam legfelsőbb bíróságának gyakorlatát elemző vizsgálat pedig kimutatta: amíg 1960-ban az ügyek 6,5 százalékában érkezett amicus curiae levél a bírósághoz, addig ez az arány 2000-ben már 27 százalék volt.[37]      

 

Ami ezeknek a leveleknek a tényleges hatásait illeti - a már korábban említett kétségeken        túl -, e tekintetben csupán eseti megfigyelésekre támaszkodhatunk. James Spriggs és Paul Wahlbeck mindesetre határozottan állítják: az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága által kibocsátott döntések indoklásaiban legtöbbször megtalálhatók a bíróság barátai által előadott tények és megfontolások.[38] Koerner pedig szintén több olyan ügyet hoz példaként, melyekben az ítélet szempontjából meghatározónak bizonyultak az amicus curiae levelek által közölt ismeretek és vélemények. Ilyen volt például az 1989-es Webster v. Reproductive Health Service ügy, amelyről Stephen Breyer bíró később elismerte: az orvosi csoportoktól kapott amicus curiae levelek fontos szerepet játszottak a bíróság ismereteinek bővítésében, valamint az ítélet tartalmának alakulásában. A híressé vált 1978-as Bakke-ügyben pedig a faji alapú egyetemi kvóták megítélése esetében jelentett hivatkozási alapot a Harvard Egyetem működési modellje, valamint az egyetem által kibocsátott amicus curiae levél.[39] Mindezek azonban csupán példák, az amicus curiae levelek tényleges hatásainak értékelése ennél sokkal pontosabb felméréseket és megfigyeléseket kíván.           

 

 

 

4. Amicus curiae levelek a nemzetközi jogban

 

4.1. Az amicus curiae levelek és a nemzetközi jog  

 

Az amicus curiae levelek ugyanakkor nem csupán a nemzeti bíróságok előtt, de a nemzetközi jogban is jelen vannak. A bíróság barátainak részvételéről egy nemzetközi bíróság előtt akkor beszélhetünk, ha a testület lehetővé teszi, hogy egy vagy több peren kívüli – harmadik – személy a bíróság elé terjessze véleményét, illetve ismereteit egy adott ügyre vonatkozóan. Ez általában írásban történik, és egyaránt lehetséges a bíróság kifejezett felkérése, valamint a harmadik fél kezdeményezése nyomán.

 

Fontos és gyakran visszatérő kérdés ugyanakkor, hogy honnan származik az egyes nemzetközi bíróságok jogosultsága amicus curiae levelek befogadására. Ez a nemzetközi jog körében azért különösen fontos kérdés, mert a nemzetközi testületek működése esetében általában nagy súllyal merülnek fel az alapító, illetve az eljárásokban érintett államok szuverenitásának sértetlenségét hangsúlyozó aggályok. Ezért a nemzetközi bíróságok általában óvakodnak attól, hogy amicus curiae levelek befogadásakor a nemzetközi bíróságoknak az eljárási szabályaik alakításában általában nagyfokú önállóságot biztosító gyakorlatra hivatkozzanak. Ezzel szemben előszeretettel említik a résztvevő államok szándékait rögzítő alapító szerződéseket, formálisan semlegesítve ezzel az állami szuverenitás védelmében fellépők aggodalmait, de egyúttal megteremtve az önálló döntéshozatalhoz szükséges függetlenség kereteit is.

 

Az amicus curiae levelek befogadása ugyanakkor korántsem mondható általánosnak a nemzetközi bíróságok körében. Mi több, az ilyen esetek néha komoly bírálatokat is kiváltottak. Mindazonáltal több nemzetközi bíróság és vitarendező testület gyakorlatában találunk példát arra, hogy a testület engedélyezte a bíróság barátainak felszólalását. Természetesen tanulmányom terjedelmi keretei nem teszik lehetővé, hogy a teljesség igényével szóljak ezekről az esetekről, ezért csupán néhány jellemző példát említek a legfontosabb ítélkező fórumok gyakorlatából. Ezek között elsőként lássuk a talán legnagyobb visszhangot kiváltott esetet: a Világkereskedelmi Szervezet vitarendezési eljárása körüli bonyodalmakat.

 

 

 

4.2. Amicus curiae levelek a Világkereskedelmi Szervezet vitarendezési eljárásában

 

Az amicus curiae levelek befogadásáról szóló viták az elmúlt években szinte kisajátították a Világkereskedelmi Szervezet vitarendezési eljárásáról szóló eszmecseréket.[40] Ezek kiindulópontját a Fellebbviteli Testületnek a Shrimp-Turtle ügyben hozott állásfoglalása jelentette. Az állásfoglalás hátterében az elsőfokú eljárással szembeni panaszok álltak. Az ügyben eljáró vitarendező panel ugyanis jelentése elkészítése során elutasította a nem-kormányzati szervezetektől érkezett megkereséseket, arra való hivatkozással, hogy ugyan a Vitarendezési Megállapodás 13. cikkelye lehetővé teszi számára, hogy tanácsot kérjen és kapjon magánszemélyektől, valamint kívülálló szervezetektől és testületektől, azonban a hangsúly szerinte éppen a szöveg által említett felkérésen van, ami kizárja a kéretlenül érkezett megkeresések befogadását.[41] Ennek értelmében tehát kizárólag a paneleknek áll módjukban amicus curiae vélemény előterjesztését kezdeményezni, és az ennek hiányában előadott felszólalások ipso facto elutasítandók.

 

A Fellebbviteli Testület - bár szintén elvetette a kéretlen amicus curiae levelek befogadásának lehetőségét - nem értett egyet a panel érvelésével. Véleményét azzal indokolta, hogy ez a gyakorlatban lehetetlen helyzetet eredményez. A Fellebbviteli Testület – vitatható logikájú – indoklása szerint ugyanis mindez oda vezet, hogy a felszólalni kívánó harmadik fél először megkeresi a bíróságot a szóban forgó felkérés kibocsátása érdekében, majd ennek birtokában hivatalosan is előadja álláspontját. Így tehát a bíróság valójában már az előzetes eljárás kapcsán is érdemben vizsgálni kényszerül az akkor még csupán lehetséges beadvány tartalmát, aminek nyomán felemésztődik a testület által felkért szakértők véleménye és a kéretlenül beterjesztett amicus curiae levelek közti különbség.[42]

 

Mindez elég volt ahhoz, hogy az amicus curiae levelek a Világkereskedelmi Szervezet érdeklődésének homlokterébe kerüljenek. Ehhez hozzájárult az a körülmény, hogy a tagállamok egy része számára az amicus curiae levelek ügye hasznos eszköznek bizonyult az állami szuverenitást érintő viták újbóli megindítására. Így nem meglepő, hogy – annak ellenére, hogy, mint láttuk, a Fellebbviteli Testület elutasította a kéretlen külső vélemények befogadását – a tagállamok egy csoportja élénk tiltakozásba kezdett az amicus curiae levelek bármiféle szerepe ellen.

 

A tagállamok felháborodása nyomán a Fellebbviteli Testület az US-CDV on Steel ügyben tovább pontosította álláspontját. Kifejtette ugyanis, hogy olyan magánszemélyeknek és szervezeteknek, amelyek nem tagjai a Világkereskedelmi Szervezetnek, nincsen joguk beadványt intézni a Fellebbviteli Testülethez, illetve nincs lehetőségük meghallgatásukat kezdeményezni sem. Más oldalról, a Fellebbviteli Testületnek nem kötelessége befogadni egyetlen kéretlenül érkező amicus curiae levelet sem, ha magánszemélytől vagy olyan szervezettől, illetve egyéb beterjesztőtől érkezik, amely nem tagja a Világkereskedelmi Szervezetnek. Ugyanakkor a Fellebbviteli Testületnek kifejezett kötelessége, hogy befogadjon és megvizsgáljon minden olyan beadványt, amely valamely érdekeiben érintett tagállamtól származik. Végül a testület mindezt kiegészítette azzal a megállapítással: „véleményünk szerint, a Vitarendezési Megállapodás alapján, jogunkban áll, hogy befogadjunk és figyelembe vegyünk amicus curiae leveleket minden olyan esetben, amelyben azt szükségesnek és hasznosnak tartjuk.”[43]

 

Az amicus curiae levelek körüli viták a Világkereskedelmi Szervezeten belül minden korábbinál élesebbé váltak az Asbestos-ügy kapcsán. A Fellebbviteli Testület ugyanis 2000. november 8-án - első alkalommal - úgy döntött, hogy minden érintett számára lehetőséget biztosít az ügybe való bekapcsolódásra. Elhatározása kapcsán saját eljárási szabályzatára hivatkozott, amely kimondja, hogy a tisztességes és szabályos eljárás érdekében – ha az adott ügyben a szabályzat által nem említett kérdés merül fel – a testület bármilyen eljárást meghatározhat, amely nem áll szemben a Vitarendezési Megállapodással, más egyezményekkel, valamint az említett szabályzattal.[44]    

 

A Fellebbviteli Testület egyúttal meghatározott és közzétett hét feltételt, amelyet az amicus curiae leveleknek teljesíteniük kell. Párhuzamosan azonban rögzítette azt is: mindazok, akik ezeket a feltételeket teljesítik, számíthatnak arra, hogy a Fellebbviteli Testület meghallgatja az általuk kifejtett érveket. A látszólag kedvező feltételeket meglepő fejlemények követték: az Asbestos-ügyben benyújtott tizenhét amicus curiae levél egyike sem elégítette ki az említett követelményeket.[45]

 

A vitarendezési eljárás és az amicus curiae levelek befogadása körüli viták azonban újból fellángoltak. Olyannyira, hogy Egyiptom kérésére 2000. november 22-én a Világkereskedelmi Szervezet Általános Tanácsa soron kívüli ülésen foglalkozott a Fellebbviteli Testület állásfoglalásával. A tanácskozáson – az Egyesült Államok, illetve, kisebb mértékben, az Európai Közösség kivételével – a tagállamok heves kritikát gyakoroltak a Fellebbviteli Testület irányában. Mindenekelőtt két érvet hangoztattak. Egyrészt, a delegációk többsége úgy vélte, hogy a Fellebbviteli Testület az amicus curiae leveleket illető eljárási szabályok meghatározásával túllépett hatáskörén. Másrészt, több tagállam is szóvá tette, hogy egy kormányközi szervezet esetében, mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet is, a tagállamok körén kívül eső szereplők részvételének kérdése nem a vitarendezési eljárás keretébe tartozó döntés, arról az általános kérdések között a tagállamoknak közösen kell határozniuk.[46]

 

Így a tagállamok a Fellebbviteli Testület döntését elsősorban azért tartották helytelennek, mert szerintük:

• a külső szervezeteknek több jogot biztosított, mint amennyi a tagállamokat megilleti;

• abban a testület az amicus curiae levelek szerepével kapcsolatban a Világkereskedelmi Szervezet álláspontjával ellentétesen lépett fel;

• a szervezet vitarendezési eljárását megnyitotta a közvetlen politizálás irányában;

• általa aránytalanul megnövelte a panelek és saját munkaterhelését;

• előítéletesen kezelte a fejlődő országok érdekeit; és végül:

• a testület átlépte saját hatáskörét, és legiszlatív tevékenységet folytatott.[47]  

 

Így tehát, a tanácskozás eredményeként a Világkereskedelmi Szervezet Általános Tanácsa felszólította a Fellebbviteli Testületet, hogy mindaddig tartózkodjon az általa megjelölt gyakorlat folytatásától, amíg a tagállamok meg nem állapodnak a megfelelő eljárási szabályokban. Ezért a testület azóta következetesen visszautasított minden egyes hozzá intézett amicus curiae beadványt.

 

4.3. Amicus curiae levelek a nemzetközi bíróságok előtt

 

Amicus curiae levelek azonban a nemzetközi jog világában természetesen nem csupán a Világkereskedelmi Szervezet vitarendezési eljárásában fordulnak elő. A Nemzetközi Bíróság Alapszabályai például kimondják, hogy a jegyző „külön és közvetlen értesítés útján tudatja mindazokkal az államokkal, amelyek jogosultak a Bírósághoz fordulni, valamint minden olyan nemzetközi szervezettel, amely a Bíróság, vagy ha ez nem ülésezik, az elnök véleménye szerint a kérdésre vonatkozóan valószínűleg tájékoztatást tud adni, hogy a Bíróság kész a kérdésre vonatkozó írásbeli nyilatkozatokat az elnök által megállapított határidőn belül átvenni, illetőleg szóbeli nyilatkozataikat e célra összehívandó nyilvános ülésen meghallgatni.”[48]

 

Mi több, ezen túlmenően a statútum azt is tartalmazza, hogy „azoknak az államoknak és szervezeteknek, amelyek írásban vagy szóban, vagy mindkét módon nyilatkozatot tettek, meg kell engedni, hogy a más államok, vagy szervezetek által tett nyilatkozatokhoz megjegyzéseket fűzhessenek abban a alakban, olyan terjedelemben, és addig az időpontig, ahogyan azt a Bíróság, vagy ha az nem ülésezik, az elnök, minden egyes esetben meghatározza.”[49]  Ugyanakkor természetesen az évtizedek folyamán egyéb szereplők – ezek között magánszemélyek és nemzeti szervezetek – is törekedtek a bíróság előtti felszólalásra. Tekintettel azonban arra, hogy a testület nem kívánta tovább bővíteni a kialakult kereteket, a Namibia-ügyben - Michael Reisman professzor beadványa kapcsán - kifejtette: a jövőben sem kívánja befogadni a magánszemélyektől és az arra fel nem jogosított szervezetektől érkező amicus curiae beadványokat.[50]

 

Az Európai Bíróság kivételes mozgástérrel rendelkezik a nemzetközi bíróságok körében. Módjában áll ugyanis – akár természetes személyek indítványára – fellépni a közösségi intézményekkel, sőt a tagállamokkal szemben is. Lehetősége van továbbá az előzetes döntési eljárás keretében a közösségi jogi szabályok érvényességének megállapítására, valamint azok értelmezésére. Ezért különösen nagy jelentőségű tény, hogy a bíróság statútumának 40. cikke kimondja, hogy a tagállamok és a közösségi intézmények beavatkozhatnak bármely, a bíróság előtt folyó eljárásba, illetve ezt a lehetőséget kiterjeszti minden érdekeiben érintett személyre, azzal a megkötéssel, hogy ez utóbbi szabály nem érvényes a tagállamok, a közösségi intézmények, valamint egy tagállam és a közösségi intézmények között folyó peres ügyekre.[51]

 

Az Európai Bíróság esetében mindezeken túl egy további intézmény is segíti a Bíróság minél szélesebb tájékozódását. A bírói testület mellé kinevezett közösségi főügyészek feladatköre ugyanis mindenekelőtt az ítélkezési folyamat szakmai támogatására irányul. A közösségi főügyészek az írásbeli és a szóbeli fordulók után, mielőtt a Bíróság ítélethozatalra visszavonulna, az ügyről egy teljes mértékben független jogi szakvéleményt adnak, ami gyakran fontos hivatkozási alapként jelenik meg az ítéletek indoklásában.[52] Így sokak szerint a közösségi főügyészek valójában a Bíróság mellett állandó és hivatalos jelleggel működő amicus curiae szerepét töltik be.[53]      

 

Hosszú ideig más volt a helyzet az Emberi Jogok Európai Bírósága esetében. Ennek eljárási szabályai, valamint az intézmény gyakorlata egyaránt szűk kereteket biztosított amicus curiae levelek előterjesztésére. Ezért az 1970-es évek végéig lényegében nem is érkeztek megkeresések a testülethez. Az első ilyen irányú – a bíróság által elutasított - kérelem       1978-ban fogalmazódott meg a Tyrer-ügy kapcsán,[54] hogy aztán a következő évben az Egyesült Királyság kormánya forduljon hasonló szándékkal a bírói fórumhoz.[55] A brit kormány először szintén elutasításban részesült. Ám végül, hosszas levelezést követően, a Bíróság mégis beleegyezett egy írásos vélemény befogadásába. Az esetet az ezt követő években újabb és újabb megkeresések követték.

 

A bíróság azonban óvakodott megnyitni eljárásait az államok, a nemzetközi és nemzeti       nem-kormányzati szervezetek, valamint a magánszemélyek előtt. Az áttörést végül az 1981-es Young, James & Webster-ügy hozta meg, amelyben a bírói testület befogadta az európai Szakszervezeti Kongresszus által felkínált információkat, mi több, a szóbeli eljárás során meghallgatta a szervezet képviselőit. Ráadásul a döntéshozatal során nyíltan hivatkozott a Kongresszus álláspontjára ítélete indoklásában.[56] Az ügy lezárást követően pedig hamarosan döntést hozott szabályzatának módosításáról, amelynek vonatkozó bekezdése – további változásokat követően - ma a 61. cikkelyben külön foglalkozik a harmadik fél beavatkozásának lehetőségeivel, és kimondja, hogy a bírói tanács elnöke a helyes ítélethozatal érdekében felkéréssel, illetve jóváhagyással élhet bármely az eljárásban közvetlenül nem érintett szerződő állam vagy érintett személy felé, írásbeli vélemény előterjesztése, valamint – kivételes esetben – szóbeli meghallgatáson való felszólalás lehetőségének biztosítása érdekében.[57]      

 

Végül, de nem utolsó sorban, röviden érdemes megemlíteni az Emberi Jogok Amerika-közi Bíróságának gyakorlatát. Már csak azért is, mert a nemzetközi bíróságok között talán éppen ez a testület biztosítja a legszélesebb lehetőségeket a bíróság barátai számára. Az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága ugyanis már a kezdetektől következetesen minden egyes elé kerülő ügyben befogadta a hozzá intézett amicus curiae leveleket. Ugyanakkor Dinah Shelton szerint ezeknek a leveleknek a hatását nehéz lenne pontosan felmérni. A Bíróság ugyanis ritkán hivatkozik rájuk ítéleteiben.[58] Mégis úgy tűnik, hogy a testület elkötelezett az eddigi gyakorlat folytatásában, sőt annak kiterjesztésében, aminek nyomán a különböző szervezetek ma már rendszeresen meghívást kapnak a szóbeli meghallgatásokra is.

 

5. Összefoglalás

 

A bíróság barátai évezredek óta jelen vannak a bírói fórumok ítélkezési gyakorlatában. Szerepük és tevékenységük természete azonban jelentősen megváltozott a korábbi évszázadok, és különösen az elmúlt évtizedek folyamán. Az amicus curiae levelek az eredeti, római jogi értelemben a bíróság tevékenységét segítő, független jogtudósok által kibocsátott jogtudományi szakvélemények és útmutatások voltak. Ma már azonban a legtöbb esetben partikuláris érdekek érvényesítésének eszközei.

 

Ugyanakkor az amicus curiae fogalom tartalma is jelentősen kibővült. Ma már éppúgy magában foglalja az írásban beterjesztett szakmai véleményeket, valamint a bírósági meghallgatásokon elhangzó felszólalásokat, mint a bíróság által a védelem erősítésére felkért jogászok tevékenységét, vagy éppen a jogtudomány körein kívül eső szaktudományos állásfoglalásokat. Ami viszont nem változott, az a jelenség információközvetítő jellege. Az ismeretátadás módja mégis alapvetően különbözik az eredeti formától. A mai amicus curiae levelek ugyanis – a szakmailag feltétlenül pontos érvelés mellett – a legtöbb esetben a szerző által gondosan szelektált információt közvetítenek. Éppen úgy, mint ahogy azt a professzionális érdekérvényesítők, a lobbisták teszik.

 

A bíróság barátainak tevékenysége megszokott jelenség az angolszász jogi hagyományokat követő országokban, és mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokban. Nem ismeretlen azonban a nemzetközi bíróságok előtt sem. A kontinentális Európában mégis hallgatás övezi. Így van ez Magyarországon is. Bár a fogalom nem ismeretlen,[59] még a szűkebb jogtudományi szakirodalom sem szentel számottevő figyelmet a jelenségnek. Holott bizonyára érdemes lenne megismerni a kapcsolódó magyarországi gyakorlatot. Hiszen ezek a megfigyelések jelentős mértékben hozzájárulhatnak a bírói hatalmi ág szerepének, működésének és külső kapcsolatainak pontosabb megértéséhez. Ehhez azonban elmélyült és aprólékos vizsgálat szükséges, ami már egy másik tanulmány tárgya lehet.   

 

 

 

 

 

 

Irodalom

 

Caldeira-Wright, 1990: Caldeira, Gregory A. – Wright, John R.: Amici Curiae before the

    Supreme Court: Who Participates, When, and How Much? In: Journal of Politics. 1990. 52.

     p.782-806.

Comparato, 2000: Comparato, Scott: What to Say and Where to Say It? Evaluating the

     Importance of State Institutional Structure on the Content of Amicus Briefs. (working

     paper) Annual Meeting of the Midwest Political Science Association. The Palmer House

     Hilton. 2000. április 27-30.       

Epstein, 1993: Epstein, Lee: Interest Group Litigation During the Rehnquist Court Era. In:

     Journal of Law and Politics. 1993. 9. p.639-717.

Epstein-Kobylka, 1992: Epstein, Lee – Kobylka, Joseph F.: The Supreme Court and Legal

    Change: Abortion and the Death Penalty. Chapel Hill, NC: University of North Carolina

     Press, 1992.

Fahidi, 2003: Fahidi Gergely: „A bírók nem politizálhatnak”. In: Heti Világgazdaság. 2003.

     március 29. p.45-46.

Hajdu, 2002: Hajdu Nóra: Lobbi és demokrácia az Egyesült Államokban. In:

     Politikatudományi Szemle. 2002. 3-4. p.139-150.

Hanák, 2001: Hanák András: Meddig nyújtózkodhat a magyar szólásszabadság? Amicus

     Curiae az Alkotmánybíróság előtt folyamatban levő ügyben. In: Fundamentum. 2001. 2.

      p.104-113.

Hansford, 2001: Hansford, Thomas G.: Information, Constraints, and the Decision to Submit

    an Amicus Curiae Brief in a U.S. Supreme Court Case. (working paper) Annual Meeting of

     the Southern Political Science Association. Atlanta, Georgia. 2001. november 7-10.

Hirte, 1991: Hirte, Herbert: Der amicus-curiae-brief. Das amerikanische Modell und die

    deutschen Paralellen. In: Zeitschrift für Zivilprozess. 1991. 1. p.11-66.

Hollis, 2002: Hollis, Duncan B.: Private Actors in Public International Law: Amicus Curiae

     and the Case for the Retention of State Sovereignty. In: Boston College International and

    Comparative Law Review. 2002. 2. p.235-255.

Kende-Szűcs, 2002: Kende Tamás – Szűcs Tamás: Európai közjog és politika. Budapest:

     Osiris, 2002.

Kis-Sajó, 2003: Kis János – Sajó András: Amicus curiae az Alkotmánybírósághoz. In:

    Fundamentum. 2003. 1. p.134-141.

Koerner, 2003: Koerner, Brendan I.: Do Judges Read Amicus Curiae Briefs? In:

    www.slate.msn.com/id/2081006

Mavroidis, 2001: Mavroidis, Petros C.: Amicus Curiae Briefs Before the WTO: Much Ado

    About Nothing. (working paper) Jean Monnet Program/Jean Monnet Working Paper. 2001.

    2/01.

McLean, 1996: McLean, Iain (szerk.): The Concise Oxford Dictionary of Politics. Oxford

   -New York: Oxford University Press, 1996. 

Nagy-Jeney, 2002: Nagy Boldizsár – Jeney Petra (szerk.): Nemzetközi jogi olvasókönyv.

    Dokumentumok és szemelvények. Budapest: Osiris, 2002.  

Overstreet, 2001: Overstreet, Greg: Amicus Curiae Briefs in Washington. In:

     www.wsba.org/media/publications/barnews/archives/2001/nov-01-amicus

Pokol, 2002 (1): Pokol Béla: A bírói hatalom. (kézirat) Budapest, 2002.  

Pokol, 2001: Pokol Béla: A bírói hatalom és a perlési politizálás. In: Kurtán Sándor – Sándor

     Péter – Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve. Budapest: Demokrácia

     Kutatások Magyar Központja, 2001. p.275-283.

Pokol, 2003: Pokol Béla: A bírói hatalom expanziója: okok és következmények.

      Összehasonlító elemzés. In: Pesti Sándor – Szabó Máté (szerk.): „Jöjj el szabadság!”

      Bihari Mihály egyetemi tanár 60. születésnapjára készült ünneplő kötet. Budapest: Rejtjel,

      2003. p.468-490.p.

Pokol, 2002 (2): Pokol Béla: Hatalommegosztás, bírói hatalom és bírói döntés. (kézirat)

      Budapest, 2002.

Pokol, 2002 (3): Pokol Béla: Hatalommegosztás és parlamentáris kormányforma

      Magyarországon. In: Szabó Máté (szerk.): Demokrácia és politikatudomány a 21.

      században. Budapest: Rejtjel, 2002. p.194-207.

Shaw, 2001: Shaw, Malcolm N.: Nemzetközi jog. Budapest: Osiris, 2001.

Shelton, 1994: Shelton, Dinah: The Participation of Nongovernmental Organisations in

     International Judicial Proceedings. In: The American Journal of International Law. 1994.

     4. p.611-642.

Simon, 2003: Simon Zoltán: Lobbizás és politikatudomány. In. Köz-politika. 2003. 3. p.3-17.

Spriggs-Wahlbeck, 1997: Spriggs, James F. – Wahlbeck, Paul J. : Amicus Curiae and the

     Role of Information at the Supreme Court In. Political Research Quarterly. 1997. 50.

     p.365-386.

Standler, 2003: Standler, Ronald B.: Use of an Amicus Brief. In: www.rbs2.com/amicus